Illyés Gyula Puszták népe TARTALOM

Átírás

1 Illyés Gyula Puszták népe TARTALOM 1. Tájékozódás. Puszta a Dunántúlon. A puszta lakóinak lelkülete. 2. A táj lelke. A pusztaiak hazája. A szülőföld. 3. A puszta külön világa. A cselédek a tulajdonról. Az összetartó erő. Két feltörekvő család. 4. Két ellentétes család s két puszta találkozása. A puszta vallása. Az öregek. 5. A pusztaiak multja. Parasztok, zsellérek és cselédek a történelemben. Az utódok a multról. 6. A puszta kormányzása. Pásztorok parancsolók, gazdatisztek. 7. Hétköznap és vasárnap. 8. A fegyelem és fegyelmezés. A munkabeosztás s a munkamenet. A cselédek közönye s a közöny oka. 9. A pusztaiak egymás közt. Társalgási nyelvük. Civódások. Ajándékok. Alkalmak a vidámságra. 10. A pusztaiak, táplálkozása. Jövedelmük. A konvenció. Egy cselédház. 11. A gyermekek nevelése, felvilágosodása, barátkozása. A szerelem. 12. A béreslányok kiszolgáltatottsága. A puszta erkölcse. A hódítók. 13. A puszta kultúrája. Iskola és egyházi élet. A hírköltők. 14. A szagról. Idegenek a pusztán. 15. Kuruzslók és orvoslók. A puszta egészségügye. Sebészek. Népi gyógymódok. 16. Summások, aratók, napszámosok. Azok jövedelme és élete a pusztán. 17. A szólítás. Akik elkerülnek a pusztáról. A pusztaiak a falvakban. 18. A pusztaiak jövője. A zsellérek. 19. Akik kiemelkednek. A második és harmadik nemzedék. Út a társadalomba.

2 1 Vidéken születtem és nevelkedtem, de a falvak életéről sokáig alig tudtam többet, mintha városban pillantottam volna meg a napvilágot. A parasztok lelkivilágát jó ideig csak hallomásból ismertem. Pusztán születtem és ott is laktam serdülő kamasz koromig. Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyen Petőfi méneseinek körme dobog, a dunántúli magyar nyelven ezt egyáltalán nem jelenti, abból az egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtokok közepén épült s néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyet azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha százkétszáz is. A dunántúli pusztán van iskola, van templom, vagy legalább kápolna, rendszerint a kastély egyik szárnyához ragasztva. Van tehát kastély is, hatalmas, gyönyörű park közepén tenniszpályával, mesterséges tóval, gyümölcsössel és fejedelmi allékkal és mindezek körül remekbe kovácsolt magas vaskerítéssel, sőt körülötte kegyeletes emlékként várárokszerű pocsolyával. A kastély után a legdíszesebb, sőt néha még annál is tekintélyesebb épület az ököristálló. Aztán a gazdatiszt lakása, amelyet nem tudni, milyen hagyományból, majd mindenütt ciprusok és fenyők öveznek. A gazdatiszt házánál valamivel kevésbé díszes az ispán lakása. Ennél is kevésbé díszes a főgépészé. Az utóbbiak is legtöbbször még különálló épületek. A cselédek háza (és nem zselléreké, mert a zsellér már a közeli faluba szorult, a szolgálatból kikopott cselédet és napszámost jelenti) egyáltalán nem díszes. A cselédek egy tető alatt, hosszú földszintes házakban laknak, akár a kültelki proletárok, lakásaikat csak vékony fal választja el egymástól. A hosszú tömeglakások beosztása olyan, hogy két-két szoba közé esik egy szabad tűzhelyű közös konyha. A század elején kelt törvény értelmében egy szobában csak egy család lakhat. Ezt sok helyen már be is tartják. De akad elég hely, ahol nem tartják be. Belső- Somogyban nem egy cselédházat láttam, amelyen még kémény sem volt, a közös konyhából a füst az ajtón ömlött ki s a szobákban több család lakott együtt. Amiről helyes képet csak úgy alkothatunk, ha meggondoljuk, hogy a cselédek elég szaporák, körükben egy család általában hat-hét, sőt nemritkán még ma is tíz-tizenkét lelket jelent. Az istállók és fészerek között találomra elhelyezett cselédházak előtt és mögött egy pár lépésre (hogy vigyázhassanak rájuk), sorakoznak a cselédek konvencióban engedélyezett disznainak és tyúkjainak ólai, amelyek az etnográfusok megállapítása szerint még ma is az ázsiai őshaza építészeti elvei szerint épülnek, néhány dúcból, tapasztott sárból és szalmából. Legtöbb pusztán három-négy ilyen végtelen hosszú cselédház van, külön az ökörhajtóknak, azaz a béreseknek és külön a kocsisoknak, akik a pusztai társadalom hagyományai szerint osztály szempontjából felette állnak a béreseknek, noha sem jövedelmük, sem munkájuk nem különb. A legalacsonyabb osztály csodálatosan nem a kanászoké, ahogy a falu példája szerint várni lehetne, hanem a dohányföldieké. Magyarország művelhető területeinek csaknem felét a puszták cselédjei mívelik. Erkölcsben, szokásban, világfelfogásban, de még járásban és karjának mozgatásában is ez a népréteg minden másiktól élesen különbözik. Még a falvak mögött is eldugva és elzárva, tökéletes elszigeteltségben él. Egésznapi, sőt vasárnapi elfoglaltsága miatt a pusztát szinte sohasem hagyja el, lakhelyén hozzáférni pedig a nagy távolság, a rossz utak, a különleges hazai viszonyok miatt, de e nép ősi bizalmatlansága miatt is nehezebb vállalkozás, ahogy gyakran emlegettem, mint egy középafrikai törzs tanulmányozása. Az irodalomban is csak a háborút követő évek folyamán kezdtek feltűnni. Valami furcsa, áporodott, de mégis erőtadó közösségben élnek, anyagilag és szellemileg egyaránt; ez a közösség nem egy vonásában inkább hasonlítható a gyári munkásság külön összetartozásához, mintsem a falvakéhoz. Persze azért 2

3 lényegében attól is elüt. Egyéni külön világ ez is, lakóinak nemcsak szókincse, hanem még álomvilága is teljesen egyedülálló, ami természetes is. Emlékszem a döbbenetszerű, szívdobogtató álmélkodásra, amely elúrhodott rajtam, s hetekig hatalmában tartott, amikor nyolc-kilenc éves koromban legelőször faluba kerültem. Szűnni nem akaró csodálatba és rémületbe ejtett, hogy utcák vannak, szabályosan egymás mellé épített házak és közöttük utcák, meg piacok, amelyek rendeltetését nem bírtam felfogni s amelyekre még napok mulva is csak fenyegetéssel és kézen fogva tudtak kikényszeríteni, úgy elképesztett az az őrült forgalom, amelyet azon a szűk területen a kocsik, emberek, tehenek és gyerekek műveltek. Eladdig nem láttam két házat, amelyet valami célzattal egyvonalba raktak s most nem tudtam betelni ezzel a rengeteg házzal, ezzel az ijesztő renddel és összezsúfoltsággal. A börtönfolyosók szabályossága, fegyelme és titokzatossága hat oly nyomasztóan a lélekre, ahogy azok az utcák hatottak rám kerítéseikkel, kapuikkal és a kapuk mögött lapuló házakkal. S mivel ez a falu épp német falu volt, a tolnamegyei Varsád (ahova szüleim németszótanulásra adtak cserébe), sokáig abban a hitben éltem, hogy mindez német találmány, ők hozták be hozzánk, amiben, mint tudjuk, nagyjából igazam is volt. Hogy a német szó nehezen fogott rajtam, abban bizonyára nyomós része volt a szorongásnak, amelyet ez a börtönszerűség ébresztett bennem, de amelybe ezenkívül még más, valami riadozó csodálkozás is vegyült. Említettem, hogy otthon csak a kastély volt bekerítve, itt még csak azt teszem hozzá, amit az imént a dolog természetessége és magátólértetődése miatt feledtem ki, hogy a kerítés közelében a puszta lakóinak lárma és ének s nem tudom milyen ősi rendelkezés értelmében a dohányzás élvezete nélkül kellett elhaladniok. E rendelkezések persze főleg az ifjúság állandó fegyelmezésével és gyakori fenyítésével maradtak tiszteletben. Gyermeki lelkem a kerítés fogalmának e járulékaihoz még a kutyát is társította. Kutyát ugyanis a cselédeknek csak különös engedéllyel és indokkal volt szabad tartaniok, egyrészt azért, hogy kárt ne tegyenek az uradalomnak már elképzelni sem tudom, milyen értékeiben, mióta az őzek nem merészkednek a puszta közelébe, másrészt pedig azért, hogy a kastélyban nyüzsgő fajtisztákat lealacsonyító viszonyra ne csábítsák. Érthető, hogy ott a faluban, a szigorúan bekerített és ráadásul még vicsorgó ebek őrizte házak láttán az a képzelmem támadt, hogy azokban mindmegannyi gróf, büszke és megközelíthetetlen, tréfát nem ismerő rátarti uraság lakik, amiben, mint később kiderült, szintén igazam volt. A puszták népét, valami homályos ösztönből vagy szégyenkezésből, sokáig nem is tekintettem a magyar nemzethez tartozónak. Gyermekkoromban sehogysem tudtam azonosítani azzal a hősies, harcias, dicső néppel, amilyennek a magyart ott a pusztai iskolában tanultam. A magyar nemzetet valami távoli, boldog népnek képzeltem s szerettem volna közte élni; szomorú környezetemből úgy sóvárogtam utána, akár a mesék hősei után. Minden nemzetnek ragyogó eszménye van saját magáról s én ezt az eszményt tartottam valónak, ezt hajszoltam s egyre több eleven magyart kellett megtagadnom. Jóval később, külföldön, Németországban és Franciaországban kezdtem eszmélni; eszmélésem, nemzetfeletti elveim ellenére is, fájdalmas volt és megalázó. A külföldiek, akik jártak Magyarországon s akiknek rólunk való tárgyilagos véleményét kérdeztem, magát az egyszerű, szántó-vető népet alázatos, csendes, kalaplekapó, rögtön vigyázz-ba meredő s épp ezért egy kicsit elnyomott népnek tartották, amely bizonyára nincs híján a kétszínűségnek sem... Ez a jellemzés váratlanul ért, meghökkentett és elpirított. Micsoda magyarokkal érintkeztek ezek? Megtudtam, hogy mindmegannyian vidéki kastélyok valóban közmondásszerű vendéglátását élvezték s a kastélyok környékén figyelgették a népet. A magyarságnak ők ezt a rétegét ismerték meg, melyet én ismerek; ismerem erényeit, ismerem bajait. Erényeit mindenki tudja. Arról beszélek, ami kevésbé ismert. 3

4 A puszták lakóitól, így van, semmi sem áll távolabb, mint az a büszke rátartiság, amely az általános hit szerint fajtánk sajátja s mely különben nemcsak a világ minden dzsentrijében van meg, hanem megvan a világ minden független kisbirtokosáéhoz hasonlóan a mi kisbirtokosainkban is. A puszták népe, tapasztalatból, saját magamon észlelt tapasztalatból tudom, szolganép. A puszták népe alázatos; nem számításból vagy belátásból az, hanem meglátszik még a tekintetén is és abból is, amint akár egy madárkiáltásra fölkapja fejét, hogy örökségből, szinte vérmérsékletből, évezredes tapasztalatból az. A magyarság eredetéről szóló elméletek közül egy se hatott rám olyan revelációszerűen, a szívre tapintás olyan bizonyosságával, mint az a legújabb, amely szerint a magyarok nem Árpáddal jöttek e hazába, hanem még Attila csöndes málhahordói gyanánt, ha ugyan már nem Attila előtt. Mindenesetre csöndességüknek köszönhették, hogy sem a húnokkal, sem az avarokkal egyetemben nem verték se ki, se agyon őket, hanem életben maradhattak és szolgálhattak a húnok után itt, hol az avaroknak, hol a frankoknak, mindenkinek, aki épp nyakukra ült és végül Árpád kemény, öntudatos turk vitézeinek, akik államot gyúrtak ebből a hallgatag, munkás népből, amely mindenét, még gyönyörű ugor nyelvét is átadta a nemes hódítóknak, ahogy ez már a történelemben a hódítók és a meghódítottak között törvényszerű. Az bizonyos, hogy ami jót és szépet szolgáról el lehet mondani, az mind ráillik a puszták népére, amely nyelvben, szokásban, arcvonásban országszerte szinte hibátlanul őrzi ma is valamilyen fajta ősi alkatát. Nem házasodott össze más népekkel, még a szomszédos falusiakkal sem, főleg azért, mert senki sem volt hajlandó véle összeházasodni. Igénytelen ez a nép; engedelmes annyira, hogy már parancsolni se igen kell neki, telepatikusan megérzi ura gondolatát s már teljesíti is, amint az olyan szolgához illik, akinek már apja, anyja, dédje és üke is egy helyben és egy fajta urat szolgált. Ösztönösen ismer minden házi szokást, mindenre kapható s dolga végeztével egy figyelmeztető szempillantás nélkül kiódalog a szobából csak úgy, mint az életből vagy a történelemből. Semmi veszély, hogy körükben a titkos választójog, például, meglepetést hozzon. Nincs az a titkosság, amelynél titkosabban ők ne éreznék meg, akár olyan távolságról is, mint ide Párizs, uruk akaratát vagy kívánalmát, vagy atyai tanácsát és azt fogják követni, ahogy a multban is rendesen azt követték. Ha nem követték volna, ma nem volnának itt, nem volnának szolgák. A közvetlen dologra, igaz, nógatni kell őket. De ellentétben van ez eredendő engedelmeskedési ösztönükkel? Egy néprétegnek nem épp az a jellemző sajátsága, hogy ellentétekből van összegyúrva? Ezért nem ismerhető meg az első pillanatra, ezért kell minden oldalról megkerülni. Az igazi szolga a nagy dolgokban szolgai. A kar tán lusta, de a lélek frissen hajlik. Ösztönöm súgja nekem is, de az aztán a meggyőződés erejével, hogy még előbb, a cuius regio, eius religio korában sem kellett semmi erőszakot alkalmazni, hogy uraik elég gyakran változó belátását valamelyik keresztény vallás üdvözítőbb és hasznosabb voltáról azonnyomban magukévá ne tegyék. Meg vagyok győződve, hogy amint hírt kaptak uruk kitéréséről vagy visszatéréséről, rögtön igazat adtak neki s önszántukból, élükön az ispánnal, lelkesedve és énekelve vándoroltak ők is hol a reformátusokhoz, hol a katolikusokhoz. Bármennyire fájdalmas és szégyenletes, öröklött hitemben azért nem merek se büszke, se bizonyos lenni, mert tudom, hogy a birtokos grófi család többszöri helycseréje után miért éppen ez maradt rám a 17. századból. Ettől a családtól épp az én gyermekkorom közepén vette át a pusztát a budapesti Strasser és König cég. Ha az elv, az eius religioé három századdal tovább marad érvényben, ami az öröklét szempontjából igazán kis véletlenen múlott, akkor arcvonásaimon, melyeket ismerőseim ma mongoloidnak ítélnek, bizonyára magam is sémita jeleket vélek felfedezni, lelkemről, mármint a pszihéről nem is beszélve. 4

5 Mindez persze nem cáfolja azt, hogy ne legyen nagyon is okos ez a nép. Okos és kitűnő szimatú, történelmi előérzete is egyenesen megdöbbentő. Mint minden okos szolga, kétségtelen, hogy lelke fenekén ő is kegyetlen, bosszúszomjas és bosszúállásában nem ismer se Istent, se határt, ahogy ezt legutolsó alkalma, a Dózsa-felkelés bizonyítja. Viszont tanulékonysága mellett bizonyít, hogy az akkor kapott szörnyű leckét nem feledte, s azóta is jól meggondolta, hogy mikor ártsa magát az urak dolgába, ahogy a politikát nevezi. Az évezredes gyakorlat kitűnően működik, a pusztákon egy pissz sem hallható, aminek, igaz, az okosságon kívül más oka is van. Tárgyilagos szaktudósok mutatták ki, hogy a pusztai lakosság élelmezési, ruházkodási viszonyait városi ember egyszerűen elképzelhetetlennek tartja. Valóban azok, de a pusztai lakosságnak se fogvacogása, se gyomorkorgása nem hallható, se közvetve, se közvetlenül; képviselőjük, pártjuk, lapjuk, még ismerősük sincsen, aki nevükben szót emelhetne, holott nyilvánvaló, hogy az ország sorsa az ő vállukon nyugszik, akik a földet tartják, tízezerholdas darabokban. De Atlasz legelső feladata nem az-e, hogy mozdulatlanul álljon? Véletlen, hogy a képviselő, aki nem róluk, hanem csak a gazdatisztek helyzetéről tesz említést a képviselőházban, a következő választáskor nemigen kerül oda vissza? A puszták népe a legjobb államalkotó elem, mert a legnagyobb tekintélytisztelő. Bizonyos, hogy a tekintély tisztelete is nevelés eredménye, de oly régi s oly alapos nevelésé, hogy ma már e nép vérébe itatódott, idegzetébe szüremlett s szinte ösztönévé vált. Igazuk van, akik ezt mint jellemének legősibb alapvonását említik. Családom körében meglepetéssel hallottam nem egyszer, hogy a grófot a legmeghittebb, legbensőségesebb beszélgetések során is csak mint méltóságos urat emlegették. Ma is őrzöm egyik unokatestvérem levelét, aki ispánságig vitte fel s akit a gróf egy szép napon minden indoklás nélkül kitett ebből az állásából. A levél ezt a felháborító eseményt tudatja, faragatlanul, a méltó düh legközvetlenebb kifejezéseivel a gróf irányában, de a gróf címének kísérteties tiszteletbentartásával. Most derült ki - mondja az egyik bekezdés, - hogy a méltóságos úr aljas dög és büdös kutya. Emlékszem a megrovó tekintetekre, amikor, ugyancsak egy meghitt családi együttesben, a kastély ifjú vendégeit, a grófkisasszonyok udvarlóit közönségesen csak ez a Wenckheim, ez a Wimpffen szóval emlegettem. Az arcok egyszerre nyugtalanok és idegesek lettek. Rövidesen megértettem, hogy a legbizalmasabb elnevezés is legfeljebb a Laci méltóságos úr, vagy legeslegfeljebb a Laci méltóságos lehet. A tiszteletadásban nincs válogatás. Nem kell hozzá sem ragyogó történelmi név, sem társadalmi állás. Nem igaz, hogy az újonnanjötteket vagy felkapaszkodottakat gúny fogadja. Környékünkön, a század elején, jópár zsidó család is szerzett uradalmat. Beköltözködésük másodnapján már éppoly félő megbecsülés övezte őket, akár elődeiket. Mintha az a pillanat, amikor az álbarokk főkapun behajtattak, más emberré varázsolta volna őket, aminthogy mássá is varázsolta. A cselédek az egyszerűség kedvéért maguk között tán adtak nekik házi használatra valami nevet, de ami lényeges: szemtől-szembe éppoly dadogó hódolattal beszéltek velük, akár a régiekkel. A tisztelet minden fokon megnyilvánul. Egyik távoli, vélem majdnem egykorú rokonom ugyancsak rendkívüli csodák s véletlenek sorozata folytán középiskolába került. Sok kapkodás és evickélés után (őt is papnak szánták) bíró lett, szorgalma és valóban tüneményes tehetsége, tanulóképessége révén rövidesen elég magasállású bíró. Kamaszkoromban tanúja voltam, amikor egyszer szüleit meglátogatta. A családi asztalnál saját apja, saját édes testvérei, különben keménytorkú parancsolók, afféle előmunkások a pusztán, alig mertek egy-egy szót rebegni. Anyja álmélkodva és meghatva úgy tekingetett rája, mint egy túlvilági lényre, mint egy isteni küldöttre. Számomra a legcsodálatosabb az volt, ahogy a fiú viselkedett. Elfogadta és természetesnek tartotta a hódolatot. Az ősi ösztön alapján ő magamagát is tisztelte és úgy is viselkedett. Úgy evett, ahogy a megyei banketteken szokott enni és úgy is társalgott. Csak később jutott eszembe s öntött el miatta a pír, hogy a hangot én is átvettem; szívem körül a 5

6 tündöklés melegségével játszottam a hitvány komédiát, amelyet a hallgatóság értelmetlenül, de tán épp azért vallásos boldogsággal figyelt. Az apróbb hatalmasságok lépcsőzetes tisztelését és a tekintélynek ezt a visszahatását még közvetlenebbül is tapasztalhattam. Családom a felkapaszkodó pusztai családok mintaképe. Akik kiemelkedtek belőle, szinte szemem előtt emelkedtek ki; vagy ha már magasabb polcon voltak is, új lényükön még rajta csillogott a régi környezet egy-két vízcseppje. A családban három generációnyi terjedelemben a legalacsonyabb és az elérhető legmagasabb réteg is képviselve van. A többség persze ma is kétkezi szegény ember, zsellér, urasági alkalmazott, de akad köztük már korcsmáros, gépkocsivezető, tanító, sőt orvosnövendék is. Valóságos eleven létra, amelyen ma is kényelmesen sétálhatok föl és alá, ha a társadalom rétegeződését akarom tanulmányozni. A legtöbbre egyik nagybátyám vitte, az egyik ottani vármegye főjegyzője lett. Ő volt nálunk a család esze, mindnyájunk büszkesége, akit a magunkszőrűek közt úton-útfélen emlegettünk; ő volt a hatalmas pártfogó, akibe ügyes-bajos dolgainkkal mindnyájan kapaszkodtunk. Emelkedését ugyancsak rendkívüli tehetségén kívül annak köszönhette, hogy a nép fia volt. Választáskor a polgárok lelkesen adták szavazatukat a hajdani mezítlábas fiúra s aztán elbűvölten pillantgattak föl rá; tudták, hogy az urak is kedvelik, megállta köztük a helyét. Még diákkoromban egyszer átutazóban D.-n, meglátogattam hivatalában. A községháza széles folyosóján közeledtem szobája felé. A hivatali szoba ajtajával szemben a folyosó kitaposott, vöröstéglás kövezetén a földön, közvetlenül a falnál, tíz-tizenkét ünneplőkalapot, süveget, báránybőrkucsmát láttam egymás mellett szép sorjában. Megláttam s első csodálkozásomban majd nevetésre fakadtam. Abban a pillanatban a bejárat felől egy pusztai ember közeledett, lekapta a fejfödőjét s fogas után nem is vizsgálódva, (holott a parasztházakban mindenütt van fogas), a világ legtermészetesebb mozdulatával helyezte a többi mellé a földre. Még csak az kellene, hogy fogas is legyen! - felelt meg később kérdezősködésemre az egyik segédjegyző. Így is már úgy el vannak kapatva, hogy alig lehet bírni velük. Tőle tudtam meg, hogy a parasztoknak azért kell künn hagyniok kalapjukat, mert a torkukat köszörülő polgárok izgalmukban nemegyszer fejfedőjükbe köpnek, amitől egy finomabb idegzetű inspiciáló hatalmasság viszont hányingert kapott. Nagybátyám szobájában szorosan egymás mellett, akárcsak ott künn a kalapok, idős cselédemberek álltak, valami küldöttség az egyik közeli pusztáról. Az elkapatottak topogva és hebegve adták elő mondanivalójukat. Azon vettem észre magamat, hogy félszeg ijedelmük egyszerre reám is átragadt. Nagybátyám rájuk sem pillantott, szemét írómappáján járatta, tollával firkált rá. Bizonyára jószívűségből, vagy legalábbis tapasztalatból tette, mert ha önkéntelenül akármelyik beszélőre tekintett, az menten igazán csak nyögni tudta a szót. Valami homályos temetkezési költségről beszéltek, amelyet ők fizettek ki s amelyet szerettek volna a községtől visszakapni, mert a halottat vagy halottakat tulajdonképpen a községnek kellett volna eltemettetnie. Nem kapták meg s erről igen tömör, igen erélyes mondatokban értesültek. Mentek is azonnal kifelé, gyorsan, szerényen, illedelmes köszönések közben. Az ajtóban ismertem fel közöttük egyik közeli rokonunkat, apám egyik unokatestvérét, aki a többieknél még mélyebbet, még alázatosabbat hajolt nagybátyám felé. Oly zavart voltam, oly kínosan éreztem magam, hogy jómagam is szerettem volna minél előbb kívül lenni. Megkaptam a szokásos egy koronát, kezet csókoltam, és iszkoltam kifelé. Zavaromban a pénzt a következő mellékutcáig elvesztettem. Meglehet, hogy akaratlanul eldobtam; utólag büszke volnék rá, bár akkor órák hosszat forgattam utána valamennyi zsebemet, majd sírásra fakadva nagy kapzsiságomban. 6

7 Azonosítottam magam, ha csak a lélek egy kis reflexmozdulatának erejéig is, a pusztaiakkal? Még messze voltam attól. Aki a cselédházak közül indul embernek, az kezdetben oly törvényszerűen lelöki magáról és elfeledi pusztai mivoltát, akár ebihal alakját a béka. Ez a fejlődés útja és nincs más út. Szívet és tüdőt kell cserélnie annak, aki puszták levegőjét elhagyja, különben elpusztul az új környezetben. S szinte a világot kell megkerülnie, ha újra vissza akar jutni. Magam is átmentem e kínos metamorfózis szakaszain s csak a hatodik-hetedik forduló után váltam annyira emberré, hogy vállalni mertem a pusztát, újra lélekzeni próbáltam benne, eldobtam a nemesi pecsétgyűrűt, amelyet a család felső rétege a metamorfózis egyik állomásán egy kicsit ünnepélyesen és homályos magyarázatok keretében ujjamra húzott. A természetben csak ugrások vannak s így természetesen a visszahasonulás sem ment túlzások nélkül. A bordeauxi néger kikötőmunkások gyülekezőhelyéig kellett vetődnöm, pontosan az Atlantióceán partjára, lángoló szónoknak, amíg végre eszembe jutott: mi is indított útra. Amíg a kénytelen-kelletlen hazatérések után, amelyek alatt nemcsak az istállók, cselédviskók környékét, hanem a pusztán még a naplementét is sivárnak éreztem, üresebbnek, mint másutt, végre lelkemet is visszavihettem. Amíg, mentesen a parasztrajongástól, sőt a nagy megtérők otthonrajongásától is, széttekintettem a tájon. Tárgyilagosan vettem szemügyre. Hasonlóan az idegenként megszólított öreg béresekhez, akik bizalmasan hunyorgatva hallgatják a beszédet s egyszerre gyerekkori Pali bácsikká és Mihály bácsikká lepleződnek le, a völgyek és dombok jobban ismertek engem, mint én azokat. Gyanakvóvá tesz, ha valaki túlsokat beszél a gyökereiről, főleg mielőtt gyümölcseit mutatná. A tavasszal megtérő gólyák, amelyek világrészeket nyílegyenesen repülnek át, órákig keringenek régi fészkük fölött, amíg végre leszállnak. Mitől tartanak? Minden ágat megvizsgálnak benne. Így közeledtem én is, így vizsgáltam gyermekkorom ágyát, - magától kell kiderülnie, hogy mivégre. 7

8 2 Újabb irodalomtörténészeink szemében kitűnő ajánlólevél a Dunántúlról kelt születési bizonyítvány. Aki onnan jön, arra valami csodálatos, eddig ki nem derített félreértés folytán látatlanba és számolatlanul tukmálják a műveltséget, a pallérozott lelki egyensúlyt, a latin-katolikus szellem bölcs mérsékletét, derüjét és éleslátását, egyszóval a nyugatiasság minden ragyogványát, mely ezt az országrészt elönti, abból az egyszerű okból, hogy Magyarországon arrafelé nyugszik legkésőbb a nap. Egy ideig szemrebbenés nélkül zsebeltem a váratlan ajándékokat. Bólintva fogadtam a dícséretet a nyugati civilizáció letéteményeseiről és előretolt bástyáiról, a dunántúli városokról. Amíg egyszer bűntudat nem lepett meg, orgazdának éreztem magam a vállamra hulló veregetések miatt, - egyetlen dunántúli várost sem ismertem. Városban tízéves koromig egyetlen-egyszer fordultam meg, Szekszárdon, a kórházban, szememben valami vasszikrát víve, amelyet horgolótűjével, lapulevelével és különféle kenőcseivel hasztalan próbált kikúrálni Varga néni, a kultúra letéteményese otthon, a pusztán. A latin-katolikus szellem, a higgadt bölcselet fellegvárait, a városokat, amelyekben derűs polgárok csellóznak, méltassa más, hasonlóképpen a nemesi kúriákat is, amelyek ámbitusán a házigazda Horatius hátlapjára jegyzi fel az évi robotot, - a tájon, amelyről én beszélek, kétnapi járóföldre sem akadt város. Szellős volt az, üres, tágas, akár Lebédia. A vidéki, aki a hazáról kezd beszélni, az előbb-utóbb a szülőföldre, a szűkebb pátriára lyukad ki: egy falura és legeslegvégül egy udvarra, onnan a konyhán át egy kétablakos szobára, amelyben anyja nyelvét megtanulta. Vagyis öntudatlanul újra éli visszafelé egy szó történetét, ízleli az ősi pillanatot, amidőn a ház és haza egy dolgot jelentett. A hazám a házam tája, amely pillantásommal, ahogy növekszem, egyre bővül, széles gyűrűkben egyre távolabbi területekre terjed, mint a hullám a vízbe dobott kavics körül; világokat hódíthat, elérheti a csillagokat, - amikor a régi ház már örökre elmerült. Ha szülőföldemre gondolok, nekem is egy kis vidéki ház jut eszembe. De csak a házra emlékszem, a két szobácskára és köztük a földes konyhára. Udvara addig terjedt a háznak, ameddig a tekintet. Ahogy a lekoptatott küszöbön legelső ízben átvergődtem, tétova lépteim elé rögtön a végtelen világ terült. Dombon állt a ház, alatta a völgyben a puszta szokásos, mindenütt oly egyforma képe: jobbra a kulcsár, a béresgazda, a kőmíves, a bognár lakása, egy épülettömbben a kovács- és bognárműhellyel; balra három-négy oszlopban a hosszú cselédházak, évszázados fák közt a kastély és a tiszti lak, szemben egy empire-stílusú nagy szekérszín, majd egy kis emelkedésen a magtár és az ököristálló. És körben a végtelen határ távoli falvak csöppentett mészfoltjaival. A pusztai őslakók vágyódva pillantgattak e falvak felé, hogy melyikben és végre mikor vethetnek horgonyt egy életig tartó hányódás után, amelyről én tudom, hogy már évezrede tart. A pusztát mindnyájan átmeneti területnek tekintették. Aki valamelyik falu végén egy kis zsellértelket tudott szakítani, az már odavalósinak vallotta magát. Pusztainak lenni egy kicsit szégyen volt, a talajtalanságot, a földönfutást, a hazátlanságot jelentette, ahogyan az is. Akinek sehol sem akadt talaj a talpa alá, az az apja, vagy a nagyapja lakhelye vagy sírhelye után csatlakozott valamelyik faluhoz. A puszta érzelmileg sehova sem tartozott, nem is tartozhatott. Az uradalom tulajdonosai, akik rendszerint több pusztát is birtokoltak, évről évre, de néha évközben is kedvük szerint egyik helyről a másikra helyezhették a cselédeket. Aki például az Eszterházyakat szolgálta, az addig, amíg jó kegyben tudta magát, egy Tolna megyei 8

9 pusztán éppúgy otthonos lehetett, akár egy sopronin vagy somogyin, mindenütt, ahol az Eszterházyaknak birtokuk volt. A pusztaitól, ha azt akarták tudni, hová való, nem azt kérdezték, hol lakik, még kevésbé, hogy hol született, hanem hogy kit szolgál. Családom főleg az Apponyiakat szolgálta, aztán a Zichyeket, Wurmokat, Strassereket, Königeket és azok rokonait (mert a rokon birtokos családok szívesen cserélgették egymás cselédeit, egy-egy ügyes tehenészt, jóvágású parádés kocsist, finomkezű miskárolót, sőt ajándékozgatták is, ami a cselédek szemében is kitüntetésszámba ment). Ide-oda vándorolgattunk mi is, néha minden cókmókunkkal, fölszedhető óljainkkal, tyúkjainkkal és tehenünkkel; néha csak rokonlátogatóba valamelyik ángyunkhoz, sógorunkhoz, aki öt-hat éves közelség után hirtelen elszakadt tőlünk. Néha egész éjszaka és egész délelőtt kocsiztunk. Mindig pusztán jártunk, mindenütt otthon éreztük magunkat. Szülőházam nem volt apám tulajdona, de szülőföldben páratlan örökséget kaptam. Egy fél vármegyét vallhatok a magaménak. Ahol a Balatonból csordogáló Sióhoz hirtelen társul szegődik északról a Sárvíz, de mégsem ömlik bele, hanem egy vármegye hosszán két-három kilométernyi távolságban mellette ballag, szinte kar karban, kacérkodón át-átkacsintva, mint az andalgó szerelmesek, - én ott vagyok honn, az az én világom. A két folyónak egy ágya van, hatalmas, termékeny, széles, mondhatnám családi kettős ágya. Kétoldalt enyhe lankák és szelíd dombok díszével, melynek látképe, mintha festve volna, ugyancsak egy békés, derűs otthon falára. Fent Sárrét, lent Sárköz - ahol majdnem minden falu neve Sár-ral kezdődik, - ez az én vidékem. Hátam mögött, de csak karnyujtásnyira az édes Völgységgel, ahol az ifjúság, képét öltözve magára, ábrándozva bolyong - bolyongott egy életen át Vörösmarty lelke, hordva szelíd kötelét az elomló szőke hajaknak. Ha kenderföldjeink sárréti talajon terültek, óljaink, a házmögötti dombon már a Völgységben feküdtek. Szerénytelenség lehet szülőföldnek ennyit fogni, mert Sárbogárd például fent van Fejér megyében, Sárpilis pedig Tolnának is az alján. De boldogan vállalom az egészet. Szülőföldemmel úgy vagyok, mint a szegény király az országával. Magántulajdona nincs benne egy talpalatnyi sem, de gondra és tetszelgésre mindenestül az övé. A sors már születésem helyével arra figyelmeztet, hogy megosszam magamat és szeretetemet. A hivatalos okmányok szerint Sárszentlőrincen születtem. Ezt valamelyik iskolai év végén boldog meglepetéssel bizonyítványom adatai közt fedeztem fel. Nagyobb büszkeséggel töltött el, mint az a csont rózsafüzér, amelyet kitüntetésként kaptam. Sárszentlőrincen világéletemben akkor jártam először, amikor a két lábamon odagyalogoltam: a valóságban Felsőrácegrespusztán születtem. A puszta a környező távoli falvak közül az évek során hol egyikhez, hol másikhoz húz, máig se tudta eldönteni, melyiket szeresse legjobban. Újszülötteit így hol az egyiknek, hogy a másiknak ajándékozza. Így történhetett meg, hogy például anyám, aki ugyanabban a házban pillantotta meg a napvilágot, amelyben én, pálfai születésű. A puszta utolsó postája Simontornya. A legközelebbi vasútállomás a szigeten át, Vajta. Bevallom, örülök ennek a tarkaságnak, s boldog volnék, ha egykor e falvak az évszázadok óta tartó kifürkészhetetlen okú bicskázások helyett, amelyek ősindítéka tán még Ázsiában történt, egykor miattam kelnének nemes versenyre, mint hajdan a hét görög város Homéroszért. Az előbbieken kívül még benevezhet Kajdács, Bikács, Uzd-Borjád, Cece, Ozora, továbbá Kis- és Nagyszékely... Szilasbalhásnak már nem kell a szomszédba mennie. Felsőrácegrest már a régi rómaiak is... de nem mondom el a történetét. A cselédek a puszta multjáról csak mende-mondákat tudnak. Jártak itt törökök, azok emléke úgy megmaradt, mintha csak a mult század elején tűntek volna el. Utánuk következtek pusztítva és égetve a rácok. Maradt valami emléke a kurucoknak is. A Habsburgoknak semmi nyomuk sem maradt. Aztán mintha a felhőkbe tűnt szakmai uralkodók helyett egy-két betyár uralkodott volna, Patkó Bandi jó kapitány volt. Aztán jöttek a grófok, aztán a zsidók, azaz a bérlők. Ez volt a helyi 9

10 történelem. A puszta egyik távoli részén, az úgynevezett büdös sarokban, a Sió partján, a marhadeleltető árpádkori templom romjain épült. Ugyanitt régi kelyheket és tatárjárás korabeli aranypénzeket találtak. Fogadjuk el, hogy valaha Rácegres is, mint a Dunántúl minden pusztája, virágzó helység volt. Ma a dombok hajlatában, hol a füge is megterem, a széltől, viharoktól védetten egy kedves, meleg kis tenyér, amelyből malac- és gyermeksivítás, ökörbőgés és a gazdatisztek dohogása hangzik. Ez minden életjele a világba. Látni még az az utas sem láthatja, aki Simontornyáról Sárszentlőrincre menet közvetlen mellette, illetve fölötte evickél el a járási út homoktengerében, a magas gledicsiafák között. A pusztát kívülről sűrű lombkoszorú takarja szinte légmentesen, mint egy fazékfedő. Az országútról keskeny, meredek csapáson jutunk el a pusztába. Azon a keskeny, meredek úton föl-fölszaladva pillantgattam szét a földön: hazámon, Európán. A magas országút már idegen világ volt, veszélyes és tilos; hetente egyszer-kétszer cigányok, vásárosok vagy lakodalmasok vonultak rajta. Túlsó oldalán nagymessze a grófi fenyveserdő terült, előtte marhalegelő. Ahogy ott a réten lyukaikból az ürgék kidugták figyelő fejüket, sőt a merészebbek két lábra álltak, hogy messzebb lássanak, úgy neszeltem ki a biztos, meleg kis völgyből. Kíváncsian szagoltam, tapasztaltam a vidéket, egyre messzebb kívánkozva, - így él emlékezetemben az az idő. Egy grófi uradalom és öt-hat falu, ha felidézem őket, most látom, hogy a sors már bölcsőm köré odarakta, amit a történelemből és Magyarországból meg kellett tanulnom egy életre. Tekintetem eljátszott a dombok és erdők mögül ki-kicsillogó tornyokkal; mint kedves játékokat forgattam képzeletemben az alattuk lapuló pusztákat és falvakat, amelyeket egyenként felfedeztem. Nekem mindegyik más volt, mindegyik külön világ volt, külön mesekönyv, furcsa népekkel, szokásokkal és legendákkal; szórakoztatva oktattak, mint a jó tankönyvek néprajzra, hazám történelmére, magyar szintaxisra, társadalomtudományra és még sok egyébre, amiről a pusztai iskolában nem esett említés. Most, hogy visszagondolok erre a szabad ég alatti iskolára, most látom, tulajdonképpen ma is abból írásbelizek, amit ott magamba szedtem. Egy-egy világgá indult borjú keresése, amely néha két-három falun át vezetett, egy-egy távoli rokon névnapja, esküvője vagy temetése révén, apám mesterségbeli útjai alkalmával, akit néha a hatodik pusztára is elmenesztettek, de később már önálló csavargási ösztöntől is hajtva, részletről-részletre valóban úgy megismertem a vidéket, olyan ütemben, mint saját testemet, saját tenyeremet. Megismertem? Mit ismertem meg akkor? Gyönyörű dombhajlatokat, egy tagban álló, beláthatatlan búzamezőket, erdőszámba menő magas kukoricatáblákat, amelyekbe az ember, ha betévedt, órákig bolyonghatott, amíg végre partot ért, a párás folyók rekettyéseit és füzeseit és itt-ott egy-két falvat, amelyet kezdetben még óvatosan nagy körben kikerültem, akár a mezők vadjai, amelyekkel inkább éreztem egy családba valónak magam, mint az emberekkel. De a dombok, erdők és buja folyóvölgyek ott maradtak kint a természetben, nem rögződtek belém, vagy ha éltek is bennem, még semmit sem mondtak. Akkor ismertem meg őket, amikor történeteket hallottam s aztán olvastam róluk. Mint az előhívóba mártott fényképlemezek, úgy világosodtak, árnyalódtak és színeződtek lelkemben a tájak egy-egy elképesztő juhászhőstett, betyárlegenda vagy történelmi tény vérpezsdítő hatása alatt. Emlékszem, hogy kezdődött. Egy tavaszi reggel a küszöbön kuporodva, mohón és gyanútlanul olvastam egy testes könyvet, nagyanyám még a téli tollfosztások földerítésére kölcsönözte valami vándor kereskedőtől. Hirtelen forró bizsergés öntött el, kifejezhetetlen boldog kéj, nemcsak lelki, de testi is. A vér arcomba ömlött; föl kellett állnom. Azt olvastam, hogy Petőfi, Petőfi Sándor évekig itt élt Sárszentlőrincen, itt járt gimnáziumba. Nem volt tévedés, elolvastam másodszor, harmadszor, tizedszer is. Nem Sárszenten, nem valamelyik más Szentlőrincen... hanem itt, ebben a faluban 10

11 járt, ott arra a jegenyék mögött szept. 28-ikától fogva a Tolna megyei Sárszentlőrincen tanult az ev. gimnáziumban; 1833 nyarán is itt végezte az I. donatista osztályt... Egy pillanat alatt megváltozott előttem Sárszentlőrinc, ragyogni kezdett, aranypor szállt rá. Ha villám csap belé, ha valamelyik kútban ott is megjelenik Szűz Mária, ami akkoriban arrafelé elég gyakran megesett, - nincs olyan isteni csoda, amely csodálatosabbá, azonnali látásra érdemesebbé tette volna a falvat. Fölugrottam s úgy ahogy voltam, hajadonfőtt, mezítláb megindultam. Két óra mulva ott álltam porosan és pihegve a falu térnek is beillő széles, gyönyörű főutcája végén. A régi kollégium, nádfödeles, egyszerű, földszintes parasztház, amely a többitől semmiben sem különbözött, talán csak az utca felé eső része volt valamivel hosszabb, a falu szélén feküdt, mintha csak elém jött volna a lelkes találkozásra. Álmélkodva néztem be a tenyérnyi ablakon, elbűvölten lépkedtem a szobácskában, amelynek agyagpadozata kellemesen hűsítette csupasz talpamat. Semmiben sem csalatkoztam. Petőfi szelleme mindent beragyogott, még a csizmadiaasztalkát is, mert a házban egy csizmadia lakott. - Ezt a kilincset fogta, ez alatt az eresz alatt állt, - könnyekkel küzdöttem, úgy volt. Ezen a kapun ment ki, ezen az úton is járt, ahol most én járok, tán még Rácegresre is felment, - mért ne ment volna föl, a pajtásai bizonyosan fölcsalták. Körülnéztem a zöldelő tájon; később, valahányszor az igazi hazafiság érzésére gondoltam, ennek a délelőttnek érzelmei újultak föl bennem. Ugrálva és füttyöngve, majd futva tértem vissza a pusztára, hogy a könyvet tovább olvashassam. A következő oldalon azt olvastam, hogy később is járt Cecén, Ozorán, ott Borjádon egy sereg verset is írt. Elkeseredésemben majd sírva nem fakadtam. Ha nem vagyok olyan türelmetlen, Borjádra is átmehettem volna, ott van rögtön Lőrinc után. A táj megszépült, patinát és lelket kapott. Versek kerengtek benne fényesen, mint a fecskék. A pusztáról kicammogó szomorú ökrös-szekerekre, a redves vendégoldalakra, a ganéjos kerekekre, a zörgőcsontú, tuberkulotikus állatokra és béresekre égi fény esett, a költészet ragyogó felhőin vonultak Petőfi jóvoltából, aki megénekelte őket. Itt Borjádon írta A négyökrös szeker -et. Holdvilágos éjeim ízét, hangulatát ezzel örökre befolyásolta. Valahányszor feljön a hold, a 19-ik század derekán érzem magam, szénaszagot vélek szippantani, még télen is. Világos éj volt. A hold fenn vala; Halványan járt a megszakadt felhőkben. Miként a bús hölgy, aki férjének Sírhalmát keresi a temetőben. Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön, S vett a füvektől édes illatot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott. Itt írta A magyar nemes -t is, amely érzelmeimnek szintén egy életre irányt szabott, a fentinél sokkal veszedelmesebbet. Attól fogva ahányszor átkocsiztunk Sárszentlőrincen és Borjádon, szorongás fogott el, hasonló a gyónáséhoz és a vizsgákéhoz, mintha a messziről integető jegenyék valami ünnepélyes hittevést vártak volna tőlem. Gyakran átkocsiztunk rajtuk Kölesdre menet, ahol anyám húga volt férjnél, természetesen szintén pusztán. De a Sió villogásának, az út fölött összeboruló fák susogásának költői békéjébe olvasmányaim csakhamar érdes hangokat és ízeket kevertek, acélcsattogást és párolgó vért. A Katica nénihez való utazás nekem rövidesen csak azt jelentette, hogy menet is, jövet is, csatatéren vándorolunk át, hihetetlenül hosszú területén egy pusztító csatának, amely, mint tudjuk, inkább öldöklés volt, mint ütközet. Ültem az ülésdeszkán, ölemben az elmaradhatatlan frissen sült ajándék kaláccsal, és a kerekek csattogása egy vad roham barbár zajait, kanyargó ritmusait dobolta a fülembe. Versből ismertem ezt is és a vers nemcsak a történelmi 11

12 eseményt érzékeltette, hanem a harcosok hetvenkedését, a kardok kirepülését, a lovak ágaskodását, a korszak pusztító kétségbeesését is. A kölesdi harcon, a kölesdi harcon Hej, én is ott voltam, elejének vágtam! Elejének vágtam, közepét bontottam, Mint kaszás az füvet döntöttem, rontottam! A meleg kalács zsíros illata orromba szállt. Szüleim beszélgetésének hangjai fülemben zsongtak; egyikről sem tudtam, fejemet, érzékszerveimet a verssorokból kiáradó hangok, ízek és látományok tartották fogva. Csatafestő költeményt, megrázóbbat és kifejezőbbet azóta sem olvastam. Tömör drámaisága, a szavak mögött lüktető vérszomj a bizonyíték, hogy sem ezt, sem a többi hasonlót, amint Babits költői ösztöne jól véli, nem írhatta Thaly Kálmán, aki a saját neve alatt, rossz verselő volt. Mikor Balogh Ádám a kardját emelte, Sándor László akkor dandárt reávitte. Vedd fel fiam bátran németnek lövését, Ne mutasd szívednek semmi röttenését, Ne mutasd szívednek semmi röttenését. Vagy csak bennem támasztott ilyen hatást, aki mint minden gyermek, valami titkos bosszúvágyból, elnyomottsági érzésből anyám karjának dőlve harci lázban reszkettem? A zizegő nádasok mentén, a négy-ötórás úton minden alkalommal végigéltem az iszonyú összecsapást egész addig a jelenetig, mely ma is véres ingoványt, fuldokló sebesülteket és üvöltésbe torzult arcokat láttat velem. A Sió berkében lőn nagy sivalkodás, Fel Simontornyáig sűrű nagy roppanás,...lovassa üldözte, gyalogja öldözte. Szegzárdig a mezőt vérivel öntözte. A győzelem után a kuruc generálisok megdícsérték a fölkelt póri népet, amely főleg az ellenség kergetésében tüntette ki magát. A hírnökök szavára az akkor még valóságosan puszta puszták fiai, mint veszett csikaszok törtek ki nádvityillóikból, rohantak valami titkos bosszúvágytól, elnyomottsági érzéstől sarkalva kaszáikkal és cséphadarókkal az ellenségre, amelyből a végén hírmondó sem maradt. Harciasságuknak a történelem folyamán később is jelét adták októberében ennek a vidéknek a népe szorította csapdába Róth és Phillippovich horvát hadait Ozoránál. Ekkor Görgey dícsérte meg őket, pedig ő nem nagyon szívlelte a néphadsereget. A tőlem balra eső magaslatokat - írja emlékirataiban - egészen le a Sióig már a mult est óta a tolnai népfölkelés tartotta megszállva. Ezen népfölkelési osztály parancsnokának kétség kívül legtöbb érdeme van ezen hadjárat szerencsés eredményében. De meg is feddi őket. A felkelők először is a horvátok fegyvereinek estek, hogy kiki ezen dicsőséges nagy nap emlékezetére legalább egy jó puskára szert tegyen. Perczel csak tizenkét ódon ágyút tudott megmenteni; az ágyúkat is elvitték volna. A szép nap emlékére? 1847-ig aki nekik, nem-nemeseknek kardot, puskát vagy csak puskaport engedett át, 25 botot kapott. A kuruc korban labanc, a szabadságharc alatt óvatosan aulikus városias Dunántúlon e vidék őrizte híven a lázadás szellemét, amely mindannyiszor a nemzeté is volt. A Dunától ferdén fel a Balatonig az a keskeny csíkban terjedő mocsaras völgyvidék: a Sió-Sárvíz tája mindég keményen és szúrásra készen csillogott, mint a hüvelyéből kirántott kard, valahányszor a 12

13 szabadság szele fujdogált, amint mondani illik. Én attól tartok: valahányszor szabadon vért lehetett ontani, valahányszor alkalom nyílt a fojtott keserűség kiöntésére, a bosszúra, isten a megmondhatója, mi miatt. Ilyen harciasak a szolgák? Ilyenek; a puszták népe kitűnő katona. A világháború kezdetén a kaposi 44-es gyalogezred négy hónap alatt négyszer semmisült meg, s négyszer támadt fel újra. A puszták fiai nem sajnálták a bőrüket. Hősiesség és halálmegvetés dolgában a monarchia népei közül csak a bosnyákok versenyezhettek velük, amint e szakma német hozzáértői tárgyilagosan megállapították. Haditetteiket magam is nemegyszer álmélkodva hallgattam. Sovány, beesett mellű urasági bognárok és tehenészek, akik a kastély szakácsnője előtt is elvesztették beszélőképességüket, csillogó szemmel beszélték, mint kúsztak a drótok alatt az oroszok felé, mint ugrottak le, foguk közt a rohamkéssel, jobbjukban a maguk gyártotta szöges buzogánnyal életveszélyes sziklaszakadékokba az olaszokra, franciákra, négerekre, mindenkire, akire lehetett. Hányszor láttam magam is kivillanni a vasárnapi csizmaszárból a hosszúnyelű kést, mert a bálba is késsel mennek. Ha etnográfusaink még nem ismernék, itt nyujtom át egyik hazai közmondásunkat, amelynek két változatát is tudom. Az egyik szerint a bicska a templomban is jó ; a másik szerint magyar ember kés nélkül a kiskapun se lép ki. De a tájról beszélek, a puszta határairól: a falvakról. Bár érzem, hogy aki ezekről ejt szót, nem kerülheti el az előbbi tárgykört, mert minden falunak megvan a maga sajátos verekedési módja, amely jellemző rá, s amely nélkül leírása hiányos lenne. A pálfaiak például arcba szúrtak, a simontornyaiak elnémultak, amihelyt a verekedés megkezdődött s a késelést kísérteties csöndben végezték, akár egy szertartást. Az ozoraiak módszere a boncoló orvosok szerint beható anatómiai ismeretről tanuskodott: a nyakhajlatba döftek, a csontok közt pontosan az ütőérbe. Érdekesnek tartom megjegyezni, hogy hasba, általában mellen alul sehol sem szúrtak, amiben nemzeti jelleget is állapíthat meg az, aki ilyet is számba vesz, mert vannak népek, amelyek a köztudomás szerint a gyomrot kedvelik. Ennek oka, hogy a késtartásnak is megvan a szabálya, a hüvelykujj a nyél végére feszül, ahogy erről már libaőrző barátaim tüzetesen kioktattak. Ilyen markolással csak felülről lefelé lehet sujtani. A rácegresiek a bicska mellett kedvelték a járomszöget is, amely körülbelül fél méter hosszú vasrúd, felső végén gyermekököl nagyságú gömbbel; úgy kezelték, mint a buzogányt, ütöttek vele, de hajították is. Ilyen utakon fedeztem fel a táj lelkét, amely az enyém is. 13

14 3 Nem saját életemről akarok itt rajzot adni; nem érzem semmiféle olyan magaslaton magam, ahonnan a mögöttem maradt táj képét akár gyönyörködtetőnek, akár iránymutatónak mondhatnám. Egy népréteg lelkületét szeretném ábrázolni, ez minden törekvésem. Ha itt-ott mégis saját élményeimmel hozakodom elő, ezek az élmények csak magyarázó ábrák. Ami emléket feltárok, azért tárom fel hogy rajtuk át próbáljak leereszkedni abba a mélyben fekvő, forró rétegbe, amely rettegve rejti gomolygó világát minden idegen tekintettől, még a tárgyilagos napvilágtól is, és amelyet, tapasztalatból tudom, ha megismerni esetleg megismerhet is más, érteni csak az tud, aki belőle származott. Én még védeni is szeretném. Nem indokolatlan ez az érzékeny visszahúzódás. A puszták népe, ha csak egy csücskét megmutatná annak a különös rendnek, amelyben él, az egészet, saját magát is meg kellene tagadnia, ennek a rendszernek a szövevénye annyira ellentétben áll a fölötte uralkodó másik renddel. Meleg iszapfürdő ez a lenti réteg, felette idegen, fagyos szél süvölt. Aki kiválik belőle, az kiválik egy-két év alatt, végig játszva lelkén és idegzetén a fejlődést az ember őslény korától mondjuk a viceházmesterségig, de aki benne marad, az kidugott kisujját is dideregve rántja vissza. Vad világ az a fenti, föld kérgéhez hasonlóan kihűlt és megkeményedett elveivel és erkölcsével, amelyekben, elismerhetjük, alig van már élet, csak formájuk van. Veszélyes világ a maga törvényeivel, szokásaival, magántulajdonával, szerelmi életével, - ki ismerné ki magát azokban? Abba is születni kell. A magántulajdonról például, hogy a legkínálkozóbb fonalnál kezdjem, a puszta egészen más véleményt formál, ha vallani nem vall is, mint aminőt a ma fennálló törvény követel. Nem tartom magam illetékesnek a döntésre, hogy a két különböző felfogás közül melyik a jogosabb, emberibb; a pusztáé mindenesetre az eredendőbb, a konzervatívabb, az ősibb; az őrzi a hagyományát valamilyen hajdani közösségnek, amelyben az enyém-tied fogalmát sem a földben, sem a szerelemben nem határolták oly mély árkok, mint manapság. A puszta, a pár ezer, nemegyszer pár tízezer holdas birodalom nem oszlik apró parcellákra. A közösen mívelt hatalmas búza- és rozstáblák látványa, a láthatárba vesző óriási zöld és sárga mezők hullámzó végtelensége annyira rokona a közös mennyboltnak és tengernek, hogy előttük az egyszerű lélek valóban csak a föld erejét, áldását vagy makrancosságát érzi és kellő és gyakori figyelmeztetések híján hajlamos feledni, hogy a közös mívelés parancsszóra, a termés pedig egy ember hasznára folyik. A természet általában mostohán fizet, a pusztaiaknak ez a tapasztalata az Árpádok óta; ha az ember nem hal éhen, akkor már jól megy a dolog, a századok erre tanították őket. Hogy a földről a jég, a tatár, a gróf vagy a gróf Schlésingere viszi-e el azt a több búzát, amelyből több kenyér s tán kalács is kerülne, ez csak részlete a kérdésnek. Egyszóval dolgoznak, mívelik a földet, s ha a koplalástól nem fordulnak fel, nemigen kérdezik, miért csak annyi jut nekik, amennyi fölháborító kevés jut. Viszont azt sem lehet könnyen kiverni fejükből, hogy a földhöz, amellyel birkóznak, elsősorban nekik van közük, hogy a természet az - természet, vagyis mindenkié. Nagy penchant-juk van arra, amint előttem az egyik jószágigazgatóné egyszer igen helyesen kifejtette, hogy ami termény a kezükön át folyik, az az ujjukhoz tapadjon. Épp úgy kell kezelni őket, mondta a fenti hölgy bájos mosolyt derengetve felém, akár a méheket. El kell szedni tőlük, hogy tovább dolgozzanak. Ha mindenük megvolna, egész nap a citerát vernék és a hasukat süttetnék a nappal, miattuk akár kötésig burjánozhatna a gaz a cukorrépában. Ez valószínű; ha mindenük megvolna. 14

15 De semmijük sincsen, s így dolgoznak s közben ahol tehetik, magyarán szólva, lopnak, mint a pinty. Társadalomtudományosan szólva, még valami atavisztikus klan-szellem vezérli őket, ahogy mondtam, a közös szervezésből közös elosztást sugalló szellem; ez azonban napról napra gyöngül. Én még teljes erejében érezhettem. Éreztem, sziszegve, a másik rend erejét is; már nagyjából kész emberpéldány voltam, amikor az hozzám nyult, s a maga formájára kezdett alakítani. A ma született bárány ártatlan eszmevilágával szedtem össze például a lekaszált csalamádét a szomszéd kertjéből, amikor a sváb gazda, akinél német szóra voltam, takarmányért küldött. Csalamádé az ő kertjében is volt. A harmadik nyakleves után értettem meg, hogy loptam. - Hát nem urasági? - kérdeztem felháborodva. Urasági vagy grófi, azaz közös, amelyből mindenki nyalábol, mielőtt meggondolatlan pazarlással a magáéhoz nyúlna. Szerkezetében pontosan ez a jelenet ismétlődött meg velem nagyszüleimnél, ahol a falusi tanító galambjait fogtam össze; egyik nagybátyámnál, akihez egy délután a mezőőr kísért haza az idegen szőlőkből; a vajtai állomáson, ahol hatalmas vasúti lámpással szálltam be szüleim után a vonatfülkébe. Első gimnazista koromban egy eleven kecskét próbáltam elkötni a községi legelőről, hogy szívem hölgyének ajándékozzam, aki rajongott a kecskéért. Szerencsétlenségemre, amikor már nyugodt területen rángattam a makrancos zsákmányt, a nyájból még két gida is kivált és kétségbeesett mekegéssel loholt anyja után. Lassan világosodtam. Családom vagyoni gyarapodásának erkölcsiségét csak azon az alapon érheti több kifogás, mint akármilyen más, történelmi vagy gőzgépkorabeli család vagyonosodásáét, amilyen alapon a kevesebb eredmény kevesebbet igazol és szentesít. Apám apja juhász volt, juhász számadó. Aki távolról is hallotta, hogy mit jelentett ez a foglalkozás a kiegyezés évtizedeiben, az tudom, előre mosolyog. Herceg Eszterházynak volt számadó juhásza. Aztán a bérlőké. Hogy valójában milyen megállapodások szabályozták ezt a mesterséget, azt tőle tudhattam meg legkevésbé, én is és gondolom, a mindenkori herceg is. Ha efelől kérdezték, bonyolult magyarázkodásba kezdett, órák hosszat beszélt párosításról, első fűről, hetedről, gyapjúmosásról, jerkéről, farkalásról, kergeségi átalányról. A végén hol az derült ki, hogy neki semmije nincs, koldus cseléd ő, hol az, hogy tulajdonképpen minden birka az övé és csak jókedvében hajt be egyet-egyet a kastélyba. A valóságban a dolog úgy állt, hogy a konvenció mellett volt valami közvetlen jövedelme az állatok szaporodása után is. Az első nyáj, amelyet még legény korában vádolt a hercegtől, az idők folyamán megsokasodott, volt idő, amidőn öt-hat bojtár szolgált a keze alatt. Volt esztendő, amidőn ötezer juha volt. Olyan hatalmasság volt, mint egy vándorláskorabeli fejedelem. Hány juha lehetett Árpádnak? Tisztességére mondom, hogy nagyapa a vagyon gőgje helyett ezt a törzsfői büszkeséget, a szabadságnak ezt a gőgjét hordozta egyenes derekában, kinyomott mellén. Az volt a jó világ! A gyapjúból bizonyos részesedést kapott. A birkák elléséről jelentést kellett tennie. De az elhullott állatokból igazolásul csak a koponyát tartozott beszolgáltatni, később már a bőrt is. Még később az urak arra is rájöttek, hogy a juhot fejni is szokás, rájöttek a sajt ízére is, amely eladdig csak afféle paraszti rágdmeg volt. A világ ijesztően romlott. De addigra nagyapának szőlleje volt a szomszéd faluban, telkes háza a járás székhelyén, fia a vármegye urai közt, fia egy saját-házú kocsmában, lánya egy másik saját-kocsmában és még egy lánya egy kádármester oldalán, egy másik egy cséplőgéptulajdonosén és még egy fia és még... tudja az Isten már, mi mindene volt. Még oltára is volt, a saját aranybavésett nevével az 15

16 egyik közeli falu templomában. Mindezt nagymamának köszönhette, mert maga szemlélődő, békés természetű, dúdolgató, fúró-farigcsáló ember volt, kényelmes, aki amíg szamara volt, a kövér csacsi hátára is oldalülésben telepedett, jobb kezével az állat fejére könyökölve, akár egy karosszékben. Így utazott, egész életén át. A családnak ezt az ágát nagymama virágoztatta fel, akit nagyapánk nagyanyának nevezett. Nagyapa különben velünk magát öregapának hívatta, nagyanyánkat pedig szülénknek; mindez azonban olyan vastagon népies, hogy ha akkor nyelvem rájárt is, tollam az első parancsra ma még nehezebben veszi a hegyére. Nagyanyánk magas, még nagyapánknál is csaknem fél fejjel magasabb, fekete, erélyes tekintetű asszony volt, valahonnan Felső-Somogyból, de természetesen szintén pusztáról, ugyancsak a hercegéről. Ő hozta a családba a gránátos termetet és az akaratot. Juhászszármazék volt ő is, de hogy pontosan kicsoda-micsoda, azt sose tudtam. Ő maga csak valamelyik nagyapjáról ejtett néha szót, bizonyos Börcsök Lászlóról, aki ritka nagy deli ember volt, világjárt; ő vitte minden évben az ezüsttallérokat a hercegnek Bécsbe, teljesen egyedül. Valamennyi ősöm közül, akiket két szememmel nem láttam, ez a Börcsök él legelevenebbül képzeletemben. Látom sudár alakját, fekete, élénk arcát, hallom pattogó beszédét. Látom azt is, amint egy-egy vendégfogadó előtt lezökken a nyeregből, pisztolyait tapogatva, belép az ivóba. Nagyanyánk szerint testvérbátyám egészen őreáütött. Úgy szúrták le huszonkilenc éves korában, a 18. század valamelyik évének október 3-án, amely napot nagyanyánk szintén meggyászolt, mint annyi mást, reggeltől estig imádkozva és böjtölve, mert hihetetlenül vallásos volt. Nekünk gyerekeknek is vele kellett ájtatoskodnunk és könyörögnünk fennhangon a hajdan megboldogult Börcsök lelkiüdvéért, mivelhogy az gyónás nélkül ment át, reméltük, a purgatóriumba. Ilyen ereje van a hagyományoknak. Milyen asszony volt a szüle? Hogy fért meg nagyapánkkal? Én rettegtem tőle. Legjobban hideg lábára emlékezem szegénynek, amelyet koporsójában unokatestvéreimmel sorra megszorítgattunk, hogy vissza ne járjon kísérteni. Jóval később nagyapánk, amikor napjait már percnyi pontossággal beosztva litánia-énekléssel és alkoholbódultságban töltötte, hozzámfordult egy présházelőtti hosszú hallgatás után, lassan, akadozva, talán egy ötven év előtti kérdésre nyögve ki végre a választ: - Kommendáltak nekem Gyulajból is lányt, Pulából is, egyik már a kendőt is ideadta. Magajuhászlány volt, ez kell neked, János, - mondják. Hát nem kellett, mert szolgagyerek ne menjen vőnek, mert ott csak az ipa kapcája lesz, menjen csak a maga födele alá. Kaptam volna szebbet is, módosabbat is, mint ez a Náncsi, de ez már lány korában egynapi járásra is kihozta utánam a tisztát. Nem bántam meg - tette hozzá, fejét hirtelen fölütve és ködös szemét szemembe meresztve. Nagyanyám akkor már tíz éve halott volt. Akkor hallottam először a keresztnevét. Az együgyű név egyszeriben élő alakká varázsolta, kemény markú hajadonná, konok menyecskévé, őt, aki életében is inkább szellem volt a családban, a szívósság, a könyörtelen takarékosság, a nagyravágyás mindent igazgató nemtője. Miből takarékoskodott? Nemrég akadt kezembe nagyapám egyik szegődmény-levele, amelyben évi fizetését ötven forintról hetven forintra emelték, harmincesztendős hűséges szolgálata elismeréséül. A bigottságot messze meghaladó vallásosságot nagyanyám töltötte férjébe is, gyermekeibe is. Bizonyos, hogy lelkiismerete ellen egy világért se vétett volna, nincs az a csábítás, amely rávegye arra, hogy máséhoz nyúljon. Amihez nyúlt, ahhoz csak nyugodt lelkiismerettel nyúlhatott, bűntudat nélkül. Nagyapáék hozzánk a harmadik pusztán, jó félnapi szekérjárásra laktak; minden látogatásból gazdag ajándékkal tértünk meg, sokszor csak azért mentünk. De az élő vagy levágott birkát mindig a puszta határán vettük föl a saroglyába rakott széna alá, nagy titokban. A gazdatisztek vagy a számadó miatt? Nem, nagyanyánk miatt, akinek lelke nem bírta 16

17 volna el, hogy valami az ő tudtával kerüljön ki a pusztáról. A puszta határán belül azonban, - ott mindent a magáénak tekintett, akár egy anyacsászárnő. Uralkodott még az embereken is, a kovácsok, kertészek, magtárosok, csőszök vakon engedelmeskedve hozták és készítették el az uradalom kontójára, amit kért. Nem férje hatalmából uralkodott, hanem mondhatnám demokratikus alapon; azért, mert mindenkit meggyőzött arról, hogy arra termett. Más erők keveredésével anyai nagyanyám is olyan alak volt, mint ő. Nem tartom merő véletlennek, hogy családom mindkét szárnyán asszony vezérkedett, irányította a hadmozdulatokat. Ebben a fojtott, ősi világban, amely összességében annyit megőrzött a törzsek melegségéből, minden családbokorban a nők uralkodtak, az anyák. Nem úgy uralkodtak, hogy a férfiakat elnyomták; a férfiak hétszámra a határban kószáltak, télen sem aludtak szobában, legtöbbjének még fekvőhelye sem volt otthon, - a sötét oduban, amelynek minden sarkában egy-egy család élt; az urasági istállóban háltak, hogy az állatokat éjszaka is szemmel tarthassák. Hazulról egy kicsit a gond is riaszthatta őket, az örökös panasz, a sírás-rívás, a gyerekek születése és majdnem oly gyakori halála - asszonynak való dolgok ezek. És az asszonyok vállalták is, ádáz elszántsággal, akár a nőstény állatok. Az ő életük mellett a férfiak sorsa a szabad madáré volt. A nőkön fordult meg ott is minden. Ha a család emelkedett valamit, az asszony erejét mutatta, ha lezüllött, az asszony puhaságát. Anyai nagyanyám lángelme volt. Nyugodtan írom le a szót, bár tisztában vagyok értelmével. Ha apai nagyanyám forintokból rakott bástyákkal akarta uralma alá hajtani az áramló jövendőt és egy hatosért feláldozta volna a maga és fegyveresei testi épségét és talán életét is, anyám anyja a szellem erejébe vetette bizalmát. Művelt nő volt, meglepő tárgyi tudással és nemcsak a pusztán, hanem az egész járásban s talán a megyében is párját ritkító olvasottsággal. Cselédlány volt, kilencéves korától fogva szolgált, mészárosnál, kocsmárosnál, hivatalnoknál, zsidó fűszeresnél; az utolsó négy esztendőt a kőbányai sörgyár valamelyik igazgatójánál töltötte, mint belső szobalány. Itt tanulta meg, hogy van másfajta élet is, mint aminőt az ő szülei éltek. Itt ismerkedett össze nagyapámmal és rögtön egy egész életen át kiapaszthatatlan, istenítésbe menő hévvel beleszeretett annak valóban nem mindennapi szépségébe, udvariasságába, előkelő nevébe - Lajosnak hívták - és azt hiszem, mindenekelőtt páratlan ügyefogyottságába. Nagyapa akkor szabadult a katonaságtól, nem ment haza a szülőfalujába, ott dolgozott abban a gyárban, amelynek igazgatójánál nagymama szolgált; mert bognár volt. Valahányszor, még késő öregkorában is, nagymama kiejtette férje foglalkozását, egy pillanatra megállt a beszédben s tekintetét szigorúan körbehordozta. Meghajolok én is a kihívó erély előtt, amellyel a család minden tagja, nagyapa kivételével, e címhez ragaszkodott. Mert nagypapa valóban bognár volt, ha a mesterséget bajuszos korában sajátította is el. Békés megyéből származott, Gyulaváriból; tizenhat esztendős korában a nagy szárazságkor hetven forintért valaki helyett elváltotta magát nyolc évre katonának, mert neki amúgy se látták nagy hasznát a földeken és amúgy is tizenegyen voltak testvérek. Oly apró termetű volt, hogy a toborzás után az ulánusok fehér köpenyét anyja gombostűvel tüzdelte föl, hogy lépni tudjon benne. Lovasokhoz osztották be s ő rettegett a lovaktól. Nagy csodálkozással hallottam tőle, hogy akkoriban náluk, ott a Tiszántúl alig láttak lovat, tehenekkel szántottak... Kisbérre vitték ezerötszáz vad mén közé. Három évig kefélte, etette őket, forgott köztük dobogó szívvel, amikor a sors összevetette egy tolnai kovácslegénnyel, annak aztán megesett rajta a szíve. Barátságra léptek, s milyen barátságra! Ha valaha elég erőt és tehetséget éreznék, hogy csak ízelítőt adhassak arról! Egész életüket együtt töltötték s hetvenkét esztendős korában, félig 17

18 vakon, nagyapám egy reggel szinte eszelősen útra kelt, át a határon, a szerb megszállás alatti Muraközre, hogy megtapogassa, ép-e még a síron a fejfa, amelyet egykor ő faragott. Ez a kovácslegény szerezte be aztán a lovak közül a méntelep műhelyeibe, ahol keze váratlanul gyorsan rátapadt a barkácsoló balta nyelére, hogy soha többé el ne engedje. Ez a kovácslegény, aki nagy hangosságával, hirtelenségével és erőszakosságával mindenben ellentétje volt neki, cipelte öt közös szabadulásuk után az akkor virágzásnak induló Pestre és ott gyárról-gyárra, mert csak ott vállaltak munkát, ahol kovács is, bognár is kellett. Ő vigyázott rá, ő gondoskodott róla, amíg a gondot át nem adta nagyanyámnak, helyeslésével, egy kölcsönággyal és tíz forinttal alapot vetve a frigynek. Azért csak ennyivel, mert ő is akkor nősült, nem is lehetett az másképp, mindent egyszerre csináltak ők, még gyermekeik is egyszerre születtek. A különbség csak az volt, hogy ő, a kovács, haza és állásba nősült, a rácegresi kovács lányát vette el. Két hónap múlva nagyapámék is a pusztán voltak. A régi bognárt a sors kegyetlenül rendelkező ujja villámmal sujtotta agyon, így távolította el az útból. Vagyis anyám családja is ott kezdte az életet, ahol a ma kisarjadt kis hajtás, az a kicsike kis zöld pötty a földön, amelyről szemmel még a hozzáértő sem láthatja, hogy csalán lesz-e vagy tölgy. A mag azonban kitűnő volt. Nagyapa, akinek sorsa eddig az országfutó bogáncsé, most, az ismerős talajban, a biztos karó mellett egy-kettőre mély gyökeret ereszt, teleszívja magát életkedvvel és feszítő tervekkel. A neki való asszony mellett kiteljesedik, élete gazdag értelmet kap. A fenti szabad - verseny tülekedésében bizonyosan elvész; de itt a társadalom mozdulatlan televényében, a szegénység és a szolgaság alja-világában az ő csöndessége, halkszavúsága és kálvinista merevsége is létjogot kap, tápláló gyökérré válik. A béresház előtti fára rászáll egy raj méh, zsákba fogja s ő, ki sose méhészkedett, három év mulva a maga gyártotta pörgetőgépen negyven kiló mézet pörget, amelyet persze nagymama azon melegében elad az utolsó csöppig. Szófukar, mosolygó ember, akinek a szájáról soha egy hangos szó nem rebben, de nem vesz át egy fontos hivatalos értesítést, mert azon családi neve, amely véletlenül egy híres, honfoglaló de genere családéval azonos, nem ipszilonnal van írva. Mi ez? A kerékküllőt, amelyet épp farag, szó nélkül, ijesztő hidegséggel, de teljes erejéből vágja egy kertész arcába, aki a káromkodás hosszú hömpölygésében az anya, ezúttal persze az ő anyja, jól ismert gyalázásán köt ki. Mert ő sohasem káromkodik. Ez számomra ma is a legcsodálatosabb, hogy soha káromkodás, soha egy trágár szó nem hangzik az ő házában, azaz abban a szobában és a közös konyhának azon a szögletén, amely az övék. Körülötte a puszta szinte fortyog és fröcsköl az obszcén szavaktól, a fogalmak mindig a lehető legdurvább nevükön röpködnek, de az ő küszöbén és ablakán visszatorpannak. Később, mi unokák, akik a nyelvnek ebben a vastagabb légkörében nevelkedtünk, s akik már ötéves korunkban tisztába voltunk mindazzal, amit ember a származásáról, a test működéséről és a nemek viszonyáról tudhat, a bognárműhelybe lépve ösztönösen átalakulunk s mint a folyóból kilépő kutya a vizet, lerázzuk magunkról rendes képzeletvilágunkat s annak kifejezéseit. Én sokáig azt hittem, hogy nagyapa nem is ismeri ezeket a szavakat. Kiejtése sem olyan, mint a miénk, alföldi tájszólással beszél, talán abban nincsenek is meg ezek a szavak. Egyetlenegy káromkodást hallottam tőle. - Égett volna meg egynapos korában, - mondta szelíd szemmel, de fogait csikorgatva az egyik vejére. Lapot is járattak, azaz jártak érte, minden második hét szombatján a szomszéd falu református papjához, aki pár tojásért odaadta nekik az összegyüjtött újságokat. A napilap előbb az Egyetértés volt, amelynek lepedő nagyságú példányaival kitűnően be lehetett télire fedni a kaptárok üvegét, aztán - a pap nagy híve volt Bartha Miklósnak - a Magyarország. Ki emlékszik a Képes Családi Lapok-ra? És a Háziasszonyok Lapjá-ra? Tele volt velük a padlás, évfolyamok szerint, házilag bekötve a szerkesztőség könyvkötő-leckéinek alapján. Én még tudom, ki volt Prém József. 18

19 Ha a harmadik faluban valaki könyvet vásárolt, nagymama két nap múlva már értesült róla, s addig mesterkedett, mígnem kölcsönkapta a tojásszedők és rongyszedők közvetítésével, akikkel különben nagy barátságot tartott fenn. Mikor a kastélyba francia nevelőkisasszony érkezett, megalkudott vele, hogy már nem tudom, milyen kézimunka vagy varrás ellenében, estente nekem órákat adjon, noha akkor még szó sem volt arról, hogy valaha középiskolába kerülök. Nyolcéves koromban franciául társalogtam, az ököristálló mögött. Pedig abban az időben nagymama már ereje fogytán volt, akkor már egy fészekaljat kibocsátott. Mikor olvasott? Örök titok. Hajnaltól estig dolgozott, mert a konvenciós földeken kívül még feles földeket is vállalt az uradalomtól, és azokat négy lányával kapálta, gyomlálta, még ünnepnap is. Mert ateista volt, ösmerte a szót is. Templom különben sem volt a pusztán. Sajnos, a nyomtatott betűt vette szentírásnak. Egyszer azt olvasta, hogy a köménymagleves jót tesz a gyermekek vérének; négy évig köménymaglevest reggeliztünk utálkozva és hányingerrel, jóllehet tej, ha nem is bőven, de akadt elegendő. Azt is olvasta, hogy a gyermekeket állandóan foglalkoztatni kell. Nem volt egy szabad percünk. Továbbá, hogy a léghuzat nem árt, és az érdem elveszi jutalmát. Mindent elhitt, és legyőzhetetlen bizalommal nézett a jövőbe, mert a legszomorúbb tárgyú cikkek végére bizonyára már akkor is a reményből csavarintották meg a másnit. Ő volt az, aki a regényekből levonta az erkölcsi tanulságot és a lóversenyen tönkrement ifjú gróf sorsából okulni igyekezett. Anyám beszélte, hogy este harisnyakötés közben művelődtek, egyikőjük fennhangon olvasott, a többi villogtatta a tűt. A kötés különben szintén szenvedélye volt, s abba nemcsak a lányokat, hanem a fiúkat is bevonta. Mit tudod, mibül élsz majd, - mondta és engem is leültetett. Általában, amire csak megtaníthatta, arra megtanította a családot. Tudok harisnyát kötni, sőt slingelni is, úgy nézzenek rám. Elképesztő nevű lányait - mind egy-egy regényhősnő nevét viselte - előbb iskoláztatni akarta. Erre azonban már igazán nem futotta. A legidősebbet, Elvira nénémet az egész vidék jóakaratú röheje közben két hónap után visszaküldték az egyik közeli zárdából, magyarázó levéllel, a levelet nagymama azonnal eltépte. De nem adta meg magát, a lányok nem butulhattak ott az isten háta mögött a pusztán. Helyet szerzett nekik; szolgálónak, varrólánynak szegődtette őket és kioktatta mind, mit figyeljenek meg, mire ügyeljenek. Helyből helybe lépve, a lányok úgy fürkésztek, úgy vizsgálódtak, akár a kémnők, értesüléseiket otthon aztán kicserélték, és egészséges fölénnyel megtárgyalták. Bizonyos, hogy kitűnőbb, életrevalóbb lányiskolát Svájcban sem végezhettek volna. Fényes jövő vár mindegyikre, ha férjhez menésben is anyjuk tanácsát követik; ha az önállósággal, melyre nevelték őket, legelőször nem épp a szerelemben, a vőlegény megválasztásánál élnek. Még pénzük is volt, mindegyik 50 forintos takarékkönyvet kapott kezébe tizennyolcadik születésnapján. Mindezt miből? - kérdezem újra. Anyai nagyapám készpénzilletménye évi 20 forint volt. Amit konvencióban, vagyis gabonában, veteményes kertben, jószágtartásban kap, az épp a test táplálására elég, talán még arra is kevés. Ismétlem, az egész család földes szobában lakik, a szabad tűzhelyes konyha közös a béresgazdáékkal; szegények, mint a templom egere, polgári fogalom szerint koldulniok kellene. Nagyapám a férfiak esti beszélgetése közben visszasírja a régi szép, a szabad jobbágyvilágot. A helyzetük távolról sem olyan derűs, mint amilyennek e sorok, az irodalom girlandos ablaka mutatja. Nem érzik sorsuk hősiességét sem, mert ők nem látják az igazolást. Egyszerű, küszködő emberek, cselédek, akik a kivülálló szeme előtt semmiben sem ütnek el a többi cselédtől. Egy sorsot is élnek azokkal mindenben, s ha én nem írok itt róluk, sohasem lehet megkülönböztetni őket a tömegben, amellyel azonosulnak, amelyből ők nem is válnak ki soha. Én az ő környezetükben nevelődtem. Igen, kétségtelen, valamivel másfajták, mint a puszta többi lakója, de ezt sem ők, sem a pusztaiak nem érzik, nagyapa idegenek előtt véletlenül sem említi azt, amivel kérkedhetne, hogy anyja egy gyermekeibe koldúsodott református pap lánya volt; a többi pusztai szegénnyel 19

20 ők is hallgatólagos, de épp némasága miatt felbonthatatlan, szoros szövetségben élnek, ez a szövetség táplálja őket is és teszi lehetővé, hogy az évtizedes nélkülözés, megfeszített munka árán gyermekeik valahogy mégis kiváljanak. Ők, az öregek szinte szándékosan ragaszkodnak ehhez az alsó világhoz, érzik megtartó erejét. Erős is az. Tífusz tör ki a családban, nagyapa, nagyanya, valamennyi gyerek ágynak esik. Végre kimegy hozzájuk a szomszéd faluból az orvos. Nem az új, nem a poros, hanem a boros, a régi híres, akinek gyógyító módjáért az egész megye rajong. Az öreg, aki minden nyavalyára bort rendel, köhögésre szekszárdit, gyomorbajra homokit, szívbetegségre könnyű sillert, legénybajra spriccert, vederszámra. Hozzá kell tennem, hogy betegei mind meggyógyulnak, legalábbis alacsonyabb köztük a halálozási arányszám, mint a többi orvos betegei közt. Tífuszra is szekszárdit rendel, nehéz vöröset, fejenként három meszelyt, amelynek iccéje már nem tudom, hány krajcár, egyszóval megfizethetetlen. Szerencsére van belőle egypár hordó az uradalom pincéjében is. Este, az orvos tántorgó távozása után, amikor a tehetetlen család a gondban jobban vergődik, mint a váltólázban, bekopog az ablakon a kulcsár és a konyhából szó nélkül elviszi a vízhordósajtárt. És - nagyanyám negyven év múlva is könnyezve beszéli - három hétig reggel, este, hűségesen telehozza borral, amelytől ők is meggyógyulnak; csupán a hajuk hullik ki. De később az is kinő. A sertések közt vész pusztít, erre nem hívják ki az orvost; persze megdöglik az ő két malacuk is. Nagy siránkozással készülődnek az elásáshoz, amikor megjelenik a kanász és értésükre adja, hogy az egyik dögöt vigyék csak el éjszaka az uradalmi ólakhoz. Úgy van, ravaszul kicseréli egy elevenre. Az igazság szelleme azonban nem tűri az ilyen mesterkedést és kegyetlenül elpusztítja a cseredisznót is. De a kanász sem tűri a beavatkozást és ezt a dögöt is kicseréli. Így megy ez három-négy összecsapásig, amíg a szellem meg nem adja magát, az uradalom falkájában még négyszáz disznó van. Mindez persze ellenszolgáltatással jár. Nagyapa vígan farag az uradalom fájából a béreseknek asztalt, széket, katonaládát, egynek még pipatóriumot is, mert annak törik-szakad az kell, méghozzá pontosan olyan, mint a pálfai plébánosé, noha csak egy vasárnapi cseréppipája van, a dohányt közönségesen bagó formájában élvezi. Dolgozik persze az ispánoknak, gazdatiszteknek is, tőlük az elnézést kell megvásárolni. Bár azok közt is akad emberséges magyar ember, akinek a nép iránti rokonszenve úgy nyilvánul meg, hogy ellenőrző útjain a munkahelytől száz méterre elégedetlen dörmögésbe kezd, hogy mire odaér, mindent rendben találjon. A béresek átlátnak a szitán, a villogó szemeken át belátnak az angyali szívbe; amikor az egyik ilyen, egy öreglegény kasznár meghal, márványsírkövet akarnak állítani neki, de később mégis mást határoznak és a másfél éven át összegyűjtött pénzt, amelyből nem telik olyan emlékmű, amelyet ők méltónak tartanának, halotti torra fordítják és kétnapos közös nagy eszem-iszommal áldoznak a megboldogult emlékének. Persze, nem minden tiszt ilyen. Akik hajlamosak is talán a megértésre, rövidesen azok sem tehetnek semmit. A termelés mindjobban leveti feudális és a feudalizmus ráncai közt ilyen alakban itt-ott fennmaradó patriarkális formáját, és a kapitalizmusba öltözködik. A hűbéri földeken megjelennek a szántógépek és a racionális gazdálkodás újkori, művelt alkalmazottai, akik a cselédeket magázzák, de úgy kezelik őket, oly ridegen, könyörtelenül, akár a gépeket, akár a gyári munkásokat. A puszta üzemmé változik. A mocsarakat lecsapolják, az erdőket kitépik. A léleknek azonban mélyebbek a gyökerei, az még ellenáll. 20