4. fejezet A reprezentációs rendszerek eredete 1

Átírás

1 4. fejezet A reprezentációs rendszerek eredete 1 Az l. fejezetben olyan gondolattal találkoztunk, amely sokak számára paradoxon lehet. Egyrészt a nyelv nem alakulhatott ki az állati kommunikációs rendszerekből, másrészt viszont a nyelvnek ki kellett alakulnia, mivel minden bonyolultságával együtt egyike annak a számtalan adaptív mechanizmusnak, amelyek a fajokban az evolúció során kifejlődtek. Ettől a paradoxontól úgy szabadulhatunk meg, ha elfogadjuk, hogy a nyelv elsősorban reprezentációs rendszer. Éppen ezért mint minden ilyen rendszer olyan mechanizmus, amely saját kimenetét hozza létre ahelyett, hogy megismételné valamilyen más formában, amit beletáplálnak. A nyelv éppen ezért képes volt több nagyságrenddel megnövelni nemcsak maguknak a dolgoknak, hanem azon dolgok fajtáinak számát is, amelyekről kommunikálni tudunk. Egyetlen pusztán kommunikatív rendszer sem lett volna erre képes soha. Vagyis ha a nyelv végső eredetét keressük, nem remélhetjük, hogy ezt más élőlények kommunikációs eszközeinek vizsgálatával megtaláljuk. Ha arra akarunk rájönni, hogy hogyan fejlődött ki a nyelv a maga teljes komplexitásában, azt kell megvizsgálnunk, hogy hogyan fejlődtek a reprezentációs rendszerek. Ezen a ponton világossá kell tennünk, hogy pontosan milyen értelemben használjuk a reprezentáció kifejezést. A pszichológiában alkalmanként érdemtelenül szűk értelemben rögzített tudásrendszerekre alkalmazzák (akár veleszületetten jelen vannak, akár tapasztalatból, akár a veleszületett mechanizmusok és a tapasztalat kölcsönhatásából származnak). Természetesen a rögzített tudásrendszerek reprezentációs rendszerek, amelyek közül a nyelv csak az egyik. De a legtöbb átmeneti észleletünk ugyanígy reprezentáció. Az absztrakció legmagasabb szintjén, amelyet használnunk kell ahhoz, hogy bármi fogalmunk legyen arról, hogy az élőlények általában hogyan működnek a világban, a reprezentáció egyszerűen azt jelenti, hogy a külső világ valamely entitására vagy eseményére adott válasz vagy a válaszra való állandó hajlandóság a neurális aktivitás egy adott mintázatának 1 Tegyük fel például, hogy az emberi interakció valamilyen formája kétféleképpen reprezentálódik (ilyen lehet mondjuk egy üdvözlés vagy egy tiszteletadás). Ezek közül az egyik egy római fürdő mozaikpadlója, ahol a reprezentáció közel kétezer évig el volt temetve, és most, hogy feltárták és mesterségesen megőrzik, még több ezer éven keresztül fennmaradhat. A másik egy érzékelési küszöbnél rövidebb ideig felvillanó kép a videoképernyőn olyan, amelyet tudatos elménk nem fog fel, bár az azt követő viselkedés erősen arra utal, hogy valójában láttuk. Mindkettő egyértelműen reprezentáció, függetlenül attól, hogy nagyon különböző időtartamon keresztül maradnak fenn. Továbbá az emberi észleletek és tudásrendszerek esetében az érintett reprezentációk, akár átmenetiek, akár majdnemállandóak, a mozaikkal és a videoképpel szemben, egymáshoz hasonlóan jönnek létre. Lehetnek egyszerűek vagy összetettek, veleszületettek vagy tanultak, kiváltás után azonnal elvesznek vagy örökre tárolódnak, valamiképpen mindegyiket a központi idegrendszer (KIR) kiválasztott sejt jeinek vagy áramköreinek aktuális vagy potenciális aktivitásmintázatai valósítják meg. A szenzoros észleletek esetében ezek a neurális akciók és interakciók rendkívül rövidek és egyszerűek lehetnek, míg a tudásrendszereket illetően hosszabbak és bonyolultak. Azonkívül az észleletek esetében az idegsejt- tevékenység gyorsan elhalványul, gyakran nem hagy figyelemre méltó nyomot, míg a tudásrendszerek fennmaradhatnak akkor is, ha neurális infrastruktúrájuk hosszú időszakokon keresztül viszonylag inaktív, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogyan a mozaik fennmaradt a föld és kőtörmelék alatt, amikor századokon keresztül egyetlen emberi szem sem láthatta. A mozaikok és küszöb alatti képek relatív tartósságát természetesen a kövek és a fényhullámok tulajdonságainak különbségei határozzák meg. Semmi ilyen különbség sem adhat azonban számot az észleletek és tudásrendszerek tartósságának különbségeiről, mivel mindkettő a központi idegrendszer (KIR) terméke. Bár még távolról sem világos, hogy hogyan működik a 1 Bickerton, D., 2004, Nyelv és evolúció. (Társadalomtudományi Könyvtár Új Folyam. Ismeret Elmélet Kultúra). Budapest: Gondolat,

2 hosszú távú emlékezet, az biztosnak látszik, hogy a tárolás és a közvetlen reprezentáció közötti különbség csak a KIR-en belüli különböző feltételeket érintheti, amelyekben a szinaptikus kapcsolatok erőssége döntő szerepet játszhat. De vajon tényleg jogos-e olyan tevékenységekről, mint a látás, hallás, szaglás úgy beszélni, mint amelyek alapvetően reprezentációkból állnak? És vajon egy kalap alá vehetünk-e olyan, egymástól távol eső tevékenységeket, mint a látás, hallás és szaglás az egyik oldalon, és vélekedés, gondolkodás, tudás a másik oldalon? Ha ezekre a kérdésekre igen a válasz, az egyet jelent azzal a kijelentéssel, hogya reprezentációk egyszerűen a világ megismerésének a módjai sőt talán az egyedüli lehetséges utak a világ megismerésére. Az ilyen kérdésekre csak akkor lehet igenlő választ adni, ha megmutatjuk, hogy ami alapvetően strukturált és összetett viselkedésnek tűnik, az sokkal egyszerűbb viselkedésekből evolúciós folyamatokon keresztül alakult ki. Ezt a feladatot próbálja megoldani a fejezet hátralevő része. Mielőtt azonban hozzáfognánk, álljon itt egy figyelmeztetés. Minden ilyesfajta magyarázatnak foglalkoznia kell az idegrendszerekkel és azok működési módjával. Az idegrendszerek még az egész egyszerűek is az általunk ismert legbonyolultabb dolgok közé tartoznak, és nehéz lesz az érvelés fő fonalát érintetlenül hagyni anélkül, hogy ne egyszerűsítenénk le nagyon a működési módjukat. Remélhetőleg annak ellenére, hogy bizonyos részleteket leegyszerűsítünk, másokat pedig figyelmen kívül hagyunk, az általános elvek világosak lesznek, és nem hamisítjuk meg őket. Egyszerű reprezentációk Az élőlények és az élettelen dolgok közötti egyik lényegi különbség az, hogy az előbbiek folyamatosan saját érdekükben cselekszenek túlélési esélyeik maximalizálása érdekében, míg az utóbbiak nem. A kövek csak fekszenek, amíg a hő és a fagy porrá nem morzsolj a őket, de az élőlények, még a növények és amőbák is, ismételten reagálnak a környezetükre anélkül, hogy felépítésüket elveszítenék. De mielőtt bármely élőlény reagálhatna, kell, hogy legyen valami, amire reagálhat. Vagyis valamilyen információnak el kell jutnia a környezettől az élőlényig. Az információ, Gregory Bateson kifejezésével élve olyan különbség, ami számít hír a környezet valamely dimenziójának valamilyen megváltozásáról, amelynek potenciális, az életet fenyegető vagy az életet jobbá tevő hatása van egy adott élőlényre. Természetesen az a tény, hogy ilyen változás történt, nem jelenti azt, hogy a szóban forgó információ automatikusan eljut az élőlényig. Az érintett élőlénynek képesnek kell lennie az információ begyűjtésére. Ez azt jelenti, hogy rendelkeznie kell egy olyan mechanizmussal, amely a neurális impulzusok valamilyen mintázatán keresztül képes az információ reprezentálására. Továbbá valószínűtlen, hogy az élőlény begyűjti az információt, ha nincs meg a képessége arra, hogy megfelelően válaszoljon rá. 2 Számos növényfaj képes a hőmérséklet, páratartalom vagy a hozzá eljutó fény változásaira reagálni: összehúzzák vagy kiterjesztik azt a levélfelületet, amely az őket körülvevő levegővel érintkezik. Csak néhány olyan növényfaj van azonban (az úgynevezett mimózafélék), amely reagál arra, ha más élőlények megérintik. Ennek nem az az oka, hogy az érintés által átadott információ kevésbé fontos a növény számára, mint az éghajlatváltozások által közvetített információ. Az érintés gyakran csak az elfogyasztás előjátéka. Inkább az az oka, hogya növényeknek nagyon korlátozottak az erőforrásai arra, hogy az érintésre válaszoljanak. Valójában általában csak ugyanaz a válasza van, amivel a növények általában az éghajlatváltozásokra reagálnak, vagyis megváltoztatják a leveleik területét. A növények nem tudnak a gyökereiket kihúzva elinalni, amikor egy növényevő elkezdi őket ropogtatni. A legtöbb növény esetében akár a mimózafélékhez tartozik, akár nem aligha helyénvaló reprezentációról beszélnünk, mivel azok a sejtek, amelyek az információt kapják, ugyanazok vagy legalábbis ugyanolyan típusúak, mint amelyek válaszolnak rá. Ez még akkor is igaz, ha mint néhány mimózafélénél- egyetlen levél csúcsának a megérintése egy ehhez kapcsolódó tevékenységhullámot küld végig az egész növényen. A rovarevő növények, például a harmatfű esete teljesen más. A harmatfűnek általában ragadós szőrökkel borított levelei vannak. Amikor egy légy ráragad az egyik ilyen szőrre, a levél fokozatosan bezárul körülötte, bebörtönözve a legyet, melyet aztán a növény kényelmesen elfogyaszt. Itt az információt begyűjtő sejtek különböznek azoktól, amelyek a levelek bezáródását okozzák. Az A sejt (talán más, hozzá hasonló sejtekkel együtt) regisztrálja a tényt, hogy egy légy (vagy valami hasonló) van rajta, aztán ezt az információt átadja a B sejtnek. A B sejt aztán, más hasonló típusú sejtekkel együtt, összezárja a leveleket. Vajon leírhatjuk úgy az A sejt, (egy primitív érzékelő sejt) reakcióját, mint annak a reprezentációját, hogy egy légy (vagy valami hasonló) landolt rajta?

3 A legtöbb ember szemében ez túlzásnak tűnik. Kétségkívül nagyon hasonló kimenetet eredményezhet a harmatfű tisztán tudattalan válasza és a légynek az ember által észlelt tudatos és nagyon részletes látványa: a levelek összezáródnak a légy körül, az ember pedig a légycsapóért nyúl. De az első kimenet automatikusabb, mint a második. Az ember ahelyett, hogy lecsapná, írhat egy verset is a légyről, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyhatja. Ez a különbség annak köszönhető, hogy a harmatfűnél a reprezentáció és a reakció között nincs semmi, míg az ember esetében végtelenül sok minden van. Az ember és a harmatfű reprezentációi közötti másik, közvetlenebb különbség a definíció fokában rejlik. Mi képesek vagyunk a legyeket más rovarfajoktól, sőt akár különböző légyfajokat egymástól is megkülönböztetni, míg a harmatfű nem tud különbséget tenni a légy és más rovarok vagy akár a légy és a kíváncsi megfigyelő által rárakott föld- vagy botdarabok között. A harmatfű A sejtje csak két állapotot tud megkülönböztetni, a kapcsolat hiányát és a kapcsolat állapotát. Vagyis nem nagyon mondhatjuk, hogy az A sejt reakciója a légyre a harmatfű légy- vagy akár légylandolás-reprezentációja. És mégis, mi jelenti a döntő lépést: két állapot megkülönböztetése ott, ahol mások nem tesznek különbséget vagy végtelenül sok megkülönböztetése szemben a kettővel? Természetesen az első lépés elengedhetetlen előfeltétele volt a másodiknak. Így nem kellene egy az egyben ésszerűtlennek tartani, hogy az A sejt tüzelését a potenciális zsákmány feltételezett jelenléte afféle előreprezentációjának nevezzük. A már megbízhatóbban reprezentációsnak tekinthető mechanizmusok kialakulása javarészt ugyanilyen egyszerű érzékelő apparátusok hozzáadásával és összekapcsolásával jött létre. Talán nem véletlen, hogy a belső reprezentációk legkorábbi formáit a legprimitívebb ragadozóknál, a harmatfűnél, tengeri rózsánál és hasonlóknál találjuk meg. Ennek az az oka, hogy a fotoszintézist hosszabb periódusokon keresztül lehet folytatni, de az élő zsákmány csak futólag van jelen, és a ragadozó életmód legalapvetőbb feltétele az a képesség, hogy észrevegyük a potenciális zsákmányt, és reagáljunk rá. Ez a képesség viszont olyan specializált sejtek meglétét igényli, amelyek az élőlény közvetlen környezetének jellegzetességeire vagy eseményeire válaszolnak. Feltételezhetjük, hogy az ilyen sejtek érzékenysége eléggé véletlenszerűen jelent meg. Általános genetikai változatosságon és mutáción keresztül a sejtek a potenciális érzékenységek széles skáláját fejleszthették ki. Viszont ha az élőlény olyasmire vált érzékennyé, ami ténylegesen nem növelte élettartamát és így a szaporodási képességét, akkor az nem terjedt el a populációban, és nem is fejlődött tovább. Az érzékenység (akár fényre, hangra vagy más tényezőkre) más fajtáinak révén az élőlények a környezet olyan aspektusaihoz férhetnek hozzá, amelyek vagy táplálékhoz juttatják őket (mondjuk úgy, hogy tájékoztatják őket a potenciális zsákmány jelenlétéről), vagy lehetővé teszik számukra, hogy elmeneküljenek valamilyen veszély elől (felismerve a potenciális ragadozót). Az érzékenységnek ezeket a fajtáit primitív érzékszerveknek tekinthetjük. 3 Képzeljük el egy fénykép kinagyításának a folyamatát. Ennek a folyamatnak a végső kimenete egy homályos és szemcsés kép, amelyen csak a fény és árnyék nagyeltéréseit tudjuk megkülönböztetni. Aztán képzeljünk el egy ellenkező irányban haladó folyamatot, amely a szemcsés képpel kezdődik, és az eredeti fénykép felé tart. Egy érzék, például a látás, rengeteg fajon és az evolúció sok-sok millió évén keresztül vezető kialakulása nagyon hasonlít ehhez a fordított folyamathoz. A korábbi fajoknál minimális a megkülönböztetési képesség.. A homályos formák fokozatosan egybeolvadnak, és bizonyos részletek azonosítható tárgyakban olvadnak fel, még akkor is, ha mások a háttér legnagyobb részével együtt homályosak maradnak. Csak a folyamat végén hasonlít majd a fénykép arra a részletes világra, amelyet az ember lát. A növények érzékenysége az állatokhoz képest erősen korlátozott, és ami ennél is fontosabb, semmilyen eszközük sincs (amennyire ezt meg tudjuk határozni) az információ tárolására. Ebből az következik, hogy a növények, szemben néhány nagyon egyszerű állattal, nem tudnak tanulni. A tárolási hely hiánya azonban nem az egyetlen oka annak, hogya növények nem képesek tanulni. Az is szerepet játszik benne, hogy nem rendelkeznek alternatív viselkedésekkel. A növényeknek általában minden ingerre csak egy lehetséges választípusuk van. Ezzel szemben a legegyszerűbb állatoknak is megvan a választási lehetősége, hogy ha valamilyen organizmus megérinti őket, akkor megközelítsék vagy eltávolodjanak tőle. Talán úgy érezzük, hogy ezek nem valódi alternatívák, hiszen az állat be van programozva, hogy bizonyos ingerekre automatikusan válaszoljon. Az úgynevezett automatikus válaszok természete azonban alaposabb vizsgálatot igényel. Vegyük a Stomphia coccinea nevű tengerirózsafajt; ennek a lakóhelyét gyakran látogatja tizenegy különböző tengericsillagfaj, amelyek közül kettő zsákmányul ejtheti a Stomphiát. Ha a kilenc ártalmatlan faj egyikének valamely tagja megérint egy Stomphia egyedet, a rózsa figyelmen kívül hagyja, ha azonban a másik két faj valamelyik tagja érinti meg, azonnal visszahúzódik.

4 Mondhatnánk, hogy ez egy egyszerű reflex, de olyan felismerési folyamat kell hozzá, amely a harmatfűnél még nem volt meg. A reflex végrehajtásához a rózsának meg kell tudnia különböztetni egymástól a különböző tengericsillagfajokat, és ez olyasmi, amire gyakorlás nélkül az ember sem képes. Természetesen a rózsa semmilyen értelemben nem tudatosan gyakorol, tanul vagy ismer fel dolgokat. Feltételezhetően mindössze valamilyen automatikus vegyianyag-elemzést hajt végre. Ez az elemzés azonban elég ahhoz, hogy megkülönböztesse a számára potenciálisan veszélyt jelentő fajokat a veszélytelenektől. Még ez az egyszerű szint is megmutatja, hogy milyen szoros kapcsolat van az információ és a viselkedés között. Minden viselkedés az információra épül. Ha a szükséges információ rendelkezésünkre áll, a viselkedést megfelelően végre tudjuk hajtani jó időben a megfelelő élőlénnyel és Így tovább). Ha a szükséges információ nem áll rendelkezésünkre, a viselkedés nem történik meg, vagy diszfunkcionális módon történik. Az érzékszervek általában nem véletlenszerű információadagokhoz juttatják az élőlényt, hanem ahhoz az információhoz, amelyre szüksége van ahhoz, hogy végrehajthassa a számára lehetséges viselkedéseket. A csótányok hátsó lábain finom szőrök vannak, olyan szőrök, amelyek a légnyomás változásaira érzékenyek, így a csótány könnyen kitér ereszkedő cipőnk elől. Az Amerika délnyugati sivatagaiban élő gödröcskésarcú viperának olyan hőérzékelő szervei vannak, amelyekkel meg tudja különböztetni a varangyosbékát az egértől még akkor is, ha az élőlényt nem látja. Egy hőérzékelő szerv további információkhoz juttatná a csótány t, és a nyomásérzékeny sejtek további információt adnának a gödröcskés arcú viperának, de ezek nem alakultak ki, és nem is valószínű, hogy ki fognak. A csótány túlélési esélyeit nem növelné, ha meg tudná különböztetni egymástól a melegvérű és hidegvérű élőlényeket, és a gödröcskés arcú viperáét sem, ha a légnyomáson keresztül érzékeny lenne az élőlények felépítésére. Ha egy érzékszerv nem növeli valamilyen módon egy élőlény rátermettségét, ez az érzékszerv nem fog kialakulni, vagy legalábbis nem fog egy adott ponton túl fejlődni. Sőt, létező érzékszervek is elsorvadhatnak, ha nincs rájuk szükség (például a legtöbb barlangban lakó élőlény vak). Ezeket észben kell tartanunk, mert saját érzékszerveink, különösen a látásérzékelésünk, hajlamosak félrevezetni bennünket azt illetően, hogy mik az érzékszervek és mi a feladatuk. Úgy érezhetjük például, hogy az emberi látás varázsablak a világra, amely közvetlenül megmutat nekünk mindent, ami valóban ott van. Ez természetesen illúzió. Ha valamit látunk, mindig az történik, hogy először a retina bizonyos sejtjei normális tüzelés i arányuk megváltoztatásával reagálnak a látott dolog kiválasztott vonásaira. Az ilyen sejtek közül néhány talán nem sokkal kifinomultabb, mint a harmatfű vagy a tengeri rózsa sejtjei, amelyek csak egy jellegzetesség (például fény vagy mozgás) jelenlétére vagy hiányára reagálnak. Mások jellegzetességek egy sorára reagálnak, például hasonló irányú vonalakra, és csak ennek a tartománynak a közepén tüzelnek a legnagyobb frekvenciával, és élesen csökken a tüzelési arány mindkét irányban a tartomány széle felé haladva. Mintha a látott tárgyat annak összetevő jellegzetességeire bontanánk le, és mindegyik kapna egy digitális kódot. 4 Az információ ebben a kódolt formában továbbítódik a kéreg alatti látóközpontokba és a látókéregbe is, ahol ismét mintegy összeszerelődik. Ez az újbóli összeszerelés azonban nem egy szó szerinti másolatot hoz létre a szemünk előtt levő dolgokról, hanem bevezet néhány finom átrendezést. Többek között kiegyenlíti saját mozgásainkat, és megőrzi a méret- és formaállandóságot az érintett tárgy elmozdulásai ellenére. Csak ha már ezek a bonyolult és majdnem azonnali folyamatok lezajlottak, akkor látjuk az előttünk levő tárgyat, vagyis integráljuk és értelmezzük azt az információt, amelyet a neurális aktivitás egyedi mintázata reprezentál számunkra. Hasonlítsuk ezt össze a szaglásérzékelésünkkel. Míg a látás révén végtelen sok tárgyat meg tudunk egymástól különböztetni, csak néhány tucatnyi szag felismerésére vagyunk képesek, és ezeket is csak elég durván tudjuk megkülönböztetni egymástól. Ezeknek a korlátoknak általában nem vagyunk tudatában. Feltételezzük, hogy a legtöbb tárgynak nincs szaga, ez az illúziónk azonban nem tartana sokáig, ha a kutyák beszélni tudnának. Állítsuk ezt szembe más érzékszervekkel. A fülünkből érkező információ hiánya, amelyet csend -nek nevezünk, meglehetősen zavaró tud lenni, ha teljes. A szemünkből érkező információ hiánya (hacsak nem szándékosan csuktuk le a szemhéjunkat) azonnali pánikot okoz. Az orrunkból érkező információ hiánya azonban sokszor a természetes, normális állapot, míg egy finom illat, émelyítő szag vagy furcsa szag valahogyan szokatlan és említésre méltó esemény. Képzeljük el, hogy milyen lenne, ha az idő nagy részében nem látnánk semmit, csak alkalmanként valamilyen véletlen tárgyat, furcsát, szépet vagy émelyítőt, amely a látásunk tartományában feltűnik. Ennek ellenére még a szaglásérzékelésünk is, a szagvakság falán átvezető kevés és szűk csatornával, kifinomultabb, mint azok a mechanizmusok, amelyekből az érzékek származnak, és amelyekre épülnek. Minden élőlény, magunkat is beleértve, csak a potenciálisan elérhető információtartomány egy kiválasztott részét kapja az érzékszerveiből. Az élőlények azokat az érzékeket kapják, amelyekre szükségük van az általuk végrehajtható viselkedésekhez.

5 Ha már nincs ezekre szükségük, elveszítik őket, ahogyan a barlanglakó élőlények elveszítik a látásukat, és ahogyan a főemlősök, élükön az emberrel, elveszítették a szaglásukat. Ebből következően, amit egy faj számára saját fajunkat is beleértve az érzékek megjelenítenek, az nem a valóság, hanem a valóság fajspecifikus érzékelése nem az ami ott kinn van, hanem amit hasznos a fajnak tudnia abból, ami ott kinn van. Ez a faj specifikus érzékelés alkotja azt, amit egy élőlény elsődleges reprezentációs rendszerének (ERR) nevezhetünk. Egy ERR lehet nagyon egyszerű vagy nagyon bonyolult, de bonyolultsági fokától függetlenül minden ERR ugyanabba a típusba tartozik. Egyetlen fajúak, még az embernek sincs kitüntetett hozzáférése a valósághoz, bár bizonyos fajok, különösen a sajátunk, több aspektusát észlelhetik annak, mint mások. De a legbonyolultabb ERR (szemben azzal a másodlagos reprezentációs rendszerrel, amellyel a nyelv egyedül bennünket ruházott fel) is ugyanabból a forrásból származik, mint a legegyszerűbb. Ezek az egyszerű reprezentációk természetüknél fogva alakultak ki három dolog találkozásából: voltak sejtek, amelyek különbséget tudtak tenni két állapot között, az érzékelő sejtek, amelyek információt tudtak begyűjteni, elkülönültek a mozgató sejtektől, így ennek alapján cselekedtek; és voltak olyan mozgató sejtek, amelyek egy adott ingerre több különböző viselkedéstípussal tudtak válaszolni. Az egyszerű és a bonyolult ERR-eket legélesebben az érzékelő sejtek kimeneteit érintő feldolgozás mértéke különbözteti meg egymástól. Az egyszerű reprezentációk feldolgozása Azokban az élőlényfajtákban, amelyekkel eddig foglalkoztunk, nincsen köztes feldolgozási szint. Inger és válasz a rossz tengeri csillag érintése és a rózsa visszahúzódása közvetlenül összekapcsolódik. Ha egy ilyen élőlény észlel, senki sem gondolja, hogy szüksége van a fejében egy homunkuluszra, aki megfejti az észleleteit. Az élőlények méretének növekedése még ezen a szinten is elég volt ahhoz, hogy az érzékelő és mozgató sejtek közötti közvetítő sejtek megjelenését eredményezze, bár először ezekre csak azért volt szükség, hogy a köztes távolságokon át juttassák az üzeneteket. Ha azonban több érzékelő sejtfajta alakul ki, és az idegek viszonylag szabadon növekednek és ágaznak el, mint ahogyan a valóságban is, pusztán idő kérdése, hogy kétfajta érzékelő sejt ugyanahhoz a köztes sejthez kapcsolódjon. Ezzel egy új dimenzió jelenik meg: a köztes sejt mindkét érzékelő sejt kimenetét beépíti. A legegyszerűbb feltételezés szerint ha mindkét érzékelő sejt csak olyan vagy-vagy üzeneteket visz át, mint a harmatfű A sejtje, a köztes sejt négy üzenetet tud átvinni a korábbi kettő helyett: az l. sejt tüzel egyedül, a 2. sejt tüzel egyedül, az 1. és a 2. is tüzel, és egyik sejt sem tüzel. 5 Valójában nem szükséges, hogy az 1. és a 2. sejt is érzékelő sejt legyen. Az egyik lehet interoceptív vagy proprioceptív, vagyis jelenthet az élőlény belső állapotairól, vagy visszacsatolást adhat a mozgásairól. Az a tény, hogy egy élőlény autonóm energiaforrás, és aktívan keresi saját energiaellátását még akkor is, ha nem nagyon tud mást, mint enni és mozogni, azt jelenti, hogy kell lennie valamilyen közvetítésnek az inger és a válasz között, ami a külső és a belső információt is magába építi. Még az egyszerű ragadozóknak sem csak azt kell eldönteniük, hogy egy adott dolog zsákmány-e, vagy sem, hanem azt is, hogy éhesek-e. Az élőlények legjobban úgy őrzik meg az energiájukat, hogy vadásznak, ha éhesek, és pihennek, ha jóllakottak. Ha automatikus reflexekkel ragadnának meg minden zsákmányt, az egyetlen tartós eredmény a gyomorrontás lenne. Ennek megfelelően a különböző forrásokból származó információkat össze kell vetni. Az idegrendszerek mennyiségi terminusokra fordítják le mind a belső, mind a külső állapotokat, amelyeket a releváns idegsejtek tüzelési arányának megváltozásai reprezentálnak. Más sejtekből érkező üzenetek hatására normális nyugalmi arányuknál gyorsabban vagy lassabban tüzelhetnek. Ezek a változások mintegy absztrakt sémát alkotnak, amely séma reprezentálja, hogy mi történik máshol az élőlényen belül és kívül. A köztes idegsejt( ek), amelyek ezt a két forrást egybeolvasztják, a következő egyenleteknek megfelelően fogják meghatározni az élőlény viselkedését: + teli has zsákmány jelenléte = nincs cselekvés teli has zsákmány jelenléte = nincs cselekvés + teli has + zsákmány jelenléte = nincs cselekvés teli has + zsákmány jelenléte = cselekvés Az egyszerűség kedvéért feltételeztük, hogy a teli has jelzés, azokhoz a jelzésekhez hasonlóan, amelyekkel korábban foglalkoztunk, egy minden vagy semmi jelzés. De egyáltalán nem mindig ez a helyzet. Bizonyos jelzések természetüknél fogva binárisak: egy légy (vagy egy darab föld) megérinti a harmatfű leveleit, egy rossz tengeri csillag megérinti vagy nem érinti meg

6 a tengeri rózsát. Sok esetben azonban az ingerek fokozatos természetűek. Vegyük a fakérgek repedéseiben lakó lárva példáját, amely a fényintenzitás változásaira reagál; ez számára azt jelentheti, hogy valamilyen ragadozó felnyitja a fa védelmező kérgét. A fényintenzitás változásai egy kontinuumon helyezkednek el. Egy kis változásnak nem kellene semmilyen hatássallennie a lárvára, hiszen ez ártatlan okokból is bekövetkezhetett. A lárva hatékonyabb, ha nem pazarol időt arra, hogy nem létező veszélyek elől menekül, viszont gyorsan válaszol a valódiakra. Az idegrendszere ezért tartalmaz valamilyen küszöbmechanizmust, egy szintet, melyet az ingernek el kell érnie ahhoz, hogy a reflex kiváltódjon. A lárva tétlen marad, amíg el nem éri a fény ezt a küszöböt, aztán megmozdul. A fényintenzitás fokozatossági skáláját valahogyan két állapotba fordítja le: tétlenség/tevékenység állapotokra. A küszöb azonban nem egy rögzített pontot reprezentál a skálán. A habituációként ismert jelenség a következő: első alkalommal, amikor az élőlény új ingerrel találkozik, válasza általában gyors és szélsőséges. Ha azonban ezt nem követi semmilyen rossz hatás, és az inger megismétlődik, minden újabb megjelenése gyengébb választ vált ki. A homár menekülési mechanizmusa olyan, hogy ha hátulról megérintik, hirtelen előrebukik, és úgy néz ki, mintha fejen állna. Ha azonban egyperces időközönként megérintik, elérkezik egy olyan pont, ahol már egyáltalán nem reagál. Talán túlzás az az állítás, hogy a homár megtanulta vagy emlékszik rá, hogy ez az érintés veszélytelen. Az ilyen folyamatok a tanulás előfutárai, és azt mutatják, hogy a tapasztalat kalapácsa alatt még a legmerevebben programozott viselkedések is alakíthatók. Az élőlény által kapott információ gyakran fokozatos természetű; állhat például egy tárgy méretének és formájának viszonylag fokozatos változásaiból, hirtelen megjelenések és eltűnések helyett. Ez a fokozatosság az idegsejtek tüzelési frekvenciájában nyilvánul meg. Az élőlények azonban általában csak akkor különböztetik meg a fokozatosságot, ha van egy fokozatos választásuk, amely a fokozatos információhoz illeszkedik. Ez viszont attól függ, hogy mennyire kifinomultak bizonyos mozgató szervek (és az őket irányító sejtek). Ezek a szervek csak megragadással tudnak válaszolni? Vagy különböző mozgásokra képesek a teljes erőbevetésű megragadástól a puhatolózó, óvatos utánanyúlásig? Egyéb feltételek egyezése esetén a viselkedéses plaszticitás az a képesség, hogy kismértékben különböző ingerekre egyre több különböző választ adjunk adaptív előnnyel szolgál az élőlény számára. 6 A plaszticitás azonban önmagában nem elég. Minél rugalmasabbá válik egy élőlény, annál kifinomultabbnak kell lennie mind érzékszerveiben, mind abban a képességében, hogy a különböző érzékleti forrásokból érkező információt egybevesse. Ez utóbbi folyamat sokkal többet foglal magában az adatok egyszerű összegzésénél, hiszen néha a különböző forrásokból származó információ különböző cselekvésformákra késztethet. Vegyünk egy gyíkot, amely a falon titokban követ egy legyet. Mondhatjuk, hogy a mozdulatai előre programozottak, rögzített cselekvésmintát alkotnak. Maguk a mozdulatok, a gyík egyenes vagy ferde nekilendülései és hosszú leállásai valóban sztereotipek. Ennek a rutinnak a végrehajtása azonban nem lehet előre programozva. Az a szög, amelyben a gyík mozog, a távolság, amelyet minden egyes mozdulatával megtesz, és a mozdulatok között eltelt idő mind változók, amelyek néha egyértelműen a légy aktivitásától vagy annak hiányától függenek. A gyíknak folyamatosan követnie kell a légy mozdulatait, és különösen figyelnie kell izgatottságát, mivel ez azt jelentheti, hogy nagyon éber állapotban van. A gyík éhsége és az a tudása, hogy lecsapási távolságban van a légytől, folytatásra ösztönzik, de a légy rendkívüli nyugtalansága visszatartja. El kell érnie egy egyensúlyt: egy összetett (és természetesen meglehetősen automatikus és tudattalan) számítást kell elvégeznie, amely remélhetőleg pontosan megadja a legmegfelelőbb pillanatot, hogy mikor kell lecsapnia. Vagyis a bemenetek összevetését talán legjobban úgy lehet leírni, mint egy kiértékelési folyamatot (itt a kiértékelés szónak a nem tudatos értelmében). A gyík vagy bármely ugyanilyen, vagy nagyobb bonyolultságú élőlény, mérlegeli az információt, és ennek az információnak az alapján határozza meg a következő lépését. Az ellentmondásos adatok kiértékelésének képessége erősen azt sugallja, hogy az élőlény sokkal több, mint környezetének passzív bábja. Nemcsak a különböző érzékszervekből beérkező bemeneteket és saját belső és külső állapotait mérlegeli, de olyan tapasztalati elemeket is, amelyek kizárólagosan a sajátjai. Hogy ez így van, az még egy olyan alapvető folyamatban is megnyilvánul, mint a habituáció, amelyben az élőlény, hogy úgy mondjuk, visszatekint múltbeli élményeire, és azokat felhasználja jelenlegi élményének kiértékelésében. Ilyen módon az élőlények kezdenek autonómiára szert tenni. Az autonómia nem szabad akaratot jelent, bár az autonómia nyilvánvalóan szükséges előfutára annak az állapotnak, amelyet mi magunk élvezünk, egy olyan állapotnak, amelyben legalábbis el tudunk gondolkodni azon, hogy van-e nekünk olyasmink, hogy szabad akarat. Ez pusztán azt jelenti, hogy bár a döntések még