Ilyés Zoltán - Pozder Péter. Kiegészítő jegyzet az Antropogén tájformálás című tanegységhez. Készült a HEFOP támogatásával 2006.

Átírás

1 Ilyés Zoltán - Pozder Péter A HADÁSZAT ÉS A HONVÉDELEM ANTROPOGÉN GEOMORFOLÓGIAI EMLÉKEI Kiegészítő jegyzet az Antropogén tájformálás című tanegységhez Készült a HEFOP támogatásával áprilisjúniusban Eszterházy Károly Főiskola, Földrajz Tanszék Eger, 2006

2 1. A hadászat antropogén geomorfológiai formáinak besorolási kérdései A hadászat, honvédelem hatására létrejött antropogén formákat általában kialakításuk, kialakulásuk, illetve funkciójuk szerint két nagyobb csoportba lehet besorolni. Egyfelől a stratégiai pontok, falvak, városok, régiók védelmét szolgáló létesítmények (sáncok, erődítményvonalak, földvárak, hadi utak, katonai repülőterek stb.) a preventív célú hadászati morfológiai formákhoz sorolhatók. Az így létrehozott védvonalak, erődítmények stb. megelőző, védekező szerepűek, többnyire békeidőben, szisztematikusan, meghatározott stratégiai, hadvezetési koncepciók alapján, megtervezett módon épültek ki, tükrözve az adott kor technikai színvonalát. Másfelől a háborúknak is jelentősek a közvetlen geomorfológiai hatásai: a hadászati tevékenység révén több hatás együttes érvényre jutásával degradált területek alakulnak ki. A bombák, aknák, gránátok becsapódásával kisebb-nagyobb negatív és pozitív formák jönnek létre, amelyek tükrözik a robbanóanyag nagyságát, rombolóerejét, illetve ballisztikai tulajdonságait. Maradandóságuk (perzisztenciájuk), láthatóságuk függ a talaj és az alapkőzet fizikai tulajdonságaitól, az éghajlattól, a vegetációtól, a reliefenergiától, valamint a későbbi területhasználati módtól és intenzitástól. A robbanások különösen magashegységi környezetben változatos gravitációs mozgásokat válthatnak ki a gravitációs kőpergésektől a hegyomlásokig. A katonai tevékenység nyomán mozgó hatalmas mennyiségű muníció, technikai eszköz emberi, állati és gépi mozgatása sokféle kvázitermészetes folyamatot 1 indíthat el. A taposás révén mikroformák, a szállítás során lineáris formák jönnek létre, tömegmozgásos folyamatok indulhatnak be, az arid, szemiarid területeken felerősödhet az eolikus anyagszállítás és felszínformálás stb. (Nir, D. 1993). A hadászati tevékenység során más természetű technikai-antropogén formákban is keletkezhetnek károk, így 1 Mortensen nyomán kvázitermészetesnek tekintjük azokat a folyamatokat, amelyek ha az ember az előfeltételeiket már megteremtette, hosszú ideig tisztán természeti törvényszerűségek szerint zajlanak. Ebben tehát a természetes felszínformáláshoz hasonlít, attól azért különbözik, mert a valóságban emberi hatás következtében indult be és gyakran annak révén marad fenn (Mortensen, H. 1954/55).

3 vasúti töltésekben, utakban, alagutakban, gátakban, duzzasztóművekben, csatornákban. A háborús romok eltakarítása, a törmelék összehordása nyomán Európa-szerte törmelékhegyek jöttek létre. Egyik előbbi két csoportba sem sorolhatók igazán a katonai gyakorlótereken bekövetkező antropogén morfológiai változások, hiszen ezek megtervezettségéhez, lokalizáltságához nem fér kétség, ugyanakkor a lőgyakorlatok során mégis az éles, bár imitált harci tevékenység formálja a felszínt, s mindez huzamosan egy viszonylag kis területen történik, a formákat újra és újra megújítva. A hadászat antropogén morfológiai elemeinek elkülönítését és besorolását megnehezíti, hogy legtöbbjük egyéb épített, technikai elemekkel kombinálódik. Már az Árpád-kori sáncokat és a korai földvárakat is cölöpépítményekkel kombinálva, vagy földdel kitöltött boronaszerkezetekkel építették, a középkori kővárak építése is jelentős kőzetanyag és föld mozgatásával, áthalmozásával történt, a sáncokat sok helyen kő- és téglaépítményekkel erősítették meg. A 20. században a bunkerek, erődítésvonalak tekintélyes része vasbetonból készült, de végleges formájukat tekintélyes földmunkák révén kapták: tetejükre vagy oldalukhoz jelentős mennyiségű földet hordtak, meredek rézsűket alakítottak ki, a tankcsapdákat, vizes árkokat kibetonozták stb. A fentiekből következően a művészet- és építészettörténet, a műemlékvédelem és a régészet kutatási módszereinek és dokumentációinak bevonásával lehet teljes képet kapni egy-egy hadászati-védelmi funkciójú antropogén morfológiai elemről. A tájföldrajz kultúrföldrajzi iránya hagyományosan afelé hajlott, hogy a tájat mint palimpszesztet olvassa, azaz a különböző korok tájképi tanúit, reliktumait (survivals) felfedezze, kronológiailag rendszerezze és méltassa a mai kultúrtáji képhez való hozzájárulásukat. A palimpszeszt olyan kézirat, amelyről a régebbi írásokat egyszer vagy több alkalommal már lekaparták és újraírták. Az ily módon részletekben és gyengén megmaradt régebbi írásokat speciális módszerekkel lehet láthatóvá tenni, olvasni. A palimpszeszt metafora találóan utal

4 általában a kultúrtáj történeti fejlődésére és morfogenetikai megközelítésére, a kultúrtáj történetének rétegenkénti rekonstruálási lehetőségére (Hard, G. 1973). A vizsgált történeti tanúk térben és időben nagyon változó funkcióban, mennyiségben és minőségben maradtak fenn. Vizsgálatukban hagyományosan kiemelkedő szerepet tulajdonítottak az antropogén morfológiai vizsgálatoknak (Hard, G. 1973, Schlüter, O. 1926). Az átfogóan és némi túlzással haditájnak, védelmi- vagy gyepűtájnak nevezhető kultúrgeomorfológiai tájtípusban nagyobb sűrűségben vannak jelen a honvédelemhez, határbiztosításhoz, katonai stratégiához kötődő elemek (Bondarcsuk nyomán Erdősi F. 1969). Ezeket a tájakat, tájrészleteket egyfajta hadászati palimpszesztnek is tekinthetjük. Az antropogén geomorfológiának nagy szerepe lehet a reliktumként, erősen roncsolt, nehezen felismerhető formában megmaradt emlékek felismerésében, kataszterezésében (ld. légi régészet) (Gojda, M. 2000). Külön kérdésként tételeződik a tudományos szempontból meglehetősen elhanyagolt berobbantott bunkerek, romos védelmi létesítmények besorolása. A szakemberek által még továbbgondolandó probléma, hogy vajon az építmények anyagát, státuszát, állagát tekintve hol húzódik az a határ, amelyen túl már az antropogén geomorfológia vizsgálati illetékessége (is) érvényesül? A kérdést interdiszciplináris módon megoldani látszik az a németországi szabályozás, amely az elpusztult építmények helyeit, mikrodomborzati nyomait mint régészeti lelőhelyeket és felszín alatti történeti emlékeket (Bodendenkmal) védi. 2. A védelem késő bronzkori és vaskori emlékei Úgy Nyugat-Európában, mint a Kárpát-medencében a védelem korai, már a terepen is jól felismerhető morfológiai emlékeihez tartoznak a késő bronzkori és vaskori földvárak, sáncok. Magyarországon az egyik legjobban feltárt ilyen telep a Soproni-hegységben, a Várhely (Burgstall) (483 m) gerincén található i. e. 4-6 századi hallstatti korú illír telep és földvár. A várhelyi fősáncok területét 38

5 katasztrális holdra becsülik, amelyet a m hosszú lejtősödésű, 11 m széles árokkal kísért 8 m magas fősánc 2 km hosszban vesz körül tojásdad alakban (Thirring G.-Heimler K. 1935, Bella L. 1891, 1894). Hasonló földvárat épített az i. e században a Mecsek vidéket megszálló urnasíros kultúra népe, amely a Jakab-hegyen 6-8 m magas földsáncokkal védett várat, erődített települést hozott létre. Az erődített település a Zsongor-kő és a Babás szerkövek felől (D, DNY) a meredek perm-alsótriász sziklafalak miatt szinte megközelíthetetlen volt, ezért a sánc ezen az oldalon csak 1,5-2,5 m magas (Karádi K.-Dr. Oppe S. 1979). Az újabb kelta (i. e sz.) védelmi funkciójú sáncokhoz tartoznak az ún. négyszögletű sáncok (Viereckschanzen) (1. ábra). A földhányásból és árokból álló, többnyire keleti irányú kapuval ellátott építmények nemritkán elérik a 4 méteres sáncmagasságot és a 2 méteres árokmélységet. Többféle elgondolás született a négyszögletű sáncok funkciójáról: többen kultikus szerepüket hangsúlyozták, újabban előkelőségek udvarainak, majoroknak tekintik őket, amelyek fontos helyet foglaltak el a kelta településtájban. Wieland a kelta sáncokat egykori alsófokú központoknak tekinti (Wieland, G. 1999). A sáncok elterjedési területe a francia atlanti partvidéktől Csehországig húzódik, legjelentősebb sűrűsödése Baden- Württembergben és Bajorországban van (289 darab) (Irlinger, W. é. n.).

6 1. ábra. Négyszögű kelta sánc légifelvétele Dornstadtnál (Donau-Ries-járás). A sánc két sarka fedetlen, a sáncon lombos fák és vörösfenyők nőnek, a belső udvarban lucfenyők (Forrás: Bayerisches Landesamt für Denkmalpflege, Luftbildarchäologie, Foto: K. Leidorf nyomán közli: Irlinger, W. é. n.) 3. A Föld leghatalmasabb védelmi építménye: a Kínai Nagy Fal A több mint 2000 évig épült Kínai Nagy Fal az ember által létrehozott, hosszát és felhalmozott anyagtömeget tekintve is legnagyobb építmény a világon. Állítólag a világűrből is lehet látni szabad szemmel, ez azonban erősen függ a légköri, időjárási viszonyoktól. A építmény 7240 km hosszúságban, a Pekingtől keletre fekvő partvidéktől egészen az észak-nyugati Kanszu tartományig húzódik, helyenként több párhuzamos vonalon. Nemrégen fedezték fel a Lop-Nor-tó környéki részeit, a jelzőtornyok egészen Kasgarig nyomozhatók, itt az egykori Selyemút biztonságát szolgálta. Főfalnak egy 2400 km hosszú szakaszt tekintenek.

7 A kínai nagy fal első szakaszának építésére i.e tól i.e 223-ig terjedő időszakból vannak adatok. Fontos építési periódus kezdődött az i. e között, a Csin-dinasztia uralkodása alatt, amikor is az északi támadó nomád népek mindenekelőtt a hsziung-nuk (hunok) ellen védekeztek. A fal és az ott állomásoztatott véderő egyben akadályozta, hogy a nomádok és a földművelők közötti status quo megbomoljon és nagyobb földműves tömegek a nomád életformára térjenek át. A korábban meglevő falmaradványokkal ellentétben ez a fal már nem a völgyekben, hanem a hegygerinceken futott és nagy részben terméskőből épült. A fal Pekinget körülvevő szakaszait a Ming-dinasztia idején, 1368 és 1644 között a mongolok ellen építették égetett téglából és terméskövekből, szintén a hegygerincek vonalát követve, amely rendkívül időigényes volt és nagy munkaerő-ráfordítást igényelt. A fal egyes részeit a kommunista uralom kezdete (1949) óta restaurálták, de jelentős szakaszai vannak igen rossz állapotban. A közelében levő falvak sok helyen az építkezésekhez kőforrásnak tekintik és az útépítésre is sokat használtak fel a fal anyagából. A Nagy Fal változó méretekben, technikákkal és építőanyagokból épült, de mindenhol általános mondható a trapéz alakú keresztmetszet. Az építmény védelmi képességeit erősítendő egyes szakaszoknál külső árkokat, sáncokat ástak. Peking környékén a falak 4-8 m szélességűek, átlagosan 7-8 m magasságúak, néhány 100 méterenként 12 m magas őrtornyokat emeltek. Becslések szerint a Kínai Nagy Falon kb őrtorony épült és további jelzőtoronnyal biztosították a kommunikációt. Az ún. földfalak tapasztott löszből vagy agyagból épültek, a humidusabb területeken az erózió ezeket sok helyen szinte teljesen eltüntette, lealacsonyította. A nyugati területeken a falat nádszárak és tamariszkusz ágak, valamint homok és kavics váltakozó egymásra rétegzésével, majd a rétegek erős tömörítésével építették. Helyenként tapasztott agyagot is használtak, amelyet az állékonyság érdekében szalmával, rizzsel kevertek. Az arid területeken ritkán fellépő csapadék

8 és a jelentős felszínformáló hatást gyakorló defláció ellenére a falak 2000 év elmúltával helyenként 3 m magasak és 4 m szélesek. A Kanszu tartományban jó állapotban megmaradt falszakaszok jelentős részét löszből építették a 14. században. Az építkezéshez felhasznált löszt először megrostálták, hogy ne tartalmazzon nagyobb kavicsokat, konkréciókat, majd kőlapokra tették és a napon hosszan szárították, hogy a fűmagvak ne csírázhassanak ki és így ne károsítsák a falat. A falépítés előtt a löszt lenrostokkal, mészkővel és rizsenyvvel keverték és úgy tapasztották. Az így megépített falszakaszokat ellenőrzésképpen 10 lépés távolságból nyilazták és ha abba akár egy nyíl is belefúródott, az érintett falszakaszt lebontották és újraépítették. A terméskőből, agyagtéglából épült falak nagy része viszonylag épen megmaradt. A Ming dinasztia idején használtak először téglát a falépítéshez: a Badaling körüli fal alapjául tonnás kváderkövek szolgáltak, a falakat szürkéskék téglából építették, a falak közötti rést földdel, kövekkel és mészkővel töltötték fel, amelyre 4-5 réteg téglát rétegeztek. Sok helyen a természetes, szálban álló sziklákat is felhasználták, beépítették a falba. A falaknál gondoskodtak az esővíz elvezetéséről is: kis csatornákat alakítottak ki és a fal belső (kínai) oldalán kőből készült vízköpőkkel vezették ki. A kínai nagy falat az UNESCO 1987-ben felvette a világörökség listájára ( A Római Birodalom védelmi célú építményeinek morfológiai emlékei: a limesek és római kori földsáncok Európában a kelta sáncok után a Római Birodalom védelmi célú építményei érdemelnek geomorfológiai szempontból is nagyobb figyelmet. Már a hódításokban részt vevő római csapatok is létesítettek a magukkal vitt sánckarókkal és szerszámokkal menettáborokat, időleges harcálláspontokat. A stabilizálódó

9 uralom és a további hódításokhoz szükséges hátország biztosítására erődített táborokat (castrum, castellum), őrtornyokat létesítettek, amelyek a Római Birodalom központilag tervezett védelmi vonalának, a limesnek a részét képezték. A többnyire téglalap alakú, és az ellenség felé a rövidebb oldalukkal néző katonai táborokat árkokkal és palánkokkal erősítették meg. Felszínalaktani szempontból a legjobban értékelhetők a limesek vonalában létrehozott árkok és földhányások. Európában az egyik leglátványosabb, az UNESCO világörökség részévé nyilvánított, sok helyen morfológiailag is jól kivehető németországi limes. A Felső-Germániát és Raetiát a germánok támadásaitól védő, 584 km hosszú, 1000 őrtoronnyal és 100 castellummal kísért limes legjobb állapotban megmaradt szakaszai a Taunusban és Wetterau északi határánál találhatók (2. ábra). Itt a limes a középkorban települések közötti határként funkcionált és az egyes territóriumok védelme céljából tovább mélyítették, karbantartották őket.

10 2. ábra. A felső-germániai és a raetiai limes vonala a mai Németországban (Forrás: A limes magyarországi szakasza, a Duna vonalában húzódó pannoniai (Pannonia superior és inferior) limes a rendszeres markomann és szarmata támadások miatt Római Birodalom egyik legjobban megerősítette limese lett. A két Pannoniában a védelmi létesítménynek (táborok, őrtornyok) jó része a Duna mentén helyezkedett el, beleértve a Dunát végigkísérő limes-utat is. A Duna későbbi folyásirány-változásai és a folyamszabályozások jelentősen pusztították az erődítményeket és az őrtornyokat. A római építmények megmaradása középkori és újkori beépülésüktől is függött, így pl. a hatalmas komáromi erődrendszer csaknem

11 minden római nyomot megsemmisített. Nyergesújfalu (Crumerum) castellumának maradványait a II. Rákóczi Ferenc vezette kuruc csapatok által épített grandiózus földsáncok szinte teljesen eltüntették. A magyarországi limes kutatások a 19. századtól egy sor őrtorony (burgus), erőd (castellum) nyomát mutatták ki terepbejárások, ásatások, majd később légifelvételek segítségével. Ezek többnyire falcsonkok, falromok formájában, sokszor bőséges cserép- és téglamaradványokkal jelzett antropogén geomorfológiailag is értelmezhető pár méteres kiemelkedések, helyenként az árkok gyűrűs vonalai is felismerhetőek. Almásfüzitő és Dunaújváros térségében jellegzetesek a rombusz alaprajzú és hasonló formájú árkokkal körülvett őrtornyok (Visy Zs. 1989). A 120 km hosszan Skócia és Anglia határa közelében húzódó Hadrianus fal (Hadrian s Wall) a felső-germániai-raetiai limeshez képest jobban megerősített védelmi vonal volt, amely a skót piktek ellen készült i. sz ban és a Római Birodalom északi határát képezte Britanniában. A fal eredetileg átlagosan 3 m széles és 4-5 m magas volt, a fal mentén 14 római támaszpont és számtalan őr- és jelzőtorony helyezkedett el. A Hadrianus-fal északról-dél fele haladva egy glacisval kezdődött, majd egy mély árok következett, amelybe kihegyezett cölöpöket helyeztek. Ezt követte maga a fal, amelynek keleti fele teljes egészében kőből, nyugati fele az őrtornyok kivételével földből készült. Ezután következett a hadi út, majd a sánc (vallum), amely két nagy gátból és a köztük elhelyezkedő árokból állt. A jelentős turisztikai vonzerőt képviselő Hadrianus falat 1987-ben nyilvánították az UNESCO Világörökség részévé ( ha/hadrianswall.php). A Dobrudzsában három vonulatban húzódó Trajanus sáncai (Valul lui Traian) nem római emlékek, hanem a században készültek a bizánci uralom idején ( A sáncok nyomai ma is láthatóak Constanţa és a Duna között, az 1828-as és 1852-es orosz-török háborúban is használták ezeket védelmi vonalként. A Dél-Besszarábiában (Moldovai Köztársaság és Ukrajna) húzódó alsó és felső földsánc építését is sokan

12 Trajanusnak tulajdonítják, más vélemények szerint géta-dák és más törzsek között húzódó demarkációs vonalak voltak (Croitoru, C. 2002). Az alföldi Csörsz-árkot (helyenként Ördög-árok) a szarmaták építették Constantinus császár kezdeményezésére, a római birodalom segítségével i. sz között. A több száz kilométer hosszú erődvonal az Erdély felől, a Kárpátokból érkező gótok (más vélemények szerint a dákok) elleni védelem céljából épült. A védvonalat hosszas csatározások nyomán a 378-as hadrianopolisi ütközet után feladták, amely így fokozatosan funkcióját vesztette. Az egykori hatalmas földsáncok maradványai többfelé megtalálhatók az Alföldön, a szarmaták az árkokat 2-4 m mélyre és 5-9 m szélesre ásták, a töltéseket 7-10 m széles alapra, 2,5-3 m magasra emelték. Több helyen 2-3, sőt egyes területeken 4 egymással hozzávetőlegesen párhuzamos, 3-15 km távolságban futó sáncvonalról van szó, amelyek az Alföldet kb. 550 km hosszan övezik É-ról és K-ről, mintegy km 2 -nyi területet téve védhetővé (3-4. ábra). A Csörsz-árok kialakításához kb. 15 millió m 3 földet kellett megmozgatni. Helyenként a folyók futása is alkalmazkodott a sáncokhoz (Csörsz-Tarna és a Gyöngyös Jászárokszállás és Visznek között) (Darin S. é. n.; Frisnyák S. szerk. 1988, Marjai M. 1965). Lipszky János 1806-os térképén Römer Schanze Aggeres Romani néven van feltüntetve a Maros vonalától D-re, a Bánátban a Csörsz-árkával rokon két párhuzamos sáncvonulat (5. ábra). A 20. század közepétől meginduló nagyüzemi táblásítás és talajművelés többet ártott a sáncoknak, mint az előző másfél évezred. Nyomvonala ma már csak helyenként, kis szakaszokon ismerhető fel. Hasonló sáncok ismerhetők fel a Kiskunság D-i részén és a Bácskában, ezekről Luigi Ferdinando Marsigli, Savoyai Jenő hadmérnök ezredese is hírt adott Danubius Pannonico-Mysicus című 1726-ban megjelent munkájában. Az avarok által létrehozott és a korabeli frank forrásokban is említett avargyűrűk (hring, ring) régészeti bizonyítékait mindezidáig nem találták meg, valószínűsíthetően őskori, illetve római kori földvárak és sáncok voltak (König F ; Ricz P. é. n.).

13 3. ábra. Az alföldi sáncrendszerek az i. sz században (forrás:visy Zs.1989)

14 4. ábra. Az Ördög-árok rekonstruált részlete a Debreceni Nagyerdőben, a Vámospércs felé vezető út déli oldalán, a Zsuzsi erdei kisvasút Csere-erdő megállójánál. A sáncon való átjutást az oldalába és mélyébe beásott kihegyezett rönkfák akadályozták (Forrás: 952&show_logs=i)

15

16 5. ábra. Részlet Lipszky János 1806-os térképéről. A Marostól D-re két szarmata sánc húzódik: a nyugati Temeshidegkút, Hidasliget, Temesvár, Denta, a keleti Lippakeszi, Felsőbencsek, Temesremete, Felsősztamora, Berekkutca, Temesbökény, Kiszsám, Versec, Gerebenc vonalában. 5. A középkor védelmi építményei a Kárpát-medencében Az Árpád-kori védelmi építmények közé sorolható a tévesen Római sánc -nak is nevezett Vasvári sánc a Rába völgyétől indul és Hegyhátszentpéter községtől K-re húzódva éri el a Sárvíz völgyét. A NY-i betörésektől védő 8 km hosszú, nagyjából É-D-i irányú védmű nagyon jó állapotban maradt meg (6-7. ábra). A régészeti kutatások tanúsága szerint a védelmi vonalat eredetileg 6-7 m szélességű 2-2,5 m mélységű árok övezte. A sánc teljes hosszában csak egy helyen volt átjáró, ez a keskeny (3-4 m széles) ún. Vaskapu, amelyet a Római katonák útja nevű, Székesfehérvárt Stájerországgal, Karintiával és Itáliával összekötő stratégiailag fontos útnál létesítettek. A sánc két periódusban épült: először egy 6 m széles, 2 m magas töltés épült fel, melynek anyagát döntően az árokból kiásott föld szolgáltatta. Ezen az árok felőli oldalon egy kb. 2,5 m széles függőleges falú fa kamraszerkezet állt, melyet földdel töltöttek ki. (Ez később vörösre égett át, ezért ezt a sánctípust az ún. vörös sáncokhoz sorolják; ld. pl. még a Sopronban feltárt vörös sáncot). A fa védmű elégése, illetve elkorhadása nyomán a töltés belső oldalára újabb nagyobb mennyiségű sárgás színű földet halmoztak, jelentősen magasítva és szélesítve az eredeti töltést (8-9. ábra). Hasonló szerkezetű a Szlovéniában és Ausztriában futó Mura vidéki sánc, amely a Muránál Petancji községnél kezdődik és az ausztriai Zeltingnél ér véget (10. ábra). Az egykori országhatár a sánc előterében húzódott. Mindkét sánc a DNY felől érkező német támadások ellen védett és az oklevelek, régészetileg feltárt kerámialeletek alapján a kalandozásokat lezáró augsburgi vereség (955) után létesült a században és

17 védelmi feladatát a 12. századig teljesítette. Az említett sáncok beilleszthetők az Árpád-kori Magyarország gyepűrendszerébe: mind a belső mind a külső védelmi vonalat a természeti adottságok kiaknázásával építették ki. Így a Vasvári sánc beilleszkedett a Rába, Vasvári sánc, Sárvíz, Zala, Kisbalaton, Nagyberek, Somogyvár-Dombóvár belső védelmi vonalba (11. ábra) (Kiss G.-Tóth E. 1987).

18 6. ábra. A vasvári sánc és a Katonák útja Vasvár közelében (forrás: Kiss G.-Tóth E. 1987) 7. ábra. A vasvári sánc részlete (Forrás: taj_varos_ep_keppar/vasvari_sanc1_p.htm)

19 8. ábra. A Vaskapu alaprajza és a sánc és az árok metszete a Vasvári sáncon (Forrás: Kiss G.-Tóth E. 1987)

20 9. ábra. A vasvári sánc metszetei a Vaskaputól északra és délre ( Forrás: Nováki Gy nyomán Kiss G.-Tóth E. 1987) Jelmagyarázat: 1. szürke föld; 2. sárgásszürke föld; 3. szürkésfekete föld; 4. barna föld; 5. fekete föld; 6. halványpirosra égett föld; 7. fekete iszapos föld; 8. szürkére égett föld; 9. vörösre

21 égett föld; 10. sárga kavics; 11. sárgás agyagos föld; 12. faszenes sárga föld; 13. újkori kavicsos útfeltöltés; 14. kavicsozott útfelszín; 15. a metszetek határa

22

23 10. ábra. A Mura vidéki sánc térképe (Forrás: Kiss G.-Tóth E. 1987) 11. ábra. Az Árpád-kori védelmi rendszer lineáris védvonalai a Dunántúlon (Forrás: Kiss G.-Tóth E. 1987)

24 Hasonló védelmi vonalként értelmezhetőek a székelyföldi töltésvonalak (Rika, Kakasbarázda, Kakasborozda, Ördögárka, Ördögbarázda, Hadak Útja, Ördög útja, Rapsonné útja.). A nagyjából É-D-i irányú töltésvonulat a Görgényihavasok és a Hargita nyugati fennsíkjain (Hargita-fennsík - Láz), majd a Persányihegység ÉK-i lejtőjén húzódik, nagyjából 100 km hosszan Zetelakától Lövétén és az Alsórákosi-szoroson át a Krizbai-vár mellékéig (12. ábra) (Gyárfás I. 1870, Orbán B , Téglás G. 1896, 1905). A határvonulat a korábbi vélekedések ellenére nem római korú, hanem a kora Árpád-kori kelet-magyarországi védelmi rendszer része volt (Dr. Ferenczi I. 2000, Oláh-Gál E. 1998). A töltés előtt, illetve mögött egész sor mészhabarcskötésű vár sorakozik: a parajdi Rapsonné-, a firtosváralji Firtos-, a székelyvarsági Tartód-, a székelyudvarhelyi Budvár-, a homoródoklándi Kustaly-, a felsőrákosi Réka-, az alsórákosi Mihály- és Tepő-vára ( ábra). A várak kora Ferenczi István régészprofesszor szerint egyezik a töltések korával. Ezek a 11. század végén és a 12. században keletkeztek, amelyet a sáncokból előkerült kora középkori kerámiatöredékek is igazolnak (14. ábra) (Dr. Ferenczi I. 2000, Dénes I. 2000).

25

26 12. ábra. Dél-Kelet Erdély kora középkori védelmi vonalai és mészhabarcs kötésű várai (Forrás: Dénes I. 2000)

27

28 13. ábra. Az alsórákosi Olt-szoros várai és töltésvonalai (Forrás: Dénes I. 2000) 14. ábra. A Kakasbarázda egyik átvágásának kissé torzított, kicsinyített rajza és rekonstrukciója (Forrás: Dr. Ferenczi I. 2000) A Kakasbarázda mellett említhető még a Háromszéken a Feketeügytől kezdődő a rétyi Nyíren keresztül, Lisznyó-patakán és a bikfalvi erdőkön át a Köszörűs-hegyig futó mindmáig bizonytalan datálású Honárka (Hunárka, Óriások útja), melynek vonaláról Orbán Balázs adott részletes leírást, jelezve, hogy a helyiek szerint a távolabbi Piliske (Nyén) hegyén újra felbukkanó sánc összefügg a Bodzai-szorosnál levő Papok-sáncával (Orbán B ). A Tatárhányás a Tömös-völgyét védte évszázadokon keresztül. A Bácsfalu feletti Veresútnál kezdődik és a szoros torkolatát egész szélességben

29 átszeli. E töltés hossza közel 900 m, alapszélessége 24,5 m, magassága 7,5m. Az útbevágások és az 1990-es években kivitelezett hídépítés miatt a Tatárhányásnak mára csak mintegy 30%-a maradt meg (Bencze M. 1998). A korai magyar állam védelmi rendszerének további látványos elemei közé tartozik a nagyszámú, viszonylagos épségben megmaradt földvár (Szabolcs, Doboka, Tiszaalpár, Abaújvár, Borsod, Kurszán vára stb.) (Bóna I. 1998). Közülük nagyságban, attraktivitásban az egykori ispánsági központ, a szabolcsi földvár emelkedik ki (15. ábra). A közel 800 m hosszú szabálytalan háromszöget formázó, m, helyenként m magas földvár sáncainak kialakításához hatalmas tömegű fagerendát használtak fel. Mai térfogata a becslések szerint m 3 (Frisnyák S. 1990). 15. ábra. A szabolcsi földvár (Forrás: ) Látványos földerődítmény a Garam völgyében, Bényben (Bíňa) a 10. század közepe után létrehozott hármas sáncrendszer, amely Szent István katonai

30 tábora lehetett. 2 A Garam természetes védelmi vonalát is felhasználó külső sánc teljes hossza 2750 m és 107,58 ha-t zárt körbe, a középső sánc hossza 1350 m, 42,58 ha területet határolt, a legbelső ma már alig látható árok 1050 m hosszú volt és kb. 15,6 ha területet védett ( A hadászat lineáris morfológiai elemeihez sorolhatók még a középkori és kora újkori csatamezőkre vezető hadiutak fosszilis nyomvonalai (Denecke, D. 1969). A Tatárjárás után Magyarországon nagyarányú kővár-építés indult meg. A központi hatalomnak akár saját befolyása csökkenése árán is érdeke volt, hogy a főurak is nagyobb kővárakat építsenek az ország védelmi képességének növelésére. A második nagyobb várépítési hullám a 16. században, a mohácsi vereség után indult meg, amikor a török expanzió megakadályozására a bécsi haditanács elrendelte a magyar várak megerősítését és a végvárrendszer kiépítését. A törökkel vívott harcok során, majd a Rákóczi-szabadságharc leverése utáni, osztrákok által foganatosított preventív várrombolások nyomán jelentős részük rommá vált. A középkori és újkori kővárak, erődítmények, citadellák, őrtornyok, kőfalak és romjaik hagyományosan a műemlékvédelem és régészet illetékességi körébe, az épített kultúrtáji elemekhez sorolandók. Ezen építmények romjait rejtő terepdomborulatok, az építőkő kitermelése révén létrejött negatív formák, a járulékosan vagy önállóan épített földhányások, sáncrendszerek, földerődítmények vizsgálata azonban az antropogén geomorfológia feladata is. 6. Az újkori erődítések antropogén geomorfológiai emlékei Az antropogén geomorfológia szempontjából érdeklődésre tarthatnak számot a különféle újkori földsáncok és a földből épült redout-ok. Az újkori földsáncolások 2 Egyes vélemények szerint ez Marcus Aurelius császár kvádok elleni határerődítménye volt.

31 elsődleges katonai szerepe a lövedékek felfogása, illetve hatásuk gyengítése volt. Az ellenséges tűzerő iránya szerint a földből épített fedezékekre más-más megnevezést használtak (pl. mellvéd, harántgát, hátvéd). A sánc fő részeit a mellvéd, a lőpad, a belső árok, a külső árok és a glacis (síkozat) képezte (16. ábra). Ezek természetesen nem mindenhol épültek ki ilyen teljességben, a mindenkori hadászati helyzet, a rendelkezésre álló idő hossza befolyásolta a sáncok szerkezeti összetettségét. Eredeti formáik felismerését a későbbiekben végbement felszínalakító folyamatok is megnehezítik.

32 16. ábra. Az újkori sáncok szerkezete (Forrás:

33 A redout-ok (redut) olyan 4-5 oldalú zárt sáncok, amelyek erősebb lövegek tüze ellen nyújtanak védelmet. Nagyságuk a megszálló csapatok erejétől és a lövegek számától függ, általában 1-2 század gyalogság és 4-8 tábori löveg részére készültek. A földből készült sáncok, sáncrendszerek építésénél a kőből készült várak a mindenkori haditechnikához, ballisztikai adottságokhoz alkalmazkodó formáit látjuk megismétlődni. A 16. századtól a hadmérnökök, katonai építészek a haditechnikai fejlődésnek megfelelően folyamatosan tökéletesítették erődépítési terveiket. A 16. századtól a 19. századig 6 nagy erődítési periódust különböztetünk meg: az ó- és újolaszt, az ó- és új németalföldit, az ó- és újporoszt (illetve újnémetet és újosztrákot). A legtöbb megmaradt erődítés több korszak technikai megoldásait őrizte meg, mivel a fegyverzet fejlődéséhez a hadászati építésben állandóan alkalmazkodtak (Engels, F. 1859). A németalföldi erődépítészet legimpozánsabb példája a Groningen melletti Bourtange erődítménye (17. ábra). A kizárólag földből készült erődrendszer a nyolcvanéves háború idején, 1580 és 1593 között épült Orániai Vilmos herceg utasítására, hogy a spanyolok által elfoglalt Groningent elvágják a külvilágtól. A széles vizesárok előtt alacsony védőgátat (faussebraie) építettek és számos külső védművel (koronás bástyasáncok /Kronwerk/, háromoldalú sarokbástyák /Hornwerk/) erősítették meg (

34 17. ábra. Bourtange erődítménye (Forrás: A 17. század leghíresebb és legproduktívabb erődítmény-tervezője a francia Sébastien le Prestre de Vauban marsall ( ) volt, aki a korábbi évszázadok erődítési újításait a legösszetettebb, legváltozatosabb, mértanilag gondosan megkomponált és a földrajzi adottságokhoz a legmesszebbmenőbben alkalmazkodó védelmi rendszerekben teljesítette ki. Leghíresebb alkotása az általa tervezett 300 franciaországi erődítmény között az között épített elzászi Neuf Brisach (Neubreisach) (18. ábra). Mivel a várost a Rajna alluviumára építették, kiváló lehetőséget kínált arra, hogy az ideális erődítményformát valósítsák meg. A nyolcszöget formáló, sakktáblaszerűen felosztott várost vizesárkok és csillagalakban elhelyezkedő, alig kiemelkedő bástyák vették körül. A külső oldalon az enyhén emelkedő glacis-val kezdődik az erődítményrendszer, amely után út és árok következik, majd ezután emelkedik a glacis legmagasabb pontjánál alig magasabb erődfal. Ez a középkoritól eltérő lapos kiképzés kiváló védelmet nyújtott a korabeli tűzerővel szemben.