MAGASHEGYSÉGI HEGYOMLÁSOK, ILLETVE AZOK

Átírás

1 MAGASHEGYSÉGI HEGYOMLÁSOK, ILLETVE AZOK VESZÉLYEI Az Alpok különbözõ nagy hegyomlásainál abszolút kormeghatározással megállapították, hogy azok nem a jégkorszak végén, hanem az azt követõ idõben következtek be. Vagyis annak valószínûsége, hogy a mai geomorfológiai és klimatikus viszonyok között bekövetkezzen egy ilyen katasztrófa, az eddig feltételezettnél nagyobb. Az biztos, hogy a jelentõs hegyomlások igen ritkák, de éppen ettõl veszélyesek, mert a legtöbb esetben váratlanul következnek be. Gyakran, még ha idõben fel is ismerik a veszélyt, akkor is alábecsülik annak kiterjedését, illetve kísérõjelenségeit és következményeit. Az 1987-ben Bormio-tól délre, Val Pola-nál az Adda völgyébe zúduló hegyomlás (32 millió m3) széles körben felkeltette az emberek figyelmét a hirtelen lejátszódó száraz tömegmozgások iránt, amelyek az elmúlt évszázadokban rengeteg áldozatot követeltek és sok kárt okoztak. Felvetõdött a kérdés, hogy minek a hatására következnek be ezek a természeti katasztrófák, és van-e ebben szerepe az embernek. Hogy mennyire fontos a problémának utánajárni, azt alátámasztja az a tény, hogy hegyomlások törmelékfelhalmozódásai -melyek sokszor lényegesen nagyobbak, mint Val Pola-nál-, sok magashegység völgyében megtalálhatók. Korábban azt feltételezték, hogy az Alpok legtöbb nagy hegyomlása nemsokkal a würm idõszaki jég elolvadása után, a jég támasztó erejének megszûnésekor következett be. Ennek megfelelõen a Tschirgant-nál (az Ötztal és az Inntal találkozásánál) bekövetkezett hegyomlást is erre az idõszakra tették. Azonban a törmelék aljában talált fadarabok felhasználásával elvégzett 14C-es kormeghatározás eredménye 2900 évet mutatott, tehát a hegyomlás már akár lakott területet is érinthetett. A Hintersee-nél (Ramsau, Berchtesgadener Land) bekövetkezett hegyomlás korát 3500 évben határozták meg. Az Eibsee-nél (Grainau, Garmisch) bekövetkezett hegyomlás (400 millió m3) korát is az utolsó glaciális utáni idõkre teszik. Az Almtal-ban (Totes Gebirge) és a Fernpaß-nál (Tirol) bekövetkezett hegyomlások sem mutatnak olyan jeleket, amelyek a

2 jég jelenlétére utalnának. A köfels-i (Ötztal) különlegesen nagy hegyomlás (2 km3) kora 8700 év. Az Alpokban meglepõen sok hegyomlás következett be a maival megegyezõ geomorfológiai és klimatikus viszonyok között. Emiatt nem lenne szabad a veszélyességüket alábecsülni, elõtte azonban vizsgáljuk meg azokat a tényezõket, amelyek a hatásukat, a kísérõjelenségeit és a következményeit meghatározzák. Hatótávolság és mechanizmus: Az, hogy a kõzetanyag egy száraz tömegmozgásos folyamat során eredeti helyétõl milyen távolságra kerül, nem csak a magasságkülönbségtõl és a tömegtõl függ, hanem a mozgás mechanizmusától is. A legkisebb tömegmozgásos folyamat, amely károkat okozhat, a kõomlás. Egy sziklafalból kilazuló kõdarab elõször zuhan, azután szaltál, majd görög, végül pedig a törmeléklejtõn nyugalomba kerül. Gyakran a nagyobb darabok messzebbre jutnak, mint a kisebbek, mivel a törmeléklejtõn az útjukba kerülõ kisebb akadályokat elsodorják és így irányukat meg tudják tartani. Ezzel szemben a kisebb darabok beleütköznek a nagyobbakba, eredeti mozgásirányuk módosul, ami a távolságot csökkenti. Sziklaomlás alatt egy nagyobb tömeget értünk, amely egy labilissá váló falból lezuhan, csuszamlik, szaltál vagy görög. A fal lábánál a felaprózódott törmelék lefékezõdik, azonban mielõtt nyugalomba kerülne, a lejtés irányába folytatódik a mozgás. Meredek hegyoldalakon a lerakódás a nagyobb kõzetblokkok miatt hosszan elhúzódik. A kisebb darabok már a törmeléklejtõn nyugalomba kerülnek. Ehhez a mozgástípushoz sorolható a Randa-nál 1991-ben bekövetkezett két sziklaomlás, amely a Mattertal-ba zúdult (Zermatt-tól északra). Kicsi lejtésnél az egyes kõzetdarabok nem külön-külön mozognak, hanem a törmelékfolyam egyben kúszik. Jó példa erre az 1939-ben a Flimserstein-ról leomlott törmelék (Flims-Fidaz, Svájc). A sziklaomlásokkal ellentétben a hegycsuszamlások sokkal intenzívebb mozgásúak. Ezt egyértelmûen mutatja a vaiont-i katasztrófa, amely 1963-ban a Vaiont felduzzasztása után következett be. A majdnem teljesen egyben maradt törmelékanyag egykori helyén egy csúszópálya rajzolódott ki. Amennyiben a sziklaomlás anyaga magas víztartalmú anyaggal kerül kapcsolatba a lejtõ alján vagy a völgyben, abban az esetben a törmelék

3 a vizet felszívva folyósabbá válik és mozgása intenzívebb lesz. Ha ez bekövetkezik, akkor egy igen nagy területet érintõ tömegmozgásos folyamat alakul ki. Az Almtalban 15 km hosszúságú pályát mértek, miközben a megmozgatott anyag "mindössze" 300 millió km3 volt. Extrém esetben a hegyomlás egész anyaga folyóssá válhat. Ez következett be 1970-ben Peruban (Cordillera Blanca): egy szikla és gleccserleszakadás anyaga elõször 900 métert zuhant, majd a hegy lábánál és a lejtõn újabb jégtömeget és kõzetanyagot vett fel. A jég egy része a melegebb anyaggal keveredve és a nyomás hatására felolvadt, ami a törmelék folyóssá válásához vezetett. Ez együtt azzal a ténnyel, hogy a pálya szintkülönbsége megközelítõleg 4000 métert tett ki, ahhoz vezetett, hogy a fellazult anyag 250 km/h-ás sebességgel vonult le a völgyben mintegy 16 km hosszan. Kísérõjelenségek és következmények: Gyakran nem maguk a száraz tömegmozgások követelik a legtöbb áldozatot és a károkat, hanem ezek kihatásai. Itt azonban el kell különíteni a mozgó törmelék által elõidézett kísérõjelenségek következményeit, és a törmelék lerakódása után bekövetkezõ egyéb események következményeit. Kísérõjelenségek: Katasztrófális hatása lehet egy száraz tömegmozgás által elõidézett árhullámnak, mint például Norvégiában, ahol 1905-ben és 1936-ban a Jostedalsbreen-tõl északra egy völgyet pusztított el. Az Alpokban a meredek falakkal körbevett Vierwaldstättersee 1769-ben Seelisbergnél, 1801-ben Sisikon-nál volt helyszíne hasonló katasztrófának. Innen nem messze 1806-ban a Goldau hegy leomlásánál a Lauerzer See indított el egy árhullámot, ami elpusztította Seewen falu egy részét és az 5 km-rel arréb fekvõ Brunnen-ben is károkat okozott. Különösen nagy katasztrófát eredményezett 1963-ban a Vaiont víztározóba zúduló hegyomlás által elindított árhullám. Elõször a vízbe robbanó anyag hatására a víz a szemközti oldalon 230 métert emelkedett, a víz egy jelentõs hányada átbukott a gát felett, amely egyébként egyben maradt, és a 300 méterrel alacsonyabban lévõ Piave völgybe zúdult. Annak ellenére, hogy a völgy elég széles, a víz felnyomult a szemben lévõ hegyoldalra, elpusztítva Longarone, Pirago

4 és Villanova falvak mintegy 1900 lakosát. Míg a hegyomlás maga csak anyagi kárt okozott, az igazi katasztrófát a mellékhatásként jelentkezõ árhullám idézte elõ. Hasonló érvényes a Val Pola-nál történtekre is. Itt idõben figyelmeztették a lakosságot, amivel emberi életeket mentettek meg. A törmelékek egy víztározóba csúsztak, ami a csapadékos 1987-es nyár következtében rendesen fel volt duzzasztva. A sáros árhullám elérte az 1.8 km-re fekvõ Aquilone falut, ahol 27 áldozatot szedett. Tavak nélkül is lejátszódhat hasonló jelenség, ugyanis a lezúduló omlások egy feltöltött völgyben a magas víztartalmú felsõ rétegeket ledarálják, a vizet kipréselhetik belõle és folyóssá válva hasonló pusztítást vegezhetnek, mint az elõbb említett árhullámok. Ez történt Flims-nél, ahol a hegyomlás a völgyet kitöltõ anyagot mobilizálta. Ezen események aktualitását alátámasztja, hogy a mai körülmények között is kialakulhatnak ilyen tömegmozgások, amelyek akár a völgyeket is elérhetik. Fenyegetõ hegyomlás esetén, azokon a területeken, ahol a völgy magas víztartalmú üledékkel kitöltött, különösen oda kell figyelni. A megközelítõleg 3000 éves tschirgant-i katasztrófa is mobilizálta a völgy anyagát. Következmények: A hegyomlások, sziklaomlások által áthelyezett törmelék a völgyekben tavak felduzzasztását eredményezheti. Amennyiben a tó természetes lecsapolódása a frissen lerakódott törmeléken keresztül történik meg, "tókitörés" fenyeget. Egy ilyen katasztrófa játszódott le a Perui-Andokban, amikor egy hegyomlás 20 m magas gátat emelt a Rio Santa-án, és azt 2 km hosszúságú tóvá duzzasztotta. A folyó áttörésekor a lezúduló árhullám óriási károkat okozott a völgyben és még a 150 km-re lévõ Csendes-óceánt is elérte. Hasonló katasztrófa fenyegetett 1987-ben Val Pola-nál. Mivel a hegyomlás következtében gát keletkezett, elkezdett felduzzadni az Adda vize. A nagyobb baj elkerülése érdekében két alagutat építettek a víz elvezetésére. Veszélyesség: A gyors tömegmozgások veszélyességének mértékét természetes és emberi faktorok együttesen határozzák meg: Természeti faktorokhoz tartozik a tömegmozgás fajtája, hatótávolsága, elõrejelezhetõsége, kísérõ jelenségei, valamint következményei. Emberi tényezõkhöz

5 sorolhatók: lakosság száma, a mezõgazdasági mûvelés intenzitása és minõsége, emberi elõvigyázatosság. Amennyiben egy hegyomlás lakatlan területen következik be, úgy az emberre nézve nem jelent veszélyt. Sûrûn lakott területen viszont már egy kisebb omlás is áldozatokat követelhet és jelentõs károkat okozhat. A különbözõ természeti és emberi tényezõket figyelembe véve, veszélyesség mértéke alapján területeket különíthetünk el. Különösen veszélyes területek ebbõl a szempontból a trópusok és szubtrópusok magashegységei. Kisebb a veszély a ritkán lakott közepes és magasabb szélességek magashegységeiben (Kordillerák: USA, Kanada, Chíle, Argentína). Itt elsõsorban a másodlagos jelenségek jelentenek veszélyforrást, például egy felduzzasztott folyó kitörése, amely a hegységek elõterét is katasztrófával fenyegetheti. Nagyobb a veszély Európában, ahol a magashegységek népsûrûsége nagyobb. A közepes szélességek magashegységei között különleges helyet foglal el az Alpok. A nagy mélységû völgyek kedveznek a hegyomlások kialakulásának, ugyanakkor emellett még rendkívül sûrûn is lakottak. Növeli a veszélyt az is, hogy fontos közlekedési útvonalak találhatók a völgyekben, jelentõs a turizmus. Különösen az építkezések, az új utak érdemelnek említést. Az ember jelenléte, a relief megváltoztatása oda vezetett, hogy az Alpokban igen gyakoriak a különbözõ tömegmozgásos folyamatok. Ehhez az is hozájárul, hogy mivel Európa közepén húzodik, már relatíve korán sûrûnlakott volt. Írásos emlékek maradtak fenn többek között egy 883-as etschtal-i katasztrófáról (Trento-tól délre). Általában még a legutóbbi évtizedek tömegmozgásos folyamatai is az ember közrehatása nélkül következtek be. Néhány esetben azonban emberi tevékenységre vezethetõk vissza, így az 1882-es elm-i hegyomlás (Kelet-Svájc), ahol kõbányászat miatt vált a hegyoldal instabillá. A vaiont-i katasztrófa (1963) pedig a víztározó kialakítására vezethetõ vissza. A katasztrófák elõrejelzése lényegesen kevesebb sikerrel történik, mint mondjuk a lavináknál. A lavinák ugyanis meghatározott idõjárási körülmények között következnek be, vagyis felkészülhet rá az ember. Ezenkívül sokkal konkrétabban kötõdnek bizonyos helyekhez, ezért az évszázadok során alkalmazkodni tudtak a települések. A hegyomlások viszont idõben és térben is rendszertelenül következnek be, amihez az ember nem tudott alkalmazkodni. A nagy katasztrófák szerencsére ritkák, azonban ha bekövetkeznek óriási a pusztítás. A

6 tömegmozgásos folyamatoktól való elhatárolódásnak azonban nem lenne értelme, annál fontosabb egy lehetséges katasztrófa felismerése. Ehhez tartoznak: repedések megjelenése, intenzívebb törmelékképzõdés és a hegyoldal lassú mozgása. Ha ezeket, már a 30- as években ismert jeleket megfelelõen értelmezték volna a vaiont-i tragédiánál, legalább a lakosságot evakuálni lehetett volna, így elkerülve a halálos áldozatok nagy számát. Val Pola-nál a rendszer tökéletesen mûködött. Amikor a kiadós 1987-es esõzéseket követõen egy 600 méteres repedés jelent meg a hegyoldalon, a környék lakosságát kitelepítették, azonban az árhullámmal nem számoltak. Mivel ezek a tömegmozgások ugyanazon a helyen is megismétlõdhetnek, a hatótávolság, a kísérõjelenségek és a következmények vizsgálata a megelõzés terén is hasznos lehet. (Gerhard Abele: Felsgleitungen im Hochgebirge und ihr Gefahrenpotential címû cikke alapján)