EURÓPAI TÜKÖR XIV. ÉVF SZÁM n 2009.JÚLIUS AUGUSZTUS

Átírás

1 E U R Ó PA I TÜ KÖR A KÜLÜGYMINISZTÉRIUM FOLYÓIRATA EURÓPAI TÜKÖR XIV. ÉVF SZÁM n 2009.JÚLIUS AUGUSZTUS A TARTALOMBÓL n Baráti jobbot nyújtunk" Beszélgetés Balázs Péter miniszterrel hazánk külpolitikájáról n Merrefelé, Európa? Interjú Kukorelli István alkotmányjogásszal n Marján Attila: Az Európai Unió nemzetközi versenyképességének kilátásai n Botos Balázs: Versenyképesség és külkereskedelem XIV. ÉVFOLYAM 7 8. SZÁM JÚLIUS AUGUSZTUS

2 EURÓPAI TÜKÖR Kiadja a Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma, a HM Zrínyi Kommunikációs Szolgáltató Kht. támogatásával. Felelõs kiadó: A szerkesztõbizottság elnöke: A szerkesztõbizottság tagjai: Fõszerkesztõ: Lapszerkesztõ: Lapigazgató: Rovatszerkesztõk: Szerkesztõk: Mûszaki szerkesztõ: A szerkesztõség címe: Terjesztés: Korsós Tamás Palánkai Tibor Bagó Eszter, Balázs Péter, Balogh András, Barabás Miklós, Baráth Etele, Bod Péter Ákos, Erdei Tamás, Gottfried Péter, Halm Tamás, Hefter József, Horváth Gyula, Hörcsik Richárd, Inotai András, Iván Gábor, Kádár Béla, Kassai Róbert, Kazatsay Zoltán, Levendel Ádám, Lõrincz Lajos, Magyar Ferenc, Nyers Rezsõ, Somogyvári István, Szekeres Imre, Szent-Iványi István, Török Ádám, Vajda László, Vargha Ágnes Forgács Imre Hovanyecz László Bulyovszky Csilla Fazekas Judit, Becsky Róbert Asztalos Zsófia, Farkas József György Lányi György Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma 1027 Budapest, Nagy Imre tér 4. Telefon: , , Horváthné Stramszky Márta, stramszkymarta@kum.hu Az Európai Integrációs Iroda kiadványai hozzáférhetõk az Országgyûlési Könyvtárban, valamint a Külügyminisztérium honlapján ( Kiadványaink menüpont). A kiadványcsalád borítón látható emblémája Szutor Zsolt alkotása. Nyomdai elõkészítés: Omigraf Kft. Nyomdai kivitelezés: Pharma Press Kft. ISSN

3 EURÓPAI TÜKÖR 2009/7 8. A KÜLÜGYMINISZTÉRIUM FOLYÓIRATA

4 TARTALOM Baráti jobbot nyújtunk" Beszélgetés BALÁZS PÉTER miniszterrel hazánk külpolitikájáról Merrefelé, Európa? Interjú KUKORELLI ISTVÁN alkotmányjogásszal MARJÁN ATTILA: Az Európai Unió nemzetközi versenyképességének kilátásai. 15 BOTOS BALÁZS: Versenyképesség és külkereskedelem KEMÉNY LÁSZLÓ: Európai Unió és Oroszország: kapcsolatban külön háztartásban LÕRINCZNÉ BENCZE EDIT: Az Európai Unió bõvítései az integrációs elméletek tükrében NAGY LILLA: Formálódó európai uniós kommunikáció ANGYAL ZOLTÁN: Az Európai Bíróság és a légi közlekedés védelme, avagy milyen következményekkel járhat egy rendelet mellékletének ki nem hirdetése? Magyar EU-elnökség, 2011 KOLLÁR BERNADETT SIMON KINGA: Az EU-elnökség ellátása a multilaterális fórumokon Európai biztonság- és védelmi politika KIS-BENEDEK JÓZSEF: A nemzetközi terrorizmus sajátosságai Szemle HARGITA ÁRPÁD: Nyertesek vagy vesztesek? Az EU-bõvítés ötödik évfordulója CSEKE ZOLTÁN PUPOS TIBOR PÉTER ZSOLT NÓGRÁDI JUDIT: Az összevont gazdaságtámogatási rendszer kérdõjelei Uniós aktualitások Központi Statisztikai Hivatal FRISS PÉTER: Az euróövezet néhány fontos statisztikai jellemzõje KRESZTYANKÓ ZSUZSANNA: Érdekünk az érdekképviselet. Az Európai Parlament egy ifjú tudósító szemével Olvasólámpa Kalliope Agapiou-Josephides és Jean Rossetto (szerk.): Chypre dans l'union européenne (Ciprus az Európai Unióban) (Asztalos Zsófia) Monitor English summaries

5 3 Baráti jobbot nyújtunk Beszélgetés Balázs Péter miniszterrel hazánk külpolitikájáról Magyarországnak megadatott, hogy szuverén államként vegyen részt a nemzetközi életben. Vannak nálunk jóval nagyobb nemzetek, amelyek nincsenek ebben a helyzetben. Gondoljunk a kurdokra vagy a bajorokra. Õk nem tudnak külügyminisztert küldeni Washingtonba, Moszkvába, Pekingbe, mert másként tagozódtak be a világba. Nagyon meg kell tehát becsülnünk, hogy Magyarország nemzetközi játékos lehet. Ezzel a szereppel élni kell. Áruljuk el az olvasónak, hogy ez az interjú igen mozgalmas idõben, június 9-én, kedden készül. Tegnapelõtt, vasárnap voltak az európai parlamenti választások. Tegnap ezeknek az eredményein túl igen nagy súllyal foglalkozott a hazai média a Bajnai-kormány elsõ 50 napjával. Holnap Ön már Washingtonban tárgyal az Egyesült Államok külügyminiszterével, Hillary Clintonnal. Persze ezeken túl is van mirõl kérdeznem Önt, de kezdjük az európai parlamenti választásokkal. Ha Brüsszel felõl nézzük a magyarországi szavazás eredményeit, úgy láthatjuk, hogy egyetlen dolog nem változott a korábbiakhoz képest: az MDF pozíciója. Elõzõleg is egy képviselõje volt, most is annyi van. Hogy ez a képviselõ miben és menynyire más, mint az elõzõ, hogy az utóbbi öt esztendõben mi minden változott ebben a pártban, az az EU központjából tekintve nem látszik, nem is érdekes. A Fidesz esetében óriási gyõzelemrõl hallani, de ugyancsak Brüsszelbõl nézve csupán annyi látszik, hogy ez a párt az elõzõ ciklushoz képest két hellyel többet foglal el az Európai Parlamentben és 2009 között 12 volt, 2009 és 2014 között 14 lesz képviselõinek száma. Ez természetesen nagyon szép eredmény. Az SZDSZ-nek az elõzõ öt esztendõben két képviselõje volt Brüsszelben, mostantól nem lesz egy sem. Ez mindenképpen veszteség, mert így a liberálisoknak nem lesz Magyarországról képviseletük. A korábbi helyzethez képest a legnagyobb változás az, hogy az MSZP öt képviselõi helyet veszített, ezzel szemben általános meglepetésre három helyet szerzett a Jobbik. Épp ma reggel olvastam egy francia újság cikkét, amelynek írója velem is beszélt. Nos, ez a cikk is arról tanúskodik, hogy a Jobbik térnyerése Nyugat-Európában is meglepetést okozott, illetve feltûnést keltett. Ami a kampányt illeti, azt kell mondanom, hogy abban sajnálatos módon nagyon kevés szó esett Európáról. Az MSZP és az SZDSZ, továbbá Bokros Lajos beszélt fontos európai ügyekrõl. Meglepõ volt viszont számomra, hogy a választást fényes többséggel nyerõ párt vezetõi az eredményt olyan díszletek között nyugtázták, amelyek inkább március 15-ét idézték: egyetlen európai zászlót nem lehetett látni a Fidesz környezetében. Márpedig akárhonnan nézzük, ezek európai választások voltak, amelyek bizonyos illemszabályok betartására is köteleznének. Más kérdés, hogy az Európai Uniónak is el kell gondolkodnia azon: miért terheli ennyire a belpolitika a kö-

6 4 EURÓPAI TÜKÖR 2009/7 8 JÚLIUS AUGUSZTUS zösségi választásokat szinte minden tagországban. Mindazonáltal sok más államban a magyarországinál jóval nagyobb súllyal szerepeltek a kampányban az európai ügyek. Az azért mond valamit, hogy az 1979-ben tartott elsõ választás óta a mostanin volt a legalacsonyabb a részvételi arány. Ez is igaz. Épp három évtizede választják közvetlenül az Európai Parlamentet. Az azóta eltelt idõben zajlott szavazások egy lejtõszerû grafikonnal ábrázolhatók. A mostani választásokon körülbelül 2 százalékponttal volt alacsonyabb a részvétel, mint 2004-ben. Az átlag 43 százalék, így Magyarország jóval az átlag alatt teljesített. Vannak nagyon nehezen minõsíthetõ adatok. Ilyen a szlovák 18 százalék. Helyesebb, ha mi nem ehhez mérjük magunkat, hanem inkább a régi tagállamokhoz, amelyekben százalékos vagy magasabb volt a részvétel. Ugyanakkor meg kell állapítani, hogy az olyan alacsony arányú részvétel, amilyen nálunk volt, jelentõs mértékben relativizálja a nagy pártok eredményeit. A gyõzelmet is, a vereséget is. A Fidesz gyõzelme például az összes választó 20 százalék körüli voksát jelenti. Éppen ezért nem helyes túlzottan távolra mutató belpolitikai következtetést levonni belõle. Jellemzõ, hogy bizonyos elemzõk szerint a Jobbik jelenlegi eredménye csupán annyit jelent, hogy ez a párt 70 százalékos szavazói részvétel mellett is bejutna a parlamentbe. Még tovább menve, az a véleményem, hogy nincs két egyforma választás, a mostani választást tehát önmagában kell szemlélni. Egyszersmind úgy kell rá tekinteni, mint egy figyelmeztetõ közvélemény-kutatásra. Leginkább a nagy pártokat figyelmezteti: nem voltak képesek igazán meggyõzõ válaszokat adni az állampolgárokat foglalkoztató problémákra. Így szinte maguk teremtették meg a lehetõséget arra, hogy egy olyan politikai képzõdmény nyerjen teret, amely roppant egyszerû megoldásokat kínál nagyon bonyolult problémákkal kapcsolatban. Olyan politikai képzõdmény, amely Európa-ellenes és veszélyt jelent a demokráciára nézve. Mindezt figyelembe véve is, ami a hazai választás egészét illeti, azt kell mondanom, európai szempontból nem rossz az eredménye. A megválasztott képviselõk körülbelül háromnegyede tapasztalt, igen jól felkészült politikus. Nagyjából egynegyedük újonc. Ez azt jelenti, hogy Magyarország érdekeit alapvetõen megfelelõképpen képviselik majd az Európai Parlamentben. Mindehhez azonban rögtön hozzáteszem: e fórumra öt évre választjuk a képviselõket. Ugyanolyan nagy felelõsségrõl van tehát szó, mint a biztosok esetében. Hiszen minden kormánynál és parlamentnél hoszszabb idõre szól a megbízatásuk. Ráadásul kirakatban vannak: nagyon sokan az õ tevékenységük révén ismerik meg Magyarországot. A Bajnai-kormány 50 napjának értékelésétõl hangos a média. A vélemények természetesen különbözõek. Általában az figyelhetõ meg azonban, hogy az objektíven mérlegelõ fórumok, miként a mérvadó nemzetközi intézmények is pozitívan nyilatkoznak a válságkezelésrõl. A külügyek nyilvánvalóan más természetûek, mint a tisztán gazdaságiak. Mégis felvetõdik a kérdés: lehet-e valamiféle külpolitikai mérleget készíteni? Igen, lehet. A mostani helyzetben a külpolitika fontos feladata, hogy az ország jó hírét helyreállítsa és növelje. Hogy bizalmat keltsen a partnerek körében. Ha ez

7 BARÁTI JOBBOT NYÚJTUNK 5 a tevékenység sikeres, az hitelminõsítésünkben, mi több, közvetlenül a forint árfolyamában is megmutatkozik. Nem elvont, ellenkezõleg, nagyon is kézzelfogható, úgy is mondhatnám: zsebbe vágó az az eredmény, amit a külpolitika révén elérhetünk. Az országnak is van egy árfolyama. Arról van szó, mit ér Magyarország, mennyire vonzó, hiteles, megbízható. Ha jó árfolyamon jegyeznek bennünket a világon, minden magyar állampolgár munkája, bére, megtakarítása többet ér. Ugyanakkor fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy nem lehet olyan országképet formálni, amelynek nem a valóság az alapja. A valóság viszont most végre megbízhatóan épül. A Bajnaikormány teszi a dolgát. Azt csinálja, amit tennie kell. Ezt általában véve elismerik számunkra fontos nemzetközi fórumokon, az Európai Bizottságtól a német kancellárig. Sõt, azt mondják: ezt kellett volna már korábban tenni. Ebbõl következõen úgy gondolom, hogy jó irányban haladunk: a kormány csökkenti a kiadásokat, növeli a bevételeket, minden erejét megfeszítve törekszik rá, hogy beindítsa a gazdasági növekedés motorját. Ebben a helyzetben a külpolitika igen fontos feladata az eredmények megismertetése, egyszersmind gazdasági gyarapodásunk szolgálata a mi eszközeinkkel. És számos ilyen eszközünk van, amelyet felhasználhatunk Európában, Amerikában és másutt. Például a minket körülvevõ országokban. Azt a viszonyrendszert, amit én különösen a szívügyemnek tekintek, a szomszédsági kapcsolatok jelentik. Ezeknek természetesen nagyon sok közük van a gazdasághoz, de még inkább önmagunkhoz: az identitásunkhoz, a jó közérzetünkhöz. Sajnos az Európai Unió sem oldotta meg azokat a történelmi-kibékülési problémákat, amelyek kapcsolatainkat terhelik. Brüsszelben nem kevesen gondolták, hogy ha felmutatnak egy modellt, azt mindenki automatikusan követni fogja. Ha tehát Franciaország és Németország összebékült, akkor majd Magyarország és, mondjuk, Szlovákia is dûlõre juthat. A probléma azonban ennél bonyolultabb. Tapasztalhatjuk, hogy egész Kelet-Közép-Európában, illetve tõlünk még keletebbre túl az Európai Unión rengeteg történelmi sérelem, etnikai feszültség lett láthatóvá 1989 után. Ezeket a szovjet rendszer lefojtotta. A fordulattal megkezdõdött a felszínre törésük. Jugoszláviában testvérháború robbant ki, a szovjet birodalom peremén fõként ortodox iszlám összecsapásoknak lehetünk szemtanúi máig. Magyarország sajátos helyzetbe került. Környezetünkben önállósult nemzetek kaptak állami foglalatot. Ebben az új geopolitikai felállásban hét szomszédunk van. A fõvárosok Zágráb, Ljubljana, Pozsony, Kijev közelebb kerültek. Egészen másfajta lett a viszonyrendszerünk. Ehhez alkalmazkodnunk kell. Ezt az adaptációs munkát nem végzi el helyettünk senki. Ha az Európai Unió többi huszonhat tagjához nem alkalmazkodunk megfelelõképp, az persze nem jó, de kevésbé szembetûnõ. Az adódó problémákat nélkülünk is megoldják. A magyar román, magyar szerb kapcsolatok problémáit azonban senki nem oldja meg helyettünk. Ehhez igen nagy figyelem, találékonyság, kiváló diplomaták szükségeltetnek. Én magam módszeresen látogatom végig a szomszédos országokat. Mindegyiket, és igyekszem elõmozdítani a leltárkészítést. Mondom, mindegyiket, mert például Ausztriával kapcsolatban is vannak gondjaink vegyük csak a határ menti szemétégetõ vagy a Rába habzásá-

8 6 EURÓPAI TÜKÖR 2009/7 8 JÚLIUS AUGUSZTUS nak kérdését. Ez ideig Szlovákiában, Szerbiában, Ausztriában jártam, hozzánk pedig román kollégám látogatott el. Tehát a hétbõl négy szomszéddal igen alaposan áttekintettük a teendõinket. Úgy látom, minden partnernél van hajlandóság az együttmûködésre. A mögöttünk lévõ választási kampány után talán jobbak lesznek a feltételek. Igen, a kampányban mindkét oldalon elhangzottak olyan dolgok, amelyek sértették a másikat. Ezen most túl vagyunk. Ebben a helyzetben mindegyik szomszéddal tovább kell lépni. Szlovákiában azt mondtam: nyissunk új fejezetet. Szerb kollégámmal abban állapodtunk meg, hogy tárgyalásaink egy mérföldkövet testesítenek meg, ettõl számítjuk a továbbiakat. Persze minden esetben még akkor is, ha ezt nem hangsúlyozzuk túl van bizonyos feltételesség. Vagyis: nagyon sok mindent tudunk tenni, ha a viszonzás is megtörténik. Jó szívvel támogatjuk például Szerbia vízummentességét a schengeni rendszerben, ha ugyanakkor a határátlépés fizikai feltételei is megteremtõdnek. Pl. megnyitják a régi röszkei átkelõt, Ásotthalomnál nyitunk egy nemzetközi átkelõt, és így tovább. Arról van tehát szó, hogy mindennek van egy cseretétele, és errõl nyíltan beszélünk. Én azt is nyilvánvalóvá tettem, hogy mi a szomszédainkban együttmûködõ partnert és barátot szeretnénk látni. Amit mi nyújtunk, az baráti jobb, amit el lehet fogadni, vagy el lehet utasítani. Ha elfogadják, és viszonozzák a barátságot, akkor hozzáláthatunk tartalommal megtölteni a viszonyunkat. De ez mindig úgy kezdõdik, hogy elõször a megoldatlan vagy a félig lezárt ügyeket kell megoldani, lezárni. Csak ezután lehet belevágni új ügyekbe. Nagyon sok ilyen szép új téma van. Az EU a júniusi csúcson fogad el egy új Duna-projektet. Transzeurópai vasutakat lehet építeni, amelyek átszelik országainkat. Hosszan lehetne sorolni, mi mindenben kínálja magát az európai együttmûködés. Ez azonban csak akkor lehet zavartalan, ha, mondjuk, Szlovákiában a nyelvtörvény a helyére kerül. Így remélhetõen inkább elõbb, mint utóbb odajutunk, hogy a szomszéd országokban élõ magyar kisebbségek és a nálunk élõ kisebbségek jól érzik magukat a szülõföldjükön. Ez megkerülhetetlen probléma, amelyet nem lehet félretolni, csak megoldani. Azt követõen tudunk továbbhaladni. Mindenki, aki valamelyest jártas a politikában, tudja, milyen nagy a jelentõsége annak, hogy az Egyesült Államok külügyminisztere fogadja magyar kollégáját. Hiszen ahogyan a sajtó fogalmaz: az új amerikai adminisztráció tagjainál szinte sorban állás van. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy egy ilyen találkozás jelzés, méghozzá pozitív jelzés Magyarországnak, és jelzés a kormánynak. Ennek szívbõl örülök, hiszen a világ legerõsebb országáról van szó, amely vezetõ hatalma annak a katonai szövetségnek, amelynek mi is tagjai vagyunk, és amely biztonságunkat garantálja. Nagyon fontos, hogy megerõsítsük elkötelezettségünket, szövetségesi hovatartozásunkat. Olyan ez, mint a szerelem a házasságban: rendszeresen ki kell mondani, hogy bizonyos legyen felõle a másik fél. Én részben egy ilyen vallomással megyek Washingtonba. Megerõsítem, hogy mi ugyanazt az értékrendet valljuk a magunkénak, mint az Egyesült Államok kormánya, és erõnkhöz mérten részt veszünk abban a küzdelemben, amelyben az Obama-adminisztráció egy új stílussal lép fel. Jól

9 BARÁTI JOBBOT NYÚJTUNK 7 látjuk, hogy az új kormány egy problémamegoldó szakaszt nyitott meg az amerikai politikában. Obama elnök szálem alejkummal köszöntötte az iszlám világot a kairói egyetemen. Bárki bármit mondjon errõl, Barack Obama cselekedetei nagyon meggyõzõen mutatják, hogy õ nem élezni kívánja a problémákat, hanem megoldani. Egy konszenzuskeresõ politikának pedig könnyebb a szövetségesének lenni. Nem mintha mi ki akarnánk bújni kötelezettségeink alól. Ellenkezõleg. Magyarország több helyen jelen van a világban katonai kontingensei révén. Tevékenyen részt veszünk Afganisztán stabilizálásában. Baghlan tartományban katonai, rendõri és civil területen egyaránt részt veszünk a béke megteremtésében. Tudjuk, hogy mára a tõlünk távoli területek is közelivé váltak. Tudjuk, hogy az afganisztáni pakisztáni határvidéken zajló harci cselekményeknek bizony nagyon is közvetlen a hatásuk Európa biztonságára. Tudjuk, hogy mindig mindenre nagyon figyelni kell, mert lehet például, hogy ami ma Észak-Koreában történik, annak a következményeit holnap már mi is érzékelhetjük. Ugyanakkor mindezzel kapcsolatban szeretném hangsúlyozni, hogy hazánk fontos ország. Bármilyen térképen megtalálható. Ismerik a nevét. Megadatott Magyarországnak, hogy szuverén államként nemzetközi szereplõ legyen. Vannak nálunk nagyobb nemzetek, amelyek nincsenek ebben a helyzetben. Gondoljunk a kurdokra vagy a bajorokra. Õk nem tudnak külügyminisztert küldeni Washingtonba, mert másként tagozódtak be a világba. Nagyon meg kell tehát becsülnünk, hogy Magyarország nemzetközi játékos lehet. Ezzel a szereppel élni kell. Véleményem szerint tudunk is. Nagyon sok jó szakemberünk, sok jó diplomatánk van. A magam feladatának azt tartom, hogy az õ csapatjátékukat szervezzem. Azt tartom fõ feladatunknak, hogy ott legyen a nyomunk a világ fõ történésein. Erre nagyon sok esélyünk van a régiónkban és az Európai Unión belül. És nagy kihívások várnak ránk Amerikától Kínáig. Ha már ezt említi, megkérdezem: szerepel-e tervei között oroszországi látogatás? Lavrov külügyminiszterrel még ebben a hónapban találkozom, igaz, nem Moszkvában, hanem egy nemzetközi eseményen. Általában szólva nagyon fontosnak tartom, hogy a világ nagyhatalmaihoz fûzõdõ viszonyaink rendezettek legyenek. És ahogyan most Washingtonban ez a szándékom, ugyanúgy Oroszországgal is szeretném áttekinteni a kapcsolatainkat. Elengedhetetlenül fontosnak tartom, hogy a külügyminiszteri találkozók rendszeresek legyenek a két ország között, és ennek megfelelõ arányossággal történjenek a kormányfõi, illetve más magas szintû találkozók. Itt szükségesnek tartom kiemelni: nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Oroszország még mindig az átmenet nehézségeivel küzd. Magyarországnak az az érdeke, hogy ez az állam erõs, magabiztos legyen, népe jólétben éljen. Akkor ugyanis kiszámítható és megbízható partnerünk lesz. Nekünk nem a gyenge, labilis Oroszország az érdekünk. Ugyanakkor az orosz befolyást, amely ma nálunk eminens módon gazdasági területen nyilvánul meg, bizonyos korlátok között kell tartani. Miért nem félünk attól, hogy az Audi óriási gyõri beruházása után a Mercedes ugyancsak

10 8 EURÓPAI TÜKÖR 2009/7 8 JÚLIUS AUGUSZTUS nálunk Kecskeméten épít gyárat? Azért, mert pontosan ismerjük ezeket a cégeket, továbbá, mert a német és az európai jogrend teljes biztonságot garantál számunkra. Az orosz tõke sem az ördögtõl való. Az orosz pénz is jó pénz, ha átláthatóan és kiszámíthatóan mozog. De ha már itt tartunk, megemlítem, hogy az USA és Oroszország mellett Kínába készülök a közeljövõben. Ott is szeretném világossá tenni, hogy mit várunk partnerként ettõl a gyorsan emelkedõ hatalomtól. Úgy vélem, az eddigiekbõl kiderül, hogy a magyar külpolitikának van egy nagyon tudatos mozgása, amely a régióból, a szomszédsági politikából kiindulva az Európai Unión és a NATO-n át irányul a világ nagy gazdasági és politikai erõcentrumai felé. Sok szó esik mostanában külképviseleti rendszerünk racionalizálásáról. Amikor miniszterjelöltként meghallgatott az illetékes parlamenti bizottság, akkor beszéltem errõl elõször. Azt mondtam, a válság és a költségvetési megszorítások szükségessége csupán rávilágít arra, hogy egyfelõl túlméretezett, másfelõl alulfinanszírozott a magyar külügyi hálózat. Egy szûkebb, de jól ellátott szervezetre van szükségünk. Ha összehasonlítjuk a jelenlegit a hozzánk hasonló országokéival, azt tapasztaljuk, hogy a miénk húsz százaléknyival nagyobb, mint Ausztriáé, Finnországé vagy Svédországé. Persze minden egyes pozíció, állomáshely mellett nagyon sok érvet lehet felhozni, és fel is hoznak. Hogy ezek közül azok maradjanak meg, amelyekre valóban szükségünk van, igyekszünk elkerülni a fûnyíró elv alkalmazását. Nagyon alapos vizsgálatok után, a politikai, gazdasági szempontokat mérlegelve karcsúsítjuk a hálózatot. Érveim között elsõ helyen szerepel, hogy nekünk körülbelül egy olyan körben fontos jelen lennünk a világon, mint pl. Svédországnak. Ez azt jelenti, hogy úgy 80 országban célszerû képviseltetni magunkat, hozzávetõleg 100 képviselettel. E helyeken viszont igen jó munkát kell végeznünk ben hazánk tölti be az elnöki tisztet az Európai Unióban. Hogy állunk az erre való felkészülésben? Az ezzel kapcsolatos munka immáron második éve folyik. Nagyszámú, kitûnõ szakértõ készül a feladat megoldására. Tanulják a teendõket, az újabb idegen nyelveket. E pillanatban a francia nyelv ismeretében vannak bizonyos hiányosságok. Ezekben a napokban azt vizsgáltuk, milyen helyszíneken lehet majd tartani a magyarországi rendezvényeket. Ma már sokkal inkább Brüsszelben koncentrálódik a munka hivatalos része, mint korábban. De az informális rendezvényeknek, például egy esetleges a csúcskonferenciának, azután a miniszteri, szakértõi, tudományos üléseknek és sok egyébnek nekünk kell biztosítanunk a helyszínt. Figyelembe kell vennünk, hogy a követelmények igen szigorúak. Így például a repülõtértõl való távolságtól a szállás minõségéig számtalan körülményt kell figyelembe vennünk. A költségvetéssel is foglalkozunk. Mostanáig közel 4 milliárd forintot költött a kormány az elnökségi elõkészületekre, és innen meredeken emelkednek majd az ezzel kapcsolatos kiadásaink. Ám Magyarországról elsõsorban annak alapján alkotnak képet az Európai Unióban, hogy mennyire tudunk vitákat vezetni. Hogy milyen a konfliktusmegoldó, konszenzusteremtõ képességünk. Sok különbözõ szinten és mûfajban fogják magyar

11 BARÁTI JOBBOT NYÚJTUNK 9 kormányzati tisztviselõk a huszonhetek üléseit vezetni. Ez a mi képességeink megméretésének nagy alkalma lesz tehát. Az az alkalom, amikor nem magyar ügyeket viszünk az unióba, hanem amikor az unió ügyeinek intézését mi vezetjük. Képletesen szólva: magyar karmester vezényli majd az unió nagy zenekarát. A esztendõ elsõ fél éve tehát olyan idõszak lesz hazánk számára, amelyben az országképen sokat javíthatunk vagy ronthatunk. Tapasztalatból tudom, hogy ami akkor történik, annak legalább egy évtizedig megmarad az emléke. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy az Európai Unió tagországai alapvetõen jó emlékeket õrizzenek Magyarországról. HOVANYECZ LÁSZLÓ

12 10 EURÓPAI TÜKÖR 2009/7 8 JÚLIUS AUGUSZTUS Merrefelé, Európa? Interjú Kukorelli István alkotmányjogásszal A nemzeti politikai színtereken zajló európai parlamenti választásokat jó ideje másodlagos jelentõségû választásokként értékelik. Ez a jelenség az új tagállamok belépésével, az EU bõvítésével még markánsabbá vált, s nem kivétel ez alól a évi voksolás sem. Ennek egyik fõ magyarázata, hogy az EP-választási csatákat is az egyes tagállamok politikai pártjai vívják egymással, s kampányuk középpontjába eminensen nem európai, hanem nemzeti politikai ügyeket állítanak. Elöljáróban arra kérem, hogy vázolja, miként alakultak ki az Európai Parlament megválasztásának jelenlegi szabályai. Azt hiszem, nem tanulság nélkül való történet. Igen, a választási rendszer története is jól jellemzi, hogyan formálódnak az intézmények a közösségben. A Közgyûlést 1962-ben keresztelték át Parlamentté, majd ennek és a Tanácsnak a kompromisszumaként alakultak ki a jelenlegi választási rendszer alapjai 1976-ban. Évtizedeken keresztül sikertelenül kísérleteztek az egységes európai parlamenti választási rendszer megalkotásával. A Tanács 2002-ben hozta meg azt a határozatot, amely közös alapelvek elfogadásával kiváltotta az egységes európai szintû választási rendszert. A határozat szerint minden tagállamban a közös alapelvek mindenekelõtt az arányos képviselet elve alapján kell az Európai Parlament tagjait megválasztani. Az arányos rendszer jól ismert típusai közül az államok egy kisebb része (Magyarország ebbe a csoportba sorolható) a kötött vagy zárt listás, másik részük a szabad vagy preferenciális pártlistás megoldást részesíti elõnyben. Több állam, így Magyarország is elõírja az 5 százalékos minimális választási küszöböt. A választásnak minden tagállamban közvetlennek, szabadnak és titkosnak kell lennie. A 2004-es választásoktól kezdõdõen a nemzeti parlament tagjainak megbízatása összeférhetetlen az európai parlamenti képviselõséggel. Hangsúlyozni kell azt is, hogy az uniós polgárok bárhol, ahol lakóhelyük van, gyakorolhatják választójogukat, és a szavazás napján az állampolgárságuk szerinti ország listáira szavazhatnak. Az alapelvek tehát sok mindent rábíznak a tagállami jogalkotásra. Ha az éppen harminc éve elõször tartott európai parlamenti választások hét eredményén végigtekintünk, egy lejtmenetet láthatunk ben volt a legmagasabb a részvétel, és az idén a legalacsonyabb. Mivel indokolható ez általánosságban? A nemzeti politikai színtereken zajló európai parlamenti választásokat jó ideje másodlagos jelentõségû választásokként értékelik. Ez a jelenség az új tagállamok belépésével, az EU bõvítésével még markánsabbá vált, s nem kivétel ez alól a évi voksolás sem. Ennek egyik fõ magyarázata, hogy az EP-választási csatákat is az egyes tagállamok politikai pártjai vívják egymással, s kampányuk középpontjába eminensen nem európai, hanem nemzeti politikai ügyeket állítanak. A választópolgárok nézõpontjából nem könnyû a helyzet, mert a belpolitikai küzdelmekrõl kell állást foglalniuk, ám mégsem akkora a tét, mint a nemzeti parlamenti választásokon.

13 MERREFELÉ, EURÓPA? 11 Nézzük most a mögöttünk lévõ választások számait. A politikai részvételt illetõen 1979-tõl kezdve a következõket tapasztaljuk. Az elsõ választáson a 9 tagállam szavazásra jogosult állampolgárai közül 63 százaléknyian szavaztak ben Görögország belépése nyomán 10 ország választói voksoltak, 61 százalékos arányban ben miután Spanyolország és Portugália is taggá vált 12 országban a szavazók 58,5 százaléka ment el választani ben ugyancsak 12 országban már csak 56,7 százalékos volt a szavazók aránya. Drasztikus esés mutatkozott az 1999-es választásokon, amikor a közben Ausztriával, Finnországgal és Svédországgal gyarapodott Európai Unióban 49,4 százaléknyian választottak ben, amikor a 10 új tagországban is szavaztak, 45,5 százalékos volt a részvétel. Végül most, amikor már 27-re gyarapodott a tagországok száma, csupán 43 százalékos. Rögtön szóba kell hozni azonban egy tényt, amit az elemzõk általában fontosnak tartanak: van néhány olyan európai állam, amelyben kötelezõ a szavazás. Belgiumban például büntetik a távolmaradást, ennek meg is van az eredménye, mert általában nagy az állampolgári aktivitás és részvétel. Hasonló a helyzet Luxemburgban, Olaszországban és Görögországban. Ezen államok részvételi aránya némiképp kozmetikázza az összeurópai arányokat. Hogy mi a valóság, azt jól mutatja, hogy a 2009-es európai parlamenti választásokon a 375 millió szavazásra jogosult polgár közül mindössze 161 millió ment el választani. Az elõbb szó esett a közömbösség okairól általában. Próbáljuk némileg részletesebben elemezni ezeket. Köteteket írtak tele kutatók arról, mitõl függ a részvétel. Területi, települési sajátosságoktól, társadalmi rétegspecifikusságoktól például ugyanúgy, mint a nemzeti választásokon. A közösségi szavazások esetében azonban minden bizonnyal meghatározó mindaz, amit euroszkepticizmusnak neveznek összefoglaló néven. Ez a jelenség pedig az utóbbi néhány évben szinte minden szinten felerõsödni látszik. Gondoljunk az alkotmányszerzõdés franciaországi és hollandiai elutasítására. Ugyancsak fontos tényezõnek kell minõsítenünk az Európai Unió gyakran és nem alap nélkül emlegetett demokráciadeficitjét. Nincs megfelelõ sõt, gyakran szinte semmilyen legitimációja a közösségi intézményeknek. A csökkenõ részvétel sem erõsíti a legitimációt. Feltétlenül megemlítendõnek tartom a föderalizmus problémáját. Az erre szakosodott szerzõk igen nagy számú elméletet fogalmaztak meg az Európai Unió mibenlétérõl. A parlamenti választások nem szakíthatók el az unió természetétõl. A legnagyobb kérdés az, hogy meddig mélyíthetõ és meddig bõvíthetõ az EU. A két dolog szorosan összefügg. Jól látható a bõvülés folyamata. Fél évszázaddal ezelõtt hat ország kezdte az integrációt, azután lettek kilencen, majd tizenketten. Még bõ öt esztendõvel ezelõtt is csak tizenöten voltak, ma huszonheten. És a folyamat még nem állt meg. Ugyanakkor természetesen az együttmûködés mélyülése is bekövetkezett. Azt hiszem, elég itt a közös pénz megszületésére, a határok eltûnésére utalni. Azonban úgy tûnik nem lett egyszerûbb a szervezet mûködésének mechanizmusa. Ezt az mutatja a legláthatóbban, hogy most senki sem tudja megmondani, a föderalizmus irányába halad-e az unió. A nemzeti akaratok megfigyelé-

14 12 EURÓPAI TÜKÖR 2009/7 8 JÚLIUS AUGUSZTUS se nyomán arra következtethetünk, hogy a föderalizmusnak ma az alapító atyák sem igazán hívei. Itt ismét joggal hivatkozhatunk a népszavazások eredményeire. Sokan azt mondják, a gazdasági kényszerek elõbb vagy utóbb a föderalizmus útjára terelik a Közösséget. Nem kizárt, hogy ez bekövetkezhet, mert Európa már eddig is túl sok világpolitikai pozíciót veszített, méghozzá nagyon rövid idõ alatt. Ezt mint nemzeti alkotmányjoggal foglalkozó kutató mondom, aki tapasztalatból tudja, hogy a nemzeti alkotmánybíróságok tagjai nem nagyon nevezhetõk föderalistának, hiszen igen éberen õrzik a nemzeti alkotmányt. A föderalizmus igazi támaszpontja a Brüsszeli Bíróság és az Európai Parlament. Tehát igenis vannak föderális eszmeiségen nyugvó intézmények a Közösségben. Ideje lenne eldönteni, hogy közjogilag mi is az Európai Unió. Egy laza államtársulás, vagy valami más. Kezdetben egyszerû volt a helyzet. A szervezet neve jól illusztrálja ezt: Európai Gazdasági Közösség. A köznyelvben: közös piac. De mit jelent ez: unió? Ugyancsak köteteket írtak az elnevezés problémájáról. Hasonló a helyzet az alkotmánnyal. Minek nevezzék? Végül önmagát is nemzetközi szerzõdésnek minõsítette az alaptörvény. Vagyis bármit vizsgálunk, mindig ahhoz a kérdéshez jutunk: merrefelé, Európai Unió? Lehetséges persze, hogy erre a kérdésre azt a választ kapjuk: az EU nem egyéb, mint politikai, gazdasági, jog- és kultúrközösség. Ebben az esetben nem kell kísérletezni az alkotmányjogi álmegoldásokkal. Csak hát, miközben múlik az idõ, egyre újabb és újabb gondok kerülnek terítékre. Nem túl régen jelent meg a kiváló brit történész, Eric Hobsbawm nacionalizmusról szóló könyve, amelyben a tudós nagyon optimistán állapítja meg, hogy a nacionalizmus túl van a virágkorán. Ez persze lehetséges, viszont térségünkben, például, még ma sincsenek megbízható statisztikák arról, hogy mekkora a cigányság létszáma. Egy másik klasszikus, Milton Friedman pedig azt mondja, hogy nem lehetséges jóléti bevándorlási politika. Úgy tetszik, az Egyesült Államok tartja magát ehhez, de például Svédországban kiváló jóléti rendszer fogadja a bevándorlókat. Európát általában nagyon nehéz Amerikához hasonlítani. Az Egyesült Államokban az 1920-as években a mozaiktársadalom politikáját felváltotta az olvasztótégely politika. Európában ilyesmi elképzelhetetlen. Van azonban egy sereg ügy, amiben nélkülözhetetlen az európai gondolkodás. Tulajdonképpen ilyen minden közpolitika. Rengeteg olyan dolog van, amit a világ többi része felé közösen kellene képviselni. Ilyen például a biztonságpolitika, a honvédelmi politika. Ehhez elõször ilyen kérdéseket kellene megválaszolni: legyen-e európai rendõrség? Legyen-e európai hadsereg? Legyen-e közös külpolitika? A következõ kérdés: milyen módon lehet ezeket megteremteni? Még tovább menve: közben nem esik-e szét a rendszer? Egyfelõl tehát van az euroszkepszis, amit a választásokon tapasztalhatunk, másfelõl pedig kellene a föderalizmus, amely felé a globalizáció terel bennünket? Van egy köztes sáv is, amelyben az eurorealizmus helyezkedik el. Magam is ennek vagyok híve a kétezer éves európai tradíció megértése és tisztelete okán. Ugyanakkor a saját szakmámban látom, milyen nehéz közös közjogi nevezõre jutni. Sokan beszélnek ugyan európai jogcsaládról, ám a valóságban ez a római germán és

15 MERREFELÉ, EURÓPA? 13 az angolszász jogcsalád együttélését jelenti. A választási rendszer kialakításakor is óriási vita volt a francia és az angol fél között. A választás, amirõl beszélünk, egy olyan idõszakban zajlott, amikor egy hallatlanul súlyos gazdasági válság sújtja a világot. Ebben a helyzetben mérvadó közgazdászok sürgetik globális intézmények létrehozását, átalakítását és megerõsítését. Egy világkormány megteremtését azonban egyetlen világosan gondolkodó szakértõ sem vizionálja. Európa azonban nem a világ, hanem csak annak egy része. Jó lenne azt mondani: egysége. Sajnos nem mondhatjuk, mert nem az. Elég csupán a 2000-ben elfogadott lisszaboni stratégiára utalni, amely szerint 2010-re Európának kellene lennie a világ legfejlettebb tudástársadalmának. Mint tudjuk, ez a projekt csúfos kudarcba fulladt. Ezt természetesen érzékeli az unió, bizonyítja például a Római Szerzõdés aláírásának 50. évfordulóján, március 25-én elfogadott Berlini Nyilatkozat. Mármost ami a válságot illeti, azzal kapcsolatban mindig felmerül, hogyan lehet kezelni. A világkormány természetesen beláthatatlanul hosszú ideig fantaszták álma lesz, de az európai kormány szükségességérõl eléggé sokan beszélnek. Az Európai Bizottságot nem kevesen európai végrehajtó hatalomnak és kormánynak minõsítik. Az én személyes véleményem az, hogy az Európai Bizottság, a Parlament és a Tanács triumvirátusa együttesen érhet el eredményeket. Hiszen ha európai méretekben kívánják hatékonyan kezelni a válságot, akkor csak így lehet elõrelépni a hatékony európai kormányzás felé. De ha már egyszerre beszélünk a válságról és a választásról, akkor le kell szögeznünk, hogy a választás eredménye mindig is nagyon szoros összefüggésben van az aktuális gazdasági helyzettel, a társadalom erkölcsi-mentális állapotával. Ha megnézzük egy-egy európai parlamenti frakciónak az 1979 óta tartott választásokon elért eredményeit, akkor szinte egyenes összefüggést láthatunk a korabeli helyzet és aközött, hogy milyen arányban szavaztak a választók a konzervatívokra, a szociáldemokratákra, a liberálisokra. A mostani választásokon erõteljes jobboldali elõretörést tapasztalhattunk. Ez rendkívül szoros összefüggésben van a jelenlegi világgazdasági válsággal, és arra is felhívja a figyelmet, hogy noha a választások alapvetõen nemzeti tematikájúak, markánsan rajzolódnak ki bennük a közös trendek. Ennek ellenére az alacsony részvétel arra utal, hogy az európai állampolgárok vagy egyáltalán nem tudják, vagy kétlik, hogy igazi parlamentre voksolnak-e. És tényleg kérdés, hogy klasszikus értelemben parlamentnek nevezhetõ-e az Európai Parlament. Az, hogy közvetlenül választják a képviselõket, hogy valóban képviseleti intézményrõl van szó, hogy hatáskörei, fõleg a lisszaboni folyamat eredményeképp gyarapodóban vannak a költségvetésben, a jogalkotásban, a Bizottság ellenõrzésében, azt mutatja, hogy valódi parlamentrõl van szó. A tudatosabb választói csoportok viszont a másik oldalt is jól látják. Vagyis azt, hogy a kormány, a Bizottság mûködésével kapcsolatban nem érvényesül igazán a bizalmi elv. Megint más oldalról nézve: az Európai Parlamentben ugyanúgy léteznek frakciók, mint a nemzetiekben. Ezek mûködése azonban merõben más. Leegyszerûsítve: nem látható a kormánypárt és az ellenzék ádáz küzdelme. Amit persze a nemzeti parlamentekben nem

16 14 EURÓPAI TÜKÖR 2009/7 8 JÚLIUS AUGUSZTUS mindig szeretünk, de valamilyen érzelmi kötõdést vagy elutasítást kivált belõlünk, és éppen ennek alapján leszünk tudatos választók. A parlamentarizmusnak axiómája a többségi elv. Ez megvan az Európai Parlamentben is, de azt nem látják az európai polgárok, hogy miféle többség alapján születnek a döntések. Hogy miféle ellentétek is osztják meg a képviselõiket. Például: euroszkeptikusok kontra eurohívõk? Sokáig lehetne még sorolni a problémákat, de mindig az alapkérdéshez jutunk viszsza: merre tovább, Európai Unió? Ön említette a tudatos európai választókat. Azt hiszem, ezzel nagyon fontos kérdést érintett: az európaiság mediatizálásának problémáját. Közhely, hogy ami ma nincs a médiában, az nem létezik. Márpedig az európai ismeretek címû mûsor ugyanúgy nem létezik a jelenleg legfontosabb médiumban, a televízióban, mint az ugyanilyen nevû tantárgy az iskolákban. Sokan bizonyára azt sem tudják Európában, ki jelenleg a hazájuk miniszterelnöke, de ennél nyilván nagyságrendileg többen nem tudják, hogy az Európai Uniónak egyáltalán van miniszterelnöke. Az európai intézményekrõl pedig ne is beszéljünk. A mostani választások elõtt volt alkalmam értelmiségiektõl hallani olyan véleményeket, amelyek szerint a több székhelyû Európai Parlament olyan intézmény, ahová üdülni mennek a képviselõk. Tehát egyébként képzett, tájékozott emberek sem tudják, hogy mit jelent európaiként gondolkodni. Ebben szerintem is nagy a média felelõssége. Felelõssége, hogy az embereknek fogalmuk sincs, milyen munka folyik ebben a képviseleti szervben. Nem jó, hogy a nemzeti politizálás majdnem teljes mértékben kisajátítja magának az írott és elektronikus sajtót. És nagyon sajnálatos, hogy ez korántsem csupán nálunk van így, hanem szinte mindenütt. Jó példa erre Csehország helyzete, amely most az ismert anomáliákkal tölti be az EU-elnökségi pozíciót, ráadásul államelnöke elszántan Európa-ellenes politikus. Igen, ez is szerves része annak, ami a Közösség formálódása közben történik. A médiának az is feladata volna, hogy az ilyen jelenségeket megfelelõ módon mutassa be. Szerintem azonban az volna a legfõbb teendõje, hogy folyamatosan felhívja a figyelmet arra, miképpen befolyásolja a mindennapjainkat az, ami az unióban történik vagy nem történik. De még inkább figyelmeztetnie kellene arra, milyen mértékben függ a jövõnk a Közösség sikerességétõl vagy sikertelenségétõl. Ez persze nem könnyû feladat, de legalább törekedni kellene a megoldására. Akik optimisták az EU jövõjét illetõen, azok arra figyelmeztetnek, hogy a Közösség mögött mindössze fél évszázados múlt áll, és ez történelmileg nagyon rövid idõ. Ebben teljesen igazuk van. Azt azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a történelem soha olyan sebességgel nem haladt, mint most. Egyebek között éppen ezért nehéz bármilyen prognózisra vállalkozni. Én, aki magam eurorealistának tartom, úgy vélem, hogy éppen a nehézségek, krízisek kényszeríthetik arra Európát, hogy megteremtse azt az egységet, amelynek révén versenyképes entitása lehet a világnak. HOVANYECZ LÁSZLÓ

17 15 MARJÁN ATTILA Az Európai Unió nemzetközi versenyképességének kilátásai Európa egyik legfontosabb feladata hosszú távú versenyképességének megõrzése érdekében, hogy az alábbi kettõs gazdaságpolitikai, illetve társadalompolitikai célrendszert helyezze politikai fókuszába: egyrészt erõsítenie kell a magas hozzáadott értékû termelõi, illetve szolgáltatói szektorok szerepét a saját gazdasági szerkezetében az egyre erõsebb és egyre jobb minõséget kínáló Kína mint versenytárs térnyerésének ellensúlyozására; másrészt meg kell reformálnia költséges és fenntarthatatlan gazdasági-társadalmi modelljét. Ez különösen igaz a mediterrán és a kontinentális szociális modellt alkalmazó (az euróövezet gerincét alkotó) tagországokra. 1. Bevezetés Az Európa elõtt álló kihívásokat három szinten lehet megragadni. A kihívások külsõ rétegét a globális kihívások jelentik: a nemzetközi verseny erõsödése, új versenytársak megjelenése és elõretörése, a nemzetközi erõviszonyok átrendezõdése, a terrorizmus, illetve a globalizációs folyamatokra adott esetleges rossz (protekcionista) válasz veszélye. A középsõ páneurópai réteget az összeurópai problémák képezik, amelyek nem kapcsolódnak az EU döntéshozatali, szabályozási, intézményi tevékenységéhez, szélesebbek mederben helyezkednek el annál. Ilyen például az európai modell fenntarthatóságnak kérdése, a versenyképesség, illetve a termelékenység gyengesége és az európai népesség öregedése. A bevándorlás okozta társadalmi feszültségek, valamint a növekvõ energiafüggõség is ide tartoznak. Végül a belsõ EU réteg: az európai integrációval, az Európai Unióval kapcsolatos kihívások sokasága. Ezek alapvetõen az EU döntéshozatali, szabályozási, intézményi kérdéseihez kötõdõ problémák, illetve az európai projekt jövõje körül kialakult politikai bizonytalanság. A problémák három rétege szétválasztható egymástól, ám kapcsolatuk, egymásra való hatásuk vitathatatlan. A modellválasztáson túl az is rendkívül fontos kérdés, hogy milyen funkciót szeretnénk szánni az európai integrációnak, hogyan definiáljuk azt a jövõben, és hogy az Európai Unió mely az európai kontinens elõtt álló kihívások megválaszolására alkalmas, és melyekre nem. Hosszú távon a legfontosabb feladat a versenyképesség megtartása és erõsítése. A következõkben azokat a feladatokat vesszük sorra, amelyek helyes abszolválása lehetõséget ad Európa nemzetközi helyének, szerepének, illetve versenyképességének megõrzésére. 2. Az európai versenyképesség legfontosabb kérdései és kihívásai A versenyképességi elméletek kereskedelempolitikai, gazdaságpolitikai, termelékenységi megközelítést alkalmaznak; illetõleg mikrogazdasági, makrogazdasági és regi-

18 16 EURÓPAI TÜKÖR 2009/7 8 JÚLIUS AUGUSZTUS onális szintû összehasonlítást jelentenek. A kereskedelempolitikai versenyképességi elmélet azt vizsgálja, hogy egy adott ország adott ágazata milyen teljesítményre képes a nemzetközi versenyben, ami a legjobban az adott ágazat világpiaci exportrészesedésével fejezhetõ ki. A gazdaságpolitikai megközelítés lényege, hogy a nemzetgazdaság versenyképessége a nemzetközi munkamegosztásban jelentõs szerepet játszó vállalati versenyképességen mérhetõ le. A versenyképesség termelékenységi megközelítése a versenyelõnynek az egységnyi munkaerõköltséggel mérhetõ termelékenységen alapszik. A regionális versenyképességi megközelítés gazdaságpolitikai és gazdaságföldrajzi elemeket ötvöz, és az országokat alkotó régiók szintjén vizsgálódik. A regionális versenyképességi elõny eszerint azokban a régiókban jelentkezik, ahol kedvezõ a gazdaságszerkezet (alacsony a primer szektor aránya), az országos átlagnál jobbak a képzettségi mutatók, valamint a foglalkoztatás aránya, az áruk és a munkaerõ mozgása szempontjából a földrajzi elérhetõség kedvezõ, valamint relatíve magas az alkalmazott szabadalmak aránya. Európa legfõbb politikai fókusza az utóbbi években versenyképességének megõrzése és, ha lehet, növelése. Európa egyetlen esélye hosszú távú versenyképességének megõrzésére, ha az alábbi kettõs gazdaságpolitikai, illetve társadalompolitikai célrendszert helyezi a középpontba: l egyrészt fel kell erõsítenie a magas hozzáadott-értékû termelõi, illetve szolgáltatói szektorok szerepét a saját gazdasági szerkezetében az egyre erõsebb és egyre jobb minõséget kínáló Kína mint versenytárs térnyerésének ellensúlyozására; l másrészt meg kell reformálnia költséges és fenntarthatatlan gazdasági-társadalmi modelljét. Ez különösen igaz a mediterrán és a kontinentális szociális modellt alkalmazó (az euróövezet gerincét alkotó) tagországokra A gazdaság szerkezetének átalakítása a magasabb hozzáadott érték felé A világ a kutatás-fejlesztési kapacitásokért verseng, a fejlesztõcégek pedig a piac mérete alapján választanak helyszínt a beruházásaikhoz. Mindkét felfogás racionális, és szinte már közhelynek számítanak a nemzetközi versenyképességrõl alkotott képünkben. A közfelfogás azonban gyakran téved. Elég, ha csak az elmúlt harminc évre tekintünk vissza, és belátjuk, hogy milyen gyorsan változhat a világ gazdasági erõviszonyairól alkotott képünk, milyen könnyen elfogadjuk, hogy egy ország vagy régió elindult a hanyatlás útján, míg egy másik ellenállhatatlanul az élre tör, ahol meg is marad akár évtizedekig is. Elfogadjuk azt is, hogy teljes gazdasági paradigmaváltás szemtanúi vagyunk, amikor a tõzsdei árfolyamok szárnyalását látjuk, és azt is elhisszük, hogy az adott ország gazdasága nyaktörõ ütemben fejlõdik, ha azt látjuk, hogy az ingatlanárak a csillagos egekbe szállnak néhány év alatt. Közgazdászok, brókerek, politikusok, szakírók és egyetemi professzorok bizonyultak nemegyszer kollektíven hiszékenyeknek az elmúlt néhány évtizedben. A kilencvenes évek elején mindenki kész tényként kezelte, hogy Japán egyszer és mindenkorra lekörözte az Egyesült Államokat, amely elindult a lejtõn, és folyamatosan vesztette el nemzetközi pozícióit, sõt saját cégeit is, hiszen a japánok sosem látott mértékû bevásárlásba kezd-

19 AZ EURÓPAI UNIÓ NEMZETKÖZI VERSENYKÉPESSÉGÉNEK KILÁTÁSAI 17 tek a tengerentúlon. Németország a maga fejlett iparával és fejlett szociális ellátórendszerével számított a másik csodagyereknek. Amerika vége a szociális német és a merkantilista tervgazdasági japán modell korszakának eljövetelét jelentette. Legalábbis ez volt a közvélekedés. Aztán jött az ezredforduló, és vele az új mantra: az új gazdaság. Ez utóbbi alapvetõen igaznak is bizonyult, de a szakmai közbeszéd rendkívüli mértékben leegyszerûsítette azt a módot, ahogy a világgazdaság alakulását láttuk. Erre nemcsak akkor döbbenünk rá, amikor a tõzsdei buborék 2001 utáni kipukkanását nézzük, hanem akkor is, amikor megvizsgáljuk az olyan hurráoptimista gazdaságpolitikai terveket, amelyek abban az idõben születtek Európában. A jelenlegi válságnak a nemzetközi versenyképességi relációkra vonatkozó értékelése szintén sok elhamarkodott ítéletet szülhet. Húsz éve a szociális és a merkantilista modell volt divatban, és az angolszász modell végét jósolók bizonyultak sarlatánnak. Ma pedig az európai modell gyengeségérõl cikkezik a szakirodalom. Vajon néhány év múlva a szociális modellt temetõkrõl fog kiderülni, hogy tévedtek? Nem így lesz. Két okból sem. Az egyik ok elvi: a gazdasági szabadságra, a versenyre, a kreativitásra és az egyéni (vagy vállalati) boldogulásra alapozott gazdasági modellnél még nem találtak fel hatékonyabbat. Idõlegesen lenyûgözõ eredményeket hozhat a merkantilista kapitalista tervgazdaság, de ez képtelen garantálni a fejlõdés motorját képezõ kreativitást. Ez volt az egyik legfontosabb oka Japán lehanyatlásának. A nagyfokú újraelosztás rendkívül boldog és igazságos társadalmat hozhat létre. De ennek a modellnek nemcsak az a problémája, hogy alapvetõen jó idõkben, vagyis a gazdasági felívelés idején mûködik, hanem az is, hogy képtelen fenntartani a fejlõdés másik fontos motorját: a motivációt. Az emberek motivációját a munkára, a küzdésre, a versenyre. A másik ok nem elvi, hanem gyakorlati: a turbóglobalizáció idején nincs lehetõség az elzárkózásra, a nemzetközi verseny egyre élesebb lesz. Kína és India nemcsak hatalmas, de olcsó és dolgos is, Amerika pedig nemcsak dolgos, de kreatív is. Illúzió tehát azt hinnünk, hogy az európai versenyképesség feletti aggodalom csak a szokásos alaptalan huhogás. Sajnos nem, minden arra vall, hogy ezt most komolyan kell vennünk. Önmagunkat csapjuk be, ha túlzott jelentõséget tulajdonítunk az olyan híreknek, mint például a World Economic Forum 2006-os jelentése a világgazdasági versenyképességrõl, amely szerint az Egyesült Államok öt helyet csúszott lefelé az elõzõ évhez képest, és Finnország, Svédország és Dánia is megelõzte a versenyképességi rangsorban. Az ilyen elemzések természetesen fontosak, de látni kell a különbséget a hosszú távú trendek és az évrõl évre bekövetkezõ kisebb változások között. A világ legsikeresebb és talán legfontosabb vállalatai megalakításában kulcsszerepet játszik a vállalkozói kreativitás megléte, illetve gazdaságpolitikai facilitálása. A világ kinyílt, és már nemcsak a tõke megy oda, ahol a legkedvezõbbek a feltételek a kibontakozásához, hanem a kreatív elmék is. Elmúltak már azok az idõk, amikor az amerikaiak Európától akarták tanulni a gazdaságpolitikát, mint egykor, a kilencvenes évek elején. Ha összehasonlítjuk az angolszász országok és a nagy eurózóna-tagállamok, illetve Japán gazdasági teljesítményét, azt tapasztaljuk, hogy drámai átrendezõdés következett be az elmúlt másfél évtizedben óta az angolszász országok (USA, Ausztrália, Anglia, Kanada) GDP-növekedése számottevõen meghaladta a francia, a német, az olasz, illetve a ja-

20 18 EURÓPAI TÜKÖR 2009/7 8 JÚLIUS AUGUSZTUS pán ütemet. Az elsõ csoportban az átlagos növekedés 30 százalékos volt, a másikban ennek alig több mint a fele! Az egy fõre jutó GDP Németországban még az egyesülés után is 3 százalékponttal nagyobb volt, mint Angliában (1991-ben), de re már 11 százalékponttal alacsonyabb lett! Olaszország pedig 2 százalékos kezdeti elõnyét 9 százalékos hátrányra változtatta. A skandináv országok és Hollandia az európai nagyokhoz képest azonban kimondottan jól teljesítettek. A 2008-ban elindult válság rendkívül nehéz helyzetbe hozta az Egyesült Államok gazdaságát (csakúgy, mint az európait), de az amerikai gazdaság végleges térdre kényszerülésével kapcsolatos vélekedések valószínûleg nem tekinthetõk megalapozottnak. Ha megvizsgáljuk a második világháború óta eltelt idõszakot, érdekes hullámvasutat látunk: ötven éve a három nagy európai ország és Japán az USA fejlettségének mindössze egyharmadán tengõdött. A kilencvenes évek elejére 80 százalékra tornázták fel magukat, de másfél évtized alatt újra visszazuhantak 70 százalékra (az 1973-es szintre), mintha az elmúlt húsz évben egy helyben jártak volna. Ennek a relatív visszafejlõdésnek több oka van, amelyek közül a termelékenységbeli különbség a legfontosabb. A másik bûnös a munkaerõpiac európai rugalmatlansága. Az ötvenes és a hatvanas években az amerikai munkanélküliség sokkal magasabb volt, mint az európai, ma éppen fordított a helyzet. Alapvetõen nem az amerikai szint csökkent, hanem az európai kezdett szárnyalásba : az amerikai munkanélküliség nagyjából a negyven évvel ezelõtti szinten állt 2004-ben, míg Németországban, Franciaországban és Olaszországban 8 10 százalék volt. A befektetések megtérülése is különbözõ a két országcsoportban: az angolszász világban kétszer nagyobb volt, mint a kontinentális Európában. És itt sem arról lenne szó, hogy az angolszászok javultak, hanem arról, hogy Európa és Japán eredményei romlottak (Japán esetében drámaian: a befektetések megtérülését [fordított értékben] mérõ Icor-mutató a harminc évvel ezelõtti 3-ról, 2004-ben 20-ra nõtt). A kontinentális nagy gazdaságok relatív visszaesését az is magyarázza, hogy a második világháborút követõ évtizedekben rendkívül nagy (az USA-hoz mért) termelékenységi lemaradást kellett (és tudtak) behozni. Ez egy egyszeri, történelmi kihívás és lehetõség volt. De a probléma igazából az volt, hogy az elsõ, nagy lendületû hullám után nem voltak képesek meghozni azokat a strukturális átalakítási döntéseket, amelyek a globális kihívásoknak való megfelelés miatt lettek volna szükségesek. A hatvanas hetvenes években a jólét idején az újraelosztásra, a magas adózásra, a jóléti intézményekre alapozott modell erõsödött meg. Ez a modell azonban gúzsba kötötte a flexibilitást, az újító energiákat és a gazdasági szereplõk alkalmazkodóképességét. Mindez a termelékenység csökkenéséhez és a modell céljaival ellentétesen növekvõ munkanélküliséghez vezetett. Egy másik fontos jelenség: a kontinentális társadalmak egyre gazdagabbá váltak, de a rendelkezésre álló munkaerõ egyre fogyatkozott, jelentõsen csökkentve a belföldi keresletet, vagyis kialakult egy krónikusan magas megtakarítási szint, krónikusan alacsony hazai kereslettel párosulva. Érdekes módon a posztmodern kor hajnalán az is hátrányosnak bizonyult, hogy a kontinentális európai országok fõképp Németország fejlett ipari háttérrel, kultúrával és az ezt a bázist mûködtetõ bonyolult társadalmi érdekegyeztetési rendszerrel rendelkeztek. Az ipar számított a gazdaság zászlóshajójának, és a korporatív (stakeholder alapú) menedzs-