ZALAI TÖRTÉNETI TANULMÁNYOK ZALAI GYŰJTEMÉNY 42.

Átírás

1 ZALAI TÖRTÉNETI TANULMÁNYOK ZALAI GYŰJTEMÉNY 42.

2 ZALAI GYŰJTEMÉNY 42. ZALAI TÖRTÉNETI TANULMÁNYOK

3 ZALAI GYŰJTEMÉNY 42. ZALAI TÖRTÉNETI TANULMÁNYOK ZALA MEGYEI LEVÉLTÁR ZALAEGERSZEG, 1997

4 Szerkesztő: KÁLI CSABA Lektorok a dolgozatok sorrendjében: RÁCZ GYÖRGY HALÁSZ IMRE KUBINYI ANDRÁS L. NAGY ZSUZSA PÁLFFY GÉZA PÜSKI LEVENTE SIMONFFY EMIL HUBAI LÁSZLÓ TRINGLI ISTVÁN SZAKOLCZAI ATTILA HERMANN RÓBERT URBÁN LÁSZLÓ Számítógépes szedés és tördelés: DOMJÁN JÓZSEF KRISKER ÉVA Angol nyelvű összefoglalók: KAVAS BOLDIZSÁR KVASSAY JUDIT Könyvünk megjelenését támogatta: Heraklith-Hungária Kft. Dreher Sörgyár Rt. Nagykanizsa ISSN ISBN Szerzők, 1997 Kiadja a Zala Megyei Levéltár 8900 Zalaegerszeg, Széchenyi tér 3. Tel.: (92) Felelős kiadó: Bilkei Irén

5 TARTALOMJEGYZÉK ZSOLDOS ATTILA: Eléggé nemes férfiak A kehidai oklevél társadalomtörténeti vonatkozásairól... 7 BILKEI IRÉN: Zala megye nemessége a Mohács utáni két évtizedben SIMON ÉVA: Magyar nagybirtokosok tervezetei a Kanizsával szembeni végvidék kiépítéséről DOMINKOVITS PÉTER: Birtoklástörténet társadalomtörténet. A petőházi Zeke család Zala megyei birtokai HORVÁTH ZITA: A tapolcai járás úrbéres viszonyai a Mária Terézia-féle úrbérrendezést megelőző évtizedekben MOLNÁR ANDRÁS: Nagy Iván 1848-as honvédélményeiből. Újabb adalékok a 7. honvédzászlóalj történetéhez BŐSZE SÁNDOR: Zala megye dualizmus kori egyesületi katasztere NÉMETH LÁSZLÓ: A nagykanizsai Munka szabadkőműves-páholy története VONYÓ JÓZSEF: Bethlen István választási beszédei Nagykanizsán március 17., KÁLI CSABA: Az évi nemzetgyűlési választások Zalában CSOMOR ERZSÉBET: Ludovikás tisztből nemzetőr-parancsnok. Portrévázlat Orbán Nándorról, Nagykanizsa 1956-os nemzetőr-parancsnokáról VARGA ZSUZSANNA: Érdek, érdekeltség, érdekérvényesítés a termelőszövetkezetekben, különös tekintettel a zalai szövetkezetekre

6 CONTENTS ATTILA ZSOLDOS: Sufficiently noble men about the social-historical respects of the Kehida charter... 7 IRÉN BILKEI: The nobility of County Zala in the two decades following the Rout at Mohács ÉVA SIMON: Hungarian aristocrats plans concerning the establishment of the borderland opposite to Kanizsa PÉTER DOMINKOVITS: Possession-history social history. The possessions of the Zeke family of Petőháza in County Zala ZITA HORVÁTH: Socage conditions of the Tapolca-district in the 18th century, in the decades preceding the Socage Charter of Maria Therese ANDRÁS MOLNÁR: From Ivan Nagy s army days in Glosses on the history of the 7 th honvéd battalion SÁNDOR BŐSZE: County Zala s Society-register from the era of dualism LÁSZLÓ NÉMETH: The history of the freemasonic lodge Munka of Nagykanizsa JÓZSEF VONYÓ: István Bethlen s campaign speeches in Nagykanizsa. 17, 24 march CSABA KÁLI: The national assembly election of 1945 in County Zala ERZSÉBET CSOMOR: From the officer of Ludovika to the commander of militia. Portrait-sketch of Nándor Orbán, the commander of militia of Nagykanizsa in ZSUZSANNA VARGA: Interest, interestedness and enforcement of interest in the agricultural co-operatives, with especial regard to the agricultural co-operatives of County Zala

7 ZSOLDOS ATTILA: ELÉGGÉ NEMES FÉRFIAK A KEHIDAI OKLEVÉL TÁRSADALOMTÖRTÉNETI VONATKOZÁSAIRÓL A 13. század elejétől kezdődően királyi szerviensekként (servientes regis/regalis) emlegetett szabad birtokosok kiváltságainak egyik lényeges eleme a felettük való bíráskodás jogát érintette: mentesítette őket a király vidéki bírói közegeinek joghatósága alól, az uralkodónak, ill. a nádornak és az idő szerint még királyi udvarispánnak nevezett országbírónak tartva fenn az ítélkezést ügyeikben. Ezen előjog már a királyi szervienssé emelés közvetlen előzményeként ismert azon 12. századi szolgafelszabadítási formában is feltűnik, amelyben az uralkodó a maga házába (in domum suam regiam) fogadta a kiváltságolt személyt, 1 s meglétéről az évi Aranybulla bíráskodással kapcsolatos cikkelyei is tanúskodnak. 2 A királyi szerviensi jogállás ezen eleme, ehhez nem sok kétség férhet, elvileg rendkívüli jelentőséggel bírt, értékét azonban némiképp csökkentette, hogy a gyakorlatban bizonyos nehézségekbe ütközött élni vele. Ha ugyanis a királyi szerviens úgy döntött, hogy időt és költséget nem kímélve az említett bírói fórumok valamelyike előtt keresi az igazát, az első nehézséget minden bizonnyal az jelentette, hogy kiderítse: a nagy kiterjedésű ország mely táján keresse az év nagy részében úton lévő királyi udvart, s ha ez sikerült, akkor sem lehetett biztos abban, hogy a nádor és az udvarispán éppen ott tartózkodik-e. (Az uralkodó személyes ítélkezésére a szerviensek ügyeiben nyilvánvalóan csak egészen kivételes esetekben került sor.) Ezt a gondot bizonyos mértékig enyhítette az a szokás, 1 Lásd pl. 1197: Codex diplomaticus et epistolaris Slovaciae I-II. Ed. Richard Marsina. Bratislavae (CDES) I. 97. p.; 1204: Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen I-VI. Bearb. von Franz Zimmermann, Carl Werner et al. Hermannstadt-Köln-Wien- Bukarest I p., stb. vö. Váczy Péter: A királyi serviensek és a patrimoniális királyság. Századok, 61. (1927) (Váczy 1927.) p. és Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Magyarországon. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 100.) Budapest, 1983, (Bolla 1983.) , 64. p : 5., 8., 9. tc. CDES I p. 7

8 miszerint az uralkodó az év meghatározott időszakait évről-évre ugyanazon a helyen töltötte, kormányzati és bíráskodási ügyekkel foglalatoskodván, s ez alattvalói előtt is köztudomású volt. Így tartott jogszolgáltatási ülésszakokat a nagyböjt heteiben II. András és IV. Béla Óbudán a tatárjárást megelőző időszakban, 3 s ugyanezzel a kérdéssel függ össze az Aranybulla azon sokat emlegetett cikkelye, mely szerint a király Szent István ünnepét Fehérvárott tartozik megülni, hogy a királyi szerviensek ügyeiket elébe tárhassák. 4 Ezen megoldási modell alkalmazhatóságát ugyanakkor meglehetősen szűk korlátok közé szorította az a körülmény, hogy a királyi szervienseké minden jel szerint a 13. századi magyar társadalom viszonylag nagy létszámú csoportjai közé tartozott, s ilyeténképpen ügyeik elintézése szerfelett próbára tette a központi bíróságok teherbíró képességét, mégpedig annál is inkább, mert történetesen a Szent István-napi fehérvári gyűlések a királyi szerviensek mellett az uralkodói birtokszervezetek népei számára is jogszolgáltatási fórumul szolgáltak. 5 A kérdés megoldását, amint az köztudomású, a már akkor is nagy múltú megyei intézmény átalakulása hozta meg, amelynek eredményeként a 13. század utolsó negyedére kialakult a megyék új, közkeletűen nemesi -nek nevezett típusa. A folyamat kezdeteit hagyományosan a királynak a Zalán innen és túl lakó összes szerviensei (universi servientes regis citra et ultra Zalam constituti) által 1232-ben Kehidán kiállított okleveléhez szokás kapcsolni. Ebben a zalai szerviensek előadják: távol lévén a bíráktól és sok más akadály miatt (propter distanciam iudicum et multa alia impedimenta) a királyhoz fordultak azon kérelemmel, hogy maguk szolgáltathassanak teljes igazságot (iusticiam plenam) mindazoknak, akik ügyeikkel hozzájuk fordulnak. Az engedély birtokában aztán kísérletet tettek arra, hogy ítéletet mondjanak Benedek veszprémi püspök és Atyusz (Oguz) bán birtokvitájában, ami meg is történt, csakhogy az ítéletnek érvényt szerezniük nem sikerült, mert mint írják a bán a mi ítéletünket végképpen semmiben sem méltatta figyelemre (idem banus in nullo penitus nostram sentenciam observavit). 6 A szerviensek eljárását részletesen előadó ok- 3 Kumorovitz L. Bernát: Buda (és Pest) fővárossá alakulásának kezdetei. Tanulmányok Budapest Múltjából 18. (1971) p : 1. tc. CDES I p. 5 Gerics József: A korai rendiség Európában és Magyarországon. Budapest, 1987, (Gerics 1987.) 278. p. Vö. még 1282: Árpádkori új okmánytár I-XII. (Közzé teszi Wenzel Gusztáv.) Pest-Budapest (ÁUO) IV p. 6 Zala vármegye története. Oklevéltár I-II. (Szerk. Nagy Imre, Véghely Dezső, Nagy Gyula.) Budapest, , II p. Az idézett magyar fordítást lásd Szöveggyűjtemény Magyarország történetének tanulmányozásához I. rész 1000-től 1526-ig. (Szerk. Lederer Emma) Budapest, 1964, p. (az oklevélből való idézetek a továbbiakban is ezen két kiadás szövegét követik). 8

9 levél nem sok kétséget hagy afelől, hogy a zalai szerviensek jóllehet ennek ellenkezőjét szokás feltételezni 7 minden szervezeti tagolódás híján választott képviselők vagy tisztségviselők közreműködése nélkül jártak el az ügyben, s az Atyusz bán által az ítélet meghozatala előtt tett eskü (iuramentum) említése azt is bizonyossá teszi, hogy a zalaiak valójában az archaikus fogott bíráskodás keretei között maradva hozták meg ítéletüket. 8 A Váradi Regesztrum által fenntartott jogesetek némelyike ugyanakkor arra enged következtetni, hogy a királyi szerviensek ügyeiben való ítélkezés kérdése a királyi udvart is foglalkoztatta. Ennek első határozott nyomát 1220-ban találjuk, amikor is a bihari megyebeliek (comprovinciales de Bichor) bizonyos tolvajok ellenében Mika bihari ispán, az András király által kiküldött bíró előtt (coram Mica comite Bichoriensi iudice a rege Andrea delegato) keresték igazukat. 9 Hasonló eset a következő évből is ismert: ekkor a békési megyebeliek (comprovinciales de Bekes) vádoltak be tolvajokat a király által kiküldött bírák, ti. Mika bihari ispán és Illés békési ispán előtt (coram iudicibus a rege delegatis, videlicet Mika Bichoriensi comite et Hylia comite de Bekes). 10 Feltűnő, hogy a területileg illetékes megyésispán mindkét esetben külön királyi felhatalmazás alapján járt el az ügyben, s nem különben az is, hogy ellentétben a Váradi Regesztrum más, szintén a király által delegált bírákat említő feljegyzéseivel 11 az idézett esetek a megyebeliek közös fellépéséről tanúskodnak. Ez a két körülmény önmagában is elegendő alapot biztosít ahhoz, hogy a megyebeliek (comprovinciales) kifejezés mögött mindenekelőtt azokat a megyei birtokosokat keressük az említett esetekben, akiket más forrásaink királyi szervienseknek neveznek. Hogy valóban erről lehet szó, az még egyértelműbben mutatkozik meg a Váradi Regesztrum azon feljegyzéseiben, amelyekben a megyebeliek Bánk ispán előtt pereskednek ből és 1222-ből jó tucatnyi bejegyzés maradt ránk, amelyek arról tanúskodnak, hogy főként Újvár és Szabolcs megyékben, de Borsodban is, a megyebeliek hol csoportosan, hol egyénileg Bánk ítéletéért folyamodtak, többnyire tolvajok ellenében ben az ügyek egy részét Bánk egy bizonyos Benedekkel együtt ítélte meg, 1222-ben viszont egyedül szerepel. 12 A 7 Vö. pl. Holub József: Zala megye története a középkorban I. A megyei és egyházi közigazgatás története. Pécs, 1929, 105. p.; Mályusz Elemér: A magyar köznemesség kialakulása. Századok 76. (1942) p. (Mályusz 1942.) 8 Gerics p : Az időrendbe szedett váradi tüzesvaspróba-lajstrom. (Kiad. Karácsonyi János, Borovszky Samu) Budapest, 1903, (VR) 235. sz : VR 286.sz. 11 Lásd pl. 1214: VR 72. sz.; 1215: VR 135., 139.sz.; 1216: VR 154. sz.; 1219: VR 178. sz.; stb : VR sz.; 1222: 326., , sz. 9

10 feljegyzések Bánkot (és Benedeket) csupán nevük, ill. ispáni címük megjelölésével említik, sem a király általi kiküldésük nem szerepel, sem az, miszerint a kérdéses megyék ispánságát viselték volna. Ez utóbbi körülmény egyébként legfeljebb Bánk esetében merülhetne fel, aki 1222-ben valóban előkerül újvári ispánként, 13 csakhogy ítélkezése már 1221-ben megindul a mondott esetekben, s tevékenységi köre Szabolcs megyére is kiterjedt, ahol viszont 1222-ben egy bizonyos István ismeretes megyésispánként. 14 Kevéssé látszik tehát valószínűnek, hogy Bánk (és Benedek) megyésispánként járt volna el. Tevékenységük megítéléséhez a kulcsot annak ismerete adja a kezünkbe, hogy Bánk éppen a szóban forgó években, 1221/22-ben, királyi udvarispán volt, mely méltóság mellett többnyire fehérvári ispánként emlegetik forrásaink. 15 Ezek után módfelett nehéz lenne ellenállni azon csábító feltételezésnek, hogy a Váradi Regesztrum egyes eseteiben mellette szereplő Benedek voltaképpen az 1221-ben kiállított okleveléből ismert Benedek alországbíróval (viceiudex aule regie) 16 lehet azonos. Az mindenesetre a Benedek személyét érintő hipotézistől függetlenül is nagy biztonsággal megállapítható, hogy Bánk 1221-ben és 1222-ben az északkeleti országrész egyes megyéiben olyasféle bírói körutat tett, mint amilyenek a későbbi nádori közgyűlések (generalis congregatio) megtartására adtak alkalmat, 17 s az elé tárt ügyeket speciális uralkodói felhatalmazás nélkül, a királyi udvarispáni méltóságából fakadó joghatósága alapján ítélte meg. Tevékenysége ilyenformán nem volt más, mint a kúriai bíráskodás ideiglenes vidékre telepítése. A központi hatalom tehát, maga is kereste az alkalmas választ a királyi szerviensek bíráskodási kiváltsága által felvetett kérdésre, s e válasznak szintén megvoltak a maga gyenge pontjai. Nyilvánvaló ugyanis, hogy mind a tér, mind az idő korlátokat szabott a királyi udvarispán ilyen jellegű bíráskodása elé. Eze : Urkundenbuch des Burgenlandes und der angrenzenden Gebeite der Komitate Wieselburg, Ödenburg und Eisenburg I-IV. Bearb. von Hans Wagner, Irmtraut Lindeck-Pozza. Graz- Köln-Wien (UB) I. 87. p : VR 344. sz : UB I. 84. p., Codex diplomaticus regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae II-XV. Ed. Tade Smičiklas. Zagrabiae (CDCr) III. 201., 205. p., CDES I p., vö. még CDCr III p. és Monumenta ecclesiae Strigoniensis I-III. Ed. F. Knauz, L. Dedek. Strigonii , I p.; 1222: CDES I p., vö. még UB I. 87. p., CDES I p : Hazai okmánytár I-VIII. (Kiadják Nagy Imre, Paur Iván, Ráth Károly, Véghely Dezső.) Győr-Budapest, , VII p. 17 Vö. Bolla Ilona: Az Aranybulla-kori társadalmi mozgalmak a Váradi Regestrum megvilágításában. Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae. Sectio Historica I. (1957) (Bolla 1957.) 99. p.; Tringli István: Két szokásjogi norma a közgyűlések működéséről. (Sajtó alatt.) 10

11 ket a gondokat csak fokozta, hogy azok, akik viszont a királyi udvarban keresték fel ügyeikkel az udvarispánt, ám hiába vállalkoztak az útra, mert az éppen az ország egy távoli részén tartott bírói körutat, okkal lehettek elégedetlenek. Így aztán a legkevésbé sem meglepő, hogy az Aranybulla igyekezett elejét venni az ilyen helyzet előállásának az udvarispán bíráskodásának a királyi udvarhoz kötésével. 18 S bár az 1260-as évekből van adatunk arra, hogy István ifjabb király udvarispánja egy Bánkéhoz hasonló bírói körúton ítélkezett Pest megyében, 19 mégis, a bírói körutak tartásának gyakorlata a 13. század utolsó negyedében nem az országbíró, hanem a nádor tevékenységi köréhez kapcsolódva vált rendszeressé. 20 A zalaiak évi próbálkozása tehát nem az egyetlen, s még csak nem is az első kísérlet volt a királyi szerviensek pereiben való ítélkezés ügyének megoldására. A nevezetes kehidai oklevél jelentőségét azonban ennek ellenére sem lehet kisebbíteni vagy netán elvitatni, mert minden más forrásunknál élesebb fényt vet a korszak egyik alapkérdésére, igaz, e kérdés sokkal inkább társadalom-, semmint kormányzattörténeti jellegű. A kehidai oklevél társadalomtörténeti vonatkozású utalásainak történetírásunk mindeddig méltánytalanul kevés figyelmet szentelt, egyedül Szűcs Jenő aknázta ki bővebben a bennük rejlő lehetőségeket. Szűcs elemzése annak bizonyítására volt hivatott, hogy igazolja: a tatárjárást megelőző évtizedekben az Árpád-kor tradicionális nemességének szerény vagyonú és politikai tekintetben is jelentéktelen tagjaiból álló társadalmi csoport és a királyi szerviensek felső rétege egymásba olvadt. A két összeolvadó csoport összegzi Szűcs a maga eredményeit önmagát már akkoriban nemesnek nevezte a megyében, (ahol) mások is osztották ezt a szóhasználatot és szemléletet. A folyamat nem felsőbb kezdeményezésre, hanem bizonyos értelemben az uralkodói szemlélet ellenére, a társadalom belső és organikus életműködéseként bontakozott ki. 21 Szűcs Jenő idézett szavai a nemesség (nobilitas) fogalmának átalakulására hívják fel a figyelmet, ám a folyamatnak, magam legalábbis úgy vélem, csupán egyik elemét tárják fel. A nemesség fogalmának értelmezésében megfigyelhető változások valójában a kor társadalmának jóval szélesebb körét érintették, amint arról éppen a kehidai oklevél alapján bizonyosodhatunk meg. Ám mielőtt ennek részleteire sort kerítenénk, szükségesnek látszik egy rövidebb kitérő annak érdekében, hogy világossá te : 9. tc. CDES I p. 19 é. n. (1268?): ÁUO VIII p., keltére vö. uo p. 20 Vö. Istványi Géza: A generalis congregatio I-II. Levéltári Közlemények 17. (1939) és (1940/41). 21 Szűcs Jenő: Az évi dekrétum és háttere. Szempontok a köznemesség kialakulásához. In: Mályusz Elemér Emlékkönyv. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. (Szerk. H. Balázs Éva, Fügedi Erik, Maksay Ferenc) Budapest, 1984, (Szűcs 1984.) p. (az idézet: 362. p.) 11

12 gyem, bizonyos társadalomtörténeti fogalmakat milyen értelemben használok az elemzés során. A 11. század első évtizedeiben a magyar társadalom mindenekelőtt jogi szempontból oszlott két nagy csoportra, a szabadokére (liber) és a szolgákéra (servus). A szabadok között a vagyoni állapot és a társadalmi presztízs tekintetében meglévő különbségek a jog területén az idő tájt még nem öltöttek testet, valamennyiüket azonos szabadság illette meg. Ebben a helyzetben a 11. század utolsó harmada hozott döntő változást. Míg Szent István egyik törvényében a mai fogalmaink szerinti arisztokrácia tagjait a születésre és méltóságra nézve nagyobbak (maiores natu et dignitate) körülírás 22 jelölte, a Szent Lászlónak tulajdonított ún. III. decretum szövegében ugyanezen társadalmi rétegre vonatkozóan megjelenik a nemes (nobilis) kifejezés. 23 A nagy jövő előtt álló terminus technicus feltűnése megbízható jele annak, hogy az előkelők szűk köre kiváltságai birtokában immár jogilag is elkülönült a közönséges szabadok világától, s ezt a nemesekre vonatkozó törvénycikkek elemzése is igazolja. 24 A nemesek már ekkor sem voltak kivétel nélkül mind gazdagok, 25 a hozzájuk képest nemtelen - nek (ignobilis) számító közszabadok csoportja pedig kifejezetten heterogénnek mutatkozik vagyoni tekintetben: jómódú birtokosokat éppúgy találunk közöttük, mint csupán saját személyük szabadságával rendelkező nincsteleneket. A birtokos közszabadok sorsa a század fordulója táján vált el a mások földjének művelésére kényszerülő vagyontalanokétól, amikor is Kálmán I. törvénye a birtokos közszabadokat hogy teljesíthessék katonáskodási kötelezettségüket mentesítette a nyolcdénáros adó fizetése alól, miközben a saját földdel nem rendelkező közszabadoktól, más társadalmi csoportok tagjaival együtt, továbbra is behajtották a dénárokat. 26 A birtokos közszabadok, amennyire ez forrásaink elégtelensége miatt egyáltalán megítélhető, a század fordulójától kezdve mind határozottabban igyekeztek elhatárolni magukat a paraszti sorban élő vagyontalan szabadoktól. 22 Szt. István I. 21. tc. Závodszky Levente: A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai. Függelék: A törvények szövege. Budapest, 1904, 147. p. (Závodszky 1904.) 23 Szt. László III. 2., 12. tc. Závodszky , 176. p. 24 Szt. László II. 9., 11. tc. Závodszky p. 25 Lásd pl. Szt. László II. 11. tc. Závodszky p., vö. Gerics József: A nobilis fogalmának értelmezéséhez Szent László II. törvényében. In: Összehasonlító jogtörténet. Bolgár Elek- Emlékkönyv. Budapest, 1983, p. 26 Kálmán I. 35., 45., tc. Závodszky , 189., p. Itt és a továbbiakban is az Árpád-kori magyar társadalomtörténet modern alapvetésére támaszkodom, lásd Bolla p. 12

13 Erre kínált lehetőséget a 13. század elején feltűnő 27 királyi szerviens terminus, mely eredendően azok megjelölésére szolgált, akiket az uralkodó a maga szolgálónépei közül, többnyire katonai érdemeik elismeréseképpen, felszabadított és új jogállásukhoz igazodó szabad földbirtokkal látott el. Az ilyen módon elnyert társadalmi helyzet gyakorlatilag a birtokos közszabadokéval volt azonos, ami azt eredményezte, hogy a két társadalmi csoport csakhamar összeolvadt, s a továbbiakban a királyi udvar a század birtokos közszabadjainak 13. századi utódait külön kiváltságlevél nélkül is a királyi szerviensek közé tartozóknak tekintette. Az Árpád-kor eredeti, azaz az előkelők szűk körét jelentő nemességéhez nem tartozó szabad birtokosok azonban nem az udvar által felkínált királyi szerviens kifejezés birtokbavételével különböztették meg magukat a közszabad parasztoktól. Jellemző e tekintetben, hogy a terminus leginkább a királyi kancellária kiadványaiban fordul elő, a Váradi Regesztrum ellenben, mely egyébként valóságos tárháza a kor különféle társadalmi kategóriáit jelölő kifejezéseknek, egyetlen esetben sem használja. 28 A királyi szerviensek ritka kivételektől eltekintve nem alkalmazták önmagukra ezt az elnevezést. Ha mármost ennek igazolásául a kehidai oklevélre hivatkozom, akkor állításom teljes képtelenségnek tűnhet, hiszen az oklevél szövege köztudottan a királynak a Zalán innen és túl lakó összes szerviensei fordulattal kezdődik. A királyi szerviensek királyi szervienseknek nevezik magukat: mi sem természetesebb ennél, gondolhatnánk. Az oklevelet továbbolvasva azonban világossá válik, hogy valójában a zalaiak, oklevelük első szavai ellenére is, egészen más társadalmi csoport tagjaiként gondoltak magukra. Az, hogy a veszprémi püspök perbeli ellenfelét, Atyuszt maguk közül valónak mondják (Oguz banum, qui unus erat de nobis), önmagában nem perdöntő, mert ez a megfogalmazás kétféleképpen is értelmezhető. Atyusz bán az almádi monostort alapító Atyusz nemzetség tagja volt, s pályája során egyebek mellett a szlavón bánságot és a királynéi udvarispánságot is viselte, olyan méltóságokat tehát, amelyeket az Aranybulla az ország első tisztségei közé sorolt. 29 Az előkelő nagybirtokos Atyuszt okkal tarthatjuk a tradicionális Árpád-kori nemesség tipi- 27 A 12. századhoz köthető serviens regis említések értelmezéséhez lásd Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke I-II. (Szerk. Szentpétery Imre, Borsa Iván) Budapest, (RA) 129., 146. sz. és Ladányi Erzsébet: Az Euzidinus-oklevél hitelességének kérdéséhez. Levéltári Közlemények (1978) p. 28 Bolla és Bolla p : 30. tc. CDES I p. 13

14 kus képviselőjének. 30 A királyi szervienseknek az Atyuszt társaik egyikeként említő szavai mindazonáltal épp úgy lehetnek annak kifejezői, hogy ők Atyuszt is királyi szerviensnek tekintik, mint ahogy arra is gondolhatunk: Atyusz azért közülük való, mert ők maguk is nemesek. A kérdés az oklevél egy újabb szakasza alapján dönthető el, amely ti. a Bertalan püspök által a per folyamán állított tanúkkal foglalkozik. A szöveg előadja, hogy a nevezett püspök pedig alkalmas tanúkat állított elénk: eléggé nemes és tiszteletre méltó férfiakat (episcopus autem nominatus produxit testes idoneos coram nobis: viros satis nobiles, providos et discretos), akiket aztán fel is sorol utóbb. A tanúként számba vett világi személyek csoportjának összetétele rendkívül tanulságos. Az első két helyen Buzád bán és atyafia: Mihály szerepel, akikben könnyen felismerhető a Hahót nembéli (II.) Buzád és unokafivére (I.) Mihály. 31 ők Atyuszhoz hasonlóan az előkelő és vagyonos nemességhez tartoztak. A többi azonosítható tanú viszont részint valamely nobilis nemzetségnek a királyi szerviensekéhez hasonló társadalmi szinten élő elszegényedett tagja volt (így Péc nembéli Lukács ispán fia György és Szalók nembéli Balad fia Cheker), részint eleve királyi szerviensi nemzetségből 32 eredt (ahogy Gárdony nembéli Gárdony és Márk, valamint Damasa nembéli Márton 33 ), ill. más kisebb birtokosok voltak (mint az utóbb a vitatott föld szomszédosai között szereplő Valchuk és Lőrinc fia Illés 34 ). A tanúk között említik még Jakabot, a zalai vár hadnagyát (Jacobus maior exercitus castri Zaladiensis), aki talán azonos azzal a zalai várjobbággyal, aki társaival együtt egy évi státus perből ismert, 35 és végül a sort a veszprémi káptalan sok nemes jobbágya (multi iobagiones nobiles) zárja. Megállapítható tehát, hogy a zalai szerviensek szemében különös módon az előkelő nagybirtokos és a királyi szerviens épp úgy eléggé nemes -nek (satis nobilis) számított, mint azok a várjobbágyok és egyházi jobbágyok, akik nemcsak nemesek nem voltak a kor hivatalos azaz a királyi udvar álláspontját képviselő felfogása szerint, de még közszabadok sem. Nem különben figyelemre méltó a tanúkat együttesen eléggé nemes -nek minősítő megfogalmazás önmagában is, hiszen a nobilis terminus egy jól meghatározható jogállásra utaló kifejezésként nyilvánvalóan ismert volt a zalai szerviensek előtt, s így pontosan 30 Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. Budapest, 1995, (Karácsonyi 1995.) és Holub József: Az Atyusz nemzetség. Turul, 51. (1937) p. 31 Karácsonyi p. (különösen: 583. p.) 32 Zsoldos Attila: Királyi szerviensek és nemzetsége(i)k. (Sajtó alatt.) 33 A tanúk között szereplő nemzetségtagok azonosítására lásd Szűcs p : ÁUO VII p : Történelmi Tár, p. 14

15 tudhatták: valaki vagy nemes, vagy nem az, de eléggé nemes -nek lenni elmosva a két kategória közötti határt nem lehet. A kehidai oklevél ily módon olyan sajátos társadalomszemléletet tükröz, melynek központi eleme minden kétséget kizáróan a nemesség (nobilitas) fogalmának egy alapvetően új értelmezése. Ennek lényege a nobilitas fogalmának kiterjesztésében jelölhető meg, melynek révén a társadalom olyan földbirtokos csoportjai is megkapták a nemes vagy nemesi (latinul mindkettő: nobilis) minősítést, melyek tényleges helyzetüket tekintve jóval az előkelők hagyományos nemességének társadalmi szintje alatt éltek, s eredetük és jogállásuk is más és más volt. E felfogás jegyében terjedt el néhány évtized leforgása alatt a valamely egyházi intézmény szolgálónépeinek elitjét alkotó egyházi jobbágyok megjelölésére a nemes egyházi jobbágy (nobilis iobagio ecclesie) kifejezés, melynek első ismert előfordulása éppen a kehidai oklevélben található. A királyi várispánságok alá rendelt szolganépek közvetlen elöljáróit, a várjobbágyokat is mind gyakrabban nevezték 1255-től kezdődően 36 nemes várjobbágy -oknak (nobilis iobagio castri), mely kifejezés fokozatosan kiszorította a várjobbágyokra vonatkozó korábbi terminológiai készlet jó részét. 37 Ugyanilyen módon formálódott ki az ország egyes peremvidékein a sajátos helyi jog szerint élő szepesi nemesek (nobiles de Scepus) 38 és a turóci nemesek -nek (nobiles de Turuch) 39 is mondott turóci (és liptói) jobbágyfiúk csoportja, s későbbi adatok alapján egyértelmű, hogy az ország két elkülönülő igazgatású nagy tartományának, Erdélynek és Szlavóniának a nemesei eredetileg szintén a nemesség önálló típusát képviselték. 40 Kérdés mármost, hogy mi lehetett az a szempont, amely a közös nemes elnevezés használatát indokolta ezen különféle eredetű és helyzetű társadalmi csoportok esetében. Egy feltevés szerint a válasz IV. Bélának a tatárjárást követően végrehajtott hadszervezeti reformjában lelhető fel. A központi hatalom e szerint, levonva az 1241/42. évek katasztrófájának katonai tanulságait, a korban modernnek számító nehézfegyverzetű haderő gyarapítása érdekében tett intézkedéseket, s mivel a reform érintette az említett szepesi és turóci nemesek -et, ill. az egy : CDCr IV p., vö. Mályusz p. 37 A várjobbágyságra vonatkozó terminológiára legújabban lásd Zsoldos Attila: Jobbágyok a királyi várszervezetben. Történelmi Szemle, 34. (1992) p : CDES II. 89. p (?): CDES II p. (vö. RA 1129.sz. és 1266: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis I-XI. Stud. et op. Georgii Fejér. Budae, VI/ ) 40 Az erdélyi nemességre lásd Hóman Bálint: A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában. Budapest, 1921, p.; a szlavóniaiakra lásd Decreta regni Hungariae Ed. Franciscus Döry, Georgius Bónis, Vera Bácskai. Budapest, 1976, p. 15

16 házi nemes jobbágyokat, ezért fel kell tennünk, hogy a nemes szónak a jelentése a XIII. század közepén ez volt: nehéz fegyverzetű páncélos katona, egyszerűen: lovag. 41 A hadszervezeti reform ténye aligha vitatható, mindazonáltal a nemesség fogalmában a 13. század közepén megfigyelhető változások aligha kapcsolhatók hozzá. Elgondolkodtató mindenekelőtt, hogy amikor IV. Béla oklevelei a kívánatos fegyverzet felsorolására is vállalkoznak, akkor a körmendi hospesek esetében a jól felszerelt páncélos (panceratus) fegyverei között a lándzsa, a bőrvért, a sisak és az íj szerepel, 42 a Dejter falubeli pohárnokok kiváltságlevelében 43 pedig a páncéling, a vassisak, a pajzs, valamint az íj és a nyilak kerülnek elő. Mivel a lovagi fegyverek közé a legkevésbé sem sorolható íj (és nyíl) mindkét esetben feltűnik, ez némi óvatosságra int a tatárjárás utáni haderő lovagi jellegét illetően. Tovább fokozza a kételyeket, hogy IV. Béla egy újabb oklevelében azt olvashatjuk: három bolondóci várjobbágy tíz páncélossal (cum decem loricis) köteles megjelenni a királyi hadban, 44 hiszen ez olyan hatalmas anyagi terhet jelentene, hogy bizton kizárható ez esetben a lorica (lovagi) páncélzat értelmezése. Nagyon is kétségesnek tűnik tehát, hogy minden olyan tatárjárás utáni adat, mely páncélosok -at említ, valóban nehézfegyverzetű, lovagi módon harcoló katonákra vonatkozik-e. 45 Az említett feltevés igaza iránti bizalom végképp megrendül azon egyszerű kronológiai körülmény figyelembevétele következtében, hogy a nemesség fogalmának átalakulása, mint arról már szó esett, jóval a tatárjárás előtt megfigyelhető, a legvilágosabban történetesen éppen az évi kehidai oklevélben. A fogalom átalakulásának hátterében tehát egy más szempont keresendő, s ez megítélésem szerint a relatív előkelőségben található meg. Mindazon társadalmi csoportok ugyanis, amelyek nevéhez a nobilis jelző vagy főnév társult a 13. század közepének évtizedeiben, valamely a közös jog által egységbe rendezett közösség legkedvezőbb helyzetben lévő, az adott közösségen belül tekintélyesnek és előkelőnek számító rétegét képviselték. Az egyházi nemes jobbágyok és a várjobbágyok egy-egy egyházi uradalom, ill. várispánság szolgálónépének elitjét alkották, a turóci nemesek -et a zólyomi ispán, az erdélyi és a szlavón nemeseket pedig a vajda, ill. a bán joghatósága alá tartozó népek közül emelte ki kiváltságos helyzetük. A királyi szerviensek esetében ez a közösség a szűkebb 41 Mályusz p : UB I p : ÁUO VII p : RA II/ p. 45 A páncélzat kérdéseire lásd Veszprémy László: Páncél és páncélosok említései a krónikákban és oklevelekben. Hadtörténelmi Közlemények, sz p. 16

17 patria, a megye birtokostársadalmát jelentette, melynek tagjait a comprovinciales ( megyebeliek ) kifejezés jelölte. A nemesség fogalmának ez a kitágítása ugyanakkor, s ezt talán nem szükségtelen hangsúlyozni, korántsem kérdőjelezte meg az előkelőkből álló hagyományos nobilitas tagjainak nemes voltát: e gondolati szerkezetben ők voltak a Magyar Királyság egészét átfogó közösség, az ország nemesei (nobiles regni). A dolog újdonsága tehát abban rejlett, hogy ezen, korábban egyetlenként létező nemesség mellé most más, kisebb közösségek nemességei -t is odahelyezték. Ez a felfogás ismerhető fel egy, a kehidai oklevélhez időben közel, térben már távolabb eső adat tükrében, amennyiben ugyanis 1237-ben egy Bodrog megyei ügyben bizonyos személyek azon megyének mind nagyobb, mind kisebb nemeseivel (nobilibus illius patrie tam maioribus, quam minoribus) együtt jártak el. 46 Ez esetben a nagyobb és a kisebb nemes megfogalmazás felel meg a kehidai oklevél eléggé nemes fordulatának. A két szokatlan kifejezés magyarázatát okkal kereshetjük abban, hogy a királyi szerviensek mind Zalában, mind Bodrogban s alighanem, tehetjük hozzá, az ország bármely más vidékén egyfelől igényt tartottak az előkelő nemes (nobilis) névre, másfelől azonban tisztában voltak azzal, hogy ezen felfogásuk ellentétes a nemesség hagyományos értelmezésével. Úgy gondolom, tudatosan alkalmaztak olyan hajlékony megfogalmazásokat, amelyek anélkül fejezték ki törekvéseiket, hogy ezen ellentétet expressis verbis hangsúlyozták volna. Az udvarban királyi szervienseknek nevezett szabad birtokosok e szerint nem egy új, az előkelő nemességtől különböző, és a társadalmi hierarchiában az alatt álló királyi szerviensi jogállás részeseiként tekintettek magukra, hanem úgy vélekedtek, hogy jogaik a hagyományos nemességgel teszik egyenlővé őket. Ez az elképzelés nem is volt minden alap nélkül való, hiszen az Aranybullában törvénybe foglalt kiváltságaik számos eleme valóban megegyezett a régi nemesség előjogaival. 47 A nemességről azon belül is persze, mindenekelőtt önnön nemes voltukról vallott álláspontjuk mindazonáltal jelentősen eltért a királyi udvarétól. Az ugyanis az előkelő rokonságok szerényebb vagyonú és a politikai hatalom gyakorlásából valamilyen oknál fogva nem részesülő, s így a hagyományos nemesség peremére szorult tagjait hajlamos volt szintén királyi szervienseknek tekinteni, mint történt az 1221-ben a Ják nembéliek egy csoportjával, akiket II. András oklevele Ják nembéli szervienseink -nek (nostri servientes de genere Jaku) nevezett. 48 Ez az eset arról tanúskodik, hogy a királyi hatalom a királyi : A pannonhalmi Szent-Benedek rend története I-XII. (Szerk. Erdélyi László, Sörös Pongrác) Budapest, , I p. 47 Váczy p : UB I. 80. p. 17

18 szerviensek felfogásával éppen ellentétes módon a nemesség tradicionális fogalmának nem egyszerűen csak a fenntartását, de egyenesen a szűkítését tartotta kívánatosnak. A királyi szerviensek által a nemességről vallott nézetek ennek ellenére fokozatosan bár, de feltartóztathatatlanul teret nyertek, háttérbe szorítva már a 13. század közepén az udvar arisztokratikus elveit. Apróság ugyan, de jellemző, hogy az említett Ják nembelieket 1233-ban a győri püspökből, a soproni és mosoni ispánokból álló birtokjogvizsgáló bizottság az évi királyi oklevél szövegének ismeretében is jáki nemesek -nek (nobiles de Jaku) mondta, 49 ami talán akként értékelhető, hogy megvolt a széleskörű társadalmi készség a nemesség új értelmezésének befogadására. Tény ugyanis, hogy a királyi udvar végül kénytelen volt meghátrálni a társadalmi értékítélet előtt, s a királyi oklevelekben feltűnik előbb a nemes királyi szerviens (nobilis servientes noster [sc. regis]), utóbb pedig a nemes vagy királyi szerviens (nobilis seu serviens regis) 50 megfogalmazás, hogy aztán az évi decretum minden további kételyt eloszlatóan azonosítsa egymással a királyi szerviens és az ország nemese fogalmát (nobiles regni Vngarie universi, qui servientes regales dicuntur). 51 IV. Béla ezen döntése világossá tette azokat a határokat, ameddig a királyi hatalom kész elmenni a nemesség fogalmának kiterjesztésében. A királyi szerviensektől különböző, de hozzájuk hasonlóan szintén nemes -nek mondott többi társadalmi csoport igaz, némelyikük csupán egyelőre e határokon kívül rekedt, s így ezek nemesség -e a tradicionális nobilitas tagjaiból és az egykori királyi szerviensekből kialakított új nemesség jogállásához viszonyítva csupán részleges, partikuláris lehetett. A partikularitás két értelemben is jellemezte helyzetüket: szabadság -aik az ország egy jól meghatározott részéhez kötötték őket, s e kiváltságok, ha tartalmazták is az országos nemesség előjogainak egyik-másik elemét, azok teljességétől elmaradtak : UB I p : ÁUO VII és 1257: CDES II p., vö. Mályusz p. 51 Középkori oklevélszövegek. Az oklevéltanba való bevezetés céljaira összeállította Szentpétery Imre. Budapest, 1927, 53. p. 18

19 ATTILA ZSOLDOS: SUFFICIENTLY NOBLE MEN ABOUT THE SOCIAL-HISTORICAL RESPECTS OF THE KEHIDA CHARTER Summary The freeholders, called serviens regis (knights dependent of the king only) from the beginning of the 13 th century on, had the privilege that the king, the palatine or the Lord Chief Justice could pass judgement on them. In principle, this privilege was of immense importance, but in reality it was very difficult to make use of it. The change of the county institution solved the problem: towards the last quarter of the 13 th century the so called noble-type of county was formed. The beginning of this change is usually connected to a charter issued in Kehida in In this document the local serviens regis, having the royal permission, attempt to judge themselves in a possessory action. The serviens regis of County Zala, lacking any kind of social strata and without any officials, proceeded in a quite archaic way. Some of the cases recorded in the Abstracts of Várad lead us to believe that the attempt of the serviens regis of County Zala wasn t the only and not even the first similar act. But this fact doesn t decrease the charter s significance, as it is of great social-historical importance: it reflects an entirely new interpretation of the world nobility by extending the concept also to lower classes. The extension of the meaning did naturally not query the existence of the traditional nobility, but from that time on, the respectability of smaller communities were ranked among them. Whereas the royal court desired not simply to preserve the traditional nobility but, in contradiction with the serviens regis opinion, it clearly wished the restriction of it. In spite of these, the serviens regis view about nobility could gradually but irresistibly spread and at the middle of the 13th century it already surpassed the royal court s aristocratic policy. 19

20