Tartalom

Átírás

1

2 Tartalom

3 II

4

5 LESLIE L. LAWRENCE

6 NYOMASZTÓ ÖRÖKSÉG (Báthory Orsi történetei) Studium Plusz Kiadó Budapest

7 1 Ha azt mondom, hogy sosem fogom elfelejteni azt az elátkozott napot, nem mondok sokat vele. Az ilyen napot nem szokta elfelejteni a normális ember. Úgy beleég a lelkébe minden pillanata, mintha tüzes vassal égették volna bele. Éppen a laboratóriumban álltam az ablaknál, és az ablak alatt kutyát sétáltató öregembert figyeltem. Az öreg minden reggel ugyanabban az időben bukkant fel az utca túlsó oldalán, pórázon vezetve megtermett kutyáját. A kutya békés állatnak tűnt: nem húzta az öreget, nem rángatta a pórázát, és a szájkosarától sem akart megszabadulni. Néha azért kérőn felnézett az öregúrra, hogy nem venné-e le róla ezt az átkozott nyűgöt, de mivel a gazdájának esze ágában sem volt megszegni a törvényt, tovább ballagott. Látszott, hogy kutya és ember nyugodt, összeszokott párost alkot: ismerik egymás mozdulatait és talán a gondolatait is. Ezután a kövér ember következett, aki ugyancsak napi rendszerességgel az öreg és a kutya után ballagott, mintegy száz méter távolságból követve őket. Az első néhány alkalommal még az is felötlött a fejemben, hogy nem tudatos tevékenység szemtanúja vagyok-e; értve alatta, hogy a kövér ember tisztességtelen szándékból lopakodik a kutya és gazdája után. Meg egy jövendőbeli bűntény körvonalai is felbukkantak a fejemben: ahogy aztán naponta megismétlődött a jelenet, rádöbbentem, hogy egyáltalán nem erről van szó. Csupán arról, hogy az ember-kutya páros és a kövér ember is óramű pontossággal végzi reggeli tevékenységét: az öreg és a kutya sétálnak, a kövér ember pedig munkába igyekszik. És eszi a hamburgerét. Mert a kövér ember láthatóan menet közben reggelizett. Amikor felbukkant a látómezőmben, már ott volt a hamburger a kezében; a szomszéd utca sarkán vette, s mire az ablakom alá ért, már hiányzott a fele. Egyszer még az is előfordult, hogy a kutya, mielőtt befordult volna egy tömbház sarka mögött, hátrafordította a fejét a kövér ember felé. Arra gondoltam, hogy megérezhette a hamburger illatát. S ebben a pillanatban én is megéreztem. Talán egy kis szellő kaphatta fel az illatmolekulákat és sodorta be az ablakomon; vagy csak a képzeletem játszott velem. Akkor már tudtam, hogy az ember érzékei, kis képzavarral élve, igencsak gyenge lábakon állnak, nagyon könnyű becsapni őket. Hosszú történeteket mesélhetnék róla, hogy velem is hányszor megtörtént már. Itt volt például az álmaim asszonya, akit három évvel ezelőttiig gyakorta láttam, vagy látni véltem. Azóta azonban nem jelentkezett. Volt időm hát eltöprengeni rajta, hogy valóban láttam-e, vagy csak az érzékszerveim játszottak velem. Még arra is gondoltam, hogy talán nem vagyok egészen normális. Persze nem köznapi értelemben, hanem úgy, ahogy azokban a filmekben láttam, amelyek ebben az időszakban kezdtek divatba jönni. Elsősorban az X-Men-re és hasonlókra gondolok. A mutánsokra, például. Lehet, hogy én is az vagyok? De hát miféle mutáns lehetnék kérdeztem magamtól, amikor nekem semmiféle természetfeletti tulajdonságom nincs. Legfeljebb az, hogy néha látok valamit, amit mások nem látnak. Valójában persze ez sem igaz. Elvégre azt az asszonyt, aki többször is megmentette az életemet, rajtam kívül mások is látták. Ez sok fejtörést okozott nekem, aztán jött Paul és elmagyarázott mindent. Én pedig elhittem, mert el akartam hinni. Hogy ki is volt ez a Paul? Az az igazság, hogy jószerével én magam sem tudom. A Pszichológiai Intézetben dolgozott, s az intézetek közös éttermében ismerkedtem meg vele. Leültem egy asztalhoz, s gondolataimba mélyedve fogyasztottam az ebédemet, amikor valaki engedelmet kért, hogy odaülhessen mellém. Magas, szemüveges férfi volt, keskeny alsó ajakkal, amelyet gyakran még a

8 fogai közé is szorított. Ilyenkor úgy tűnt, mintha nem is lenne szája. Később aztán sokat sétáltunk az intézet kertjében a fák alatt. Kollégáim, akik természetesen észrevették a sétáimat, meg voltak győződve róla, hogy van valami Paul és köztem. Pedig semmi sem volt. Paul még a kezemet sem fogta meg, csak a jóisten a megmondhatója, hogy mit akart tőlem. Alighanem csak beszélgetni, mivel randevúra sem hívott, magához pedig még kevésbé. Én meg nem biztattam, elvégre nem volt az esetem. Hogy akkor milyen volt az esetem? Gőzöm sincs róla. Mintha nem is igazán izgatott volna a másik nem. Talán még Jean-Luc Wright tetszett a legjobban a hozzám közel állók közül, bár Jean-Luc akkor már egyáltalán nem állt közel hozzám, lévén hogy néhány évvel korábban meggyilkolták. Erica Saintfleur gyilkolta meg némi mogyoróvaj segítségével. Persze ha visszagondolok az akkori időkre, nem is biztos, hogy Jean-Luc annyira tetszett nekem. Lehet, hogy csak az elmúlt idő szépítette meg. Kétségkívül vonzó, szőke bajuszkája volt, vékony ujjú, finom keze. de semmi több. Nem tudtam, mi rejtőzik a lelkében, nem is tudhattam, elvégre összesen ha ötven szót váltottunk egymással. Visszatérve Paulra. ő is rendszeresen felbukkant a látómezőmben, akárcsak a kutyás öregúr, vagy a hamburgert fogyasztó, kövér ember. Tudta, hogy mikor vagyok szabad, ilyenkor felcsengetett a szobámba és sétálni hívott. Csak sétálni. És moziba. Nem messze az intézet vendéghazaitól, volt egy mozi, ahova rendszeresen eljártunk. A rendszeresség heti egy alkalmat jelentett: szerdát. Ettől csak akkor tértünk el, ha nem volt olyan film, amelyet megnézésre érdemesítettünk volna. Említettem már, hogy akkoriban éppen a mutáns-filmek divatja tombolt, s bármennyire sem izgattak a természetfeletti tulajdonságokkal felvértezett lények, inkább Paullal tartottam, mintsem, hogy otthon unatkozzam. Két és fél éve dolgoztam már a gyógyszerkutatóban, de még mindig nem sikerült barátságot kötnöm senkivel. Ebbe talán az is közrejátszott, hogy a fiatalok valamiért kerülték az intézetet; többnyire középkorú, családos nők és férfiak dolgoztak benne. Mindegyiküknek megvolt a maga gondja-baja, én pedig nem közeledtem hozzájuk. Persze azt azért észrevettem, hogy a családos férfiak közül többen is nagyon meregetik utánam a szemüket, de próbálkozni azért egyikük sem mert. Még csak az hiányzott volna! Eszem ágában sem lett volna családos emberrel viszonyt kezdeni. Maradt tehát Paul. Megnéztük az éppen sorra kerülő mutáns-filmet, beültünk a közeli bisztróba egy teára, és beszélgettünk valamiről többnyire a filmről. Pault elsősorban a filmben szereplő figurák lélektani problémái érdekelték, s néha ezekről tartott kiselőadást nekem. Már-már kénytelen voltam arra gondolni, hogy csupán azért jár velem, mert én hajlandó vagyok meghallgatni az elméleteit. De hát egyáltalán járt-e velem? A szó mindennapi értelmében nem. Nem jártunk, csak beszélgettünk, s gyakran moziba mentünk. Nem tudom, hogy történhetett; egy alkalommal beszélgetés közben néhány óvatlan szót ejtettem álmaim asszonyáról. Gőzöm sincs róla, mi indíthatott rá, mert azelőtt soha nem beszéltem róla senkinek. Miután befejeztem az egyetemet és állást vállaltam a kutatóintézetben, örökre magamba zártam a történetet. Attól tartottam, hogy sült bolondnak tartanának érte, arról nem is szólva, hogy ki az ördögnek is beszélhettem volna róla? Így aztán magam lepődtem meg a legjobban, amikor megemlítettem Paulnak, hogy néha látomásaim vannak. Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy Pault mennyire felizgatja a dolog. Alighogy éppen csak beszélni kezdtem róla, furcsa fény ragyogott fel a szemében, majd az asztalka felett átnyúlva, megragadta a csuklóm. Ez nem lehet igaz! mondta elfúló hangon. Ez nem lehet igaz! Amilyen gyorsan csak tudtam, visszarántottam a kezem és az ölembe ejtettem. Micsoda? nyögtem rémülten.

9 Amit mondtál. A látomásod. Én sem mondom, hogy igaz védekeztem önkéntelenül is. Csak én... annak láttam. Mesélj még róla, kérlek. Az eddig még soha nem látott mohósága óvatosságra intett. Talán neked is...? Nem, dehogy! tiltakozott. Engem csak... szakmai szempontból érdekel. Ezt hogy érted? Úgy, hogy... éppen azzal foglalkozom, hogy az emberi lélek mi mindenre képes. Tudományosabban is megfogalmazhatnám, de minek? Az a lényege a dolognak, hogy látsz valamit, ami nem létezik. Az a kérdés, hogy hogyan és miért? Erre aztán leblokkoltam. Csak néztem rá kukán, mintha megnémultam volna. Mivel kezdett kellemetlen irányt venni a beszélgetésünk, le akartam zárni mindörökre a témát Paul azonban nem engedte. Ha már elkezdted, mondd is végig követelte. Nem tréfa; valóban követelte. Mintha bizony kötelességem lett volna beszámolni neki álmaim asszonyáról. Ma már én sem értem, miért nem álltam fel, és miért nem hagytam ott az asztalnál. Mindenesetre úgy megdöbbentett az erőszakossága, hogy képtelen voltam ellenállni neki. Paul előrehajolt és a szemembe nézett. Kicsoda ő valójában? Gőzöm sincs róla mondtam, és ez igaz is volt. Mikor jelent meg először? Elmondtam neki, hogy gyerekkoromban. És hogy akkor még nem akart tőlem semmit. Csak nézegetett. Néha az ágyamra ült és meg is simogatott. Ilyenkor éreztél valamit? kérdezte. Milyenkor? Amikor megsimogatott. Nem érezted a bőrödön a simogatását? Néha talán igen. Mintha... libabőrös lettem volna tőle. Nem tudtad valamilyen olvasmányélményedhez kötni? Nem. A moziban sem láttál hozzá hasonlót? Amennyire vissza tudok emlékezni rá, nem. Akkor nem lehet más, csupán genetikai emlékezet. Az meg mi a szösz? kérdeztem. Így neveztem el. A génjeid emlékeznek valakire. Olyan hülye azért nem voltam, hogy ezt bevegyem. Mint gyógyszerésznövendék, hallgattam annak idején genetikát, tudtam, hogy a gének bizonyos értelemben sok mindenre valóban emlékeznek, de nem képszerűen. Elképzelhetetlen, hogy génjeink megőrizzék valakinek a fényképét és ezt a képet nemzedékekkel később levetítsék az utódoknak. Egy képre? kérdeztem meghökkenve. Hihetetlen, de így van. Éppen ezen dolgozom. És tudod, mi hívja elő ezt a képet? Valami nagy lelki megrázkódtatás. Biztos, hogy neked is volt ilyen, csak nem emlékszel rá. Mikor is láttad először? Mondtam neki, hogy olyan tizenhárom éves korom körül. A pubertás bólintott. Ilyenkor a szervezetet óriási megrázkódtatások érik, még ha nem is tudunk róla. Ez hívhatta elő ezt a nőt. Általában mikor szokott megjelenni? Ha bajban vagy, mi?

10 Többnyire igen bólintottam. Paul hátradőlt a székében és elégedetten megvakargatta a füle tövét. Egyáltalán nem meglepő. Ilyenkor megerőlteted magad és hipp-hopp! máris megjelenik. Ebben lehetett valami. Álmaim asszonya valóban akkor szokott leginkább megjelenni, ha szükségem volt rá. Persze ettől még nem hittem Paul szövegének. Szerinted ő... micsoda? kérdeztem. Egy kép. Egy emlékkép mondta. Olyasmi, mint a hologram? Nagyjából. Megjelenik és eltűnik. És néha beszél hozzám mondtam. Paul elnevette magát. Ez csak tréfa, mi? És ha a valóság? Hogy beszélne hozzád? Ne csacsiskodj, Debby. Ez lehetetlen. És milyen nyelven beszél? Idegen nyelven mondtam. Mi az, hogy idegen nyelven? kezdett idegeskedni. Láttam, hogy remeg a keze és a szája széle. Még soha nem mutatkozott ilyen feldúltnak. Idegen nyelven erősítettem meg, miközben elhatároztam, hogy valóban véget vetek a beszélgetésnek és soha többé nem hozakodom elő álmaim asszonyával. Te szívatsz engem mondta Paul szemrehányón. Pedig ha tudnád, hogy milyen fontos nekem ez. Disszertációt írok a genetikai emlékezetről. Azt hittem, segíteni fogsz nekem, de te ehelyett... Ekkor elfogott a méreg. Ám mielőtt még kirobbanhatott volna belőlem a felháborodás, Paul lecsillapodott. Figyelj, Debby kérte, csak még arra válaszolj, hogy... csak neked jelenik meg? Nem csak nekem próbáltam meg én is megnyugtatni magam. Mások is látták. Például kik? Mások mondtam. Erre nincs magyarázatod, mi? Meglepetésemre Paul elmosolyodott. Dehogy nincs, Debby. Az lehet a helyzet, hogy te... bizonyos értelemben médium vagy. Mi a fene? hökkentem meg, Arra gondolsz, hogy ez valami spiritiszta dolog, és megidézem valamelyik ősanyám szellemét? Alig hiszed, hogy az ősanyáim ilyen vartyogó nyelven társalogtak az ősapáimmal? Dehogy, Debby, ez nem spiritizmus. Arról van szó, hogy a tudatalattidból előmerészkednek bizonyos emlékek, az idegsejtjeid pedig képszerűen is megelevenítik őket. Te valamilyen ismeretlen módon tovább erősíted a képet, hogy végül mások számára is láthatóvá válik. Érted? Nem mondtam és felálltam. Nem értem, és nem is akarom érteni. Vedd úgy, hogy csak kitaláltam az egészet. Paul ekkor könyörgőre fogta a dolgot. Hogy így a disszertációja, meg úgy a disszertációja. Hogy milyen fontos lenne az emberiség számára, ha ezen a téren haladást tudna elérni. Ez aztán meg is alapozná a tudományos karrierjét. Ha mindent elmondanék neki, és ha megpróbálnám megidézni azt a jelenséget, és számára is láthatóvá tenni. Sóhajtottam, megfordultam és elindultam hazafelé. Paul még egy ideig ott gyalogolt mellettem és úgy könyörgött, mintha kivégzésre kísérném. Debby! mondta aztán könyörgése csúcspontján.

11 Ha akarod, én... el is veszlek feleségül. Úgy elfogott a nevetés, hogy képtelen voltam tovább menni. Szerencsére kihalt volt már az utca, nem keltettem nagy feltűnést Mindenesetre potyogtak a könnyeim és összegörnyedve a hasamat fogtam a nevetéstől. Hát ez jó... ez nagyon jó próbáltam meg szóhoz jutni. Szóval... Paul... hihihi... elvennél feleségül? Paul ekkor megrémült. Rádöbbent, hogy elhamarkodottan ígért házasságot nekem. Legvégső esetben! emelte fel a mutatóujját. Ezen aztán ismét nevetnem kellett. Jó öt percbe került, amíg abba tudtam hagyni. Letörölgettem az arcomról a könnycseppeket, aztán megveregettem Paul karját. Szegény Paul mosolyogtam. Te aztán alaposan elvetetted a sulykot. Nem tudod, hogy mit beszélsz. Nem tudod, milyen veszélynek tennéd ki magad... Mivel? kérdezte lelombozódva Paul. Hát azzal, hogyha valóban feleségül akarnál verni. Tudod, hányan kérték már meg a kezem? Hányan? kérdezte bambán. Többen is mondtam. És tudod, mi a közös bennük? Micsoda? kérdezte nagyot nyelve. Hogy egyikük sincs mar az élők sorában. Mindannyiukat megölték, szívem. Na, ehhez mit szólsz? Paul nem szólt semmit. Egy hétig nyomát sem láttam. Akkor hallottam valakitől, hogy átkérte magát egy másik intézetbe. Úgy látszik, ezek után már nem akarta tudni, hogyan játszadoznak velem a génjeim. Ő lelépett magyarázata azonban, amelyet álmaim asszonyával kapcsolatban adott, ott maradt velem, és sokáig nem is voltam képes megszabadulni tőle. Nem igazán hittem benne, ám mégiscsak tudományosnak tetsző magyarázat volt. Még mindig hihetőbb, mintha abban kezdtem volna hinni, hogy valamelyik holland vagy ír ősöm a túlvilágról csenget az ajtómon. Nem akartam hinni a kísértetekben, de az az asszony kétségkívül megjelent előttem, sőt nemcsak hogy megjelent, hanem be is avatkozott a valóságomba. Méghozzá nem is akárhogy. Például úgy, hogy megmentette az életemet. Néha forró, vagy éppen esős éjszakákon felriadtam és még egyszer végiggondoltam mindazt, amit Paultól hallottam. Eszerint a génjeinket úgy kell elképzelni, mint szuperérzékeny adattárolókat, amelyek egyelőre még ismeretlen módon rögzítik az egyes személyek tulajdonságait, megjelenési formáit. Másképpen szólva lefényképezik őket és tárolják is a képeket. Aztán ezeket a képes információkat talán megrostálva tovább adják az utódoknak, akik őrzik és... néha elő is hívják azokat. A kérdés az, hogy miképpen. Paul szerint az egyént ért atrocitások, amelyek a géneket is érintik, arra késztethetik őket, hogy a beléjük rögzült információkat képek formájában is megjelenítsék. Éppen úgy, mint egy DVD mondta Paul. Ránézésre lapos palacsintának tűnik; ki gondolná, hogy telis-tele van információval. Ha egy idegen bolygóról idetévedne valaki, aki még nem ismeri az információk rögzítésének ezt a formáját, ki nem találná, hogy mit tart a kezében. Így vagyunk mi a génjeinkkel. Pontosabban szólva a kutatók vannak így vele. Sejtik, hogy a gének milliószor sok millió információt tartalmaznak, csak még azt nem tudják, hogy pontosan miket, és hogy miképpen lehet elővarázsolni őket. Képzeld csak el, Debby mondta, hogy egy egyiptomi kopt a génjeiben hordozza Kleopátra képét. És a tudomány egyszer majd képes lesz előhívni. Befektetik a pasast egy műtőbe, megpiszkálják kicsit a génjeit, s egyszer csak megjelenik a falon Kleopátra képe. El tudod ezt képzelni?

12 Nem tudtam. De Paul elmélete valamelyest mégiscsak biztonságot adott számomra legalábbis egy időre. Rettegtem tőle, hogy megtudjam, vajon miféle pokoli magyarázat rejtőzik a jelenés felbukkanása mögött; az azonban, hogy Paul tudományos magyarázatot adott a dolognak ha nem is könnyen hihetőt némileg megnyugtatott. Eszerint nincs semmi természetfeletti őrangyalom megjelenésében, a tudomány rövidesen választ ad rá, hogy ez miképpen lehetséges. Márpedig én hinni akartam a tudományban csakis benne akartam hinni. Azt a kérdést is feltettem magamnak, hogy miért éppen én vagyok képes erre, miért nem képesek rá mások? Itt meg is torpantam egy kicsit. Mi van, ha mások is képesek rá, csak éppen nem verik nagydohra? Talán attól félnek, hogy a környezetük bolondnak tartaná őket. "Itt egy nő, a szomszédasszonyom, aki azt állítja, hogy az Ősei néha meglátogatják; ráadásul nem is álmában, hanem a valóságban. Mit lehet az ilyennel tenni? Olyan messzire elkerülni, amilyen messzire csak lehet..." Ilyesmiken jártattam én a fejem, miután Paul lelépett. Távozása utáni első időkben meg megpróbáltam betartani a menetrendet és szerdánként egyedül mentem filmet nézni, lassan aztán felhagytam vele. Egyedül már nem volt sok értelme az egésznek. Rájöttem, hogy a Paullal való moziba járásban nem a mozi volt a legfontosabb. hanem az azt követő beszélgetés. Akármiről. Mert úgy egyébként magányos voltam, mint az a bizonyos farkas. Senki nem akadt nyomorult munkahelyemen, akivel bensőségesebb viszonyba kerülhettem volna. Ez alatt csupán annyit értek, hogy nem találtam senkit, akivel baráti szavakat válthattam volna. És még álmaim asszonya sem jelentkezett többé. Néha kívántam, hogy ismét találkozhassak vele, máskor pedig, ha arra gondoltam, hogy egy éjszaka majd újra meglátogat, megriadtam a gondolattól. Úgy gondoltam, az a legjobb, ha véglegesen lezárom a múltat. Csakhogy ehhez az kellett volna, hogy perspektívát lássak a jövőben. Azt pedig hiába is igyekeztem nem láttam egy darabot sem. Az az igazság, hogy rohadtul magányos voltam. Ismeretlen városban, ismeretlen emberek között, olyan munkahelyen, ahol nem éreztem jól magam kell ennél több? Ráadásul a munkám sem izgatott. Lassan kezdett hatalmába keríteni a félelem, hogy talán nem is jól választottam. Nem kellett volna gyógyszerésznek mennem. Vagy ha már odamentem, nem kellett volna Brown professzorra hallgatnom, aki szerint olyan éles az eszem, mint a borotva, és kutatóintézetben a helyem. Talán jobban tettem volna, ha inkább egy gyógyszertárat választok jövendő munkahelyemül. Ott legalább emberek között lennék. S talán egy napon betévedne a patikába a rég várt királyfi, miután leparkolta fehér lovát a drugstore előtt. Megkérné a kezem és lova hátára pattanva meg sem állnánk a messze kéklő hegyekig. Ott aztán beköltöznénk a kastélyába... Szó, ami szó: rá kellett jönnöm, hogy kezdek becsavarodni. Hol voltak már a vidám kollégiumi évek, a barátnőim, vagy azok, akiket annak gondoltam. Kapcsolatot nem tartottam velük; ők sem igényelték, és én sem. Azok a gyilkosságok, amelyeknek a titkát végül is én fejtettem meg egyedül, eltávolítottak bennünket egymástól. Csak most, magányomban értettem meg, hogy lakótársnőim féltek tőlem. Az emberek általában félnek attól, aki rendkívüli tettekre képes. Vagy ha nem félnek, akkor irigylik. Végül is egyre megy. Már-már arra gondoltam, hogy véget vetek a zenének; felszedem a sátorfámat és Paulhoz hasonlóan én is lelépek. Csak még azt kellett tisztáznom magamban, hogy mi a fenét csinálok majd azután. Ezekben a hetekben, hónapokban egyre többet gondoltam a szeleimre és gyermekkori barátaimra, Patre, Mary-Loura és az unokabátyjára, Zsiráfra, azaz Morgan Hansenre. Vajon hol járhat most Morgan? Sírni lett volna kedvem, ha arra gondoltam, hogy talán már nem is él. Vagy ha él is, lába nyomát betakarták az őszi, száraz levelek.

13 Néha arra is gondoltam, hogy haza kellene mennem. Apámhoz, anyámhoz, a régi házhoz, kerthez, utcához... Szerencsére nem tartott soká a nosztalgiázásom. Tisztában voltam vele, hogy nemigen bírnánk ki együtt. Bár túlságosan is szeretetteljes leveleket írtunk egymásnak, sőt néha még telefonon is beszéltünk, ez már nem az a szülő-gyermek kapcsolat volt, amelyet elhagytam, amikor főiskolára mentem. Kétségeim voltak afelől, hogy ha hazamennék, szót tudnánk-e érteni egymással. Telefonbeszélgetéseink alkalmával egyetlen egyszer sem felejtették el feltenni a kérdést: és úgy általában, mi a helyzet, Debby, nincs valaki a horizonton? Ezt úgy kell érteni, hogy szerelték volna, ha már társra találtam volna. Én ilyenkor csak nevettem, és azt feleltem, hogy nincs komoly, most nem is érnék rá, mert a munkám leköti minden időmet. Hát csak igyekezz mondta egyszer nagyon komoly hangon az anyám. Az évek rohannak, kicsim... Hát így éltem én valahogy abban a kisvárosban Arizonában. Munkatársaim bizonyára elkönyvelték magukban, hogy magányos, furcsa csirke vagyok, aki bármennyire csinos is, nem méltó a figyelmükre. Olyan a csaj, hogyha megsimogatnák, bizonyára tüske menne a tenyerükbe. Egy napon aztán becsapott a mennykő. Méghozzá nem is akárhogyan.

14 2 Úgy emlékszem arra a rohadt délelőttre, mintha csak tegnap lett volna. Éppen vége lett a nyárnak, s egyetlen éjszakán beköszöntött az ősz. Egyelőre még nem esett az eső, csupán fenyegetőn húztak el felettünk a fekete felhők. Mintha demonstrálni akarták volna, hogy ők csak az előcsapat, de azért ne nagyon örvendezzünk, mert már nincs messze az az idő, amikor társaik átveszik az uralmat egész Arizona felett. Ami mellesleg a nyári szárazság után nem is lett volna olyan nagy baj. Szóval, ott álltam egy állvány előtt és azt figyeltem, hogy a folyadék, amelyet éppen egy köcsögben melegítettem, mikor vált kékből sárgára. Ha valaki hirtelen rám kiabált volna és megkérdezte volna tőlem, hogy mi az ördögöt csinálok, aligha tudtam volna válaszolni rá. Úgy elmerültem gondolataim szürke tengerében, hogy csak a nagyon hangos kiáltozás tudott volna kirángatni belőle. Vagy egy alapos rázás. Ha valaki úgy istenesen megrázott volna. Aztán éppen ez történt. Éreztem, hogy erőteljesen megrángatják a köpenyem ujját. Elfordítottam a fejem a kékből citromsárgára váltó folyadékról és hátranéztem. John Catrall állt mögöttem. Egy, azok közül a viszonylag jóképű fickók közül, akik ugyancsak meregették rám a szemüket főleg az első időkben, amikor idekerültem. Csakhogy Mr. Catrallnek felesége volt és három gyereke, nem számítva a házát terhelő jelzálogot. Ezt különben ő maga mesélte nekem egy olyan ritka alkalommal, amikor beszédbe elegyedtünk egymással. Valószínűleg miheztartás végett árulta el. Hogy ha úgy döntenék, hogy jóképétől lehengerelve viszonyt kezdek vele, tudjam, hogy mennyi az annyi. A viszony oké, de semmi több. Mr. Catrall tett egy lépést hátrafelé, miközben ijedt képet vágott. Nem is tudtam, hogy veszélyes kapcsolataid vannak, Debby. Ha tudtam volna, befogom a számat az adóhivatallal kapcsolatban... Komoly maradt az arca, de a szeme nevetett Én meg nem értettem az egészből semmit Mi van az adóhivatallal? értetlenkedtem. Azzal semmi. Csak éppen keresnek. A főnök irodájában, telefonon. Ki keres? Az FBI, Debby. Olyan áhítattal ejtette ki a tiszteletreméltó intézmény nevét, hogy meglepődve bámultam rá. Csak nem követtél el valamit, kollegina? kérdezte félig komolyan. Ha valakit az FBI keres... Villámsebesen végigfutott a fejemben a gondolat, hogy bizonyára Ethan az. Ethan Lord. Ki lehetne más? Ez aztán meg is rendített egy kicsit. Elvégre jó három éve múlt, hogy nem beszéltem Ethannel; azt hittem, hogy már rég megfeledkezett rólam. Pedig azután, hogy megtaláltam a Wright testvérek gyilkosát, néhányszor még felhívott. A legutolsó alkalommal viszont furcsának tűnt a hangja. Mintha részeg lett volna, vagy bevett volna valamit. Munkaidőben hívott fel, és meglehetősen összefüggéstelenül beszélt, nem is tudtam végül is. mi az ördögöt akar tőlem. A nyelve nehezen forgott és a szavainak sem volt sok értelme. Ezután nem hívott fel többé, és én sem hívtam őt. Az az ügy lezárult, nincs miért tartanunk a kapcsolatot Főleg. hogy ő sem törte magát értem. Éppen ezért nem értettem, hogy mi az ördögöt akarhat most tőlem. És miért a főnököm irodáját hívja, amikor ismeri a mobilszámomat? Arra gondoltam, hogy ismét részeg lehet, vagy bekábítószerezett, vagy mit tudom én... El is

15 határoztam, hogy ha valóban így áll a helyzet, kiadom az útját. Megkérem, hogy szálljon le rólam és ne keressen többé. Mr. Rail, az osztályvezető is furcsán nézett rám, amikor beléptem a szobájába. Szó nélkül a telefonra mutatott, majd halkan felém suttogta: Az FBI. Bátorítón rám mosolygott, majd kiment a szobájából. Sóhajtottam és felvettem a kagylót. Itt Debby O Hara mondtam. A telefon kattogott, búgott, mintha egy munkagép dolgozott volna a másik oldalon. Önkéntelenül is eszembe jutott, hogy bizonyára rögzítik a beszélgetésünket és talán a hangrögzítő berendezéssel nincs rendben valami. S az emberi hang is, amikor megszólalt végre, fátyolos volt, mintha a Hold túlsó oldaláról jött volna. Debby O Hara? kérdezte. Ő beszél mondtam. Te vagy az, Ethan? Itt Gregorian ügynök. A fenébe is, ez meg ki lehet? Zavaromban megismételtem a nevem. Üdvözlöm, Miss O Hara mondta a hang. Barátságos volt, de amint ki tudtam venni a lehalkult zúgáson át, mintha valamiért szomorkás lett volna. Adom Mitchell seriffet. Mitchell seriff? döbbent belém a rémület. Hát él még az öreg? És még mindig seriff? Úgy éreztem, mintha a túlvilágról kaptam volna a telefont. Mitchell már elmúlhatott hetvenéves is azóta, hogy utoljára találkoztam vele. Mikor is volt az, istenem? Valaha nagyon-nagyon régen, és talán igaz sem volt. Halló, Debby hallottam szinte azonnal az öreg hangját. Hogy vagy, szívem? Én jól nyögtem. És maga...? Rossz hírt kell közölnöm veled, Debby... kérlek, ülj le, ha nem ülnél. Gyorsan körülnéztem, de nem láttam széket a közelben a főnök karosszékén kívül. Abba pedig csak nem ülhetek bele... Éreztem, hogy reszketni kezd a kezemben a telefon, és az egész bensőm úgy remegett, mintha valaki egyfolytában rázott volna. Talán éppen John Catrall. Ülsz, Debby? I... gen nyögtem. Ülök. Akkor jó. Mint mondtam... rossz hírt kell közölnöm veled... kicsim. Ebben a pillanatban már nemcsak éreztem, hanem tudtam is, hogy valami szörnyűség történt. Valami rettenetes, elképzelhetetlenül nagy szerencsétlenség, amelyet soha nem fogok tudni kiheverni. Az a helyzet, Debby folytatta a seriff, hogy baj történt nálatok... a családodban... méghozzá... nagy baj. Behunytam a szemem és igyekeztem összeszedni magam. Éreztem, hogy enyhül, majd lassan meg is szűnik bennem a remegés. Ki halt meg? kérdeztem szárazon. Legalábbis én úgy gondoltam, hogy közömbös a hangom. Hát... sajnos... valóban haláleset történt mondta. Az édesapád... elhunyt, Debby. Nehezen kaptam levegőt, de igyekeztem erős maradni. Nem akartam, hogy érezze a hangomon, hogy mi játszódik le bennem. Aztán golyóként robbant ki belőlem a szó. És az... anyám?

16 A seriff hallgatott, majd rövid tétovázás után kinyögte. Hát ő is... ő is... Micsoda? üvöltöttem bele a kagylóba. Kérlek. Debby... Mi van az anyámmal, seriff? Ő is... meghalt, Debby. Azt hittem, az ég szakad rám. És tulajdonképpen rám is szakadt. Minden holdjával és csillagával együtt. Csak álltam, kezemben a telefonkagylóval a nagy csillaghullás közepén és moccanni sem tudtam. És beszélni sem. Mitchell seriff közben megállás nélkül hallózott a telefonba. Halló, Debby... Ott vagy még, Debby? Ott is voltam, meg nem is. A testem ott volt, a tudatom azonban messze járt. Talán odafent, a hullásnak indult csillagok között. Mitchell seriff már rég nem hallózott, amikor magamhoz tértem. A kagyló zúgott, mintha igazi, tengeri kagylót szorítottam volna a fülemhez. A zúgás betakart, és hosszú ideig nem is hallottam tőle semmit. Aztán egyszerre csak nagyot pattant a fülem, mint amikor a repülőgépen leszállás közben változik a nyomás az utastérben. Csend, megnyugtató csend köszöntött rám. Jól hallottam a halk kopogást is, amivel Mr. Rail a jövetelét jelezte. Igyekeztem konszolidált képet vágni, Mr. Rail azonban mégis észrevehetett valamit, mert meghökkenve rám bámult. Jól van, Debby? Jól vagyok, Mr. Rail mondtam. Egészen... biztos? Egészen biztos. Mr. Rail azonban nem akarta elhinni. Ha segíteni tudnék valamiben... Sóhajtottam és rámosolyogtam. Nem történt semmi komoly, Mr. Rail. Nem akartam, hogy bárki is megtudja ebben a nyomorult intézetben, hogy néhány órája már nincs anyám és apám. Egyedül állok immár a nagyvilágban, mint egy magányos fa a domb tetején. Nem számítva álmaim asszonyát.

17 3 Amint a szállásom felé botorkáltam, azt figyeltem, hogy vajon mi változott meg a világban azóta, hogy meghallottam Mitchell seriff szomorú hangját. Azóta, hogy Ben O Hara és Jenny Vandenberg leléptek az élet nagy színpadáról. Akárhogy is figyeltem, semmi olyat nem tapasztaltam, amiből arra következtethettem volna, hogy a világ egyáltalán tudomást vett a történtekről. Az égen tovább úsztak az őszkezdeti fekete felhők, s amint bandukoltam, éreztem, hogy néhány hűvös csepp az arcomra hullik belőlük. A világ nem vett tudomást Debby O'Hara bánatáról. Sőt magáról Debby O Haráról sem. A Föld tovább forgott a tengelyén, mintha mi sem történt volna. Ekkor elkezdtem a világ helyett magamat figyelni. Mintha a lelkem kilépett volna belőlem, felült volna az úttest felett átívelő kábelre, és onnan bámult volna ram. Mármint a testemre. Arra a sápadt arcú valakire, aki éppen az útkereszteződéshez ért. Üres voltam, mint egy elhajított sörösüveg. Egyszerűen nem akartam tudomást venni róla, hogy történt velem valami rettenetes, szavakkal alig kimondható. Csak később vettem észre, hogy mozog a szám, s hogy úgy mormogok magam elé, mint a bolondok. Anyu... apu... anyu... apu... Még otthon sem sírtam. Akkor még nem. Amint átléptem a küszöböt, lehajigáltam magamról a ruháimat, beálltam a zuhany alá, és csak álltam alatta, mintha ki tudja, milyen piszoktól akartam volna megszabadulni. Anyu... apu... anyu... apu... Megtörülköztem, felvettem a fürdőköpenyemet, majd ledobtam magam az ágyra. Nem vettem le róla a takarót, csak úgy ráhevertem a tetejére. Aztán elaludtam. Mély és zavartalan volt az álmom. Zokogó sírás ébresztett fel. Én zokogtam.