História Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Átírás

1 História

2 História Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

3 Tartalom München és Franciaország Képek Az egyházak "államosítása" Képek Meghagyott református iskolák Végzetes kompromisszum? Képek Ésszel vagy erõvel Képek Carlos Prats tábornok (hadsereg-fõparancs-nok) naplójából Nagy Sándor Perzsia meghódítására indul Képek Királyok születése az ókori Egyiptomban Képek Kerpel-Fronius Ödön, a gyermekbetegségek kutatója Képek Szlovákok, románok, rutének Képek Magyar Királyság a Habsburg Birodalomban Képek Hontárs, köztárs, polgártárs Képek Jelenetek a pesti utcán Képek iii

4

5 1. München és Franciaország ÉVFORDULÓ ÁDÁM Magda München és Franciaország Létezett-e csehszlovák francia katonai egyezmény? Szerződést szegett-e Franciaország amikor aláírta a müncheni egyezményt? Ennek megválaszolásához ismerni kell azokat a politikai egyezményeket, illetve katonai megállapodásokat, amelyek létrejöttek a két állam között. A francia külügyi és hadilevéltárakban újonnan feltárt iratok betekintést engednek abba a hosszú évekig tartó küzdelembe, amelyet Franciaország a Csehszlovákiával tervezett szövetség létrehozásáért folytatott. Elősegítik annak a tisztázását, hogy a francia kormányra voltaképpen milyen kötelezettségek hárultak. A legfontosabb láncszem A francia politikai és katonai vezetés már a húszas évek legelején fontosnak tartotta, hogy a kisantant mindhárom államával összhangba hozza külpolitikai törekvéseit. Elképzelése az volt, hogy előbb Csehszlovákiával, majd röviddel utána Romániával és Jugoszláviával kötnek katonai egyezményt. Franciaország keleti politikája szempontjából e szerződések rendkívül fontosak voltak. Csehszlovákia pedig földrajzi adottságai miatt e politika legfontosabb láncszeme volt. Masaryk és Beneš nem utolsósorban ennek köszönhették azt a megkülönböztetett figyelmet, amelyet Párizsban kaptak a háború végén és a békekonferencia alatt. De míg Masaryk és Beneš a csehszlovák határok kialakításánál maximálisan igyekezett kihasználni Franciaország félelmét Németországtól, a franciák által felajánlott politikai és katonai egyezmény megkötésének kérdésében rendkívül óvatosak voltak, annak aláírását évekig halasztgatták. Masaryk és Beneš tartózkodó magatartásának, kitérésének a szerződés megkötése elől gazdasági és politikai okai voltak. A Csehszlovák Köztársaság ugyanis a húszas évek elején szoros gazdasági kapcsolatba került a weimari Németországgal, amely legnagyobb kereskedelmi partnere lett. Emellett politikai kapcsolataik is kielégítők voltak. A franciák által felajánlott, Németország ellen irányuló politikai és katonai szerződéssel pedig ezt veszélyeztették volna, okot szolgáltatva egyúttal arra is, hogy Németország Csehszlovákia ellenségéhez közeledjék. (Potenciális szövetségeseként kezdettől fogva Magyarország jött számításba.) Masarykék tartottak továbbá a baloldaltól is, mindenek-előtt a komoly befolyással rendelkező Csehszlovák Szociáldemokrata Párt reakciójától, amelynek szoros kapcsolatai voltak Németországgal. De nem volt közömbös számukra a nemzetközi szociáldemokrata mozgalom, s általában a demokratikus erők várható negatív reakciója sem. A belpolitikai okokon kívül komoly visszatartó erőt jelentett Nagy-Britannia magatartása is. A csehszlovák államférfiak mindenáron el akarták kerülni a választás kényszerűségét Franciaország és Anglia között. Az utóbbira ugyanis gazdaságilag erősen rá voltak utalva. Csehszlovákiának kölcsönökre volt szüksége, ezeket pedig mindenekelőtt Angliában tudta beszerezni. De politikai megfontolásból sem kívántak szembekerülni Angliával. A közhiedelemmel ellentétben London szava sokszor meg-határozó volt Közép- és Délkelet-Európa politikai kérdéseinek eldöntésében. A csehszlovák kormány nem akarta elrontani Olaszországgal való jó kapcsolatait sem, amellyel a tárgyalt időben egy sor fontos kérdésben így mindenekelőtt a Habsburg-kérdésben együtt tudott működni, s együtt is működött. Joggal tartottak tőle, hogy egy francia csehszlovák katonai egyezmény ennek véget vetne. Prágának fenntartásai voltak a tervezett francia egyezménnyel szemben azért is, mert fennállt annak a veszélye, hogy Lengyelország miatt amely része volt a francia biztonsági politikának katonai konfliktusba kerül Szovjet-Oroszországgal. Az oly sok kockázattal járó francia egyezmény ugyanakkor semmilyen garanciát nem nyújtott volna Magyarország ellen. A garanciák kizárólag Németországra vonatkoztak volna, s ebben a relációban a csehszlovák politikusoknak nem volt veszélyérzetük. Hiszen a német kormány elfogadta Csehország történelmi határait. Magyarország viszont Kárpátalja és Szlovákia visszacsatolására törekedett. Beneš biztos volt abban, hogy a csehszlovák magyar határt Franciaország soha nem fogja garantálni. Ki akarván térni az egyezmény meg-kötése elől, kitartott amellett, hogy a francia csehszlovák egyezménynek nemcsak a német francia, hanem a magyar csehszlovák határt is biztosítani kell. 1

6 A francia politikai és katonai körök igyekeztek meggyőzni a csehszlovák kormányt arról, hogy kérése irreális, teljesíthetetlen, hiszen nehéz elképzelni olyan esetet, hogy Magyarország megtámadja Franciaországot. Az arra vonatkozó klauzula viszont kölcsönösségből kell, hogy kiinduljon. A csehszlovák kormány azonban egyáltalán nem tartotta kizártnak a magyar francia háborút. Egyezménytervezetek A Ruhr-konfliktussal kapcsolatos események (1923) rendkívüli módon kiélezték a nemzetközi helyzetet általában, s a francia német kapcsolatokat különösen. Ebben a helyzetben a francia kormány ismét időszerűnek tartotta, hogy visszatérjen a Csehszlovákiával kötendő katonai szövetség alapgondolatához. A Quai d'orsay-n számtalan egyezmény-tervezet áttekintésével rekonstruálható az a diplomáciai küzdelem, amely a tárgyaló felek között folyt, nyomon követhető a végül is aláírt szerződés megszületésének folyamata. Az egyezmény a kölcsönös kompromisszumok eredménye volt. Mindkét fél de különösen Franciaország engedett elképzeléseiből. Az alapvető ellentét abból adódott, hogy amíg a csehszlovák kormány egy általánosságokban mozgó, időhatárok nélküli és kizárólag politikai egyezményt kívánt kötni, amely Magyarországra is vonatkozott volna, addig a francia kormány erősen körülhatárolt, konkrét katonai együttműködésre is kiterjedő és Magyarországra csak közvetett módon vonatkozó szerződést akart. Lehetőleg olyat, amely Magyarországot név szerint meg sem említi. A Quai d'orsay az egyezménytervezetet 1923 júniusában juttatta el Prágába. Noha az álláspontok közeledtek, a tárgyaló felek nem tudtak közös nevezőre jutni a legfontosabb kérdésekben sem. A nyilvánosság előtt azonban az ellenkezőjét hangsúlyozták. Masaryk az Elysée-palotában mondott akkoriban nagy feltűnést keltő beszéde szerint: Csehszlovákia jóban és rosszban együtt kíván haladni Franciaországgal november 28-án Beneš közölte Couget prágai francia követtel, hogy dolgozik az új egyezménytervezeten, amely nem olyan szűkszavú, mint az előző, barátságosabb hangvételű, s áttekinti a francia csehszlovák kapcsolatokat. Valójában az új tervezet a franciák konkrét, szabatos szövegezése helyett általánosságokban mozgó, semmitmondó szöveget tartalmazott. A legjelentősebb eltérés a katonai szövetség kérdésében mutatkozott. A csehszlovák szöveg még csak nem is utalt a katonai együttműködésre, míg a francia tervezetben egy külön paragrafus volt erről. Az egyezménytervezetből kimaradt Magyarország, ebben Beneš engedett a franciáknak. Szóban azonban hangsúlyozta: ettől függetlenül a Magyarországgal szembeni biztosítékokról gondoskodni kell. Nagyobb hangsúlyt kaptak viszont az Anschluss elleni óvintézkedések. Ez egybevágott a francia törekvésekkel. Teljesen új volt a Habsburg-kérdésre vonatkozó paragrafus is. A francia tervezet csak a Hohenzollern-házzal kapcsolatban intézkedett, kötelezővé téve a szerződő felek együtt-működését a restaurációs veszély elhárításában. Beneš e kötelezettségeket mindenképpen ki akarta terjeszteni a Habsburg-restaurációra is. A végleges, aláírásra kerülő szöveget Beneš decemberi párizsi tartózkodása alatt készítették el. A francia kormánykörök messzemenően figyelembe vették Masaryk és Beneš kívánságait. Így a végleges szövegből kimaradt a vezérkarok együttműködésére vonatkozó bekezdés, amihez a franciák kezdettől fogva ragaszkodtak. A szerződés végül politikai egyezmény lett. Külön paragrafus foglalkozott a Habsburg-kérdéssel, s bekerültek az Olaszországra, valamint Ausztriára, Jugoszláviára és Romániára vonatkozó kitételek. Lengyel aggodalmak Az egyezmény előkészítése során mindkét fél számára nagy gondot jelentett Lengyelország. Csehszlovákia attól tartott, hogy a Franciaországgal szerződéses viszonyban lévő Lengyelország miatt háborúba keveredhet Szovjet- Oroszországgal. A francia-csehszlovák tárgyalásokat Varsóban nagy figyelemmel kísérték. Noha a tervezett egyezmény Lengyelország biztonságát is szolgálta volna, mégsem üdvözölték örömmel. Csehszlovákia miatt nem szívesen kerültek volna háborúba Németországgal. Aggasztotta őket Csehszlovákiának Franciaország által történő felfegyverzése is. Ezek a fegyverek bármikor Lengyelország ellen is fordíthatók. Hiszen a csehszlovák lengyel határellentétek, amelyek miatt a két állam hétnapos háborút viselt, még távolról sem voltak elrendezve. Sembek párizsi lengyel követ többször megjelent a Quai d'orsay-n és fel-világosítást kért az egyezményről. Poincaré értesítette a lengyel kormányt az előkészületekről, tájékoztatta a tervezet tartalmáról s a tárgyalások folyamatáról. Megnyugtatásul közölte: a szerződés nem lesz ellentétben a Lengyelországgal kötött egyezménnyel, ellenkezőleg, annak szerves kiegészítője lesz. Katonai egyezményt nem írnak alá, mert a prágai katonai misszió, valamint a két vezérkar közötti együttműködés ezt feleslegessé teszi. Nem állhat elő tehát olyan helyzet, hogy Lengyelország Csehszlovákia miatt hadiállapotba kerülne Németországgal. 2

7 Vezérkarok együttműködése Az január 25-én aláírt francia csehszlovák egyezmény valóban nem tért ki a két állam katonai együttműködésére, nem tartalmazott katonai klauzulákat, csupán barátsági szövetségi szerződés volt, amely arra kötelezte a feleket, hogy Minden olyan természetű nemzetközi kérdésben, amely biztonságukat veszélyezteti, vagy a mindkettőjük által aláírt békeszerződésekkel teremtett rendet sértheti, együttesen fognak eljárni. Ilyen casus foederisnek a Hohenzollern- és/vagy a Habsburg-ház restaurációjára irányuló kísérleteket és az Anschlusst tartották. Felmerül a kérdés, amely sokat foglalkoztatta a többi nagyhatalom diplomáciáját és sajtóját, hogy kötöttek-e titkos katonai megállapodást? Eddigi ismereteink alapján nemmel kell válaszolnunk. Mindeddig nem került ugyan-is elő olyan forrásértékű dokumentum, amely ennek létezését bizonyítaná. Csehszlovákia megszállása idején, 1939-ben a nácik is hiába kutattak a prágai levéltárakban ilyen egyezmény után, semmilyen nyomát nem találták. A katonai együttműködésről azonban minden kétséget kizáróan tárgyaltak, sőt megegyeztek abban, hogy a szerződés végrehajtása érdekében a két vezérkar kidolgozza az agresszió kivédésére vonatkozó egységes tervet. Ez a megállapodás egy Poincaré Beneš-féle levélváltásban nyert rögzítést. A leveleket azonban titokban tartották. A túlméretezett hónapokig tartó diplomáciai lárma, amelyet Olaszország és Anglia csapott a francia csehszlovák ún. katonai egyezmény körül, nem is annyira a történteknek szólt, inkább az volt a célja, hogy megakadályozzanak egy tervbe vett hasonló egyezményt Romániával és Jugoszláviával. A francia diplomáciának hosszú évekig tartó küzdelemre volt szüksége, hogy Romániával és Jugoszláviával nem különösebb jelentőséggel bíró politikai egyezményeket kössön. A francia kisantant szerződés megalkotására, amire Franciaország kezdettől fogva törekedett, soha nem került sor. Megbékélés: Locarno Franciaország nem tudta megvalósítani a közép-kelet-európai szövetségi rendszerre vonatkozó tervét. Ez kihatott külpolitikájának további alakulására, s arra késztette, hogy több figyelmet fordítson Németországgal való viszonyának rendezésére, vagyis a megbékélésre törekvő Stresemann német kancellár terveire, és jobban alkalmazkodjék Anglia közép-kelet-európai elképzeléseihez. Ez tapasztalható már a locarnói konferencián is. A német kormány a brit diplomácia aktív közreműködésével hozta létre a Locarnóban aláírt, ún. rajnai egyezményt, amely biztosította a békeszerződések által megállapított német francia és német belga határokat. A garanciák, az angol álláspontnak megfelelően, Németország keleti határaira nem vonatkoztak. Franciaország tehát Locarnóban aláírt egy olyan egyezményt, amely különbséget tett Németország nyugati és keleti határai között, s amely nyilvánvalóan gyengítette a keleti államok pozícióit. Franciaország keleti szövetségesei megnyugtatására s szövetségi rendszerének megóvása érdekében Locarnóban ugyanazon a napon Csehszlovákiával és Lengyelországgal kétoldalú, kölcsönös garanciális szerződéseket kötött. Ezek a szerződések azonban nem tartoztak a locarnói konferencia zárójegyzőkönyvében felsorolt okmányok közé. A szerződéseket október 16-án parafálták. Az egyezmény rögzítette: amennyiben Németország valamelyiküket megtámadná, a szerződő felek a népszövetségi alapokmány 16. cikkelye értelmében kölcsönösen segítik egymást. Az egyezmény értékét nagymértékben csökkentette az, hogy gyakorlati funkcionálása a Népszövetségen múlott. Ez a gyors közbelépést nehezítette, sőt teljesen bizonytalanná is tehette, minthogy kritikus helyzetben a döntést a Népszövetségre bízta. Beneš a harmincas évek közepéig Csehszlovákia Németországgal szembeni biztonságát mindenekelőtt a fent ismertetett francia csehszlovák megállapodásokra alapozta. Tíz évvel később ezeket a biztosítékokat igyekezett kiegészíteni májusában a francia szovjet szerződés analógiájára megszövegezett, kölcsönös segítségnyújtási egyezményt írt alá a Szovjetunióval. A szerződéshez olyan záradékot iktattak, amely szerint a két állam egymás iránti kötelezettsége csak abban az esetben lép életbe, ha az agresszió áldozatának Franciaország is segít. A csehszlovák szovjet egyezmény funkcionálása tehát Franciaországon, illetve a Népszövetségen múlott. Cserbenhagyás vagy szerződésszegés? A köztudatban, a publicisztikában, sőt a történetírásban is elterjedt egy olyan nézet, amely szerint Franciaország 1938-ban cserbenhagyta Csehszlovákiát, szerződésszegő volt. Az előbbi igaz, az utóbbi nem. A francia kormány nem szegte meg az 1924-ben és 1925-ben megkötött szerződést. Az előbbi nem tartalmazott katonai megállapodást, az utóbbi funkcionálása a Népszövetség döntésén múlott. A francia kormány cserbenhagyta szövetségesét úgy, hogy nem lett egyúttal jogilag szerződésszegő is. Erőteljes nyomást gyakorolt Prágára, 3

8 amivel olyan helyzetet igyekezett teremteni, s teremtett is, amellyel kivédte egy esetleges fegyveres konfliktus kirobbanását, vagyis a francia csehszlovák egyezmény életbelépését. Mi lett volna, ha 1938-ban Németország megtámadja Csehszlovákiát? Teljesítette volna Párizs szerződéses kötelezettségeit? Feltehetően nem. Ezt különben a München előtti napokban, amikor Angliával együtt a német követelések teljesítéséért szállt síkra, a prágai kormánynak többször tudomására hozta. Franciaország a Csehszlovákiával kötött szerződéseket de jure tehát nem szegte meg. Nem teljesítette azonban a francia és a csehszlovák katonai vezérkarok együttműködésére vonatkozó megállapodásokat, amelyek ben, a Poincaré Beneš-féle levélváltásban nyertek rögzítést. Ezek arra kötelezték a két ország vezérkarát, hogy együttműködjenek, s egységes tervet dolgozzanak ki, ha valamelyiküket agresszió fenyegeti. Nem kétséges, hogy a csehszlovák válság idején, ez a helyzet előállt. A francia kormány azonban igyekezett kibújni a vezérkarok együttműködésére vonatkozó megállapodások teljesítése alól tavaszától a francia politikai és katonai körök figyelmüket már arra összpontosították, hogy az 1925-ben megkötött francia csehszlovák szerződés teljesítése elől is kitérjenek. Ismert francia jogászok és politikusok a sajtóban és előadásokban azt bizonygatták, hogy a Rajna-vidék megszállása után az egész locarnói rendezés, így a francia csehszlovák egyezmény, elvesztette érvényét. A Quai d'orsay nyilvánosan elhatárolta magát ettől a koncepciótól. Fél évvel később, 1938 őszén azonban felülkerekedtek azok az erők, amelyek ha nem is ilyen címen, de mindenáron szabadulni akartak az egyezményben vállalt kötelezettségek alól. 2. Képek 4

9 5

10 6

11 1. Az egyházak "államosítása" BALOGH Margit GERGELY Jenő Az egyházak államosítása Az őszi megállapodások A Magyar Köztársaság kormánya, valamint a református, az evangélikus és az unitárius egyház, illetve az izraelita felekezet között október 7. és december 14. között az állam és az egyház közötti viszony kérdésének mindkét részről óhajtott békességes és helyes rendezése céljából ún. megállapodásokat kötöttek. (A megállapodás fogalom jogi természete homályban maradt, tudatosan kerülték az egyezmény, netán a sokkal egyértelműbb szerződés szó használatát. Azáltal viszont, hogy a megállapodások szövegét az illetékes egyházi fórumok jóváhagyták, és ezek a Magyar Közlönyben megjelentek, jogszabályi érvénnyel bírtak.) A megállapodások szövege egy alapsémát követ: nyolc vagy kilenc pontból és azokon belül alpontokból áll. Az eltéréseket csak az adott felekezet speciális vonatkozásai jelentik. Az, hogy a megállapodások egy kaptafára készültek, már önmagában is jelzi, hogy a hatalom formáljogilag és politikailag sem tett különbséget az egyes történelmi keresztény egyházak vagy az izraelita felekezet között. Elválasztás vagy odaláncolás? Ezeket a megállapodásokat nem kölcsönösen akarták a felek, hanem a totálissá váló államhatalom kényszerítette ki (ami a katolikusokkal szemben ekkor még nem sikerült). Az állam és az egyházak, felekezetek között ugyanis közjogilag rendezett volt a viszony. A dualizmus kori liberális szabályozást (a felekezetek egyfajta rangsorolását is jelentő háromfázisú bevett, elismert, el nem ismert koordinált rendszert) az évi 33. tc. felszámolta, amikor kimondta, hogy Magyarországon kétféle jogállású felekezet létezhet: az állam által elismert, illetve el nem ismert felekezet. Ugyanakkor semmiféle törvény nem helyezte hatályon kívül az idevágó jogszabályokat, így a legfontosabbat, a vallásszabadságról szóló évi 43. tc.-t sem. Sőt mi több, az 1945 után született törvények ezt megerősítették. Így az évi 1. tc. a köztársasági államformáról vagy az évi 18. tc. a békeszerződés ratifikálásáról. E téren radikális változást az évi 20. tc., az ún. szocialista alkotmány hoz majd. Ennek 54. -a mondta ki a szeparációt: az egy-házakat különválasztja az államtól. Tehát az őszi megállapodásokat még ezen közjogi változtatás előtt kötötték meg, mégpedig a hatályos törvények és jogszabályok mellőzésével. A kormány a megállapodások kikényszerítésével egyrészt az iskolák júniusi államosításából fakadó bizonytalanságot akarta elsimítani, más-részt a szeparációból következő helyzetnek akart elébe menni. Ha ugyanis a szétválasztás bekövetkezik legalábbis alkotmányos viszonyok közepette, akkor ez azt jelenti, hogy az állam számára az egyházak működése közömbös, azokat a civil társadalom autonóm szervezeteinek tekinti. Amennyiben a vallás magánügy, akkor a vallást hordozó egyházak működése sem lehet az állam által szabályozott és ellenőrzött. A történelem már bebizonyította, hogy egy szeparáció lehet nem egyházellenes szándékú, hanem a természetes munkamegosztás következménye, s az állami gyámkodástól megszabadult egyházak saját maguk alakíthatják ki önkormányzatukat, autonómiájukat, és megtalálhatják az állammal való együttműködés lehetőségeit (Belgium). Ám ha a szeparáció antiklerikális céllal megy végbe (mint történt pl. Franciaországban a századelőn), akkor annak következménye az egyházak közéleti tevékenységének háttérbe szorítása. Rákosiékat a francia példa (is) bátorította arra, hogy a szeparáció jogi kimondása előtt már olyan feltételrendszer kialakítására törekedjenek, amely eleve korlátozta az egyházakat. Így formálissá tette a szabad egyház a szabad államban elv érvényesítését. A megállapodások szomorúhistóriája Az őszi megállapodásoknak csak a szövege hasonló, kikényszerítésük közelről sem egyformán ment végbe. Rákosi januári bejelentésének megfelelően a kormányzat tavasszal kezdett hozzá az egyházak helyzetének rendezéséhez, ekkor kezdődött a meg-állapodások előkészítése is. Akkor lényegében ez még csak az egyházi iskolák államosításának tervezete volt, leöntve néhány hangzatos mondattal az egyház szabadságáról. Református egyháztörténészek szerint a megegyezésre inkább hajlandók szerepét a református egyháznak szánta a Rákosi-féle szalámipolitika. A református egyház demokratikus alkotmánya megkönnyítette a hatalom számára nemkívánatos személyek április-májusban véghezvitt eltávolítását. Az új egyházi vezetés (a Ravasz László helyébe lépő Bereczky Albert püspök) hajlott az új hatalommal való megbékélésre, sőt együttműködésre, amit teológiai argumentációval és bizonyos nemzetközi segédlettel (Karl Barth) is alátámasztottak. S talán nem utolsó szempont az sem, hogy a megállapodás legelső tervezeteiben még több oktatási intézmény meghagyása szerepelt, mint a véglegesben! (Pl. a meghagyottak mindegyike általános iskolát 7

12 is működtethetett volna, ám a szorgos ujjak ezt húzták át elsőnek, s megmaradhatott volna a csurgói kollégium is.) Keményebben ellenállt a jóval kisebb lélekszámú, de annál inkább figyelemre méltó szellemi és részint anyagi erővel rendelkező evangélikus egyház. (Amelyet ráadásul az evangélikus németek és szlovákok kitelepítése vagy kitelepülése is sújtott.) Nagy tekintélyű vezetői között kiszorultak a vezetésből. A személyi változások azonban nem jártak azonnal a megegyezési készség felülkerekedésével. Az előző korszak vezéregyénisége, Raffay Sándor bányakerületi püspök helyébe lépő Ordass Lajos e tekintetben követte elődje példáját. Rákosiéknak így nem volt más ötletük, mint a püspök büntetőjogi felelősségre vonása szeptemberben az evangélikus egyház több tekintélyes vezetőjével együtt letartóztatták. Ám Rákosiék ekkor még nem voltak elég magabiztosak ahhoz, hogy a későbbi Mindszenty-ügyhöz hasonló politikai pert kreáljanak Ordass körül. Ehelyett az Uzsorabíróság elé vitték az ügyet, amelynek különtanácsa devizabűntettben marasztalta el a vádlottakat. Ordass püspököt két év fegyházra ítélték. A színjáték funkciója az volt, hogy ezáltal eltávolítsák az egyház éléről azokat, akik a megállapodást (s a nagy horderejű iskolaállamosítást) ellenezték. Az Ordass-per nem az első per, amit püspök ellen kezdeményeztek. Bár a magyar közvélemény számára az egyházüldözés szimbóluma a Mindszenty-per (1949. február), de kevesen tudják, hogy az egyházi vezetők közül elsőként, május 22-én a tiszai evangélikus egy-házkerület püspökét, Turóczy Zoltánt tartóztatták le. A máig tisztázatlan Turóczy-ügy azért érdemel figyelmet, mert 1948-ban éppen ő lett az evangélikus püspökök között az állammal kötendő megállapodás egyik szorgalmazója, kidolgozója, majd aláírója. A ezer lélekszámú unitárius egyház vezetői érthető módon a hozzájuk legközelebb álló reformátusokhoz igazodtak. Az izraelita felekezet helyzete is speciális volt. Azon túl, hogy a magukat izraelita felekezetűnek valló magyar állampolgárok száma (1949) mintegy százezer volt tehát a korábbinak csupán ötöde, a vallásukat tényleg gyakorlók száma ennél is kisebb lehetett. Velük kapcsolatban még egy vallásilag közömbös, sőt tudatosan egyház- és vallásellenes hatalom sem hagyhatta figyelmen kívül a holocaust tragédiáját, s annak következményeit, amelyek még igencsak elevenen éltek az akkori Magyarországon. Az 1948-as megállapodások keletkezéstörténetének mármint az egyházak és az állam közötti viszony rendezésének leginkább neuralgikus pontja az iskolakérdés: az egyházi iskolák államosításának végrehajtása volt. A megállapodásokban ugyanis ezt az aktust az egyházakkal legitimáltatták, azaz tudomásul vételük volt mintegy feltétele szerény engedmények fejében működési szabadságuk korlátok közötti meghagyásának. A hatalom ezzel elérte célját, hiszen ekkorra már szinte csak az iskola volt az a terület, amely a templomon kívül lehetővé tette az egyház(i)ak jelenlétét a közéletben, a társadalomban. Az iskolák elvételével ez a tevékenység szigorúan a templomok falai közé szorult vissza, ott is a besúgók hada által ellenőrzött módon. Variációk egy témára A protestáns egyházakkal 1948-ban aláírt megállapodások szövege szinte szó szerint azonos, az izraelita felekezettel aláírt megállapodás az előbbiektől több pontban lényegesen eltér. Az 1. pont arról szól, hogy az adott egyház helyzetének új rendezése céljából a kormány és az illetékes egyház állandó közös bizottságot küld ki új vallásügyi törvények kidolgozására. Ez mindegyik megállapodás kiinduló pontja. A 2. pont mindegyik szövegben azonos. Részint deklarálta, hogy a kormány minden eszközzel biztosítja a vallásgyakorlat teljes szabadságát (amit egyébként a hatályos törvények meg is követeltek), részint pedig az aláíró egyház hűségnyilatkozattal felérően ezt a kijelentést nemcsak magáévá tette, hanem megállapította, hogy a kormány a szabad vallásgyakorlatot eddig is biztosította, védte, sőt az évi 33. tc. értelmében jelentősen kiszélesítette. A tények ismeretében nyilvánvaló, hogy ez sem felelt meg a valóságnak. A 3. pont az egyházi élet szabad működésébe tartozó dolgokat, tevékenységeket nevezte meg. Ezek az egyes felekezetek természetéből következően némileg eltérőek voltak, de a lényeg azonos: istentiszteletek tartása nemcsak a templomokban, hanem a családi otthonban vagy szabad téren is engedélyezett. Szabadon végezhetik a hitoktatást, a szeretetmunkát. E téren külön kiemelendő, hogy mindegyik megállapodásban a kötelező iskolai vallásoktatás jogáról és annak biztosításáról van szó! Ugyanezen pont második bekezdése garantálja az egyházak autonómiájának sérthetetlenségét, amelyet az államfő által jóváhagyott egyházi törvények szabályoznak. (Ilyen autonómiaszabályzattal a protestáns egyházak éppúgy rendelkeztek, mint az izraelita felekezet. Önkormányzata csak a katolikus egyháznak nem volt.) A 4. pont az egyházak és felekezetek karitatív-szociális ténykedésének engedélyezését és helyeslését tartalmazza. Az 5. pont érdekes módon a református és az izraelita megállapodásban megegyező: a szabad egyház szabad államban elv deklaratív megfogalmazása, amit az állam tudomásul vesz. Ez elvileg ugyanis a szeparáció igenlését jelentette. Az elvi deklaráció után az elválasztást követő átmeneti időre vonatkozó passzus már mindegyik megállapodásban szó szerint azonos. Az elválasztást követően egy átmeneti időre lesz szükség, amíg 8

13 az egyes egyházak az államtól függetlenül anyagilag meg tudnak állni a saját lábukon. Addig ún. egyházi államsegélyt folyósítanak nekik. A személyi államsegélyt (azaz a kongruát) a köztisztviselői fizetésekhez viszonyítva adják január 1-jétől öt évig az aláíráskori mértékben. Ezt követően az állam újabb öt évig 25%-kal, január 1-jétől 50%-kal, január 1-jétől 75%-kal csökkentett mértékben folyósítja, míg végül december 31-én mindenféle államsegély megszűnik. Ennek megfelelően minden más segélyt, támogatást (dologit is) ennek a kulcsnak megfelelően csökkentve kaphatnak az egyházak. (Tegyük hozzá, hogy már az első öt év eltelte után komoly problémát okozott a csökkentés, amiben jelentős szerepet játszott az is, hogy szeptember 1-jei hatállyal az egyházak megmaradt földjeik önkéntes felajánlására kényszerültek. A megígért vételár egy részét csak 1953-ban fizették ki, a végleges összegen évekig vitáztak után az államsegély csökkentésére nem került sor.) E pénzügyi passzusnak az volt az üzenete, hogy két évtized múltán az egyházak úgymond önellátóvá válnak, ezért nem szorulnak államsegélyre. Ez az érvelés már akkor is eléggé átlátszó lehetett. Miből tarthatta volna fenn magát bármelyik történelmi egyház húsz év múltán? Az egyre inkább elszegényedő hívek adójából vagy adományaiból aligha. Nyilvánvaló, hogy Rákosiék elképzelése szerint két évtizedre lett volna szükség ahhoz, hogy az egyházakat felszámolják, és mint költségkihatású intézmények megszűnjenek. A 6. pont az újabb hűségnyilatkozat helye: az egyházak istentiszteletein a köztársaságért, az államfőért, a kormányért, úgyszólván az új rendszerért imádkoznak, az állami ünnepeken alkalomhoz illő istentiszteletet tartanak. A 7. pont az iskolákkal és a tanintézményekkel foglalkozik. E pont elvi része egységesen a következő: az illetékes felekezet az egyházi iskolák államosítását tudomásul veszi, az állam átveszi a tanszemélyzetet, kizárólag egyházi célú lelkészi utánpótlást biztosító vagy más egyházi tevékenységet végző intézményeket nem államosítják. Ennek fejében a kormány elismeri az adott egyház érdemeit az oktatás terén, s kezelésében hagyja a megállapodásban felsorolt intézeteket. A történelmi érdemekhez kétség nem férhet, bár ezeket Rákosiék nem sokra becsülték. Azt azonban még a kommunista vezetés is belátta, hogy voluntarista elképzeléseik dacára még évtizedekig számolni kell az egyházak működésével, az pedig lehetetlen a lelkészi (papi) utánpótlás nélkül. A megállapodások egyházi részről történő elfogadásának egyik érve volt, hogy a legfontosabbnak tartott iskoláikat meghagyták. (A reformátusok megállapodásában még homályos ígéret is található, miszerint a meghagyott oktatási intézmények száma nem lezárt: Az elkövetkező évek során az eddigi keret eseti bővítéséről az 1. pont szerint alakított állandó bizottság hivatott a kormánynak javaslatot tenni. ). Ugyanitt található egy megtévesztő kitétel: a kormány elismeri és biztosítja az egyháznak azt a jogát, hogy az állami jellegű iskolákban a kötelező vallástanítás továbbra is teljesen szabadon történjék. Úgy tűnhetett, hogy az egyházak csupán az iskolafenntartás terheitől szabadultak meg, a vallási nevelés nem csorbul. Valóban, az iskolák államosításáról szóló évi 33. tc. nem érintette a hitoktatás kötelező avagy fakultatív jellegét. Ám az előrelátóbbak már annak idején figyelmeztettek: egy ateista állam iskolamonopóliuma mellett ez az állapot nem lehet tartós. Az egyházakkal kötött megállapodások taktikai voltát éppen az iskolakérdésben bekövetkező fejlemények igazolják vissza a leginkább. Míg a katolikus egyház 1950-ben mégiscsak visszakapott nyolc középiskolát (1948-ban valamennyi katolikus iskolát államosították), addig 1952-ben a református egyház a debreceni fiúgimnázium kivé-telével lemondott minden iskolájáról, az evangélikus egyház pedig feladta mindkét gimnáziumát. Az izraelita középiskola folyamatosan működhetett. A zárópontok (8-9.) arról rendelkeztek, hogy az illetékes egyházak az új állami törvényekkel szinkronba hozzák működésüket, illetve a fennmaradó vitás kérdésekről az 1. pontban beígért bizottságok hoznak majd döntéseket. Az evangélikusokkal aláírt megállapodás a reformátusokénál jóval szerényebbre szabta a megtartható iskolák számát: csupán két fővárosi iskolájuk maradhatott, a VII. kerületi (Fasori) gimnázium és a IV. kerületi (ma V. ker.) Deák téri leánygimnázium. A valóban kis létszámú unitárius felekezet számára egyetlen egyházi fenntartású épületet hagytak meg: a füzesgyarmati volt unitárius iskola egy tantermét a vele egybe- épült lelkészi lakással, ám nem iskola, hanem gyülekezeti otthon céljára. Az izraelita felekezet megtarthatta a budapesti Abonyi utcai fiú- és leánygimnáziumát, amelyet a pesti izraelita hitközség tartott fenn. (A tervezet még az általános gépészeti irányú ipari fiú- és ipari leány- középiskolát is meghagyta volna.) Az érintett egyházak kezelésében maradnak a kimondottan papi utánpótlást szolgáló intézmények, azaz a teológiai főiskolák. Az izraelita felekezettel kötött megállapodás azonban pontosan felsorolja (7/c. pont), hogy az államosítás nem érinti a kizárólag hitfelekezeti célzatú, nem közoktatásügyi jellegű tanintézeteket, rabbiiskolákat, jesivákat, talmud-tóra iskolákat, lelkész- vagy hitoktatókat képző intézeteket... Változatlanul érvényben marad az Országos Rabbiképző Intézet jogállása és szervezete.... Az izraelita felekezettel december 7-én kötött megállapodás több szempontból is figyelmet érdemel. A szövegben következetesen az izraelita hitfelekezet terminust használják, ezzel a kormány figyelmen kívül hagyta a felekezeten belüli irányzatokat. 9

14 A két irányzat (neológ, ortodox) vezetői december 29-én a VKM-ben előterjesztették a közös választási szabályzatot, amely alapján a kormány január 15-én elrendelte az izraeliták országos gyűlésének összehívását azzal a céllal, hogy megteremtse a felekezet egységes szervezetét. A gyűlésre február 20-án került sor, ahol elfogadták a Magyar Izraelita Vallásos Szervezet Egységes Szervezetéről szóló szabályzatot. Az egységszervezet neve a Magyarországi Izraeliták Országos Irodája lett, amely később MIOK néven egészen a rendszerváltozásig fennállt. A kormány messzemenően tekintettel volt a zsidó vallási ünnepekre, amelyek csak ritkán estek egybe a keresztény ünnepekkel. Az utóélet A megállapodások évfordulóin egészen a legutóbbi évtizedig az udvariasságon túlmenő szervilis beszédeket és ünnepélyes istentiszteleteket tartottak. Holott között nem az állam és az egyházak szétválasztása ment végbe, hanem az egyházakat állami ellenőrzés alá vonták, mondhatni államosították. Ez részét képezte a termelés és a tulajdon államosításának, a pártállami diktatúra megteremtésének, a civil szervezetek felszámolásának. A megállapodások az egyházakra távlatilag nézve katasztrofális következményekkel jártak. Az állam célja az egyházi struktúrák konzerválása, még centralisztikusabbá tétele volt. Jó példa erre a protestáns egyházakban a püspökök hatalmának növelése, az evangélikusoknál a püspök-elnök pozíció létrehozása. Nem járt jobban az izraelita felekezet sem. Az egyezmények aláírása után, az évi alkotmány értelmében az egyházak, felekezetek vezetői hűségesküt tettek. (A református, evangélikus és unitárius vezetők január 13-án, az izraeliták január 15-én.) A katolikus püspökök (ekkor még) megtagadták az eskütételt, csak a kongruás papok esetében járultak hozzá. A megállapodások egészen 1990-ig az állam és az illető egyházak kapcsolatainak formális alapját képezték február 6-án Németh Miklós miniszterelnök és Paskai László bíboros közös nyilatkozatot tettek közzé, miszerint kölcsönösen semmisnek tekintik az augusztus 30-i megállapodást. Ezt követően az Országgyűlés felhatalmazta a kormányt, hogy vizsgálja felül a többi egyházzal kötött megállapodásokat. Ennek értelmében Glatz Ferenc kultuszminiszter javaslatára a miniszterelnök március 19-én találkozott a református, az evangélikus és az unitárius egyház, valamint az izraelita felekezet (MIOK) vezetőivel, és formálisan is felbontották az 1948 őszén aláírt megállapodásokat. Ezzel az aktussal felgyorsult mindazon korlátok lebontása, amelyek az egyházak szabad működését akadályozták. 2. Képek 10

15 11

16 1. Meghagyott református iskolák Megállapodások részletek Meghagyott református iskolák A reformátusokkal kötött megállapodás 7/e. pontja szerint az eddiginél nem nagyobb keretben továbbra is egyházi iskolák maradjanak: a sárospataki református kollégium szervezetébe tartozó gimnázium, líceum és tanítóképző intézet, a debreceni református kollégium szervezetébe tartozó gimnázium, líceum és tanítóképző intézet, valamint a Dóczi leánynevelő intézet leánygimnáziuma, leánylíceuma és tanítóképző intézete, a pápai református kollégium szervezetébe tartozó gimnázium, a budapesti IX. ker. Lónyay utcai református gimnázium és, mint ennek szerves része, a Baár-Madas leánygimnázium. Izraelita ünnepnapok Mentesül az iskolába járás alól minden izraelita vallású tanuló a következő ünnepeken: Ros Hasonoh (Ujév) két napja, Sabbosz-Tsuvoh (Megtérés szombatja), Jom Kippur (Engesztelő nap), Szukosz (Sátoros ünnep) első és második napja, Hosánoh Ráboh (Sátoros ünnep hetedik napja), Semini Aceresz és Szimchasz Tóra (Sátoros ünnep nyolcadik és kilencedik napja), Pészach (Húsvét) első, második, hetedik és nyolcadik napja, Sevuosz (Pünkösd) első és második napja. Szombati napnak és ünnepnapnak számít az ezeket megelőző köznap is napszálltától kezdve, mivel az izraelita vallástörvények értelmében az izraelita ünnepnapok már a megelőző nap napszálltával kezdődnek. (7/e pont) A szombat ünneplése A kormány biztosítja, hogy az izraelita vallástörvények értelmében az izraelita vallású tanulók a szombati napot megfelelően megünnepelhessék. Ennek értelmében a szombati tanításon való megjelenésre nincs kötelezve az a tanuló, akinek szülője, illetőleg gondozója szombattartó, és ezt az illetékes hitközség igazolja. Ezeknek a tanulóknak a száma nem haladhatja meg az illető iskolába járó tanulók 20%-át. A nem szombattartó izraelita vallású tanuló is mentesül az írás, számolás, rajzolás és kézimunka elvégzése alól, s általában minden olyan ténykedés alól, amelyek az izraelita vallástörvények értelmében a szombati napon tilosak, feltéve, hogy azt a tanulók szülője, illetőleg gondozója az iskola igazgatójától írásban kéri. (7/e pont.) 12

17 1. Végzetes kompromisszum? FIGYELŐ DEÁK István Végzetes kompromisszum? A kollaboráció és az ellenállás problémái a második világháború alatt* A kollaboráció a nemzet érdekétől eltérő érdekekből a megszálló hatalom kiszolgálása, vagy kooperáció az erősebb külső hatalommal annak érdekében, hogy a nemzet erőtartalékait megőrizhessük jobb időkre várva? Évezredes vitakérdése ez a napi politikának és több évszázados vitája a politikusokat utólagosan értékelő vitája a történetírásnak. Egyesek azt gondolták, hogy nemzetüknek tesznek szolgálatot, mások azt, hogy világtendenciák lokális végrehajtói lehetnek. Van, akit pedig egyszerűen személyes vágy hajtott a pozíciók felé. De ki, mikor, hogyan minősíthető? A norvég, a magyar, a szlovák, a horvát, de ugyanígy a francia, sőt a szovjet együttműködők tevékenységét újra elemzi Deák István, az USA-ban élő neves magyar történész. A közvéleményt, az olvasóközönséget a második világháború jobban foglalkoztatja, mint bármi más téma. Se szeri, se száma a Hitlerrel, a háborúval, az SS-sel, a koncentrációs táborokkal, a háborús felelősség kérdésével és a második világháború következményeivel foglalkozó könyveknek. Máig sem emésztettük meg a háborút és annak következményeit. Ami sok minden máson kívül megkülönbözteti a második világháborút az elsőtől, az a második háború erősen ideológiai jellege. Ideológiai konfliktusok esetén sok az önkéntes mind a katonaság, mind a polgári lakosság körében. Gondoljunk a második világháborús önkéntes rohamutászokra, kommandókra, ejtőernyősökre, repülőkre, Waffen-SS katonákra, nagyvárosi ellenállókra, vidéki partizánokra, kollaboráns milicistákra, a németek oldalán harcoló önkéntes segédcsapatok tömegére! Az első világháborúban a legtöbb ember azért szolgált, mert behívták. A második világháborúban a behívottak millióin kívül lelkes emberek tömegei jelentkeztek valamilyen szolgálatra. Ha leszámítjuk a kezdeti két évet, amikor Európában még klasszikus háború folyt, akkor állíthatjuk, hogy a második világháború az önkéntesen jelentkezők háborúja vagy az önkéntesek háborúja is volt. Polgárháborúk A németek megszállta szovjet területen szovjet partizánok, orosz nemzetiek, ukrán nemzetiek, fehérorosz nemzetiek, ukrán kollaboránsok és kaukázusi népek harcoltak egymással. A háború során több mint egymillió szovjet polgár viselt valamifajta német katonai egyenruhát. Semmi kétség, többen is jelentkeztek volna, elsősorban a szovjet hadifoglyok közül, ha a németek engedik őket. Mi sem jellemzőbb a háborús német politika fejetlenségére, mint hogy sohasem tudtak döntésre jutni a kollaboráció kérdésében. Hitler általában ellenezte akár a fegyveres, akár az ideológiai kollaborációt. A Führer szemében a legyőzött és megszállt népek, mint például a franciák, nem érdemelték meg, hogy fegyverrel szolgálják az ügyet, sem pedig hogy maguk is nemzetiszocialistákká váljanak. Az utóbbi a német nép vagy legfeljebb az északi árja népek kiváltsága volt. Hitler leginkább az olyan megalázkodó, gazdaságilag hasznos, konzervatív országokat kedvelte, mint Románia, Magyarország, Pétain marsall Franciaországa vagy a Dán Királyság. Katonai támogatást nem szívesen kért a csatlósoktól, s az ajánlkozókat gyakran elutasította. Példaként említhetjük a Vlaszov-féle orosz hadsereget s annak sok elődjét. Ha Hitler 1941-ben támogatja az orosz önkéntes hadseregek felállítását, akkor igen valószínű, hogy Sztálin szovjet ellenségei, a németekkel karöltve, megdöntik a szovjet rendszert. Heinrich Himmler az orosz segédcsapatok ügyében inkább meggyőzhető volt, feltéve, hogy az önként jelentkező megfelelt az árja faji követelményeknek. Az SS főnök, hangulatának megfelelően, a német/árja karakterisztikumokat megtalálta hol az ukránokban, hol a lettekben és észtekben, sőt néha még a cseh népben is, de érdekes módon Himmler a litvánokat nem tartotta beárjásíthatóknak, nem beszélve a lengyelekről, akiket mélységesen megvetett. Így aztán Himmler szívesen fogadta az ukrán, de még a muzulmán bosnyák önkénteseket is a Waffen-SS-ben, de hallani sem akart lengyelek felvételéről. Pedig a bosnyákok is, az ukránok is az alsóbbrendű szláv népekhez tartoztak. 13

18 Egyes német katonai ellenállók, köztük Claus Graf Schenk von Stauffenberg, 1944-ben a Hitler-ellenes merénylet tervezője és kivitelezője, 1941 után megpróbálták mozgósítani a fogságba esett szovjet katonákat a sztálini rend-szer megdöntésére, abban a reményben, hogy azután egyesült erővel vonulhatnak fel a hitleri zsarnokság ellen. Tervükből persze semmi sem lett. Az önkéntesek számát illetően óvatosaknak kell lennünk, hiszen az ún. önkéntesek gyakran az éhhalál elől menekültek el a fogolytáborokból. És mégis! Gondoljunk csak a sok önkéntes seregre: Jugoszláviában horvát usztasák, szerb csetnikek, kommunista partizánok, bosnyák, albán és szerb nemzetiek ragadtak többé-kevésbé önként fegyvert. Görögországban a köztársaságiak, monarchisták és kommunisták vívtak véres polgárháborút. A második világháborúban európaiak milliói hagyták ott önként otthonukat, s társaikkal bevetették magukat az erdőkbe és a hegyekbe, vagy bujkáltak a nagyvárosokban, alkalmat keresve, hogy a megszállóknak ártsanak. Velük szemben szintén sok volt az önkéntes: a Waffen-SS-ben, a németek helyi segédcsapataiban, a különböző nemzeti rendőrségekben. Az általában náciellenes Dániában, valamint Norvégiában több önkéntes szolgált a Waffen-SS-ben és más németbarát alakulatokban, mint az ellenállási mozgalomban. Hogy az önkéntesek jó vagy rossz ügyért szálltak harcba, az e pillanatban nem kutatásunk témája. Kollaboránsok és ellenállók Sem az ellenállók, sem a kollaboránsok nem hittek igazán a parlamenti rendszerben, hanem inkább egy olyan tekintélyállamot tartottak megfelelőnek, amelyben ők maguk játsszák majd a főszerepet. Igaz, ebből a szempontból a fasiszták és a kommunisták sokkal messzebb mentek, mint a mérsékelt, nem kommunista ellenállók és a mérsékeltebb, konzervatív kollaboránsok. Vajon hány kollaboráns és hány ellenálló volt? Számadataink nincsenek, nem is lehetnek, hiszen nem tudjuk meghatározni, egymástól elhatárolni a két tevékenységet. Hol végződik az ellenállás és hol a kollaboráció? Melyik ponton olvad egyik is, másik is a semleges magatartásba? Különben is, a két tevékenység nem mindig ütközött egymással. Gyakran ugyanaz az ember vagy ugyanaz a csoport volt egyszerre ellenálló és kollaboráns. Maurice Papon volt francia rendőrfőnököt a háború után a bíróság elítélte mint kollaboránst, hogy utána rögtön felmentse és megdicsérje ellenálló tevékenységéért. Mint az ellenállás kitüntetett hőse, Papon ragyogó karriert futott be Franciaországban, egészen addig, amíg vén korában egy másik francia bíróság az emberiség ellen elkövetett bűnök vádjával börtönbüntetésre nem ítélte. Tény, hogy a háború alatt Papon mint vidéki prefektus sok zsidót adott át a németeknek, de az is tény, hogy más német intézkedéseket elszabotált a szövetségesek és a francia maquis érdekében. Papon esete nemhogy nem egyedülálló, de nagyon sok politikailag aktív emberre jellemző. Tömegével akadtak lengyel, ukrán vagy orosz németellenes ellenállók, akik habozás nélkül segítettek a németeknek a zsidók összeszedésében, más kérdésekben viszont a lehető legtöbbet ártottak a németeknek. Vajon kollaboráns vagy ellenálló volt-e Kállay Miklós miniszterelnök? Úgy érzem, hogy Kállay és sokan mások, akik a náci és a bolsevista veszélyek között próbáltak navigálni, valamilyen harmadik, eddig név nélkül maradt kategóriába sorolandók. A háború utáni tisztogatás a lakosság 8%-át érintette. A felelősségre vonásnak igen sok formája volt: lincselés, rögtönítélő és rendes törvényszéki eljárás, internálás, rendőri felügyelet, polgárjogoktól való megfosztás, nemzeti becstelenség kimondása (dégradation nationale), nyugdíjtól való megfosztás, elbocsátás, különböző tilalmak és eltiltások. Francia kollaboráns nem lakhatott az olasz vagy a német határ közelében; magyar kollaboráns nem lehetett ügyvéd; osztrák kollaboráns nem lehetett középiskolai tanár; holland kollaboráns még a szabadulása után sem utazhatott külföldre, sőt otthonában sokáig ún. hazafiúi felügyelet alatt állt. Úgy tűnik, hogy háborús viselkedéséért az európai lakosság 3%-a ellen indult eljárás, a tisztogatás a felnőtt férfilakosságnak kb. 8%-át érintette. Ilyen arányú tisztogatás azelőtt sohasem volt, és ma teljesen elképzelhetetlen. A volt kommunisták elleni eljárások teljes elhanyagolása talán éppen annak tulajdonítható, hogy a második világháború végén olyan sok embert vontak felelősségre. A szövetségesek dilemmája Történetünkben különleges helyzetet foglalnak el a németek szövetségesei. Nota bene: Hitler Európájában több volt a német szövetséges, mint a legyőzött ellenség, illetve a helyzet gyakran és gyorsan változott, legyőzött ellenségből német szövetséges, majd a német hatalom hanyatlása idején újra ellenség lett. Gondoljunk Romániára, amely 1939-ben még francia- és britbarátnak számított, de 1941-ben Hitler oldalán lépett a háborúba, hogy 1944-ben teljes erejével a németek és szövetségeseik ellen forduljon. A legnagyobb német sikerek idején, 1940-ben és 1941-ben, az európai kormányok nagy többsége a németek oldalán állt, később 14

19 ugyanazok a rezsimek igyekeztek bebizonyítani, hogy ők is, népük is, mindig a nácik ellen harcolt. Kezdettől végig náciellenesnek, a kollaborációra nem hajlamosnak egyedül a lengyel nép bizonyult. Igaz, nekik a németek nem is adták meg a lehetőséget, hogy kollaboráljanak. A németek hivatalos szövetségesei Olaszország, Finnország, Magyarország, Románia, Horvátország, Szlovákia, Bulgária és Dánia voltak, az utóbbi főleg azért, mert a dán kormány aláírta az antikomintern paktumot. Ezen felül a helyi hatóságok németbarát magatartást tanúsítottak Franciaországban, a három balti államban, Albániában, sőt Szerbiában is. Igaz viszont, hogy a németek előbb-utóbb kénytelenek voltak katonailag is megszállni a háborúból kilépni szándékozó szövetségeseiket. Így egyik ország sem volt az elejétől végig száz százalékosan kollaboráns, és Lengyelország kivételével egy ország sem volt konzisztensen ellenálló. Mindez azt jelenti, hogy a németekkel szövetséges országokban a klasszikus ellenállásra, illetve a klasszikus kollaborációra késztető helyzetek nem léteztek, vagy csak a német katonai megszállás aránylag rövid ideje alatt váltak lehetővé. Hogyan is lehetett volna 1944 előtt Magyarországon kollaborálni a német megszállókkal vagy ellenállni a németeknek, amikor Magyarországon nem állomásozott német megszálló hadsereg? A hágai egyezmény válasza a megszállás kérdésére röviden: a megszállt ország lakossága köteles együttműködni a megszálló hatalommal, amennyiben az törvénytisztelő, és képes a rendet fenntartani. Ilyen klasszikus helyzet állott elő például Norvégiában, ahol a német megszállók először óvatosan kerülték az atrocitásokat, miközben uralmukat az egész országra kiterjesztették. A baj onnan származott, hogy az Angliába menekült király és kormány nem ismerték el a német norvég fegyverszünetet, ellenállásra buzdítottak, s így a norvég polgárt súlyos dilemma elé állították. El kellett döntenie, mivel szolgálja jobban a haza és a maga meg a családja ügyét: ha Norvégia nyugalma, a termelés folytonossága és a német atrocitások elkerülése végett engedelmeskedik a megszállóknak, vagy ha az ország becsülete és a jövő érdekében ellenáll a német intézkedéseknek? Ki kellett számítania, hogy mi az ellenállás ára, rövid lejáratra, s mi a kollaboráció ára, hosszú lejáratra. A háború utáni viták Norvégiában e dilemma körül forogtak. A magyar probléma Magyarország számára, amely német szövetséges volt, az ilyen típusú kérdések csak a német megszállás idejére lehettek érvényesek. Horthy sikertelen fegyverletételi kísérletének idejéig a német hatalom és a magyar polgárok között állt a magyar kormány, amely még a legválságosabb helyzetben, így 1944 nyarán is, képes volt újra megerősíteni a pozícióját és korlátozni a német befolyást. Mi volt a magyar kormánnyal szemben egy németellenes polgár kötelessége, miként viselkedtek a németellenes magyar politikusok? A választ tudjuk: a kommunisták kivételével minden németellenes magyar politikus a Horthy-rendszerrel való együttműködést választotta, abban a reményben, hogy ezzel a kormányt erősíti a náciellenes küzdelemben. Az üldözött zsidóság vezetői még ennél is messzebb mentek, amikor bizalmukat egy hírhedten antiszemita rezsimbe vetették abban a reményben, hogy a Horthy-rendszer megvédi őket a még sokkal elvetemültebb német antiszemitákkal szemben. Képzeljük el az ellenállás dilemmáját Romániában! Antonescu Romániája a németek leglelkesebb katonai szövetségese volt, a háború alatt mégis titokban tárgyalt a szövetségesekkel. Még maga Antonescu is a háborúból való kilépés politikáját támogatta augusztus 23-án a király és a hadsereg, a föld alatt szervezkedő kommunistákkal karöltve, megdöntötte Antonescu rendszerét, szembefordult Hitlerrel, és segített kiverni az országból a hatalmas német hadsereget. Vajon helyes lett volna, ha 1944 augusztusa előtt a németellenes politikusok, katonai parancsnokok vagy egyszerű polgárok nem engedelmeskednek a kormánynak? A katonai átállás azért sikerült, mert a katonai parancsnokok engedelmeskedtek a főnökeiknek, még akkor is, amikor ezek rövid egymásutánban homlokegyenest ellenkező utasításokat adtak ki alantasaiknak. Magyarországon az aránylag tiszta, norvég típusú helyzet csak október 15. után következett be. Azelőtt sokkal bonyolultabb volt a probléma, amennyiben adva volt egy jobboldali, ellenforradalmi rendszer, amelyben a szocialistáknak, a demokratáknak, a liberálisoknak, de még az angol értelemben vett konzervatívoknak sem volt igazán helyük, de amely mégis eltűrte, sőt az ország függetlensége érdekében sokszor fel is használta ezeket a csoportokat. Az ellenforradalmi rendszer maga is megoszlott. A kormánypárt mérsékelt szárnya a baloldal mérsékelt szárnyával szimpatizált; közös céljuk volt a fasiszta elemek távoltartása a hatalomtól. A kormánypárt jobboldali, radikális szárnya gyakran, de nem mindig, a fasisztákkal, a magyar nemzeti szocialistákkal alkotott érdekszövetséget. Gyakran, de nem mindig, mondhatnám, hiszen a szélsőjobboldali elit általában elutasította a nyilaskeresztesek forradalmi, plebejus programját. Sőt, nemcsak elutasította, de rettegett is tőle. Kialakult tehát két tábor: az egyik szerette a náci németeket, a másik félt tőlük: az egyik társadalmilag konzervatív volt, a másik a radikális társadalmi reform felé hajlott, az egyik mérsékelten, a másik vadul szállt szembe a zsidókkal. Viszont majdnem mindenki, még a baloldali ellenzék is, megegyezett a területi 15

20 revizionizmusban mint nemzeti célban. Továbbá, az egész ellenforradalmi rendszer, sőt még a baloldali ellenzék nagy része is egyetértett abban, hogy a zsidók befolyását csökkenteni kell a kultúrában és a gazdasági életben. Végül majdnem mindenki rettegett a bolsevista hatalomátvétel lehetőségétől Magyarországon. Így aztán Magyarországon volt parlamentarizmus, de nem volt demokrácia, s volt területi revízió, amelynek folyamán az országot sok szempontból alárendelték a németeknek. Viszont figyelemre méltó, hogy ez az alárendeltség csak kétszer, 1944 tavaszán és ugyanazon év késő őszén hozott teljes alárendeltséget. Hasonlóképpen Magyarország részt vett a háborúban a németek oldalán, de sohasem vett teljes erővel részt benne. Ezt a bonyolult háborús helyzetet a háború utáni rendszer nem vette, talán nem is vehette figyelembe. Többek között ez magyarázza a háborús bonyodalmak sommás megítélését a háború utáni években. A gyakorlatban persze nem lehetett a régi rendszer minden tagját kivégezni vagy börtönbe zárni. Ezért a népbíróságok különbséget tettek a nyilasok és a Horthy-rendszer között. A nyilas rendszer vezetőit bűnösnek mondták, függetlenül attól, hogy mit, vagy mit nem cselekedtek. A Horthy-rendszer vezetői közül azonban az antifasiszta pártok és a népbíróságok különbséget tettek a jó és a rossz Horthy-tisztek, a jó és a rossz Horthy- politikusok között. Néhány éven belül érdektelenné vált a különbségtétel a bűnös Horthy-rendszer és a bűnös Szálasi-rendszer között. Rákosi Mátyás uralma alatt a volt ellenállókat ugyanúgy letartóztatták, mint a volt kollaboránsokat, a szociáldemokratákat jobban üldözték, mint a jobboldali népi írókat, a zsidómentő katonatiszteket ugyanúgy kitelepítették, mint a volt nyilas katonatiszteket. Nem csoda, hogy a magyar közvélemény ma sem igen tud mit kezdeni akár a háborús eseményekkel, akár a Horthy-rendszerrel. Megválaszolatlan kérdések Az alapvető kérdés továbbra is: rosszul, bűnösen politizált-e a Horthy-rendszer, vagy talán az adott körülmények között nem is politizált olyan helytelenül. Kérdés, hogy mi mást tehetett volna a magyar politikai vezetés, s ez a másfajta politika kinek hozott volna hasznot, illetve ki itta volna meg a másfajta politika levét? Ahhoz, hogy a fentiekre válaszolhassunk, tudnunk kellene, hogy mi egy politikai vezető réteg célja, feladata? Az egyik út: megőrizni az ország becsületét mindenáron, a veszteségeket nem tekintve. Ezt az utat választotta a londoni lengyel kormány és a honi lengyel ellenállás vezetősége. A másik út, mindenáron, még a legnagyobb megalkuvás árán is megmenteni az ország vagyonát, ipari és más gazdasági létesítményeit. Ezen cél érdekében tevékenykedett a dán királyi kormány, valamint a prágai cseh csatlóskormány. A harmadik út: még a kollaboráció árán is megmenteni az ország legfenyegetettebb polgárait. Ezt a megoldást választotta talán Bulgária, amely katonailag, gazdaságilag együttműködött a németekkel, de egyetlen bolgár zsidót sem volt hajlandó átadni a németeknek. A negyedik út: az ellenállás keretében előkészíteni egy társadalmi forradalmat, mindezt akár a lakosság jelentős részének elpusztítása árán is. Ilyen volt Tito háborús politikája. Az ötödik út a fentiek kombinációjából állt, amely úton járt Magyarország és még sok más európai állam. * Külpolitikai tekintetben a legtöbb megszállt vagy szövetséges ország kormánya kényszerpályán mozgott. Ezért érdemel dicséretet az olyan államférfi, aki a rendkívül szűk lehetőségeket kihasználva megpróbált megőrizni valamit országa önállóságából, és igyekezett megmenteni a legfenyegetettebb állampolgárok, vagyis a zsidók életét. Ezért érdemel dicséretet többek között Kállay Miklós. Bár a kis országok külpolitikailag kényszerpályán mozogtak, ez nem menti azokat a politikusokat, tisztviselőket, rendőr- és csendőrtiszteket, akik semmit sem kockáztattak volna azzal, hogy emberibben, megértőbben bánnak az üldözöttekkel. * Az május 28-i Akadémiai Kerekasztal vitaindító előadásának rövidített változata. 2. Képek 16