Meg Cabot: Allie Finkle Kezdő szabályok tiniknek A költözés napja. Első szabály

Átírás

1 Meg Cabot: Allie Finkle Kezdő szabályok tiniknek A költözés napja Első szabály Ne nyomd le a kanalat a legjobb barátnőd torkán! Szeretem a szabályokat. Méghozzá azért, mert a szabályok megkönnyítik az életünket. Például az a szabály, hogy Ne ölj embert. Ez nyilvánvalóan egy jó szabály. Egy másik jó szabály az, hogy Ami felmegy, az le is jön. Beleértve a héliumos lufikat is. Az emberek általában nem tudják, de nem szabadna elengedni a héliumos lufikat a szabadban, például esküvőkön vagy az olimpián vagy ilyesmi, mert végül az összes hélium kijön, a lufik leesnek, és nagy eséllyel az óceánba esnek, ahol a tengeri teknősök megeszik őket.

2 Aztán megfulladnak tőlük. Szóval tulajdonképpen két szabály van: Ami felmegy, az le is jön és Ne engedd szabadon a héliumos lufikat! A tudományban nagyon sok szabály van (például a gravitációs). A matekban is (például hogy ötből három az mindig kettő, ez is egy szabály). Ezért imádom a tudományt és a matekot. Mindig tudod, hogy hányadán állsz velük, mármint szabályilag. Amit nem imádok annyira, az minden más. Mert nincs szabály minden másra. Nincsenek szabályok például a barátságra. Úgy értem, azon kívül, hogy Bánj úgy a barátaiddal, ahogy szeretnéd, hogy ők bánjanak veled!, amit már vagy kismilliószor megszegtem. Például ma is, amikor a legjobb barátnőmmel, Mary Kay Shinerrel eperkrémet csináltunk a szülinapi sütijéhez. Először is, ki rak epres krémet a sütibe? Főleg mivel Mary Kay pontosan tudja, hogy az egyik szabályom úgy szól, hogy Soha ne egyél semmi pirosat! Na jó, ebben az esetben a krém inkább rózsaszínes volt, szóval gyakorlatilag rendben volt. Na de akkor is! Mary Kay bébiszittere - aki egyben a család házvezetőnője is -, Carol segített nekünk, de Mary Kay nem volt hajlandó abbahagyni a bőgést, csak mert Carol megengedte, hogy lenyaljam a kanalat. Mintha ő nem nyalhatta volna le a habverőket, hiszen az ő szülinapja volt! Hallott engem bárki is panaszkodni, hogy én csak azt a nyamvadt kis kanalat kaptam, annak ellenére, hogy igazából én végeztem el a munka nagy részét, hiszen én nyitottam ki a dobozt meg minden? Mát nem.

3 Amúgy meg szerintem kilencévesen nem kéne olyan dolgok miatt bőgni, hogy nem nyalhatsz le egy kanalat. Néha nem is tudom, miért barátkozom Mary Kayjel. Kivéve, hogy ő az egyetlen korombeli lány, aki a Fő utcának ezen az oldalán lakik, amin nem szabad átmennem felnőtt kíséret nélkül, amióta elütötték azt a gördeszkás srácot. Erről jut eszembe, van itt még egy szabály: Mindig viselj sisakot gördeszkázás közben, mert különben ha elüt egy autó, az agyad szétfröccsen, és hozzám hason/ó gyerekek azzal fogják tölteni az idejüket, hogy várják, amíg elmennek az autók, hogy átmehessenek az úton, és az agyad maradék darabkáit keresik, amiket a mentősök esetleg otthagyhattak a bokrok között! Na szóval, miközben ott nyalogattam a kanalat, Mary Kay azt ordibálta, hogy: Ő többet kapott, mint én! -és -, Meg akarom kóstolni!" Nem is tudom, mi járhatott a fejemben. Egyszerűen csak annyira elegem lett Mary Kay nyafogásából! Úgy értem, nem hiszem, hogy Mary Kay tisztában van vele, mekkora mázlija van, hogy van egy bébiszittere, aki egyben a házvezetőnő, és aki sutit süt neki, hogy bevihesse a suliba a szülinapján. Nekünk nincs bébiszitterünk, aki egyben házvezetőnő, szóval a családomban senkinek nincs ideje sütiket sütni, mivel a szüleim mindketten dolgoznak. Egyszóval a szülinapomon kénytelen voltam bolti sutit vinni, és Scott Stamphley meg is jegyezte, hogy érezni benne a kémiai összetevőket. Ezenkívül Mary Kay szülei mindent megvesznek neki, amit csak akar, mint például egy hörcsögöt saját hörcsögvárral (szuperkégli hörcsögöknek), mert egyke, és a szülei megengedhetik maguknak. Talán ez járhatott a fejemben, amikor azt mondtam: Tessék, Mary Kay" - és odanyújtottam neki a kanalat. Talán arra gondoltam, hogy Mary

4 Kaynek saját külön bejáratú háziállata van, egy hörcsög (Sparky) hörcsögvárral együtt, amíg nekem csak egy kutyám van - Marvin -, akin az egész családommal kell osztozkodnom. Igen, talán ez járhatott a fejemben, amikor Mary Kay bevette a kanalat a szájába, és én még mindig fogtam a végét. Még akkor is erre gondolhattam, amikor kicsit meglöktem a kanalat a szájában. Viccnek szántam. Szülinapi viccnek. Es, oké, tudom, hogy nem volt szép tőlem. De én csak meg akartam leckéztetni, hogy ne legyen olyan mohó. Persze csak viccből. De tudhattam volna, hogy Mary Kay nem így fogja felfogni. Mármint viccesen. Es tudhattam volna azt is, hogy el fog kezdeni bőgni, most már igazából, mivel a kanál lement a torkán. De csak egy kicsit! ALIG ment le! Épphogy talán megérintette a manduláit. Ennyi! Mégis. Ez nem jó példa arra, hogy úgy bánj a barátaiddal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak. Szóval hibát követtem el, oké. De utána milliószor bocsánatot kértem. Mary Kay mégsem hagyta abba a bőgést. Végül nem volt más választásom, mint hazakullogni, és a talicskában ücsörögni a garázsban, és mondogatni magamban, hogy hibát követtem el, mert megszegtem az egyetlen barátságra vonatkozó szabályt, ami létezik (és amelyiket nem én találtam ki). Ugyan egy hang azt súgta, hogy Mary Kay is megszegett egy fontos szabályt, amit viszont én találtam ki, mármint hogy: Soha ne egyél semmi pirosat - és főleg ne tegyél ilyen színű krémet a sütidbe, ha a legjobb barátnőd ki nem állhatja az epret!, de ennek ellenére be kellett ismernem, hogy a krém egész fincsi volt; inkább hasonlított vaníliára piros ételfestékkel, mint eperre, amit utálok.

5 Mindegy. Az a szabály a fontosabb, amit én szegtem meg, a Bánj úgy a barátaiddal, ahogy szeretnéd, hogy ők bánjanak veled! Biztos nem szeretném, hogy valaki lenyomjon egy kanalat a torkomon - egy kicsit sem. Abszolút megérdemeltem, hogy ne legyek többé Mary Kay legjobb barátnője. Főleg mivel még a barátság szabályait sem ismerem. Ekkor jöttem rá, hogy le kell írnom. Mármint a szabályokat. Mert annyi van belőlük, amit meg kell jegyezni, hogy néha elfelejtem őket. Pedig én találom ki. Szóval találtam egy spirálfüzetet a karácsonyfadíszek melletti dobozban, amire anya azt írta, hogy Iskolai felszerelések. Aztán fogtam az egyik alkoholos filcét, amivel a lakásdíszítő eszközeire szokott irkálni, és a lelkünkre kötötte, hogy ne használjuk (azonban ez most életbevágóan fontos volt, úgyhogy tudtam, hogy meg fogja érteni), és ráírtam: ALLIE FINKLE SZABÁLYAI LÁNYOKNAK. Aztán még hozzátettem, hogy NE NYÚLJ HOZZÁ, HA NEM VAGY LÁNY! (azért, mert az öcsikéim mindig az én dolgaim közt szimatolnak. Semmi szükségem rá, hogy megtudják a szabályaimat. Ok is kitalálhatnak maguknak, ha annyira akarnak). Ott üldögéltem a talicskában, és épp azt a szabályt írtam, hogy sisakot kell venni gördeszkázáshoz a Fő utcán, amikor Carol egyszer csak betoppant a garázsba, és kért, hogy menjek vissza Mary Kayhez. Azt mondta, Mary Kay egyre jobban bőg, amióta eljöttem. Azt is hozzátette, hogy valószínűleg semmilyen maradandó károsodást nem okoztam Mary Kay manduláiban vagy a szájpadlásában. Kiszálltam a talicskából, és visszacaplattam Mary Kayhez, annak ellenére, hogy nem sok kedvem volt hozzá. De hát egy igazi barát így tesz. Amikor oda-értem, Mary Kay átölelt, és azt mondta, hogy megbocsát, mert tudja, hogy nem volt szándékos.

6 Örültem, hogy megbocsátott, de titokban egy kicsit dühös is voltam. Hiszen még jó, hogy nem volt szándékos. Esküszöm, nem egyszerű az élet, ha az ember legjobb barátnője olyan hiperérzékeny, mint Mary Kay. Mindig állati óvatosnak kell lennem, nehogy valami rosszat mondjak vagy tegyek (mint például véletlenül lenyomni egy kanalat a torkán), mert Mary Kay egyke, és hozzá van szokva, hogy mindig az övé az utolsó szó. És ha egyszer nem az övé az utolsó szó, mint például ha oroszlánosat játszunk (az ő kedvenc játéka. NEM az enyém. Az én kedvencem a detektíves. Nem mintha játszanánk olyat egyáltalán), és azt mondom, hogy a változatosság kedvéért lehetne ő a fiúoroszlán, mert mindig lehorzsolom a térdem a négykézláb csúszásmászással és az állandó vadászattal, és szeretnék egy kicsit lefeküdni a cuki kis kölykök mellé (habár a természetben a nőstény oroszlánok járnak vadászni, nem a hímek, mint ahogy ezt az állatokról szóló olvasmányaimból megtudtam), akkor rákezd bőgni. Vagy mondjuk ha én nyalhatom le a kanalat, amikor ő akarja. Azért megmutattam neki a füzetemet, amibe a szabályokat írtam. Gondoltam, talán ha elolvassa őket, esetleg megpróbálja majd követni, főleg ami a Bánj úgy a barátaiddal, ahogy szeretnéd, hogy ők bánjanak veled-et illeti. Először is megeskettem, hogy nem beszél róla senkinek. Elmagyaráztam neki, hogy egy szigorúan titkos helyre fogom elrejteni a füzetet, a matracom alá, nehogy az öcsikéim megtalálják. Azt hittem, ez talán felkelti az érdeklődését. De nem. Mary Kay csak ásított egyet, és megkérdezte, hogy nem akarok-e oroszlánosat játszani. Nagy kár, mert ha valakinek szüksége lenne a barátság szabályainak ismeretére, akkor az Mary Kay.

7 Kezdem azt hinni, hogy egy új legjobb barátnőre lenne szükségem. Egy másfajta, nem-bőgőmasina legjobb barátnőre. Csak a változatosság kedvéért. Vicces, hogy pont ez jutott eszembe, mert amikor hazaértem aznap este, apáék azzal fogadtak, hogy elköltözünk. 2. szabály Ne tarts olyan állatot, amelyik a kezedbe piszkít! Nem volt olyan hatalmas meglepetés, hogy apáék el akarnak költözni. Anya már régóta szeretne egy új házat, hogy kamatoztathassa lakásfelújítói képességeit. A mostani otthonunkat nem szereti, mert azon nincs mit felújítani. Ugyanis egy vadiúj kétszintes házban lakunk a Diófadomb nevezetű lakóparkban. Anya egy régi, lerobbant viktoriánus kérót szeretne, aminek visszaadhatná az eredeti dicsőségét. Csak azért vették apával ezt a lakóparki kecót, mert egyedül ezt engedhették meg maguknak közvetlenül azután, hogy apa megkapta a tanári állását. Apa főiskolán tanít. Informatikát, azaz számítógépezést. Már régóta ott dolgozik, és nemrég kapott egy széket. Ha az ember professzor, és kap egy széket, az nem azt jelenti, hogy most már végre leülhet és úgy dolgozhat. Neem! Azt jelenti, hogy több pénzt keres. Meg aztán a legkisebb öcsém, Kevin már oviba jár, úgyhogy anya visszament dolgozni mint tanácsadó. A diákoknak ad tanácsokat a főiskolán, hogy milyen órákat vegyenek fel (mint például informatikát). Szóval így most több pénzünk van.

8 És mivel apa és anya is egész nap a főiskolán van, közelebb akarnak költözni hozzá - méghozzá egy régi házba, hogy anya szórakozhasson a rendbe hozásával szabadidejében, amikor nem oszt tanácsokat. Csakhogy én nem értem, mi olyan szórakoztató egy régi ház rendbe hozásán. Nem értem, mi a baj a mostani kéglinkkel, amit nem kell rendbe hozni, és ahol krémszínű padlószőnyeg van minden szobában, kivéve az enyémben, ahol rózsaszín. - De Allie - próbálta magyarázni anya -, az új otthonunk sokkal nagyobb lesz, mint ez. Marknak és Kevinnek külön szobája lehet, és akkor nem fognak annyit veszekedni. Hát nem lenne jó? Tudom, hogy szeretnem kell a tesóimat, és szeretem is okét. Például nem szeretném, ha bármelyikőjüket elütné egy autó, és az agyuk szétloccsanna a Fő utcán. De az nem izgat különösebben, hogy van-e külön szobájuk. - És mi lesz a baldachinos ágyammal? - kérdeztem. Ugyanis most kaptam egy baldachinos ágyat a kilencedik szülinapomra (egy hónappal idősebb vagyok Mary Kaynél. Valószínűleg ezért nem bőgök annyit, mint ő, mert én érettebb vagyok. Meg aztán én jobban hozzá vagyok szokva az élet viszontagságaihoz, mivel nem vagyok egyke). -A baldachinos ágyadat is visszük magunkkal -mondta apa -, a bútorszállító teherautóval. Mark, az öcsém állati izgatott lett a bútorszállító autó hallatán. Mark másodikos, és csak a teherautókon jár az esze. Meg a bogarakon. - Utazhatok a bútorszállító autóval, apa? - tudakolta. - Hátul, a bútorok között? - Nem - jelentette ki apa -, az szigorúan tilos. -Az új ház sokkal közelebb van a munkahelyünkhöz - folytatta anya -, így sokkal több időt tudunk majd veletek tölteni, mert nem kell majd annyit utaznunk.

9 - És mi lesz a kőgyűjteményemmel? - csattantam fel. - Képzeld, már több mint kétszáz darabja van! Tudom, elég uncsi hobbinak tűnhet köveket gyűjteni, de én különös gonddal válogatom ki őket, és papírzacskókban tartom a szekrényem aljában. Minden egyes darab a maga módján rendkívüli. A legtöbbjük ásvány, amelyek, ha nem tudnátok, igen átlagos kinézetű kövek - kívülről. A belsejükben viszont kristályok rejtőznek, amik úgy ragyognak, mint a gyémánt. 'Tulajdonképpen ha nem értesz hozzá, könnyen összetévesztheted az ásványt a gyémánttal. Ránézésre nehéz megmondani egy kőről, hogy csak egy közönséges kő vagy ásvány. Úgy értem, sokat kell hozzá gyakorolni. Azonkívül nem könnyű széttörni, hogy hozzájuss a benne lévő kristályokhoz. Nagyon erősen hozzá kell vágni a járdához vagy a kocsifelhajtóhoz (amit nem ajánlok, mert nyomot hagy a kocsifeljárón, amit akár egy évig vagy tovább sem mos le az eső, legalábbis a miénkről nem), vagy teljes erővel rá kell ütni valami fémmel, mondjuk kalapáccsal. Tapasztalatból tudom, hogy apa golfütői nem alkalmasak erre a célra. A legtöbb kövemet a Diófadomb környéki építkezéseken találtam. Igaz, hogy az ősök szerint nem kéne ilyen helyeken mászkálnunk, de az az igazság, hogy sok fantasztikus dolgot lehet találni a törmelékek között, amiket a buldózerek otthagynak. - Tíz nagy papírzacskónyi kő - sopánkodott anya -, az borzasztó sok, Allie! Főleg ha azt vesszük, hogy sosem pucoltad meg őket, és nem is foglalkozol velük. - Azok nem sima kövek - világosítottam fel -, hanem ásványok. - Akármik is legyenek - folytatta anya -, csak hevernek ott azokban a zacskókban, és foglalják a helyet a szekrényedben. Válassz ki három-négy

10 kedvenc követ, amit elhozol! De a többit vissza kell vinned oda, ahol találtad. Na, ekkor már nem bírtam tovább, és elbőgtem magam. Hiszen annyi időt és energiát fektettem a gyűjteményembe, de komolyan! Jó, lehet, hogy nem tisztogattam meg minden egyes darabot. De akkor is szeretem őket. Aztán hirtelen még szörnyűbb gondolat hasított belém. - És mi lesz a sulival? - kérdeztem. - Ha az új ház közel van a munkahelyetekhez, az azt jelenti, hogy nagyon messze van a sulitól. Hogy tudunk majd olyan sokat gyalogolni, és mégis időre beérni? - Nagyon egyszerű - felelte anya. - Úgy, hogy másik iskolába fogtok járni, mivel más körzetben fogunk lakni. Viszont a fenyőhegyi általános iskola csak egy sarokra van az új háztól. Akár haza is járhattok ebédelni, ha akartok! Hát nem szuper? Nekem azonban egyáltalán nem hangzott szuperül. Szerintem kifejezetten rémesen hangzott. -Nem akarok másik iskolába menni! - most már egyfolytában potyogtak a könnyeim. Na jó, velem is előfordul néha, hogy bőgök, de korántsem olyan gyakran, mint Mary Kay. - És mi lesz Ms. Myersszel? Ms. Myers a tanítónőnk. Ő a legjobb tanító néni, akit csak ismerek. Olyan hosszú haja van, hogy rá tud ülni. - Biztos az új tanító nénidet is szeretni fogod -vigasztalt anya. - Egyszer elmegyünk, és meglátogatjuk az új tanítónőiteket, mielőtt sulit váltotok, hogy megismerhessétek őket. Na, mit szóltok? -Szupi - nyámmogta Mark rágás közben. Halrudacskákat evett ketchuppal, a tanácsom ellenére, hogy ne egyen semmi pirosat. Világos, hogy Markot nem izgatta a költözés -leszámítva, hogy utazhate a bútorszállító hátuljában a bútorokkal. Cseppet sem érdekelte, hogy

11 egy egészen másik suliba kell mennie, és teljesen új barátokat kell szereznie. - Fogd be! - mondtam Marknak. - Ne beszélj így az öcséddel! - szólt rám apa. Ha apa azt mondja, hogy valamit ne csinálj, akkor abbahagyod. Ez is egy szabály - amit éppenséggel Mark és Kevin is betart. De akkor is! - Na és mi lesz Mary Kayjel? - jutott hirtelen eszembe a legjobb barátnőm. Csak azt felejtettem el, hogy az előbb még egy másik barátnőről ábrándoztam, aki nem olyan bőgőmasina. - Ha elköltözünk, nem járhatok egy osztályba vele! És nem fogunk egy utcában lakni! -Attól még meglátogathatod - vigasztalt Kevin, a kisebbik öcsém -, ott a busz. - Nem akarok buszozni! - ordítottam. - Elég az ordibálásból! - csattant fel apa. - Nem kell semmiféle busz! Allie, továbbra is találkozhatsz a barátnőddel. Csak nem a suliban. Szervezhetünk olyan hogyishívjákokat. -Játszódélutánokat - segítette ki anya. - Apád arra gondol, hogy megszervezhetjük, hogy játszhass Mary Kayjel. Játszódélutánokat? Nem akarok játszódélutánokat" szervezni Mary Kayjel. Eddig sosem kellett játszódélutánokat" szerveznünk. Bármikor, ha együtt akartunk játszani, csak átsétáltam hozzá, és játszottunk. Nem kellett semmit sem szemezni. -Nem akarok elköltözni! - bömböltem. - Nem akarom itt hagyni a kőgyűjteményemet, másik suliba menni, vagy játszódélutánokat szervezni Mary Kayjel! Itt akarok maradni, és kész! - Allie - fordult hozzám anya -, apád és én arra gondoltunk, hogy ha eléggé felnőtten tudsz viselkedni a költözködést illetően, és megpróbálsz

12 nem sírni, akkor talán már elég érett vagy hozzá, hogy saját háziállatod legyen. Na, ez hatott! Úgy ledöbbentem, hogy egyből elapadtak a könnyeim. Mindig is egy saját háziállatról álmodtam. Persze itt van Marvin, és őt is nagyon szeretem. Például a családból egyedül én fésülöm ki a szőrét, nézem át, hogy nincs-e kullancsa, és én sétáltatom (oké, apa is elviszi, de csak éjszaka). Ha nagy leszek, állatorvos akarok lenni, szóval egyben arra is gyakorolok már. De mindig is szerettem volna egy saját, külön bejáratú háziállatot, amin senkivel sem kell osztoznom, még az öcséimmel sem. - Úgy értitek - szipogtam -, hogy lehet egy hörcsögöm, mint Mary Kaynek? - Hörcsögről szó sem lehet - szögezte le apa. Ki nem állhatja a hörcsögöket meg az egereket. Amikor egyszer találtunk Mary Kayjel egy bébiegeret a házuk mögötti réten (ahol most már új lakópark épül), és beraktam a Polly Pocket babalimuzinomba, és megmutattam apának, rögtön kijelentette, hogy el kell engednünk a házunk mögötti erdőben (ahol most szintén lakóparkot építenek), hiába mondtuk, hogy valószínűleg el fog pusztulni nélkülünk és a mamája nélkül. Apát nem érdekelte. Azt mondta, nem szereti az olyan állatokat, amelyek nem tudnak mást, mint a kezedbe piszkítani. Ezt is leírtam mint szabályt: Ne tarts olyan állatot, ami a kezedbe piszkít! - Igazából - mondta anya - mi arra gondoltunk, hogy talán már elég idős vagy hozzá, hogy gondját viseld egy saját kiscicának. Azt hittem, nem hallok jól. Azt mondta volna, hogy...kisgica? - Nem igazság! - kiáltotta Mark. - Én is akarok egy kiscicát! - Én is! - visszhangozta Kevin.

13 Tényleg kiscicát mondott! Honnan tudták? Honnan tudták, hogy mindig is egy cicára vágytam, tulajdonképpen egész életemben? Es igaz, hogy a szülinapomra egy miniatűr pudli kutyát kértem, de egy baldachinos ágyat kaptam helyette, ami, valljuk be, nem ugyanaz. De soha eszembe se jutott volna cicát kérni. Amíg azt nem mondták, hogy kaphatok egyet! És akkor már tudtam, hogy jobban szeretnék egy kiscicát, mint bármit egész életemben. Egy cica ezerszer jobb, mint egy hörcsög, ami mellesleg a kezedbe piszkít. - Ha majd ti is olyan éretten viselkedtek, hogy felelősséget tudtok vállalni egy saját háziállatért -mondta apa az öcséimnek -, akkor majd beszélhetünk róla. De még egyikőtöket sem láttam, amint Marvint fésüli, vagy sétáltatja, mint Allie. - Én szoktam Marvint sétáltatni - ellenkezett Mark. - Rákötni Marvint a szánkóra, és lehúzatni magadat vele a sitthalmokon nem számít sétáltatásnak - vetette ellen anya. - Na, ki akar jönni a Dairy Queenbe enni valami édességet? Persze mind akartunk menni. A Dairy Queen a leg-szuperebb cukrászda a városban. Tőlünk csak kocsival lehet a Dairy Queenbe menni. Útban odafelé anya így szólt: - Képzeljétek, az új ház olyan közel van a Dairy Queenhez, hogy akár gyalog is elsétálhatunk majd vacsora után. - Úgy érted, édességért? - kérdezte Mark. Ez is olyasmi, amin Marknak folyton jár az esze. Bogarak, teherautók és az édesség. Meg a sport. Például a foci. Vagy bármi, ami labdával kapcsolatos. - Persze felelte anya. Vacsi után. Csak felkerekedünk, és elsétálunk a Dairy Queenbe.

14 Mark, Kevin és én döbbenten néztünk egymásra. Elsétálni a Dairy Queenbe? Minden este? Ez már túlságosan sok volt. Egy kiscica és a Dairy Queen? Minden este? - Feltéve, ha mindent megettetek - tette hozzá apa. - Esetleg - vetette fel anya - fordulhatunk egyet az új ház felé ma este. A Dairy Queenből hazafelé. -Nem is tudom - morfondírozott apa. - Nem hiszem, hogy a gyerekeket tényleg annyira érdekli az új ház. - Engem érdekel! - jelentette ki Mark, és előrehajolt az ülésen. - Engem érdekel az új ház! - En is meg akarom nézni! - csatlakozott Kevin. - Es te, Allie? - kérdezte anya. - Téged is érdekel az új ház? Gondolkodnom kellett. Egyfelől szerettem volna kiscicát. Meg aztán szerettem volna minden este a Dairy Queenbe menni, és egy új legjobb barátnőt is. Másrészt viszont nem akartam másik suliba menni és megválni a közgyűjteményemtől. De hát ha az a ház tényleg olyan közel van a Dairy Queenhez... - Hát - böktem ki -, azt hiszem, az még nem árthat, ha vetünk rá egy pillantást. Úgy éreztem, mintha borzasztó lassan kapnánk meg a fagyinkat a Dairy Queenben. Egy örökkévalóságnak tűnt. Pedig a szokásosat kértük: nekem csoki-vanília csokiöntettel, Marknak vaníliafagyi cseresznyeöntettel, Kevinnek vanília tejkaramella-öntettel, apának sörfagyi, anyának pedig egy cukormentes jégkrém. Mégis, mintha órákig tartott volna, mire elkészítik, apa fizet, anya elég szalvétát felmarkol, arra az esetre, ha valaki leeszi magát a kocsiban (azt mondtam, valaki, de mindig Mark eszi le magát, általában végig az egész pólóját), aztán mindenki visszaszáll a kocsiba, becsatolja magát,

15 anélkül, hogy magára öntené a fagyit, és apa megkérdezi: - Mindenki kész? Akartok az új ház felé menni? - és mind azt feleljük, hogy: - IGEN! - mire ő: - Rendben, irány az új ház! És akkor befordultunk a sarkon - rögtön az első sarkon! Tényleg ott volt az új kecó, pont egy sarokra a Dairy Queentől -, és anya izgatott hangon megkérdezte: - Látjátok? Ott van, gyerekek, az ott rögtön balra, látjátok? Mind odanéztünk az új házra, ahol nemsokára lakni fogunk. Nem tudom, a többiek mit éreztek, de ami engem illet, én majdnem visszaadtam azt a keveset, amit a fagyiból megettem. Az új ház enyhén szólva rémesen nézett ki. Hatalmas volt és hátborzongató. Az összes ablak - és jó sok volt belőlük - sötét volt, és mintha szemek lettek volna, amik minket néznek. Sok nagy fa is állt a ház körül, a szélben himbálózó, göcsörtös ágakkal. A Diófadombon nincsenek nagy fák. Már csak azért sem, mert kilenc éve, amikor én megszülettem, a Diófadomb még csak rét volt meg szántóföld. A fáknak, amiket a beruházók ültettek, még nem volt idejük nagyra megnőni. -A... anya... - hebegtem. - Hát nem nagyszerű? - lelkendezett anya. - Nézzétek a díszítést a verandán! Hát nem elképesztő, hogy egyáltalán lesz verandánk, ahova majd kiülhetünk élvezni a nyári szellőt? -Meg a fagyit - tette hozzá Mark -, ugye? Kiülhetünk oda élvezni a fagyit - mert Marknak csak a fagyin jár az esze. Meg bogarakon, teherautókon és a sporton. - Hát persze - hagyta rá anya -, és látjátok ott azt az ablakfülkét a másodikon? Az lesz a te szobád, Allie. Az én szobám volt a legsötétebb és a legfélelmetesebb az összes közül.

16 - A fák tényleg jó nagyok - mondta Kevin. -Azok a fák - magyarázta anya - több mint százévesek. Akárcsak a ház. Abból, amit a kocsiablakon keresztül láttam, ezt könnyen elhittem. Tényleg több mint százévesnek nézett ki. Meg főleg olyannak, mint ami mindjárt összedől. Azokra a házakra emlékeztetett, amiket anya kedvenc tévéműsoraiban szoktak mutatni, A nagy átalakításban meg a Csoda két nap alattban. Csakhogy ez nem tévéműsor. Ez a való élet. Es nem jön semmilyen lelkes tervező- és asztaloscsapat, aki helyrepofozná. Anyának kell helyrepofoznia egyedül, apa segítségével, gondolom. Nem akartam ünneprontó lenni, de igazság szerint nem tudtam elképzelni, hogy képes lenne rá. Az a ház úgy festett, mint amit lehetetlenség helyrepofozni. Sőt, egészen másként festett. Nem akartam Mark és Kevin előtt mondani, mert az egyik szabály - amit le is írok, amint hazaértünk - úgy szól, hogy Ne ijesztgesd az őrseidet! (feltéve, természetesen, hogy nem csináltak semmi olyasmit, amivel kiérdemelték volna). De az az igazság, hogy úgy festett, mint amiben kísértetek laknak. Hirtelen már nem kívántam a fagyimat. Sőt, egész biztos voltam abban is, hogy nem akarok elköltözni, még akkor sem, ha minden este a Dairy Queenben fagyizunk, és lesz egy remélhetőleg nembőgőmasina új legjobb barátnőm meg egy macsekom. Azt kívántam, bárcsak minden úgy lenne, mint azelőtt, hogy az ősök kitalálták ezt a költözést, és még mielőtt lenyomtam a legjobb barátnőm torkán a kanalat. Csakhogy úgy tűnik, a legnehezebben elfogadható szabály ez: Az időt nem lehet visszafordítani.

17 De attól még, hogy nem lehet visszamenni az időben, talán még megakadályozhatod, hogy a dolgok megváltozzanak. Ha elég keményen próbálkozol. Es tudtam, hogy ez az, amit tennem kell. Csak még azt nem tudtam, hogyan. Egyelőre. 3. szabály Ha nem akarod, hogy mindenki megtudja a titkodat, de mondd el Scott Stamphleynek! Mary Kay rögtön elbőgte magát, amikor elmondtam neki, hogy költözünk. Nem volt valami nagy meglepetés, hiszen Mary Kay szinte mindenért bőg. Csakhogy ez azon ritka esetek egyike volt, amikor legszívesebben én is vele bőgtem volna. - Nem költözhettek el most - zokogta Mary Kay -, iskolaév közepe van! Ez nem szabályos! Lehet, hogy sok mindenhez nem értek - mint például a barátság, vagy hogy hogyan kell felújítani egy régi kísértetházat -, de ha valamihez értek, azok a szabályok. - Ez tuti nem így van - feleltem -, mert ha így lenne, anyáék biztos nem csinálnák ezt velünk.

18 - De azért - erősködött Mary Kay - szerintem jobb, ha rákérdezel, hogy nézzenek utána, mert mi van, ha ez az új iskola nem vesz fel téged csak úgy az év közepén. Ez jellemző Mary Kayre. Azt hiszi, ő mindent jobban tud. - Figyelj - vetettem ellen -, anya azt mondta, hogy ha elköltözünk, akkor át kell mennünk ebbe a másik suliba, mert másik kerületben fogunk lakni. Szóval nem hiszem, hogy sok választásom van. - Úgy mondod, mint aki el akar költözni - mondta Mary Kay vádlón. - Persze hogy nem akarok elköltözni - ellenkeztem. Azt el sem árultam neki, hogy szerintem abban a házban kísértetek laknak. De a kiscicát azért megemlítettem. Ettől aztán csak még jobban bőgött, aminek aztán végképp semmi értelme nem volt. Úgy értem, legalább egy kicsit örülnie kellett volna az örömömnek. De nem örült. - Ha lesz egy macskád, akkor nem mehetek át hozzátok többé - hüppögte, miközben arra vártunk, hogy Mrs. Mullens, a közlekedési rendőr átengedjen minket a Fő utcán. - Ugyanis allergiás vagyok a macskaszőrre! - Úgyse szoktál átjönni hozzánk - jegyeztem meg. Mindig náluk szoktunk játszani, mert szerinte az öcsikéim állati gorombák. Ezt csak azért mondja, mert amikor egyszer mégis átjött hozzánk, és oroszlánosat játszottunk (az egyetlen játék, amit Mary Kay hajlandó játszani), Mark kitalálta, hogy ő egy gyilkos oroszlán egy ellenséges hordából, és rávetette magát Mary Kayre a dohányzóasztal tetejéről. Cseppet sem meglepő módon, Mary Kay azonnal elkezdett bőgni. - Az igaz - ismerte el -, de most már tényleg nem mehetek! - Semmi baj - próbáltam nyugtatgatni -, majd én megyek hozzátok. - Nem fogsz jönni! - bőgte. - Túlságosan el leszel foglalva az új barátaiddal és a ci-cicáddal!

19 Tudtam, hogy ez valószínűleg így lesz, de nem mondtam, mert az egyik barátságra vonatkozó szabály, amit le is írtam, így szól: Csak szép dolgokat mondj a barátaidnak, akkor is, ha nem igazak. Ettől jobban érzik magukat, és akkor jobban fognak szeretni. Fontos, hogy szeressenek. Ha senki sem szeret, akkor aztán ülhetsz egyedül az ebédlőben, mint Scott Stamphley, amikor hozzánk került a suliba, mert senki sem értette egy szavát sem a New York-i kiejtése miatt. - Neked mindig rá fogok érni, Mary Kay - mondtam olyan kedvesen, ahogy csak bírtam, annak ellenére, hogy már állatira idegesített. - Még akkor is, ha kiscicát tartani tényleg nagy felelősség, sokkal nagyobb, mint hörcsögöt. - Ez nem is igaz - ellenkezett Mary Kay. - Márpedig így van - vágtam vissza. - Azt hiszem, nem kéne ennyire örülnöd neki, hogy elköltöztök - jelentette ki -, hisz akkor többé nem tudunk már együtt suliba menni! Na ezen lepadlóztam! Ugyanis Mary Kayjel menni suliba nem volt valami hű de jó móka. Annyira félt mindentől, hogy ha Buck - a ló, aki a Diófadomb utolsó megmaradt legelőjén szokott legelészni (ahova még nem építettek házakat), és ami pont arra van, amerre mi suliba járunk - kidugta a fejét a kerítésen, Mary Kay máris hanyatt-homlok menekült. Halálosan fél Buck nagy fogaitól, annak ellenére, hogy megmutattam neki, hogyan tartsa a kezét, hogy Buck ne tudjon belecsípni a tenyerébe, amikor odaadjuk neki a maradék gyümölcstekercset az ebédből vagy ilyesmi. Ezeket tudnia kell az embernek, ha állatorvos szeretne lenni. De mivel eszembe jutott a szabály, hogy csak szép dolgokat szabad mondani a barátoknak, hogy szeressenek, így szóltam:

20 - Hát igen, emiatt nagyon szomorú leszek. De valahogy majd csak hozzászokom. Idővel. Ez a válasz valószínűleg mégsem elégítette ki Mary Kayt, mert megjegyezte: -Meg aztán ha elköltözöl, többé nem kutathatsz annak a srácnak az agyi maradványai után a bokorban. Azt hiszem, nem volt túl szép tőle, hogy ezt felhozta. Főleg mivel nagyon jól tudja, mennyire szeretnék találni belőle valamit. Mintha nem vert volna ki eléggé a víz a gondolatra, hogy el kell költöznünk egy kísértetházba, és egy teljesen új suliba kell majd járnom. Leszámítva persze a kiscicát - meg hogy esetleg találok egy Mary Kaynél jobb barátnőt -, egyáltalán nem akartam elköltözni. Csakhogy még mindig nem tudtam, mit tehetnék. Nem mintha lett volna választásom. Hiszen még gyerek vagyok! - Figyu - javasoltam Mary Kaynek -, ne veszekedjünk! Valószínűleg pár héten belül úgyis elköltözöm, szóval próbáljunk meg addig kijönni egymással! - Hagyd abba! - kiáltotta Mary Kay. - Ne mondd többet, hogy elköltözöl! Ma van a szülinapom! Nem akarom, hogy ma erről beszélj! Ettől még rosszabbul éreztem magam. Teljesen elfelejtettem, hogy ma van Mary Kay szülinapja... Pedig tudnom kellett volna, mivel úgy volt, hogy Carol később behozza a suliba a rózsaszín szülinapi sütiket. így aztán megígértem, hogy a nap további részében nem beszélek senkinek arról, hogy valószínűleg elköltözünk. És be is tartottam a szavamat. Nem beszéltem a költözésről senkinek, még Ms. Myersnek sem, amikor kiosztotta a feladatot, hogy mindenki válasszon egy országot, amit egyedül kell tanulmányoznia az év további részében, és év végén házidolgozatot írnia róla. Nem jelentkeztem, és nem szóltam, hogy Ms. Myers, van egy kis gond, én lehet, hogy a jövő hónaptól már nem fogok ebbe a suliba járni."

21 Akkor is tartottam a számat, amikor Brittany Hauser meghívott, hogy menjek át egyszer hozzájuk, és nézzem meg a gyönyörű díjnyertes macskájukat, amit az anyukája kapott az apukájától a házassági évfordulójukra. Mrs. Fellnernek, a konyhásnéninek sem szóltam róla egy szót sem, amikor figyelmeztetett, hogy ne felejtsem el emlékeztetni az anyukámat, hogy még nem fizette be az ebédemet a jövő hónapra. Egyáltalán senkinek nem árultam el, hogy esetleg elköltözünk. Legalábbis egészen addig, amíg valahogy Scott Stamphley mellé nem kerültem kidobózás közben tesin (amit csak azért játszottunk, mert esett az eső, és így nem mehettünk ki az udvarra baseballozni). Az az igazság, hogy addigra már majd szétrobbantam a vágytól, hogy beszéljek róla valakinek. Azt hittem, Scottnak nyugodtan elmondhatom, ő úgysincs beszélő viszonyban egyik lánnyal sem az osztályból. És nem a New York-i kiejtése miatt. Azt már mindannyian megszoktuk az első pár napban, amit velünk töltött. Hanem a kígyógyűjteménye miatt, amit állandóan behoz a suliba, akárhányszor csak tudományos kiállítás vagy efféle van. Szóval ő úgyse tudja kinek továbbadni, gondoltam. - Mondjak egy titkot? - kérdeztem tőle, ahogy ott álltunk hátul, ahol a nagy piros labdák nem tudtak elérni minket. Mary Kayt már rég kidobták - őt dobták ki először, mert persze mindenki őt akarta eltalálni a szülinapján, hogy elbőgje magát. Es így is lett. Szóval ő már a pálya szélén ült, és Mr. Phelpsnek mutogatta a piros foltot a combján, ahol eltalálták: - P-pedig ma van a sz-szülin-napom! - hüppögte. - Nem érdekel - felelte Scott a titokról feltett kérdésemre. De mivel tudtam, hogy csak bosszantani akar, azért is elmondtam neki: - Úgy néz ki, elköltözünk.

22 - Nagy ügy - vetette oda Scott. Pontosan ezért nem Szereti egy lány sem az osztályból. Mert olyan bunkó. Meg azért sem, mert olyanokat csinál, mint például hangosan böfög, amikor Ms. Myers nem figyel oda, ami Brittany Hauser szerint gusztustalan. De engem nem érdekelt, hogy bunkó, annyira megkönnyebbültem, hogy végre elmondhattam valakinek. - Valószínűleg nem fogok többet ebbe a suliba járni - tettem hozzá. - Remek - vágta rá -, legalább nem kell többet azt a hülye fejedet néznem. Mivel Scott mindig ilyen, nem vettem sértésnek. Meg azért se, mert tudom, hogy ha levegőért kapkodsz és elviharzol, amikor a fiúk ilyeneket mondanak, mint Brittany Hauser szokta, akkor csak azt adod meg nekik, amit el akartak érni. - Nem lesz könnyű - folytattam -, teljesen új barátokat kell majd szereznem. - Hát az neked biztos nem lesz könnyű - felelte -, amilyen ronda fejed van. Ha ezt Scott Mary Kaynek mondja, ő biztos elbőgte volna magát. De én már hozzászoktam a fiúk stílusához az öcsikéim mellett. Úgyhogy inkább így szóltam: - Nézd ezt a sebet! Leestem a bringáról - és megmutattam neki azt az óriási kék-zöld horzsolást a könyökömön, ami ugyan nem fáj, de nagyon undorítóan néz ki. És Scott, pontosan úgy, ahogy gondoltam, közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye: - Szép... Ekkor gyorsan elugrottam az útból, és vagy harminc labda csapódott Scott arcába. Ez az! Ez volt aztán a szép!

23 De azt hiszem, Scott nem találta olyan szépnek, mert később, amikor Carol behozta a sutit, Mary Kay odajött hozzám, és azt mondta: - Kösz szépen, hogy tönkretetted a szülinapomat! Teljesen leblokkoltam. Nem értettem, hogy tehettem tönkre Mary Kay szülinapját, hiszen nem csináltam semmit, csak épp egy oroszlános képet színeztem, amit neki akartam adni ajándékba. - Ezt meg hogy érted? - kérdeztem. -Talán kérdezd meg Scottot! - felelte, és elviharzott. Scottra néztem, és láttam, hogy egy óriási lapot készít Mary Kaynek, ezzel a felirattal: Kár, hogy Allie elmegy, így mérnem lesz egy barátod sem. Boldog szülinapot! A következő pillanatban Brittany Hauser és a legjobb barátnője, Courtney Wilcox odajött hozzám, és kórusban kérdezték: - Elköltözöl? Miért nem szóltál? - pont akkor, amikor Carol és Ms. Myers rákezdett a dalra: - Boldog szülinapot... De a szülinapos addigra már ráborult az asztalára, és a változatosság kedvéért bőgött. Szóval, azt hiszem, végül mégsem volt valami boldog a szülinapja. 4. szabály A tesók és a szülők néha rendkívül érzéktelenek tudnak lenni. Azért jó oldala is volt annak, hogy összevesztem a legjobb barátnőmmel. Például ez nagy részben megkönnyítette, hogy messzire költözöm tőle. így legalább nem kellett azon agyalni, hogy játszódélutánokat" szervezzünk, vagy hogy vegyek-e neki valami búcsúajándékot, mint

24 például egy fél medált neki és a másik felét magamnak, hogy mindkettőnknek legyen egy-egy fél medálja, ami a másikra emlékezteti (ezt egy filmben láttam egyszer). A rossz oldala viszont az volt, hogy így aztán senkivel sem tudtam megbeszélni, mennyire aggaszt ez az egész költözés-ügy. Mert akármennyire is próbáltam leplezni, hogy ne ijesszem meg az öcsikéimet, én igenis nagyon, de nagyon féltem tőle, főleg miután apáék aláírták a papírokat, és megkapták a kulcsot az új házhoz. Ugyanis ekkor lett a talán elköltözünk"-ből biztosan elköltözünk". És amikor először elvittek minket oda, hogy feltérképezzük a terepet, nem akartam hinni a szememnek. Úgy értem, ha először azt gondoltam, hogy az új kérő ijesztően fest kívülről, akkor az még semmi sem volt ahhoz képest, ahogy belülről nézett ki. Belülről ugyanis sokkal rosszabb volt, mint amit valaha A nagy átalakítás bármelyik részében láttam. Sőt, ha engem kérdeztek, azt hiszem, anyáék nehezen választhattak volna ennél komorabb és nyomasztóbb lakóhelyet. Talán csak akkor, ha azt az elvarázsolt kastélyt veszik meg a megyei vásárról, ahova Jay bácsikám vitt el a múlt nyáron. De még az is jobb lett volna, mint ez, ahova költözni készültünk. Ugyanis abban az elvarázsolt kastélyban legalább voltak szőlőszemgolyókkal meg spagetti-belekkel telerakott edények, amelyekbe bele lehetett nyúlni. A mi házunkban viszont nem voltak ilyen undorító, de mégis jópofa cuccok. Ezzel szemben viszont voltak sötétszürkére festett falak (anya azt ígérte, hogy majd átfesti őket. Mintha az olyan sokat dobna rajtuk), kivéve ahova az előző lakók a festményeiket rakták. Ott ugyanis négyzet alakú barna foltok éktelenkedtek. A plafon pedig az égig ért, amitől anya állati izgatott lett.

25 -Tizenkét láb magas falak! - lelkendezett, de én nem igazán értettem, mi a jó abban. Pókhálós csillárok lógtak le a magasból, amelyek egy cseppet sem csillogtak, mint az én ásványaim. Es annak ellenére, hogy anya állandóan azt hajtogatta, hogy Nézzétek ezt a nagyszerű padlót", ha engem kérdeztek, a régi házunkban lévő padlószőnyeg sokkal barátságosabb volt, mint az a koszos, sötétbarna fapadló, amin járkáltunk, és ami recsegett-ropogott, bárhova léptél. És ha mindez még nem lett volna elég, ráadásul lépten - nyomon pókok nyüzsögtek, de mindenütt, nem csak a pincében. És egyik szoba hidegebb volt, mint a másik. Az egész hely úgy festett, mintha senki sem lakott volna benne vagy száz éve. És még mindig nem ez volt a legrosszabb. A legrosszabb az én szobám volt - amelyiket anya mutatott a kocsiból, aznap este, amikor a Dairy Queenben voltunk. Kiderült, hogy ez a leghidegebb és legsötétebb szoba az összes közül. És a padló is itt recsegett a legjobban - ki látott már olyan hálószobát, amiben nincs padlószőnyeg? És oké, hogy volt benne egy ablakfülke, ahogy anya nevezte, ami kerek volt és csupa ablak, mint egy kastély tornya, és apa megígérte, hogy épít bele egy padot, amin majd üldögélhetek és olvasgathatok, de azokból az ablakokból még a tévétornyot sem lehetett látni, csak fákat meg más házak tetejét! Hogy fogok tudni így elaludni, ha nem láthatom a villogó piros lámpát a tévétornyon, ami ki-be kapcsol, hogy a repülők ne menjenek neki? Hogyan? Amikor megkérdeztem apát, csak annyit mondott: - Nézd, Allie, meg kell tanulnod anélkül is elaludni. Mintha ez egyáltalán lehetséges volna. Ahogy ott álltam abban a hatalmas visszhangzó hodályban, ami az én szobám akart lenni, nem tudtam nem arra gondolni, amit előző este láttam. Az történt ugyanis, hogy Mrs. Klinghoffer, az ingatlanügynökünk

26 átjött, és kirakott egy nagy ELADÓ" táblát a mi tökéletesen barátságos, nem recsegő, nem kísértetjárta, kétszintes házunk elé, ahonnan a szüleink, ki tudja, miért, cl akartak költözni. Miután Mrs. Klinghoffer elhelyezte a táblát, elégedetten leporolta a kezét, és rám nézett. Én egy szomszédos sitthalomról bámultam rá, ahol hamarosan ;i szomszéd ház fog magasodni, és ahol további ásványok után kutattam a gyűjteményem számára (amit hamarosan dobhatok ki). Rám mosolygott, majd azt mondta: -Ne aggódj, Allie, ez a tábla nem lesz itt sokáig. A régi házatok seperc alatt el fog kelni. Tudom, hogy van olyan szabály, hogy Ne utáld az embereket, főleg ne a felnőtteket! Onnan tudom, hogy le is írtam a szabálykönyvembe, rögtön miután Mrs. Klinghoffer elhajtott. De az az igazság, hogy abban a pillanatban azért kicsit gyűlöltem Mrs. Klinghoffert. Ami azt illeti, Mrs. Klinghoffer nagyot tévedett. Egyáltalán nem aggódtam amiatt, hogy nem tudjuk eladni a házat. Pont attól féltem, hogy valaki megveszi, mielőtt anyáéknak elég ideje lenne rá, hogy rájöjjenek, mekkora hibát követnek el azzal, ha eladják. De azt hiszem, ezzel egyedül voltam a családban. Még Mark és Kevin sem értettek egyet velem abban, hogy ez a ház bűzlik. Ezt onnan tudtam, hogy hallottam, amint azt kiabálják, hogy Tök jó!" meg Király!", ahogy meglátták az új szobáikat az enyémmel szemben. És nem csak azért örültek, mert végre külön szobát kaptak, és nem kellett egyen osztozkodniuk. Úgy tűnt, egyenesen imádják azokat a szörnyű, sötét, dobozszerű lyukakat a második emeleten (az új házban a gyerekszobák külön emeleten voltak egy közös fürdőszobával - ami mellesleg állati régimódi volt, a fürdőkád lábakon állt, és pókok rohangásztak a lefolyóban).

27 Mark és Kevin azért imádták annyira azokat a rémes lyukakat (amellett, hogy külön lakhattak), mert a két szobát elválasztó falban volt egy rács, ami a fűtéshez tartozott, és felfedezték, hogy ki tudják nyitni ezt a rácsot, és így beszélgetni tudnak egymással. Ilyenkor a hangjuk úgy eltorzult, mintha a világűrből beszélnének vagy ilyesmi. Már ki is találtak egy új játékot: az űrhajósat. A játék abból állt, hogy az egyikőjük a rács egyik oldalán ült, a másik meg a másikon, mindketten a saját szobájukban, és mindketten kinyitották a rácsot. Aztán az egyik így szólt a rácsba: - Houston, Houston, itt az űrhajó. Hallasz? Vétel. A másik pedig válaszolt a rácson át: - Űrhajó, űrhajó, itt Houston. Hallak. Vétel. Aztán az első így folytatta: - Houston, bajban vagyunk. Ismétlem. Bajban vagyunk. A rakéták kigyulladtak. Ismétlem. A rakéták kigyulladtak. Vétel. Es így tovább. Hát igen, elég hülye játék. De hát mit várhatunk? Kiskölykök. Nem kell nekik sok a boldogsághoz. Mark és Kevin nem értették, milyen hatalmas problémákkal kell szembenéznünk: hogy ez a ház túl nagy és túlságosan lepukkant ahhoz, hogy anya - persze apa segítségével - egyedül felújítsa, és még a tévéből sem kap segítséget, ahol egész asztaloscsapatok állnak rendelkezésre, és csinos belsőépítészek osztogatják a tanácsokat. Meg aztán át kell mennünk egy vadiúj suliba az iskolaév kellős közepén. És meg kell válnunk nem csak a kőgyűjteményeinktől - mármint akinek van -, de a legjobb barátainktól is. És lehet, hogy a legjobb barátaink mégse voltak a legjobbak, de akkor is a legjobb barátaink, akik, az igazat megvallva, mégiscsak jobbak, mintha egyáltalán nem lennének barátaink. Nem találsz legjobb barátokat - még ha nem is annyira jókat - minden bokorban.

28 Legjobb barátokat tulajdonképpen elég nehéz találni. Még olyat is, aki per pillanat épp nem áll szóba veled. A szüleink azt kívánják tőlünk, hogy mindezt feladjuk, és miért? Hogy a Dairy Queenbe járhassunk minden este? Meg egy kiscicáért? Csak ezért költözzünk be egy lepusztult, valószínűleg kísértetjárta házba, amelyikből még a tévétornyot se látni? Ez így nem fair! Másrészt Mark és Kevin túl kicsik még ahhoz, hogy tisztán lássák az ősök hátsó szándékát: felraknak minket a ház tetejére - legalábbis olyan közel a tetőhöz, amennyire csak lehet, leszámítva a padlást, ahova a plafonról nyíló csapóajtón át lehet felmenni a szobáinkat összekötő folyosóról. Igen, egy valódi csapóajtón, amit egy kötéllel lehet lenyitni - és mindezt azért, hogy Egyedül Lehessenek, és Megszabaduljanak Tőlünk, Gyerekektől. Anyáék persze mindent tagadnak. De amikor megvádoltam őket ezzel, rajtakaptam őket, hogy egy kicsit elmosolyodnak. De csak annyit mondtak: -Na, Allie... gondolkoztál már azon, hogy milyen kiscicát szeretnél? Azt hiszik, csak azért, mert még csak kilencéves vagyok, nem látok át rajtuk - hogy el akarják terelni a témát arról, hogy minket a tető alá pakolnak, hogy egyedül lehessenek. Én azonban átlátok a szitán, és tudom, hogy pontosan 6Z az, amit akarnak. Erre csak azt tudom mondani, hogy ha végül mégis beköltözünk, és valami (például egy test nélküli zombi kézfej) lemászik a padlásról, és elkap minket (ezt egyszer egy filmben láttam), és a kétségbeesett kiáltásaink belehasítanak az éjszakába, anyáék már hiába szaladnak fel azokon a kanyargós lépcsőkön, hogy megmentsenek, mert mire felérnek, már csak a véres és élettelen testünket találják ott a földön. Nos, akkor már bánhatják, amit tettek, de már késő lesz.

29 Anya látta, hogy nem vagyok valami boldog a helyzettől, és hogy hiába jön elő holmi kiscicákkal. Szóval újabb trükkel próbálkozott: -Tudjátok, gyerekek, hogy ti választhatjátok ki a falfesték színét vagy a tapétát a szobátokba? - Tényleg? - csillant fel Mark szeme. - Szóval lehet teherautós tapétám? Vagy bogaras? - Amilyet csak szeretnél - felelte anya. - Király! - ujjongott Kevin. - Nekem bordó bársonytapétám lesz, mint a Lung Csüng kínai étteremben! - Amit csak szeretnétek, persze a józan ész határain belül - helyesbített anya. - Nem szeretnél inkább egy szép kis tapétát vitorlásokkal, Kevin? - Nem - vágta rá Kevin. - Mit szólnál egy kalózhajóshoz? - javasolta apa. - Jó, feltéve ha a kalózhajós tapéta bársonyból van -erősködött Kevin. - En rózsaszín tapétát szeretnék - vetettem közbe. - Es rózsaszín padlószőnyeget. - Na de Allie - méltatlankodott anya -, a régi szobádban is pont ilyen van. - Pontosan - feleltem határozottan. - De hát mi a jó abban? - tudakolta anya. - Nem akarsz valami újat kipróbálni? - Én igen - szólt közbe Kevin. - Én ki akarom próbálni a bársonytapétát. -Miért nem mentek ki játszani egy kicsit, gyerekek? - vetette fel apa. -Tényleg - helyeselt anya -, apának meg nekem még el kell végeznünk egy-két mérést, aztán mehetünk.

30 Mark és Kevin sóhajtottak. Ők nem akartak kimenni. Szerettek az új házban játszani, nem csak a fűtőrács miatt, hanem mert hosszú folyosók és titkos átjárók voltak mindenfelé (de tényleg: vannak ilyen hátsó lépcsők és cselédszobák a régi időkből, amikor az embereknek még cselédeik voltak meg ilyenek). Az öcsikéim ügyet se vetettek rá, hogy a hosszú folyosók sötétek és nyikorognak, a titkos átjáróknak pedig olyan a szaguk, mint Scott Stamphley tornacipőjének, amit egyszer tesi után az orrom alá nyomott. Az öcséimet mindez azért nem izgatta, mert a tesók néha nagyon érzéketlenek tudnak lenni. Akárcsak B szülők. Ez egy szabály, amit mellesleg nem szabad elfelejtenem leírni: A tesók - és a szülők - néha rendkívül érzéketlenek tudnak lenni. Nem mintha azt várnám tőlük, hogy olyan érzékenyek legyenek, mint Mary Kay, aki mindenért bőg. Úgy értem, hogy a tesók nagyon gyakran egyszerűen nem fognak fel bizonyos dolgokat. Például, hogy nyikorgó folyosókon nem jó játszani, meg hogy az őseink azért raknak fel minket a második emeletre, hogy megszabaduljanak tőlünk. Én viszont rögtön megfogadtam anya tanácsát, és kirohantam a házból, annak ellenére, hogy ősz volt, szóval már kezdett hűvös lenni, és egyre korábban sötétedett. Bármit megtettem volna, hogy kikerüljek onnan, még azt is, hogy a kinti hidegben és sötétben kuporogjak,, amíg anyáék végeznek a méricskéléssel. Ennyire utáltam az új kérónkat. A házhoz egész nagy kert tartozott, de nem volt benne se hinta, se bármi, amivel játszani lehetett volna. Csak fák és udvar. Még köveket sem lehetett találni, hogy összeszedhessek egy új gyűjteményt, miután a régit kidobtuk. Semmi nem volt az új kertünkben, csak kopár foltok, ahol egykor fű lehetett.

31 Viszont volt egy fa elég alacsony ágakkal ahhoz, hogy fel lehessen rá mászni. Mark és Kevin már fent is voltak. - Gyere, Allie! - hívott Mark a súlya alatt meghajló alsó ágakról. - Mássz fel te is! Mekkora tökfejek vagytok! - tört ki belőlem a hihetetlen nagy érzéketlensége láttán. - Hát nem látjátok, mi folyik itt? - Nem - felelte. - Kivéve, hogy rosszkedved van. - Anyáék óriási hibát követnek el azzal, hogy megveszik ezt a házat - közöltem vele. - Nekem bejön - mondta Kevin. - Bársonytapétám lesz, mint Lung Csungnál. Kevinnek Lung Csüng a kedvenc étterme, mert nagyon puccos, és Kevin szereti a puccos dolgokat. En viszont ki nem állhatom a Lung Csungot, mert azon túl, hogy a falakat bársonytapéta borítja, teknősleves is Szerepel az étlapon. A bejáratnál a földön van egy nagy műanyag medence, benne szigettel, és azon ücsörög a teknős. Eddig még senki sem rendelt teknőslevest a városban. Tudom, mert mindig megnézem a teknőst, valahányszor csak odamegyünk, és mindig ott van. De sosem lehet tudni. Bármelyik nap rendelhet valaki teknőslevest. És ha elérkezik az a nap, a teknős már nem lesz ott többé. Ez állatkínzás, ha tudni akar- átok. Ha arra a teknősre gondolok, mindig elfog a düh. -Anya már megmondta, hogy nem lehet bársonytapétád - emlékeztettem. - Nem, nem mondta - felelte Kevin. - Azt mondta, kalózos bársonytapétám lehet. - Olyan nincs is, Kevin. - De van. Es olyan lámpám is lesz, amilyen az asztalokon van a Lung Gsungban. - Nem lehet piros festettüveg-lámpád a szobádban, te hülye.

32 - De lehet - válaszolt Kevin. - Es te vagy a hülye, hogy nem tetszik neked ez a ház. Ez egy tök jó ház! - Nem, nem igaz - ellenkeztem. Talán azért, mert arra a szerencsétlen teknősre gondoltam a Lung Csungban, vagy talán csak azért, mert a házunkra gondoltam, mindenesetre hirtelen rettentő ideges lettem: - Sötét és hideg és csúnya! -Tudod mit, Allie? Te vagy csúnya! Megmondalak! És akkor nem kapsz kiscicát! - fenyegetett Mark. Már ez sem érdekelt. Nem izgatott, ha beárul, ugyanis megütöttem. Először is nem ütöttem nagyot, és különben is csak a lábát, mert csak azt értem el, mivel a fán ült. Ha nem fáj, nem számit. Ez szabály. Vagy legalábbis majd az lesz, ha hazamegyünk és leírom. Azzal hátat fordítottam nekik - annak ellenére, hogy i/i hiszem, tulajdonképpen nekem kellett volna vigyáznom rájuk -, és elsétáltam a fasoron (van egy fasor az új ház és a szomszéd között) a bejárat elé, és ott álltam, és csúnyán éreztem magam - pont úgy, ahogyan Mark megvádolt vele -, amikor hangokat hallottam, és i szomszéd ház felé néztem, ahol észrevettem valamit, amit eddig nem. Méghozzá azt, hogy ott van egy velem kábé egyidős lány, aki a házuk előtt hátraszaltózgat. 5. szabály Ne hagyd, hogy a családod kísértetházba költözzön!

33 Nem csak egy velem kábé egyidős, hátraszaltózgató lány volt a szomszéd ház előtt, hanem egy másik, nálunk pár évvel idősebb lány is, aki egy pálcát dobált fel a levegőbe - mint a mazsorettezők különböző fesztiválokon a tévében -, sőt mi több, el is kapta, amint leért. Először csak álltam földbe gyökerezett lábbal, és tátott szájjal bámultam őket, mivel a környéken ők voltak az élet egyetlen formái, akikkel azóta találkoztam, hogy először itt jártunk. Az összes ház az utcánkban olyan volt, mint a miénk - azaz nagy és félelmetes, sok kis toronnyal és nagy ablakokkal, magas sövénnyel körülvett kertekkel és félelmetes, göcsörtös öreg fákkal -, szóval azt hittem, csak öregek laknak errefelé. Most azonban rá kellett döbbennem, hogy laknak itt gyerekek is. És nemcsak hogy gyerekek, hanem lányok, akik tudnak hátraszaltózni és mazsorettet dobálni - sőt, elkapni is! A hátraszaltózó lány irtó profin csinálta. Nyilvánvalóan már nagyon régóta tornázhatott, mert állati rugalmas volt. Körbe-körbe ugrált az udvaron. Sose tudtam jól tornázni. Két éve balettozom. Akkor is folytattam, amikor Mary Kay abbahagyta, mert Linda néni sosem adta neki a tiarát, hogy viselje a levezetés alatt. A balett előtt Mary Kay rávett, hogy járjak vele sztepptáncra (borzalmas), aztán művészi tornára (még borzalmasabb). Apa azt szokta mondani, hogy aki feladja, az sosem nyer, de szerintem pont az nyer mindig, mert ha abbahagysz valamit, akkor több időd marad rájönni, hogy mit szeretsz igazán csinálni, mint például köveket gyűjteni. A balettet azonban nem hagytam abba. Annál már csak egy dolgot szeretek jobban, a baseballt. Az a legjobb benne, amikor elütöd a labdát. Minél nagyobbat ütsz, annál jobb.