Adjátok vissza a hegyeimet!

Méret: px
Mutatás kezdődik a ... oldaltól:

Download "Adjátok vissza a hegyeimet!"

Átírás

1 Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet! Urak, akik a világ dolgait igazítjátok: adjátok vissza a hegyeimet! Bevallom őszintén: nem érdekel sem a politikátok, sem a világnézeti kérdéseitek, sem nagyszabású elgondolásaitok, melyekkel az embermilliók sorsát rendezni kívánjátok. Nem érdekelnek az embermilliók sem. Egy érdekel csupán: adjátok vissza a hegyeimet! Mert bármit is mondjanak a tudósok, a fiskálisok és a katonák: azok a hegyek az enyimek. Mint ahogy én is hozzájok tartozom attól a perctől kezdve, hogy megszülettem a lábok alatt, abban a kis házban, s ők benéztek hozzám az ablakon. Nem a telekkönyv szerint voltak az enyimek, az igaz. De enyimek voltak Isten rendelése szerint, azáltal, hogy ott születtem s ott lettem emberré. Adjátok vissza a hegyeimet! Nézzétek urak: idestova ötven esztendeje már, hogy belerángattatok ebbe a játékba. Játszottatok az én bőrömön háborút és országosztást, ide-oda ajándékozgattatok engem s a hegyeimet, mint ahogy gyermekek ajándékozzák a játékszereket egymásnak. S én ötven esztendeig engedelmesen játszottam nektek mindent, amit csak parancsoltatok: kisebbségi sorsot, megaláztatást és elnyomatást, üldöztetést nyelvem és fajtám miatt, fölszabadulást és katonásdit. Játszottam háborút. Lelkesedést és halálfélelmet, rámenős bátorságot és fejvesztett menekülést, játszottam kétségbeesést, fájdalmat, dühöt, elvesztett háborút. Játszottam elvesztett otthont és elvesztett családot, csikorgó fogú bosszúvágyat és hadifogságot, játszottam hontalan bujdosást, magányos, kóborló farkassorsot az emberi rengetegben... urak, nekem elég volt. Én nem játszom tovább. Adjátok vissza a hegyeimet! Ne mondjátok, hogy keressek magamnak máshol helyet a világban, mert nincsen ennek a világnak helye, ami az enyém volna azon az egyen kívül. Ne mondjátok, hogy befogadtok ebbe vagy abba az országba, mert nincsen nekem azokban az országokban semmi keresnivalóm. Ne mondjátok, hogy lelek magamnak hegyet a Kordillerrákban, vagy a Sierra Nevadán: mert a más hegyei azok, nem az enyimek. Az én számomra nincs szépségük és nincs békességük azoknak a hegyeknek. Adjátok vissza az én hegyeimet! És azt se mondjátok, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek ez a sorsa, mert milliók váltak földönfutókká játékaitok során és én csak egy vagyok a milliók közül. Számomra nem vigasztalás, hogy millióknak fáj ugyanaz, ami nekem. Magamnak fáj, ami bennem fáj. Adjátok vissza a hegyeimet! Ne mondjátok azt sem, hogy van, aki többet vesztett, senki sem vesztett annyit, mint én. Nekem nem volt Palotám, amit fölépíthetnétek valahol a föld másik oldalán. Nekem nem volt vagyonom, amit bankjaitok visszafizethetnének, ha megszállná őket a jótékonyság láza. Állásom sem volt, hivatalom sem, ami helyett újat adhatnátok. Nekem semmim sem volt, csak a hegyeim s egy asszony, akit szerettem. S ez a kettő együtt többet ért, mint a világ valamennyi palotája, vagyona és hivatala. Senki sem vesztett ebben a játékban annyit, mint én. Adjátok vissza a hegyeimet! Urak, én alázatosan elhiszem, hogy nagyok vagytok és hatalmasok. Hogy kisujjatok egyetlen mozdulatára milliók halnak meg, országok cserélnek gazdát és földrészek süllyednek el a tengerek mélységeibe. De mindezeken túl hinni szeretném azt is, hogy tisztelitek az igazságot és a törvényt, amit Isten a világnak adott, és hogy a szívetekben jószándék szűri át még a kisujjatok mozdulatát is. De ezt csak akkor hihetem el, ha eltörlitek a rontást, ami játékaitok nyomán erre a világra rászabadult, és visszaadjátok a hegyeimet....urak, elmondom nektek az életemet. A játékot, amit játszanom kellett, mert így írtátok meg számomra a szerepet. Nem egyik, vagy másik közületek, nem ez vagy amaz. Ennek a szerepnek a megírásában nincsen közöttetek bűnösebb és bűntelenebb. Mind együtt vagytok felelősek ezért a rettenetes játékért. Valamennyien, kik a világ dolgait intéztétek, határokon és drótsövényeken, és világrészeken innen és túl. Elvettétek a hegyeimet. S az életemet elrontottátok, mint ahogy a vásott gyermek elrontja a játékszert, amit már megunt, s aztán szemétre löki. 1

2 Amikor én megszülettem, éjszaka volt s az égen sok-sok csillag. Szegény jó anyám kinézett az ablakon, s az első csillagra, ami a szemében megakadt, azt mondta: ez legyen a szerencsecsillaga. És az a csillag a Pásztorcsillag volt. Sokan a hűség csillagának nevezik, olyanok, akik a hűséget nem a szívükben, hanem vala- hol a csillagokban keresik. Mi egyszerűen így mondtuk: Pásztorcsillag. Az én anyám szegény asszony volt. Nem volt egyebe, csak az a pár darab rongy, amit mosás után kötélen szárított a házunk előtt. Apám abból élt, hogy ügyelte a község erdejét, s a ház, amelyikben laktunk, a községé volt. Zsindellyel födték valamikor régen azt a házat, s a zsindely akkorra már feketére vénült s foltokban lepte a moha. De így volt szép, és így talált oda a patak fölé, ahol állt, messze a falutól, messze minden más háztól, mélyen bent hegyek s erdők között. A hegyek iszonyú magosak voltak: Nekem úgy tűnt eleinte, mintha valahol az égben végződtek volna. Úttalan, sűrű erdő borította őket, mely tele volt titokzatos sziklákkal és patakokkal, melyeknek a vize olyan tiszta volt, akár a napsütötte levegő, és apám arról beszélt néha, hogy ott fent valahol még törpék és tündérek is élnek. Én voltam a legidősebb gyerek. Volt még egy öcsém, az két évvel volt fiatalabb nálam s egy húgom, aki három évvel volt fiatalabb öcsémnél. Többen aztán nem is lettünk, mert anyám egy évre rá meghalt kígyómarástól, fent az erdőn, ahol málnászni volt. S mi négyesben maradtunk apámmal. Még most is látom magam előtt, ahogy anyámat pokrócba téve lehozták azon a napon apám s egy szénégető. Nyár volt, egyike azoknak a szép nyári napoknak, amikor a levegő csillog a fenyők csúcsa fölött, s az ég kékje olyan, mintha száraz aranyporral hintették volna tele az angyalok. Ültem öcsémmel a ház előtt, s ügyeltem a bárányra. Julika sírt a bölcsőben, s a patak fölött egy kövön vízirigó ült és furcsán billegett. Aztán egyszerre csak Burkus, a kutyánk, furcsán fölvonyított, orrát az ég felé tartva, és akkor már láttuk apámat és az ilvai szénégetőt, ahogy fönt a tisztás végiben kijöttek az erdőből és cipeltek valamit. A tornácon letették és ráhajtották a pokróc végét. Aztán leültek egy padra. Apám mereven bámult maga elé, a másik ember pedig ült mellette kormosan és feketén, és nem szólott semmit. Mi néztük őket és tudtuk, hogy valami nagy baj történt, és nem mertünk kérdezni semmit. Aztán egy idő múlva a szénégető fölállt a padról, elbúcsúzott apámtól és elment. Még emlékszem, ezt mondta apámnak: Hát, Lőrinc... ez volt Isten akaratja, na. Bele kell nyugodni. "Isten akarata", mennyit hallottam ezt később is az emberektől. Ha már nem tudtak egyebet mondani, azt mondták: ez volt az Isten akarata. S mindig csak olyankor mondták, amikor valami rossz történt, valami nagyon nagy baj, amin nem lehetett segíteni. Isten akarata. Mintha az Isten mindig csak rosszat akart volna nekünk, embereknek. Vagy mintha mindig csak olyankor jutott volna az eszünkbe, hogy Isten is van, amikor baj szakadt reánk. Isten akarata. Valahányszor ezt hallom, mindig apám jut az eszembe, ahogy ott ült maga elé bámulva a padon, és csak bólintott a fejével némán. Aztán eltemettük anyámat. Én már tudtam akkor, hogy mi a halál, de öcsém folyton azt kérdezte, hogy miképpen mászik majd ki anyánk onnan a gödörből, ha annyi sok földet dobnak föléje. És nem akarta elhinni, hogy anyánk nem jön ki többet a föld alól, nem főz vacsorát, nem csókol meg, nem mosdat és nem veszekszik velünk. Apám egy szép kopjafát faragott a sírra juharfából, ki is föstötte díszesre. Mi meg ültettünk a frissen ásott földbe mindenféle virágot, hogy legyen anyámnak kertje, szegénynek. De az esők lemosták a festéket a kopjafáról, a hant mind kisebb lett s végül begyöpösödött, ahogy múlt az idő. Egyszer aztán láttuk, hogy egy kis nyírfa búvik elő belőle, és azt mondtuk: anyánk nyírfává változott. Apánk kerítést csinált a kicsi nyírfa köré, hogy állat ne tehessen benne kárt, s a nyírfa pár év alatt megnyúlt, magos lett, fehér törzse világított éjszakánként, és ha szellő járt a lombja között, olyan volt majdnem, mintha anyánk szólt volna hozzánk. Mi gyermekek közben megjártuk sorra az iskolát, amelyik lent volt a faluban, órányira tőlünk, és egy szelídarcú kisasszony uralkodott benne, aki nem értette a mi nyelvünket, s akinek a beszédét meg mi nem értettük. Mikor első ízben kérdeztem meg apámat, hogy mit jelentsen ez, azt felelte: "Ez fiam a háború, amit elveszítettünk, s ezért Erdélyt Romániának adták." Különösen az a szó zavart meg, hogy "adták". Úgy tudtam, hogy adni csak egy bicskát lehet, vagy egy cifra dobozt, vagy egy madárfiókát. Hogy országot is adni lehet, erdőkkel, hegyekkel, patakokkal és emberekkel együtt, ezt sehogyan sem tudtam elképzelni. Annyit mindenesetre hamar megtanultam, hogy ez a titokzatos kifejezés azt jelenti: valamiképpen I. 2

3 gyöngébbek voltunk, mint a románok, és azért a háború óta ők uralkodnak rajtunk. Valahol messze van egy nagyváros, amit Párizsnak neveznek - mondotta apám -, s ott csinálták ezt így. És én sokszor gondoltam életem folyamán arra a nagy városra, ahol sok-sok ismeretlen ember elhatározta, hogy nekem olyanok parancsoljanak, akik nem beszélnek a nyelvemen, és mert nem értenek a nyelvemen, nem érezhetnek a szívemmel sem. És azt szerettem volna tudni, hogy vajon miért haragudtak reám olyan nagyon azok ott, abban a messze városban. Mert, hogy rosszat akartak nekem ezzel, azt akkor éreztem meg igazán, amikor egy alkalommal megkérdeztem apámat, hogy miért nincs neki puskája, és miért van puskája Tódornak, a szomszéd község erdőpásztorának. - Mert bennünket Romániának adtak - magyarázta apám -, s Romániában csak a románok járhatnak fegyverrel. Azon a napon született meg bennem a vágy, hogy puskám legyen. Valamikor az apám is vadász volt, és ezekről az időkről szeretett mesélni. Télen, amikor hosszúak voltak az esték s az olajra is ügyelni kellett, ültünk hárman gyerekek a kályha ajtaja körül, s apám pipára gyújtott a padon és mesélt. A tűz sejtelmesen világította meg a szobát, apám bajuszát, a pipa füstjét. Condraruhájából hólepte erdők nyers szaga áradt, és mi borzongva és tátott szájjal hallgattuk a lassú szavakkal szőtt történeteket, babonás vérmedvékről, titokzatos vadkanokról, fehér szarvasbikákról és arról az időkről, amikor még szabad volt magyarul szólani a hivatalokban, a csendőrök is magyarul beszéltek, és szabadon járhatott puskával az, aki akart. Apám mondta, s amíg mondta, szemében megcsillant a tűz fénye, s vállán újra ott lógott a kedves régi puska, amit elvettek tőle az urak, akik odaajándékozták Erdélyt Romániának. Medvét mi is láttunk néha, ha málnászni jártunk fent az üverekben nyáron. Holdvilágos éjszakákon odajártak túrni a vaddisznók házunk fölé, a tisztásra, és ősszel a szarvasbikák bőgése aláhallatszott a gerincekről. Vadászokat is láttunk olykor, néha hozzánk is betértek, hogy megigyanak egy csupor tejet, vagy megfőzzék az ételüket. De ezek nem hozzánk tartozó urak voltak, nem értették a beszédünket. Apám néha elment velök, cipelte a háti zsákjaikat és ilyenkor borravalót kapott. De puskát nem adtak a kezébe. Dróttal vadászott csak szegény apám rókára, nyestre. És azt is titokban és nagy vigyázattal, ahogy annak kell, aki ellenség között él. Mi ellenség között éltünk, akik lent a városok hivatalaiban tanyáztak, és hatalmasabbak voltak, mint mi, és ezt a hatalmat abban az idegen messzi városban kapták, aminek Párizs a neve. Mikor végeztem az iskolával, apám fölküldött bojtárnak a komárnyiki juhászok mellé, hogy pénzt keressek. Májusban mentünk föl a juhokkal, amikor a hó már elment odafönt, és októberig maradtunk ott. Nagy széles tisztás volt a Komárnyik, mélyen bent a Szalárd-patak fölött. Négyszáz juhot fejtünk, a sajtot málhás lovak vitték le hetenként egyszer a faluba. A juhászt, akinek a keze alá kerültem, Samu bácsinak hívták, és már öreg volt nagyon. Lassan mozgott és lassan beszélt. Rajtam kívül még négy bojtár serénykedett alatta, de én voltam a legkisebbik. Nekem még nem volt dolgom a fejéssel. Csak vigyáznom kellett a juhokra, amikor legeltek. Samu bácsi a Sztinaházban aludt, mi öten a félfödél alatt, közel a karámhoz. Ott aludtak a kutyák is. Esténként nagy tüzeket gyújtottunk. Nem mintha sütni akartunk volna valamit, puliszkával és juhsajttal éltünk egész nyáron. De mert szép volt elheverni a tűz mellett ott fent a hegyen, nézni a csillagos éjszakát, ahogy fölénk borul, mint egy óriási sátor, és hallgatni kereken az erdőt, ahogy a sötétség mögött megszűrték titokzatosra a csöndet, és a patakok zúgása úgy hallatszott föl messziről, mint egy borzongató simogatás. Első estén, amikor odakerültem, még új volt minden és idegen. Összehúzódva ültem a tűz mellett és apámra gondoltam, meg a testvéreimre. A többi bojtárok vidámak voltak és nagyokat nevettek, de én nem szóltam egy szót se. Az étel sem ízlett, mint máskor. Aztán egyszerre csak ott állt mellettem Samu bácsi. Hajlottan állt, ősz haján és borzolt szakállán megcsillant a tűz fénye. - Mire gondolsz, gyerek? Olyan hangja volt, mintha valami sötét sziklabarlang mélyéről jött volna. - Azt a csillagot nézem - feleltem halkan -, a Pásztorcsillagot. Azt választotta volt számomra anyám. - Minden embernek van egy csillaga - mondotta Samu bácsi egy idő múlva -, csakhogy azt a csillagot nem az égen kell keresni, gyermek, hanem a szívedben. Egy darabig még ott állt mellettem, botjára dőlve, aztán egyszerre csak kivett valamit a ködmönéből és odanyújtotta nekem. - Fogjad. S ha egyedül vagy, mondd el ennek, amit mondani akarnál. Ez majd 3

4 megvigasztal. Azzal megfordult és bedöcögött a Sztinaházba. Én ott maradtam egyedül a csillagos nagy éjszaka alatt, és a kezemben egy furulya volt. Később gyakorta vissza kellett emlékezzek Samu bácsi szavaira. Mert úgy volt az éppen, ahogyan mondta akkor. Valahányszor egymagamban maradtam és számhoz vettem a furulyát, olyan volt, mintha elbeszélgettem volna valakivel. Hangok jöttek ki a furulyából, dallamok, amiket soha nem hallottam addig, amiket nem lehetett megfogni, mert szempillantás alatt elröppentek, akár a pillangók. Valahogy olyan volt ez, mintha az érzéseim hangokká változtak volna, ahogy ezeket a hangokat elnyelték körülöttem az erdők, úgy békéltek meg bennem lassan az érzések is, amíg egyszer csak azt nem éreztem, hogy le kell tennem a furulyát, mert nincsen benne több hang. És ilyenkor letettem a furulyát, és olyan volt, mintha békét kötöttem volna a világgal. Különösen akkor volt ez így, mikor megismertem Anikót. Már a negyedik nyarat töltöttem fönt a Komárnyikon a juhokkal. Öcsém is ott bojtárkodott velem, s apámmal csak Julika maradt, lent a házban. Julika még iskolába járt, de már ő főzött apámra, s ő is mosott. Apám nagyon megöregedett azokban az években. Anikó azon a nyáron a Ciba-pojánon volt, az apjával. Háromszáznál több juhot legeltettek ők is, valami uraság juhait. Anikó főzött és mosott apjára és a bojtárokra, és egy esztendővel volt fiatalabb, mint én. És tizenhat éves voltam akkor. Éppen nyílni kezdtek a harangvirágok, amikor megismerkedtünk. Anikó a patakon jött keresztül, kezében egy kis csokor virággal. Térdig ért a víz. Kissé föl kellett emelje a ruháját, és látni lehetett a térdét, ami fehér volt, mint az árnyékban nőtt eper. Én a parton hasaltam egy nagy bükkfa alatt. A juhok fönt legeltek a hegyoldalban. Délután volt, a nap már hajlani kezdett a gerinc felé, és a leány árnyékát rányújtotta a vízre, ahogy óvatosan gázolt át a kövek között. A patak közepén volt, amikor megcsúszott és elesett. Halkan fölsikoltott, és nagyot esett, egész hosszában bele a vízbe. Én kacagni kezdtem a bükkfa alatt. Olyan hangosan kacagtam, hogy a juhok összefutottak. A leány talpra állt és haragosan nézett felém. Csurgott a ruhájából a víz, és én ettől még jobban kacagtam. Bosszúsan jött ki a patakból, és megállt előttem. - Mit kacagsz? - Téged. - Nem szégyelled magad? - Nem... - Pedig a lábamat is megütöttem. Abbahagytam a kacagást. - Mutasd. Megtapogatta a lábát, de nem látszott rajta semmi. - És elvitte a víz a virágaimat is - panaszolta. - Szedsz másikat. - Még kevés van. Csak ott fent találtam egy helyet. - Itt felénk van már több is. Leült mellém a padra. - A juhokkal vagy? - kérdezte. - Igen... - Mi a neved? Megmondtam. Akkor tudtam meg, hogy Anikónak hívják. Később azt mondta: - Lassan szárad rajtam a ruha, és mindjárt este lesz. Megszid apám, ha vizesen megyek haza. A bokor mögött levetem, hogy gyorsabban száradjon. Nem nézel oda, ugye? - Nem. És valóban nem néztem oda. Hallottam, ahogy suhogtak a vizes ruhák, amint levetette őket. Aztán beszélni kezdett onnan a bokor mögül. Elmondta, hogy Fileházán laknak, hogy az apja bács az uraságnál. Elmondta, hogy milyen a házuk, hányan vannak testvérek, milyen a Ciba-poján, milyenek a bojtárok, milyenek a juhok... még a kutyákról is elmondott mindent, mire a nap a ge- rinc fái közé leszállt. Fentről kiáltozni kezdtek utánam, és a juhok kolompja is már messziről szólott. - Várj még egy cseppet, amíg felöltözöm. - Megszáradt a ruhád? - Meg. Hallottam újra a vásznak suhogását, aztán kibújt a bokor mögül. - Isten veled - mondta -, sietnem kell, hogy megfőzzem a puliszkát. Most már talpra álltam én is. - Gyakran jársz erre? - kérdeztem, és csodálkozva hallottam a saját hangomat, mely mintha idegen lett volna, s nem az enyém. Amikor Anikó rámnézett, és megcsóválta a fejét. - Először vagyok itt. Csak a virágok miatt, tudod. 4

5 - Ha holnap eljönnél, megmutatnám, hol láttam sokat. Furcsa volt, valami szorongást éreztem a torkomban, és bántam, hogy kijöttek rajta ezek a szavak. Féltem, hogy kinevet. De nem nevetett. - Holnap délután lejöhetek megint - mondotta -, érted? De csak délután. Azzal átgázolt a patakon és eltűnt túl a fák között. Este hosszasan furulyáztam a tűz mellett, hosszasabban, mint máskor. És másnap alig vártam, hogy túl legyünk a delelőn. Útközben, amíg a juhokat tereltem, összeszedtem egy csokorravalót azokból a nagy kék harangvirágokból. Még a patak partján is a markomban szorongattam őket. Aztán mikor a leány ott túl kilépett a fák alól és megindult felém, valami rettenetes szégyenkezés fogott el és a virágokat gyorsan bedobtam egy bokor alá. Az a patak volt a határ a mi legelőnk és az ő legelőjük között. Benedek volt a neve annak a pataknak. Naponta találkoztunk ott. Megmutattam neki, hogy hol nyílnak a legszebb virágok, hol teremnek a legkövérebb eprek. Majd málnászni vittem. Egyszer két medvebocsot is láttunk és az anyamedvét, ahogy terelte őket. Anikó megijedt és belémkapaszkodott, és én nagyot kurjantottam a medvék után, és büszke voltam, és arra gondoltam: bárcsak megfordulna az anyamedve, hogy megvédelmezhetném Anikót. Aztán egy este kiadta Samu bácsi a parancsot, amitől régen féltem: hogy nem a Benedek felé legeltetünk többé, hanem a Sestinában. Vártam rá és mégis olyan volt, mintha egy nagy fekete szikla lezúdult volna valahonnan elém. Egy szikla, amelyik elzárja a napot. Aznap éjszaka sokáig furulyáztam és arra gondoltam, hogy a hangok elszállnak az erdők fölött és a patakok fölött, és amikor már régen nem lehet hallani őket, még akkor is szállnak tovább és így eljutnak a Ciba pojánra is, ahol Anikó alszik. És ha nem is hallja őket, de ott vannak körülötte, mélyen a csend alatt, és talán megcsinálják azt, hogy rólam álmodik. Másnap délben megkérem a bojtárokat, hogy vegyék át az én részemet is az őrzésben, mert nekem dolgom van délután. Tudták, hogy mi a dolgom, és nem szóltak semmit. A Sestinától a Benedekig jó másfél óra, még ha futva is teszi meg az ember az utat, hegy föl, hegy le, mint én akkor. Anikó már várt reám a pataknál. - Utoljára találkozunk, Anikó - mondottam neki lihegve, amikor megérkeztem, és éreztem arcomba futni a vért a szavaktól. Anikó szemei kerekre nyíltak. Csak akkor láttam meg, milyen sötétkék szemei voltak. - Elmegy valahová? - kérdezte. Megmondtam, hogy a Sestinában legeltetünk ezután. Megkérdezte még, hogy milyen messze van a Sestina. Aztán hallgattunk. Nem jutott semmi az eszembe, amit mondhattam volna. Ő kérdezte meg később: - És mikor jösztök errefelé megint? - Mikor a fű újra kinő - feleltem. Hamar lement a nap, hamarabb, mint máskor. Búcsúzáskor letépett Anikó egyet azokból a szép piros csengettyűvirágokból, amiket láncvirágnak neveznek, és odanyújtotta nekem. - Hogy gondolj rám, amíg kinő a fű - mondta, és elpirult. Éreztem én is arcomban a pirulást. Elvettem a virágot, és a kalapom mellé tűztem. - Isten veled - mondotta Anikó. - Isten veled. Aztán még megvártam, amíg átgázolt a patakon. Túlról még egyszer visszafordult, és intett a kezével. Aztán eltűnt az erdőben. Soha olyan szorgalmasan nem lestem a fű növekedését, mint azon a nyáron. Hetenként elmentem a Benedekbe és jelentettem Samu bácsinak, hogy mekkora már a fű. Samu bácsi csodálkozott az igyekezetemen és csóválgatta fejét, de a végén mindig csak legyintett, és azt mondta, hogy majd ő megnézi, ha eljön az ideje. Még van mit egyenek a juhok a Sestinában is. Nehezen jött el az ideje, de egyszer aztán eljött. Egy este azzal fogadott az öreg a karámnál bennünket, hogy másnap a Benedekbe kell menni. Mikor reggel elindultunk, szerettem volna, hogy szárnya legyen a napnak. De nem volt szárnya. Sőt sokkal több időbe került, amíg fölért a delelőre, mint máskor. Végül mégis csak odakerültünk a patakhoz, és én szaladtam a szokott helyünkre. De Anikó nem volt ott. Valami furcsa félelem fogott el. Leültem a patak mellé egy kőre és vártam. A kolompot meg kellett hallja, gondoltam, már délelőtt meg kellett hallja. És én különösen hangosakat kurjantottam a juhokra, és az is föl kellett hallatszódjék a Ciba-pojánig. Talán történt valami? Beteg? Vagy elköltöztek a Cibáról. Sötét kétségek között ültem le a tűzhöz a többiekkel. Fölmentem a gerincre és leültem egy vén fatönkre. Ültem és néztem a csillagokat, és köztük az én csillagomat, amelyik egészen magában fénylett az ég alján. Baglyok szóltak az erdőn. Később elővettem a furulyámat, és úgy szólt az is, mint aki egyedül virraszt az éjszakában, és sajog benne valami megnevezhetetlen szomorúság. Másnap ott találtam Anikót a pataknál. - Hol voltál tegnap? 5

6 - Tegnap? - Anikó csodálkozott. - Tegnap is itt voltatok már? - Igen. - Nem hallottam a kolompot. Igaz, hogy apám fát vágott egész nap, talán a fejszecsattogástól nem hallottam. - Ha hallottad volna, eljössz? - Persze - felelte, és rám nevetett. Én is nevettem. És olyan volt minden, mintha soha nem lettem volna egyedül. És olyan volt minden újra, mintha sohasem legeltettünk volna a Sestinában. Aztán megláttuk az első sárga fát. Anikó látta meg először. Juharfa volt, és ott állt a túlsó oldalon, a Ciba felső üverében. Néztük szótlanul a sárga foltot ott fönt a zöld tengerben, és azon a napon keveset beszéltünk. Aztán minden nap fölfedeztünk valahol egy újabb sárga foltot az erdőn. Már nem szóltunk egymásnak róla, de tudtuk, hogy mind a ketten azt nézzük, és tudtuk, hogy egy nappal újra közelebb jött az ősz. Aztán deret hoztak az éjszakák, a fű sercegett reggelenként a juhok lába alatt, és egy délután ott álltunk ketten a patak partján, és az a búcsú délutánja volt. Álltunk a bükkök alatt és apró rőt levélkék hullottak körülöttünk, s ha az üverek felől egy szellő jött, olyan volt, mintha aranyat sírtak volna a fák. Aztán lement a nap, és egyszerre hűvös lett. Éreztük, hogy nincs miért ott álljunk többet. - Isten veled, Anikó - mondottam, és éreztem, hogy összeszorul a torkom és alig tudom kipréselni rajta a szavakat. - Isten veled... Egy pillanatig még ott álltunk némán, szemben egymással. Aztán Anikó hirtelen odalépett hozzám, és szájon csókolt. És már szaladt is keresztül a patakon, már el is tűnt a sötétedő erdőben. Nem nézett vissza. Én pedig álltam a zúgó víz mellett, mintha gyökeret vert volna a lábam, és a fejem is zúgott, akár a patak, és éreztem a vért végig az ereimen és éreztem a számon Anikó ajkának az ízét, és szerettem volna sírni és kacagni... És ahogy most mindez újra az eszembe jut, szeretnék újra sírni és kacagni, mert itt érzem még mindig a számon azt a csókot, az első csókot, amit az életemben kaptam. Másnap lehajtottuk a nyájat. A Ciba felől kutyaugatást és lónyerítést hozott a szél, és tudtam, hogy Anikóék is költözőben vannak. Este már otthon voltam apáméknál. Elébe tettem a fizetésemet az asztalra. Úgy éppen, mint az öcsém. De mégis éreztem, hogy más vagyok, mint az öcsém. Több. Komolyabb. Számottevőbb. Nem vagyok gyermek többé. Csókot kaptam egy lánytól. Volt munka a ház körül elég, mert apám s Julika még nem készülhettek föl télire magukban. Fát kellett dönteni, fűrészelni, hasogatni, kijavítani a pajtát, a fedélszéket. Sok munka volt otthon, s én úgy dolgoztam azon az őszön, mint egy felnőtt. Nem kellett, szóljon apám, hogy ezt tedd, vagy amazt tedd, mint ahogy az öcsémet nógatni kellett. Én már magam vettem számba a munkát. Felnőtt voltam. A csók tett azzá, amit Anikótól kaptam, ott a Benedeken. Tél derekán történt, hogy összetalálkoztam a faluban Durdukással, a kovács fiával. Annak idején együtt jártunk az iskolába, aztán én bojtár lettem, őt meg városra vitték tanulni. Jóindulatú, kövér román fiú volt ez a Durdukás, valahonnan a hegyeken túlról jött az apja, még a háború előtt. Összetalálkoztunk a boltnál. Sötétkék egyenruhát és széles ellenzőjű diáksapkát viselt, és a boltos úrfinak szólította. Azt hittem, hogy nem ismer rám, de rám ismert. Odajött hozzám, és kezet nyújtott. - Gyere el hozzánk, elbeszélgetünk egy keveset - mondta -, szilvapálinkát is főzött apám! Elmentem Durdukásékhoz. A házuk egybe épült a műhellyel, és a tulajdonképpeni kovácsműhely mellett volt még egy kis belső műhely is, amely már a lakáshoz tartozott. Itt végezte az öreg Durdukás a kényesebb munkákat. Ezen a kis műhelyen kellett keresztül mennünk, hogy bejussunk a szobába, és ahogy ott áthaladtunk, mindenféle ócska géprészek között megláttam a sarokban egy puskát. - A jegyző úré - mondotta a Durdukás-fiú, amikor meglátta a pillantásomat -, javításban van nálunk. - Ért apád ehhez is? - kérdeztem csodálkozva. - Mit apám! Én is értek! - Tán vadászni is szoktál? - Szoktam hát. - Puskád is van? - Van apámnak. Aztán átmentünk a szobába. Durdukásné süteményt tett elém és pálinkát, és a Durdukásfiú beszélni kezdett a városról, az iskoláról és mindenféléről. Magyarul beszélt, mert én más nyelven nem értettem, de sok idegen szót kevert a beszéd közé, és sűrűn emlegette a román 6

7 kultúrát. Csak félig figyeltem oda, mert gondolataim folytonosan visszatértek a puskához. Egyszer aztán kiböktem. - Ha én a te helyedben lennék - mondottam neki -, nem tölteném az időmet ott a városban, hanem mind csak vadásznék! - Az más - felelte Durdukás komolyan -, nekünk románoknak tanulni kell, hogy urak lehessünk. A kultúra, tudod... Nem érdekelt a kultúra. Engem csak a vadászat érdekelt. - Te - szóltam közbe -, ha csak egyszer vadászhatnék... érted, csak egyszer...! - Hát miért nem vásárolsz magadnak egy puskát? - kérdezte Durdukás, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. - Mert nekem nem adnak rá engedélyt, tudod... Éreztem, hogy elpirulok ennél a mondatnál, mintha restellni való lett volna abban, hogy magyar vagyok. De Durdukás elbigygyesztette erre a száját, és legyintett. - Annyi ezresem lenne, ahány engedély nélküli puska a havasban van! Azt hiszed, minden fa mögött egy csendőrőrmester áll...? Aztán kiderült az is, hogy éppen van náluk egy ilyen eladó puska, "kéz alatt". Valami öregember kínálta a faluból. Kétcsövű, kakasos, kívül-belül rozsdás, ütött-kopott jószág volt. De az én számomra a világ első számú csodája mégis. Durdukás megmondta az árát. Szép összeg volt, de nem megszerezhetetlen. - És tölténnyel hogy lesz? - kíváncsiskodtam dobogó szívvel. - Azt majd kapod tőlünk - felelte nagylelkűen Durdukás -, mi nem tartozunk azok közé, akik lenyúzzák a magyarokról a bőrt... Felajánlottam, hogy ledolgozom a pénzt, de Durdukás legyintett. - Ne verd a fejedet miatta. Itt a puska, viheted. Töltényt is kapsz hozzá. Csak ígérd meg, hogy amit lősz, annak a bőrét nekünk adod el. Aztán majd elszámolunk... Így jutottam a puskához. Éjszaka vittem el Durdukáséktól. Még megígértették, hogy nem szólok róla senkinek, s ha megfognak vele, akkor sem árulom el, kitől vettem. - Mert magyarnak szigorúan tilos lőfegyvert a kezébe adni - magyarázta az öreg Durdukás nagyképűen -, de mi nem vagyunk olyan emberek... Hát nem is szóltam senkinek. Apámnak se. Fölvittem a puskát a hegyre, kerestem neki egy száraz faodút, s abban tartottam. Húsz töltényt kaptam hozzá Durdukástól. Az első hattal megtanultam lőni. A hetedikkel lőttem egy fajdtyúkot. Szürkületkor mertem csak hazamenni a madárral. Apám otthon volt már, bocskorait szárította a tűznél. Elébe tettem a madarat. Apám elbámult. - Honnan van ez? - Találtam. - Biztosan megfagyott! - tapsolt Julika az örömtől. - Húst eszünk holnap! Madárhúst! De ne szóljatok róla senkinek - intettem meg Julikát s az öcsémet. Apám kezébe vette a madarat, megnézte, de nem szólott semmit. De később, amikor kimentem a pajtába, hogy ellássam éjszakára a juhokat, kijött utánam. - Honnan van puskád? - kérdezte fojtottan, és a szeme különösen csillogott. Elmondtam neki, amit lehetett. Apám nekitámaszkodott a jászolnak, és éreztem lélegzetében az izgalmat. - Húsz éve nem járt puska a kezemben - mondta, és hangja mintha remegett volna -, húsz éve! De nagyon kell ám vigyázni, tudod... Szegény apám. Ahogy ma az eszembe jut mindez, és visszagondolok azokra az időkre, melyek a béke és az elnyomatás különös keverékéből tevődtek össze: még százszorosabban érzem átsütni a múlton azt a nagy lefojtott vágyakozást, amit húsz esztendőn keresztül őrzött és hordozott magában a puska után. Milyen fájdalmas és milyen megalázó lehetett húsz esztendeig élni ezzel a vágygyal fent az erdőkben, és mindig csak a mások vállán látni a puskát, és naponta vadakkal találkozni, és naponta arra gondolni: ha csak egy napra is egyenjogú polgára lehetnék ennek az országnak... csak egy napra...! Micsoda megalázás lehetett ez egy ember számára. Micsoda rettenetes gyűlölet kellett ahhoz, hogy egy államhatalom így megbélyegezzen embereket az anyanyelvük miatt, mint ahogy apámat bélyegezték húsz éven át. Mi, akik ebben nőttünk föl, már nem érezhettük ezt annyira, mert bennünk már természetessé vált az önvédelem, a törvények és a rendeletek kijátszása. De apám, ő abban nőtt föl, hogy a törvény szent. Mert az a törvény, amelyiknek védelme alatt ő emberré nevelkedett, a régi Magyarország törvénye, valóban szent volt. Egy szent korona törvénye volt, mely nem tett különbséget ember és ember, csupán erkölcs és erkölcstelenség, rend és rendetlenség, erény és bűn között. És apám számára szent maradt továbbra is a 7

8 törvény, még az is, amelyik őt rabszolgává és megvetett emberré taposta, és soha egy pillanatig nem jutott az eszébe, hogy a törvényt ki lehetne játszani, bármennyire is sajgott benne a vágy. Szegény apám. Ő még egy régi ország és egy régi erkölcs emlékét hurcolta magával, húsz megalázott nehéz esztendőn át, és úgy fogadta a változó törvényt, mint ahogy a változó időjárást fogadja a hívő ember, béketűréssel és alázattal, mert hiszen Isten s a törvény tudják, mit cselekszenek. Szegény apám. Reszketett a keze másnap, amikor fent a hegyen átadtam neki a puskát. Megnyirkosodott a szeme, és féltem, hogy elsírja magát. Aztán elvitt az üverekbe és megjárta velem a gerinceket, és sorra mutogatott mindent, amit tudott. - Ha ide fölállsz este, biztos az őz... itt járnak le a szarvasok vízre... ez itt a vaddisznók váltója... a medvéké odébb, a szikla alatt. Verőfényes időben itt leled a vadat... havazáskor ott fent a szálasban... ez itt a fajdok dürgőhelye, tavaszkor... Délre nem mentünk haza. Délután megálltunk egy üverben. - Itt a róka jár - súgta apám. Leshelyet tapostunk magunknak a hóban, aztán vártunk. És a szürkület beállta előtt apám meglőtte a rókát. Hogy ragyogott a szeme akkor! Soha nem felejtem el. Szemöldöke, szempillája csupa zúzmara volt, zúzmara lepte a bajuszát is, de a szeme ragyogott nedvesen, mint két nyári csillag. Aztán megmutatta, hogyan kell nyúzni a rókát. És másnap elvittem Durdukásnak a bőrt, a puska árába. Azon a télen még három rókabőrt vittem le neki, és két vaddisznó bőrt. A harmadik vaddisznónak a bőrét megtartottam magamnak. Nagy remetekan bőre volt. Az ölte meg apámat. Tavaszodott már akkor, a hó lágy volt és kásás. Apám fölállt a Korbuj-gerinc nyergében, ahol a disznók váltója volt, én meg terelni kezdtem a Korbuj oldalát fölfelé. Kongattam baltafokkal a fákat. Aztán egyszerre csak lövést hallottam fönt a nyeregben. Utána még egyet. Aztán csönd lett. Mikor odaértem, ahol apámat hagytam volt, először a disznót láttam meg. Ott feküdt a hóban és a hó véres volt körülötte, és látszott véresen a nyoma, ahogy elvonszolta magát odáig. Aztán a nyom végén megláttam apámat is. A hóban ült, összegüzsörödve, kissé oldalt billenve, feje a térdén. Mikor a lépteimet meghallotta ropogni, fölemelte a fejét. Rámnézett. Talán tíz lépésre lehettem tőle akkor. Bajuszán megláttam a vért. - Mi van apám? Nyögve felelt, alig ismertem a hangjára. - Megcsúfolt a dög... Odaszaladtam hozzá. Kezét a hasára szorította, és a keze véres volt, és látni lehetett alatta a feltépett ruhát és vért, sok vért. - Mély a seb? - Egészen bentig... jaj... Összehúzta magát a fájdalomtól. - Valamit tenni kellene - mondottam. Apám megrázta a fejét. - Én már elpusztulok, fiam... én el... Aztán összekuporodott, és nem mozdult többet. Próbáltam hozzányúlni, hogy fölemeljem és hazavigyem, de úgy nézett rám, hogy nem mertem háborgatni. Talán egy óra telt el így, ő kuporgott a hóban, és én álltam mellette, és a szemünk néha találkozott. Talán egy óra. Aztán meghalt. Lementem öcsémért, szánkóra tettük és hazavittük. Fölravataloztam illendően és melléje fektettem a puskát is. Öcsém azt akarta, hogy dugjuk el a puskát, de én arra gondoltam, hogy húsz évig élt apám puska nélkül, húsz hosszú-hosszú évig. És a puskát odafektettem melléje a ravatalra. És apám úgy feküdt ott, olyan méltóságosan és szépen, olyan megbékélten és annyi komolysággal az arcán, a puska mellett, hogy amikor a csendőrök és a doktor följöttek hozzá, le kellett vegyék a sapkájukat előtte. Pedig ők az állam és a törvény emberei voltak, s apám szegény, csak egy öreg, halott magyar. Aztán a csendőrök elvitték magukkal a puskát, s mi eltemettük apámat. Ott ástunk neki gödröt a nyírfa mellett, hol anyám is feküdt. A temetést követő napon fölmentem a Korbujra. A kan még ott feküdt. Lehúztam a bőrét, agyarait is kiszedtem. Eltettem emlékbe őket. Sokáig megőriztem még a bőrt is, az agyarakat is, hii- szen mindössze ennyi maradott csak apám után. Mikor fél év múlva a börtönből kiengedtek, ahova a puska miatt s apám helyett kerültem volt, a házunkban már más lakott. Román ember, puskával járó, igazi erdőőr. Engem csak egy üzenet várt. Hogy a Belcsujba menjek. A Belcsuj bent van mélyen az erdők között, s forrásai ott fakadnak valahol a Ciba-poján 8

9 alatt. Ott leltem meg öcsémet s Julikát. Kalibát róttak maguknak s befödték fenyőkéreggel, mint a szénégetők. A kaliba elé kiterítették a vaddisznó bőrét, azét, amelyik apánkat megölte. S döntötték a fát, fűrészelték, hasogatták. Szenet égettek. Egy kemencéjük füstölt már alább. - Kihajtottak a románok ide, mint az állatot - mondotta öcsém sötét arccal -, még a juhokat sem hozhattuk el, még kendőt is csak kettőt a házból. Azt mondták, adós maradt apánk az erdészetnek, meg a büntetés a puskáért, meg minden... Nem beszéltünk erről többet. A románokról sem. De az a két év, amíg a Belcsujban laktunk a kemencék mellett, télen és nyáron: belénk égetett valamit, amit ki nem törülhet onnan többé senki. Kemény életünk volt, ott fönt a kalibában. Végére járt a nyár, amikor kiengedtek a börtönből, és öcséméknek még csak egy kemencéjük égett. Meg kellett markolni a munkát. Mire az első hó lehullott, három kemencénk füstölt már, és a kalibát is rendbe tettem, ahogy lehetett. Persze, nem lett ház belőle soha, csak kaliba maradt, elöl nyitott, s így egész éjszaka kellett őrizni a tüzet, amikor a hidegek beálltak. De akkor már puskám is volt megint. Azt is Durdukás szerezte. És ő vette meg a bőröket, amiket éjszakánként lehordtam neki. A húsra volt néhány emberem, aki följárt hozzánk és málélisztet hozott, sót, ecetet s ami még kellett az élethez. Hosszú tél volt, s mi sokat fáztunk abban a kalibában. Különösen, ha fújt a szél s a havat bevágta a födél alá. Meg éjszakánként, amikor a fák recsegtek a fagytól. Megzúzmarásodtunk a bunda alatt olyankor, s a kezeink meggémberedtek. Körülástuk a havat s fölhánytuk a kalibára, így valamivel melegebb volt. Aztán az is eltelt. A három kemence szenet még lecsúsztattuk szánkón az ilvai malomhoz, s mire végire értünk, kitavaszodott. Aztán nyáron újra összetalálkoztam Anikóval. Azon a napon őzet lőttem a Ciba felső üverében. Egy combot levágtam magunknak, a többit, úgy gondoltam, becserélem másféle ennivalóra. A Ciba-poján közel volt s tudtam, hogy a juhászok már ott vannak, mert néhány nappal azelőtt hallottam a kolompjukat. Bevallom őszintén, Anikóra nem is gondoltam már. Annyi minden történt közben, és olyan nehezen éltünk, hogy az az utolsó nyár, amit Samu bácsinál szolgáltam, már végtelen nagy távolságban volt tőlem. Csak fölmentem a Ciba-pojánra. Aztán egyszerre szembe találtam magamat Anikóval. Dél volt, a juhokat éppen fejték. A sztinaház ajtaja nyitva állott, s mert a karám körül nem láttam senkit, akit juhosgazdának nézhettem volna, megindultam a nyitott ajtó felé. Már a küszöb kövén volt a lábam, mikor a ház sötétjéből valaki kilépett az ajtóba. Anikó volt. Megnyúlt a két esztendő alatt, mióta nem láttam. Megnyúlt, kitelt. És ahogy ott egyszerre csak elém lépett, olyan szép volt, hogy a lélegzet elakadt bennem egy percre. Elvörösödött, és azt hiszem, elvörösödtem én is. Néhány pillanatig néztük egymást. Aztán ő köszönt elsőnek. - Adjon Isten... - Adjon Isten - feleltem -, a bácsot keresem. - Apám bent dolgozik a sajttal. Bementem. Elmondtam a dolgot az őzzel. Anikó apja nem csodálkozott, csak azt kérdezte: - Hol hagytad? - Lent az erdőben. - Hozd csak föl. A leány majd segít. Anikóra néztem, és azt hiszem, elvörösödtem megint. - Elbírom magam is - mondtam. - Nem azért...de úgy sincs más dolga. Így aztán elindultunk együtt. Végigmentünk a tisztáson be a fák közé. Egy sűrű fenyőre akasztottam volt föl a húst. Odaértünk s még mindig nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Mikor megálltam a fenyőnél, Anikó ezt mondta: Vártalak a pataknál... múlt nyáron... sokáig. Ránéztem Anikóra. Azt hiszem, nagyon komoly volt az arcom akkor. - Nem állhattam be bojtárnak többé. - Tudom. Voltam odaát, és Samu bácsi elmondott mindent. Álltunk zavartan és néztük egymást. - Hát igen - mondtam -, most így van. - Hol éltek? - A Belcsujban. - Ilyen közel? Éreztem, hogy arra gondol, miért nem jöttem eddig. De nem mondta ki a kérdést. És én örvendtem annak, hogy nem mondta ki. - Itt a hús - tereltem másra a szót, és levettem az őzet a fenyőágról. Szó nélkül segített, úgy vittük, együtt, végig a tisztáson, a sztinaházig, és nem beszéltünk közben. Anikó apja megtöltött egy átalvetőt sajttal és ordával. Senkitől még annyit nem kaptam 9

10 egy őzért, aminek amúgy is hiányzott már az egyik combja. - Nem lesz sok? - kérdeztem. - Legyintett. - Van elég. Az uraságé úgyis. Az átalvetőt majd visszahozod, ha erre jársz. Vállamra vettem az átalvetőt, és elbúcsúztam. Másnap reggel visszavittem. A karámok üresek voltak, csak egy öreg kutya uga- tott meg, amikor fölértem a tisztásra. A sztinaház mögül Anikó jött elő, és felém nézett. Aztán leült a küszöbre, és várt reám. - Apám kiment háncsot fejteni, deberkének. Leültem melléje a küszöbre. Lassan eredt meg köztünk a szó. Beszéltem erről-arról. Hogy miképpen élünk, hogyan égetjük a szenet. Anikó hallgatott, aztán egyszerre csak térdemre tette a kezét. - De azért... most már eljössz néha, ugye? - El - feleltem, és forró lett a szám a szó után. Attól kezdve alig volt nap, hogy el ne vetődtem volna a Cibapoján felé. Néha ott marasztottak ebédre, vagy vacsorára. És ha nem vittem húst, akkor is tömött az Anikó apja valamit a tarisznyámba mindig. De aztán az a nyár is eltelt. Jött a dér, megsárgult az erdő, s a juhokat lehajtották. Sokáig nem jártam arrafelé. De aztán egy napon szarvasbikát hallottam bőgni a Cibapojánon reggel. Jóhangú bika volt, s én tudtam, hogy vadászurak nincsenek a környéken sehol. Mire fölértem, már nem volt ott a bika. Csönd volt a tisztáson és köd. Hideg, szürke, gomolygós köd. A gyep fehér volt a dértől, és a fehér gyep közepén, félig a ködbe merülve, árván álltak a karámok. Félelmetesen üresek voltak. Félelmetesen üres tud lenni egy tisztás, így ősszel, egy olyan tisztás, amelyiken nyáron valakivel együtt voltunk. Csupán a karámok, az üres karámok állanak ott, a nyirkos, ködszagú cölöpök, más semmi. És fentebb egy beszögezett ajtajú zárt sztinaház. Az a beszögezett ajtó olyan, mint a halott ember szája a ravatalon. És a félfödél. Mintha évek, évek óta nem lakott volna alatta ember. Még ott van a fenyőgallyakból készített heverő, de sárga már és nyirkos szaga van, mint a ködnek. És ott van a tűz helye is, egy nagy, üres fekete folt, és az ember el kell fordítsa a fejét, ha elmegy mellette. De így is a szaga, az a kihűlt, gazdátlan hamuszag még sokáig az ember orrában marad, és keserűvé teszi a gondolatait. Már a hó is lehullott, amikor rászántam magamat, hogy átmenjek a hegyeken Fileházára. Tulajdonképpen már régen készültem erre az útra. Már akkor elhatároztam, hogy átmegyek, amikor ott álltam a beszögezett ajtajú sztinaház előtt, és az üres pojánt néztem, amelyik halott volt. Nem azért volt halott, mert dér lepte és nem azért csak, mert a karámok üresen állottak. Hanem, mert nem volt ott Anikó. Aztán eltelt sok idő, talán két hónap is, és egy szép napsütéses hideg reggelen elindultam. Előbb tetőtől-talpig megmosdottam a patakban. A testem gőzölgött a hidegtől, és bőrömet vörösre csípte a fagyos víz, de jólesett. Zúzmara lepte a fákat és a hó csikorgott a bakancsom alatt, ahogy megindultam föl a plájra. Az erdők kékes-vörösek voltak a napfényben, és olyan mélységesen nagy csönd volt, akárha templomban jártam volna. És mindenképpen olyan is volt ez, mint amikor régen apámmal templomba mentünk. Vasárnap is volt éppen. Ezt onnan tudtam, hogy azelőttvaló délután jártak nálam emberek húsért. De tudhattam onnan is, hogy hallani lehetett az ilvai harangot, és ez a távoli harangszó különösen ünnepélyessé tette azt a reggelt, ott fent az erdők között. Az emberek pénzt is hoztak azelőttvaló nap a húsért, és a pénz ott feszült a zsebemben, és bátrabbá tette a lépéseimet. Uj ködmönöm volt rajtam és a lábamon vadonatúj bakancs, amit egy nyersbőrért kaptam Durdukástól. Nadrágom ugyan fekete volt kissé a széntől, de nem volt az sem rongyos, mert a szakadásokat befoltozta rajta Julika ügyesen. A báránybőrkucsma pedig, amit a fejemen hordtam, még apámé volt. De nem volt likas az sem, s tartotta jól a meleget. Kezemben vittem a hosszú hegyjáró botomat, s mentem. Csudálatosan szép volt az út, végig a plájon. Kereken a nap- sütötte, csillogó erdők. Egy verőfényes üverben szarvascsordát láttam, máshol őzek ugrottak meg előlem, s a plájon a hó tele volt szántva nyomokkal. Csak éppen embernyom nem látszott sehol. Mire a nap delelőre jutott, ott álltam Fileháza fölött, a Pál-tetőn. Mégis beletelt egy jókora időbe, amíg leértem a faluba, s meg- leltem benne Anikóék házát. A nap már a görgényi gerincen ült akkor. Egy borzas kutya hivatalból megugatott, amikor beléptem a kis kapun, s az ablakban megmozdult egy fej. A pitvarban nem volt senki. A konyhában ott pipázott a tűz mellett Anikó apja, s egy asszony valamit matatott a tűzhelyen. - Adjon Isten áldást, egészséget - köszöntem rájok, talán még hangosabban, mint illett 10

11 volna, de attól féltem, hogy megakad a szó a torkomban, s ezért jobban megnyomtam a kelletinél. - Adjon Isten - felelte Anikó apja a pipa mellől, s az asszony is azt mondta: adjon Isten. De az ő szájában olyan volt inkább ez a két szó, mint egy kérdés. Éreztem, hogy a vér a fejembe megy, s erősen gondolkoztam, hogy mit mondhatnék még, amikor az Anikó apja mutatott maga mellé a padra. - Ülj már le, ha itt vagy. Odamentem s leültem melléje. De egyik kezemben ott tartot- tam a kucsmát, s másikban a botot, mint aki éppen csak benéz valahova, s máris tovább megy. - Hát hogy vannak? - kérdeztem egy idő múlva. De az Anikó apja nem arra felelt, amit kérdeztem, hanem, amit tudni akartam. - Anikó oda van a táncba. A többiek csúszkálnak valahol a szánkóval. Aztán azt kérdezte: - S te még mindig ott a hegyen? Elmondtam neki, hogy miképpen élünk. Beszéltem erről-arról. A vaddisznókról, a szénről, a hidegről. Hallgatta, morgott, aztán odaszólt az asszonynak, hogy vegye elő a pálinkát meg a poha- rakat. Megittuk az áldomást, meg is fejeltük eggyel. Közben a szo- bát lepni kezdte a szürkület is. Egyszer aztán csak fölállt Anikó apja a padról, kucsmáját leemelte a szegről, s a fejébe nyomta. - Utána kell nézzek a jószágnak - mondta -, ejszen te sem azért jöttél, hogy beszámolj nekem arról, ami odafönt van. Az asszony fölnyikkant a kemence sarkában, én meg elvörösödtem a hajam tövéig. Aztán kimentünk a házból. - A templomig, ha elmégy s ott balra térsz, már hallanod kell a muzsikát. Elbúcsúztunk, s mentem a falu utcáján a templom felé. Csakhamar valóban meghallottam a muzsikát. Mikor a nyitott ajtón beléptem, észre se vett senki. A világosság se volt valami erős, mert csak egyetlen lámpás lógott a nagy szoba közepiben a gerendáról. Három cigány a kemence sarkából csinálta a zajt, a padlón meg pörögtek a párok, dubogtak a csizmák és lebbentek a szoknyák, s fölkavarták becsületesen a port. Körben a falnál padok voltak, s azokon itt-ott összebújva ültek a leányok, akiknek nem jutott táncos. Anikó nem volt közöttük. Csak álltam egy darabig a fal mellett, s nem láttam egyetlen ismerős arcot sem. Egy-egy leány csodálkozva felém pillantott, s a legények is mustrálni kezdtek a szemükkel, ahogy idegent szokás. Aztán egyszerre megláttam Anikót a táncolók között. Piros szoknya volt rajta, és csak úgy lobogott a forgásnál. Szeme csillogott, arca piros volt és nagyokat kacagott. Csizmája néha megdobbant a padlón. A legény, akivel táncolt, jómódú gazdalegénynek látszott. Feszes, fehér nadrág volt rajta, fényes csizma, fekete mellény, lobogóujjú ing. Nagyokat kurjantott és úgy fogta körül Anikó derekát, hogy megviszketősödött tőle a fülem. Sokáig álltam ott, és Anikó még mindig nem nézett felém. Egy berúgott legény megállt előttem. - Honnan jöttél, he? - A hegyekből. - Látszik - röhögött a legény, és továbbment. Aztán a muzsika elhallgatott. A cigányok letették a hegedűket, falnak támasztották a nagybőgőt s átmentek a korcsmába. A táncoló párok szétoszlottak. Egy részük leült a padokra, egy részük kiment levegőzni. Mikor Anikót újra megláttam, ott ült a sarokban két másik leány között. Vidámak voltak mind a hárman, de mégis Anikó kacagott a leghangosabban. A legény, akivel táncolt, ott állt mellettük. Most már nem várhattam tovább, mert még gyávának mondtak volna, s kikacagnak. Megindultam hát keresztül a szobán, Anikó felé. Alig léptem néhányat, észrevett. Láttam, hogy megakad rajtam a szeme, arca csodálkozó kifejezést ölt, s még a szája is félig nyit- va maradt, ahogy beszélt. Erre a másik két leány is felém nézett, sőt a legény is megfordult, hogy szemügyre vegyen. - Szerbusz, Anikó - mondottam, amikor odaértem hozzá -, hát mit csinálsz? Elpirult az arca, amikor kezet nyújtott. - Szerbusz... hát te honnan jössz? - Én a hegyekből. - Ott élsz még mindig? - Ott. Ezzel elakadt közöttünk a beszéd. Az idegen leányok, akik Anikó leánybarátai lehettek, összevihogtak. A legény összehúzott szemmel nézett reám. Úgy öt-hat évvel lehetett idősebb nálam, magos volt és csontos, arcán gúnyt és lenézést láttam, ahogy reám pislogott. Összehasonlítottam a magam szegényes ruházatát az övével, és még jobban éreztem a 11

12 helyzet félszegségét. Szerencsére a cigányok visszajöttek, és hangolni kezdték szerszámaikat. Mikor az első ütem fölcsendült, intettem a fejemmel Anikónak. - Gyere. Már mozdult is, de abban a pillanatban megfogta a karját az idegen gazdalegény. - Anikó ma egész este velem táncol - mondta gorombán. Láttam, hogy Anikó elsápad. Talán én is elsápadtam egy kicsit. - Igaz ez, Anikó? - Amit én mondok, az az igaz! - mordult rám durván a legény, és húzni kezdte Anikót a táncba. De én ott álltam előttük, és éreztem, hogy a vér lassan a fejembe és az ökleimbe tolul. - Tőled akarom hallani, Anikó. Anikó sápadt volt. Már a másik két leány sem kacagott, hanem ijedten néztek minket. - Felelj Anikó. Velem akarsz táncolni, vagy ezzel? A szája reszketett. - Ne haragudj... de most... - Dideregtek Anikó szájában a szavak, és éreztem, hogy kiver tőlük a hideg veríték. A legény durván félrelökött. - Hallottad hát, rongyos! Eredj az útból! - Azzal magához rántotta Anikót, és elvegyültek a táncolók között. Néhány pillanatig úgy álltam ott, mint aki körül összedűlt a világ. A szavak, amiket a legény kiáltott, véres csíkokat hasítottak az arcomon. A két leány összesúgott ott a padon. Valaki hangosan röhögött a közelemben, és éreztem, hogy az is nekem szól. Mert kopott a ruhám, mert idegen vagyok, s mert Anikó nem akar táncolni velem. Aztán megmozdultam. Nem néztem se jobbra, se balra, csak nekimentem egy ajtónak, ami a közelemben volt. Mikor átléptem a küszöbön, csak akkor láttam, hogy nem kifelé vezetett az az ajtó, hanem be a korcsmába. A pult mellett állottak néhányan. Egy sovány kis fürge ember töltötte elébük az italt. - Nekem is adjon - mondottam, és alig ismertem rá a hangomra. Zsebembe nyúltam és kivettem a pénzt. A sovány pálinkás poharat tett elém. Felhajtottam. - Még. A korcsmáros furcsán nézett reám. - Itt a pénz - mondottam -, maga csak töltsön! Láttam, hogy a pult mellett állók mind engem néznek. Haragos dac feketedett föl bennem. Hátat fordítottam nekik, rátámaszkodtam a deszkapultra és egyik poharat a másik után hajtottam föl. Éreztem a szeszt tűzzé válni a belsőmben. Éreztem, ahogy megmozdította a véremet és végigszivárgott az izmaimon. Az izmaim megfeszültek tőle. Éreztem a fejemben kigyúlni a tüzes virágokat. Kigomboltam nyakamon az inget. A sovány ember ott a pult mögött aprópénzt tett elém. Rámordultam. - Nem hallotta? Töltsön! - És az egész pénzt besöpörtem a pultja mögé. - Részeg - mondotta valaki a hátam megett. Odafordultam. Néhány legény állt ott. Megnéztem őket, aztán újra rászóltam a korcsmárosra: - Töltsön! A másik szobában ekkor hallgatott el a zene. Néhányan hangos nevetéssel bejöttek az ajtón, és italt kértek. Aztán egyszerre csak láttam, hogy odalép a pulthoz az a legény, és kinyújtja a kezét egy pohár után. Éreztem, hogy elvörösödik körülöttem a világ. Talán nem történt volna semmi, ha az a legény nem néz reám akkor. De reám nézett. És a szemében győzelmes gúny csillogott, és a szája megrándult, mintha valami lenézőt akart volna mondani. Kartávolnyira volt tőlem. Szembefordultam vele. - Rongyos vagyok? Nem szántam hangosnak a szót, mégis mindenki meghallotta. Az emberek felénk fordultak. A gazdalegény képe elfeketedett. - Rongyosvagyok? - Eridj a nyavalyába! Ki hívott ide?! Most már ordítottunk. A korcsmáros ijedten kapkodta a fejét a pult mögött, s az emberek körénk gyűltek. - Rongyos vagyok? - Az hát! Erre a pillanatra olyan tisztán emlékszem vissza, mintha ma történt volna. Siket csönd lett. A pulton fölborult egy pohár. Valahol lányok nevettek, és olyan volt, mintha az Anikó nevetését is ott hallottam volna közöttük. Aztán az öklöm magától meglendült és belevágódott a legény sötét ábrázatába. Amilyen tisztán emlékszem mindarra, ami eddig a pillanatig történt, éppen olyan zavaros 12

13 az, ami utána következett. Csak arra emlékszem, hogy ütöttem és újra ütöttem. Valaki tépni kezdte vállamon a ködmönt, azt megfogtam és hozzávágtam a pulthoz. Kezek nyúltak felém, én pedig ütöttem. Tudom, hogy egyszer leestem a földre, és sok minden volt rajtam. De aztán a lábamon álltam me-gint, és újra csak ütöttem. Nagy zaj volt, arra emlékszem. Aztán egyszer csak ott voltam a falu utcáján, egyedül. Fölöttem a csillagos éjszaka, körülöttem sötét és idegen házak, és csak a hó világított. Aztán tapostam a havat fölfelé a hegyen. Fejemről hiányzott a kucsma, és kezemből hiányzott a bot. Virradt, mikor a Belcsujba visszaérkeztem. Öcsém és Julika a kaliba előtt álltak és szájtátva néztek reám. Én pedig szó nélkül elmentem mellettük, bementem a kalibába, levetettem magamat a medvebőrre és már aludtam is. Még annyit éreztem, hogy valaki rám teríti a bundámat. Mikor fölébredtem, sötét volt már. Csak a tűz világított a kaliba előtt. Julika a tűznél ült és ködmönömet foltozta. Megdörzsöltem a szememet és fölültem. Éreztem, hogy sajog a hátam, és a kezem rácsúszott egy daganatra, ami a szemem fölött volt. - Tán nincsen már este? - De igen - felelte Julika, és rámnevetett. - Öcsém hol van? - A kemencéket nézi. Rábámultam a tűzre és próbáltam visszaemlékezni arra, ami történt. Aztán a ködmönömre néztem, amit Julika foltozott. - Nagyon odavan? - Ez bizony igen - felelte a húgom -, és a kucsmád is odamaradt valahol. - Nem baj - mondottam -, majd kerül másik. Aztán ásítottam és visszafeküdtem. Csak másnap reggel ébredtem újra föl. Akkor elmondtam öcsémnek és Julikának mindent, ami történt. Nevettek mind a ketten. Én is nevettem. De éreztem, hogy a nevetés mögött valahol egy szálka volt bennem, és ez a szálka szúrt, hiába nevettem. Abban az évben későn jött meg a tavasz. Az északias üverek május végéig őrizték a havat, és az őzek még júniusban is alig akartak megpirosodni. Odalent kezdett megzavarodni a világ azon a tavaszon. Durdukás nem tudott több töltényt adni. Azt mondta, még engedélyre sem osztanak már az üzletekben. Az embereket megbolondította a politika. Így mondta Durdukás, túl a hegyen utánozni akarják a románok a németeket, és valami gárdát csináltak, és kapitányok is van. A csendőrök pedig szedik össze a falvakban a fegyvereket. Mivel ilyen módon a töltényből kifogytam, hát eldugtam jól a puskámat egy faodúba, s kezdtem egyéb mesterség után nézni. Nehéz tavaszunk volt. A katonaság összeszedte a környéken mind a lovakat, s így nem volt mivel lehordjuk a szenet. Ott vénült a két kemence a nyakunkon. Ilván meg sírt az öreg malmos szén után. De hiába. A hátunkon nem vihettük le neki. Júniusban kaptam valami fadöntő-munkát. Ilván túl, a Kelemen alatt. Nyolc hétig dolgoztam ott egyfolytában. Vasárnaponként eljött Julika, vagy az öcsém, és a keresetem felét odaadtam nekik. Többnyire Julika jött el, mert az öcsém is napszámoskodott, ahol lehetett. Mikor a fadöntésnek vége volt, elbocsájtottak mindenkit, mert vontatásra nem került sor a lóhiány miatt. Lent a faluban azzal fogadott Durdukás, hogy baj van a magyarokkal, és ezért eszi a fene az országot is. Azt ugyan nem mondta meg, hogy mi baj van velünk, de sejtettem én azt amúgy is, mert a románoknak mindig baj volt, ha mi is élni akartunk. És Durdukás hiába volt barátom, csak román volt szegény, s arról nem tehetett. Vásároltam a boltban ezt-azt, aztán fölmentem a Belcsujba. Julikát találtam csak egyedül. Azt mondta, hogy öcsémet elpa- rancsolták valami munkára a csendőrök. Harminc legényt vittek el így a faluból, csupa magyart. Munkaszolgálatra, így mondták. Három napi élelmet s egy váltó fehérneműt kellett vigyenek ma- gukkal. Aztán vonatra tették őket s elvitték valamerre, Isten tudja, hová. Megvigasztaltam a húgomat, hogy a munkába még nem halt bele senki, s ejszen öcsémnek sem lesz baja tőle. Aztán nekiláttam a dolognak, mert az gyűlt közben elég. Rendbe kellett tenni a kalibát, kicserélni néhány tartóoszlopot, felújítani a födelet, meg ilyesmi. Szép meleg napok voltak, de esténként érezni lehetett már a leve- gőn, hogy nem tart soká a nyár. Az árnyékban délig sem száradt föl a harmat, s itt-ott sárgulni kezdett egy-egy levél a fákon. - Te - mondotta Julika, talán a harmadik napon, hogy otthon voltam megint -, valami leány járt itt a múltkoriban s keresett té- ged. Azt mondta, hogy onnan föntről való, a juhoktól. Erősen megdobbant bennem valami erre. 13

14 - Üzent valamit? - Nem. Csak éppen megkérdezte, hol vagy. Aztán elment. De igen, még elhozta a kucsmádat és a botodat, ami ott maradt akkor, tudod, a táncban. Odatettem őket a medvebőr alá. Igen megörvendeztem mind a kettőnek, de különösen a kucs- mának, mert az még apámé volt annak idején. De még a bot is abból az időből származik, amikor bojtár voltam Samu bácsi mel- lett. El is határoztam nyomban, hogy valamelyik nap fölmegyek a Cibára és megköszönöm Anikónak, hogy megőrizte ezeket. Mert akármi is történt közöttünk azon az estén, azért ez mégis szép volt tőle, és megérdemelt egy köszönő szót. De másnap egyéb dolgom akadt, és a harmadik napon közbe- jött egy olyan dolog, ami fölkavarta és megváltoztatta egész addi- gi életünket. Reggel ugyanis, alig valamivel napkelte után, Dur- dukás barátom állított be a kalibánkhoz. Én éppen a patakban mo- sakodtam, Julika meg a tüzet szította föl, hogy megsüsse parázs között a reggeli pityókát, amikor Durdukás megjött. Piros volt az arca és a homlokán izzadtság gyöngyözött. Egyenesen odajött hozzám, a vízhez. - Te - mondotta lihegve -, beszélnem kell veled. Nem is köszönt, hanem mindjárt ezzel kezdte. Éreztem, hogy valami nagy dolog lehet, ami fölhajtotta hozzánk a hegyre, és si- etve, úgy vizesen, magamra kaptam a ruháimat. Hát nagy dolog is volt. Bécsben megváltoztatták az ország határát, és Erdélynek azt a részét, amelyiken mi is éltünk, visszaadták Magyarországnak. Mikor Durdukás ezt először elmondta, úgy a maga szavaival, izgatottan, lihegve és összevissza keverve a dolgokat, azt hittem, hogy nem hallokjól. De aztán elmondta újra és újra, és akkor meg egyszerre olyan volt, mintha a világ kinyílott volna valahol, és csupa szédítő fényesség áradt volna reám ott lent a Belcsujban. Hát van ilyen? - kérdeztem magamat - hát lehetséges ez? Hogy a föld, ahol élek, újra az én országom legyen, mint valamikor régen, amikor apám fiatal volt? Hogy az én nyelvemen beszéljen a jegyző úr, a csendőrőrmester meg a tanító kisasszony? Szabadon választhassuk magunk közül a faluban a bírót, és kaphassanak fegyverengedélyt, és ne kelljen többé faodúkban tartani a puskát? Hát van ilyen? Hát lehetséges ez? A községháza ajtaján és a vasúti állomás pénztára fölött nem áll majd a tábla, hogy "csak románul szabad beszélni", és ha magyarul kérdezek meg valamit egy egyenruhás embertől, nem ordít rám többé, hogy bitang gazember vagyok? Durdukás pedig lihegett az izgalomtól és homlokán egyre gyöngyözött a veríték. - Apám azt mondja, hogy el kell majd költöznünk innen, mert a románokat agyonverik, és elveszik a vagyonukat. De én ezt nem tudom elhinni... hát rossz emberek voltunk mi? Ártottunk mi valaha is a magyaroknak? Hát mondd, lehetséges az, hogy bántsanak minket? - Nem - feleltem fölforrósodott örömmel -, ez nem lehetséges. Mit is gondol apád! Mi nem bántunk senkit. Mi csak éppen egyformák szeretnénk lenni. Hogy ami nektek szabad, nekünk is szabad legyen. Fölmentünk a kaliba elé, és leültünk a padra. Julika sütötte a pityókát. Durdukás összegüzsörödött mellettem, és olyan volt, mint egy kis kövér, gondtelt sündisznó. - Hát tudod - mondotta -, nem is volt igazság, ami itt történt, az bizonyos. Hogy aki magyarul beszélt, annak kusst kiabáltak az urak. Meg hogy fegyvert sem tarthatott, meg minden. Mi mondtuk is apámmal mindig, hogy ez így nem jól van. Mosolyognom kellett a Durdukás beszédén, mert először hallottam tőle ilyent, és mulatságos volt, hogy éppen akkor jutottak ezek a dolgok az eszébe. Rátettem a kezemet a vállára. - Ne félj, pajtás - mondottam neki -, Magyarországon ilyesmi nem volt soha, tudom apámtól. S nem is lesz. Magyarországon minden ember egyformán ember. Egészen megnyirkosodott a szeme szegény Durdukásnak a hálától, ahogy reám nézett. - Pedig én félek, tudod - nyöszörögte szegény -, mert a mi papunk mindig azt mondotta a templomban, hogy a Bibliában ez áll: fogat fogért, szemet szemért. S bizony a románok elég sok rosszat tettek veletek. Ha mi nem is, de a többiek... Elnevettem magamat ott a padon. - Ne félj Durdukás, a mi papunk nem mondott ilyesmit a templomban. A mi papunk arról beszélt, hogy ha megütik az egyik arcodat, tartsd oda a másikat is, és ha kővel megdobnak, te csak kenyérrel hajigálj vissza. - Jó, jó - nyugtalankodott a barátom -, de akkor még nem volt nálatok a hatalom, s úgy könnyű volt békességről beszélni. Kérdés, hogy ezután mit mondanak majd a papjaitok? Belátom, nem volt kimondottan keresztényi dolog, de minél gondteltebb lett Durdukás, 14

15 annál vidámabbá váltam én. Mire Julika a sült piskótát lapítódeszkán elémbe tette, s melléje egy darabka vaddisznószalonnát, már olyan jó kedvem kerekedett, hogy legszívesebben felszöktem volna a padról, s akkorát kurjantottam volna, hogy összefusson tőle az egész havas, és tudja meg mind, hogy vége van a nyomorúságnak. Ezt azonban Durdukás miatt sem tehettem meg, aki mégiscsak barátom volt. Így hát annyit cselekedtem mindössze, hogy elébe toltam a lapítódeszkát, s ráparancsoltam, hogy egyék. Én pedig bementem a kalibánkba, és előkotortam a fenyőbojtok alól azt a fél üveg pálinkát, amit még a tavaszon eldugtam volt arra az esetre, ha valamelyikünk beteg találna lenni. Meg is ittuk a fél üveget, ott együltünkből, utolsó cseppig. Még Julikának is jutott belőle kóstoló. A pálinkától aztán megjött a Durdukás bátorsága is, és előhozakodott azzal, amiért tulajdonképpen följött a hegyre. - Te - mondotta -, apám azt üzeni, hogy gyertek le hozzánk lakni. Kosztot is kaptok. Mégsem való, hogy úgy éljetek itt fent az erdőben, mint a vadak. Eléggé csúnya dolog volt a községtől, hogy kitett a házatokból. Aztán legalább lesz magyar is nálunk, ha netalán történne valami... Nem akartam megbántani Durdukást, s így nem szólottam neki arról, amit gondoltam. Pedig igen nagy kedvem lett volna tőle megkérdezni, hogy hé, hiszen egy évvel ezelőtt, meg télen át, ugyanígy éltünk idefönt, s vajon akkor miért nem jutott az eszibe az öreg Durdukásnak, hogy mégsem való nekünk úgy élni, mint a vadaknak? Na, de lenyeltem ezt a kérdést is. És mert fúrt nagyon a kíváncsiság, hogy miképpen válik majd Románia Magyarországgá a mi számunkra, hát azt feleltem neki, hogy jó, lemegyünk egy időre, de sokáig nem maradunk a nyakukon, mert sem a kemencéket, sem az erdőt nem akarom véglegesen elhagyni. Úgy látszik, éppen ez kellett Durdukáséknak is, mert azonnal megörvendett az elhatározásomnak, és azonnal ajánlkozott, hogy segít a cipekedésnél. Hát a cipekedés sok gondot nem okozott. Ami ruhánk volt, azt jóformán magunkon hordtuk, Julika meg én. Bundákra pedig nyáron nincs szükség, s így azokat a medve- és vaddisznóbőrökkel együtt bátran otthagyhattuk a kalibában. Az ajtót betámasztottuk egy karóval, hogy a szél ki ne nyithassa, eloltottuk a tüzet s mentünk is. Még eszembe jutott a nagy örvendezésben, hogy vajon a puskát nem vihetném-e máris magammal a közeledő szabadság tiszteletére, de Durdukás azt ajánlotta, hogy azzal még várjunk egy keveset. Legalábbis, mondta, amíg a román urak eltakarodnak. Okosan is tettük, hogy ott hagytuk volt fönt a fában. Mert először is a román katonák szedtek össze mindenféle puskát kifele mentükben, s azután pedig a beérkező magyarok tették ugyanazt. Durdukáséknál jó dolgunk volt. Kaptunk két ágyat a kicsi műhelyben, együtt ettünk velük, s még ruhaféléket is ajándékoztak. Különösen Julikát öltöztették ki csinosan. Közben a román urak nagy átkozódás közepette elhurcolkodtak a faluból. A jegyző, a segédjegyző, a tanító kisasszony, a postamester, az állomásfőnök mind elkotródtak haza, ahonnan jöttek volt, s velük mentek a csendőrök is. Színültig megrakott teherautók vitték el őket, és sokan visszaemlékeztek arra, hogy amikor hozzánk jöttek, nem kellett teher- autó a holmijoknak, mert elfért minden vagyonuk a kofferben is. Igaz, hogy most még a kilincseket is magukkal vitték, alighanem azért, hogy kellemesen emlékezhessenek reánk. Mit tagadjam, mi bizony örvendeztünk ennek a hurcolkodásnak. A népek kint álltak a kapukban és integettek a távozók után, s voltak olyanok is, akik csúnyákat kiabáltak. Aztán két napig egyebet sem láttunk, csak katonát, jöttek és jöttek, és mi csodálkozva bámultuk őket, és azt mondtuk: mégis csak nagy darab ország kell legyen Románia, ott túl a hegyeken, hogy ennyi sok katonája van. A katonák be-berajzottak az udvarokba, és elvittek ökröt, disznót, tehenet, meg amit találtak. Sokat nem találtak, mert akinek esze volt, az felhajtotta az állatait idejében a havasba. Aztán eltakarodtak azok is, és Durdukás egy reggel izgatottan ugrott be hozzánk a hírrel, hogy a magyarok már a szomszéd falunál vannak. Mi még jóformán ki sem tátottuk a szánkat a csodálkozástól, s Durdukás meg a fia már elcipeltek kifelé a belső szobából egy akkora nagy piros-fehér-zöld lobogót, amilyent életemben nem láttam még. Julika meg is kérdezte, hogy mi volna az? "Magyar zászló, te" - hadarta izgalomtól elfulladva az öreg Durdukás -, "még azt sem tudod?" Hát nehezen is tudhatta volna szegényke. Én még hallottam volt apánktól, hogy ez a három szín volt valamikor az ország zászlója, de Julika még kicsike volt, mit törődött vele. Hanem becsületére váljék Durdukásnak: az egész faluban nem volt ahhoz fogható szép magyar lobogó, mint amilyen az ő házát díszítette. Talán ez is okozta, hogy az első magyar tiszt urak autója éppen a kovácsműhely előtt állott meg. Mi ott bámészkodtunk a fal tövében. Katonák jöttek az úton és magyarul énekeltek. - Te! - bökött oldalba Julika - hallod? Ezek magyarul énekelnek! Hát különös is volt. Egyenruhás emberek, katonák, és azon a nyelven énekeltek, amelyiken mi. Az embernek 15

16 összeszorult tőle valamiképpen a torka és kiszáradt, és az embernek a szeme mögött viszketni kezdett valami. Na jó. Aztán jött egy szép nagy autó, és megállt éppen a Durdukásék zászlójával szemben. Tiszt urak ültek benne. Én csak aranyzsinórokat és aranygombokat láttam, és meghallottam, amint az egyik odaszólt a másiknak valamit magyarul, és ez csodálatos volt, olyan, mint ami nem is lehet igaz. Durdukás lekapta fejéről a sapkát, meglengette a levegőben és elordította magát torka szakadtából: "Éljen Magyarország! Éljenek a magyar katonák!" A tiszt urak odanéztek hozzánk, és sapkájukhoz emelték a kezüket. Durdukás meg ordított, mintha eszét vesztette volna. Végül egy idősebb tiszt úr kiszállt az autóból, és odajött hozzánk. Egyenesen Durdukáshoz ment, és kezet nyújtott neki. - Adjon Isten, székely testvér. Hát ezt is megértük, ugye? Szegény öreg Durdukás csupa hajlongás volt és csupa alázat, ettől a nagy megtiszteltetéstől. - Igenis, tábornok úr kérem, igenis... éljen Magyarország, éljenek a magyar tábornokok! - Csak alezredes vagyok - világosította föl a tiszt úr barátságosan Durdukást, aztán elkezdte dicsérni, hogy bárcsak minden magyar ember olyan nagy lelkes hazafi lenne, mint ő. Lámcsak az egész környéken neki van a legszebb nemzeti lobogója, bizonyára huszonkét év óta őrzi féltő szeretettel... meg mit tudom én, miket mondott még. Közben összegyűltek körénk az emberek, s csodálták a magyar alezredest. Soknak még a szeme is könnyes volt, de szólni nem tudott egy sem. Az alezredes végignézett az embereken. - Örvendenek ugye, hogy magyarok lettek megint? - kérdezte. Egy nagybajuszos öreg gazda fölvetette erre a fejét. - Magyarok voltunk mi eddig is, kérem - felelte tempósan. Az alezredes kissé megzavarodott ettől a beszédtől, de Durdukás újra elkezdett ordítozni. "Éljen Magyarország! Éljen a magyar hadsereg! Éljen az alezredes úr!" Az alezredes újra visszafordult Durdukás felé és megveregette a vállát. - Mi a mestersége, atyafi? - Kovácsmester, jelentem alássan! - vágta össze Durdukás katonásan a bokáit. - Még a régi hadseregben szolgált, ugye? - Igenis, jelentem alássan! Fegyverkovács voltam a nyolcvankettedik honvédgyalogezrednél! - Látszik - mustrálta végig Durdukást az alezredes -, még a régi jó magyar fajtából való. Na, majd gondom lesz magára, atyafi. Hadnagy úr, írja föl ennek a derék székelynek a nevét. Egy fiatal hadnagy ugrott oda, noteszt vett a kezébe és ceruzát. - Hogy hívják magát, jóember? Az öreg elvörösödött, még a veríték is kiverte a homlokát. De azért összevágta a bokáit, és úgy harsogta: - Durdukás Jeremiás, szolgálatonkívüli fegyverkovács, alázatosan jelentem! Láttam, hogy a névtől kissé meghökkent a hadnagy úr kezében a plajbász. Csodálkozva nézett az alezredesre, az pedig Durdukásra. - Maga nem magyar származású? - Én kérem magyar vagyok? - verte Durdukás ijedtében a mellét -, ne a nevemet tessék nézni, hanem az embert! Az volt az igazi világ kérem, régen! Mikor a magyarok voltak az urak! Főispánok, főszolgabírók! Magyar tiszt urak! Azok nem loptak, nem csaltak, nem hazudtak! Azok úgy beszéltek az emberrel, ahogy kellett! Én kérem jó magyar voltam mindig! Tessék ide nézni - és ezzel ránk mutatott, Julikára, meg reám -, két magyar árvát tartok a házamban, ingyen, akiket a román jegyző kidobott az utcára, mert árván maradtak! Én kérem... - Írja föl a nevét, hadnagy úr - szólt oda az alezredes a hadnagynak, aztán odanyújtotta Durdukásnak a kezét -, hát csak maradjon továbbra is ilyen jó kovácsmester. Majd gondom lesz magára. Isten áldja meg. Aztán visszamentek az autóhoz, beültek s elindultak. Durdukás lelkesen ordítozott s lengette a sapkáját, mi s a többi magyarok álltunk némán, és furcsa meghatott szorongással a szívünkben... hát így volt az, amikor Magyarország megérkezett hozzánk. Harmadik hete éltünk Durdukáséknál, amikor egy délben beállított öcsém. Rongyos volt és sovány. Csak a tornácig jött, onnan kiáltott be értem. Kiszaladtunk Julikával. - Hát te honnan jössz?! Juj, de rossz bőrben vagy! - estünk neki szegénynek. Öcsém csak nézett bennünket morcosan. - Belcsujból jövök - mondotta -, két napja, hogy hazaértem s én tudom, hogyan. Mostanig vártalak. Aztán lejöttem, s az emberek mondták, hogy itt vagytok a kovácsnál. 16

17 - Itt hát - válaszolt Julika sebesen -, s gyere bé te is, kapsz enni, s ruhát is kerítünk reád, mert jaj, de megviselt vagy! - Öcsém elvicsorodott, mint a marós kuvaszok. - Megviseltek a románok, azért vagyok ilyen. S én többet román embert látni nem kívánok. - Néztük egymást. - Nem jössz bé? - kérdeztem. - Nem. - Várj - mondotta Julika -, hozok neked valamit... - Román ember házából nekem semmit ne hozzál - mordult föl az öcsém -, idáig is csak azért jöttem, hogy megtudjátok: itthon vagyok s várlak benneteket. - Azzal szemire húzta likas kalapját, megfordult s otthagyott bennünket a Durdukás háza küszöbén. Szótlanul néztünk utána. Aztán Julika elkezdett sírni. - Mit bőgsz, te? - förmedtem reá. - Azt, hogy nem tudom, kinek van igaza: neki-e, vagy nekünk? Hát ezt az egyet én sem tudtam eldönteni. Mert, hogy az öcsémet csúffá tették a románok, az látszott rajta. És hogy sok magyart csúffá tettek odaát, a nekik maradt Erdélyben, erről hallottunk eleget, a hazatérő munkaszolgálatosoktól. Volt olyan, aki haza se tért, mert belehalt a verésekbe, amiket kapott azért, hogy magyarul mert szólani valahol. Mikor megtudta Durdukás, hogy öcsém járt ott, megkérdezte, hogy minek eresztettük el? Én annyit mondtam csak neki, hogy a románok ejszen gonosz dolgokat míveltek vele. Mire Durdukás megcsóválta a fejét és sóhajtott. - Ez baj - mondotta. És ebben neki volt igaza, mert nagy baj volt az. Most látom csak tisztán, mekkora nagy baj. Mert, ha már az Úristen úgy rendelte el Erdély dolgát, hogy ott magyarok és románok vegyesen éljenek, akkor ezen nem lehet segíteni, s bele kell nyugodnia mind a kettőnek abba, hogy a másik is ott van. Már most: hogy egyszer az egyik van fölül, máskor a másik - aszerint, hogy a világ nagy urai miképpen ravaszkodják össze a politikát -, úgy látszik, ezen sem lehet segíteni. Tehát úgy kell ezt is venni, ahogy az Isten adja. Mint a jégverést, vagy a napsütést. De ha ez a politika, amit a nagyurak csinálnak, megzavarja az emberek eszit, és akik egyazon földön élnek, egymást verik főbe, ahelyett, hogy megsegítenék egymást: ez már igazán nagy baj. És ez a baj történt minálunk, látni lehetett tisztán. A román urak, akik haza kellett menjenek a jó kövér állásaikból, megbolondították odaát a román népet, és a nép, amelyiknek eddig soha semmi baja a magyarokkal nem volt, megvadult és rátámadt azokra a magyarokra, akiket a szerencsétlenség odakötözött ahhoz a földhöz, amelyik Erdély testéből továbbra is Románia maradt. Csúnya hírek jöttek naponta, hogy mik történnek odaát, és az öreg Durdukás egyre gondteltebb lett ezektől a hírektől. Nem segített rajta az sem, hogy az új magyar jegyző, mihelyt megérkezett, első nap magához hívatta, és hosszasan elbeszélgetett vele, sőt még azt is megkérdezte, hogy kit gondolna bírónak. Tudta jól Durdukás, hogy annak a bizonyos alezredes úrnak köszönheti mindezt, és tudta azt is, hogy hamarosan megváltozhat sok minden. Éppen ezért igyekezett szerény maradni és alázatos, és azt mondotta a jegyzőnek, hogy a bíróra nézve kérdezze meg inkább a gazdákat, s ne őt, aki csak kovács a faluban. Mégis megtörtént, hogy egy este beverték kővel az ablakait valami legények, és azt ordítozták, hogy aki román, az menjen Romániába. Így álltak hát a dolgok, és ezért volt igaza Durdukásnak, amikor azt mondotta, hogy az bizony baj, amit a románok odaát csinálnak. Mert baj is volt. A zászlók már régen lekerültek addigra a házakról, csak a kovácsműhelyen lengett még mindig a nagy piros-fehér-zöld lobogó. S annak a napnak a délutánján, amikor öcsém ott járt, megjelent nálunk az új bíró, és bekiabált Durdukáshoz, hogy vegye le a házról a nemzeti lobogót. "A lobogó ünnepnapokra való! Közönséges napokon is kint lógatni gyalázat!" Ezt kiáltotta be a bíró Durdukásnak, az pedig nem szólt semmit, hanem kisietett szaporán és levette a házról a lobogót. Fölcsavarta ügyelve és beállította a szoba sarkába. Azon az estén verekedés volt a kocsmában. Egy mesterházai román fiát szekéren vitték be éjszaka a kórházba, s a csendőrök másnap reggel néhány legényt lefogtak a faluban. Mi pedig rákövetkező estén azon tanakodtunk Julikával az ágyban, hogy maradjunk-e még, vagy menjünk vissza a Belcsujba? Súlyos tanakodás volt ez. Mert szívünk szerint mégis csak öcsémhez tartoztunk volna, de azért Durdukást sem akartuk megbántani. Másnap reggel megoldódott ez a kérdés is magától. Frustuk után egy autó állott meg a műhely előtt, s az alezredes úr szállt ki belőle. - No, hogy vagyunk, mester? - Megvagyunk alezredes úr, jelentem alássan - kapkodta Durdukás szolgálatkészen a bokáit. 17

18 Később azt mondta az alezredes, hogy ő szeretne eljönni szarvasbőgéskor erre a vidékre, s hogy tudna-e ajánlani neki Durdukás egy ügyes embert, aki megkeresné addig a helyet, ahol szarvasbikát lehet lőni, és odavezetné őt, meg cipelné a holmit? - Tudok hát - felelte Durdukás és reám mutatott, aki ott álltam a fal mellett. - Ennél a legénynél jobban senki sem ismeri itt az erdőket. - Vállalkoznál-e a feladatra, fiam? - kérdezte meg tőlem az alezredes. - Én aztán szívesen - mondottam. Meg is egyeztünk. Az alezredes markomba nyomott negyven pengő előleget, s azt mondotta, hogy ha majd eljön az idő és bőgni kezdenek a bikák, akkor csak szóljak be a csendőrségre, hogy tele- fonáljanak neki. Ő pedig tudatni fog engem a csendőrség útján, hogy melyik nap várjak reá itt Durdukásnál. Azzal beült megint az autóba és elment. Mi pedig Julikával elbúcsúztunk Durdukáséktól, megköszöntük nekik a szíveslátást, s mentünk vissza boldogan a Belcsujba, hogy öcsémmel lehessünk, s eleget tegyünk emellett az alezredes úr kívánságának is. Hiába vittünk föl mindenféle jó dolgokat, hiába vásároltam az alezredes pénzén egy üveg pálinkát is, hogy megünnepeljük vele hármasban is a szabadságot: öcsém kedve nem akart megjönni. - Háború van a világban - mondotta -, és az emberek között sok baj, mindenütt. Mi a háborúról ugyan még addig nem tudtunk semmit, de elhittük öcsémnek, mert hiszen világot járt és sok mindent hallhatott. És elhittük azt is, hogy baj van az emberek között. De a bajt megszoktuk már, hiszen abból volt mindig elég. A baj jön és megy, mondottam öcsémnek, de nem nyugodott meg tőle. - Ezek másféle bajok - mondotta -, az egyik embernek mindene van, a másiknak semmije sincs. Az egyiknek minden szabad, a másiknak semmi. Ezek nem olyan bajok, amelyikek jönnek és mennek. És azonkívül háború van. És Romániában német katonák szedik össze a zsidókat, és román katonák verik véresre a magyarokat. Két napig voltam a Belcsujban, tettem amit kellett, aztán elindultam, hogy a szarvasok után nézzek. Az ősz már ott lógott a fák felett. Fönt a plájon kolompszót hallottam a Ciba felől, és eszembe jutott Anikó, és hogy meg kellene köszönnöm a kucsmát meg a botot, amit visszahozott volt. Nehezen vitt a lábam arrafelé, de a becsület úgy kívánta, hát mentem. Délután volt, a juhok lent legeltek valahol a patakban, a poján üresen állt. Csak egy kutya hevert a Sztinaház előtt, egy nagy fehér kutya. Ugatni kezdett, amikor meglátott. Egyéb nem mozdult, semmi. Arra gondoltam: hátha Anikó nincsen is már fönt, csak az apja. A lábaim könnyebben mozogtak a ház felé ettől a gondolattól, habár... tudja az ördög, szerettem volna mégis látni Anikót, ha csak egy percre is. A ház ajtaja félig be volt hajtva. A nagy, fehér kutya csak éppen hivatalból ugatott, és közben a ház ajtajára nézett, tehát tudhattam, hogy van bent valaki. Az öreg, gondoltam, és egyenesen az ajtónak mentem, kinyitottam szélesre és benéztem. És szemközt velem ott állt az ajtófélfának támaszkodva Anikó, és csodálkozva reám nézett. Később amikor már együtt éltünk, bevallotta, hogy a deszkák repedésein át már régen lesett engem, attól kezdve, hogy a kutya ugatni kezdett. De ez akkor nem látszott az arcán. Nem látszott rajta semmi egyéb, csak csodálkozás. - Adjon Isten - mondottam. - Adjon Isten - felelte Anikó -, hát te honnan kerülsz ide? - Ej szen az égből. Anikó kihajolt és fölnézett az égre. - Nincsenek is fellegek - már pedig az ilyenfajták mint te, csak fellegeken járhatnak. - Olyan fehér angyalfelhőkön, ugye? - kérdeztem. - Nem a - rázta meg Anikó a fejét -, olyan feketéken, amelyik- ből villám szakad és esik az eső. Néztük egymást. - Tán azért mondod ezt, mert szegény ember vagyok? - Nem a. Hanem mert verekedős vagy. Éreztem, hogy vörösödik az arcom, ezért fölkaptam a fejemet, s a nyakamat megszegtem. - Belém ne is törülje a csizmáját senki, mégha százszor olyan gazda! Már majdnem baj lett megint közöttünk, de akkor Anikó elne- vette magát, s ez a nevetés megint olyan könnyű volt és vidám, mint régen. - Hát annak jól megadtad, az biztos! Még két hét múlva is da- gadt volt a képe! Ettől én is megvidámodtam. 18

19 - Egyéb baja nem lett? - Két bordája is eltörött. - Sziszegett-e, amikor ölelgetted? - Menjen már - mondotta Anikó, és bosszúsan elfordult tőlem. Megköszörültem a torkomat. - Azért jöttem, hogy megköszönjem neked szíves jótettedet, hogy megőrizted a kucsmámat, meg a botomat. Anikó elvörösödve fordult felém. - Csak azért jöttél? Akkor már mehetsz is, mert azt nem szí- vességből tettem. - Hát? - Egyébből. - Éspedig? Vörös volt az Anikó arca, mint a lángvirág, és látszott rajta, hogy igazán haragszik. - Buta - mondotta, azzal fölkapta a fal mellől az üres vödröt, és el akart menni vele mellettem, mintha ott se lennék. Elkaptam a karját. - Mit mondtál? - Buta - sziszegte Anikó -, buta! Szeme megkönnyesedett a haragtól. Én pedig elkaptam a derekát. - Mondod még? Birkózni kezdett velem. - Eressz el! Buta vagy! Goromba vagy! Eressz! A vége az volt, hogy sírva fakadt, és én megcsókoltam. Mikor az öreg a juhokkal hazatért, ott lelt minket a Sztinaház küszöbén, és én ott maradtam náluk késő éjszakáig. Törődött az ördög a szarvasokkal. Két nap egymás után ott lézengtem a Ciba-pojánon. Anikó elmondott mindent. Hogy azért ment csak azzal a másik legénnyel táncolni akkor, mert híres verekedő legény volt, és nem akarta, hogy bajba keveredjek. És megígérte, hogy soha többé nem tesz ilyent velem. Harmadik napon aztán lehajtották a juhokat, és a Ciba-poján meg én egyedül maradtunk. Rá egy hétre már bőgtek a bikák. Az alezredes úrral a Cibapoján alatti üverben lövettem egy szép tizenhatost. Úgy örvendett neki, hogy azt sem tudta, mit csináljon. Százpengőst nyomott a markomba, és megkérdezte, hogy mi a kívánságom. - Vadőr szeretnék lenni - mondottam neki. - Ha csak ennyi az egész - felelte az alezredes úr -, ezen könynyű segíteni. Amúgy is éppen vadőröket keresünk a társulat számára. Hát így lettem vadőr a vadásztársulatnál. Tisztességes fizetést kaptam, puskával járhattam, s szabad volt rókát, farkast, vadmacskát és nyestet lőnöm. Meg télen szarvastehenet és sutát, amenynyit előírnak az urak. De egyebet nem. De nekem így is jó volt. Elővehettem a puskámat a faodúból, vállamra akaszthattam, és járhattam vele bátran az emberek között, lent a faluban, mindenütt. Engedélyt kaptam hozzá, fényképest. S még azt is megengedték az urak, hogy házat építhessek magamnak a község fájából, fent a Belcsujpojánon, vadőrhöz illő házat. Úgy éreztem magam, mint akire rászakadt a mennyország. Mikor az első hó lehullott, az urak hajtóvadászatot rendeltek el, és én összeszedtem két tucat arra való embert, és meghajtottam nekik a Korbulyt, a Belcsujt, a Cibát, a Benedeket és a Komárnyikot. Két napig tartott a nagy vadászat, és az urak fent éjszakáztak ve- lünk a Ciba-pojánon. Nagy urak voltak. Csupa ezredes, meg alez- redes, csupa alispán meg főszolgabíró, meg mit tudom én, micsoda. Lövettem is velök két medvét és hat vaddisznót. A medvéknek különösen örvendeztek, és kétszáz pengő borravalót kaptam értök, külön. Olyan gazdag lettem egyszerre, hogy nem cseréltem volna az ilvai malmossal sem. Öcsémet és Julikát kiöltöztettem télire, s vettem egy vaskályhát, amit beállítottunk a kalibába, s Julika főz- hetett is rajta. S volt mit főzzön. Rendes kommenciót kaptam az uraktól, ötven kiló búzalisztet s ötven kiló málélisztet havonta, csak le kellett menni a malomba érte minden elsején. S azonkívül har- minc pengőt egy hónapra, meg félévenként egy pár bakancsot. Karácsonykor a főszolgabíró úr megszavaztatta a faluval, hogy én legyek a községi erdő pásztor is, s attól kezdve szabad legeltetésem is volt a községtől s minden háztól egy sajt, meg egy juhnak a gyap- ja, s minden szekér fa után, amit az erdőből elhordtak, egy krajcár tarisznyapénz. Megnyílt előttem a világ, s úgy éreztem, hogy útban vagyok a gazdagodás felé. Kiszámoltam, hogy tavasszal vehetek két malacot, s felhízlalom a kommencióból. S megbeszéltem az ilvai malmossal azt is, hogy tavaszon vásárol tizenkét borjút, azokat Julikával 19

20 elgondozzuk s előrizgetjük az én legelő-jussomon, s ősszel tizet beadunk a malmosnak, kettő pedig marad nekünk a munká- ért, a legelőért. Öcsémnek béreltem két lovat, hogy lehordhassa ve- lök a szenet, s azt is számításba vettem, hogy majd tavaszon, mikor a facsúsztatás véget ér, és a zsidók elárvereztetik a sok döggé dol- goztatott lovat, megveszek belőlük két fiatal kancát a nyestbőrök árából, öcsém számára. Majd nyáron kijavulnak a legelőn, s jövő télen saját lovával hordhatja a szenet. Mikor láttam, minden szép simán halad, akár a vízfolyás, és a jövendőnk biztosnak ígérkezik, akkor egy vasárnap felöltöztem új gúnyámba, bezsíroztam az új csizmámat, s elindultam át a hegyen Fileházára. Attól fogva, hogy a juhok lementek a Cibáról, nem találkoztam Anikóval. Minden nap volt valami eligazítani való. Lenyomozni az erdőt, megrendezni a vadászatokat, beszállítani a medvebőröket az uraknak Régenbe, meg Vásárhelyre, számba venni a községtől az erdőt, segíteni az erdésznek a kiméréseknél, ellenőrizni a vágatásokat, ez, az. Minden napra akadt valami. Eltelt karácsony, s el újév is, mire odajutottam, hogy átmehettem Fileházára. Velem volt a puska; és mentem. Emlékszem ma is jól: tiszta, hideg idő volt. Bakancsom alatt csikorgott a hó, s a fákat zúzmara lepte, vastagon. Nem siettem. Jóleső, lassú nyugalommal haladtam Fileháza felé a behavazott plájon, mint az olyan ember, aki valamire jutott már az életben. Aki ember. Akit emberszámba vesznek mások is. Akinek a szava emberi szó. Kicsit szédült voltam ettől az érzéstől, mint amikor az ember egy egészen keveset ivott, és a fejében érzi a meleget. Hiszen olyan gyorsan jött minden! Egy félesztendővel azelőtt még senki sem voltam, kivert kunyhólakó a havason, olyan vadorzó, olyan senki kutyája, akibe minden törvénnyel járó ember belerúghatott, mert törvényenkívüli voltam, magyar. S most egyszerre vadőr lettem! Hivatalos és elismert vadőr! A csendőrök szóba álltak velem, és az emberek a faluban köszöntek, még a gazdák is. Fizetésem is volt, rendes fizetésem! Nagyon nagy dolog volt ez az én számomra. De tudtam, hogy ez mind csak azért van, mert Romániából újra Magyarország lett, és én valahányszor erre gondoltam, magamra és a jövendőre, ami kitisztult előttem, mint ahogy kitisztul szép nyári reggeleken: hálát adtam az Úristennek, hogy az én kedvemért Romániából Magyarországot csinált. Aztán beérkeztem Fileházára. Dél volt. A piacon emberek ácsorogtak, mint vasárnap szokás, és nézték, ahogy jövök a puskával a vállamon. Két csendőr állt a községháza udvarán, feltűzött szuronnyal, szolgálatban. Nem az én őrsömhöz tartoztak, nem ismertem őket. A csendőrök odajöttek hozzám, megállítottak, és kérték a fegyverengedélyt. Az emberek a piacon mind minket néztek, és nekem melegem lett a büszkeségtől, mert elővehettem szép új vadőri igazolványomat a fényképpel, és megmutathattam a csendőröknek. Azok megnézték, aztán visszaadták, és kérdeztek eztazt a vadakról, meg az urakról és amikor továbbmentek, köszöntek nekem, és ezt láthatta és hallhatta mindenki, aki a piacon volt, s ettől újra jóleső meleg fogott el, mert az emberek között ott állott az a legény is, akit egy esztendővel azelőtt a korcsmában megöklöztem, s aki rongyosnak nevezett. Anikóék már túl voltak a délebéden, amikor megérkeztem hozzájok. Anikó piros lett az örömtől, amikor meglátott, és az öregek is jó szívvel fogadtak. Székre ültettek, étellel kínáltak. Aztán el kellett mondjam, hogy miért jöhettem puskával, hogy miképpen lettem vadőr az uraknál, és rendre elmondtam mindent. Hogy milyen fizetésem van, hogy jövőre házat építhetek magamnak, hogy mennyi borravalót kereshetek egy évben az uraktól, mennyi jöhet be a nyestbőrökből, rókabőrökből, mennyi a tarisznyapénzből, hány gyapjúra számíthatok, s hány sajtra a nyáron, s hogy két malacot akarok venni, meg két lovat az öcsémnek, meg hogyan egyeztünk meg a malmossal a borjakat illetőleg... rendre elmondtam mindent. Anikó nagy szemekkel bámult reám, s az öregek meg bólogattak hozzá, és közbe-közbe szóltak, ahogy ez ilyenkor szokás. Aztán kifogytam a szóból és csönd lett. Ültünk az asztal mellett, és a délutáni nap besütött a jégvirágos ablakokon. Aztán, hogy a csönd nem akart fölengedni közöttünk, az öregember ránézett az öregasszonyra, és az öregasszony Anikóra, és Anikó vörös lett ettől a nézéstől. És az öregasszony ezt mondta Anikónak, ma is emlékszem rá: Eredj lányom, és nézz utána a tyúkoknak, nehogy átmenjenek a szomszédba. Butaság volt, hogy ezt mondta, mert mindenki tudhatta, hogy nincsen olyankor mit a tyúkok után nézni, koradélután, s hogy a szomszédhoz úgyis átmennek, ha akarnak, s miért ne mennének. De nem jutott egyéb az eszébe, mert még nem adott férjhez leányt, Anikó volt a legidősebb gyerek a háznál. Így hát ezt mondta, nem jutott az eszébe más. És ekkor már én is tudtam, hogy tisztába vannak azzal, hogy miért jöttem át a hegyen. És Anikó is tudta, mert még pirosabb lett, felszökött a padról és kiszaladt. Akkor az öregember felállt, levett egy üveget a polcról, az öregasszony két poharat tett az asztalra, előbb megtörülte őket a 20

Feri rágja a térdét. Rónási Márton

Feri rágja a térdét. Rónási Márton Feri rágja a térdét Rónási Márton Tavasz volt, amikor beköltöztünk abba a házba, ahol kamaszkoromat éltem meg, abba a házba, ahol a legjobb barátom lett Láncos, a hatalmas fekete kutya, akit tíz éve temettem

Részletesebben

Az Este, az Éjfél meg a Hajnal lakodalma

Az Este, az Éjfél meg a Hajnal lakodalma Az Este, az Éjfél meg a Hajnal lakodalma Magyar népmese Illusztrációk: Szabó Enikő Egy királynak volt három leánya, akik már nagyra felnőttek, és mégsem eresztette őket atyjuk a napvilágra. Egyszer a legöregebbik

Részletesebben

Mi az, hogy reméled? Nem t om, nincs túl nagy praxisom, még sohasem fogyasztottak el erdei manók. Pedig anyám sokszor mondta, hogy vigyen el a manó,

Mi az, hogy reméled? Nem t om, nincs túl nagy praxisom, még sohasem fogyasztottak el erdei manók. Pedig anyám sokszor mondta, hogy vigyen el a manó, Manó úr Hát, ha éppen tudni akarod, arról a magas hegyről származom mondta, mielőtt bármit is kérdezhettem volna. Hogy miért jöttem le erre az alacsonyabb hegyre? folytatta, még mindig kérdés nélkül nos,

Részletesebben

SZKB104_14. Körön kívül, körön belül II.

SZKB104_14. Körön kívül, körön belül II. SZKB104_14 Körön kívül, körön belül II. TANULÓI KÖRÖN KÍVÜL, KÖRÖN BELÜL II. 4. ÉVFOLYAM D1 Három szituáció képen 137 138 SZOCIÁLIS, ÉLETVITELI ÉS KÖRNYEZETI KOMPETENCIÁK TANULÓI D2 Fekete István: A két

Részletesebben

Max Lucado: Értékes vagy

Max Lucado: Értékes vagy Max Lucado: Értékes vagy A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a

Részletesebben

Én Mária vagyok és el szeretném neked mesélni, hogyan lett a húsvét életemnek egy fontos része

Én Mária vagyok és el szeretném neked mesélni, hogyan lett a húsvét életemnek egy fontos része Én Mária vagyok és el szeretném neked mesélni, hogyan lett a húsvét életemnek egy fontos része Kislányként sok álmom volt. Embereknek szerettem volna segíteni, különösen idős, magányos embereknek. Arrol

Részletesebben

Himmler Zsófia VARJÚFIVÉREK. Népmese-dramatizációk gyermekbábcsoportoknak. Himmler Zsófia Csemadok Művelődési Intézete, Dunaszerdahely

Himmler Zsófia VARJÚFIVÉREK. Népmese-dramatizációk gyermekbábcsoportoknak. Himmler Zsófia Csemadok Művelődési Intézete, Dunaszerdahely Himmler Zsófia VARJÚFIVÉREK Népmese-dramatizációk gyermekbábcsoportoknak Himmler Zsófia Csemadok Művelődési Intézete, Dunaszerdahely Forrás: Gyurcsó István Alapítvány Füzetek 14., Dunaszerdahely, 1999

Részletesebben

- Hallod-e, feleség! Elmegyek én Moldvába, s ott elvállalok valami kaszálnivalót, hogy egy kicsi pénzt szerezzek.

- Hallod-e, feleség! Elmegyek én Moldvába, s ott elvállalok valami kaszálnivalót, hogy egy kicsi pénzt szerezzek. A három jó tanács (népmese) Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy szegény ember s egy szegény asszony. S azoknak volt egy kétesztendős forma

Részletesebben

Leült a fia mellé a földre. Ült, amíg ki nem aludtak az íves fények a szemében. Akkor megszólalt:

Leült a fia mellé a földre. Ült, amíg ki nem aludtak az íves fények a szemében. Akkor megszólalt: BALLADA Az öreg és a fiú együtt laktak a faházban. Az öregről mindenki úgy tudta, hogy egyedül él, és a fiúról senki sem tudta, hogy a fia. A patak egy negyedórányi járásra volt, a legközelebbi faház egy

Részletesebben

egy jó vállalkozás. Aztán nem egészen egy év alatt az egész elúszott. A pincéred elbokázta. Igaza lett apádnak! Haragszik rád.

egy jó vállalkozás. Aztán nem egészen egy év alatt az egész elúszott. A pincéred elbokázta. Igaza lett apádnak! Haragszik rád. Pista bácsi unokája A pesti kislány. A faluban csak így emlegették. Két éves lehetett, amikor az édesanyja hazavitte a faluba és a szülei segítségét kérte. Sírva panaszolta, hogy tovább már nem bírja a

Részletesebben

Megfordult a világ a kék ég zöldre vált ragyogva húztak el a Liberátorok õk dobták lefele a robbanó babát mit késõbb a gyerek magához szorított

Megfordult a világ a kék ég zöldre vált ragyogva húztak el a Liberátorok õk dobták lefele a robbanó babát mit késõbb a gyerek magához szorított Gyermekportré Csak ott ül a gyerek mint kiszerelt pokolgép amit bölcsõ után az apja otthagyott a virágok között ha megnõ az erõtér és szétröpíti majd a jövõ századot kis seggét bökködik piros fehér virágok

Részletesebben

Hallottalak sírni téged

Hallottalak sírni téged Haza melyik út vezet A szívem égtıl elzárt madár De érzem egyszer hazatalál Karodon vittél évekig És most is énrám vársz Már érzem haza melyik út vezet Nélküled minden nagyvárosban Az utcán kígyók közt

Részletesebben

magát. Kisvártatva Vakarcs, a kutya is csatlakozott hozzájuk. Kedveskedve hol a Papa, hol meg az unoka lábaira fektette meleg tappancsait.

magát. Kisvártatva Vakarcs, a kutya is csatlakozott hozzájuk. Kedveskedve hol a Papa, hol meg az unoka lábaira fektette meleg tappancsait. Göncölszekér M ári szólt asszonyához Pista, te csak maradj az ágyban, próbálj meg aludni. Ez a szegény lánygyerek folyton köhög. Nem hagy téged aludni. Nem tudsz pihenni. Lehet, hogy a komámnak lesz igaza.

Részletesebben

MIATYÁNK (..., HOGY SZÍVÜNKBEN IS ÉLJEN AZ IMÁDSÁG)

MIATYÁNK (..., HOGY SZÍVÜNKBEN IS ÉLJEN AZ IMÁDSÁG) MIATYÁNK (..., HOGY SZÍVÜNKBEN IS ÉLJEN AZ IMÁDSÁG) Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy Igen? Kérlek, ne zavarj, imádkozom. De te megszólítottál! Én, Téged megszólítottalak? Biztos, hogy nem! Csak imádkozom:

Részletesebben

Jelentkezési lap NÉV. Lakcím:. Iskola:... Osztály:. E-mail cím:... Telefonszám:

Jelentkezési lap NÉV. Lakcím:. Iskola:... Osztály:. E-mail cím:... Telefonszám: Jelentkezési lap.. NÉV Lakcím:. Iskola:... Osztály:. E-mail cím:... Telefonszám: 1.Feladat TOTÓ (Húzd alá a helyes választ!) 1. Mibe lépett bele Kópé, amikor vérzett a lába? egy hegyes szögbe egy süni

Részletesebben

Lily Tiffin: A bűnjel

Lily Tiffin: A bűnjel Lily Tiffin: A bűnjel Lily Tiffin A bűnjel (Részlet) Regény (Részlet) Lomart Kiadó A digitális kiadás a 2008-ban meg jelent ISBN 978-963-9632-15-8 számú kiadás változtatás nélküli másolata. A digitális

Részletesebben

Túléltem az első hetet! Megtanultam a környéket, ahol lakom! És azt is, hogy Japán szigetország! De gond nélkül hazataláltam! A színéről ismertem meg

Túléltem az első hetet! Megtanultam a környéket, ahol lakom! És azt is, hogy Japán szigetország! De gond nélkül hazataláltam! A színéről ismertem meg Túléltem az első hetet! Megtanultam a környéket, ahol lakom! És azt is, hogy Japán szigetország! De gond nélkül hazataláltam! A színéről ismertem meg a házat, mert utcanevek nincsenek Japánban! Megismerkedtem

Részletesebben

Első nap Körülbelül délután 1-re értünk jött egy kis busz, aminek örültem nagyon mert egyrészt milyen luxus már másrészt nem kellett cipelni a pont 15 kilogramm bőröndömet. Az út két óra volt Budapestre,

Részletesebben

SZKB103_10. Konfliktusok a közösségben

SZKB103_10. Konfliktusok a közösségben SZKB103_10 Konfliktusok a közösségben tanulói konfliktusok a közösségben 3. évfolyam 103 Diákmelléklet D1 Tornai József: Ki tud tovább lefelé lógni? Kora tavasz köszöntött ránk meleg esővel, s mi a kunyhót

Részletesebben

Pataky Zsófia vagyok, 14 éves. A legnagyobb gyerek a családban. Két testvérem van.

Pataky Zsófia vagyok, 14 éves. A legnagyobb gyerek a családban. Két testvérem van. A gyermekek Pataky Zsófia vagyok, 14 éves. A legnagyobb gyerek a családban. Két testvérem van. Pontosan 6 évvel ezelőtt, karácsonykor (amikor én 8 éves voltam a húgom pedig 5) kaptam a világ legszebb ajándékát.

Részletesebben

zsolnay eozina Ezt mondta? Ezt jelentette ki Kitkat ellentmondást nem tûrô hangon. Mikor megyünk?

zsolnay eozina Ezt mondta? Ezt jelentette ki Kitkat ellentmondást nem tûrô hangon. Mikor megyünk? zsolnay eozina Milyen szép név suttogta Kitkat egyik reggel. Micsoda? kérdezte Apu. Zsolnay Eozina felelte ábrándos szemmel. Vele álmodtál, Kitkat? Igen Ô egy szellemlány. Tündöklô zöld színe van. Ó! csodálkozott

Részletesebben

Adventi Hírnök Szálljatok le szálljatok le

Adventi Hírnök Szálljatok le szálljatok le 1. Adventi Hírnök 1. Adventi hírnök: friss fenyő ág, Lobog az első gyertya láng! Karácsonyt várva lázban a föld, Isteni gyermeket köszönt. 2. Adventi hírnök: friss fenyő ág, Lobog már két kis gyertya láng!

Részletesebben

Élethely. Egy kis hely az élethez? ...egy pici kis élet. Mert minden lélek számít

Élethely. Egy kis hely az élethez? ...egy pici kis élet. Mert minden lélek számít Élethely Egy kis hely az élethez?...egy pici kis élet Mert minden lélek számít CSAK egy kis élet? Kora reggel láttam meg őt a szállodai szobám ablaka alatt: egy pici cicagyerek, talán ha négy hetes lehet.

Részletesebben

Ő is móriczos diák volt

Ő is móriczos diák volt Ő is móriczos diák volt 107 Az idén évkönyvünk vendége Gryllus Dorka színésznő, aki 1987 és 1991 között volt iskolánk diákja. Vöröslő arccal, zihálva rohantam be egy magyar népmese címére hallgató pesti

Részletesebben

EVALUARE NAŢIONALĂ LA FINALUL CLASEI A IV-a 2014

EVALUARE NAŢIONALĂ LA FINALUL CLASEI A IV-a 2014 CENTRUL NAŢIONAL DE EVALUARE ŞI EXAMINARE EVALUARE NAŢIONALĂ LA FINALUL CLASEI A IV-a 2014 Test 1 Limba maternă maghiară pentru elevii de la şcolile şi secţiile cu predare în limba maghiară Judeţul/sectorul...

Részletesebben

Bocskor Bill Turner. Jól éreztem magam a kellemes társaságnak köszönhetően hamar elment az idő. Sok szép dolgot láttam az út során.

Bocskor Bill Turner. Jól éreztem magam a kellemes társaságnak köszönhetően hamar elment az idő. Sok szép dolgot láttam az út során. Bocskor Bill Turner nov. 7 Péntek Utazás: Jól éreztem magam a kellemes társaságnak köszönhetően hamar elment az idő. Sok szép dolgot láttam az út során. Szállás: Komfortos,tiszta,kényelmes és nagyon bejövös

Részletesebben

Egy férfi otthon bemegy a zuhanyzóba, miután a felesége éppen végzett a tusolással, amikor valaki csenget.

Egy férfi otthon bemegy a zuhanyzóba, miután a felesége éppen végzett a tusolással, amikor valaki csenget. 5 PERCES MENEDZSMENT TANFOLYAM 1. lecke Egy férfi otthon bemegy a zuhanyzóba, miután a felesége éppen végzett a tusolással, amikor valaki csenget. A feleség gyorsan maga köré csavar egy törölközőt, és

Részletesebben

Vajon Isten tényleg az életemben van, ha mellette döntöttem?

Vajon Isten tényleg az életemben van, ha mellette döntöttem? Vajon Isten tényleg az életemben van, ha mellette döntöttem? Amikor úgy döntöttél, hogy behívod Jézust az életedbe, lehet, hogy felmerült benned a kérdés: Vajon Isten hallotta egyáltalán, amit mondtam?

Részletesebben

A Biblia gyermekeknek. bemutatja

A Biblia gyermekeknek. bemutatja A Biblia gyermekeknek bemutatja Jézus és Lázár Írta : Edward Hughes Illusztrálta : Janie Forest Átírta : Ruth Klassen Franciáról fordította : Dr. Máté Éva Kiadta : Bible for Children www.m1914.org BFC

Részletesebben

VI. VI. ik lecke atoatodik lecke

VI. VI. ik lecke atoatodik lecke Hatodik lecke A nagy találkozás Szia, Lilla! Szia, Gergely! Hát te honnan jössz? Az egyetemről. Ma csak egy előadás van, reggel. Úgyhogy most fölmegyek a Várba. Mit csinálsz a Várban? Bemegyek a Ludwig

Részletesebben

HARMATCSEPP TANULMÁNYI VERSENY HITTAN

HARMATCSEPP TANULMÁNYI VERSENY HITTAN HARMATCSEPP TANULMÁNYI VERSENY HITTAN A versenyző neve: Forduló: I. Osztály: 3. Az iskola kódja: H- Elért pontszám: Javította: Visszaküldési határidő: Elérhető pontszám: 67p. 2014. november 17. Kedves

Részletesebben

Tolcsvay László Tolcsvay Béla: Magyar Mise Szövegkönyv

Tolcsvay László Tolcsvay Béla: Magyar Mise Szövegkönyv Tolcsvay László Tolcsvay Béla: Magyar Mise Szövegkönyv INTROITUS - Bevezetés Egyedül vagyok, állj mellém, egyedül vagyok, állj mellém, egyedül vagyok, állj mellém, légy velem! Nem mondja senki, hogy mit

Részletesebben

Szövegértés _1. Olvasd el az alábbi történetet, és válaszolj a hozzá kapcsolódó kérdésekre!

Szövegértés _1. Olvasd el az alábbi történetet, és válaszolj a hozzá kapcsolódó kérdésekre! Szövegértés _1. Olvasd el az alábbi történetet, és válaszolj a hozzá kapcsolódó kérdésekre! DUKE Ahogy az utcán mentem, könnyeim folyton-folyvást végigcsorogtak az arcomon. A többi ember persze furcsálkodva

Részletesebben

Igazi ünnep. Karácsony 2009-88. Bethlen Gábor cscs. Mainz. Történetünk egy szegény cipészről szól, akinek kilenc gyermeke volt.

Igazi ünnep. Karácsony 2009-88. Bethlen Gábor cscs. Mainz. Történetünk egy szegény cipészről szól, akinek kilenc gyermeke volt. Igazi ünnep Karácsony 2009-88. Bethlen Gábor cscs. Mainz Szereplők: : Jacqueline János mester (az apa, aki cipész) : Ádám Gyermekei 1. gyerek (Klári): Ildikó 2. gyerek (Eszti): Anna 3. gyerek (Balázs):

Részletesebben

Küldetés. 10. összejövetel

Küldetés. 10. összejövetel Küldetés 10. összejövetel 67 Előkészítés Rendezzünk el körben annyi széket, ahányan vagyunk! Középre tegyük a Szentírást és egy gyertyát! Készítsünk ki papírokat és íróeszközöket, hogy az egyéni és közös

Részletesebben

Fényképalbum. A fénykép készítésének éve:

Fényképalbum. A fénykép készítésének éve: Fényképalbum Az interjúalany neve: A fénykép készítésének helye: A fénykép készítésének éve: Szüleim Budapest 1980-as évek Ők a szüleim. Ez a kép már itt készült, Budapesten. Volt egy kicsi lakásuk, és

Részletesebben

Zrínyi Miklós titokzatos halála

Zrínyi Miklós titokzatos halála Zrínyi Miklós titokzatos halála Péter Katalin történész írta Zrínyi Miklós halálával kapcsolatban A magyar romlásnak századában címû kötetében: Zrínyi halálának körülményeit mindenki ismeri; a magyar történelem

Részletesebben

Vigh Viktória 5. osztály. Szob Hátizsákos kalandok

Vigh Viktória 5. osztály. Szob Hátizsákos kalandok Vigh Viktória 5. osztály Szob Hátizsákos kalandok 1 Hátizsákos kalandok Írta: Vigh Viktória (Szob) 2 Egy szép tavaszi napon a családommal elhatároztuk, hogy elmegyünk a Börzsönyhegységbe kirándulni. Mindenki

Részletesebben

Arany János FELLÁZADTUNK-E MI MAGYAROK?

Arany János FELLÁZADTUNK-E MI MAGYAROK? Arany János FELLÁZADTUNK-E MI MAGYAROK? A népeknek természet szerint való jussa van a szabadsághoz, éppen úgy, mint a halnak a vízhez, a madárnak a levegőéghez, mert szabadság nélkül az ember nem is Isten

Részletesebben

Kötelező versek. 1-2.osztály ZELK ZOLTÁN. Varázskréta

Kötelező versek. 1-2.osztály ZELK ZOLTÁN. Varázskréta Kötelező versek 1-2.osztály ZELK ZOLTÁN Varázskréta Ismerek egy öregasszonyt, - igazat mondok, nem tréfát - aki egyszer a tavasztól elkérte a varázskrétát. És azóta, mint a tavasz, hegyre dombra és mezőre,

Részletesebben

Gyerekekre alkalmazta: Anthony A. Lee Illusztrálta: Rex John Irvine Fordította: Maryam Frazer Imánnak.

Gyerekekre alkalmazta: Anthony A. Lee Illusztrálta: Rex John Irvine Fordította: Maryam Frazer Imánnak. Gyerekekre alkalmazta: Anthony A. Lee Illusztrálta: Rex John Irvine Fordította: Maryam Frazer Imánnak. 1 2 'Abdu'l-Bahá sok évet töltött a Szentföldön, Akkó városában. Éveken keresztül fogoly volt, és

Részletesebben

É N E K F Ü Z E T S Z Á M Á R A Ö S S Z E Á L L Í T V A MILYEN GYÖNYÖRŰ A SZÉP DICSÉRET! Z S O L T Á R O K K Ö N Y V E 1 4 7 : 1

É N E K F Ü Z E T S Z Á M Á R A Ö S S Z E Á L L Í T V A MILYEN GYÖNYÖRŰ A SZÉP DICSÉRET! Z S O L T Á R O K K Ö N Y V E 1 4 7 : 1 É N E K F Ü Z E T A S V Á B H E G Y I R E F O R M Á T U S G Y Ü L E K E Z E T S Z Á M Á R A Ö S S Z E Á L L Í T V A MILYEN JÓ ISTENÜNKRŐL ÉNEKELNI, MILYEN GYÖNYÖRŰ A SZÉP DICSÉRET! Z S O L T Á R O K K

Részletesebben

PÁZMÁNDY LÁSZLÓ VARGA RUDOLF NEVÜNKET VÍZRE ÍRTÁK

PÁZMÁNDY LÁSZLÓ VARGA RUDOLF NEVÜNKET VÍZRE ÍRTÁK PÁZMÁNDY LÁSZLÓ VARGA RUDOLF NEVÜNKET VÍZRE ÍRTÁK Pázmándy László NEVÜNKET VÍZRE ÍRTÁK Megfejteni a titkát, Az ég nem engedi. Nevünket vízre írták, Angyalok seregei. Búcsúzni megy a vándor, Csillagtalan

Részletesebben

HARMATCSEPP LEVELEZŐS TANULMÁNYI VERSENY Olvasás-szövegértés III.

HARMATCSEPP LEVELEZŐS TANULMÁNYI VERSENY Olvasás-szövegértés III. A versenyző neve: HARMATCSEPP LEVELEZŐS TANULMÁNYI VERSENY Olvasás-szövegértés Forduló: III. Osztály: 3. Elért pontszám: Javította: Feladási határidő: Az iskola kódja: H- Elérhető pontszám: 39 p. Ellenőrizte:

Részletesebben

FORGATÓKÖNYV. MEGNYITÓ MŰSOR: Köszöntő: (Földi Erika)

FORGATÓKÖNYV. MEGNYITÓ MŰSOR: Köszöntő: (Földi Erika) FORGATÓKÖNYV Esemény: Madarak és fák napja Időpont: 2014. május 12. (hétfő) A program szervezői: Földi Erika, Török Éva, Vinnai Krisztina, Helyszín: PARK, Művelődési ház előtti terület, Iskolai ebédlő

Részletesebben

Karácsonyi műsor Énekek és részletek a Parasztbibliából

Karácsonyi műsor Énekek és részletek a Parasztbibliából Karácsonyi műsor Énekek és részletek a Parasztbibliából ]]: Dicsőség mennyben az Istennek! :[[ Az angyali seregek, vígan így énekelnek: dicsőség, dicsőség, Istennek! ]]: Békesség földön az embernek! :[[

Részletesebben

EGY FÖLÖSLEGES ÖÖ EMBER ÉLETE

EGY FÖLÖSLEGES ÖÖ EMBER ÉLETE Hadas Miklós-Zeke Gyula EGY FÖLÖSLEGES ÖÖ EMBER ÉLETE BESZÉLGETÉSEK VAZSONYI VILMOSSAL BALASSI KIADÓ BUDAPEST TARTALOM KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS 5 AZ OLVASÓHOZ 7 REZEDA KAZMER ES OBLOMOV Ötvenhat őszén : 15

Részletesebben

NAGYTESÓK MESÉJE. Avagy, utálom a kistesót! Írta: Hodos Enikő

NAGYTESÓK MESÉJE. Avagy, utálom a kistesót! Írta: Hodos Enikő NAGYTESÓK MESÉJE Avagy, utálom a kistesót! Írta: Hodos Enikő Hol volt, hol nem volt, éppen a világ kellős közepén álldogált egy madárfüttyös, kerek erdő. A kerek erdő közepén állott egy hatalmas hársfa.

Részletesebben

BÖNGÉSZŐ JÁTÉK 6. FORDULÓ. A.S. Puskin. Mese a halászról meg a kis halról

BÖNGÉSZŐ JÁTÉK 6. FORDULÓ. A.S. Puskin. Mese a halászról meg a kis halról BÖNGÉSZŐ JÁTÉK 6. FORDULÓ A.S. Puskin Mese a halászról meg a kis halról Öregember, öregasszonyával, Kék tengernek partján éldegélt. Éldegéltek öreg sárkunyhóban Harminchárom esztendeje már. Öregasszony

Részletesebben

TERÉZ ANYA. Ne várjatok vezetőkre; tegyétek meg magatok, ember az embernek. SAJÁT SZAVAIVAL

TERÉZ ANYA. Ne várjatok vezetőkre; tegyétek meg magatok, ember az embernek. SAJÁT SZAVAIVAL TERÉZ ANYA SAJÁT SZAVAIVAL Ne várjatok vezetőkre; tegyétek meg magatok, ember az embernek. Teréz Anya saját példáján tanított meg minket, mit jelent valójában élni az evangéliumot. Azt gondolom, hogy a

Részletesebben

A gazda és a házőrző róka magyar népmese

A gazda és a házőrző róka magyar népmese A gazda és a házőrző róka magyar népmese Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy együgyű gazda. Egész életében tett vett, dolgozott keményen, mégsem jutott ötről a hatra egész életében. Történt egyszer,

Részletesebben

Tel.: +36 (20) 5192822. Gyülekezet http://komarombaptista.hu 2011. január 27. Ismerősek a fenti kifejezések?

Tel.: +36 (20) 5192822. Gyülekezet http://komarombaptista.hu 2011. január 27. Ismerősek a fenti kifejezések? A Biblia üzenete Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Prédikátor könyve 3:1 Terveink szerint Üzleti terv, hiteltörlesztési terv, munkaterv, fejlődési terv. Ismerősek a

Részletesebben

Szereplők: Bükk beszélő fa Hárs beszélő fa Harkály. Hernyók: Nyúlanya 2 nyúlcsemete Róka Darázs Madarak

Szereplők: Bükk beszélő fa Hárs beszélő fa Harkály. Hernyók: Nyúlanya 2 nyúlcsemete Róka Darázs Madarak Erdei mesék Előadta a Harkácsi Pimpó Bábcsoport 2006-ban. A mesével a Duna Menti Tavasz országos döntőjén, Dunaszerdahelyen nívódíjat nyertek. Vezetők: Dolinsky Irén,Vezérné Gonda Klára 17 18 Szereplők:

Részletesebben

TEST IZ MAĐARSKOG JEZIKA

TEST IZ MAĐARSKOG JEZIKA Student's name : E-mail: Test štampajte i skeniranog ga vratite na e-mail office@centarzaedukaciju.com U slučaju da nemate tehničke mogućnosti, prihvata se i da na datu e-mail adresu pošaljete odgovore

Részletesebben

Pille. Fekete Andrea - Pille Oldal 1

Pille. Fekete Andrea - Pille Oldal 1 Szerelem első látásra, mármint beleszeretni egy fajtába úgy, hogy az elmondva szinte már giccses, pedig igaz. Egészen 21 éves koromig nem rendelkeztem komoly kutyás múlttal, ha csak azt nem nevezzük annak,

Részletesebben

Nyelvhasználat Kinek mondod? Írj a mondatok mellé 1-est, ha gyereknek, 2-est, ha olyan feln ttnek, akivel nem tegez

Nyelvhasználat Kinek mondod? Írj a mondatok mellé 1-est, ha gyereknek, 2-est, ha olyan feln ttnek, akivel nem tegez Nyelvhasználat Kinek mondod? Írj a mondatok mellé 1-est, ha gyereknek, 2-est, ha olyan felnıttnek, akivel nem tegezıdsz (nem Szia-t köszönsz neki), és X-et, ha mindkettınek! (5 pont) - Legyen szíves! 2

Részletesebben

Egy visszautasíthatatlan ajánlat. A film alatt végig a nagy gengszterfilmekre, különösképp a Keresztapára hajazó zene szól lágyan a háttérben.

Egy visszautasíthatatlan ajánlat. A film alatt végig a nagy gengszterfilmekre, különösképp a Keresztapára hajazó zene szól lágyan a háttérben. Egy visszautasíthatatlan ajánlat A film alatt végig a nagy gengszterfilmekre, különösképp a Keresztapára hajazó zene szól lágyan a háttérben. Egy függönyökkel árnyékolt, tágas szobában járunk. A képen

Részletesebben

II. János Pál vetélkedő

II. János Pál vetélkedő II. János Pál vetélkedő Hittan forduló Szent Benedek Gimnázium, Budapest 1 Hittan verseny keretében az utcán végigsétálva embereket kérdeztünk meg arról, hogy mi a véleményük a papokról. Több embert megkérdezvén

Részletesebben

ÉVKÖZI IDİ ESTI DICSÉRET

ÉVKÖZI IDİ ESTI DICSÉRET ÉVKÖZI IDİ ESTI DICSÉRET Istenem, jöjj segítségemre! Uram, segíts meg engem! Dicsıség az Atyának, a Fiúnak miképpen kezdetben most és mindörökké. Amen. HIMNUSZ Immár hoz hasznos magvakat, díszíti ékes,

Részletesebben

Nem tudja felfogni az emberi értelem. Mikor bűneim súlya alatt a Golgotára ment, Dm C HAm Em D Em Ő Jéééézus, Ő Jéééézus, Ő Jéééézus. Megváltóm!

Nem tudja felfogni az emberi értelem. Mikor bűneim súlya alatt a Golgotára ment, Dm C HAm Em D Em Ő Jéééézus, Ő Jéééézus, Ő Jéééézus. Megváltóm! m Hm Az Ő szeretete olyan nagy, hogy fel sem mérhetem, m Nem tudja felfogni az emberi értelem. m Hm Mikor bűneim súlya alatt a olgotára ment, m Meghalt azért, hogy én örökké éljek. m HAm m m Ő Jéééézus,

Részletesebben

Ökumenikus Imahét Nyírbogáton 2015. január 20-24. Jézus így szólt hozzá: Adj innom! (Jn 4,7)

Ökumenikus Imahét Nyírbogáton 2015. január 20-24. Jézus így szólt hozzá: Adj innom! (Jn 4,7) Ökumenikus Imahét Nyírbogáton 2015. január 20-24. Jézus így szólt hozzá: Adj innom! (Jn 4,7) Az ökumenikus imahét estéin az élő víz forrásához kaptuk a hívó szót. Jézus találkozása és beszélgetése a samáriai

Részletesebben

www.varosijogi.hu MESTEREKRŐL

www.varosijogi.hu MESTEREKRŐL MESTEREKRŐL Sok szó esik a régen élt és önmagát felismerő mesterekről, ám gyakran egyfajta misztikus ködbe burkolóznak bennünk, mintha elérhetetlenek, legendák volnának, amivé mi sosem válhatunk. Számtalan

Részletesebben

Hatodik lecke. fölmegyek a Várba. bemegyek a múzeumba. lemegyünk a Városmajorba kimegyünk Hűvösvölgybe. fölmegyünk a hegyre.

Hatodik lecke. fölmegyek a Várba. bemegyek a múzeumba. lemegyünk a Városmajorba kimegyünk Hűvösvölgybe. fölmegyünk a hegyre. Hatodik lecke A nagy találkozás Szia, Lilla! Szia, Gergely! Hát te honnan jössz? Az egyetemről. Ma csak egy előadás van, reggel. Úgyhogy most fölmegyek a Várba. Mit csinálsz a Várban? Bemegyek a Ludwig

Részletesebben

A Biblia gyermekeknek. bemutatja. A Nílus hercege

A Biblia gyermekeknek. bemutatja. A Nílus hercege A Biblia gyermekeknek bemutatja A Nílus hercege Írta : Edward Hughes Illusztrálta : M. Maillot és Lazarus Átírta : M. Maillot és Sarah S. Franciáról fordította : Dr. Máté Éva Kiadta : Bible for Children

Részletesebben

A macska keresztfia. (széki népmese)

A macska keresztfia. (széki népmese) A macska keresztfia (széki népmese) Egyszer egy macska játszadozott egy egérrel. Meg akarta enni. Hát aztán már az egeret megsajnálta, olyan ügyes egér volt. Meggondolkozott a macska, s nem ette meg. -

Részletesebben

Az élet vigyen. Elindulni nehéz

Az élet vigyen. Elindulni nehéz Az élet vigyen Elindulni nehéz Hogy az élet könnyő nehéz elhinnem Én nem a te tüzednél melegszem Gyere kérlek a küszöbrıl indul az utad Én szabad vagyok te is légy szabad Mert valaki mindig ki akar ütni

Részletesebben

Csibe Csibi kalandjai

Csibe Csibi kalandjai Löwy Maya Csibe Csibi kalandjai Mesejáték két jelenetben Szín: Juliék udvara elkerített baromfirésszel. A függöny előtt a két mesemondó kétoldalt áll vagy ül. I. mesemondó: Kedves közönségünk, bemutatom

Részletesebben

Bükk, 2014. december 5-7.

Bükk, 2014. december 5-7. Bükk, 2014. december 5-7. Az izgalmak az indulás előtti hétfőn kezdődtek, amikor a Pilist letarolta az ónos eső és a vihar. A hírekben csak arról volt szó, ami a Pilis-Gerecse erdőiben történt, a Bükkről

Részletesebben

Szita Szilvia - www.magyarora.com 2004. II. Biztatás, bátorítás

Szita Szilvia - www.magyarora.com 2004. II. Biztatás, bátorítás I Biztatás, bátorítás I Biztatás, bátorítás Beszédpanelek és mintadialógusok - Ne izgulj, menni / sikerülni fog! - Ne butáskodj, menni / sikerülni fog! - Ne hülyéskedj, menni / sikerülni fog! - Ne félj,

Részletesebben

ANYANYELVI JÁTÉKOK 2010-2011. 1. OSZTÁLY. 2. FORDULÓ elérhető pontszám: 58 elért pontszám:

ANYANYELVI JÁTÉKOK 2010-2011. 1. OSZTÁLY. 2. FORDULÓ elérhető pontszám: 58 elért pontszám: ANYANYELVI JÁTÉKOK 2010-2011. 1. OSZTÁLY 2. FORDULÓ elérhető pontszám: 58 elért pontszám: TANÍTÓI PÉLDÁNY SZERVEZÉS Szükséges eszközök: színes ceruza, feladatlapok A feladatokat sorrendben kell elvégezni.

Részletesebben

Egy nagyhírű, nemzetközi cég

Egy nagyhírű, nemzetközi cég Álláshirdetés Egy nagyhírű, nemzetközi cég álláshirdetését nemcsak munkanélküliek olvasták, hanem mások is, akik jobb munkához akartak jutni. A hirdetés elején a cég tevékenységéről, tevékenységének hatékonyságáról

Részletesebben

A bethesdai beteg és Jézus

A bethesdai beteg és Jézus A bethesdai beteg és Jézus Lectio: Jn 5,1-9 Textus: Jn 5,6-7 Az ezek után időhatározó az előző fejezethez irányít bennünket, amikor Jézus beszélget a Jákób kútjánál a samáriai asszonnyal, aztán meggyógyítja

Részletesebben

Mozgásfejlesztő gyakorlatok otthonra

Mozgásfejlesztő gyakorlatok otthonra kazalkolos@varazsbetu.hu Mozgásfejlesztő gyakorlatok otthonra Mozgás a tanulási képesség javításáért Az alábbi gyakorlatok segítségével gyermeke tanulási képességét fejlesztheti. Végezzék a gyakorlatokat

Részletesebben

Andrzej Stasiuk: Taksim

Andrzej Stasiuk: Taksim Andrzej Stasiuk: Taksim Andrzej Stasiuk Taksim (Részlet) (Részlet) MAGVETŐ Magvető Könyvkiadó és Kereskedelmi KFT. www.magveto.hu ISBN 978-963-14-2915-2 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Andrzej

Részletesebben

Öten érkeztünk Szlovákiából Jászberénybe a XXXIII. Nemzetközi edzőtáborba. Ötünkből három danvizsgára készült. Persze a felkészülésünk már jóval a

Öten érkeztünk Szlovákiából Jászberénybe a XXXIII. Nemzetközi edzőtáborba. Ötünkből három danvizsgára készült. Persze a felkészülésünk már jóval a Öten érkeztünk Szlovákiából Jászberénybe a XXXIII. Nemzetközi edzőtáborba. Ötünkből három danvizsgára készült. Persze a felkészülésünk már jóval a tábor előtt megkezdődött, viszont itt még módunkban állt

Részletesebben

2. osztályos feladatsor I. forduló 2012/2013. tanév

2. osztályos feladatsor I. forduló 2012/2013. tanév Iskola: 1 Csapatnév: 1. a.) Fejtsétek meg a rejtvényt! 2. 1. 3.. 2. osztályos feladatsor I. forduló 2012/2013. tanév 1. Örökzöld fa. 2. Ez lesz a virágból. 3. Csonthéjas gyümölcs.. Erdei állat. Megfejtés:

Részletesebben

Utazás Radnóti Miklós életében

Utazás Radnóti Miklós életében Utazás Radnóti Miklós életében Radnóti Miklós élete 1909-ben született Zsidó származású Eredeti neve Glatter Születésekor édesanyja meghalt, 12 éves korától nagybátyja nevelte Középiskolás korától írt

Részletesebben

Anyanyelvünk magyar, nemzetiségünk szlovák. Lengyel Diana

Anyanyelvünk magyar, nemzetiségünk szlovák. Lengyel Diana Anyanyelvünk magyar, nemzetiségünk szlovák Lengyel Diana - kezdtek bele a lányok mosolyogva a beszélgetésbe. Nagyon kevesen tudnak rólunk, ha megmondjuk, honnan és kik vagyunk, nagy szemeket meresztenek

Részletesebben

asztal bárány oroszlán káposztafej róka zebracomb farkas családapa kályha tyúk nyúl édesgyökér sámli anya medve kéményseprő szekrény óriás küszöb fa

asztal bárány oroszlán káposztafej róka zebracomb farkas családapa kályha tyúk nyúl édesgyökér sámli anya medve kéményseprő szekrény óriás küszöb fa 1. 2. Elérhető pontszám: 9x2+2= 20 pont Húzzátok össze, lehetőleg más-más színnel, a párokat! asztal bárány oroszlán káposztafej róka zebracomb farkas családapa kályha tyúk nyúl édesgyökér sámli anya medve

Részletesebben

Dmitrij Alekszandrovics Prigov. Moszkva és a moszkvaiak (1982)

Dmitrij Alekszandrovics Prigov. Moszkva és a moszkvaiak (1982) Dmitrij Alekszandrovics Prigov Moszkva és a moszkvaiak (1982) (részletek) Előhang Lássuk be, hogy a Pétervár- (Leningrád-) témát az orosz költészet kellő mélységében és adekvát módon még nem aknázta ki

Részletesebben

ÉLEM ÉLETEM. Úttalan utakon.. A világban elveszve. Refr: Szabadságban szenvedéllyel, Átélt érzelmekkel, Boldogan élem életem, tovább.

ÉLEM ÉLETEM. Úttalan utakon.. A világban elveszve. Refr: Szabadságban szenvedéllyel, Átélt érzelmekkel, Boldogan élem életem, tovább. ÉLEM ÉLETEM Vándor vagy az úton, az élet vándora, Megállás nincs, messzeségbe vezet lépted. Az éjjeli úton mész,,közben megáll az ész Úttalan utakon, a semmi felé mész. Megfogadod, hogy holnap új élet

Részletesebben

Az egészséges táplálkozás alapjai e-book. Írta: Pappné Benedek Erika Lektorálta: Tőke Szilvia személyi edző 2013.

Az egészséges táplálkozás alapjai e-book. Írta: Pappné Benedek Erika Lektorálta: Tőke Szilvia személyi edző 2013. Az egészséges táplálkozás alapjai e-book Írta: Pappné Benedek Erika Lektorálta: Tőke Szilvia személyi edző 2013. 2 TARTALOMJEGYZÉK Bevezetés 4 Néhány gondolat a diétázásról 6 Miért fontos az egészséges

Részletesebben

KATIE DREAMS É B R E D Ő K

KATIE DREAMS É B R E D Ő K KATIE DREAMS ÉBREDŐK va nézte Dirát. Dira földig érő sötét bordó köpenyben állt, levette a kámzsát a fejéről és szeretettel nézte testvérét. Szótlanul álltak. Végül Dira törte meg s csöndet. Testérem!

Részletesebben

TÁRSAS JÁTÉK 2. ÉVAD 1. EPIZÓD A BALESET. Írta: Vészits Andrea. Vezeto író: Vészits Andrea. Dalit Kahan karakterei alapján. 8.

TÁRSAS JÁTÉK 2. ÉVAD 1. EPIZÓD A BALESET. Írta: Vészits Andrea. Vezeto író: Vészits Andrea. Dalit Kahan karakterei alapján. 8. TÁRSAS JÁTÉK 2. ÉVAD 1. EPIZÓD A BALESET Írta: Vészits Andrea Vezeto író: Vészits Andrea Dalit Kahan karakterei alapján 8. változat 2013. április 18. Pre-clearance Shooting Draft HBO Holding Zrt. H: 1026

Részletesebben

Ezen pályázat keretein belül a 2011./2012. tanév első félévében a tavalyi év novemberében iskolánk rendezte meg az első konferenciát.

Ezen pályázat keretein belül a 2011./2012. tanév első félévében a tavalyi év novemberében iskolánk rendezte meg az első konferenciát. Irány Norvégia!!! A Tempus Közalapítvány Student Climate Research Campaign, A European approach to Earth Observations and Phenology in the GLOBE című programjában vesz részt iskolánk. Ebben a Comenius-projektben

Részletesebben

A változó szélességi fokok elégiája

A változó szélességi fokok elégiája A változó szélességi fokok elégiája Úgy remeg mint Rembrandt keze foltos lepedő a csótányos hotelben este zúg a tenger reggel zúg a tenger a párizsi auberge ahová csak veled a dolgok feloldódnak a ragyogásban

Részletesebben

Szentcsaládjárás (szokásjáték) Szentcsalád-járás

Szentcsaládjárás (szokásjáték) Szentcsalád-járás Szentcsaládjárás (szokásjáték) Szentcsalád-járás Karácsony elõtt kilenc napon át, kilenc család viszi egymáshoz a Szent Család képét vagy szobrát. A szobrot vagy képet a földíszített házioltárra tesszük.

Részletesebben

Buszáki Kitti Olaszország 2014. április 16. Tavarnelle Val di Pesa

Buszáki Kitti Olaszország 2014. április 16. Tavarnelle Val di Pesa Buszáki Kitti Olaszország 2014. április 16. Tavarnelle Val di Pesa 2014.03.22. Indulás, a bepakolás nagyon mókás volt, mivel szinte alig fértünk be a két kocsiba. Az út hosszú volt, kimerülten érkeztünk

Részletesebben

FELSŐBÜKI NAGY PÁL ALSÓ TAGOZATOS TANULMÁNYI VERSENY Bük, 2013. március 25. MATEMATIKA 1. OSZTÁLY

FELSŐBÜKI NAGY PÁL ALSÓ TAGOZATOS TANULMÁNYI VERSENY Bük, 2013. március 25. MATEMATIKA 1. OSZTÁLY FELSŐBÜKI NAGY PÁL ALSÓ TAGOZATOS TANULMÁNYI VERSENY Bük, 2013. március 25. MATEMATIKA 1. OSZTÁLY név:... iskola:... 1. Számolj pontosan! Milyen szám kerül az utolsó helyre? 19-3 + 2-7 - 2 + 5-2 + 6 =

Részletesebben

TE HOGY VAGY? AZ UNICEF MAGYAR BIZOTTSÁG JELENTÉSE A MAGYAR GYEREKEK JÓLLÉTÉRŐL

TE HOGY VAGY? AZ UNICEF MAGYAR BIZOTTSÁG JELENTÉSE A MAGYAR GYEREKEK JÓLLÉTÉRŐL TE HOGY VAGY? AZ UNICEF MAGYAR BIZOTTSÁG JELENTÉSE A MAGYAR GYEREKEK JÓLlÉTÉRŐL 2012 1 Miről szól az UNICEF gyermekjólléti jelentése, és mi a célunk vele? 2 Te is kíváncsi vagy, hogyan élnek ma Magyarországon

Részletesebben

TE HOGY VAGY? AZ UNICEF MAGYAR BIZOTTSÁG JELENTÉSE A MAGYAR GYEREKEK JÓLLÉTÉRŐL

TE HOGY VAGY? AZ UNICEF MAGYAR BIZOTTSÁG JELENTÉSE A MAGYAR GYEREKEK JÓLLÉTÉRŐL TE HOGY VAGY? AZ UNICEF MAGYAR BIZOTTSÁG JELENTÉSE A MAGYAR GYEREKEK JÓLLÉTÉRŐL 2012 1 Miről szól az UNICEF gyermekjólléti jelentése, és mi a célunk vele? Te is kíváncsi vagy, hogyan élnek ma Magyarországon

Részletesebben

Olvasd el a következő regényrészletet, majd válaszolj a hozzá kapcsolódó kérdésekre!

Olvasd el a következő regényrészletet, majd válaszolj a hozzá kapcsolódó kérdésekre! Tanuló neve: Dátum: Olvasd el a következő regényrészletet, majd válaszolj a hozzá kapcsolódó kérdésekre! Egérszegi Cincin más volt, mint a többi egér. Ilyen kicsi egeret még életemben nem láttam! jegyezte

Részletesebben

o r v o s - b e t e g K A P C S O L A T beszeljunk rola A Magyar Hospice Alapítvány Orvos-Beteg Kapcsolat Programja

o r v o s - b e t e g K A P C S O L A T beszeljunk rola A Magyar Hospice Alapítvány Orvos-Beteg Kapcsolat Programja o r v o s - b e t e g K A P C S O L A T beszeljunk rola A Magyar Hospice Alapítvány Orvos-Beteg Kapcsolat Programja Sok szerencsét kívánok önöknek, és ne felejtsék el, hogy a beteg is ember (A Budapest

Részletesebben

Hol szeretnél továbbtanulni? A Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki szakán. Mik a céljaid a közeljövőre nézve?

Hol szeretnél továbbtanulni? A Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki szakán. Mik a céljaid a közeljövőre nézve? Gulyás Eszter iskolánk hatosztályos képzésben tanuló végzős, speciális matematika tagozatos diákja. Számos országos matematikai verseny előkelő helyezettje, az idei Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen

Részletesebben

hangon adott utasításokat. Az elsô tavaszi rügyfakadástól az ôszi lombok pompázásáig itt dolgozott a hegyekben, a különféle fürdôkben.

hangon adott utasításokat. Az elsô tavaszi rügyfakadástól az ôszi lombok pompázásáig itt dolgozott a hegyekben, a különféle fürdôkben. Várnak rád? Igen, a nyilvános fürdôben. Hárman vannak. Ma este hat összejövetel volt, de csak négyen tudtam részt venni. A jövô héten lesz majd sok dolgom, egy csomó vendég érkezik, hogy megnézze a juharlombokat.

Részletesebben

miért nem próbálod meg velem?

miért nem próbálod meg velem? TITKAIM miért nem próbálod meg velem? ha néha még elhiszed, hogy nem csak ágy és párnák. ha hiszed még,hogy nemcsak pohár víz, ha szomjazol. ha ott van még a kék füzet, az emlékeid polcán, mit összefirkált

Részletesebben

Szereplők: Síkbábok:

Szereplők: Síkbábok: A kis gömböc Előadta a Harkácsi Pimpó Bábcsoport 2010-ben. A Duna Menti Tavasz országos döntájén Nívódíjat kaptak. Vezetők: Dolinsky Irén, Vezér Zsófia, Vezérné Gonda Klára 63 64 (Jön a gazda, terel egy

Részletesebben

Óravázlat. Eszközök Munkaformák. 5 perc I. Előkészítő rész. A teremben a padok átrendezése már megtörtént a szünetben. A padok félre vannak tolva.

Óravázlat. Eszközök Munkaformák. 5 perc I. Előkészítő rész. A teremben a padok átrendezése már megtörtént a szünetben. A padok félre vannak tolva. Óravázlat Tantárgy: Erkölcstan Életkor: 3. osztály Témakör: Közösségben és egyedül a társaim és én Téma: Egymás mellett élés, segítségnyújtás A óra célja és feladata: A segítségnyújtás erkölcsi szükségszerűségének

Részletesebben

.a Széchenyi iskoláról

.a Széchenyi iskoláról Negyedikesek írták....a Széchenyi iskoláról 7 éves koromban, szüleimmel azért választottuk ezt az iskolát, mert itt német nyelvet lehet tanulni. Én már óvodás korom óta tanulom a németet, így ragaszkodtunk

Részletesebben

""Juhász Orsolya, NYEK20, 2015.03.30, önértékelés NYEK 20. csoport"" kérdőív

Juhász Orsolya, NYEK20, 2015.03.30, önértékelés NYEK 20. csoport kérdőív ""Juhász Orsolya, NYEK20, 2015.03.30, önértékelés NYEK 20. csoport"" kérdőív A kitöltők statisztikai adatai: A válaszadók létszáma: 5 Az eredmények összefoglalása 1. Kedves Résztvevő! Arra kérünk, hogy

Részletesebben