TARTALOM. Közösségi művészet. KITEKINTÉS Huszár Ágnes: A női test mint nemzetmetafora... 28

Átírás

1 Közösségi művészet DCLXXXII. Azt gondolta más hajlékra ébred, s az álomba hullt este folytatódik az életből csöppnyi örökélet von barázdát az édeni folyókig. DCLXXXIII. Unkhu ka-gath, az emlékfaladnál, a lombjuk táncol, fölkérem a nyírfát, mielőtt a fiaddá fogadnál az ölük, ágyuk beillatosítják. Botár Attila: Újabb félcédulák TARTALOM TARTALOM a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus folyóirata április Mátyus Aliz: Előszó... 3 Vitányi Iván: Közösség művelődés... 4 Dombi Ildikó: Közösségi művészetek társadalmi hasznossága... 8 Thiesz Angéla: Művészet a közösségfejlesztésben Pálfi Ágnes Szász Zsolt: Párbeszéd a költészet és a színház titokzatos tárgyáról KITEKINTÉS Huszár Ágnes: A női test mint nemzetmetafora ARCKÉPEK Pór Anna (Héra Éva) Baross Gábor (Barsi Hajna) Erdélyi arcok Cseke Péter: Kányádi Sándor Filep Tamás Gusztáv: A szellem gentlemanje Szász Zoltán portréjához MŰVELŐDÉS T. Kiss Tamás: Klebelsberg Kuno emberi és szakmapolitikusi pályájáról Győri Lajos Huszerl József Radnai Johanna: Privát fotók és történetek a múltról és a jelenről OLVASVA ÚJRAOLVASVA Benedek Elek laudációja a Magyar Örökség-díj odaítélésekor (Szabó Zsolt) Ilia Mihály: Amíg csak élek, őrzöm anyanyelvemet Manysi költőnő kötetéről Wutka Tamás: Déry kontra Márai Vilcsek Béla: Az arctalan nemzedék (neo)avantgárd korszaka Kovács Viktor: Rejtelmes jelenség? Csáth Gézáról... 98

2 TARTALOM a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus folyóirata április Lengyel Ferenc és Blaga-fordításai (Székely András Bertalan) Prágai Tamás: Dionüszosz követe Nyéken Vörösmarty Debreczeni Tibor 2009-es naplójából Simon László: Ganajzós ESEMÉNYTÁR Kostyál Kálmán: A XIV. és XV. Országos Kamarazenekari Fesztivál (Kőszeg, és 2008.) Keserü Katalin: A képző- és az iparművészet közti viszony Az Orfeusz Társulat Oslóban (Kesselbauer Gyöngyvér) Székely András Bertalan: Egy társadalomkutató művész kiállításának margójára Tóth Zsuzsanna: Új komédiák. Drámaírói pályázati eredmények Petr Matásek nemzetközi üzenete a Bábszínházi Világnapon március Barácius Zoltán: Szabadkai Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztivál A 2008-as Reneszánsz Kavalkádok gálaműsora (2009. február 7.) Felhívás a XIV. Peron Music Tehetségkutató Fesztiválra Tatabányán A bajai Eötvös József Főiskola képzési felhívása A Magyar Nyelv Éve E számunkat Thiesz Angéla írásához kapcsolódó munkafotókkal illusztráltuk.

3 Előszó A Magyar Nyelv Éve alkalmából az anyanyelvünk ápolásához kapcsolódó programok Kassán a Kazinczy Napok, Zentán az Énekelt Versek Fesztiválja, a Bánságban és a Barcaságban a magyar és néptánc napok, Kárpátalján pedig a Csík Zenekar fellépése. A győri Mediawave Nemzetközi Zene és Film Fesztiválon erdélyi egyetemisták filmjei is szerepelnek et Kazinczy Ferenc, a 250 éve született nyelvújító évfordulója alkalmából nyilvánították a magyar nyelv évének. A tematikus év során több, a magyar nyelvhez kapcsolódó program, ünnepség ad alkalmat arra, hogy anyanyelvünket ápoljuk. Folyóiratunkban A Magyar Nyelv Éve jegyében gondolatokat közlünk nyelvészektől, íróktól, költőktől a nyelvről: Minden rossz mondat törött ablak, melyen át egy rossz gondolatra látni. (Babits Mihály) A mondat a gondolatok eleven valósága; a mondatfűzés módja egyben gondolkodási forma is. (Deme László) A mondat: egy gondolat összefüggő, kerekded kifejezése, formai tagolása, természetes lélegzetvétele. (Kosztolányi Dezső) Mert nem csak a dolgok teremtik az én szavaimat, de az én szavaim (és új építésű szavaim) is teremtik a dolgokat. (Juhász Ferenc) A jó mondat eleven, mint maga a teremtés. (Déry Tibor) Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod: Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! (Füst Milán) Ismergetjük, tanuljuk egész életünkben anyanyelvünket is, ezt a sokszínű, sokarcú csodát. S minél jobban megismerjük, annál szebbnek, gazdagabbnak, csillogóbbnak látjuk. (Lőrincze Lajos) Nem elég magyar anyanyelvűnek születnünk, tanulnunk kell magyarul a sírig. (Nagy László) A magyar kiejtést is tanulni kell, még a született magyarnak is. Ha nem csiszolja, újítja folytonosan, berozsdásodik. (Kodály Zoltán) Mátyus Aliz 3

4 KÖZÖSSÉGI MŰVÉSZET Vitányi Iván KÖZÖSSÉG MŰVELŐDÉS Konferenciánk témája a közösségi művelődés, tehát a kulturális tevékenység olyan formái, amelyeket az emberek nem magukban, hanem másokkal együtt végeznek. Mélyebb értelemben azonban minden kulturális tevékenység eleve közösségi. Ha egy elhagyott szigeten ülök, és magamhoz beszélek, annak is van közösségi tartalma, hiszen olyan szavakat mondok, amelyeket alakjuk és jelentésük szerint egyaránt másoktól tanultam, közvetlenül a szüleimtől, közvetve emberi generációk hosszú sorától. Miért azt mondom, amit mondok, miért azt cselekszem, amit teszek, miért arra vágyok, amire vágyok mindennek közösségi alapja van. Ezért bevezetésül az emberi közösségek létével, a közösség és a kultúra kapcsolatának lényegével szeretnék foglalkozni. A közösség fogalma és formái A hagyományos szociológiai irodalom két formáját, rendszerét, vagy leginkább azt mondhatjuk: szintjét különböztette meg az emberi társas kapcsolatoknak. Leginkább az amerikai Charles Horton Cooley, és a német Ferdinand Tönnies terminusait szoktuk használni. Cooley primer és szekunder csoportokat, Tönnies pedig a közösség (Gemeinschaft) és a társadalom (Gesellschaft) szerveződési elvét különböztette meg. A primer és szekunder kifejezést magyarra ezt általában elsődlegesnek és másodlagosnak fordítják, ami szerintem nem megfelelő. A másodlagosság ugyanis azt jelenti, hogy fontosságában, értékében is második helyen áll. Cooley azonban egyáltalán nem erre gondolt, hanem úgy használta ezeket a szavakat, mint az elsőfokú és másodfokú egyenletben, az utóbbi ugyanis egyáltalán nem másodlagos, hanem bonyolultabb, magasabb színtű (több adat ismeretlen benne, tehát több lépcsős a megfejtése is.) Ezért javaslom mindig, amikor erről szólok, hogy magyarul az első és a másodfokú közösség terminusait használjuk. Ugyanez a viszony áll fenn a Tönnies által megrajzolt Gemeinschaft és Gesellschaft között is. Az emberi létezés első évezredeiben csak a Gemeinschaft jött létre, a család, a törzs, a nép. Egyszerre több közösség létezett, de nem alkottak együtt társadalmat, harcoltak egymással, vagy békében hagyták egymást. Az első birodalmakban is megmaradt 4

5 ezeknek a szervezeteknek a lényege. Az újkor, a polgári élet kifejlődése hozta létre a társadalmi létnek azt a formáját, amit már társadalomnak nevezhetünk. Amelyben benne vannak a közösségek is, de bonyolult kapcsolódási rendszerük mégis egy összetettebb (a ma használt szóval élve) hálózatot alkot, amit társadalomnak nevezhetünk. A primer közösségek A törzset, a családot, később a lakóhelyi, foglalkozási, vallási közösségeket az jellemzi, hogy viszonylag kis létszámúak, ezért face to face jellegűek, azaz mindenki szemtől szembe ismeri a másikat, minden a közösség többi tagja előtt zajlik. Közös az identitás, közösek az értékek, közös a vallás és kultúra, amivel személye tehetsége szerint mindenki kreatívan él. Mindenki elfogadja a készen kapott hierarchiát, mert nem is tud mást elképzelni, ha valaki mégis megtagadja, eleve tudja a következményeket. Ezeket a hagyományokat őrizte a hagyományos magyar falu élete is. Néhány száz ember élt egyegy faluban, annyi ember tehát, amennyi egymást jól ismerte. Volt, aki elment közülük, és jöttek idegenek, de nekik is alkalmazkodniuk kellett, és nem jöttek annyian, hogy ne lehessen az egész emberi kört áttekinteni. Az egyes közösségek additíve léteztek egymás mellett. Ha volt is hálózat közöttük, túlnyomórészt maguk a közösségek alkották, nem az egyes emberek, akik csak kivételesen, és ritkán léptek kapcsolatba más közösségek tagjaival. (Kivéve persze a háborúkat és más speciális alkalmakat.) Hogy jött például létre egy ilyen körben a házasság? Egy-egy nemzedékhez, amelyen belül a házasságok létrejöttek csak néhánytíz másnemű ember tartozott, kora gyermekkoruktól kezdve ismerték egymást. Mire felnőttek, kialakult, hogy ki kinek lesz a párja. És ugyanez a helyzet a kultúrával is. A szekunder közösség: azaz a társadalom Egészen más a másodfokú közösség, a modern, polgári társadalom szervezete. Először is nem kis létszámú, hanem millió embert tömörít. Már nemcsak olyan elemi csoportokat hoz létre, amelyek egymással face to face viszonyban vannak, hanem olyan csoportokat, amelyekben az egyes ember csak személyének egyik vagy másik tulajdonságát mutatja meg. Mint például egy gyári közösségben, egy városban, a kereskedelmi tevékenységben, és a nemzeti lét összefoglaló egészében. Egyre nagyobbak a városok, egyre több ember van bennük, még a kevésbé barátkozók is többel kénytelenek megismerkedni, mint azelőtt. Kevésbé biztos, hogy a másikkal minden pontban azonosak-e az értékeid, a hited, az erkölcsöd, és nem is mindig szabad már megkérdezni. A kultúra sem közös már, az egyes rétegek, az újonnan alakuló osztályok kultúrája más és más. A kreativitás sem közös már, a többség számára egyre kevésbé lehetséges, még jobban elkülönülnek azok a csoportok, akik alkotóképességüket alkotókészséggé tudják fejleszteni. Kialakul azonban egy olyan magasabb rendszer, hálózat, amely az egészet összetartja, gazdasági, igazgatási, kulturális és helyi intézmények egész seregével. Az egyes embernek most már ezzel kell szembenéznie. Az egyén jobban leválik, vagy leválhat a közösségről, mint eddig. A filozófiai racionalizmus alapja a Cogito ergo sum megkerülhetetlen logikája. Kant tökéletes pontossággal jellemzi az ember számára így kialakult helyzetet: társiatlan társiasságnak nevezi. Mert minden ember (és minden primer közösség) életében egyszerre van jelen mind a kettő: a társiasság igénye, megélt élményeinek öröme, és ugyanakkor a társiatlanságtól való félelem, és tapasztalatának iszonyata. Mindenkinek az határozza meg a létét, hogy mekkora jut neki az egyikből és a másikból. Induljunk ki abból, hogy az emberi élet a közösség szempontjából akkor teljes, ha megtalálja a helyét mind az elsőfokú, mind a másodfokú közösségben. Ha mátrixba rendezzük a lehetőségeket, a következő képet kapjuk. 1. Első lehetőség, hogy az ember sem a primer, sem a szekunder közösségben nem talál otthont. Nem kevesen vannak így a mai világban ennek eredménye a magány és az elidegenedés. 2. Második lehetőség, ha az ember azonosulni tud valamely elsőfokú közösséggel (családdal, vallási felekezettel), de idegen marad az össztársadalom ügyeiben. Ez adhat lelki egyensúlyt, de hozhat egyfajta kiszolgáltatottságot, naiv csalódottságot a társadalom irányában. 3. Az előző fordítottja, ha valaki rendelkezik az elsőfokú közösség élményével, de jól érti a társadalmi hálózat mozgását. Ennek eredménye egy nem csupán szofisztikált, de még inkább cinikus magatartás, a gazdasági vagy politikai hatalom igézete. 4. És csak negyedik lehetőség, amikor a kettő együtt van. Ez volna az ideál. Mi most a valóságos aránya ezeknek a csoportoknak? Nincs rá vizsgálat, de vannak tapaszta- 5

6 lataink. Talán legfinomabban abban foglalhatjuk össze, hogy a helyzet drámai. És végső soron attól függ az emberi világ további sorsa, hogy ez milyen irányban változik. A harmadik fok A problémát az teszi teljessé, hogy a mai valóság megértésére és érvényes leírására a két szint már nem elegendő. Én magam évtizedek óta ezt próbálom újabb és újabb érvekkel kifejteni és megindokolni. A három fokozat az emberi történelem három nagy technikai forradalmához kötődik. Az első a tűz felhasználása, a prométheuszi forradalom, ez hozta létre a majmok (szintén nem szervezetlenül működő) csoportjaiból az emberi közösséget. A második a klasszikus ipari forradalom, amely megteremtette market-money-machine (piac-pénz-gép) gazdaságát, más szóval a kapitalizmust és a modern polgári társadalmat. Az utolsó fél évszázadban azonban új nagy forradalom indult, mindenekelőtt az elektronika és az információ új prométheuszi forradalma, amely ismét átalakítja az egész emberi életet. Ismerjük ennek címszavait: globalizáció, posztindusztrializmus, hálózatiság, individualizmus, rizikó társadalom és így tovább. Én szeretem összefoglalóan a társadalmi termodinamika fogalmában összefoglalni. Az új helyzetben ismét megváltozik az egyén és a közösség viszonya. Még szélesebb és mélyebb az individualizáció, nagy esélyekkel, és nagy veszélyekkel. Robert Putnam, amerikai szociológus ezt egyik interjú-alanyának találó mondatával jellemezte: manapság egyedül járok kuglizni. Talán vannak még közöttünk, akik tapasztalták, hogy a faluvégi kuglipályák a közösségi élet színtereiként működtek. Mindenki ott volt, hangos volt a tér, küzdöttek, kiabáltak, kezet ráztak, veszekedtek, győztek, vesztettek, együtt sírtak, nevettek. Egyedül kuglizni tehát majdnem annyi, mint egyedül szeretkezni. Most érthetjük meg Sartre híres megállapítását: Szabadságra ítéltettünk azaz itt van nekünk, de többnyire nem tudunk vele mit kezdeni. Vagy ahogy Kertész Imre mondta: Meg kell küzdenünk a szabadsággal.. Ez azonban éppen azért nehéz, mert az új termodinamikus prométheuszi forradalom egyrészt valóban nagyszerű lehetőségeket hoz, másrészt megteremti azokat a korlátokat is, amelyek oda hatnak, hogy ezeket a lehetőségeket csak a társadalom kisebb része tudja igénybe venni. És ha már idéztük Kant társiatlan társiasságát, most elmondhatjuk, hogy ma inkább a társas társiatlanság veszélye fenyeget. 6 Az egyén és az emberi közösség kapcsolatának filozófiai lényegét nagyszerűen jellemzi a (finnugor eredetű) magyar köz szó. Nemcsak közösséget jelent, hanem távolságot is, hiszen köznek nevezzük a kisebb utcákat. Amikor közünk van valakihez, akkor nem kell egészen összeérnünk, marad közöttünk egy kis köz, de az közösen mindkettőnké, az övé is, az enyém is. Az új világállapotban ennek a KÖZ-nek a jelentősége emelkedik ki. Aki ezt nem érti, és ha az emberek sokasága nem érti, Benjamin Barber kifejezésével élve két magatartást választhat, az egyik a McWorld, a másik a Szent Dzsihád. A McWorld azt jelenti, hogy McDonalds-szerű fogyasztásban élünk át mindent, az étkezést, a szerelmet. A családot, a kultúrát, a munkát, a politikát. A Szent Dzsihád pedig azt, hogy mindettől megsértve az egyetemes bosszú vágyába menekülünk. A magunkfajtákkal összefogva lépünk fel minden másfajta létezésmóddal szemben. Itt tartunk most. A kultúra szerepe Már régóta a kultúráról beszélek ha nem is mondtam ki a szót. Mert a kultúra lényege az, hogyan élünk, hogyan tájékozódunk a világban, hogyan kapcsolódunk a másik emberhez, kivel vállaljuk az együttes létezés élményét, hogyan tudunk szeretni, és hogyan tudjuk fogadni a szeretet, mit akarunk tenni a magunk, és mit a társaink érdekében. A problémát az adja, hogy az emberi létezés szervezete és vele a kultúra szervezete és szerkezete nem egydimenziós és egyszintű rendszer, hanem többdimenziós rendszer. Az egyén és a kisebb-nagyobb társas közösségek (a testvériségtől vagy a párkapcsolatoktól, a családtól a nemzetig és az emberiségig) a szerint alakulnak, hogy az egyének és a közösségek mennyire tudják ezt megérteni. Az említett szintek megvannak a kultúrában is. Az első szintet, az elsőfokú közösséget a népi kultúra és a mai hétköznapi kultúra bizonyos fajtái képviselik, de sokan vannak, akik ebből az élményből kimaradnak. A második fokon szétválik a magas és a szórakoztató kultúra, meg az a valami, ami a kettő között van. (Angol-amerikaiul úgy mondják, hogy a high-brow, low-brow, meg a middle-brow.) És mindennek rengeteg alfajtája, az udvari-hivatalos kultúrával, a giccsel, a sznobériával, a szórakoztató formába öltött remekművekkel, a népi kreativitás új formáival. A társadalom jövőjének egyik alapkérdése, hogy mennyit és hogyan tudnak ebből elsajátítani, a maguk és az emberiség számára felhasználni az

7 emberi társadalom sokszínű és különböző társas közösségei vége nagy figyelmeztetést adott az egész emberiségnek. Az újból megjelent, és minden jel szerint átfogó válság azt harsogja mindnyájunk fülébe, hogy a technikai haladás önmagában nem minden. Kultúra is kell hozzá. A válság kitörésének közvetlen oka a gazdaság, de valóságos oka ennél mélyebb, társadalmi és öszszefoglalóan kulturális. A gazdasági válság forrását sokan (például Soros György) abban jelölik meg, hogy kipukkadt a pénzviszonyokban keletkezett lufi. Hogy jött létre? Azáltal, hogy egyrészt a megtermelt és fogyasztható áru, másrészt a ráfordított és megvételéhez szükséges fizetőeszközök viszonya ma nem egyértelmű. A fizetőeszköz sem az már, mint a kagylók, majd az arany, majd a kézbe vehető bankó korában volt. Mára olyanná vált, mint egy elektronikus aforizma. Azaz lufivá. Ez pukkadt most. Vigyázat azonban: mögötte mégis valóságos erők és értékek működnek. A válság azonban ugyanakkor társadalmi is. Lényege abban van, amiről eddig beszéltünk: az egyén és a társadalom viszonyában is lufi keletkezett. Ez a viszony az utolsó évtizedekben egyre inkább termodinamikus természetűvé vált, az emberi világ egyedei és társas közösségei azonban ezt nem tudták feldolgozni. A rizikó társadalomban halványabbá vált az együttes élmény hatása (Mérei Ferenc kifejezése), nem tudunk megküzdeni a szabadságunkkal, amire pedig kegyetlenül ráítéltettünk. Vagy hogy egy kenyai szociológust Philipp Mbithi-t idézzek: hiányzik a harambee élménye. Amikor a nagy afrikai folyókon emberek húzták a vontató hajókat, egyszerre kellett a kötelet megrántaniuk. Ehhez közös ritmus kellett. Azt énekelték tehát közösen: harambee, harambee. Mindkét lufi a kultúra hiánya miatt telik meg üres levegővel. A gazdasági és társadalmi válság megoldásához tehát mindenekelőtt kultúra kell. Társias kultúra, az egyén és a közösség számára egyaránt. KÖZÖSSÉGI MŰVÉSZET Vitányi Iván: Közösség művelődés 7

8 Dombi Ildikó KÖZÖSSÉGI MŰVÉSZET KÖZÖSSÉGI MŰVÉSZETEK TÁRSADALMI HASZNOSSÁGA Kompetenciák, tudástranszfer Talán a legnagyobb pedagógiai téveszme az a vélemény, hogy az ember csak azt tanulja meg, amit megtanítanak neki. A mintegy mellékesen elsajátított, tartós attitűdök, kedvtelések és ellenszenvek gyakran sokkal fontosabbak, mint a nyelvtanórák, földrajzórák, vagy a megtanult történelmi tények. Mert alapvetően ezek az attitűdök számítanak később. John Dewey: Tapasztalat és nevelés Konferenciánk témája, a közösségi művészetek, az amatőr művészeti mozgalom társadalmi hasznossága rendkívüli módon foglalkoztat: tapasztalataim szerint napjaink magyar társadalma nem érzi a közösségi művészetek fontosságát, szerepét az emberek életében. Véleményem szerint soha nem volt ennyire szüksége a hétköznapi embernek az amatőr művészetek adta örömökre, készség- és képességfejlesztésre, mint éppen napjainkban. A téma szerteágazósága és fontossága megérdemelne egy valódi, empirikus kutatást, amire nekem sem módom, sem lehetőségem nem volt, de hiszem, hogy a közösségi művészetek fontossága és a közművelődés finanszírozási kérdései miatt elengedhetetlenül szükséges volna. Ugyanakkor bízom benne, hogy az általam itt felvetett gondolatok valaminek kezdetét jelentik, és talán elindul egy hógolyó, amiből lavina lesz A mindennapi életünket is befolyásoló súlyos társadalmi, gazdasági problémák között élünk, soha nem volt ennyire szükségük az embereknek az amatőr művészetek adta örömökre, készség- és képességfejlesztésre, mint napjainkban. Családok segítésével foglalkozó egykori népművelőtől tudom, hogy egyre többen szorulnak segítségre, egyre több az olyan gyermek és fiatal, aki cselleng, szabadidejét csavargással tölti, illetve a számítógép rabja. Különösen a hátrányos helyzetű térségekben, ahol a szülők munkanélküliek, a jövedelmük csupán a megélhetésre elég, különórákra nem futja, ott van e téren igazán nehéz helyzetben a fiatalabb generáció. Ha ugyanezen térségben a közművelődési munka végzése során szerzett tapasztalatokra építek, a következő generációk sincsenek jó helyzetben, hiszen a saját maguk művelésére fordítható összeg kerülne feltehetőleg az esetleges kiadások rangsorában leginkább hátulra, ha maradna rá. Egy történettel szeretném kezdeni: A közelmúltban Békés megyében a megyei közművelődési és módszertani tanácsadást közművelődési megállapodás formájában ellátó Békés Megyei Ibsen Kht. Kulturális Irodájával számtalan amatőr művészeti rendezvényt szerveztünk. Az egyik városi művelődési házban éppen néptánccsoport volt a színpadon, amikor a nemrégen megbízott igazgatónő, aki egyben az önkormányzat tagja, a helyi művelődési bizottság vezetője, a fülembe súgva megkérdezte: Jó ez a kht., illetve majd nonprofit kft. forma? Sokat lehetne ezzel spórolni az önkormányzati költségvetésnek? Valamennyi kollégának megvan erre a válasza, nekem is megvolt: mindnyájan tudjuk, hogy bármilyen szervezeti forma esetén a források szűkülése visszafejlődéshez vezethet és ennek következménye a helyi társadalomban pénzben nem kifejezhető, negatív változásokat okozhat. Ám részben megértettem, hogy egy fenntartói szemmel is gondolkodó intézményvezető a kultúra helyzetét illetően végképp nincs könnyű helyzetben a jelenlegi társadalmi, gazdasági környezetben. Tudomásul kell vennünk, hogy a piacgazdaságban a haszonelvűség, a hatékonyság, a kihasználtság, az eredményesség, a minőség a meghatározóak, és ezeket, ha

9 tetszik, ha nem, el kell fogadnunk, nekünk ebben a társadalmi környezetben kell dolgoznunk. Még valamit ki kell jelentenem: az, ha a továbbiakban alkalmanként közművelődésről beszélek, az nem fogalomzavar részemről, hanem ez utóbbi a társadalmi hasznosság szempontjából hasonló szempontok alapján vizsgálható, mint a közösségi művészetek, szerves kapcsolódásukat szakemberek körében nem is szükséges magyarázni. 3. A piacgazdaság, tudásalapú társadalom, az egész életen át tartó tanulás, kulcskompetenciák kifejezéseket sokan köztük, mi, művelődésszervezők is nap mint nap halljuk, bizonyos pályázatok (pl. HEFOP, TÁMOP stb.) kapcsán már használjuk is. Ennek ellenére nem merném kijelenteni, hogy valamennyi fenntartó de a szakterületen tevékenykedő valamennyi szakembert vagy a munkaerőpiac szereplőit is említhetném pontosan tudja, hogy a szakmánknak milyen fontos szerepe van e téren, azaz, hogy a közművelődés, a közösségi művészetek nemcsak a szabadidő kellemes, hasznos, igényes eltöltését jelentik, hanem kiemelkedő a társadalmi hasznosságuk. Az elmúlt években számtalan értekezlet, konferencia szerveződött a közművelődésben az élethosszig tartó tanulás témakörében, és azok a kollégák, akik nyitottabbak, e téren számos információval rendelkeznek. Van emellett a közművelődésnek stratégiája, ez bárki által hozzáférhető az Interneten, tehát a szakmának van mire építkeznie ( kozmuv_strat_ pdf). Akkor mit is tartok gondnak? Hogy az élet más területéről vegyem a példát, mi nem vegyészmérnökök vagyunk egy multinacionális cégnél, akik, ha kifejlesztenek egy új mosogatószert, és ha az jó árban és minőségben, akkor már csak a megfelelő marketing kell, és a piac majd eldönti a termék hasznosságát, illetve értékét. A közművelődés, a közösségi művészetek társadalmi hasznossága a szakma többségének egyértelmű, de a pénzügyi hátteret biztosító állam, önkormányzat esetleges mecenatúra számára nem egyértelmű. Véleményem szerint a közművelődésben dolgozók, a jó szakemberek rengeteget dolgoztak és dolgoznak, számtalan rendezvényt, képzést, tanfolyamot, szakkört szerveztek és szerveznek, de nem fordítottak, és ma sem fordítanak kellő hangsúlyt arra, hogy ezek társadalmi hasznosságát kommunikálják, és amit különösen kiemelnék tudományos kutatásokkal igazolják. 4. Az itt leírtak azt hiszem vitaindítónak jók, de lépjünk tovább! A témában történő elmélyülés során az Interneten álláshirdetéseket vizsgáltam meg, mert kíváncsi voltam, hogy a szakmai végzettség mellett a különböző munkaköröket illetően milyen elvárásokat fogalmaznak meg a munkáltatók. (Természetesen az internetes hirdetésekben többnyire kvalifikáltabb munkavállalókat keresnek, de azért egy segédmunkásnál, egy takarítónál is fontos a precizitás, az alkalmazkodó készség és az, hogy minden áldott nap felvegye a munkát és tisztességesen ellássa a feladatát.) Következzék tehát néhány példa: Géplakatos: pontos, precíz munkavégzés, felelősségérzet, minőségi munkavégzés, jó kommunikációs képesség; Kirakatrendező: ápolt megjelenés, precizitás, pontosság, határozottság, mobilitás; Gyógyszertári szakasszisztens: jó kapcsolatteremtő képesség, terhelhetőség, munkabírás, rugalmasság, megbízhatóság; Ügyintéző, áruszállító: megbízható, önálló, nagy munkabírású, jó kommunikációs készség; Raktáros: önálló, felelősségteljes munkavégzés, teherbírás, jó szervezőkészség; Ápoló: jó kommunikációs készség, stressz-tűrő képesség; Boltvezető multinacionális cégnél: kimagasló kommunikációs készségek: előadói készség, problémamegoldó képesség, döntéshozatali készség, empatikus készség; Projektmenedzser: jó kommunikációs készség, csapatjátékos attitűd, kitartás, precizitás, jó problémamegoldó képesség; Mérlegképes könyvelő: jó kommunikációs készség, nyitott személyiség; Építésvezető: megbízhatóság, szervező készség, nagy munkabírás; Személyzeti vezető: humán beállítottságú, határozott, precíz, csapatmunkát kedvelő személyiség; Szaktanácsadó: önálló munkavégzés, határozott fellépés, fejlett érveléstechnika, kitűnő kapcsolatteremtő készség; Titkársági asszisztens: összeszedett, magabiztos személyiség, önálló munkavégzés, határozottság; Könyvtáros: jó kommunikációs képesség, kreativitás, önálló munkavégzés. A példák alapján jól látható, hogy egy állás betöltésénél, megtartásánál az iskolai végzettség mellett ma már mennyire fontosnak számít az, hogy ki hogyan viselkedik munkavégzése során, mennyire érez felelősséget teljesítményét illetően. 9

10 Meghatározó még az együttműködés képessége a közös munkavégzésben, az alkalmazkodó készség, a kreativitás, a kapcsolatteremtő készség, a jó kommunikációs képesség, ám az már csak kevesekben tudatosul, hogy mindezek az otthon magányában, pusztán a televízió és a számítógép társaságában nem fejlődnek ki. Sokat tehet ebből a szempontból az oktatás és a család is, de egy művészeti közösségben való tevékenykedés még jobban segíti a kibontakozást, a mentális hatásokról nem is beszélve. Egy színjátszó csoport tagja magabiztosabban kommunikál, s nem jelent igazán gondot számára a mások előtt történő megnyilatkozás, hozzászokik ahhoz, hogy az előadásban mindenkinek, akár az epizódszereplőnek is megvan a maga feladata, és a sikerhez csak a közös munkavégzésen át vezet az út. Azt is tudja mindenki, aki közösségben amatőr művészeti tevékenységet végez, hogy az akár több hónapos felkészülést követő előadásra az epizódszereplőnek is mennie kell, mert ha nem, akkor dugába dőlhet az egész produkció, nincs előadás. Ugyanezt lehetne elmondani a néptáncosokról, kórustagokról, és folytathatnánk a sort. Természetesen a csapatjátékban űzött sportokat is meg lehetne itt említeni, mert bizonyos készségek fejlesztésében ezek ugyanúgy fontos szerepet játszanak. Közművelődési szakemberként pályafutásom kezdete óta magam is, mint bármelyik kollégám számtalan amatőr művészeti projekt, képzés, klub, szakkör, rendezvény szervezésében közreműködtem, sőt mindnyájan tudjuk, hogy a szakma az alapfokú művészetoktatás bölcsője volt, így sokunknak megadatott, hogy az alapfokú művészetoktatásban is tevékenykedjenek. A művelődési házakban dolgozóknak nem szükséges magyarázni, hogy a közösségi művészetek sorába milyen művészeti ágak illeszthetők a gyakorlatból: ezt ők pontosan tudják, ám a társadalmi hasznosság elismertetésére vonatkozóan van még feladatunk bőven. 5. A továbbiakban egy napjainkban egyre divatosabb kifejezés, a kompetencia oldaláról közelítek témánkhoz: Kulcskompetenciák közösségi művészetek A globalizáció térnyerése, a folyamatos, mindent átszövő változások, az új technológiák, a folyamatos kihívások mindannyiunk számára nélkülözhetetlenné teszik az egész életen át tartó tanulást (Life Long Learning). A munka állandóan változó 10 világa, a személyes kiteljesedés, az aktív társadalmi szerepvállalás szempontjából szükséges, hogy folyamatosan fejlesszük készségeinket, képességeinket. Az Európai Unió Hivatalos Lapjában ezt olvashatjuk az egész életen át tartó tanuláshoz szükséges kulcskompetenciákról: A Tanács és az Európai Parlament mindezek szem előtt tartásával fogadta el 2006 végén az egész életen át tartótanuláshoz szükséges kulcskompetenciák európai keretprogramját. A keretprogram először határozza meg európai szinten a tudásalapú társadalomban való személyes önmegvalósításhoz, a társadalmi kohézióhoz, az aktív állampolgári léthez és a foglalkoztathatósághoz szükséges kulcskompetenciákat. A tagállamok alapfokú oktatásának és szakképzési rendszereinek támogatniuk kell e kompetenciák kialakítását a fiatalok körében, felnőttoktatásuknak és -képzésüknek pedig valódi lehetőséget kell biztosítani valamennyi felnőtt számára e készségek és kompetenciák elsajátításához és megőrzéséhez. (Az Európai Unió Hivatalos Lapja L ec.europa.eu/dgs/education_culture/publ/pdf/ ll-learning/keycomp_hu.pdf) De mik is azok a kulcskompetenciák? A kompetenciákat itt az adott helyzetben megfelelő ismeretek, készségek és attitűdök ötvözeteként határoztuk meg. A kulcskompetenciák azok a kompetenciák, amelyekre minden egyénnek szüksége van a személyes önmegvalósításhoz és fejlődéshez, az aktív polgársághoz, a társadalmi beilleszkedéshez és a foglalkoztatáshoz (uo.). a. Az anyanyelven folytatott kommunikáció b. Idegen nyelveken folytatott kommunikáció c. Matematikai kompetenciák és alapvető kompetenciák a természet- és műszaki tudományok terén d. Digitális kompetencia e. A tanulás elsajátítása f. Szociális és állampolgári kompetenciák g. Kezdeményezőkészség és vállalkozói kompetencia h. Kulturális tudatosság és kifejezőkészség Valamennyi kulcskompetenciát egyformán fontosnak kell tekinteni, hiszen mindegyik hozzájárulhat a sikeres élethez a tudásalapú társadalomban. Sok kompetencia részben fedi egymást és egymásba fonódik: az egyik területhez elengedhetetlenül szükséges elemek támogatják a másik terület kompetenciáit. Az alapkészségek megléte a nyelv,

11 az írás, olvasás, számolás, valamint az információs és kommunikációs technológiák (IKT) terén elengedhetetlen alapja a tanulásnak, míg a tanulás elsajátítása támogatást nyújt minden tanulási tevékenység számára. Számos olyan téma van, amely a referenciakeret egészében alkalmazásra kerül: a kritikus gondolkodás, a kreativitás, a kezdeményezés, a problémamegoldás, a kockázatértékelés, a döntéshozatal és az érzelmek konstruktív kezelése szerepet játszik mind a nyolc kulcskompetencia esetében. (uo., kiem. tőlem D. I.) 5.1. A dokumentum részletesen közli a fogalmak definícióját és a kompetenciához kapcsolódó elengedhetetlen ismeretek, készségek és attitűdök leírását. A továbbiakban hogy világosabb legyen, mit is kell értenünk az egyes kompetenciafajtákon az adott kompetenciához kapcsolódó elengedhetetlen ismeretek, készségek és attitűdök közül fogok idézni a fenti dokumentumból a teljesség igénye nélkül: a. Az anyanyelven folytatott kommunikáció Az egyénnek rendelkeznie kell azzal a készséggel, hogy mind szóban, mind írásban kommunikálni, tudjon különféle kommunikációs helyzetekben, és hogy figyelemmel kísérje és a helyzet követelményeihez igazítsa kommunikációját. Az anyanyelven folytatott kommunikáció irányában megnyilvánuló pozitív attitűd magában foglalja a kritikus és építő jellegű párbeszédre való hajlamot, az esztétikai minőség tiszteletét és az erre irányuló törekvést, valamint a másokkal fennálló kapcsolat iránti érdeklődést. Ehhez szükséges a nyelv másokra gyakorolt hatásának tudatosítása és a nyelv pozitív és társadalmilag felelős módon való értése és használata. b. Idegen nyelveken folytatott kommunikáció A pozitív attitűd magában foglalja a kulturális sokféleség tiszteletét, és a nyelvek és az interkulturális kommunikáció iránti érdeklődést és kíváncsiságot. c. Matematikai kompetenciák és alapvető kompetenciák a természet és műszaki tudományok terén A kompetencia magában foglalja a kritikus értékelés és kíváncsiság attitűdjét, az etikai kérdések iránti érdeklődést és a biztonság és fenntarthatóság iránti egyforma tiszteletet különösen a tudományos és technológiai fejlődés tekintetében az önmagunkkal, családunkkal, közösségünkkel és a globális problémákkal kapcsolatban. d. Digitális kompetencia Az IST (információs társadalmi technológiák) használata kritikus és megfontolt attitűdöt követel az elérhető információ és az interaktív média felelősségteljes használata tekintetében. Ezt a kompetenciát támogatja továbbá a kulturális, társadalmi és/vagy szakmai célokat szolgáló közösségekben és hálózatokban való részvétel iránti érdeklődés. e. A tanulás elsajátítása Az egyénnek képesnek kell lennie az új tudás és készség elérésére, megszerzésére, feldolgozására és asszimilálására. Ez az egyén tanulási, karrier- és munkabeli mintáinak hatékony kezelését követeli meg, és különösen azt a képességet, hogy rendületlenül kitartson a tanulás mellett, hogy huzamosabb időn keresztül tudja figyelmét összpontosítani, valamint hogy kritikusan mérlegelje a tanulás szándékát és célját. Az egyénnek tudnia kell időt szánni az önálló és önfegyelemmel folytatott tanulásra, de a tanulási folyamat részeként képesnek kell lennie a másokkal végzett munkára is élvezve a heterogén csoport előnyeit, és meg kell tudni osztania másokkal, amit megtanult. Az egyénnek képesnek kell lennie saját tanulásának megszervezésére, munkájának értékelésére, valamint tanács, információ és támogatás kérésére, ha szükséges. A pozitív attitűd magában foglalja azt a motivációt és magabiztosságot, amely az egész életen át ösztönöz és sikerre visz a tanulás terén. A problémamegoldó attitűd egyaránt támogatja a tanulást és az egyén azon képességét, hogy akadályokat szüntessen meg és változásokat kezeljen. f. Szociális és állampolgári kompetenciák E kompetencia alapkészsége magában foglalja azt a képességet, hogy építő módon tudunk kommunikálni különféle környezetekben, toleranciát tudunk mutatni, különféle nézőpontokat tudunk kifejezni és megérteni, bizalmat keltő módon tudunk tárgyalni és képesek vagyunk az együttérzésre. Az egyénnek képesnek kell lennie kezelni a stresszt és a frusztrációt, és építő módon kell ezeket kifejezésre juttatnia, továbbá különbséget kell tudnia tenni a személyes és a szakmai szféra között. 11 KÖZÖSSÉGI MŰVÉSZET Dombi Ildikó: Közösségi művészetek társadalmi hasznossága

12 KÖZÖSSÉGI MŰVÉSZET Dombi Ildikó: Közösségi művészetek társadalmi hasznossága A kompetencia az együttműködés, a magabiztosság és az integritás attitűdjén alapul. Az egyénnek érdeklődnie kell a társadalmi-gazdasági fejlemények és az interkulturális kommunikáció iránt, valamint értékelnie kell a sokféleséget és tisztelnie kell másokat, valamint felkészültnek kell lennie az előítéletek leküzdésére és a kompromisszumra egyaránt. g. Kezdeményezőkészség és vállalkozói kompetencia A készségek a proaktív projektmenedzsmenthez, az eredményes képviselethez és tárgyaláshoz és annak képességéhez kapcsolódnak, hogy egyénileg és csapatban együttműködve is képes legyen valaki dolgozni. A vállalkozói attitűdöt a kezdeményezőkészség, a proaktivitás, a függetlenség és az innováció jellemzi a személyes és társadalmi életben, valamint a munkában egyaránt. Magában foglalja továbbá a célkitűzések elérését szolgáló motivációt és eltökéltséget, legyenek ezek személyes vagy másokkal közös célok vagy törekvések, beleértve a munkával kapcsolatosakat is. h. Kulturális tudatosság és kifejezőkészség A kulturális tudás magában foglalja a helyi, a nemzeti és az európai kulturális örökség, valamint világban elfoglalt helyük megértését. A készségek továbbá magukban foglalják annak képességét, hogy az egyén össze tudja kapcsolni saját kreatív és kifejező nézőpontját mások véleményével, valamint hogy fel tudja ismerni azokat a társadalmi és gazdasági lehetőségeket, amelyeket kulturális jellegű cselekvésben tud megvalósítani. A kulturális kifejeződés nélkülözhetetlen a kreatív képességek fejlesztésében, ami a különböző szakmai összefüggésekbe is átvihető. A saját kultúra alapos megértése és az identitásérzés az alapja a kulturális kifejezés sokfélesége iránti nyitott attitűdnek és tiszteletnek. A pozitív megközelítés lefedi továbbá a kreativitást, és az arra való hajlamot, hogy a művészi önkifejezés és a kulturális életben való részvétel révén finomítsuk esztétikai befogadóképességünket. 12 Az Európai Unió számtalan munkadokumentuma, ajánlása hozzáférhető az Interneten, ám ha ezeket tanulmányozzuk rá fogunk jönni, hogy a közművelődéssel, közösségi művészetekkel egyik se foglalkozik, mint ahogy az előbbi idézetek sem beszélnek amatőr színjátszásról, néptáncról, társastáncról, képzőművészetről, bábjátékról, kórusokról stb. Ám gyakorló szakemberként pontosan látjuk, hogy a különböző kompetenciákhoz kapcsolódó, elengedhetetlen készségek képességek közül néhánynál minden további nélkül leírhatnánk azt, hogy az egyes amatőr művészeti ágak közösségben történő művelése során elsajátítható. Hogy a saját példámat említsem: gyermekkoromban a szülővárosom (akkoriban nagyközség) könyvtárában, művelődési házában nőttem fel, verset mondtam rendezvényeken, esküvőkön stb. Nekem természetes volt, hogy amikor beindult a néptánccsoport, akkor táncolni kezdtem, aztán a társastánctanfolyam jött a sorban, sőt érettségi táján egy kis színjátszásra is szorítottam időt. Hogy mit profitáltam mindebből? Nekem nem jelentett sohasem gondot közösségben dolgozni, az alkalmazkodás is viszonylag könnyen ment. Ha igazságtalanságot éreztem, bátran mertem vállalni a véleményemet, nem jelentett gondot nyilvánosan megszólalni. A munkám során, a különböző amatőr művészeti csoportok tevékenységének gondozása kapcsán tapasztaltam, hogy a színjátszók, bábosok kommunikációs készsége miként fejlődik, a képzőművész táborban az új technikák megismerése mennyire kreatívvá teszi az embereket. Tudjuk a néptánccsoportban mekkora jelentősége van annak, hogy mindenki minden próbán részt vegyen, ez például a közös munka iránti felelősségérzetet, a csoportjátékos attitűdöt fejleszti. Bizonyára többen voltunk már résztvevői olyan helyzetnek legyen szó bármilyen művészetről, amikor a művészeti ágat művelőknek, illetve az alkotóknak a korrekt szakmai bírálatot végig kellett hallgatniuk. Ez pszichésen nem mindig könynyű dolog, különösen, ha nincs függőségi viszony a kritikát megfogalmazóval szemben, de akinek ez itt sikerül, az valószínűleg a munkavégzés során is együttműködő módon tud szembenézni a mások véleményével. Ha nem ért egyet a kritikával, itt tét nélkül próbálhatja a saját véleményével ütköztetni. Mindezek személyes tapasztalatok, de a továbbiakban szeretném ezeket konkrétumokkal is alátámasztani. Mindnyájan emlékszünk arra az időszakra, amikor az alapfokú művészetoktatás színterei elsősorban a közművelődési intézmények voltak: a kivételt a zeneiskolák illetve a tagozatos általános iskolák jelentették. A gyerekek, az ifjúsági korosz-

13 tály nem az alapfokú művészetoktatási intézmény növendékei voltak normatív finanszírozással támogatva, hanem például a Békés Megyei Művelődési Központ Rábai Gyermek Táncegyüttesében ropták a táncot. De említhetném a bábszakköröket, képzőművészeti köröket stb. is, amelyek hasonló változásokat éltek meg. Mindehhez szervesen kapcsolódott az is, hogy a közművelődési intézmények mellett, alkalmanként a kulturális céllal működő civil szervezetek bekapcsolódtak a művészetoktatásba, amelyet törvényi keretek között az alapfokú művészetoktatás követelményei és tantervi programjának bevezetéséről és kiadásáról szóló 27/1998. (VI. 10.) MKM rendelet szabályoz, konkrétan meghatározva a művészeti nevelés szerepét a készségek, képességek fejlesztésében. A rendelet az irányelvekben leírja, hogy legyen szó bármely művészeti ágról az alapfokú művészetoktatási intézmény, a terület iránt érdeklődő tanulók számára biztosítja készségeik, képességeik fejlesztését, az alkotó és önkifejező képességeik kibontakoztatását, tehetségük gondozását. Azt is megfogalmazza, hogy az ismeretgazdagítást, a készség- és képességfejlesztést a személyiségformálás eszközeként kell kezelni, követelményeit a gyermek életkori fejlődési jellemzőihez igazítani. Ugyanezen rendelet megfogalmazza az alapfokú művészeti nevelés szerepét a tanulók személyiségfejlesztésében. Eszerint többek között a művészeti tevékenység, mint minden tevékenység magában hordozza a személyiségformálás specifikus lehetőségét, megalapozza a tanuló esztétikai szemléletét, kommunikációs képességét, az alkotó típusú tevékenységek megismertetése révén hozzá járul az akarati, az alkotó-alakító cselekvőképesség fejlesztéséhez. Láthatjuk, hogy ha a korábban említett kulcskompetenciákra és az általam kiemelt készségekre, képességekre visszagondolunk, akkor számtalan azonos elemet fedezhetünk fel a rendelet szövegével. De ha egy adott művészeti ágra vonatkozóan a 2008 őszén elkészült tantervi tervezetekbe is betekintünk, még több azonosságot találunk (vö. Vegyük szemügyre például a Láposi Terka és Szabó Zsuzsa által a bábjáték tanszakon belül a bábjáték tantárgyra vonatkozóan leírt szakmai követelményeket. Eszerint: az 1. évfolyam fejlessze a tanulók: csoportos megszólalásának képességét az egyénnek a csoporttal való együttműködési képességét egyéni megszólalásának képességét érzékelésének és megfigyelésének képességét szerepek iránti érzékenységét finommotoros képességét a 2. évfolyam fejlessze a tanulók: fantáziáját figyelmét önismeretét gesztusnyelvi kifejezőképességét verbális kifejezőkészségét kapcsolatteremtő és együttműködő képességét térbeli tájékozódását és a kreatív térhasználatot megfigyelőképességét finommotoros kézmozgás képességét tárgyalkotó képességét A gyakorló közművelődési szakemberek, a bábszakkörök vezetői pontosan tudják, hogy ha jól működik egy bábszakkör, akkor ugyanezeket a készségeket, képességeket fejleszti. A már elhunyt, de a bábművészetben jól ismert Lenkefi Konrád nemzetközi bábművész vezetésével irányított felnőtt és gyermek bábcsoportokban résztvevők hajdanán ugyanezen készségeket sajátították el, még ha ennek ilyen leírt formában nincs is nyoma. Azt gondolom, a leírtakból mindnyájunknak egyértelmű, hogy a közösségi művészetek művelése során tanulási folyamat zajlik, jogosan használhatjuk fel tehát ebben a vonatkozásban az oktatási területen megtalálható szakirodalmat és terminológiát. 6. Egy további aspektusa a kérdésnek a következő gondolatmenet: Ha tanulás van, akkor van megszerzett tudás is, a megszerzett tudás pedig transzferálható. Ennek kapcsán számtalan kutatást folytattak pszichológusok, oktatáskutatók. Mikor beszélhetünk tudástranszferről? A tudás egyik ilyen jellemzője az átvihetősége, más helyzetekben való alkalmazhatósága, amelyet a sokféle összefüggésben vizsgált transzfer fogalmával lehet minősíteni. [ ] Transzfer lép fel, ha elemeiben az új feladat egyezik az eredeti, tanulási szituációban levővel, vagy ha az egyik feladatban megtanult alapelveket alkalmazzák a másikban. (Molnár Gyöngyvér 2002: 65 67) A továbbiakban ugyanezen tanulmányból röviden bemutatnék néhány, az elmúlt évtizedekben keletkezett transzfer-definíciót a teljesség igénye nélkül: 13

14 A transzfer felfogható úgy, mint hatás, amelyet egy korábbi szituációban (A feladat) szerzett tudás gyakorol az új szituációban (B feladat) való tanulásra vagy kivitelezésre (Mayer és Whitrock, 1996); mérték, amennyiben egy új szituációban megismétlünk egy viselkedésmódot, eljárást (Detterman, 1993); előzetes tanulás, amely befolyásolja az eredeti tanulástól különböző új tanulást vagy teljesítményt, a szóban forgó feladatot (a korábban tanultak alkalmazása az új probléma megoldása során) és/vagy kontextust (az osztályteremben tanultak alkalmazása otthon vagy munkában) illetően (Marini és Genereux, 1995); korábbi helyzetben elsajátított tudás használata egy új helyzetben (Alexander és Murphy, 1999); jelenség, ha a korábban tanult tudás és képesség befolyásolja az új tudás és képesség tanulásának és kivitelezésének módját (Cormier és Hagman, 1987) (Simon, 1999); eljárás, amely lehetővé teszi, hogy a korábban megtanult válaszokat használni tudjuk új szituációkban (Gage és Berliner, 1992); aminek bekövetkezése azon múlik, miképpen keresgélünk a memóriánkban, illetve hogy milyenek a már meglévő csomópontok közötti kapcsolatok (információ feldolgozás modellje) (Salomon és Perkins, 1989); releváns előzetes sémák aktivizálása (sémaelmélet modellje) (Salomon és Perkins, 1989). A különböző definíciókban közös, hogy az egyik feladattal vagy szituációval kapcsolatban megtanultak befolyásolják a későbbi feladatok megoldását, a későbbi szituációkban való tanulást. Vagyis mondhatjuk, hogy minden tanulásban jelen van a transzfer, mert ahogyan nem léphetünk bele kétszer ugyanabba a folyóba, nem is találkozhatunk kétszer ugyanazzal a helyzettel, legfeljebb csak hasonlóval. Ha ebben a hasonló szituációban azonosítjuk és alkalmazzuk a korábban megtanultakat, akkor voltaképpen transzferáljuk ismereteinket. A közösségi művészetek művelői körében szükséges lenne a társadalmi hasznosság szempontjából egy kutatás, amely a tevékenység során megszerzett tudás transzferálhatóságáról szól. Véleményem szerint olyan eredmények születnének, amelyek a közösségi művészetek hasznosságát igazolják. 7. Azt mondják a pszichológusok, hogy amit hall az ember, annak nagy részét elfelejti, amit lát, abból már kevesebbet felejt, amit csinál, lát, meg 14 hall, annak nagy része megmarad a tudatában. A közösségi művészeti tevékenységet egyúttal csináljuk is, tehát belőle sok minden megmarad! Az amatőr művészeti tevékenység tudományosan nem kimutatott, de a gyakorlat által igazolt szerepe a mindennapi életvitelben és az emberi kapcsolatokban is rendkívül fontos. Ez a fajta tevékenység ugyanis egyúttal egy közösséghez való tartozást is jelenthet, ami gyakran a magányt is oldja. Egy példaként a sok közül, a több mint 60 éves múlttal rendelkező, békéscsabai Balassi Táncegyüttest említeném, amely több generációt is összefog: az aktív táncosok mellett a gyermekeknek és az őszülő halántékúaknak is szervez próbákat és különböző programokat. A közösségben az óvodástól a középgeneráción át ahogy ők mondják a hetvenkedő alapító tagoknak is megvan a helyük. Természetesen a közösségi művészetek művelése kikapcsolódást is nyújthat, változatosabbá, színesebbé teszi a mindennapokat. Az itt születő emberi kapcsolatok, az aktív tevékenység segíthet kezelni a mentális problémákat, egyben pedig ahogy már fentebb kifejtettem készségeket, képességeket fejleszt. Mindezek mellett de nem utolsósorban segíti a személyes önmegvalósítást, teljesebbé teszi az életet, és olyan tevékenység, amit szívesesen csinálnak, ami örömet ad ez pedig napjainkban talán fokozottan fontos a lelki egészség megtartásához. Az emberi boldogság ritkán a hatalmas vagyonok gyümölcse, sokkal inkább támad napi apró örömökből állítja Benjamin Franklin. Magam pedig hiszem, hogy a közösségi művészetek, a készségek és képességek fejlesztése mellett, megadják azokat az apró gyümölcsöket, amelyek az emberi boldogsághoz vezetnek. Felhasznált irodalom 27/1998. (VI. 10.) MKM rendelet az alapfokú művészetoktatás követelményei és tantervi programjának bevezetéséről és kiadásáról. Európai Bizottság: Kulcskompetenciák az egész életen át tartó tanuláshoz. Európai Referenciakeret. Luxembourg: Az Európai Közösségek Hivatalos Kiadványainak Hivatala Közművelődési stratégia gov.hu/doc/upload/200901/kozmuv_strat_ pdf Láposi Terka Szabó Zsuzsa: A bábjáték tantárgy célja, feladata, szakmai követelményei. hirek/files/2008_11_17/index.php Molnár Gyöngyvér: A tudástranszfer. In: Iskolakultúra 2002/

15 Thiesz Angéla MŰVÉSZET A KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉSBEN KÖZÖSSÉGI MŰVÉSZET A közösségi művészet Definíciója: olyan esemény, illetve akció, melyben a laikusok (nem művészek) bevonásával közös alkotás folyamán művészeti produktum jön létre. Célja a kulturális közösség létrehozása, az egymásba vetett bizalom megerősítése, a közösségben rejlő teremtő erő felszínre hozása, a tevőképesség megtapasztalása. A közösségi művészet (socialy engaged art/ community art) az angolszász gyakorlatban társadalmi problémákkal foglalkozó színházat takar. A magyar gyakorlat, mely kelet-európai közegre érvényes, sokkal inkább tűzi ki célul a közösség virtuális és fizikai terének megalkotását, mivel pont ez a terület az, mely leginkább sérült az utóbbi évtizedek alatt, és különösen fontos annak okán, hogy magunkra ismerjünk, közösséget vállalhassunk egymással, mert financiális tőke híján csak a társadalmi tőke erejében bízhatunk. Két oldalról is paradigmaváltásra van szükség, hogy a közösségi művészet, mint olyan megvalósulhasson: Egyfelől a magas művészet oldaláról, ahol a mű csupán befogadásra vár, esetleges a megértés, és hogy eléri-e a célját a mű. Óriási távolság tátong az alkotó és a potenciális befogadó között, és erős emlékeink vannak a politikummal átszőtt, akár önkényuralmat megerősítő művészetről, mondhatnánk azt is, hogy a hatalomhoz kapcsolódó, azt megerősítő-szolgáló emlékeket is hordozunk, de abban biztosak lehetünk, hogy a társadalom zöme számára a teremtő energia, az alkotó potenciál nem a mindennapok része, pedig ez kanalizálhatná az értékkel bíró magas művészet befogadását is. Másrészt a köztéri művészet, amivel minden nap találkozunk, akkor is, ha nem fogyasztunk művészetet, a történelem pátoszát emeli magasba. A városlakó a lovasszobrok árnyékában él, a vidéki ember pedig az ún. népművészet morzsáin. A radikális megfogalmazást azért alkalmazom itt, mert nem a kortárs művészetet fogyasztó szűk réteg szempontjait veszem figyelembe, hanem azt a magyar vagy kelet-európai polgárt, aki ma legfőképpen csak a televízión át kultúrálódik, ami egyenlő a teljes passzivitással, tehetetlenséggel és kiszolgáltatottsággal. Ez tehát egy felhívás a professzionális alkotók felé, a bevonásra alapuló művészetre. Másfelől a közművelődés gyakorlatának paradigmájáról beszélek, mely intenciója szerint amatőr művészetet gyakoroltat. Itt az ének és zenekarok, színjátszó és rajzszakkörök, hímző és faragó körök tevékenységére gondolok, ami nagyon fontos, főleg az önkifejezés tekintetében. De, vajon hogyan fordítható a közművelődés a közösségfejlesztés hasznára, hogyan növelhető vele a társadalmi tőke, hogyan vezet egy település lakóinak életminőség javulásához, hogyan aktivizálja a lakosságot ahelyett, hogy a művészet-befogadás sorsára jutna, miközben pusztán nem profi volta különbözteti meg a magas művészettől, és ugyanúgy elszigetelt élményként marad meg a befogadók számára? Annak ellenére van ez így, hogy nyomokban, de jelen van a mindenkor alkotó ember (hagyomány), aki mindig is kéznél levő anyagból, a közös tudás bázisán, szimbólumok és metaforák gazdag mezején a természet rendjének harmóniájában egyedül, de közösségében is alkot. Újra és újra megjeleníti az élet fontos momentumait, és képes a közösség életének és kultúrájának fenntartására. Így tehát kimondhatjuk, hogy az alkotó-művészetet hívjuk segítségül az emberi közösségek újraélesztésére. 15

16 Példák a speciálisan közösségi művészetre Fórum színház (Augusto Boal): társadalmi problémák feldolgozása színházi eszközökkel, a nézők bevonása a problémamegoldásba, és több verzióban újrajátszva a témát, megoldásokat keresve. Labirintus színház ((Iwan Brioc), az érzékek színháza, ahol a mitológiákból felszedett topikok érzéki megjelenítése folyik laikusok játékában, ahol a befogadó egyedül járja végig az élet örömeit, félelmeit. Közösségi zenélés: textil elvű zenei szövés énekkel (Weber Kristóf), ahol az együtt lélegzés, a hangok egymásra hatása okozza az élményt, Sári módszer nyomán csapatépítés zenével (Som Tamás) zeneszerzési gyakorlaton alapuló közös dobolás Kertépítés bérházak lakóival (Gang csoport) Murál-morál (mural painting) közösségi falfestés Retextil (Thiesz Angéla) közösségi- és rehabilitációs terek Agóra program (Recycling Szövetség), városi közösségi terek kertépítéssel, újrahasznosított bútorokkal a lakók bevonásával Biztosan több példa is fellelhető az életünkben, amikor például a színjátszó kör helyi témákat dolgoz fel, amikor az énekkar nem előadó művészetként jelenik meg, hanem megengedő a közönség hangjával is A közösségi művészet egyik optimális megvalósulása a közösségi tér alkotása, ami különösen fontos a településfejlesztések tekintetében is: hogy ne nélkülözzék a társadalmi bázist, fenntarthatóbbá téve így a beruházást, hogy felhasználó barátabb beruházások szülessenek, amik tekintetbe tudják venni a helyi igényeket hogy párbeszédbe tudjon elegyedni a településvezetés és a lakosság, de ehhez arra is szükség van, hogy minden infrastrukturális fejlesztést kísérjenek úgynevezett szoftprogramok is, ami az érintett lakóközösség kulturális- illetve közösségfejlesztésével foglalkozik. Az íráshoz kapcsolódó munkafotók a következő oldalakon láthatók: 7, 16, 27, 77, 83, 87, 103, 112, 118, 127, 140 (A szerk.) 16

17 Pálfi Ágnes Szász Zsolt PÁRBESZÉD A KÖLTÉSZET ÉS A SZÍNHÁZ TITOKZATOS TÁRGYÁRÓL KÖZÖSSÉGI MŰVÉSZET Pálfi Ágnes: Nemrégiben publikált írásomban 1 kortárs költészetünk legújabb fejleményeire fókuszálva abból a meglátásomból indulok ki, hogy a lehetséges világok bűvöletében élő posztmodern mintha már lejáró félben volna. A mai húszés harmincévesek költői beszédmódjában egy radikális szemléleti fordulat jelei mutatkoznak: mind fontosabbá válik az alkotó hitelessége, a művészi egzisztencia mibenlétének újrafogalmazása. A lírai én szituálása sok esetben szélsőségesen drámai: a versek a lét-nemlét határhelyzeteiről, a küszöbön való veszteglés állandósult létállapotáról tudósítanak. Úgy érzékelem, fiatal költészetünk egyfajta belső koncentráció időszakát éli, hogy a való felé fordulás és a valóságossá válás 2 képességét visszaszerezze. S számos jel mutat arra is, hogy ez a fordulat egyfajta összművészeti konstellációban megy majd teljesedésbe: mind több a drámaírással sikerrel próbálkozó költő, a rendezők verses ópuszokat állítanak színre, a költők zenészként maguk adják elő verseiket, egyre több megint a performance, az előadóművészek saját darabjukat írják. 1 Lásd Pálfi Ágnes: Az életünkkel itt nincs mit kezdeni? Bekezdések a műalkotás referenciális teréről. In: Életünk, 2008/10. 2 Kemény Katalin okfejtésében ez a két fogalom a drámai krízis, a katasztrophé sajátja, amely a görögben megfordulás -t jelentett eredetileg, pontosabban a drámában azt a fordulópontot, ahol a bonyodalom szálai kibontakozni kezdenek ( ). Azonban az újkori európai nyelvekből törlődött ez a jelentés, s félő, hogy vele a cselekvő jelenlét, a megfordulás tudatos drámai aktusának az alternatívája is. Így folyamatosan fennáll a veszély, hogy [a]hol az élet zavarai, kötései-bogai áttekinthetőek lennének, ahol a való felé fordulhatnánk és valóságossá válhatnánk, ott lezuhanunk. Vö. Kemény Katalin: Az ember, aki ismerte a saját neveit (Széljegyzetek Hamvas Béla Karneváljához). Akadémiai, Bp Írásom elején Tadeusz Kantort, a világszínház huszadik századi nagy nyelvújítóját idézem: Az életet kizárólag az élet hiányával lehet érzékeltetni, a HA- LÁL szólítása útján 3 És írásom végén azt kérdezem: vajon mit üzen Kantor a 21. századnak? Az új költő-generáció szemléletváltása netalán azt jelzi, hogy Kantor crédója, a halálszínház filozófiája most válhat igazán, új módon aktuálissá? Hiszen a memento mori nála olyan abszolút viszonyítási pont, amelyet bízvást tekinthetünk az úgynevezett valóságvonatkozás gyújtópontjának. Te, aki bábrendezőként és ünnepszerzőként a színház megújításában vagy érdekelt, hogyan látod ezt a kantori örökséget? Szász Zsolt: Kantor életművéből talán a radikalizmus az, amely ma elsősorban átvehető és továbbvihető. Az a töretlen ambíciója, hogy manifesztumaiban folyamatosan újrafogalmazza a mozgásban lévő világot, aktualizálja, megújítsa a maga programját, mindvégig megtartva ugyanakkor az ősgondolatot. Azt a totális és abszolút felvetését, hogy a végső kérdés nemcsak a művészetben, hanem össztársadalmi méretekben és az egyéni beavató programokban is a lét nemlét problematikájában kulminál. Ez a dolog egyik része. A másik Kantor színházi gyakorlata. Az a kérdés, hogy mi hullik ki és mi marad meg tartósan az emlékezetben az ő színházi előadásaiból, mint ami érvényes és folytatható a mai színházi praxisban is. Itt már sokkal nagyobb a szórás. Meglátásom szerint Kantor első nagy sikere, a Halott osztály 4 az, amely elsődleges példa lehet továbbra is; 3 Vö. Kantor, Tadeusz: Halálszínház (Vál.: Király Nina. Szerk.: Beke László és Király Nina). Budapest Szeged, Valamint lásd azt a monográfiát, amely Kantor életművének születését a biográfia alakulástörténete felől közelíti meg: Krysztof Pleśniarowicz: A halott emlékek gépezete (Tadeusz Kantor halálszínháza). (Ford.: Nánay Fanni.) Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Budapest, A Halott osztály bemutatója 1975-ben volt, a krakkói Krystofory Galériában. 17

18 ez az, ami valóban kultuszképző, és filmen rögzített anyagként átörökíthető. Ez a mű ugyanis nemcsak annak a lengyel kultúrának a kontextusában érvényes, ahonnan Kantor fogalmaz. Hiszen öreg emberek ülnek a színpadán, saját gyermekkori énjükkel, mint bábbal összepárosítva. És elég hozzá csak egy tangó, hogy az élet körforgásáról, a múlandóságról totális képet kapjunk. Ez elegendő művészi programnak, filozófiának, avantgárd radikalizmusnak, teljes értékű művészi közlésnek. A dolognak az a csodája, hogy ebben az egyetlen műben minden benne van. És Kantor nemcsak a lengyel kulturális alapokat haladja meg ezzel, hanem az európai kultúrköröket is fölülírja, hiszen ez az alaphelyzet általános mindenütt a világon. S nemcsak a 20. századi avantgárd és az ezredforduló idején, hanem mindig is az volt. Ha nem az iskolapadban, akkor más körben történt a beavatás, tanítványi szinten a generációs átadás arról, hogy ez az, amit mindig tudnod kell: a kezdetet és a véget, s hogy a kettőt össze lehet, sőt össze is kell kapcsolni ahhoz, hogy életet tudjunk generálni P. Á.: Most azonban mintha megfordult volna az irány. Mert Kantornál még visszatekintésről van szó. Az öregedő férfi tekint vissza a veszteségre, hasonlóan például Kosztolányihoz, akinek a szemléletmódja úgyszintén retrospektív már, amikor A szegény kisgyermek panaszait írja (habár ekkor még egészen fiatal ember, 25 éves). Én a mostani szituációban azt tartom feltűnő jelenségnek, hogy az új generáció, amikor veszteségről beszél, nem csupán vissza, hanem előre is tekint. 82 éve exponálsz uram / de a képeim néző kisfiú / megérzi-e a sós szél illatát / vajon ha elkattintasz egyszer? 5 Az alig húszéves Székely Szabolcs Egy öreg fényképész utolsó kísérlete című versének záró sorai ezek. De idézhetnénk az ugyancsak huszonéves Fűri Rajmund 80 éves vagyok című versét is: 80 éves vagyok. Megöregedtem. / Bezárul lassan a koporsó felettem, / Földet húznak reám szerető kezek / Hiába kopogok, kimászni nem lehet. S a költemény zárlata, ez a talán szándékoltan ügyetlenül fogalmazott post scriptum arról a csalimesékre emlékeztető fordulatról tudósít, hogy a lírai én másik alteregója gyakorta keresi fel ezt a nyughelyet: Itt feküdtem egykor, eljárok telente, / Talán ez a sírom, talán csak templomnak keresztje, / Szürke óneső a látóhatárt veri, / testem a földet, lelkem az eget szennyezi. 6 5 Vö. Polísz, június július, 78. Lásd ehhez: Pálfi Ágnes: Az Én mindig egy másik. In: Polísz, június július, Vö. Polísz, június július, Sz. Zs.: Amikor a húszéves költő nyolcvan évesnek tételezi magát, ez azért nyilván azt is jelenti, hogy a nagyszülőkre gondol. Tehát két irányban nyitja az időt, miközben a meg nem élt saját idejéből, a nemlétből fogalmaz. De objektívet, tárgyat neki is kell használnia a lét és a nemlét határán (lásd fényképezőgép, sír, koporsó). Úgy látszik, hogy az idő vonatkozásában létrejött egy olyan tartós alapállapot, amely rokon azzal, ami a második világháború után fellépő Kantornak is az alapélménye volt már. Amikor összeomlott egy kultúra, egy társadalom, és összeomlott a begyakorolt művészi tér-idő koordináta-rendszer is, és létrejött egy végső, abszolút állapot, amely csak az időben nyitható. Ezt jelzi a Kantor színpadán elhangzó első mondat a szétlőtt Varsóban: Odüszeusz vagyok, Ithakából jöttem Itt (a Wyspiański-darab rendezésekor 7 ) nyílik ki Kantor számára a teljes európai kultúrkörre érvényes nagy idő-dimenzió, és azon belül a műalkotás és az alkotó saját, személyes idődimenziója is. P. Á.: Az a szituáció azonban mégiscsak a túlélésről szólt. Arról, hogy mi maradt, maradt-e valami a katasztrófa után. Ma azonban másról van szó. Sz. Zs.: A mai pályakezdő művész számára az a legcsüggesztőbb, hogy nincs mivel szembehelyezkednie. Nincs morális és valóságos talpköve, viszonyítási pontja társadalmi értelemben. De a művésznek gondolom magam személyes ambíciójában sem, mert igazi mester-tanítvány viszony manapság nemigen adódik. A posztmodern relativizálta azt a koordináta-rendszert, amelyben a művész státusza meghatározható. P. Á.: Az új fejleményt én éppen abban látom, hogy ennek a relativizálódásnak mintha már befellegzett volna. Ezek a versek azért érdekesek, mert újra körbe érik az emberi időt szemléletileg. S valóban a halált teszik meg a valóságvonatkozás (referencia) gyújtópontjának. Méghozzá úgy, mintha ez a végső cél volna egyben a kiindulópont, a starthelyzet is. Életveszélyes pillanat ez, a madáchi salto mortale avagy a teljes passzivitásba süllyedés kísértése. Sz. Zs.: Kantornál az érdekes az, hogy nem magáról a halálról beszél, hanem az átjáróról. A túlnanról ideátra tartó folyamatról, ami a színész részéről csak cselekvő típusú lehet. Nyilván ezért kezdett színházat csinálni ez az egyébként képzőművész indíttatású ember. Nem volt számára elegendő a fix nézőpont, a keret, a vászon. A két 7 Az Odüsszeusz visszatérése c. darabot Kantor 1944-ben mutatta be Krakkóban.

19 dimenzió, amelyben ő mint festő biztos lehet. Tehát átlépett a drámai térbe, amely megnyitja az idő negyedik dimenzióját is. Mert itt az a kérdés, hogy ha már ezek a társadalmi keretek felbomlottak, és nincs biztos talpkő, akkor magáról a halálról kell-e beszélni, vagy erről a drámai folyamatról, amely a létezés nemlétezés határán a legaktívabb. P. Á.: Nyilván a folyamatról, ahogyan Kantor is tette, amikor Ady szavaival szólván a feltámadás szomorúságából csinált színházat Sz. Zs.: Neki hatmillió lengyel elpusztulása után abszolút morális alapja volt arra, hogy föllépjen. Ezeknek a manifesztumoknak az érvényessége végső soron ezen alapszik P. Á.: Azon alapszik, hogy nem tudom: túlélőként valójában halott vagyok-e vagy élő. Azon alapszik, hogy újra és újra föl kell tennem a kérdést: hol az élet? hol volt az életem? Sz. Zs.: Erre a morális alapra ma senki nem kérdez rá. És nem tudom, ki tudna föllépni olyan érvénnyel ma, mint Kantor a maga idejében. P. Á.: Az általam idézett versek is azt mutatják, hogy morális fellépésről ma nemigen beszélhetünk. Inkább a vitális energiák, az életösztön feltámadásáról, az érzékelés öröméről, pontosabban vágyáról van szó. Talán László Noémi mégis kivétel, hiszen az első lépés megtétele mindig morális gesztus is. Nem az életösztön, hanem a bekalkulálhatatlan emberi többlet, a hit megnyilvánulása. S ha megfigyeled, a versben ez a gesztus éppen a felezőponton billenti át a mérleget az élet oldalára, és indítja újra a mondást: Mintha már nem érhetne ártalom. Hirtelen semmi súly a vállamon. Mintha köldököm mögött sütne a nap. Mintha minden kicsit hamarabb Történne, mint ahogyan várom S nem volna se életem, se halálom Se jó, se rossz, se fájdalom, se vétek. Mintha út nyílna ott, ahova lépek. Hirtelen nincs se kívül, se belül. Mintha a világ volna egyedül. Mintha az előbb volna az után. Mintha túl volnék a haláltusán S innen azon, amibe belehaltam. Mintha keresztül suhanhatnék rajtam És mindenen, ami feléled. Mintha belélegezhetném a mindenséget. 8 8 Vö. László Noémi: Százegy. Erdélyi Híradó, Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár Budapest, Lásd ehhez: Pálfi Ágnes recenzióját: Mintha út nyílna ott, ahova lépek. In: Polísz, augusztus szeptember, Azért választottam László Noémitől éppen ezt a 2 8 sort, mert a pozitív tartományba való átbillenés esélyét drámai módon mutatja föl. Misztikus olvasatban azt a végtelen vizes nyolcast rajzolja ki, amely a Vízöntő-korszak kettős mozgástendenciájának a képjele. Olyan dinamikus egyensúlyt és olyan meglepően tudatos készenléti állapotot érzékeltet ezzel, amely nagyon is reményt keltő az új generáció szellemi horizontjára és kondíciójára nézvést. Sz. Zs.: A halál témája kapcsán érdemes emlékeztetnünk a középkori moráliák világára. Ez a nagy műfaj notóriusan és direkt módon mindig odadörgölte a közönség orra alá, hogy meg fogsz halni. Memento mori: ez volt a vezérszólam, ami műfaji szintig jutott el az európai kultúrában lásd a középkori haláltáncot is. Ez nagyon fontos tétel, ha Kantor kapcsán színházi területre, drámai vizekre evezünk. A középkorban központi ez a kérdés, össztársadalmi eligazítóként, amelynek vannak szolgái: művészek, jokulátorok, színészek (akiket akkor még nem hívtak annak). A halál-téma párja azonban ekkor a vitalitás. Állandóan a halálról beszélnek, de valójában az élet generálása a cél. Ebben érzem gyengének a mai szituációt, amikor lásd a fiatalok verseit már csak arról tudunk beszélni, hogy egyszer majd talán lesz teljes érzékelésem, újra fogom érezni az ízeket, szagokat. A vitalitástól fosztották meg a modern emberiséget. Nagyon súlyos állapotnak tartom ezt. P. Á.: Igen. Ez a mostani szemléletváltás még nem nevezhető morális stádiumnak. Kantor szituációja és személyes alapállása viszont az volt. Túlélőként ő predesztinálva volt arra, hogy azt mondja: nekem mostantól az a dolgom, hogy az élet vagy nem élet, élek vagy nem élek kérdését tegyem föl, és az átjárót keressem. Sz. Zs.: Az identitását, közösségét, országát vesztett ember számomra mint szólista érdekes elsősorban. Aki egyrészt a manifesztumokban, ezekben a fél-filozofikus szövegekben felteszi és függőben hagyja ezt a kérdést. Nem magáról a halálról beszél, hanem esélyt ad arra, hogy erről gondolkodni lehessen. És a felkiáltójelet újra és újra kiteszi, hogy ezt az alapkérdést sohasem tehetjük félre. P. Á.: Kantor azonban sosem úgy manifeszt, hogy besulykoló vagy kihirdető volna. Mindig nyitott marad, magára a problémára fókuszál, a gondolkodás folyamatára, amely nála sosem zárul le, és önmagát mint eszköz-tárgyat is mindig kiteszi ennek az állandó folyamatban-létnek. 19 KÖZÖSSÉGI MŰVÉSZET Pálfi Ágnes Szász Zsolt: Párbeszéd a költészet és a színház titokzatos tárgyáról

20 KÖZÖSSÉGI MŰVÉSZET Pálfi Ágnes Szász Zsolt: Párbeszéd a költészet és a színház titokzatos tárgyáról 20 Sz. Zs.: Kantor, a drámai lény minden fellépésével azt provokálja, hogy itt vagyok én, az egy ember, a morálját, kereteit, tartalmát vesztett Európában. Elég vagyok ahhoz, élő felkiáltójelként, hogy az Én érvényben maradjon. Ez Kantor részéről valójában már ontológiai szintű fölvetés. És ennek érdekében saját magát is fölteszi a színpadra. P. Á.: Ilyen értelemben ez egy lírai színház, miközben abszolút módon, eredendően drámai is. Ha tetszik, Kantor a dráma születését, ontogenezisét viszi színre. Sz. Zs.: Pontosan. Érdemes fölidézni, hogy a már emlegetett Halott osztály esetében mi is a helyzet. Önmagában az, hogy egy öregember bábbá összetömörített színész formájában a maga gyermekkori manekenjével együtt ül, miközben megy a tangó, még nem volna elegendő ahhoz, hogy ez a szituáció drámai értelemben is színházzá váljon. De a színpadon ott van ő is, aki azt mondja: ez az én történetem de mindenki más története is. Tehát egy olyan játékot játszat velem, a nézővel, hogy ez az egy ember, aki én vagyok, valójában mégis te vagy. Az öreg és a fiatal, az élő és a halott közé odatesz egy közvetítőt, miközben a maga művész-státusát is a szemünk előtt állítja be. Amivel egyúttal proteszt módon és átvitt értelemben az ember élethez való jogát demonstrálja. Maga a gesztus lírai, a szituáció azonban konkrét és abszolút értelemben drámai. Minimum három elem kell hozzá, hogy történetté álljon össze. De hogy nézőként mindezt a saját történetemként olvashassam, azt Kantor a színpadi jelenlétével éri el. Merő konstrukció és absztrakció ez. Viszont mivel akkora a valósághiány, hatásmechanizmusában ez beindítja az emlékezést, újragenerálja a személyes történetet minden egyes nézőben. Kantor színpadán ez a nagy mutatvány. És felteszem, hogy ez az, ami modell-értékű ma is. Ám kérdés, hogy vannak-e, lesznek-e érvényes folytatói. A kortárs színházi törekvések tekintetében ma már itthon is a táncszínház növekvő túlsúlyát kell konstatálnunk. Ahol a rendező, a koreográfus és a szólótáncos provokatív gesztusa is arról szól, hogy ember vagyok s ennek felmutatása érdekében a színész ki- és levetkőzik. Ma már valóságos pucér színházak vannak. Ám a színész mégsem tud emberré, az Ember jelévé válni, úgy, ahogyan Kantor tudott. Vajon miért nem? Ez a kulcskérdése a mai alkotó generációnak, most már műfajok fölött is. Lehet az költő, festő, zenész, színházcsináló, bárki, ugyanezzel a problémával találja szembe magát. Hogy egyszerre kellene lennem közvetítőnek de mit közvetítsek? honnan és hová? és hogy ki vagyok én? A státus-problémák itt maradtak megoldatlanul. Viszont ha továbbgondoljuk, Kantor révén van egy modellünk, ami abszolútra és totálisra tör. Az jó dolog, hogy van. S talán belépő lehet az új generáció számára. P. Á.: Az biztos, hogy a költők esetében egyre tisztábban artikulálódik ez az elodázhatatlan státus-kérdés. Egyelőre negatív formában, sokszor szándékosan alulstilizálva fogalmazódik meg, de világosan kihallható, hogy nem csupán kétségbeesésről van itt szó, hanem egy újfajta jelenlét igényéről, sőt ambíciójáról. Ami pedig a sokszor tüntetően kopár és dísztelen költői formát illeti, nagyon is hasonlít ez a törekvés Kantor alacsonyrendű realitás eszméjéhez. Mint ahogy a konkrét, személyes létszituáció naturalisztikus felmutatását, a majd mindig lehangoló valóságvonatkozás tárgyszerű dokumentálását is hasonló irányú fejleménynek tekinthetjük (nemcsak az írásomban idézett k.kabainál, de például Nyilas Attilánál is). Egyfajta elszántan vállalt külső és belső száműzetés körvonalazódik ezekben a szövegekben. S ugyanakkor a protestáció, a szókimondás imittamott már nem is olyan rejtett pátosza is meglepi az embert. S az ugyancsak Kantorra emlékeztető filozofikus hajlam úgyszintén. Sz. Zs.: A művész nem is tehet mást. Az alkotó, a sámán, a közösség szellemi vezetője mindig a körön kívül állt. Ahhoz, hogy érvényes mondanivalója legyen, a társadalmi újratermelő mechanizmuson kívül kell állnia. Hogy rálátása legyen. E nélkül a kitettség vagy kiválasztottság nélkül nem megy. A furcsa a mai helyzetben az, hogy mintha kívül került volna a körön mindenki, a társadalom öszszes tagja tehát ha úgy vesszük, itt már mindenki Bolond. De akkor hol a művész? Az űrben? Kantor versenytársa már a hatvanas években is a film, a science fiction volt. És mára már egyértelművé vált, hogy a multimédiás fikció világában élünk. Társadalmi értelemben körön kívülivé, potenciális munkanélkülivé vált mindenki. De ami az illúziók világát illeti, egy nagy közös álom jött létre, s ez mindenkit bolonddá tett. És kérdésessé vált, hogy ebben a helyzetben a színház jó médium-e még. A nagy mérkőzés most ez. Amit az emberiség ez idáig ismert és a praxis szintjén gyakorolt, az mindig drámai volt a társadalom életében. Az egyéni és közösségi beavatás, így például a ballagás, a házasságkötés rítusai azonban ma már érdektelenek. Van egy nagy közös álom, a science fiction, amely azt sugallja, hogy az élet a végtelenségig meghoszszabbítható (lásd a reinkarnáció tanát, az Édesvízirodalmat). Ez pedig leszoktat a felelősségválla-