Szabad Gondolat június 8/2

Átírás

1 Szabad Gondolat ANTROPOZÓFIA NEVELÉSMÛVÉSZET SZOCIÁLIS ÉLET Antropozófia Steffen Hartmann: Rudolf Steiner halálának 80. évfordulójához Milyen viszonyunk lehet ma Rudolf Steinerhez? Világhelyzet Az új Törökország és megalapítója: Kemál Atatürk Pedagógia Johannes Kiersch: Megismétli-e a gyermek fejlõdése az emberiség tudatfejlõdését? Rudolf Steiner nézetei a pszichogenetikai alaptörvényrõl Technika Varga Márta: A csillagok bölcsessége Környezet Ernst-Michael Kranich: A napraforgó június 8/2

2 TARTALOMJEGYZÉK ANTROPOZÓFIA Steffen Hartmann: Rudolf Steiner halálának 80. évfordulójához Milyen viszonyunk lehet ma Rudolf Steinerhez? 1 Thomas Meyer: Ki volt D. N. Dunlop? 5 Irene Diet: Antropozófia mint fénytáplálék? Gondolatok a Rudolf Steiner antropozófiájához vezetõ út keresésérõl 8 Kálmán István: Irene Diet a Szabad Gondolat -ban és a Szabad Gondolatok Házában 12 Séva: Elõadás vagy beszélgetés Kawtaradze kontra Diet 13 Georg Kawtaradze: A jövõ kulturális térsége A Fekete- és a Fehér-tenger szimptomatológiája 16 Andrej Belyj: Verwandeln des Lebens Részlet 22 Ertsey Attila: Stigmata 25 VILÁGHELYZET Walter Johannes Stein: EMBEREK AKARUNK MARADNI... Az új Törökország és megalapítója: Kemál Atatürk 28 Kemal Atatürk 29 Zajti Ferenc: Magyarok az új Törökországért 31 ROVATON KÍVÜL Boris Bernstein: Placebók, PISA és a vaj Bush füle mögött 33 PEDAGÓGIA Johannes Kiersch: Megismétli-e a gyermek fejlõdése az emberiség tudatfejlõdését? Rudolf Steiner nézetei a pszichogenetikai alaptörvényrõl 37 TECHNIKA Varga Márta: A csillagok bölcsessége 41 KÖRNYEZET Ernst-Michael Kranich: A napraforgó 50 OLVASÓI LEVÉL 53 HÍREK, HIRDETÉSEK 55 SZABAD GONDOLAT Az antropozófia, nevelésmûvészet és szociális élet folyóirata Szerkesztõbizottság: Buella Mónika, Ertsey Attila, Frisch Mihály, Galántai Ágnes, Kádas Ágnes, Kálmán István, Tóth Márk Kiadja: Natura-Budapest Kft. Felelõs kiadó: Tóth Márk Felelõs szerkesztõ: Buella Mónika Borító és tördelés: HÉT-fõ Bt. emela Készült: Timp nyomda ISSN Olvasói levelek, hirdetések, információ: a szerkesztõség címére lehet beküldeni 1089 Budapest, Bláthy Ottó u. 41., Tel: Honlap: info@szabadgondolat.hu Beküldött írásokat nem küldünk vissza, és nem õrzünk meg. Elõfizethetõ a szerkesztõségben. Éves elõfizetési díj: 2400 Ft (postaköltséggel együtt)

3 ANTROPOZÓFIA Steffen Hartmann RUDOLF STEINER HALÁLÁNAK 80. ÉVFORDULÓJÁHOZ Milyen viszonyunk lehet ma Rudolf Steinerhez? Bizonyos nehézségeket és nyitott kérdéseket rejt magában arról írni, hogy milyen viszonyunk lehet ma a 21. század elején Rudolf Steinerhez. Elõször szeretnék arra utalni, hogy viszony nemcsak Rudolf Steiner történelmi személyéhez lehetséges, hanem felvethetõ egy viszonyulás Steiner idõk feletti individualitásához és jelenkori hatékonyságához is. Rudolf Steiner személyének és individualitásának ilyen megkülönböztetését nagyon lényegesnek tartom az életmûvével való termékeny kapcsolat szempontjából. Így az elkövetkezõkben Steiner történelmi személyére vonatkozóan bizonyos megismerési perspektívákat kellene találnunk, illetve azt a kérdést megvizsgálnunk, hogy milyen utak tárhatók fel, hogy a jelenkorban Steiner individualitásához egy megismerõ viszonyt kialakítsunk. Tudatosan helyezem a súlypontot a megismerõ viszonyulásra és nem elsõdlegesen egy pusztán érzelmi tiszteletviszonyra Rudolf Steiner személyét és individualitását illetõen, aminek megindoklását a továbbiakban részletesen kifejtem. A megismerés eszméje és A szabadság filozófiája Walter Johannes Stein az ún. hágai beszélgetésben, amit 1922-ben Rudolf Steinerrel folytatott, feltette a kérdést: Az ön mûvébõl mi marad meg még évezredek múlva is? A válasz így hangzott: Nem más, mint A szabadság filozófiája. De abban minden egyéb benne van. Ha valaki az ott ábrázolt szabadságaktust megvalósítja, akkor megtalálja az antropozófia egész tartalmát. 1 Ez a figyelemreméltó kijelentés elvezet oda, amelynek alapján a Rudolf Steiner személyéhez és individualitásához történõ megismerõ viszony kidolgozható: ez A szabadság filozófiája. Ebben a mûben rejlik az egész antropozófia fundamentuma és csírája, egyúttal annak legátfogóbb jövõdimenziója. Hogyan kell ezt értenünk? Két alapvetõ szellemi vívmányt fektetett le Rudolf Steiner A szabadság filozófiájá-ban az emberiség számára. Egyfelõl a megismerés mindenoldalúan érvényesített eszméjét, amely egyaránt figyelembe veszi az ember észleléspólusát és gondolkodáspólusát, és amely tisztázza az ember és a világ közötti megfelelõ viszonyt. Másfelõl kidolgozta az emberi szabadság fogalmát mint életlehetõséget és életvalóságot. 2 Rudolf Steiner a hágai beszélgetésben arra is utal, hogy hogyan jutott el metodikailag e két szellemi vívmányhoz: Két elemet kapcsoltam össze. Johann Gottlieb Fichtétõl megtanultam azt a cselekvést, amely a külvilágból visszahúzódó én-aktivitás. De Arisztotelész a mindent átfogó empíria gazdagságára vezetett rá. Csak aki képes kiegészíteni Fichtét Arisztotelésszel, csak az találja meg a teljes valóságot, és ez volt az én utam. 3 E kijelentésbõl megérthetjük, hogy az antropozófiai szellemtudományt egy széleskörû fejlõdéstörténeti és tudománytörténeti kontextusban kell tekintenünk. Ez a kontextus éppúgy átfogja Arisztotelész ókori filozófiáját, mint a német idealizmus impulzusát, ahogyan az Fichtében kifejezésre jutott. Hogy a megismerés Rudolf Steiner filozófiai alapmûveiben 4 kifejtett eszméje ténylegesen elvezetett annak a küzdelemnek a meggyõzõ és kielégítõ lezárásához, amit az emberiség évezredeken át a megismerés folyamatának megértéséért folytatott, azt ezen a helyen bõvebben nem fejtegethetem; de hivatkozhatok az erre vonatkozó munkákra. 5 A szabadság filozófiájá-ban Rudolf Steiner radikálisan kifejezte a megismerésre és a szabadságra törekvõ saját személyiségét. Egy Rosa Mayrederhez írt levélben ebben az értelemben szól A szabadság filozófiájá-ról: Barátaimnak SzG 2005/2 1

4 2005-2_017.qxd :51 Page 2 (Black plate) ANTROPOZÓFIA de csak nekik bevallhatom, mekkora fájdalommal éreztem át azt, hogy Nietzsche nem olvashatta könyvemet. Annak vehette volna, ami: minden sorában személyes élménynek. Abban én nem tanítok, hanem elmesélem azt, amit bensõleg végigéltem. Úgy mesélem el, ahogyan megéltem. A könyvemben minden személyes. A gondolatok formája is. Egy tanult ember a témát kibõvíthetné. Én is akár a maga idejében. Mindenekelõtt a szabadsághoz magát felküzdõ lélek útját akartam megmutatni. 6 Paradox módon a szabadsághoz magát felküzdõ léleknek ez a személyes útja egyúttal egy olyan mû, amelynek általános emberi, sõt kozmikus jelentõsége van. Schiller Esztétikai levelei, de éppúgy a fichtei és hegeli filozófia tradíciójában A szabadság filozófiája egy olyan utat mutat meg, amely egy tisztán intuitív gondolkodás folyamán vezeti el az embert a szabadságélményhez. Ez az út amely hasonlítható a tapintásélményhez felemeli az embert egy szellemi világba; de a morális fantázia által lehetõvé teszi még azt is, hogy a gondolati-intuitív eszmeélmény cselekvõleg összekapcsolódjon a hétköznapi élettel. Az egyénileg realizált szabadságaktusból teremtõdik meg [erfließt] az antropozófiai szellemtudomány a hágai beszélgetés értelmében. Az antropozófia megismerõ útja mint élet- és megismerés-konzekvencia abból adódik, ami A szabadság filozófiájá-ban csíraszerûen benne foglaltatik a megismerés eszméjéért és az emberi szabadság valóságáért vívott küzdelemben. A szabadság filozófiájá-val Rudolf Steiner életútján azt a pontot érte el, ahol személyiségének teljes megélésében egyre inkább egységbe forrt individualitásának átélésével. Rudolf Steiner individualitása az idõk áramlásában Életének végén az 1923/24-es Karácsonyi Gyûlés után, amely az Általános Antropozófiai Társaság újralapításához vezetett Rudolf Steiner a tagság számára elõadásokat tartott a reinkarnáció és a karma témakörét illetõ átfogó kutatási eredményeirõl. Ezzel összekapcsolta saját szavai szerint a maga legsajátabb miszszióját: a reinkarnáció és a karma megismerését megvalósítani a XX. században, és ezzel egy új, már az emberi individualitásokra alapozott történelem-megismerést létrehozni. Ezekkel az elõadásokkal Rudolf Steiner természetesen munkatársait és tanítványait is arra akarta ösztönözni, hogy saját konkrét karma-megismerést folytassanak. Sõt, az a benyomásunk, hogy az individuális karmikus sorsvonatkozások valódi megismerése teremtheti csak meg a talaját egy produktív antropozófiai közösségalakításnak és társasági mûködésnek. A következõkben Rudolf Steiner két tanítványának szimptomatikus karmikus evidencia-élményére szeretnék kitérni, amelyek az õ individualitására derítenek fényt. Wilhelm Rath és Eugen Kolisko élményérõl és véleményérõl beszélek július 1-én Wilhelm Rath meghallgatott egy Steiner-elõadást, amely az antropozófiai mozgalom karmikus összefüggéseirõl szólt. A különös Rath számára az volt, hogy a hallgatóság soraiban ülve egy bizonyos pillanatban azt éreztem, hogy Rudolf Steiner egy megelõzõ földi életére emlékezik vissza. Jóllehet Aquinói Tamás neve csak egy mellékmondatban hangzott el, mintegy mellékesen. Mély lelki átéléssel és a legnagyobb elevenséggel festette le azonban»a legfélelmetesebb belsõ harcokat«, amelyek a XIII. században a Domonkos-rendben folytak az averroizmus ellen.»gondoljunk a XIII. század skolasztikus gondolkodójára vagy írójára. Leírta gondolatait. Ma könnyû gondolkodni, mert az emberek már megszokták azt, hogy intellektuálisan gondolkodjanak. De ez csak akkoriban kezdõdött, ezért még nehéz volt. Tudatosan egy roppant belsõ erõfeszítést igényelt. Így ülhetett az ember az akkori idõkben, és az individuális halhatatlanság tanát védte éles és fotók Rudolf Steinerrõl 2 SzG 2005/2

5 2005-2_017.qxd :51 Page 3 (Black plate) ANTROPOZÓFIA mélyreható gondolatokkal, Averroësszel polemizálva. Ült az ember, és azon igyekezett, hogy az individualizmust megalapozza. Az ember vitatkozott Averroësszel és Averroës megjelent, fenyegetõen jelent meg és megzavarta a lelket.«7 Ami akkoriban megosztotta az embereket, az az a szellemi vita volt, amely Arisztotelész helyes értelmezése körül forgott. Ebben Averroës [arab filozófus, ] azt a nézetet képviselte, hogy az arisztotelészi szellemfelfogás az összes ember számára csupán egyetlen intelligenciáról beszél, aminél fogva nem lehetséges sem individuális szellem, sem individuális halhatatlanság. Arisztotelész ilyen értelmezése ellen lépett fel Aquinói Tamás [ ], aki az embereknek szellemi individualitást tulajdonított, amely folytatódik a haláluk után is. Említés történt a hallgatóság elõtt egy beszélgetésrõl egy idõsebb és egy fiatalabb dominikánus között; ez a beszélgetés»történetileg nincs feljegyezve, de a szellemi kutatás révén a nyomára bukkanhatunk a megtörtént tények között. A fiatalabbik azt mondja: A gondolkodás megragadja az embereket, a gondolkodás, a valóság árnyéka megragadja az embereket. A gondolkodás a régi idõkben mindig a felülrõl való élõ szellem megnyilatkozása volt. Most a gondolkodás olyan lett, amely elfelejtette ezt a felülrõl való élõ szellemet, most a gondolkodást mint puszta árnyékot éljük át. Az idõsebbik azt feleli: azáltal, hogy az ember szeretetteljesen odafordítja pillantását a külsõ természetre, és a kinyilatkoztatást mint kinyilatkoztatást fogadja, és nem a gondolkodással közeledik a kinyilatkoztatáshoz ezáltal a korábbi égi realitás számára most egy földi realitást kell megtalálnunk éppen a gondolkodásban. Mi fog bekövetkezni? kérdezi a fiatalabbik. Az európai emberiség lesz annyira erõs, hogy a gondolkodásnak ezt a földi realitását megtalálja, vagy pedig csak olyan gyenge lesz, hogy a gondolkodás égi realitását elveszíti?«rudolf Steiner a Goetheanum modelljével, 1914 Amikor a fiatalabbik dominikánusnak ezt a mintegy az emberiség lelkébõl elõtörõ kérdését Rudolf Steiner kimondta, az a hallgatóság számára mélyen megrendítõ volt. Olyan benyomásom támadt, mintha a fiatalabbik dominikánust elevenen magam elõtt látnám, és ezt a gondolatot éreztem magamban feltörni: Ez õ maga volt! Dr. Steiner most nem egy karmikus emlékét idézi fel? 8 Az elõadás alatt történt élmény nyomán felmerült Wilhelm Rathban a kérdés, hogy Rudolf Steiner egy korábbi életében vajon nem Aquinói Tamás volt-e? Érdekes az az esemény, ami mindezt követte. Érthetõ bátortalanságból Rath nem szegezte közvetlenül Rudolf Steinernek a kérdését, hanem írt egy cikket, amely akkor a Nachrichtenblatt -ban jelent meg, amelyben Rath tartalmilag a tomizmus problematikáját érinti. A fiatalabbik dominikánus által feltett kérdéshez kapcsolódva ezt írja: Nem elég, ha azt egyvalaki megválaszolja, hanem a kérdés csak akkor lesz megválaszolva, ha olyan emberek találnak egymásra, akiknek van bátorságuk a lélek belsõ átalakítására, és elindul tõlük az emberiségnek egy olyan áramlata, amely magában hordozza a lélek megváltozásának akaratát, és amely továbbél az elkövetkezendõ jövõben is. Csakis a szabad, a továbbfolytatódó [sich fortpflanzende] szellemi tett lehet képes Averroës tanát megcáfolni. 9 Nem sokkal ezután Rudolf Steiner megbetegedett, és már nem tudott sort keríteni egy beszélgetésre Wilhelm Rathtal. Steiner reakciója, amit Rath Ita Wegmantól tudott meg, mindenesetre még ma is megrázhat: Ha társaságunkban több ilyet írtak volna, akkor nem kellene betegnek lennem. Eugen Kolisko szeptember 8-án a drámai kurzus egyik elõadását (GA 282) hallgatta, amelyen Steiner Lessing Faust-töredékébõl idézett. Annál a résznél, amikor Faustnak megjelenik Arisztotelész Arisztotelésznek hívtak, amikor tehát ezek a szavak Steiner Marie és Rudolf Steiner Berlinben, 1915/16 SzG 2005/2 3

6 ANTROPOZÓFIA szájából elhangzottak, Kolisko közvetlenül egy karmikus evidencia-élményt élt át, amelyben felmerült benne a Rudolf Steiner és Arisztotelész közötti karmikus összefüggés lehetõsége. 10 Ez az élmény Kolisko számára szorosan öszszefonódott A világtörténelem az antropozófia megvilágításában (GA 233) címû elõadásciklussal, amelyet Rudolf Steiner a Karácsonyi Gyûlés folyamán tartott. Megvilágosodott számára, hogy Steiner ezekben az elõadásokban miért helyezte a súlypontot Nagy Sándor és Arisztotelész individualitására. Arisztotelész tanulmányozásakor feltûnhet számunkra, hogy filozofálásában minden arra irányul, hogy a megfelelõ, a helyes kérdéseket tegye fel. Így pl. Arisztotelész Metafizikája a legbonyolultabb apóriák sorát tartalmazza, azaz fogalmi kérdésfeltevéseket, amelyek mind elõször megoldhatatlan ellentmondásokként mutatkoznak. De felfedezzük Arisztotelész megismerés-impulzusát, ha észrevesszük: e kérdéseknek egyáltalán nem a gyors megválaszolásáról van szó, hanem arról, hogy a gondolkodást a feloldatlan ellentmondásokba egzisztenciálisan beleállítsa, és ennek az ellentmondásosságnak a lelki-szellemi elviselésébõl a metafizikát felépítse. Arisztotelésznél a gondolkodásnak teljességgel spirituális dimenziója van, amely összehasonlítható a születés eseményével: az arisztotelészi gondolkodásban az õsi misztériumbölcsesség elhal a fogalmi-absztrakt kategóriákban, és újjászületését várja az individuális megismerõ tevékenységben. Arisztotelész, Aquinói Tamás és Rudolf Steiner szellemi azonossága puszta információként tekintve természetesen nem vezet messzire bennünket. De Rath és Kolisko leírt karmikus evidencia-élményét, amelyek helyességét más dokumentumok is alátámasztják 11, kiindulópontként vehetjük ahhoz, hogy az Arisztotelész- Tamás-Steiner triászt szellemtudományosan és biográfiailag tanulmányozzuk. Egy ilyen munka megkezdése módszertanilag új perspektívát nyit a szóban forgó individualitás megértésében. 12 A reális szellemi viszony kérdése Egy olyan individualitás esetében, aki évszázadokon és évezredeken át ennyire az igazság megismerésére irányult, teljesen kézenfekvõnek tûnik, hogy a vele való találkozás lehetõsége a saját lénye reális megismerési beállítottságához kapcsolódik/illeszkedik [sich qualifiziert]. Ez tehát elsõdlegesen nem az érzékfeletti észlelõképességen vagy az ezzel az individualitással való karmikus kapcsolat mértékén múlik, amelyek biztosítják a jelenlegi reális szellemi viszonyt, hanem inkább a saját individualitásunk aktuálisan megvalósított szellemtudományos megismerõ magatartásán és megismerõ tevékenységén. A kifejtettek értelmében jön létre a találkozás, kommunikáció és inspiráció ezen individualitással és rajta keresztül, oly módon, hogy egzisztenciálisan belehelyezkedünk az arisztotelizmus, a tomizmus és az antropozófia szellemi közegébe. 13 Amikor a XIII. században Aquinói Tamás kiállt az individuális szellem halhatatlansága mellett, ezt csak egészen meghatározott módon vihette véghez: ti. az arisztotelészi fogalomtechnika alkalmazásával. Másfél évezreddel azelõtt Arisztotelész a maga kategóriatanával és logikájával megteremtette a tudományos gondolkodást. Aminek az ókorban még nyitva kellett maradnia éppúgy az interpretáció, mint a reális szellemi fejlõdés tekintetében, az az individuális szellemnek és az individuális szellem halál utáni továbbélésének kérdése volt. Tamás nemcsak fogékonyan és interpretálóan viszonyult Arisztotelészhez, hanem a kereszténység és az antik filozófia összekapcsolásával reálisan harcolt az emberi individuális szellem tudatáért. Rápillantva Rudolf Steinerre, következetesnek mutatkozik abban, hogy ugyanaz az individualitás, aki egykor a tudományos gondolkodás, azután az individuális szellem ügyéért tevékenykedett, a XX. században arra törekszik, hogy kutassa az emberi szellem több földi életen áthaladó fejlõdését és változásait, és az ezzel összefüggésben álló tisztán szellemi létezés szakaszait. Az egzisztenciális összekapcsolódás Arisztotelésszel, Tamással és Steinerrel táptalajt nyújt egy érzékelõ szerv kiképzõdése számára, amely képes lehet ennek az individualitásnak a jelenbeli hatékonyságát észlelni. Ez a szubtilis kérdések és kutatások területe. Gondolom sok múlik azon, hogy e kutatásban a legkülönbözõbb antropozófus személyek kölcsönösen érzékeljék, kiegészítsék, helyesbítsék és segítsék egymást. Úgy tûnik nekem, egyfajta szellemi stílus figyelhetõ meg ezen individualitás körül, amely arra vár, hogy ebben a tekintetben eltaláljanak hozzá a valóságos tettek. Ilyen értelemben fejtegetéseimet kezdeményezésnek szántam. Megjelent: Der Europäer 9/5 szám, április Fordította: Szabó Attila 4 SzG 2005/2

7 ANTROPOZÓFIA Irodalom: 1. W. J. Stein / Rudolf Steiner Dokumentation eines wegweisenden Zusammenwirkens, kiadta Th. Meyer, Verlag am Goetheanum, 1985, 299.o. 2. Vö. A szabadság filozófiája két alapkérdésével, amelyeket az 1918-as újrakiadás elõszavában fogalmazott meg Steiner. 3. Ld. 1. pont, 297.o. 4. A goethei világszemlélet ismeretelméletének alapvonásai (GA 2), Valóság és tudomány (GA 3) és A szabadság filozófiája (GA 4) 5. Ld. W. J. Stein disszertációját: Die moderne naturwissenschaftliche Vorstellungsart und die Weltanschauung Goethes, wie sie Rudolf Steiner vertritt (ld. 1. pont); Hans Erhard Lauer: Die Wiedergeburt der Erkenntnis; Helmut Keine: Grundlinien einer essentia Wissenschaftstheorie 6. Rudolf Steiner über seine Philosophie der Freiheit, kiadta Otto Palmer, Verlag Freies Geistesleben, 1984, 23.o. 7. Wilhelm Rath: Rudolf Steiner und Thomas von Aquino, Perseus Verlag Basel, 1991, 66.o. 8. Ld. uo. 67.o. 9. Ld. uo. 69.o. 10. Ld. ehhez Thomas Meyer cikkét: Weltgeschichte in anthroposophischer Beleuchtung: Aristoteles, Lessing, Rudolf Steiner Ein symptomatisches Erlebnis Eugen Koliskos im Herbst 1924, dec./jan. 1999/ Vö. például Marie Steiner levelét Edouard Schuréhoz (GA 262, Dornach, 2002, 188. oldaltól), valamint Rudolf Steiner levelezését Ita Wegmannal: Wer war Ita Wegman, I. köt., különösen a 206. oldaltól 12. Arisztotelész, Tamás és Steiner szellemtudományos vonatkozásairól különbözõ munkák említhetõk, pl. a pszichológia területén Wolf-Ulrich Klünker: Selbsterkenntnis Selbstentwicklung; a szívre való vonatkozásban Peter Selg: Mysterium cordis; én magam is kéziratként közreadtam egy tanulmányt Wesen und Erscheinung címmel az angyalismeretrõl; lásd még a Die Drei februári, márciusi és áprilisi számait. 13. Jellemzõ módon beszélünk arisztotelizmusról, tomizmusról, de nem steinerizmusról. Pedig ebben a kifejezésben megmutatkozik a szellemtörténet haladása általában és ezen individualitásé egyéni szinten: mivel a személybõl fakad a mû, amely egyre inkább belenõ az emberiség dimenziójába, ezért csak egy lehetséges megjelölésnek számít az antropozófia. Thomas Meyer KI VOLTD. N. DUNLOP? Daniel Nicol Dunlop ( ) egy távoli célokra tekintõ antropozófus A következõ portrévázlatot a Bodo von Plato kiadásában 2003-ban megjelenõ Életrajzok könyve számára írtam. Valamivel hosszabb lett, mint amiben megegyeztünk, és a gyûjteményes kötethez kissé le kellett rövidítenem. Az Europäerben eredeti terjedelmében jelenik meg. (Az idézetek D.N. Dunlop Idõ- és életkép c. mûvébõl valók, 2. kiadás, Bázel 1996.) A következõ számokban további portrévázlatok jelennek meg E.C. Merryrõl, Astrid Bethusy-Huc-ról, Helmuth és Eliza Moltkéról. Thomas Meyer D. N. Dunlop Daniel Nicol Dunlop december 28-án a skóciai Kilmarnockban született, Catherine és Alexander Dunlop egyetlen gyermekeként. Apja építész volt, meggyõzõdéses kvéker, aki szenvedélyesen prédikált. Anyja 26 éves volt, amikor meghalt 1873-ban (?). Daniel anyai nagyapja házában nõtt fel, a kelta kõkörökrõl ismert Arran szigetén. A szintén Daniel Nicol nevû nagypapa gael * nyelven beszélõ halász volt. A kis Daniel korán megtanult halászni, hálót készíteni és javítani. Nem sokkal anyja halála után apja utasítására megkezdte a napi bibliaolvasást, amit egész életében folytatott. Kilenc éves korában egy 12 barátból álló vasárnapi körben Krisztusról magyarázott, aki minden más embertõl különbözött, s akit kikristályosodott igé -nek nevezett nyarán, 14 éves korában egy éjszaka váratlanul meghalt a nagypapa, akivel az unoka közös ágyban aludt. A félelem nélkül átélt esemény felnyitotta a fiatal emberben a tudatos szellemi élmények elsõ kapuját: látomásában nagyapját és önmagát látta, amint más alakban, egy másik földi életben jelentek meg. A régi Egyiptom és az orfikus Görögország jelenetei vonultak el lelki szemei elõtt. Akkor ébredtem föl mondta késõbb. Képet láttam a jövõrõl, s minden gondolatom ebbõl származik. Miután a szigetrõl visszaköltözött és egy ardrossani gépgyárban tanonckodott, apjának önkényes természete miatt kenyértörésre került sor közöttük. A 17 éves fiú Glasgow-ban egy kerékpárkereskedõnél talált állást, éjjelente pedig a történelmi, filozófiai és okkult irodalomban mélyült el. * gael: kelta néptörzs és nyelv, ebbõl származik a skót és az ír nyelv ford. megj. SzG 2005/2 5

8 ANTROPOZÓFIA 1887-ben, egyik írországi látogatása során ismerte meg Dunlop életre szóló barátját, George William Russellt, aki a gnosztikus Aeon szóból származó AE monogram alatt számos költõi és látnoki tartalmú mûvet írt és festett is. Két évvel késõbb Dunlop átköltözött Dublinba, ahol bor- és teakereskedõként dolgozott. Itt egy baráti kör mûködött, amelyhez W. B. Yeats is tartozott, s amelyben H. P. Blavatsky és Mabel Collin mûveit tanulmányozták. Egy Dante elõadáson ismerte meg és szerette meg Eleanor Fitzpatrickot. De megházasodhat-e egy független teozófus? Egy éjszakai látomásában ellenhatalmakkal vívott kemény harc után megjelent lelkében egy idõs, bölcs ember, aki mint Dunlop írja tanítani kezdett. Az 1891-ben Eleanorral kötött házasságból két lánya és egy fia született és között Dunlop Russellel együtt kiadta a The Irish Theosophist folyóiratot. A család áttelepült New Yorkba. Dunlop szóban és tettben is belevetette magát a teozófiába; egy ideig mint a karizmatikus Catherine Tingley magántitkára tevékenykedett. Megismerkedett a számára jelentõs okkultista H.W. Percivallal, aki a régi nyugati kozmológiai ismeretek megszállottja volt. Miután a Pierce & Miller gépgyárban dolgozott, 1899-ben kinevezték a Westinghaus cég európai kereskedelmi vezetõjévé. Nem sokkal ezután a család Londonba költözött. Itt Yeats közvetítésével 1903-ban megismerte James Joyce-ot. Cikkeket írt a Theosophical Review számára ben vagy 1906-ban egy teozófus kongresszuson látta elõször Rudolf Steinert, aki felejthetetlen benyomást tett rá ben a Vahan-ban, a Teozófiai Társaság hivatalos közlönyében közzé tette a nyári iskolák gondolatát, amelyekbõl az elsõ még ugyanabban az évben megvalósult. A következõ évben megnyitotta Manchesterben a Blavatsky-Intézetet, amelyet Annie Besant is meglátogatott. Charles Lazenby-vel együtt kiadta a The Path címû havi folyóiratot, amelyben jelentõs cikkeket publikált a gyakorlati mágiáról, az állatövrõl, a gondolkodás funkciójáról és krisztológiai témákról. Ugyanabban az idõben megalapította a brit gazdasági szövetséget, a British Electrical And Allied Manufacturers Association-t (BEAMA) ben felkérte Alfons Baron Walleent, aki éveken át Rudolf Steiner tanítványa volt, hogy az általa elnökölt Light- On-The-Path-Loge-ban tartson elõadásokat Steiner Krisztus-felfogásáról éppen abban az idõben, amikor a Dunlop által helytelenített Krishnamurti-szélhámosság tetõzött. Dunlop nem volt a hirtelen szellemi irányváltás embere, de ki akarta deríteni Walleen segítségével, hogy készek-e az emberek Angliában tárt karokkal fogadni Steiner tanítását. A háború közepén megjelentette a British Destiny címû néppszichológiai tanulmányát. Ugyanabban az évben publikált egy könyvet a szellemi fejlõdésrõl The Path of Attainment címmel. E két írás párhuzamos megjelentetése mutatja, hogy Dunlop a nagy korkérdések vizsgálatát és az egyén szellemi fejlõdésének kérdését mint ugyanazon érem két oldalát szemlélte ben megjelent a The Science of Immortality, amelyben elõször található utalás Steinerre, mégpedig a Geheimwissenschaft im Umriss c. mûvére decemberében lett tagja az Antropozófiai Társaságnak, egyelõre anélkül, hogy a Teozófiai Társaságból kilépett volna. Ajánlója Harry Collison volt, Steiner hû tanítványa és fordítója. A Dunlop által vezetett antropozófiai Human Freedom Group-ban találkozott januárjában Eleanor C. Merryvel, akivel haláláig együtt maradt. Elsõ személyes találkozására Rudolf Steinerrel tavaszán Londonban került sor. Mialatt Josef van Leer tolmácsot keresett, Steiner megragadta Dunlop kezét, és percekig tartotta az oldalt lelógó terítõ oltalmában. Dunlop, aki az okkultizmussal való elsõ tudatos foglalkozása óta táplálta a reményt, hogy fizikai testben is megismerjen egy igazi beavatottat, ezt írta késõbb: Az elsõ találkozás hozta a kétségtelen felismerést: itt van a tudó, a beavatott, az, aki a szellemet a maga korába beleviszi. Nem sokkal e találkozás után kilépett a Teozófiai Társaságból, mégpedig H.P. Blavatsky halálának napján, akit azonban ezután is ugyanúgy tisztelt. Következõ õsszel az antropozófiai impulzus megerõsítése érdekében ismertette Steinerrel az antropozófiai nyári iskolákkal kapcsolatos elképzelését, valamint egy sor nyilvános, a világ nagyvárosaiban megrendezendõ kongresszusra tett javaslatot. Így jött létre kezdeményezésével és Eleanor Merry segítségével elõször a Penmaenmawr-i (1923) és a Torquay-i (1924) nyári iskola. A Penmaenmawr-i rendezvényrõl, amelynek az iniciatív megismerés volt a tárgya, Steiner visszatekintve ezt mondta: Rendkívüli tetterõvel és belsõ belátással, mondhatni ezotérikus módon vette kézbe (...) Mr. Dunlop ezt a nyári iskolát szeptemberében angol tagok javaslatára Harry Collisont választották a brit területi társaság általános titkárává Ita Wegman szerint Dunlopnak ezt maga Steiner tanácsolta. Dunlop ekkor már megkezdte az elõkészületeket az júliusában a wales-i herceg által megnyitott World Power Conference-re, amely az elsõ nemzetközi konferencia volt a háború után, amin Németország is részt vett. Ezért nem utazott el Dornachba végén, amikor az Antropozófiai Társaság helyébe az új, Általános szervezetet létrehozták (ÁAT), miután Rudolf Steiner aki a régi társaságnak nem volt tagja, látva a belsõ ellentmondásokat, rászánta magát egy új szervezet alapítására, amelyben az elnökséget is elvállalta. Dunlop Steinert Torquay-ban és azután Londonban látta viszont. Steiner az elõzõ évihez hasonló módon nyilatkozott a Torquay-i nyári iskoláról is; mindkét tanfolyamról ezt mondta: úgy voltak 6 SzG 2005/2

9 ANTROPOZÓFIA megrendezve, hogy az ember valóban okkult közegben érezhette magát. Azt is mondta róluk, hogy az eseményt az antropozófiai mozgalom Arany Könyvébe kellene beírni. Dunlopról emellett megjegyezte, hogy finom érzésû, távoli célokra tekintõ antropozófus. A londoni búcsúzásnál augusztusában így szólt hozzá Steiner: Testvérek vagyunk. Steiner halála után Dunlop teljes gõzzel belevetette magát a szellemtudomány elterjesztésébe, elsõsorban nyugaton. Az antropozófia új szervet fejlesztett ki bennem, mondta, és ezzel arra utalt, hogy saját írásos és elõadói tevékenységének háttérbe kell kerülnie, és fõ feladata ezután az, hogy másokat segítsen a megfelelõ helyre. Gondoskodott Rudolf Steiner és Ita Wegman közösen írt orvosi könyvének angol fordításáról ben egy további nyári iskolát szervezett Skóciában, 1928-ban pedig az elsõ nagy antropozófus világkonferenciát rendezte Londonban. Számos embert segített angliai mûködéshez vagy letelepedéshez: Willem Zeylmans van Emmichovent, Eugen Koliskot, Ludwig Polzer-Hoditzot, Karl Königet, Fried Geutert, Alexander Miert (késõbb Mirbt), George Adams-Kaufmant, Walter Johannes Steint. Utóbbit õ kérte fel (az idõközben állandó szervezetté vált) World Power Conference munkatársaként júniusában, hogy települjön át Angliába. Miután Collison a Nagy-Britanniai Antropozófiai Társaság vezetésébõl 1929-ben visszavonult, 1930-tól Dunlop vette át az elnökséget Angliában. Ahogyan õ a WPC elnökeként a világgazdasági tevékenységekbe értelmet, testvériséget és harmóniát igyekezett vinni, ugyanúgy törekedett a Nagy-Britanniai Antropozófiai Társaság elnökeként harmonikus viszonyt teremteni a periféria és a központ (Dornach) tevékenysége között. Ez a harmónia Steiner márciusában bekövetkezett halála után fokozottan romlott. Szimptomatikus példa erre, hogy 1933-ban kiadtak Dornachban egy News Sheet c. újságot az angol tagok számára, jóllehet Nagy-Britanniában évek óta forgalomban voltak többek között a Dunlop által gondozott újságok is: az Antroposophical Movement és az Antroposophy. Egyúttal megtiltották Steiner elõadásainak angol fordítását a fenti újságokban. A társaság sok tagja szerint Marie Steinernek, Guenther Wachsmutnak és Albert Steffennek kellett a szervezetet elsõsorban képviselnie, míg Ita Wegmannak és Elisabeth Vreedenek, a két igazgatósági tagnak, fokozatosan háttérbe kellett szorulnia. Látva az efféle, közvetlenül Steiner halála után fellépõ ellentéteket, Dunlop már 1932-ben W. J. Steinnel ellentétben szükségesnek tartotta fontolóra venni egy nemzetközi szervezet, az International Association for the Advancement of Spiritual Science megalakítását. A szétforgácsolódó új társasággal szemben nagyobb egységet tervezett, hasonlóan ahhoz, ahogy korábban a csõdöt mondott régi Antropozófiai Társasággal szemben a jelenlegit létrehozták. Hogy a széttartó tendenciákat ellensúlyozza, 1934-ben újból megszervezett egy minden tag számára nyitva álló nagy nyári iskolát Westonbirtben (Kent). Az itt jelenlévõk és a munkatársak között szerepeltek: Elisabeth Vreede, W. J. Stein, Karl Schubert, Caroline von Heydebrand, a Moltke-kutató Jürgen von Grone, George Adams- Kaufman, Pieter de Haan, Eugen Kolisko, Eleanor Merry, Rudolf Hauschka, Owen Barfield, David Clement és sokan mások. A központ és a periféria megbillent egyensúlya végül teljesen felborult, amikor az ÁAT Húsvéti Közgyûlése 1935-ben Ita Wegmant és Elisabeth Vreede-t a még Steiner által összehívott dornachi vezetõségbõl kizárta. Dunlopot, mint az Egyesült szabad antropozófus csoportok képviselõjét is kizárták a társaságból egy sor más személyiséggel együtt; továbbbá ezen csoportokat többé nem lehetett az ÁAT részének tekinteni, ami valójában tagok ezreinek a kizárását jelentette. Dunlop barátja, Ludwig Polzer-Hoditz volt az egyetlen, aki megpróbálta megakadályozni a Steiner által összehozott társaság széthullását az ezen a közgyûlésen elmondott, jól felépített beszédével. Azzal köszönték meg ezt neki, hogy megvonták tõle iskolai órák tartására szóló engedélyét, amelyre pedig még maga Rudolf Steiner hatalmazta õt fel. Dunlop május 30-án halt meg, áldozócsütörtökön, egy vakbélgyulladás következtében, Londonban. Halála nagy részvétet váltott ki. A Times-ban és más gazdasági lapokban búcsúztatók jelentek meg, amelyek méltatták a World Power Conference alapítójaként szerzett érdemeit, valamint kiváló képességeit, amelyeket különbözõ testületek békéltetõ elnökeként kamatoztatott. Hamvasztására a világ minden részérõl érkeztek emberek, akik Dunlopot apjukként vagy barátjukként tisztelték. Ita Wegman Arlesheimbõl érkezett, és utolsó beszédét tartotta meg antropozófus barátai elõtt Londonban. A halott arcának megpillantásakor szerzett élményérõl ezt mondta: A halott arcában õseredeti lénye jelent meg. A szellem jelei igaz alakjukban mutatkoztak meg, nemzeti hovatartozástól, neveléstõl vagy a hétköznapok gondjaitól mentesen. Ludwig Polzer-Hoditz, aki Ita Wegman, Dunlop és az ÁAT-ból kizárt sok más személy bátor védelmezõje volt, egy évvel késõbb, Dunlop halálának évfordulóján maga is kilépett a szervezetbõl. Daniel Nicol Dunlop, akárcsak testvére, Rudolf Steiner, fel akarta ébreszteni, és másokban is meg akarta erõsíteni a személyfölötti, örök individualitás erõit. Miután áldozócsütörtökjén meghalt, az ÁAT-n belül újabb lendületre kaptak a viszályt keltõ impulzusok. Megjelent: Der Europäer 7/6 szám, április Fordította: Tatai Mária SzG 2005/2 7

10 ANTROPOZÓFIA Irene Diet ANTROPOZÓFIA MINT FÉNYTÁPLÁLÉK? Gondolatok a Rudolf Steiner antropozófiájához vezetõ út keresésérõl Mindenkinek, aki gondolkodva ráeszmél a világeseményekre és saját életére, világossá fog válni: éppen akkor, amikor az ember a velük való belsõ foglalkozást megerõsíti, elhomályosul az értelmük és összefüggésük. Másképp megfogalmazva: olyan mértékben, ahogyan a szemlélõ számára saját kérdései tudatossá válnak, ugyanolyan mértékben válhat láthatóvá számára az eddig megtalált válaszok elégtelensége. Így Goethe Fausztja csak tudósélete csúcspontján tapasztalja azt a semmit, melyben benne áll. Mert csak ekkor ismeri fel, hogy a számára ismert tudományok egyike sem képes megválaszolni azt a kérdést, amely õt hajtja, nevezetesen, hogy megismerjem, ami a világot legbensõbb bensejében összetartja. Fauszt átéli: csak ez a megismerés, egyedül csak ez tenné lehetõvé, hogy tovább ne savanyú izzadsággal kelljen arról szólnom, amit nem tudok. 1 Hiszen minden, amit el lehet mondani, csakis akkor igazi tudás, ha éppen az erre a kérdésre adott válaszból származik. Mindenki, aki komolyan foglalkozik Rudolf Steiner antropozófiájával, az elõbb vagy utóbb saját magában fogja tapasztalni ezt a Fausztélményt. Tapasztalni fogja, hogy az ember fogalmazza Rudolf Steiner 2 félreismeri az antropozófia nézõpontját, ha azt reméli, hogy általa egy úgynevezett»ismeretre«fog szert tenni, amely képzetek sora révén a lelket minden további kérdés és rejtély fölé fogja emelni, és egy olyan»világszemlélet«birtokosává fogja tenni, hogy ebben a helyzetben minden keresés fáradalmait kipihenheti. A látó tudat (schauender Bewusstsein) 3 nézõpontja azonban nem hallgattatja el a megismerési kérdéseket; ellenkezõleg, tovább mozgatja õket, és egy bizonyos értelemben mind számukat, mind elevenségüket tovább növeli. De valóban így van ez? Nem sokkal inkább az történik, hogy Rudolf Steiner mûvével is úgy bánnak, mintha információk forrásául szolgálhatna, melyeket aztán hasonlóképpen használhatnánk, mint bármely egyéb információt? Nem azt kell-e megállapítanunk, hogy a Rudolf Steiner mûveinek internetes elérhetõségérõl folytatott vita csak akkor jutna az alapokig, ha tudatosítaná alapvetését, ami abban áll, hogy mindig ugyanazt a kérdést kellene feltenni: milyen viszonyban állok én Rudolf Steinerrel? Úgy adta át Rudolf Steiner nekem a mûvét, hogy azt képes lehetek elsajátítani, éspedig hasonló módon, mint ahogy gyerekkoromtól kezdve tudást sajátítottam el? Hogy ebben a mûben éppúgy utánanézhetek valaminek, ahogy egy írott vagy még inkább elektronikus lexikonban szoktam? És nem kell-e megállapítanom, hogy egy ilyen bánásmód alól Rudolf Steinernek még az úgynevezett ismeretelmélete sem kivétel, hogy errõl is elméletek jöttek létre, melyek szeretnék ezt az ismeretelméletet megmagyarázni, hogy így az használhatóvá, alkalmazhatóvá váljon? Hogyan lehetséges ez? És mindenekelõtt: hogyan lehetséges, hogy ez a kérdés, melynek mégiscsak minden használatot meg kellene elõznie, oly kevéssé él a használók tudatában? Azonban az erre az eddig csak kevéssé reflektált állapotra történõ reakcióként mégsem ez a kérdés válik láthatóvá, hanem mintegy ennek a kérdésnek a helyén, e helyett egy Rudolf Steinerrel és mûvével szembeni másfajta viselkedés: nevezetesen az, amelyik a saját függetlenségét állítja a középpontba. Míg az antropozófiával való bánásmód elsõ formája abban fejezõdik ki, hogy a Rudolf Steiner könyveibõl és elõadásaiból vett tudás- és gondolattartalmakat kellene a saját gondolkodásunk és mindenekelõtt ítéletalkotásunk alapjává tenni, a második abban áll, hogy az ember hagyja ugyan, hogy Rudolf Steiner inspirálja, de legfõbb figyelmét mégis a tõle függetlennek hitt útra irányítja. Míg az elsõ csoport képviselõi arra koncentrálnak, hogy Rudolf Steinert idézzék, megbeszéljék és védelmezzék, addig a másik csoport képviselõi nemcsak Rudolf Steiner iránt érdeklõdnek, hanem ugyanúgy más, magukat spirituális -nak nevezõ utak iránt is, melyeket azután megkísérelnek a maguk útjával összekapcsolni. A két embercsoport teszi ki egyelõre azok nagy tömegét, akik ma antropozófiával foglalkoznak. Gyanakvóan sõt ellenségesen állnak szemben egymással, és a másik útjában mindkettõ egyoldalú tévutat vél felismerni. Míg az elsõ Rudolf Steiner elárulását veti a második 8 SzG 2005/2

11 ANTROPOZÓFIA szemére, addig ezek az elsõkrõl azt állítják, hogy õk az antropozófiát élettelen és elavult, halott könyvtudássá degradálják. Az a nézõpont, melybõl mindez leírható, nem azonos sem az elsõ, sem a második csoport nézõpontjával; ez egy más nézõpont. Innen nézve a két csoport, melyek Rudolf Steiner antropozófiájához való viszonyukban egymással olyan alapvetõen szembenállni látszanak, egy és ugyanazzá olvad össze. És még ha a két csoport válasza a kérdésre mely az újonnan nyert pozíció számára döntõ jelentõségû kell, hogy legyen, különbözõnek tûnik is, mégis az a mód, ahogyan a kérdést tapasztalják, egy és ugyanaz. Az evõ és a nem-evõ Milyen viszony van köztem és Rudolf Steiner között? Ezt a kérdést az emberek elsõ és második csoportjának képviselõi látszólag ellentétesen fogják megválaszolni. Míg az elsõ csoport képviselõi a kérdést az egyik oldalról, Rudolf Steiner oldaláról élik át, a másik csoport emberei a másik oldalról, az én -bõl kiindulva reagálnak. És mégis: a magam és Rudolf Steiner mûvének amit kezdetben nem birtokolok, de szeretném bírni a szétválasztása az az alap, a soha el nem hagyott talaj, amelyrõl kiindulva mindkét csoport gondolkodik és cselekszik. És így ezeknek a csoportoknak a képviselõit nevezhetnénk evõk -nek és nem-evõk -nek: míg az egyik csoport Rudolf Steiner mûvét szeretné bekebelezni (azaz evés és emésztés révén elsajátítani), addig a másik csoport képviselõi abban a félelemben élnek, hogy amenynyiben így tennének, akkor ezzel együtt saját személyiségüket is elfogyasztanák. Vagyis vonakodnak a Steiner mûvével való efféle foglalkozástól. És nemrégiben ténylegesen egymással szemben ült egy evõ és egy nem-evõ a fénytáplálék -ról folytatott vita kapcsán. 4 Itt különösen világossá vált, hogy a Rudolf Steinerhez való viszonyban elsõsorban egy jelenségrõl van szó, amelyre éppoly kevéssé kérdezünk rá, mint az evés naponta többször véghezvitt cselekvésére; egy állapotról, amely azonban lényegesen megváltozik, ha egy megfigyelõ szembehelyezkedik a két lehetséges állásponttal. Mert ebben a megfigyelõ-pozícióban az egykori vélekedõ, tudó kérdezõvé, nem-tudóvá válik. Konkrétabban: a megfigyelõ-pozícióból láthatóvá fog válni, hogy mindkét féle vélekedõ egy egészen meghatározott Rudolf Steinerhez fûzõdõ viszonyt elõfeltételez, vagyis adtak egy választ, melyet nem elõzött meg kérdés. Nos, számomra, megfigyelõ számára pontosan ez a viszony válik kérdéssé. Mégpedig olyan kérdéssé, amelyre a válasz olyan mértékben távolodik/zárkózik el tõlem, amilyen mértékben a kérdés tudatossá válik számomra. A támaszok elvesztése Némelyek számára a kérdések felmerülése nem tûnik többnek, mint leküzdhetõ átmeneti állapotnak. Vélheti úgy valaki, hogy csak tovább kell olvasnia és elmélkednie, hogy a nemtudást tudássá változtassa. És elõször ez valóban így is van: minden tudás, amit mindezideig elsajátítottam, lineárisan épült rá a korábbi tudásra, még akkor is, ha általa a korábbi tudás érvényét veszítette. Ahogy egy tulajdont, amivel rendelkezem, bõvíthetek vagy kicserélhetek, sõt megújíthatok, éppúgy lehetséges ez a tudással is. Az már csak természetes, hogy ugyanez elõször a Rudolf Steiner összkiadásban olvasottakkal megeshet. Mindenesetre az olvasó, aki megfigyeli önmagát, Rudolf Steiner mûvének gyarapodó ismeretével ennek az ellentétét is átélheti: tanulmányai egy bizonyos pontján azt tapasztalhatja, hogy az addig elsajátított antropozófiai tudás ugyanolyan mértékben, ahogy azt elmélyíteni igyekszik, nem-tudás - ként leplezõdik le. De az is lehetséges, hogy nem rendelkezem ezzel az élménnyel, hogy az elmélyített stúdium és a Rudolf Steiner antropozófiájáról való egyre gyarapodó tudásom ellenére soha mást nem élek át, mint kontinuális, egyre sokasodó és mélyülõ tudást. Hogy vannak ugyan kérdéseim, de sohasem olyanok, melyek e kérdésekhez való viszonyom alapvetõen új és másfajta módját tennék szükségessé. Hogy tehát a fenti állítást haszontalan és konstruált spekulációként hárítom el. Minden olyan kérdéssel kapcsolatban, melyek számomra Rudolf Steiner antropozófiájával összefüggésben felmerülhetnek, ez egy bizonyos fokig lehetséges. Mindegyikkel, kivéve egyet: nevezetesen a Rudolf Steinerhez való viszonyomra vonatkozó kérdést. Ha ugyanis elhagyom személyes véleményemet, mely a két korábban leírt közül az egyik volt, és gondolkodva egyidejûleg mindkét véleménnyel szembehelyezkedem, éspedig úgy, hogy a kétféle pozíció szemlélésébõl, egybenézésébõl egy új, egy harmadik nevezetesen a megfigyelõé jöjjön létre, SzG 2005/2 9

12 ANTROPOZÓFIA akkor a kérdésem lényeges átalakulását élem át. Most világossá válik: a két egymásnak ellentmondó pozíció melyeket most saját gondolkodásom tartalmává tettem annak az ideális öszszefüggésnek a két oldala, amelyen belül a köztem és Rudolf Steiner mûve közötti találkozás végbemegy. Elsõként azt ismerem fel, hogy újonnan elnyert nézõpontomból szemlélve mindkét pozíció épp annyira igaz, mint hamis. Pontosabban: éppúgy, ahogy Rudolf Steiner mûve csak akkor ragadható meg, ha olvasva, azaz kívülrõl vesszük föl (az evõ pozíciója), éppúgy csakis akkor lehet szó antropozófiáról, ha az belülrõl jön létre (a nem-evõ pozíciója). Éppúgy, ahogy Rudolf Steiner antropozófiájának fölvétele az én énem (Selbst) tökéletes kioltását elõfeltételezi (az evõ átalakított pozíciója), éppúgy elõfeltételezi ez a felvétel az én abszolút jelenlétemet (a nem-evõ átalakított pozíciója). És ahogy az általában szokásos olvasással nem lehet elsajátítani Rudolf Steiner mûvét (a nem-evõ tovább átalakított pozíciója), éppoly kevéssé lehetséges, hogy lehetetlen legyen ezt a mûvet olvasva elsajátítani (az evõ tovább átalakított pozíciója). Sõt: éppúgy, ahogy az antropozófia valami olyan módon új dolog, hogy csak egy neki megfelelõ szerv által lehet fölvenni ami a mai emberben még nincs meg, éppúgy semmi mást nem elõfeltételez, mint a mai embert. Éppúgy, ahogy az antropozófia fölvétele elõfeltételezi ezt a szervet, éppúgy csak az antropozófia által lehet ezt a szervet megteremteni. De hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetséges, hogy a megteremtendõ azt elõfeltételezi, amit elõször meg kell teremteni? Amit egy szerv észlel, abban rejlik az az erõ is, amely révén ez a szerv maga képzõdik. 5 így írja körül Rudolf Steiner ezt az összefüggést. És most világossá válik: itt van a vége annak, amit hétköznapi tudatommal még képes vagyok megérteni. Az elõtt állok, amit a megismerés határának kell neveznem. A nem-tudás ájultsága Tapasztalom azt a határt, melybe az a gondolkodás ütközik, amely a lineárisan rendezett képzetekre épül. Ezzel együtt azonban minden olyan támaszt elveszítek, melyek a tudatot normális módon fenntartják. Egy falhoz hasonlóan áll mindazok elé ez az élmény, amit normális módon érzek, gondolok és akarok. Ha nem térek ki ez elõl a fal elõl, hanem kiteszem magam az érintésnek és a fájdalmaknak, melyeket azok a paradoxonok okoznak, melyekbe a gondolkodásom beleütközik, és amelyeken feloldódik, akkor tapasztalok valamit, amit Rudolf Steiner a következõ szavakkal ír le: 6 ( ) Mássá válik a dolog, ha a lélek továbblép ahhoz, hogy föltegye magának a kérdést: mit tapasztalhat önmagán belül, ha olyan képzetekkel töltõdik meg, melyekhez a szokásos megismerési határokon vezettetik? Megfelelõ öneszmélésnél (Selbstbesinnung) azt mondhatja magának: a szokásos értelemben megismerni ilyen képzetekkel semmit nem tudok; de abban az esetben, ha a megismerésnek ezt az ájultságát igazán bensõségesen szemléletessé teszem, akkor észre fogom venni, hogy hogyan hatnak bennem ezek a képzetek. Szokásos megismerési képzetekként némák maradnak; de abban a mértékben, ahogyan némaságuk a tudat számára megnyilatkozik, saját belsõ életet nyernek, mely a lélek életével egységgé válik. És ekkor a lélek észreveszi, hogy ezzel az átéléssel olyan helyzetbe került, ami egy vak lény helyzetével hasonlítható össze, aki még nem tapasztalta meg tapintóérzékének sajátos kialakulását. Ez a lény fogja érezni a külsõ valóság ellenállását. És ebbõl az általános érzésbõl (érzetbõl) egy belsõ élet fejlõdhetne ki, melyet primitív tudat tölt be, mely már nem csak azzal az általános érzéssel (érzettel) rendelkezik, hogy beleütközik a dolgokba, hanem ez az érzés (érzet) önmagában megsokszorozódik, és megkülönbözteti a szilárdat a lágytól, simát a durvától és így tovább. Ilyen módon képes a lélek önmagában tapasztalni és megsokszorozni azt az élményt, melyet a megismerés határán képzett képzetek adnak számára. Megtanulja tapasztalni, hogy ezek a határok semmi mást nem ábrázolnak, mint azt, ami akkor keletkezik, amikor a lelket a szellemi világ megérinti. ( ) Ez az élmény sorscsapáshoz hasonlíthat; mintha egy olyan esemény, mely éppúgy van bent mint kint, olymódon találna el, hogy lelkem legbensõbb mélyéig megérint. Olyan, mintha az a rejtély, amivé a Rudolf Steinerhez fûzõdõ viszonyom vált, és amelynek sötétsége egyre világosabban lép a tudatomba, visszalökne. Így azonban egyben egy ellentétes folyamat is létrejön: ahelyett, hogy abban a mértékben, ahogy megkísérlem gondolni, megvilágosodna, ahelyett felhígul, sõt elillan minden válasz és annál inkább így van ez, minél inkább megerõsítem az akaratot és a belsõ koncentrációt, mellyel mindezt a tudatom középpontjába 10 SzG 2005/2

13 ANTROPOZÓFIA próbálom állítani. A ráfordított belsõ erõ önmagát tapasztalja éspedig egy olyan élmény révén, amely úgy tûnik, kívülrõl jön. És most megsejtem: maga a rejtély az, ami maga lényét leleplezni látszik: hogy úgy tudja magát velem szembeállítani, hogy számomra ellen-állássá (Wider-Stand), igen, szemben-állássá, tárggyá (Gegen-Stand) tudjon válni. Olyan tárggyá mindenesetre, amely sem nem objektum, sem nem szubjektum, hanem egyszerre mindkettõ. Most azonban felismerhetem: ameddig a kérdés rejtély-jellegét a maga lénye szerint nem tapasztaltam, addig álmodva tovasiklottam afölött, ami fölébreszthetett volna. Vagy másképp fogalmazva: minden válasz, amit mindennapi tudatomból kiindulva tudtam adni erre a kérdésre, semmi más nem volt, mint annak a lelki alvásnak a jele, mely fogva tartott. A megismerés határai Antropozófia azokon a határokon keletkezik, melyek a megismerés számára feltárulnak. Vagy ahogy Rudolf Steiner megfogalmazza: Az antropozófia a maga megismerésével a határokon kezdõdik; tudja, hogy az értelemszerû gondolkodás mûvészete elõtt áthatolhatatlan falként áll a szükségszerûség. Az átélt gondolkodás számára eltûnik a fal áthatolhatatlansága; ez az átélt gondolkodás rátalál egy fényre, hogy a pusztán értelemszerû gondolkodás semmilyen fénysugarával át nem világított sötétséget látón (schauend) átvilágítsa; és a»feneketlen szakadék«csak az érzéki lét birodalma számára feneketlen szakadék; aki ennél a szakadéknál nem áll meg, hanem veszi a bátorságot, hogy a gondolkodással akkor is tovább haladjon, amikor ennek a gondolkodásnak mindazt le kell vetnie, amit az érzéki világ adott számára, az a»feneketlen szakadékban«megtalálja a szellemi valóságot. 7 Antropozófia ott keletkezik, ahol a nem-tudás, a nem-megértés olyan átéléssé válik, hogy magát ezt az átélést gondolkodva meg lehet figyelni. Az a szerv, mellyel a mai ember még nem rendelkezik, mert az csak az antropozófia révén fog képzõdni, az a szerv, mellyel az antropozófia egyedül megérthetõ ez a szerv azoknak a megismerési határoknak az átélése és megszenvedése során keletkezik, melyek Rudolf Steiner mûveinek becsületes és figyelmes olvasói számára számtalanszor megnyílnak. Csak akkor kereshetjük a Rudolf Steiner szavaival való bánásmód lényegesen új formáját, ha átéljük az antropozófia rejtélyszerûségét, az én és Rudolf Steiner, valamint az én és az antropozófia közötti viszony rejtélyszerûségét; éspedig azt a formát, mely a Rudolf Steiner mûvében feltáruló megismerési határokat sem legyõzhetetlennek nem tekinti, sem azt nem engedi, hogy átaludjuk ezeket hanem éppen általuk annak tapasztalását teszik lehetõvé, ami csak az ilyen határokon tapasztalható. A cikket Irene Diet lapunknak küldte közlésre. Kissé átdolgozott, rövidebb változata megjelent a Goetheanum c. lapban. Fordította: Kádas Ágnes Jegyzetek: 1. I. rész, vers 2. Vom Menschenrätsel: Ausblicke 3. Rudolf Steiner itt azt nevezi látó tudatnak, amit más helyen antropozófiának nevez. Az antropozófia nem más ugyanis, mint a mindennapos tudat leküzdése egy magasabb érdekében vagyis látó tudat. 4. Az interjú, melyet Branko Ljubic készített Michael Wernerrel, aki néhány éve fénytáplálékkal táplálkozik, Sei dir darüber im Klaren, dass du einen grossen chirurgischen Eingriff hinter dir hast címmel (Légy tisztában azzal, hogy egy nagy sebészi beavatkozás történt veled) a Der Europäer 2004/05 december-januári számában jelent meg. Itt most nem mélyülünk el a fénytáplálék nehéz jelenségében. Ennek a fejtegetésnek más kérdések képezik az alapját, mint amelyeket a fénytáplálék jelensége kapcsán föltehetnénk. 5. R.Steiner: Die Geheimwissenschaft im Umriss, GA 13, Schlaf und Tod (Alvás és halál) c. fejezet 6. Idézet R.Steiner: Von Seelenrätseln (GA 21) I. Anthropologie und Anthroposophie. A fájdalmakat, melyek az ilyen megismerési határokon felléphetnek, a 2. függelékben írja le (Das Auftreten der Erkenntnisgrenzen ), de számtalan elõadásban is, melyekben nagyon pontosan belemegy az antropozófia megszületésébe a megismerés határain. Lásd ehhez: GA 72, Okt. 18-i e.a; GA 73, Nov. 5; GA 178, Nov. 15; GA 67, Febr Von Seelenrätseln, GA 21, Das Auftreten von Erkenntnisgrenzen SzG 2005/2 11

14 ANTROPOZÓFIA Kálmán István IRENE DIET A SZABAD GONDOLAT -BAN ÉS A SZABAD GONDOLATOK HÁZÁBAN Irene Diet 1959-ben született Lipcsében, az akkori NDK-ban. A lipcsei és párizsi egyetemen történelmet és filozófiát tanult. Huszonhat évesen hagyta el az NDK-t, Párizsban élt, jelenleg Berlinben dolgozik mint független írónõ. Könyveit elsõsorban azoknak írja, akik Rudolf Steiner antropozófiájában megismerési utat keresnek. 1 A háború utáni antropozófus generációhoz tartozóként legfõbb kérdése: egyáltalán tudom-e, hogy mi Rudolf Steiner antropozófiája, és mi a Rudolf Steiner és közöttem lévõ viszony? Ennek a kérdésnek a felébresztése nélkül nem juthatok ki abból a káoszból, melybe az emberiség a jelenkorban került. Ennek a kérdésnek a felébresztése indíthat el bennem egy megismerési folyamatot, melyben én a világgal (másokkal) és önmagammal találkozhatok. Irene Diet most negyedik írását küldte meg folyóiratunknak, 2 melyet Kádas Ágnes fordításában adunk közre, március én pedig harmadik alkalommal tartott elõadást és szemináriumi munkát a Szabad Gondolatok Házában. A közösen végzett gyakorlatok lényegét õ maga így fogalmazta meg: A beszélgetéseken nyugvó szeminárium-munka során nem tudás-közvetítésrõl van szó, sokkal inkább arról, hogy azt megtapasztaljuk, ahogy a gondolkodási sémák és vélemények kialakulnak, melyek az eredetüket tekintve tudattalanul maradó világképeket kiteszik. Át kell élni a megismeréshez vezetõ utat, amelyen a keresõ minden gondolati lépésérõl számot tud adni magának. A munka menetét éppúgy fogja alakítani az, amit a szeminárium vezetõje mond, mint az, amit minden egyes résztvevõ képes beleadni. A munka tehát állandóan új és más lesz, mert az egyes résztvevõk közötti történés formája maga teszi ki annak tartalmát, amire törekszünk. Mindez elõkészületként szolgálhat ahhoz, ami a legfontosabb kell, hogy legyen számunkra: keresni Rudolf Steiner szavainak megértését. * * * 1894-ben jelent meg Rudolf Steiner: A szabadság filozófiája címû mûve. Ezzel a mûvével Steiner egy hatalmas tettet hajtott végre, egy világtörténelmi áttörést, mely az emberi fejlõdést az intellektualizmus korszakából egy spirituális korszakba vezette át. Irene Diet elõadásai ösztönzést adtak arra, hogy a szemináriumon résztvevõk ezt az áttörést a saját lelkükben gyakorolják. Márciusi elõadásának középpontjába egy ingamozgás megfigyelését állította, a világmegismerés és önmegismerés, az én és a világ között lejátszódó ingamozgás megfigyelését. Ha megfigyelõként megfigyelem ezt az ingalengést melyben a világ megismerése (észlelés) önismeretté, az önismeret (sors, biográfia) világmegismeréssé válik, mely polaritást a gondolkodás köti össze, akkor a gondolkodó megfigyelésben, a megfigyelõ gondolkodásban a gondolkodás folyamatában mint világfolyamatban állok benne. Hogy ez megtörténjen, a kifelé irányuló akaratnak, amely a külsõ tevékenységbe árad bele, irányt kell változtatnia, és befelé kell fordulnia, a gondolkodást kell megragadnia; és a gondolkodásnak a gondolkodás fényétõl átvilágított akarattá kell válnia. Ez a metamorfózis az ember én teremtõ szellemi tevékenysége. A megismerési út egy fejlõdési út, melyen haladva érzékszerveket fejlesztünk ki az érzékfeletti megismerés számára. * * * Irene Diet hangsúlyozta, hogy a szemináriumi gyakorlatok alapját Rudolf Steiner mûvei képezik, ahogyan õ ezekkel a mûvekkel dolgozik. A szeminárium célját pedig abban látja, hogy megtanuljuk Steiner írásait új módon olvasni. A természettudósok nem veszik figyelembe, hogy világnézetükben jelen van egy megfigyelõ is. Figyelmük megismerésük tárgyára, és nem annak folyamatára irányul. Így két irányban elkerülik azt az élményt, melyet Rudolf Steiner mint a megismerés határának fellépését írja le a Von Seelenrätseln címû könyvében: 12 SzG 2005/2

15 ANTROPOZÓFIA amit ma még nem ismerünk, azt majd a további kutatások felfedik, és a jövõben el fogunk jutni a teljes megismeréshez. Megtudjuk majd azt is, hogy mi a matéria és a tudat lényege. Itt azonban a tudós elhagyja a tudományos megismerés, a gondolkodás területét, és azt érzésekre, kívánságokra, reményekre váltja, a másik irányban hipotézisek felállításával kerülik el a küszöböt, amikor a fogalmak elveszítik valóságtartalmukat. Rudolf Steiner szerint a gondolkodás szemlélete vezeti a gondolkodót a mindennapi megismerés határához. Az antropozófia ezen a határon lép fel. A XIX. század megismerési problémája ma is létezik és tovább hat. Irene Diet nagyszerûen írja le, hogy Rudolf Steiner antropozófiájának megismerésénél is lehetséges az elõbbi két irányban az eltévelyedés: az ember azt hiheti, hogy a szellemtudományból származó ismereteinek puszta gyarapításával eljuthat az ember és a világ lényegi megismeréséhez (az antropozófiával foglalkozók egyik csoportja), anélkül, hogy elhagyná a megszokott képzetalkotási módot, a másik csoporthoz tartozik az, aki bár Rudolf Steinerre hivatkozik, de saját utat keres, aki nem akarja elveszíteni önmagát, de elveszíti a világot, amikor a saját szubjektív természetébõl megteremtett képek formájában belsõ élményekhez, fantazmagóriákhoz jut. * * * A szemináriumi munka során is keletkezhetnek félreértések. Irene Dietet is félreérti az, aki az antropozófiai stúdium-munkát, melyben a gondolkodás elsajátítja a magasabb világokra vonatkozó közléseket, csak absztrakt gondolati tartalmak felvételének, esetleg fölöslegesnek is tekinti, és figyelmen kívül hagyja, hogy aki a szellemi világokba be akar lépni, annak be kell tartania azokat a szabályokat, melyek az okkult fejlõdés alapját képezik. Aki egy ilyen félreértésnek áldozatul esik, az a szemináriumi gyakorlatok során nagyon hamar azt képzelheti, hogy neki máris eleven gondolkodása van, miközben a tévesen felfogott szemináriumi gyakorlatokkal csak megerõsített fantazmagóriákhoz jut, melyek egy nem átalakított asztralitásból származnak. Irodalom: 1. I. Diet: Gefangenschaft der Geistesleesre. Vom Rätsel des Zusammenhanges zwischen Welterkenntnis und Selbsterkenntnis im Werk Rudolf Steiners. Ignis Verlag 2. Antropozófia mint fénytáplálék? (SZG 8/2, június) A korábban megjelent cikkek: Kell-e még nekünk Rudolf Steiner? (SZG 7/1, március); Lélek helyett energia? (SZG 7/1, március); Az antropozófusok körében kialakult válság magának az antropozófiának a lényegéhez tarztozik? (SZG 7/2, június) Séva ELÕADÁS VAGY BESZÉLGETÉS Kawtaradze kontra Diet A 2004/2005-ös idényben a Szabad Gondolatok Háza legutóbbi két elõadója volt Irene Diet és Georg Kawtaradze. Mindkét elõadó mély benyomást tett rám, és úgy tapasztaltam, hogy hasonló érzéseket vitt magával a hallgatóság nagy része. Azonban a két alkalom között mégis nagyon nagy volt a különbség. Georg Kawtaradze, hagyományos értelemben véve mondhatjuk, hogy elõadó volt. Õ hozott egy témát, amivel hosszú ideje dolgozott, és amelynek eredményét most elõadás formájában elmondta nekünk. A hallgatóság pedig meghallgathatta, jegyzetelhetett. Felismerhetett valamit, ráébredhetett valamire, ösztönzéseket kaphatott, vagy akár el is aludhatott rajta. Ugyanakkor, bár a mód, ahogyan az elõadás folyt, hagyományosnak mondható (az elõadó elõad valamit / aktív /; a hallgatóság hallgat, befogad / passzív /), mégsem tekinteném hagyományosnak abban az értelemben, hogy a forrás, ahonnan kiindul, az antropozófia. Ami nem olyasvalami, ami a hagyományban megkövesedhet ha igen, akkor már nem az, hanem eleven valóság. Kawtaradze úr elõadásának címe A Fekete-tenger és a Fehér-tenger vidéke a kelet-európai térség két pólusa volt. S a következõképpen kezdte: Az antropozófia kiterjesztette megismerésünk határait, egy olyan területet nyitott meg az emberek számára, ami korábban csak a vallás számára volt meg. Megadta a lehetõséget, hogy jobban megismerjük a földi világot. A mai elõadás egy példája ennek. Általában azoknak a dolgoknak, melyeket a tér-idõ elválaszt, a tudományban sincs közük SzG 2005/2 13

16 ANTROPOZÓFIA egymáshoz. Ez érthetõ, mert számunkra nem adott, hogy közvetlenül összekapcsoljuk azokat a dolgokat, melyeket a tér-idõ elválaszt. A tudomány ezeket a dolgokat akkor köti össze, ha van közöttük egy közvetítõ. De ha a hagyományos megismeréssel nem tudunk ilyen közvetítõt találni (a tudomány módszereivel), akkor ezek kívül maradnak a megértés határain. Így a Fekete-tenger és a Fehér-tenger között sincs látszólag kapcsolat. Hacsak Szokásosnak mondhatunk egy ilyen elõadást, ha a szokásos módon hallgatjuk. Úgy gondoljuk, hogy az elõadó pusztán ismereteink gyarapítását célozta meg. Ez sem elkárhoztatható (sem az elõadó, sem a hallgató ilyen hozzáállása), de itt valami másnak kellett történnie, hiszen az elõadó fontosnak tartotta, hogy már az elõadás kezdetén felhívja a figyelmünket, hogy az, amire õ a kutatásaival eljutott, az antropozófia révén vált lehetségessé. Hagyományos volt az elõadás, mert ismeretek hangzottak el. Csakhogy nem olyasféle ismeretek, amelyeket megszoktunk, hanem olyanok, amelyek egy antropozófiára támaszkodó kutatás eredményei. Az elõadó ismereteket, tartalmakat használt fel arra, hogy a világ újfajta szemléléséhez ösztönzést adjon a számunkra. Azóta sokszor elolvastam a jegyzeteimet, és egyre inkább az a meggyõzõdésem, hogy maguk az ismeretek nem adnak számomra sokat. Mit is kezdhetnék azzal, hogy megtudtam, hol találhatók érdekes labirintusok a címben említett vidéken? Az a mód azonban, ahogyan az elõadó rávilágított összefüggésekre, lehetõséget ad a számomra, hogy felnyissam a szemem, és másként nézzek a világra. Olyan összefüggéseket vegyek észre, amelyek a hétköznapi gondolkodásomból, a tér-idõ összefüggésébõl, a mai természettudományokból nem adódnak. Sokan sokféleképpen elmondták már, hogy szeretnék, ha végre történne valami változás az elõadások módjában. Hogy nem lehet ma már a hagyományos módon elõadásokat tartani, ahol a hallgatóságot az elõadó a vég nélküli passzivitás állapotában tartja. El kellene érni, hogy a hallgatóság ne aludjon el, hanem aktívan bele legyen vonva az elõadás menetébe. Erre ötletek is érkeztek. Például, hogy az elõadást rendszeresen szakítsuk meg mûvészi tevékenységekkel. Legyenek közben euritmia-, bothmer gyakorlatok, festés stb. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ez a fajta hozzáállás egy szeretnivalóan naív, gyermeki lelkületet mutat, ahol a hallgató nem magát akarja aktívvá tenni, nem maga akar felébredni, hanem másoktól, az elõadótól várja, hogy ezt tegyék vele.) Azt persze elismerem, hogy az elõadásoknak ez a mindannyiunk által ismert módja valóban régóta fennáll. Még azt is bevallhatom, hogy magam is többször elaludtam már elõadáson. És nem csak csukott szemmel! Arról már nem is beszélve, hogy ha mégoly szorgosan jegyzeteltem is, s ha igazán nagyszerûnek is találtam az elõadást, hamarosan elfelejtettem az egészet, mint azoknak jórészét is, amiket annakidején az iskolában tanultam. A jegyzeteim a fiókban õrizve nem gyújtanak fényt számomra. Irene Diet-tel azonban eljött azoknak az ideje, akik valami újat, valami mást vártak. Diet asszony már harmadszor tisztelt meg bennünket látogatásával, és a már említett szokásos formában még egyszer sem tartott elõadást. Az eseményt nem is hívtuk elõadásnak, szemináriumnak neveztük el. A szemináriumok után pedig a jelenlévõk szinte maradéktalan lelkesedéssel hagyták el a helységet. Arra azonban, hogy mi okozta ezt a lelkesedést, hogy mi volt a közös munkánk tartalma, már kevesen találtak szavakat. Akik nem voltak jelen (családtagjaink, ismerõseink), mégis feltehetik a kérdést, hogy mi történt itt, ami olyan nagyszerû volt? Külsõleg nem olyan nehéz megfogalmazni. Irene Diet a szeminárium elején tartott egy rövid bevezetõt, a végén egy szintén nem hosszú befejezést, a kettõ között pedig egyfajta párbeszédet folytatott a hallgatósággal. Azonban ahogy ez zajlott, az már nem volt olyan egyszerû. Õ nyugodtan mondhatjuk állandóan kérdésekkel kínzott bennünket, mi pedig gyötrõdtünk a válaszokért, amelyek helyett sokszor csak egy újabb kérdésig jutottunk. De ez még semmi! Alig szólaltunk meg páran, már meg is állított bennünket. Most álljunk meg és tekintsünk vissza! Mi történt most? Mit kérdeztem én? Honnan indult ki / mibõl származott ez a kérdés? Mit válaszoltatok erre ti? Látszólag, annál tovább, hogy ezt megpróbáltuk újra és újra végiggondolni, felidézni, a lehetõ legpontosabban elmondani és megfigyelni, jószerivel egy teljes délutánon át nem is történt más. Aztán másnap természetesen újra ezzel kezdtük a napot. Ezek után, joggal kérdezheti, aki nem volt ott, hogy mi volt ebben olyan nagyszerû, amiért mindenki lelkesedik. Köztünk is voltak, akik nem adták fel az utolsó percig, és várták, hogy mikor kezdi már el végre, hogy arról beszéljen, ami miatt ide jöttünk. Miért játszik itt velünk? Mondja el végre, amit tud, és én majd eldöntöm, hogy mit kezdek a hallottakkal! Tehát mi is történt? Irene Diet, ellentétben Kawtaradze úrral, nem hozott a hagyományos értelemben vett ismereteket. Beszélt egy ingamozgásról, amelyben mindannyian benne állunk anélkül, 14 SzG 2005/2

17 ANTROPOZÓFIA hogy megfigyelnénk. Leírta ezt az ingamozgást: Ha az ember kitekint a világba, kérdései támadnak. A kérdésekre nem találja a választ, a világ elsötétül számára. De ezzel egyidõben a kérdezõ rátalál önmagára, magát mint kérdezõt, mint nem megismerõt ismeri fel, önmaga tudatára ébred. Ha az ember most önmaga felé fordul, meg akarja ismerni önmagát, megint csak kérdésekbe ütközik. Nem önmagát látja, az önmagam elsötétül. Ahelyett a világot látja, amely õt alakította. Látja, hogy nem azáltal lett olyan, amilyen, amit akart, hanem épp azok a dolgok alakították ilyenné, amit nem akart, amit a világ hozott felé. A világba nézek, és önmagamhoz jutok önmagamba nézek, és a világot látom Ennek az ingamozgásnak a bemutatásával, a rejtélyekbe való ütközéssel kezdõdött a munka. Irene Diet segítségével felismerhettük, hogy bár ennek a megfigyelésére mindannyian képesek vagyunk, mégsem voltunk mindennek tudatában ez ideig. Majd késõbb azt mondta: Most megmutattam valami nagyon nehezet. Azután beszéltem egy megfigyelõrõl. Most pedig van egy kérdésem: Fontos errõl a megfigyelõrõl beszélni? Nem lenne elegendõ errõl az ingamozgásról beszélni? Miért nehezítjük meg a dolgunkat azzal, hogy errõl a harmadikról, a megfigyelõrõl is beszélünk? Irene Diet a szeminárium végén fontosnak tartotta megjegyezni, hogy amit most bennünket vezetve végigcsinált, az Rudolf Steiner munkáin alapszik. Helyesebben szólva azon a munkán, amelyet Irene Diet Rudolf Steiner írásaival végig élt. Azzal engedett utunkra bennünket, hogy ezt kihangsúlyozta. Diet asszony idén márciusban dolgozott velünk harmadszor. Az elsõ alkalommal a hagyományos módon voltam jelen. Õ kérdezett, én pedig jó diák módjára igyekeztem válaszolni. Érdekesnek találtam, de egy-két hét múlva már el is felejtettem az egészet, és csak arra emlékeztem, hogy nagyon érdekes volt. A második alkalommal sem változott a jelenlétem, de utólag felmerült bennem a kérdés és megpróbáltam megérteni, hogy mi is okozta ezt a lelkesedést. Azt, amirõl szó volt, azonban éppúgy elfelejtettem, mint az elsõ alkalommal. A küzdelem azonban mégsem volt hiábavaló, mert a harmadik alkalommal már a munkában is éberebb tudtam maradni. Nem csak azt figyeltem, hogy mi a kérdés, és hogy arra nekem milyen válaszaim vannak, hanem azt a folyamatot is kezdtem megsejteni, amiben az õ irányításával benne voltunk. S méginkább meg tudtam ragadni valamit azáltal, hogy azóta is folyamatosan foglalkoztat az, amit ott tapasztaltam. Nem hangzottak el ismeretek, amelyekre emlékezhetnék, de jegyzeteim alapján képes vagyok felidézni a történteket, gondolkodásommal követni a folyamatot, megfigyelni, hogy hol keletkeznek azok a szakadékok, ahol a gondolkodásommal elakadok stb. Mióta a szemináriumon történtekkel tovább dolgozom, másképpen figyelek arra, ami elhangzik, és arra, amit olvasok. Ezek alapján most arra az álláspontra jutottam, hogy nem annyira az a mód fontos, ahogyan az elõadó közvetít valamit persze nem figyelmen kívül hagyható, hiszen a tartalomnak és a formának találkoznia kell, de fõként az számít, hogy a hallgató maga hogyan van jelen. Minden résztvevõn magán múlik, hogyan vesz részt az adott eseményekben, s hogy aztán mit kezd vele. Ebben nincs különbség a két említett eset között. Mindkét forma csak akkor vezet bennünket el valahová, ha mi magunk nem a hagyományos módon vagyunk jelen, ha észrevesszük, hogy aki érkezett, mit hoz felénk, és az honnan származik. Ha nem csak várjuk, hogy a sült galamb a szánkba repüljön, hanem továbbdolgozunk azzal, amit hallottunk, ami velünk történt. Bármelyik esetrõl legyen is szó, semmi nem fog történni, ha a szokásos módon fogadjuk, és nem dolgozunk tovább a kapott impulzusokkal. Akkor bármennyire nagyszerûnek is érezzük akár egyiket, akár másikat, éppúgy elfelejtjük, mint amiket eddig hallottunk, tapasztaltunk. (De még ez a felejtés a jobbik eset. Ennél is rosszabb, ha bizonyos mondatokba belekapaszkodunk és azokat aztán életünk végéig szajkózzuk változatlanul, anélkül, hogy továbbdolgoztuk volna õket.) A két vendég különbözõ módon, különbözõ eszközzel, de azonos forrásból kiindulva dolgozott. Kawtaradze úr az elõadás elején, Diet asszony a szeminárium végén hívta fel a figyelmünket arra a tényre, hogy õ maga összekötötte magát Rudolf Steiner antropozófiájával. Kawtaradze úr ismereteket használt, Irene Diet pedig gyakorlatokat. Egyik sem több, de nem is kevesebb, mint felszólítás. Bennünket, hallgatókat saját munkájukkal felszólítanak arra, hogy elinduljunk a forrás felé, ahonnan õk elindultak, s ahová folyamatosan törekszenek. Munkájuk azonban nem marad más, csak pusztába kiáltott szó, ha nincs fülünk a hallásra. Sokféle út van. Mindegyik rejt lehetõségeket és buktatókat is. De mindannyiunknak magunknak kell megtalálnunk a saját utunkat, és akár tetszik, akár nem, senki nem vihet bennünket a hátán, nekünk magunknak kell járnunk rajta. Én magam kell, hogy emelgessem a lábam, izzadjak, küzdjek és fáradjak azért, amit elérhetek. SzG 2005/2 15

18 ANTROPOZÓFIA Georg Kawtaradze* A JÖVÕ KULTURÁLIS TÉRSÉGE A Fekete- és a Fehér-tenger szimptomatológiája január én a Szabad Gondolatok Házának szervezésében elhangzott elõadás és beszélgetés anyagát Georg Kawtaradze vázlata, valamint Stráma Éva jegyzetei alapján Deák József állította össze. 20 éve jártam itt, s úgy tûnik, akkor az egy másik világ volt, és bizonyos szempontból pedig, mintha nem változott volna semmi. Tolsztoj gondolatait kölcsönvéve: Minden sokkal roszszabb, mint amilyen lehetne, és sokkal jobb, mint gondoljuk. Ezért én is úgy gondolom, mégis sokkal jobb ma; mert szabadon olvashatjuk Steiner munkáit, és foglalkozhatunk vele. Antropozófia: határtalan megismerés Az antropozófia kiterjesztette megismerésünk határait, olyan területre, ami korábban csak a vallás számára volt elérhetõ. Megadta a lehetõséget, hogy jobban megismerjük a földi világot. A mai elõadás erre példa. Általában a térrel és idõvel elválasztott dolgokat egymástól függetlenekként érzékeljük, a tudományban sincs közük egymáshoz. A megismerés során a kapcsolat köztük, ha létezik is, rejtve marad. Ez érthetõ, hiszen nincs képességünk közvetlenül öszszekapcsolni a tér-idõ elhatárolta dolgokat. A tudomány is ezeket csak akkor köti össze, ha talál köztük közvetítõt. Ha pedig hagyományos megismerési módszereivel nem tud ilyet találni, akkor ezek kívül maradnak megértése határain. A Kelet-európai síkságot északról, illetve délrõl határoló Fehér-tenger és Fekete-tenger között sincs kapcsolat. Látszólag. Hacsak nem; hogy a fekete és a fehér éppen ellentétei egymásnak. Ami a véletlen, esetleg egy földi hatalom mûve is lehetne; Ha a lenti tengert Feketének hívják, akkor a fönti csak Fehér lehet. Pedig még a két vízfelület földrajzi szembenállása sem feltûnõ a közük lévõ távolság miatt. Akinek eszébe jut, hogy a tengerek elnevezése a periférián mûködõ erõk valamiféle polaritására utalhat, esetleg megpróbálja összekapcsolni Goethe színtanának empirikus bizonyításával arról, miként sorakoznak a színskála alkotói a sötétség és a világosság között. Bennünk is felvetõdhet: Vajon a Fekete- és a Fehér-tenger között miként foglalnak helyet a színek? De ezt földrajzi jelenségekre vonatkoztatni puszta fantáziaszülemény, ha nem támasztja alá semmi. Mert bármit állítunk, azt be is kell bizonyítani! Kezdjük a Fekete- és a Fehér-tenger vizsgálatát elnevezésükkel! Már ez is rejtélyes A névadás rejtélye A Fehér-tenger esetében az ötletet is titok fedi, mi alapján adta ezt a nevet elõször Olaus Magnus svéd térképész Velencében, 1539-ben kiadott térképén. Hiszen jól ismerte a Fehér-tenger partvidékének szláv, finn, orosz lakóit, akik sose hívták így. Nem választva le a Barents-tengerrõl, inkább Jeges -ként emlegették. Tehát az elnevezés csak úgy, önmagától keletkezett Ez egy fontos szimptóma. Még bonyolultabb a helyzet az évszázadok homályába veszõ, Fekete-tenger keresztelõjével. Úgy tudni, az elnevezés: az iráni felföld lakóitól ered. Talán a perzsáktól, esetleg más iráni néptõl, akár a szkítáktól. Õk láthatták feketének ezt a tengert Ahsaina-ként hívva. De napjainkig ez a név jellemzõ megszakításokkal jutott el. A perzsáktól Ahsaina -t halló görögök, e szót a vele összecsengõ Akszeino-ként (jelentése: barátságtalan ) idomították nyelvükhöz. Így azonban csak addig hívták, amíg a Kr.e. VIII-VII. századra ki nem ismerték; tapasztalva gazdagságát halban, telepek létesítéséhez ideális sok sok öbölben. Gyarmataikkal meg is hintették partvidékét, kihasználva a kereskedelmi hajózáshoz hullámai nyújtotta korlátlan lehetõséget. El is felejtették az elõdeik által átformált, óvatosságra intõ Barátságtalan elnevezést, amit utóbb Eukszeinosz-ra, Barátságos - Vendéglátó -ra váltottak. Így merült el a tenger * A szerzõt bemutató interjú a Szabad Gondolat 2005/1-es számában olvasható. 16 SzG 2005/2

19 ANTROPOZÓFIA perzsa nevének elsõ értelme a görög Eukszeinosz-ban. Így hívta Európa is a XVI. századig. Azonban színre léptek az Iránnal határos Közép-Ázsiából a törökök, akik alighanem perzsa szomszédaiktól hozták vissza a Fekete-tenger eredeti nevét törökül Karadeniz -ként. Pedig kinézete alapján a Fekete tenger aligha ad okot erre, hisz a déli tengerekhez hasonlóan, amikor nyugodt, az ég színét tükrözve a szemet selymes kék színével simogatja. Kétségtelen, az õsi perzsák valami másért adták ezt a nevet; õk még rendelkeztek olyan képességekkel, amit az emberiség fejlõdése során elveszített. Elveszejtett képességeink A régmúltban, sõt még a középkorban is hasonlóan, Mare-Tenebrariumnak Sötét-tengernek hívták latinul a, Herkules oszlopain túl, messzi nyugaton a Gibraltár szoros mögött elterülõ ismeretlen tengeri térséget. A Fekete-tenger perzsa elnevezésével más a helyzet. Még csak nem is a számukra túlfelén lenyugvó Nap eltûnésére utal. A lélek által a valóság megismerésére mozgósított erõk a régi idõkben is feltárták, ha valahol az ember számára ellenséges sötétség uralkodik. A görögök kezdetben a perzsákhoz hasonlóan érezték ezeket az erõket a Fekete-tengeren. De a meghódítása során felcsillanó elõnyök káprázata elfeledtette velük mindezt. A tudomány is csak a XIX-XX. században fedezte fel a perzsák évezredek óta ismerte tényeket. A Fekete-tenger csaknem zárt víztároló medencéje mindössze a Boszporuszon keresztül érintkezik a Földközi-tengerrel, mintha arról vált volna le. De ez nem így van. Bár a legkeskenyebb helyen alig hétszáz méteres, legsekélyebben pedig mindössze huszonhét méteres Boszporuszon át a vízcsere jelentéktelen, mégis rendkívül jellemzõ két áramlás zajlik: felül a Feketetengerbõl a Márványba, és alul vissza. A Duna, a Dnyeper, a Don és sok kisebb folyótól táplált Fekete-tengerbõl csaknem édes víz áramlik. A Földközibõl a Feketébe viszont a sótól nehezebb víz folyik. De a Fekete-tenger több vizet ad sajátjából, mint amennyit szomszédjától befogad. Ily módon fejezve ki figyelmüket egymás iránt de nincs szoros kapcsolatuk. Élet-halál vize A Fekete-tenger nagyban különbözik a többi tengertõl, ugyanis két rétegbõl áll. A felsõ, méteres egy halak által kedvelt, életben gazdag rész. Alatta viszont a tenger már nem lélegzik, megszûnik benne az anyagcsere, ráadásul a két réteg között nincs kapcsolat. A tenger közepén elterülõ alsó rétegben 2200 méteres mélységig hiányzik az oxigén. Ott a minden élõt elpusztító kénhidrogén az úr. Benne nem létezhet sem tengeri állat, sem növényzet. A halál valóságos birodalma. A perzsák ezt megérezve adhatták neki a Fekete-tenger elnevezést. Az antik idõkben a Fekete-tenger felszíne szinte pezsgett a halban szokatlanul gazdag élettõl, amit a görögök nagy mennyiségben hazahordtak, noha Görögország is tengeri ország. Fenn a pezsgõ élet, lenn a sötét mélységbe veszõ halál birodalma. Óriási kontraszt! A Fekete-tenger víztömegének 90%-a a második, alsó rétegbe esik. A Fekete-tengernek errõl az arcáról eszünkbe juthat az ember asztráltestének két rétege. A felsõ az éber tudatunké, amelyet elég sekélyen hat át érzékeink fénye. Viszont az asztrális-lényünk túlnyomó részét alkotó tudat alatt rejtõzõ erõk sok veszélyt jelentenek. Szinte le akarják rántani az emberi Én -t a mélység fenekére, el akarva pusztítani, ami felül létrejött. Ráadásul csodálatos kettõsséget figyelhetünk meg a Fekete-tenger felsõ rétegének sajátos tengeri áramlataiban is. A fõ áramlás szinte 50 km szélességû folyamként, a parttól 2-5 km távolságban halad a partvonal mentén, az óramutató járásával ellentétesen. Északon, a Dnyeper, a Déli-Bug, a Dnyeszter és a Duna befolyásánál kezdõdik. A tudomány úgy gondolja, tengerbe torkolás után vizük azért tart nyugatra, mert picit elmarad a Föld keletre tartó forgásától. A Boszporuszba küldve vizének egy részét halad tovább Anatólia partjai mentén a Kaukázusig, majd észak-nyugatra kanyarodik és a Krím félszigetet megkerülve visszajut indulási helyére. Azonban jobban megfigyelve láthatjuk; ez a nagy köráramlás belül további két kis köráramot alkot. Ezek szintén az óramutató járásával ellentétes irányba folynak, egymástól függetlenül. Egyikük, a nyugati, valamivel a Krímtõl délebbre keletkezik, és a fõáramlásból kiválva rögtön nyugatra tart, majd csatlakozva a fõáramhoz az Észak-anatóliai Ince-fokig vele együtt halad. A tenger közepénél ismét felfele ágazva, a Krím irányába visszatér kezdetéhez. A másik a keleti, kevésbé önálló. Szintén a Krím partjainál keletkezik, kiválva a fõ áramlatból délre kanyarodik, és Anatólia partjainál ismét visszacsatlakozik a Krími kez- SzG 2005/2 17

20 ANTROPOZÓFIA detéig. A kis belsõ áramok között nincs kapcsolat. Nem érintve egymást mindkettõ járja a maga útját, a fõ-, a szülõáramlás kedve szerint, annak burkában. Tengernyi asztrálerõk Ha folytatjuk az összehasonlítást az ember asztráltestével, azt mondhatjuk: mint az ember asztrálburkában is két alapvetõ erõ, a szimpátia és az antipátia, a vonzás és taszítás dolgozik, úgy a Fekete-tengerben is, a sajátos áramlásburok belsejében két belsõ köráram foglal helyet. Közösen haladva az óramutató járásával ellentétes irányú víztömegekkel keletrõl nyugatra és vissza, formázzák a Fekete-tenger organizmusát. Ezzel halad a Fekete-tenger éter- és asztráltestét alkotó természetes szellemiség egész világa. Mindez nem közvetlenül látható, hanem csak elméleti tükrözõdésében, de ettõl még nem kevésbé valóságos. Hisz a külsõ jeleiben, megnyilvánulásaiban észlelt természeti erõk a mélyben szellemi erõkkel kapcsolódnak össze. Így elénk tárul, hogy a Fekete-tengerben a szellemvilág egy sajátos erõkonstellációja mozog. Nem akarom azt mondani, hogy ezek a szellemi erõk mozgatják az áramlatokat, de ha van víz és vannak áramlatok, akkor azokat valami szelleminek mozgatnia kell. S ha a Föld nem egy halott test, hanem egy élõlény, melynek megvan a saját élõ teste, asztrálteste, akkor már nem olyan valószerûtlen az a gondolat, hogy a Fekete-tenger saját organizmusa a Föld egy élõ szervét alkotja. Áramainak ábráját pedig nyugodtan felfoghatjuk egy speciális szerv rajzolataként, amelyet a Föld asztráltestében a Fekete-tenger jelent. Fehér ellenpont fejtörõnek A Fehér-tenger északon nevében is ellentéte a Fekete-tengernek, attól lényegesen különbözik. Nem olyan nagy. Ráadásul sekély, közepes mélysége mindössze 60 méter, csak a Kandalaksiöbölben 330 m, ami össze sem hasonlítható a Fekete-tenger 2000 méteres mélységeivel. Amelynek viszont szinte nincsenek szigetei (a Duna torkolatnál lévõ néhány sziget nem tipikus). Azonban a Fehér-tenger szintje fölé, csaknem a közepén, a Föld erõi a fény felé törve egész szigetcsoportot emeltek. Neve Szoloveckíj, miután e világtól távol esõ helyen a XV. században alapított kolostor szerzetesei itt, helyben kitermelt sóval kereskedtek. A szigetcsoport három nagy, három közepes és sok apró, a szerzetesek megjelenése elõtt is gazdag múlttal rendelkezõ szigetbõl áll. Õsi lakottságát közel ötezer éves labirintusai bizonyítják. Ezek 30 centiméteresnél kisebb, megmunkálatlan kövekbõl földre kirakott, spirális alakzatok. Bennük az ember a megadott irányt követve szabadon mozoghat. A tudósok azóta is törik a fejüket, mit jelenthetnek ezek az építmények. A neolit kori labirintus-emlékek széles ívben szóródnak szét az európai északi országok területén, de a feltárt összes labirintus harmada a Szoloveckíj-szigetcsoporton található. Természetesen ezek a labirintusok nem maradtak meg mindenütt egyformán. A nagyobb szigeteken, ahol gazdálkodás folyt, kevésbé; csak a fõ szigettõl nyugatra található Nagy Nyúl-szigeten fedeztek fel 1920-ban egy labirintus csoportot. Viszont a kisebb szigeteken a labirintusok hatalmas gazdagságát találjuk. Egyik a másikat éri, csoportokban, mint a fészkek egymás mellett. Viszont így nem nehéz észrevenni bennük az õsidõk valamilyen iskoláját, amelynek II. A Fekete-tenger fõ áramlatai I. A Szoloveckíj sziget Nagy labirintusa 18 SzG 2005/2