A szovjet gerontokraták uralma II.

Átírás

1 2009 július 05. Flag Szöveg méret 90 Mentés Értékelés kiválasztása értékelve Mérték Még nincs 1/5 2/5 3/5 4/5 5/5 Az 197O-es évek egyre inkább összekuszálódó nemzetközi munkásmozgalmának ismertebb egyéniségei közül Szuszlov egyedül Moris Childes-t, az amerikai kommunista vezetés sokéves szürke eminenciását, egyben titkos pénztárosát tartotta személyes jó barátjának. 1. oldal (összes: 5)

2 Még egy figyelemre méltó epizód. Az 1930-as évek elején találkoztak először az illegálisan működő moszkvai Lenin Iskola falai közt. Szuszlov feladata akkoriban az volt, hogy egyéni kiképezés keretében készítse fel ideológiailag az ígéretesnek látszó fiatal amerikai kommunistát tengerentúli bevetése előtt. Az 1970-es években feltétlen bizalma jeléül a betegesen gyanakvó, hivatalos látogatóit gondosan "átvilágító" szovjet párt főideológus e váratlan elérzékenyülésének adózva rendszeresen találkozott Moszkvában az amerikai kommunista párt titkos pénzügyeit ott bonyolító, s a szovjet vezetőket Washington politikájáról rendszeresen "kiokosító" Childes-szal. Nem sejtvén, hogy egykori tanítványa Jack nevű testvérével, valamint az amerikai kommunista párt titkos rádiósával egyetemben már az 1950-es évek elejétől az FBI szolgálatában állt. Eredetileg ugyanis mindkettőjüket Moszkvában képezték ki még az 1930-as években az OGPU instruktorai. Amikor ez kiderült, Mihail Szuszlov már nem élt. A gerontokráták közül elsőként halt meg 1982 januárjában, megnyitván ezzel a politikai változtatásokat szeizmográfként jelző "Nagy Temetések" időszakát. Az l980-as évek elejéig azonban a szovjet gerontokráták úgy gondolták, hogy uralmuk majd örökké tart. Ennek érdekében mindent meg is tettek; például egyre horribilisabb pénzeket pumpáltak a Kreml-kórház és a kormányőrség felügyeletével működő különleges vidéki szanatóriumi hálózatba. Ezenközben igyekeztek minél jobban kímélni magukat. Ahogyan múltak az évek, a pártvezetés és kormányülés tanácskozásai egyre rövidebb ideig tartottak, mert a szovjet országnagyok öregedő serege fizikailag tényleg nehezen bírta már a gyűrődést. Az üléstermekből nyíló pihenőszobákban gyógyszeres táskákat szorongató, elsősegélyre berendezkedett Kreml-kórházbeli orvosok ilyenkor az EKG-gépek mellett gubbasztottak, attól tartva, hogy valamelyik idős páciensük hirtelen rosszul lesz. A pártvezetés tagjait vidéki útjaik során mindenhová nyugati műszerekkel berendezett rohamkocsi kísérte. Az országos rendezvényeken is bevetésre készen állt a KGB kilencedik részlege, vagyis a kormányőrség váratlan mentésre kiképzett orvosai. Néhányszor sikerült nekik megakadályozni, hogy a május elsejei, vagy a november 7-i díszszemlén nehogy összeessen a dísztribünön, netán tüdőgyulladást kapjon a vezetés valamelyik tagja. Az 1970-es évek végének zord novemberi időjárásában egyik alkalommal a Kreml-kórház kezelőorvosainak tanácsára Brezsnyev egyszerűen lefújta a moszkvai dolgozók felvonulását, amire pedig alattvalói hosszú ideig készültek. A szovjet pártfőtitkár egyébként már évtizedek óta betegesen rettegett mindenféle meghűléstől, de a környezetét is féltette. Bohumil Simontól, "a prágai tavasz" egyik főszereplőjétől hallottam a cseh fővárosban, milyen pokoli jelenetek zajlottak emiatt a Lenin-mauzóleum mellvédjén. "Brezsnyev észrevette, hogy fedetlen fejjel vagyok. Előzékeny akart velem lenni, s hozatott egy ponyvát, tele szőrme usankákkal. Ott helyben, a tribünön rápróbálták őket a fejemre. Látva, hogy egyik sem passzol rám, Brezsnyev körülnézett. Tőle balra álltak a civil politikai bizottsági tagok, jobbra a marsallok. Közülük páran talán még a cári idők veteránjai, akik szintén civilben voltak. Brezsnyev észrevette, hogy az egyiknek kicsit nagyobb a feje. Odalépett, levette róla a szőrmesapkát és feladta rám." Szintén Bohumil Simontól hallottam prágai beszélgetéseinken, hogy mennyire elcsodálkoztak Aleksander Dubcekkel, amikor 1960-ban - jó 12 évvel Hruscsov híres titkos beszéde után, amelyben "Nyikita cár" mintegy előremenekülve az utókor felelősségre vonása elől, leszedte a keresztvizet Sztálinról - a Kreml urai érzékeltették, hogy politikailag és emberileg nagyon ragaszkodnak az őket pályájukon elindító zsarnokhoz. Sőt, egyenesen kérkedtek vele, hogy többször is megfordultak a szentélyek szentélyében, Joszif Sztálin dolgozószobájában. Ha nem is a nyugati látogatásai során, de odahaza, a "belső körben" Sztálin hű tanítványának állította be magát az egyes számú gerontokrata Leonyid Brezsnyev is, aki hatalomra kerülése után fokozatosan visszahozta a köztudatba az "olvadás" korszakát megelőző jellemző külsőségeket. Az ő javaslatára állította vissza egyhangú lelkesedéssel az SZKP központi bizottsága a szakrális jelentőségű pártfőtitkári intézményt is, az első titkári poszt helyett. Ugyancsak Brezsnyevnek köszönhetően vált egyre befolyásosabbá az 1970-es elejére a klasszikus sztálini időszakból megörökölt pártfőtitkári kancellária. Végül a Gazda hosszú uralmára emlékeztetett, hogy a pártközpont fő- és alosztályai (amint ezt Mihail Voszlenszkij máig felülmúlhatatlan Nómenklatúra című művéből tudhatjuk) éppen a brezsnyevi periódusban játszottak fontosabb szerepet az ország irányításában, mint a csúcsminisztériumok kollégiumai. Ez a bevált sztálini gyakorlat, amely teljesen megfelelt a nyugalomra, sőt, az 1970-es években jószerivel mozdíthatatlanságra berendezkedett gerontokrácia igényeinek, főleg Mihail Szuszlov és 2. oldal (összes: 5)

3 Leonyid Brezsnyev erőfeszítései nyomán került előtérbe az 1960-as évek közepétől. A folyamat fontos mérföldköve Nyikita Hruscsov puccsszerű elmozdítása volt, amely hosszú időre, legalább jó másfél évtizedre a peresztrojka időszakáig véget vetett az "apparátusi reformoknak". A klasszikus sztálinizmus irányába mutató igazi jelkép pedig az új Egyes Szám, az ügyeskedő és helyezkedő provinciális apparatcsik Leonyid Brezsnyev megerősödése volt. Kortársak egybehangzó véleménye szerint a pártvezéri poszt személyében igen szerény képességű embernek jutott, aki nem sok babért aratott a háború előtt, Ukrajna két hatalmas ipari fellegvára, Dnyepropetrovszk és Zaporozsje egyik vezetőjeként. Az ott eltöltött évek viszont abban megedzették, hogy a leendő pártfőtitkár megalapozza a maga dnyepropetrovszki maffiáját, amely nélkül az 1970-es években (gyors leépülése időszakában) minden bizonnyal csúfosan alulmaradt volna a folyamatos apparátusi iszapbirkózásban. Úgy tűnik Sztálin nagyon is tisztában volt Leonyid Brezsnyev és más "ifjútörökei " szerény képességeivel. Brezsnyevet ennek ellenére favorizálta, miután az 1950-es évek elején elhatározta, hogy lecseréli, korabeli szóhasználattal "megrostálja" a szovjet vezetést. Ám Brezsnyev addigra jelesre vizsgázott előtte az újonnan meghódított provincia, a Moldáviai Szovjet Szocialista Köztársaság kegyetlen pacifikálásával. Brezsnyev, aki természetesen egy szót sem tudott románul, alig egy év alatt kitelepíttette Szibériába és Közép-Ázsiába a felügyeletére bízott vidékről a helyi értelmiség, az ortodox papság és gazdag parasztság jelentős részét. A Gazda 1952 novemberében jutalmul maga mellé "emelte" őt, és kinevezte a központi bizottság egyik titkárának. Sztálin halála után Leonyid Brezsnyev sorsa egy ideig nem túl szerencsésen alakult. A szovjet korszak lefelé ívelő szakaszának gyakori forgatókönyve szerint megesett például, hogy lefokozták. Így lett a Vörös Flotta helyettes politikai csoportfőnöke. A hatalom technológiájának (Avtorhanov) kiváló ismerőjeként azonban általában felfelé lépkedett a hierarchiában, sikeresen félrelökve lehetséges riválisait.a reprezentációt mindennél jobban kedvelő Brezsnyev - a pályáját az l930-as évek végétől egyengető Hruscsov jóvoltából - végül a szovjet birodalom névleges államfője lett. Majd 1964-ben, miután elárulta a patrónusát, eljutott a hatalom csúcsára. Ezt a posztot azonban, amelyre túlságosan sokan vágyakoztak a leendő gerontokraták közül, meg is kellett tartania. A széles körben elterjedt felfogás szerint a "brezsnyevi pangás", más néven zaszto, vagyis a "tespedés" alatt a magatehetetlen vénember csupán azért őrizhette meg hatalmát, mivel harsányan képviselte az iparikatonai komplexum és a marsalli-tábornoki kar érdekeit. Ez azonban nem igaz. A második világháború veteránjai, talán Grecsko marsall honvédelmi minisztert, Brezsnyev egykori parancsnokát és a pártfőtitkár néhány kegyencét leszámítva, szívből megvetették a nagy világégés éveiben főleg botrányairól és fegyelemsértéseiről ismert ezredest. Hiszen a háború utolsó napjáig képtelen volt kiérdemelni a tábornoki csillagokat, de évtizedekkel a háború befejezése után marsallá léptette elő önmagát, s mellére illesztette a Győzelem emlékrendet, amely főleg a Zsukov, vagy Vaszilevszkij szintű hadvezéreknek dukált. A szovjet tábornoki és marsalli kar azonban, még ha nagyrészt bátran is viselkedett a második világháború frontjain, az 1970-es években már főleg gyáva, opportunista emberekből állt, akikből rég kiveszett a küzdőszellem. Az apparátusi játékok, a megvesztegetési politika kiváló ismerője, Leonyid Brezsnyev egyszerűen korrumpálta az idős hadfiakat. A marsallok így, egy külön tanácsadó testületet alkotva a honvédelmi minisztérium égisze alatt, megtarthatták összes privilégiumaikat, s a tábornokok nyugdíjazási léce a hruscsovi korszakhoz képest jóval magasabbra került. Attól függően persze, ki milyen vehemenciával éltette a soron következő pártvezetőket. Hogyan maradt egyben a soknemzetiségű, hatalmas szovjet birodalom, sőt, Európát leszámítva képes volt terjeszkedni, egyre szélesebb befolyási övezeteket szerezve a szélrózsa minden irányában? Miként vállalkoztak ezek a szánalmas gerontokraták arra, hogy katonákat küldjenek Afganisztánban, csapatokat állomásoztassanak a Közel-Keleten, Kubában? Bekapcsolódjanak az afrikai gerillaharcokba, pénzzel és fegyverrel támogassák a nemzetközi terrorizmust? A döntéshozatali mechanizmusról ma már sokat tudunk. Az 1990-es évek elején Vlagyimir Bukovszkij, újabban pedig az Alekszandr Jakovlev által közzétett források szerint Jurij Andropov még olyan ügyekben sem dönthetett saját szakállára, mint a 150 hangtompítós pisztoly átadása volt a palesztin kommandósoknak, vagy az ír titkos fegyveres alakulatok idegen zászló alatti második világháborús német gépfegyverekkel történő ellátása. Ehhez Brezsnyev írásos engedélye, 3. oldal (összes: 5)

4 esetenként az egész szovjet pártvezetés kollektív beleegyezése kellett. A tudományos-technikai forradalom ugrásszerű fejlődése közepette szintén ezeknek az alacsonyan képzett öreguraknak kellett dönteni a különböző iparágak preferálásáról, a modern elektronikai és atomipar fejlesztésének üteméről, az energiahordozók kitermelésének sorrendiségéről. Ez a kormányfő Alekszej Koszigint, a tervhivatali elnök Nyikolaj Bajbakovot és néhány szakminisztert leszámítva jócskán meghaladta eredendően sem túl fényes képességeiket. Igaz, Brezsnyev és társai legtöbbször nem a saját szakállukra döntöttek a bonyolult gazdasági vagy külpolitikai kérdésekről. Többnyire képzett műszaki szakemberek és közgazdász tanácsadók, a világ megannyi nemzetközi centrumát végigutazó, több nyelven beszélő diplomaták vették őket körül. Döntéseiket meghatározta, hogy karriervágyból ragaszkodtak a mindenkori központi irányvonalhoz, mindamellett értettek az eredeti szakmájukhoz. Főleg ennek köszönhetően a gerontokratáknak gyakran csupán rá kellett bólintaniuk az ajánlataikra. De az már szinte megoldhatatlan feladat volt számukra, amikor több változatból kellett választaniuk. Például eldönteni, hogy a Szovjetuniónak Irakot vagy Iránt kell támogatnia a köztük kitört fegyveres konfliktusban? Milyen hátrányai és előnyei vannak az 1968-as csehszlovákiai intervencióhoz hasonló lengyelországi fegyveres beavatkozásnak? Mit érdemesebb fejleszteni; az űrkutatást vagy földi védelmi pajzsot? Ami pedig a külpolitikai vonalvezetést illeti, a birodalmi szemléletű gerontokráták közül csupán néhányan (Gromiko külügyminiszter, Usztyinov, az ipari- katonai komplexum sokéves feje, egy ideig Koszigin kormányfő, s mindenképpen Szuszlov) vehettek részt annak formálásában. Az 1970-es évek elejére ezt a kiváltsági területet már főleg Leonyid Brezsnyev és az őt körülvevő befolyásos tanácsadói és beszédírói csoport ellenőrizte. Személyesen a pártfőtitkár asztalára került az a KGB ügynökök által megszerzett bizalmas információ, amely nyomán a gerontokráták talán a világ legjobban informált politikusaivá válhattak volna, ha van elegendő kedvük és idejük tanulmányozni ezeket az iratokat. Ugyancsak a KGB, valamint a szovjet katonai hírszerzés, a GRU az 1970-es években azzal nyújtott segítséget a gerontokrátáknak, hogy a permanens ipari és katonai kémkedés, valamint az agenti vlijanyija, vagyis propagandaügynöki hálózat megteremtése mellett egy sor titkos csatornát hozott létre Brezsnyev titkársága, és néhány befolyásos nyugati politikus között. Maga a módszer nem volt új. Az 1960-as évek elején, főleg pedig a karibi rakétaválság időszakában Fekliszov KGB-ezredes és Bolsakov GRU-ezredes segítette ezt a fajta külpolitikai érintkezést az amerikai fővárosban. Így érintkezhetett például Nyikita Hruscsov a legnagyobb titokban a Kennedy testvérekkel. Ezek a konspiratív kapcsolatok azonban eleinte időlegesek voltak. Az 1970-es években azonban Willy Brand és Egon Bahr, az "új keleti politika" nyugat-német elindítói titokban érintkeztek Leonyid Brezsnyevvel és Juríj Andropovval. Ezekben az években Moszkva, Bonn és Nyugat-Berlin között két magasrangú KGB tiszt, Kevorkov és Lisztyjev ingázott rendszeresen. A Brezsnyev-titkárság tagjai hasonló titkos csatorna kiépítéséről ábrándoztak, amely összekötötte volna a szovjet főtitkárt a japán politikai elittel. Ebbe azonban a hajthatatlannak bizonyuló japán politikusok a KGB tokiói rezidentúrájának minden erőfeszítése ellenére sem mentek bele. Kun Miklós, xxszazadintezet.hu Tweet 4. oldal (összes: 5)

5 Ajánló 5. oldal (összes: 5)