PALEOLIT ORVOSLÁS Számolj le a betegségekkel!

Átírás

1

2 PALEOLIT ORVOSLÁS Számolj le a betegségekkel! DR. TÓTH CSABA Jaffa Kiadó Budapest, 2012 Hungarian edition Jaffa Kiadó, 2012 Minden jog fenntartva! A könyvben közölt, tudományosan alátámasztott állítások sokszor vitában állnak a hivatalos tudományos állásponttal. A kiadó célja, hogy az olvasóközönség is megismerhesse ezeket az alternatív tudományos nézeteket. A könyvben szereplő információkat azonban mindenki csakis kizárólag saját felelősségére használhatja: a kiadó nem vállal jogi felelősséget azokért az esetleges károkért, amelyek a műben közölt vélemények, álláspontok vagy kijelentések gyakorlati alkalmazása miatt közvetlenül vagy akár csak közvetett módon bekövetkezhetnek. Mindezekért az olvasó maga felel! A kiadó felhívja a figyelmet arra, hogy a könyvben foglaltak tájékoztató jellegűek, alkalmazásukat megelőzően és alkalmazásuk során is ajánlott megfelelő szakemberek, szakorvosok véleményét is kikérni az egyedi igények felmérése és a kockázatok mérlegelése érdekében! ISBN Olvasószerkesztő: Duró Gábor, Veres Mari Felelős szerkesztő: Fejér Tamara Borítóterv: Hegyi Péter Felelős kiadó: Rados Richárd Jaffa Kiadó Apám rendkívül jó ember volt. Könyvemet emlékének ajánlom. TARTALOM ELŐSZÓ 9 HOGYANLETTEM PALEOORVOS? 16

3 AZ ORVOSTUDOMÁNY DARWINIALAPJAI 23 Az evolúció és az orvostudomány 23 A civilizációs betegségek 26 A szemünk előtt zajló evolúciós háború 28 Táplálkozás a földművelés kora előtt 31 ORVOSTUDOMÁNYI TÉVHITEK 36 A megfázás 36 A napozás 40 A felhevült test 42 A vízivás 46 A hús és az állati zsírok 48 A csontritkulás 53 A GYÓGYÍTÁS ZSÁKUTCÁI 57 Általános alapproblémák 57 A magyarországi betegellátás problémái 62 A gyógyszergyártás kulisszatitkai 67 Az orvos-beteg kapcsolat válsága 73 A PALEOLIT TERÁPIA BEVEZETÉSÉNEK NEHÉZSÉGEI 75 Kiút a zsákutcából 75 Az elutasítás okai és a lehetőségek 77 A túlgyógyszerezett beteg 78 A p450 működése 83

4 Növényi olajok kontra állati zsírok 178 A béta-blokkolók 86 A gyógyszerek elhagyása 88 A CUKORBETEGSÉGRŐL - EGÉSZEN MÁSKÉPP 90 Történeti áttekintés 90 A cukoranyagcsere 94 Az inzulin 103 A cukorbetegség kóroki tényezői 107 A hivatalos diabéteszajánlások 113 A diabetológia kudarca 124 A cukorbetegség és a béta-blokkolók 127 A cukorbetegség és az antidepresszánsok 131 Bebetonozott irányelvek 136 Esély a gyógyulásra - a paleolit terápia 142 Az inzulin csökkentésének vagy elhagyásának módjai 152 A szülő és a cukorbeteg gyermek 157 Nem mind arany, ami fénylik 159 A szent tehén: a fruktóz 162 Sürgősségi állapotok a cukorbetegségben 166 Terhességi cukorbetegség 168 Diabéteszklubok 173 PRAKTIKUS TANÁCSOK A PALEOLIT ÉTREND BEVEZETÉSÉHEZ 116 Kell-e a kenyeret helyettesíteni? 176

5 Salus aegroti, suprema lex esto - A beteg java a legfőbb törvény. Ezt a mondatot Hippokratésznak tulajdonítják, akitől csaknem 2500 év választ el bennünket. Szavainak felemelő jelentéstartalma azonban Magyarországon megkopott. Az irányított orvostudomány a 20. század végén és a 21. század elején robusztus és magas falakat épített a szabadon és innovatív módon gondolkodó orvosok elé, nem is beszélve a gyógyítás szabadságának befolyásolásáról. Most nem a jogi szabályozásra gondolok, hanem az orvosi tevékenység és a szabad gondolkodás tudományos köntösbe öltöztetett irányítására, az orvosok hipnotizálására. Ez a könyv sok tekintetben áttöri az irányított orvostudomány kereteit. A gyógyítás és betegségelméletek szempontjából mindenképpen sok új elemet tartalmaz. Ez azonban nem az orvoslás kereteiből történő kilépést jelenti, inkább az oda való visszatérést. Az evolúciós orvostudomány ugyanis, amely tematikailag alig huszonöt-harminc évre tekint vissza, éppen a gyógyítás szakmai alapjait állítja helyre és reformálja meg egyszerre. Szendi Gábor Paleolit táplálkozás, valamint a Paleolit táplálkozás és korunk betegségei című munkái alapműnek számítanak a Mikor együnk? 180 Mit együnk és milyen arányban? 182 A vitaminok 185 A húsfogyasztás fontossága 187 A húsok összetevői 195 A PALEOLIT TÁPLÁLKOZÁS BETEGSÉGMEGELŐZŐ SZEREPE 199 UTÓSZÓ 207 IRODALOMJEGYZÉK 210 ELŐSZÓ Minden könyvnek van valamilyen érzelmi motivációja. Ha ennek a könyvnek kellene megfogalmaznom az érzelmi hátterét, a gyötrelem és a boldogság, esetleg e kettő bizonytalan keveréke jutna az eszembe. Életem során gyógyító orvosként mindkettőt meg kellett tapasztalnom, és mindkettőhöz különös szerepek kapcsolódnak. Kétségtelen azonban, hogy a gyógyítás gyötrelmeiről írni nem egyszerű dolog, mert ahhoz ki kellene rekeszteni magunkat az orvostudományból, ugyanis a mai Magyarország velejéig romlott egészségügye nem tűri a véleménykülönbségeket. Az orvosok betegekhez való viszonya teljesen átalakult. A személyes sorsok felőrlődnek, és sajnos a rendszer romlottságában sokszor a pénz jelenti az egyetlen ösztönző erőt. A boldogság motivációja kevés orvosnak adatik meg a 21. században, pedig ez élteti az ügyet, ha még mindig gyógyítani akarunk. De hogyan lehet gyógyítani krónikus betegeket, akik a halál felé tartanak? Rémült tekintetük soha nem feledett rémálmokat idéz, mert a kilátástalanságban még tőlünk, a 21. század felszentelt sámánjaitól sem kapnak, nemhogy megoldást, de még bátorítást sem. És igenis vannak megvilágosodások! Fényesebbnél fényesebbek is. Ha ez egy orvossal történik meg, és a segítségével képes lesz gyógyítani, akkor célhoz is ért. Ha pedig irányt mutat és visszatereli a halál felé tartó embereket, boldoggá tesz vele másokat is. Így és ezért született ez a könyv. Ha mindenáron keresed az utolsó szalmaszálat, akkor a hosszú évek gyötrelmeit kiteljesedő boldogság váltja fel. Egészséges életmódra vágyva ezt elérheted betegként és orvosként is, csak élj a lehetőségekkel, amelyeket nem osztogat könnyen a sors. Elsőnek lenni valahol, valamikor, valamiben - a te első helyeid keresése visz előbbre. Keress, kutass, és válj teljesebbé! E könyv egy olyan módszerről szól, amely az evolúciós orvostudományra támaszkodik, és boldog emberré tehet. A módszer egyszerű, csak ismerni és használni kell. Bizonyos értelemben univerzális, mert így adta a természet. Ám ha gyógyító vagy, már a tudomány ösvényének kezdetén le kell venned az álarcokat. Másképp nem működhet. Ha pedig beteg vagy, vagy éppen nem akarsz beteg lenni, élj a lehetőséggel, ismerd meg a módszert, amellyel visszanyerheted és megtarthatod egészségedet. Balatonfenyves, augusztus 31. BEVEZETŐ

6 táplálkozástudományban, és talán nem túlzás azt mondani, hogy az orvoslás új, 21. századi képének kialakításában is utakat törnek. Mindkét könyv az evolúciós orvostudomány sarokköveit elemzi, és egyedülálló alapokat teremt a munkájukat megújítani szándékozó orvosoknak, a betegségekből gyógyulni kívánóknak és mindazoknak, akik meg akarják óvni az egészségüket. Ennek szellemében kezdtem megfogalmazni a paleolit orvoslás gyakorlati előnyeit és a cukorbetegség gyógyításának egészen új szemléletét. Ismert, hogy a civilizációs betegségek sora hosszú. A paleolit étrend csaknem valamennyi betegségben a kiváltó okok gyógyítását jelentheti. Ezek közül a cukorbetegség népbetegséggé vált, ennek következtében a legnagyobb szakmai tapasztalat is a cukorbetegség kezelésében halmozódott fel. A paleolit étrend sikerének kulcsa, hogy olyan evolúciós módszer, amely a betegségek okát hivatott megszüntetni. Bizonyos értelemben egységesíteni tudja az orvostudományt, ugyanúgy, ahogy Darwin felismerései egységesítették a biológiát. A paleolit étrend régóta várt gyakorlati gyógyulást jelent bizonyos kórképekben. Betegségeink legalább 80 százaléka - óvatos becslések szerint is táplálkozási szokásaink torzulásaiból adódik. Az irányított orvoslás keretein belül ezeket a betegségeket gyógyszerekkel próbáljuk szinten tartani, kialakítva ezze1 a krónikus betegség és beteg státuszát. Ebből az állapotból eddig a gyógyító orvos nem tudott kiutat mutatni. A krónikus betegségek gondozása során a betegek sorstalansága mindennapos kiábrándulás forrása volt az orvos számára. Az elfásulás, az igazi munkakedv elvesztése egyáltalán nem meglepő egy olyan közegben, ahol a betegek nem tudnak meggyógyulni, mert azok a módszerek, amelyek paradigmáinkban eddig léteztek, nem tudják megoldani a napi feladatokat. Amikor a krónikus betegségek gondozásába kezd egy orvos, az alapellátásban és a szakellátásban is hosszú időszak kezdődik el. Sokszor már előre el tudja képzelni a középkorú cukorbetegeket, amint húsz év múlva belépnek a rendelőajtón, és már a szövődmények valamelyikét diagnosztizálták náluk. Számomra azonban óriási erőt adtak és adnak a paleolit terápia során meggyógyult, korábban már reményt vesztett betegek. A paleolit terápiának köszönhetően a sikeres gyógyítás és gyógyulás lehetősége minden kolléga és beteg számára adott. Könyvem célja azoknak a tapasztalatoknak az átadása, amelyek hozzásegítettek olyan tévhitek legyőzéséhez, amelyeket a mai, evidencebased medicine (bizonyítékokon alapuló orvoslás) korlátként minden orvos elméjében elültet. A gyógyszeripar hatalmas fejlődésen ment keresztül, de senki nem tagadhatja érdekeit a minél nagyobb profitszerzésben. Ahol pedig a pénzügyi érdekek megjelennek, ott a tudományos tisztánlátás biztosan sérül. A világ vezető szakmai kollégiumai és orvosi döntéshozói egyáltalán nem mondhatók függetleneknek, s ennek minden következményével együtt hozzák meg ajánlásaikat. Nem vitatom ezek esetenkénti jogosultságát, de a gyakorlat sajnos a legritkábban igazolja teljes mértékben az elveiket. Tudjuk, hogy a gyógyszeripar az eladásokból profitot akar. Gondolkodjunk el azon, vajon miképpen lehet gond nélkül forgalomba hozni olyan gyógyszereket, amelyekről pár év után kiderül, hogy mellékhatásként halálos problémákat okoznak. Az engedélyeztetési folyamat során esetleg hamisított adatok kerülnek az engedélyezési hatóság vizsgálati anyagába? Vagy...? A kérdések sorát még folytathatnánk. A felelősök ott találhatók, ahol a torzított információk lecsapódnak, és újabb pénzügyi érdekeket és újabb torzításokat indítanak el. A gyógyszeripar érdemei elévülhetetlenek, sok hasznos gyógyszert gyárt, de a korlátait messze átlépve, kezében tartja az orvostudományt, és saját szerepét rendkívüli mértékben igyekszik felnagyítani. A gyógyítás szabadsága nemcsak a gyógyszerválasztás szabadsága, hanem lehetőség a gondolkodásra és az okok egyéni tisztázására. Egy orvos ezek által emelkedhet ki a jelenlegi ingoványból. A paleolit étrend az evolúciós orvoslás módszere. A gyógyításban megkérdőjelezhetetlenek az eredményei, épp ezért, minden bizonnyal egyre inkább előtérbe fog kerülni. Már most sejthetjük, hogy kiállja majd az idő próbáját, mivel a tiszta utakat követi, működik a gyakorlatban, s mert betegnek és orvosnak egyaránt visszaadja az orvostudományba vetett hitét. Ha pedig működik, akkor talán Magyarországon is alapvetően megváltozhat a beteg-orvos viszony, pusztán attól az egyszerű ténytől, hogy segítségével az orvosok képesek lesznek meggyógyítani azokat a betegeiket, akiket eddig nem tudtak. Gyakorlati útmutatásaim hasznosak lehetnek az orvosoknak és a betegeknek is. A könyv különös figyelmet szentel a cukorbetegségnek, hiszen Magyarországon a cukorbetegség és annak szövődményei a halálesetek legalább 40 százalékát okozzák. De ha minden lehetséges betegséget számba veszünk, akkor ez az arány a halálozások több mint felét is kiteheti. A hétéves kor alatti gyerekek esetében az új, felfedezett cukorbetegségek száma 20 év alatt 440 százalékkal emelkedett. A cukorbetegség jelenlegi kezelési formái és az életmódjavaslatok úgy tűnik, hatástalanok. Már hallom is a kollégák hárítását: a beteg nem tartja be az utasításokat, nem szedi rendesen a gyógyszereket, nem tud lefogyni stb. Azt hiszem, ennél nagyobb a felelősségűnk. Mint ahogyan nagyon sok más kórkép esetében, ma a cukorbetegek számára is a paleolit táplálkozás jelenti az egyeden lehetőséget a gyógyulásra. Természetesen mindig figyelembe kell venni a három alapvető kóroki meghatározót, amelyeket a cukorbetegségről szóló fejezetben részletesen kifejtek majd (inzulintermelés, inzulinrezisztencia, táplálkozás). Tapasztalataim alapján csak biztatni tudom a betegeket, gondolják át alaposan, hogy krónikus betegségben akarnak-e szenvedni, vagy szeretnék megadni maguknak a lehetőséget a gyógyuláshoz és az egészséghez, elkerülve a szövődmények kialakulását. Amikor elkezdtem tanácsokat adni cukorbetegeknek - átállítva őket a paleolit étrendre, és ezzel az egyszerű módszerrel az élettanilag lehetséges esetek meggyógyultak a kollégáim nemcsak csodabogárnak tekintettek, hanem még inkább kezdték emlegetni a hivatalos ajánlásokat és a mai értelemben vett, bizonyítékokon alapuló orvoslás irányelveit. Betegeim gyógyulását elszigetelt és véletlen eseteknek tulajdonítva, még annak a lét- jogosultságát is megkérdőjelezték, hogy az ajánlások átgondolásával más módszereket használtam. A válaszom nagyon egyszerű volt, amellyel minden szkeptikusnak és kételkedőnek is tudnék válaszolni: Nézzük csak meg, hogy egy átlag diabetológus Magyarországon hány cukorbeteget gyógyított meg. Aztán nézzük meg, hogy a paleolit étrend hatására, a gyógyszeres kezelések koordinálása után (ez végső esetben akár a gyógyszer elhagyását is jelentheti) hányán tekinthetők gyógyultnak, mondjuk egy év alatt. Nézzük át együtt az eseteket! Soha nem érkezett több kérdés, és nem éltek a lehetőséggel, hogy közösen áttekintsük az eredményeket. A puding próbája az evés. Ezért minden beteget és doktort arra biztatok, ismerje meg a paleolit étrend lehetőségeit! Itt kell megjegyeznem, hogy a szkeptikusok szakmai táborának képviselői nem sok energiát fektetnek saját maguk képzésébe. Közülük még soha senki nem tudott tudományos érveket felsorakoztatni, amelyekkel alátámaszthatta volna negatív és elutasító véleményét. Általában az is elmondható, hogy az ellenérzést vagy ellenszenvet mutatók semmilyen valóságos gyógyulást hozó tapasztalatot nem tudnak felmutatni, ennek ellenére sok esetben lebeszélik a betegeket a módszerről. Ez azonban nem egyénileg, hanem rendszerszinten kódolt tanácstalanság, a mai orvostudomány általános rákfenéje. Saját tapasztalataimra alapozva kijelenthetem, hogy a paleolit étrend veszélytelen és bátran alkalmazható, megbízható és hatásos gyógymód az ismert civilizációs betegségek gyógyításában. A népegészségügy számára a lehető legjobb tudományos alapú étrendi ajánlás lehetne, ha ezt elismernék. Munkám során olyan gyakorlati tanácsokat fogalmaztam meg, amelyek az orvost és a beteget egyaránt segítik a paleolit étrend és a cukorbetegség gyógyítása során felmerült speciális problémák megoldásában. A beteg kezelése során alapvető szempont a gyógyszerek helyes és körültekintő használata. Ha valakinek a lehetőségek szerint gyógyulnia kellene a paleolit étrend alkalmazása során, de nem így történik, akkor két fontos dolgot kell végiggondolnunk: van-e olyan gyógyszer (ezekből rengeteg van), ami ellenünk dolgozik, és a betegünk vajon valóban paleolit elvek szerint étkezik-e? Örömmel vetettem papírra gondolataimat, hiszen mi más célja lehetne egy orvosnak, mint a beteg javát szolgálni és klasszikus értelemben is gyógyítani. Ha ehhez Szendi Gábor fantasztikus munkája árnyékában hozzájárulhatok, akkor már megérte orvosi tanulmányokat folytatnom. Kiváló

7 egyetemekre jártam, ahol nemcsak az anatómiát tanították meg, hanem a gondolkodás és az orvosi szellemiség magját is elvetették bennem. Köszönet ezért Maknics Gyulának, aki elindított ezen az úton, a szentpétervári Kirov Katonaorvosi Akadémiának, a Szegedi Orvostudományi Egyetemnek, Iván Petrovics Pavlovnak és Szent-Györgyi Albertnek. Külön köszönetét kell mondanom Szilágyi Ákosnak, aki néhány fejezetnél és a táblázatok összeállításánál kamatoztatta filológiai ismereteit, valamint a családomnak, akik minden eszközzel segítették e könyv elkészülését. Balatonfenyves, június 25. HOGYAN LETTEM PALEO ORVOS? Betegeim jelentős része már egy-egy beszélgetés elején felteszi a kérdést: Doktor úr, hogy jutott eszébe a paleolit étrenddel gyógyítani, és milyen tapasztalatai vannak? Azt is sokan kérdezik, hogy nem támadnak-e a kollégáim, amiért a paleolit étrendet javaslom, holott az orvosok többsége hallani sem akar róla. Talán tanulságos lehet néhány gondolat ezekről a kérdésekről, és arról is, hogy egyáltalán miért vetődnek fel. Szerencsés embernek is mondhatnám magam. Egy olyan korszakban lettem orvos Magyarországon, amikor ennek a hivatásnak a gyakorlása talán a legnehezebbé vált. Mégis megtaláltam a lehetőséget arra, hogyan lépjek ki saját magam árnyékából. Az idáig vezető út azonban egyáltalán nem volt sima és áldozatmentes. Az útkeresés mindig bonyolult. Sok minden történik az emberrel, míg egyetemista és orvostanhallgató, de vannak alapvető momentumok, amelyek meghatározzák hozzáállását a munkájához. Számomra ilyen volt néhány esemény, amely Szentpéterváron történt. Kétség sem fér hozzá, hogy a Kirov Katonaorvosi Akadémia, ahol tanultam, a legkiválóbb szakmai színvonalat biztosítja. Az élettani tanszéken még megvolt a Nobel-díjas Pavlov szobája, abban az állapotban, ahogy a halálakor hagyta. Mindennap elhaladtunk mellette, mert erre kellett menni az ebédlő felé. Ha volt öt jelentkező, akkor egy egyetemista bekísérte őket a szobába, és mindent elmondott Pavlowal kapcsolatban. Láthattuk, sőt meg is érinthettük eredeti írásait és fényképeit. Lepkegyűjteményes dobozai is ott lógtak a falon. A szoba a tudomány szentélye volt. Ahogy teltek a hetek és az évek, már egyáltalán nem volt meglepő, hogy az ajtó előtt diákok, de még tanárok is sorba állva várták, hogy bejuthassanak. A tudományos munka és a tanulás a kezdetektől arról szólt, hogyan lehet majd a tanultakat gyógyításra, tudományos megfigyelésre és írásra használni. Ennek persze időnként fura aspektusai is voltak. Például amikor az első belgyógyászati propedeutika órán (itt tanulják meg az orvostanhallgatók, hogyan kell használni a vizsgálati eszközöket) mindjárt egy olyan beteget kellett vizsgálnunk, akinek minden szerve a másik oldalon volt (situs inversus). Hiába kerestük a szív hangját a baloldalon, nem hallottunk semmit. A tanszékvezető tábornok meg csak jókedvűen ült a széken és kuncogott a bajsza alatt, a beteg pedig, akivel nyilván jól ismerték egymást, még rá is játszott, és mindegyikünknek felkínálta a bal oldalát. Csak később derült ki, hogy. fogadásuk értelmében a beteg minden alkalommal, amikor a hallgatók nem jöttek rá a rendellenességére, ingyen kávét kapott a büfében. Ha nem lett volna mértékletes, valószínűleg meghalt volna koffeinmérgezésben. Már az első vizsgálatok alkalmával megtanultuk tehát, hogy alaposnak kell lennünk, különben nem jutunk eredményre. Hihetetlen erővel ültették belénk a mindenre kiterjedő, aprólékos szemlélődést és kutatást. Mivel volt beteganyag, ez nem is okozott nehézséget. A sebészeten mindennaposak voltak az Afganisztánban megsérült katonák, ezért nem csak a vakbélműtétet lehetett megtanulni... Orvosként a mai napig az ott tanult eszmeiségből élek. (Persze nem a szocializmus eszmeiségéből!) Amikor átkerültem a szegedi Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetemre, ilyen előzmények után már nem volt probléma a tanultakat átültetni a gyakorlatba. Ráadásul segített az egyetem szellemisége is, hiszen a szegedi egyetem akkoriban, az 1990-es évek elején, köztudottan intellektuális fellegvárnak számított az orvostudományi egyetemek között. A tanítás során határozott cél volt a gondolkodás igényének kialakítása. A gyakorlati szemlélet és a kutatás igénye mind arra ösztönzött, hogy a dolgok mélyére ássak. Különös egybeesésnek tartom a két egyetemen történteket, és hálás vagyok a sorsnak, hogy így történt. Milyen szép lett volna, ha minden olyan egyszerűen alakul, mint ahogy azt egyetemistaként gondoltam! De a rendszerváltás után az orvoslás teljesen más irányba indult el. Először is megjelentek a multinacionális gyógyszergyárak és a multinacionális eszközgyártók. A hazai gyógyszer- és gyógyászati cégek azonban egészen 1990-ig állami irányítás alatt dolgoztak, és nem sok mindent tudtak a marketingről. A multik pedig azonnal megérezték a volt keleti blokkban támadt lehetőségeket. Beindult a folyamat, amely húsz év alatt gátlástalan profitszerzéssé fajult. Az átlagorvos csak annyit érzékelt ebből, hogy hirtelen mellékjövedelemhez jutott. Mint kezdő orvos, mentőorvosként és intenzív terápiás orvosként kezdtem gyógyítani. Előéletemhez ezek kiválóan passzoltak, mert döntő mértékben egzakt dolgok voltak. Hamar kiderült azonban, hogy valami nem stimmel a többi szakmával. Nálunk, a központi intenzív osztályon nem volt kecmec: vagy tudtad, mit kell csinálnod, vagy nem. Előbbi esetben megmenthetted a beteg életét, de az utóbbiban esélyed sem volt rá. Pár év alatt a rengeteg ügyelet és a kiváló kollégák árnyékában jelentős szaktudást szereztem. A legnagyszerűbb az volt, hogy szinte mindenki szigorú erkölcsi tartással végezte az intenzív terápiát. Komolyan vettük az eseteket, és ha kellett, napról napra képeztük magunkat. Megszerettem a gyógyítást. Egy intenzív osztályon ugyan behatárold a sikeres gyógyítás lehetősége, mégis nagyszerű dolgokat tapasztalhattam meg. Azt hiszem, nagyjából az egyetlen, álca nélküli orvosi szakma az intenzívesé. A legfőbb motiváció a siker volt. És ezt szinte minden kollégáimról elmondhatom. Jó csapat voltunk. Amikor jön a gyógyszergyári bumm, óriási hajtóvadászat induld az orvosokért. Általában négy-ötszörös fizetést ajánlottak, plusz cégautód mobiltelefont, utazásokat és prémiumokat. Aki még nem dolgozott gyógyul szercégnél, az nem is gondolhatta, hogy mindennek milyen mellékhatásai lesznek. Mivel az intenzív osztályra nem jártak gyógyszerügynökök, még csak halvány elképzelésem sem volt arról, mi folyik a gyógyszerismertetői leple alatt. Egy aprócska, éppen kibontakozóban levő, intenzív terápiás gyógyszerekkel is foglalkozó gyógyszercéghez kerültem, így gyerekjáték volt beletanulnom az értékesítésbe. Kiképeztek eladástechnikából, és profi üzletkötő lettem. Öt év alatt végigjártam a ranglétrát akkor már nem a kis cégnél! hanem nagy multiknál. Anyagilag megerősödtem, de közben sok minded kiderült, amit sehogy sem tudtam összeegyeztetni a gyógyítással és a jó erkölccsel. Gondolkodóba ejtett például, hogy miért jó a betegnek, ha azért kap egy bizonyos gyógyszert, mert valaki rábeszélte az orvost, hogy azt a gyógyszert írja fel - pénzt, utazást ígérve a gyógyszerfelírásokért. Minél előbbre jutottam, annál komolyabb összegekbe és annál nagyobb erkölcstelenségekbe botlottam. Arról nem is beszélve, hogy bepillanthattam a szakmai kollégiumok működésébe, és arról is tudomást szereztem, hogy esetenként nyilvántartások is készülnek arról, mi mindent ajánlanak a gyógyszergyárak az orvosoknak a gyógyszerfelírásokért. Ami tény: ez nem a korrekt üzletről szólt, már csak azért sem, mert az üzlet a doktor és a gyógyszercég között köttetett, a szenvedő fél azonban a beteg volt. A betegek ugyanis nagyon sokszor azért azt a gyógyszert kapják, amit, mert éppen egy adott gyógyszercéggel köttetett megállapodás - és ha az indokolt gyógyszerre nem jut megfelelő betegszám, akkor a betegek indokolatlanul is megkapják. Ahogy haladtam a ranglétrán, egyre inkább láttam azt is, miképp intézményesülnek ezek a dolgok a cégek központjaiban, és megfigyelhettem, milyen kifinomult módszerek vannak a vezető professzorok meggyőzésére a kitalált diagnózisok esetétől a gyógyszer javasolhatóságának ok nélküli kibővítéséig. Márpedig tudjuk, hogy a szakmai kollégium döntései és javaslatai előtt az Országos Egészségügyi Pénztár is kénytelen fejet hajtani. A vizsgálatok manipulációit is volt alkalmam megtapasztalni. Számos vizsgálatot a gyógyszergyárak szerveznek, pénzelnek és irányítanak.

8 Itt igazán nagy összegekről van szó, szakmánként és vizsgálatonként több tízmillió forintról. Olyan esetről is hallottam, hogy a vizsgálati papírokat egy gyógyszergyári alkalmazott töltötte ki. A komolyabb vizsgálatok egy részét is manipulálják. A beteg azonban sehol nem került szóba, mintha nem is lett volna egészségügyi szereplő, az erkölcsi és a szó szerint életbe vágó problémákról már nem is beszélve. Egy bizonyos pont után mindezt már nem tudtam vállalni, viszont 'vállalva az egzisztenciális problémákat, szerettem volna visszatérni a gyógyításhoz. Egy orvosnak végül is az való. Így kezdtem dolgozni belgyógyászként. Három évet húztam le egy város belgyógyászati osztályán, ahol úgy tapasztaltam, hogy a lényeg gyakran az volt, ki mennyi beteget tud magának összeharácsolni. Tudomáson volt olyan orvosról, aki az adófizetők pénzéből fenntartott kórházban, állami vizsgálatokat igénybe véve, mindennap ellátta a magánbetegeit. Ezek után viszont érthető, hogy aki ebben a visszatetsző működésben érdekelti az ezt a rendszert testével és vérével is védi. Itt történt, hogy úgy gondoltam, megtisztelem a betegeket azzal, hogy adok nekik névjegykártyát. Elegánsnak tartottam. A betegekkel udvariasan bántam, emberszámba vettem őket. Elmagyaráztam, hogy milyen betegségük van, mire számíthatnak, és felvilágosítottam őket a lehetséges szövődményekről - egyszóval normális orvosként próbáltam működni! Hamar népszerű lettem a páciensek között. Sok visszajáró betegem letel és kezdtem azt gondolni, mindenki megelégedésére dolgozom. Én csali becsületesen, emberségesen akartam orvos lenni, ám arra nem számítottam, hogy ez kivívja mások rosszallását. A névjegykártyát kikérte magának a felettesem, mert szerinte ez nem divat egy kórházban, és előtte kellett volna engedélyt kérnem. Ezt a véleményt nem fogadtam el. Beszélgetésünket így rögtön követte egy másik a kórház igazgatójával, aki felhívta rá figyelmemet, hogy úgy lenne ildomos, ha elfogadnám a felettesem véleményét. Ez ellen semmi kifogásom nem volt, de a névjegykártya ügyében továbbra sem adtam igazat a felettesemnek. Innentől ment a szurkapiszka. Valódi leckét kaptam a magyar egészségügyből, amit most is feudális, nehézkes és egyáltalán nem hatékony rendszernek tartok. Azt láttatta, hogy hiába próbálok emberségesen viselkedni, attól a betegeim még neon gyógyulnak meg, ráadásul a gyógyszerek pusztító mellékhatásait a gyakorlatban is kezdtem tapasztalni. Sok beteget állítottam be antidiabetikus terápiára, de az általam addig megismert módszerekkel egyetlenegyet sem sikerült meggyógyítanom. Elkezdtem új megoldásokat keresni, példán a cukorbetegség kezelésére. Egyre világosabbá vált, hogy az az út, amelyen elindultam, már nem sokáig járható számomra. Eljött a függetlenedés ideje. Családorvos lettem. Itt ugyan már a magam ura voltam, mégsem tudtam közelebb férkőzni bizonyos betegségek hatékony gyógyításához. Úgyhogy tovább keresgéltem a megoldást. A táplálkozás központi kérdés volt az életemben. Persze nem azért, mert annyira szeretek enni, hanem mert időközben a családommal együtt én is elhíztam. Még most is elborzadva gondolok vissza arra, ahogy az első gyógyszergyári autóban ültem, és napról napra figyeltem a hasamon növekvő hájréteget. Nem szerettem magamat, viszont úgy gondoltam, ha már egyszer falun lakunk, jó lenne egészségesen táplálkozni. Már korábban elkezdtek gyűlni a háziállataink. Előbb csak kutyáink voltak, aztán lett egy tyúkunk is. Eleinte még féltem, hogy a feleségem velük együtt kivág otthonról, de az állatok egyre többen lettek. Mire háziorvosként dolgoztam, már egy kis gazdaság alakult ki a házunknál. Lassan a szomszédok is megszokták, hogy a városból kiköltözött doki olyasmivel foglalkozik, amit ők épp most hagytak abba. (Azért csendben megjegyezném, azóta sokan újrakezdték az állattartást, és egyre több embert fertőzök meg.) Végül pedig ráakadtam Szendi Gáborra, akiről már voltak előképeim. Annak idején őt találtam egyedül, aki nem gyógyszerrel akarta meggyógyítani a pánikbetegséget. Szimpatikusnak találtam, és hamarosan felleltem Paleolit táplálkozás című könyvét is. Ez a munka meghatározó lett számomra, hiszen ahogy elolvastam, tudtam, választ kaptam a kérdéseimre. Egyik napról a másikra szinte az egész családom átállt a paleolit táplálkozásra. Rövid idő kellett ahhoz, hogy tudjam, valami nagy változás tanúja vagyok. Innen már egyenes út vezetett a paleolit rendelésekig. Most már, egyre tapasztaltabb gyógyítóként, azt mondhatom, fantasztikus dolog részese lehetek. Ilyen valóban csak egyszer adódik az ember életében. A sok erőfeszítés nem volt hiába. Tizenöt éve vagyok orvos, de a sikeres gyógyítás módszerének kulcsát Szendi Gábor adta a kezembe. Egészen addig idegennek éreztem magam körül az egészségügyet, amíg el nem kezdtem a paleolit szemléletű orvoslást. Korábban korrupciót és nemtörődömséget tapasztaltam mindenütt, és láttam, hogy a betegek érdekét szinte sehol nem vették figyelembe. A paleolit táplálkozás módszerének; segítségével azonban ki tudtam törni ebből az ördögi körből. Nagy lendülettel, teljesen új emberré válva éreztem a gyógyításban rejlő lehetőséget, és hittel álltam neki ennek a munkának. Eddig még nem okozott csalódást, sőt meggyőződésem, hogy a paleolit étrend általi meggyógyult betegeim aránya meg is haladja hazai belgyógyász kollégáim sikeres gyógyításainak az arányát. Ez azt jelenti, hogy tudok segíteni a betegeken. Ennél többet egy orvos, azt hiszem, nem kívánhat. AZ ORVOSTUDOMÁNY DARWINI ALAPJAI AZ EVOLÚCIÓ ÉS AZ ORVOSTUDOMÁNY A jelenkori természettudományos kutatók és szakemberek szerint a világ legeredetibb és legnagyszerűbb gondolata Darwin evolúciós elmélete. Ebből nőttek ki többek között a modern orvostudomány olyan meghatározó alaptudományai, mint az élettan, a kórélettan vagy a biokémia. Csak ez az elmélet juttathatott el bennünket a gyógyítás valódi lehetőségeihez. Darwin nélkül nem lenne gyógyítás. De vajon miért felejtettük el, főleg mi, orvosok, hogy honnan indultunk? Nem lenne ideje visszafordulni a zsákutcából? Az evolúciós orvostudomány három témakör köré csoportosítja vizsgálatait. A kutatók egy része emberelődeink feltárt maradványait vizsgálja. Ezt az orvostudományt nem feltétlenül orvosok művelik, de ha igen, akkor is szorosan együttműködnek antropológusokkal és régészekkel. Számos eredményt tudnak felmutatni, amelyek múmiák és fossziliák vizsgálataiból erednek. Szoros a kapcsolatuk az etnográfusokkal is, akik főleg a civilizációs betegségek kóroki tettenérésében segédkeznek. A kutatók egy másik csoportja a fertőző betegségek kórokozóival, a vírusokkal, baktériumokkal és egyéb egysejtű kórokozókkal foglalkozik. Talán legnagyobb eredményeik a szemünk előtt óriási evolúciós csatát folytató HÍV vírus kapcsán ismertek. Az evolúciós orvoslás legnagyobb táborát azonban ma is azok az orvosok alkotják, akik a darwini eszme és a jelenkor kapcsolatából vezetik le a betegek gyógyításához nélkülözhetetlen módszereket. E módszerek kiindulópontjának mindenképpen az evolúciós pszichológia tekinthető. Mit is jelent ez napjainkban? Röviden azt lehetne mondani, hogy 32 evolúciós igazság tényeit alakítják át az orvostudomány igazságává. Erre pedig azért van szükség, mert az irányított orvostudomány túl nagy terepet követelt magának, és tévútra vitte az orvoslást. A kórképek okát nem keressük. A dolgok eredetére nem vagyunk kíváncsiak. Tekintsük át röviden, miről is szól orvostudományi értelemben az evolúció elmélete. Darwin szerint minden élőlény célként tekint a szaporodásra. Ez azért van, mert az evolúció mozgatórugója, a természetes szelekció, a szaporodás révén realizálódik. Szaporodás során sejtjeink lemásolják a genetikai állományunkat alkotó DNS-t. Ezek a másolások soha nem tökéletesek; minden egyes másolásnál hibák keletkeznek. A hibák keletkezésén túl a gének, azaz az örökítőanyagok keveredhetnek is. Ezt nevezzük a DNS mutációjának. Vannak olyan sejtek, amelyek nem élik túl a hibákat és keveredéseket, és vannak, amelyek túlélik, de alkalmatlanok lesznek a működésre. És mindig lesznek olyanok is, amelyek a másolási hibák és a keveredés miatt a környezethez képest előnyös változáson mennek keresztül. Minél több a szaporodás, azaz a másolás és a keveredés, a sejtekben annál nagyobb az esély a környezethez jobban alkalmazkodó mutációkra. Már nagyon régóta így megy ez. Folyamatosan alkalmazkodunk a környezetünkhöz. Ezt a pár perc alatt leírt összefüggést Darwin közel húsz év kutató munkával sejtette meg, és 1859-ben le is írta A fajok eredete című

9 munkájában. Röviden azt is mondhatnánk, hogy a környezet különböző hatásai, mint például a meleg, a hideg, a bőséges táplálék vagy éppen a táplálékhiány olyan génhibákat (másolási hibákat és génkeveredéseket) segítenek érvényesülni, amelyek az élőlény javára válnak. Sikeresebben élnek túl, sikeresebben szaporodnak, és egyre több egyed hordoz hasonló genetikai kódot. Itt meg kell említenem egy Ágoston-rendi szerzetest, Johann Gregor Mendelt, aki genetikai kísérleteivel nagymértékben igazolta Darwin sejtéseit. Ma már azt is tudjuk, hogy bizonyos mutációkat génkapcsolók irányítanak. Annak valószínűsége, hogy ezek a mutációk, mondjuk egy adott pillanatban gyorsabbá teszik a gepárdot, nagyon kicsi. Hosszú idő azonban biztosíthatja ezt az átalakulást. Ezek olyan időtartamok, amelyeket emberi léptékkel nem észlelhetünk, és nehezen is képzelhetők el. Egy-egy fejlődési szakaszhoz több százezer, néha több millió év kell. Ez az élet biológiai lényege: változni, a környezethez alkalmazkodni és minél több utódot létrehozni. Minél többször szaporodik egy élőlény, annál inkább várhatjuk, hogy ezeket a jelenségeket mi is megfigyelhetjük. De kik szaporodnak ilyen gyorsan? A 21. században a HÍV vírus esetében a szemünk láttára alakultak ki új fajok. Erre érdekességképpen még vissza fogok térni. Hogyan is viszonyulunk Darwin elméletéhez? Milyen összefüggések érvényesek emberi fajunkra? Mit jelent számunkra az evolúció? Törzsfejlődésünk nagyjából 2,5-2,8 millió éve kezdődött, de a Rudapithecus hungaricus körülbelül tízmillió éves. A számok ebben a témában is időről időre változnak, hiszen a régészek újabb és újabb fossziliákat találnak, de az időpontok inkább mindig kitolódnak. Emberelődeink genetikai állománya nyilván nem volt azonos a mai Homo sapiens egyedeivel, de minden bizonnyal nem állt tőlük messze. Ami viszont tény, hogy ebben a közel hárommillió éves időszakban, leszámítva az elmúlt ezer évet, szoros kapcsolatban éltünk a természettel. Mi több, részei voltunk a nagy egésznek, a föld biológiai létének. A földművelésre való áttéréssel azonban agyunk fejlődése kezdte kikapcsolni evolúciós pályánkat a természet roppant erejéből. Persze ez nagyon lassú folyamat volt, tele minden szempontból modellezhetetlen külső tényezővel, de a darwini evolúciós elmélet a törzsfejlődésünk során nagyszerűen végigkövethető volt, és ma is az. A főemlősökkel legkorábbi közös őseink nagyjából kétmillió éve élhettek. Ezalatt, mondjuk a csimpánzokéhoz képest, nem sokat változott a genetikai állományunk. A különbség mértéke rendkívül csekély, alig egy százalék, ráadásul ennek is csak mindössze 7-9 százaléka kódol működő géneket. A többi nem működő géneket jelöl, vagyis csak opciók. Ha a ezer évvel ezelőtti állapotokat tekintjük, sejteni lehet, hogy a kétmillió éves, egyszázalékos eltérés a csimpánz és az ember között tulajdonképpen a nullára redukálódik, ha a saját fajunkat vesszük alapul. Ez azt jelenti, hogy az embernek a 10 ezer évvel ezelőtti genetikai állománya az utóbbi időben nem sokat változott. Ez nemcsak az evolúció nagyon lassú óraművének köszönhető, hanem annak is, hogy a környezetünk nem sok változtatásra kényszerített bennünket. Ennek látszólag ellentmondanak azok a feltételezések, amelyek a jégkorszak utolsó időszakát - úgy nagyjából ezer évvel ezelőtt - egy időre teszik a földművelés kezdeteivel. Látszólag így is van, hiszen a gabonafélék és egyéb termékek ekkor kezdtek bekerülni az emberiség táplálékai közé. Csakhogy ezt nem a természet produkálta, hanem az ember, mint fáj, saját maga. A természet soha nem állítana elő ilyen mennyiségű gabonát fogyasztásra, mi kezdtük el termeszteni. Valószínűleg azért, mert az életet nem lehetett folytatna más kiegészítő táplálékok nélkül. A kieső húst a gabonafélék termesztése pótolta. Ahhoz a környezethez, ami természetes viszonyok mellett körülvett bennünket, a legapróbb részletekig alkalmazkodtunk, egészen addig a pillanatig, amíg a környezetünket mi magunk nem próbáltuk meg befolyásolni. Ebben az első mérföldkő minden bizonnyal a földművelés lehetett. Számunkra leegyszerűsítve ezt jelenti az evolúció. Alkalmazkodtunk az évmilliók folyamán kialakult a környezetünkhöz, majd egy másik fejlődés, az agy fejlődése megpróbálta átírni a darwini elveket, és más irányába terelni a folyamatokat. A CIVILIZÁCIÓS BETEGSÉGEK Kialakulásukat tekintve négy nagy csoportját tudjuk megkülönböztetni a betegségeknek: fát mondhatjuk tehát, hogy az evolúció ránk is óriási hatással volt, minden tekintetben alakította genetikai állományunkat, és rajta keresztül adtunk válaszokat a környezet kihívásaira. Az evolúció megteremtett egy bonyolult egyensúlyt, ami a mindennapjainkat vezényli. Minden olyan tényező, amely ezt az egyensúlyt megváltoztatja, zavart okoz az életfolyamatainkban, betegség lehet a következménye. Betegségeink okát hosszú ideig sámánok és táltosok, majd a vallások magyarázták. Ezeket az ősi közösségekhez tartozók elfogadták, semmilyen formában nem merült fel tagadásuk. Valójában évvel ezelőtt a biológia és technika fejlődése kezdte ki a régi korok magyarázatait. A betegségek okait ekkor kezdtük kutatni. Az előbb említett betegségcsoportok közül az első három esetében, bizonyos ismeretek birtokában nagyon hamar ok-okozati viszonyt lehetett igazolni. Ennek megfelelően a gyógyítási módszerek azonnal eredményhez vezettek. A genetikai betegségeket megtanultuk felismerni. Manapság már - több-kevesebb sikerrel - a génsebészet felé tartunk. A vírusok, a baktériumok elleni küzdelemben óriási eredményeket értünk el. Azonosítottuk a betegség kórokozóit, majd az immunrendszert esetleg gyógyszerekkel manipulálva, legyőztük őket (bár a védőoltások szerepe sok vitára ad okot). Baleseteknél ma már kitűnő lehetőségek állnak rendelkezésünkre az intenzív osztályokon és a műtőkben. Az orvostudomány hozzáállása tehát az első három betegségcsoportnál sikeresnek mondható. A negyedik csoportba tartozó, úgynevezett civilizációs betegségek azonban sokáig alattomosan terjedtek, megoldhatatlannak tűnő helyzetet teremtve az orvoslásban. Pedig éppen ez az a terület, ahol óriási eszközöket vetünk be a probléma leküzdésére. A megoldás 1859 óta előttünk hevert, de a felismerések nem mindig egyszerűek. Fáradságos munkával, kutatásokkal azonban közelebb tudunk jutni a megoldásokhoz. Ha az orvostudomány mérföldköveit próbáljuk kijelölni, sok eseményt és nevet idézhetnénk - hatásukra megváltozott a gyógyítás története. Az evolúciós orvostudománynak köszönhetően pedig megtörtént a felismerés, hogy a jelenlegi helyzetet a darwini szellem jegyében tudjuk megoldani. Vizsgálatok kezdődtek, eredmények látnak napvilágot, és kezd kibontakozni a civilizációs betegségek gyógyításának útja. Ehhez azonban elengedhetetlen lenne, hogy minél több biológus és orvostanhallgató elolvassa A fajok eredetét. Ez általában elmarad, jóllehet csaknem valamennyi biológus és orvos elfogadja az evolúció eszméjének igazságát. Egyesek közülük megszállottan túlbonyolítják a darwini elveket - talán a saját érdekükben, de talán azért is, mert ezeket nem ismerik kellőképpen. A SZEMÜNK ELŐTT ZAJLÓ EVOLÚCIÓS HÁBORÚ Az 1980-as évek elején az USA-ban különös betegséghalmozódást fedeztek fel néhány homoszexuális férfi esetében. Ezek a páciensek rejtélyes módon ugyanolyan tüdőgyulladásban betegedtek meg, és rövid időn belül meg is haltak. Az utóbbi 25 évben ennek a betegségnek nagyon sok rejtélyét sikerült tisztázni. Csak azért akadtunk a nyomára, mert az evolúció ebben az esetben emberi mértékkel belátható időre sűrűsödött össze. A HÍV vírusról és az AIDS-betegségről van szó. A HÍV vírus a 20. század orvosának az evolúció emberi léptékekkel is látható megtestesítője. A csupasz darwinizmus, az élő, hibás másológép. Jobb szemléltető eszközt nem is lehetne kitalálni. Természetesen nem magasztalni akarom a halálos kórt terjesztő vírust, de nem hagyható figyelmen kívül, hogy benne Darwin elméletének évtizedeken átívelő példáját látjuk. A gyanú felmerülésétől számítva a felfedezése viszonylag gyors volt, és már mindent tudunk róla, még azt is, miért nem vagyunk képesek sikeres ellenszert találni ellene. Ma is szedi áldozatait.

10 De mi is történik valójában? A HÍV vírus viszonylag egyszerű. Van benne két RNS-szál (örökítőanyag), két revers transzkriptáz (másoló enzim) és a burkában kétféle fehérje. Amikor a vírus az emberi CD4 lymphocytákkal, immunrendszerünk specifikus védekezősejtjeivel találkozik, a burokfehérjék átjuttatják az emberi sejthártyán. Ekkor a vírus a másoló enzim segítségével bemásolja saját RNS-ét az emberi örökítőanyagba, a DNS-be. Ezzel arra kényszeríti az emberi sejtet, hogy nagyüzemben hozza létre a HÍV vírust. Szervezetünk felveszi a harcot, és az immunrendszer elkezdi pusztítani a szaporodó vírusokat. Egy ideig bírja a versenyt a szervezetünk, de aztán fokozatosan átveszi az uralmat a HÍV vírus. De miért? Az evolúció lesz a fő támogatója. A vírus mutációs potenciálja egymilliószor nagyobb az emberi sejtnél. Ez azt jelenti, hogy a másolóenzim rendkívül sokat hibázik, amikor másolja a vírus RNS-ét. Így, mivel a vírusok mindennap legalább egy alkalommal szaporodnak, nagyon-sokféle változat jön létre a lymphocytákban. Immunrendszerünk a legtöbbjüket elpusztítja, sokuk már eleve életképtelen, de mindig lesznek olyanok, amelyek el tudnak bújni, mert az immunrendszer nem tekinti betolakodónak őket. Ezek az egyedek tovább fertőznek, és előbb-utóbb a beteg halálát okozzák. Ráadásul a HÍV azokat a sejteket támadja meg a CD4 lymphocyták személyében, amelyek egyébként is az immunrendszer működtetésében vesznek részt. Így a vírus szép lassan győz. Nagyon sok hibás szaporodással folyamatosan alkalmazkodik a megbetegített szervezethez. Ez a kulcsa a túlélésének. A szemünk előtt igazolja Darwin elméletét az evolúcióról. Ezt bizonyítja a vírus sikeresen feltárt története is. A vírus RNS-e beépül a megbetegített, majd meghalt ember sejtjeibe, ezért ezeket az örökítőanyag-darabkákat visszamenőlegesen meg lehet keresni a holttestekben, így is történt, és a sok exhumálás során feltérképezték a vírus feltételezhető, tulajdonképpen bizonyossággal állítható fertőzési útvonalát. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a világon két különböző vírus indult útjára az 1940-es években. A HIV1 és a HIV2. Mindkettőnek számos alfaja ismeretes, ez pedig csak úgy lehetséges, ha a vírus rendkívül gyorsan változik. Az egyik nyugat-afrikai csimpánzoktól, a másik a cerkófmajmok családjába tartozó, szintén Afrikában élő kormos mangábéktól ered. A vírus valószínűleg már réges-régen megjelent az emberben, de nem tudott gyorsan fertőzni, mert ehhez nem voltak adottak a feltételek. Valószínű, hogy a majmok húsának elfogyasztása volt az oka az emberre való terjedésnek. Egy ismeretlen viktoriánus kori utazó vadász így írt afrikai útja után: Van valami rendkívül gusztustalan abban, hogy megegyünk valamit, ami megnyúzva és feltálalva egészen úgy néz ki, mint egy kisgyermek. Bőven akadt példa a majmok ételként való fogyasztására. Egyes kannibál afrikai törzsek az 1860-as évek után kezdtek áttérni a majomhúsra. Ekkor már jelen lehetett a vírus és szedte áldozatait, de még nagyon lassan terjedt. Az első exhumált afrikai beteg, aki bizonyítottan AIDS-ben szenvedett és 1959-ben halt meg, Belga-Kongóban, a mai Kongói Demokratikus Köztársaságban lakott. A kereskedelem fejlődése, az utazások és a szexuális szabadosság is feltehetően táptalaja lett a vírus terjedésének. Európában az első bizonyított eset egy norvég tengerészé, aki az 1960-as évek során fertőződhetett meg Afrikában, és 1976-ban hunyt el. A vírusnak ez a típusa jutott el az Egyesült Államokba is. Az USA és Európa jelenlegi^ megbetegedéseit a HIV1, míg Ázsia és Afrika fertőzéseit a HIV2 alfajai okozzák. A természetben több hasonló vírus is van, amely állatokat támad meg. Okozhatnak akár tömeges állatpusztulásokat is, például macskáknál és delfineknél. A HÍV vírus 1986 táján nagy riadalmat keltett az Egyesült Államokban. Különböző elméletek láttak napvilágot az eredetéről. Volt, aki gyermekkori pszichés trauma következményének, volt, aki katonai kísérted termékének tartotta, de egyesek azt gondolták, Tutanhamon sírjában rejtették el, hogy távol tartsa a sírrablókat. A valóság sajnos sokkal rosszabb! A HÍV vírus ugyanis az evolúció próbatétele immunrendszerünkkel és az orvostudománnyal szemben. Jelenleg az afrikai lakosság körülbelül 50 százaléka fertőzött. A Botswanában született gyermekek várható átlagéletkora 20 év körül van. Ha nem lenne AIDS, ez az életkor év lehetne. A vírusnak legalább alfája van, és nincs ellene hatásos gyógyszer, sőt a gyógyszerek a sok mutáció miatt még segíthetik is a vírus átalakulását. Szerencsére az életmódunkkal azért valamelyest tudunk védekezni ellene. Az AIDS szép és egyben tragikus példa arra, hogy az orvostudomány betegségszemlélete milyen szoros összefüggésben van az evolúcióval. TÁPLÁLKOZÁS A FÖLDMŰVELÉS KORA ELŐTT Az etnográfia és antropológia, valamint az evolúciós orvostudomány vizsgálataiból hasonlóképpen alkothatunk képet arról, mit jelent életminőségünk szempontjából a földművelés, s hogy milyen összefüggés van a darwini evolúciós elmélet, a földművelés és a civilizációs betegségek között. A földművelés kezdeteit a régészek nagyjából ezer évvel ezelőttre teszik. Talán nem véletlen, hogy ekkor lett vége az utolsó glaciálisnak (kicsit elnagyoltan fogalmazva, az utolsó jégkorszaknak). Elődeink nyilván olyan területeket találtak, ahol állati fehérjére nem nagyon számíthattak, még az akkori, rendkívül alacsony népsűrűség mellett sem. Valamilyen formában viszont pótolni kellett az állati fehérjéket. Kézenfekvő volt tehát olyan növényeket gyűjteni, amelyeknek magját használni tudták. Más vélemények szerint semmi kapcsolat nincs a jégkorszak vége és a földművelés között, hiszen a magvakat már nagyon régóta használták különböző formában: festékeket és gyógyszereket is készítettek belőlük. Aztán, kiegészítő tevékenységként, ebből fejlődött ki a földművelés. Megint mások azt mondják, eleinte nem is magunknak, hanem az összeterelt, karámokban tartott állatoknak termeltünk gabonát, és csak a szükség vitt rá bennünket a fogyasztására. Az azonban biztos, hogy olyan gabonákat, mint manapság, 10 ezer évvel ezelőtt nem termesztettek. Az is biztosnak tűnik, hogy elődeink a 18. századig nem is nagyon tekintették fő élelemforrásnak a gabonákat. Ezt számos művészeti és írásos emlék, valamint a közvetlen következtetés is alátámasztja. A 18. század környékén elég sok éhínséghullám és betegség tizedelte a Föld lakosságát. Szükség lett a tömegélelmiszerekre. Ezt a szerepet szánták a különböző gabonáknak és például a burgonyának is. A burgonyát Magyarországon erőszakkal terjesztették a parasztok között. Fia valaki nem ültetett, ötven botütés járt érte. Kicsit ugorjunk, és vizsgáljuk meg a táplálkozástudomány néhány kérdését evolúciós szempontból. A földművelés kezdetéig, nagyjából 2,5 millió évig ugyanazokat az élelmi anyagokat használtuk. Kizárólag olyanokat, amelyeket a természetben találtunk. A földművelésnek, az állattenyésztésnek és az élelmiszer-kémiának köszönhetően azonban ezek az élelmi anyagok jelentősen kiegészültek. Ma nagy mennyiségben, néha kizárólagosan mesterséges anyagokat eszünk: tejet, gabonát, cukrokat stb. Fontos megemlítenünk, hogy attól, hogy a tej a természetből származik, még nemi biztos, hogy nekünk is természetes táplálékunk Ezt valahogy úgy tudná szemléltetni, hogy hiába a természetből származik például az alma, a lónak mégsem természetes tápláléka. Különbséget kell tehát tennünk a természetből származó és az adott faj számára természetes élelem között. A kérdés az, hogy ezekhez a nem természetes tápanyagokhoz tudtunk-e alkalmazkodni, hogy a szervezetünk képes-e azokat lebontani és hasznosítani a biokémiai rendszereinkben. A tej esetében könnyebb a dolgunk, mert egyszerűen meg lehet vizsgálni, vajon le tudjuk-e a bontani a tejcukrot. Az emberiség többsége erre nem képes. Nyolcéves korunk után laktózbontó képességünk szinte teljesen eltűnik. Így azonnal felvetődik a kérdés: miért jó, ha laktózt tartalmazó tejet fogyasztunk? A gabonákkal kapcsolatban nehezebb a feladat. Ehhez minden egyes gabonát különkülön kellene megvizsgálni, és végigvezetni a lehetséges biokémiai lebontási utakat. Ebben a tudománynak még csak részeredményei vannak. Idekapcsolódnak a közvetett és a közvetlen bizonyítékok, amelyeket két nem akarok ismételni, hiszen Szendi Gábor Paleolit táplálkozás című könyve a tej és gabona vonatkozásában tökéletes összefoglalást nyújt.

11 Miért van az akkor, hogy a parányi HÍV vírus átver bennünket, és ha kell, hetente alkalmazkodik a környezetéhez, nekünk pedig 10 ezer év sem volt elég, hogy alkalmazkodjunk a megváltozott táplálékokhoz? A válasz egyszerű. A parányi vírusnak három alkotórésze van, igaz, mindjárt kettő, mindenből. Nekünk azonban olyan mennyiségű, amit nehéz tévedés nélkül számmal kifejezni. Talán azt is lehetne mondani, hogy megszámlálhatatlan. Az emésztés és a biokémiai utak olyan összetettek, hogy egyetlen másolási hiba nem tud változást előidézni. A HÍV viszont egyetlen mutációval megváltoztatja magát, majd pár nap alatt több százezer vírust hoz létre ugyanazzal a mutációval. Ahhoz, hogy egy biokémiai rendszert megváltoztassunk egy egész szervezetben például az élelmiszerek lebontásának és hasznosulásának útját olyan sok, egymás utáni rendszerben bekövetkező mutációra lenne szükség, amihez nemcsak 10 ezer, de talán még több millió év és is kevés. Ennek egyenes következménye, hogy semmilyen evolúciós hasznunk nem lehet olyan tápanyagok fogyasztásából, amelyeket nem ismertünk a földművelés kora előtt. Persze a fagyi és a dobostorta nagyon finomak. De az evolúciót ez hosszú távon egyáltalán nem érdekli. Valószínűleg szelektálni fogja a fagyi- és édességevőket. A civilizációs betegségek kórokának elméleti vizsgálata hívta fel a figyelmet a földművelés előtti korok táplálkozásának a szerepére. Ennek megfelelően indultak aztán vizsgálatok, és jutottak arra a következtetésre, hogy a táplálkozástudomány számára a legfontosabb korszak a paleolit kor. Aztán további elemzések és kutatómunka révén lehetővé vált, hogy e felismerés gyógyító eszközzé váljon. Az evolúciós orvostudomány, alkalmazva a darwini eszmét és tényeket, megalkotta a paleolit táplálkozást, mint terápiás módszert, mint gyógyító eszközt a civilizációs betegségek kezelésében. Ez alapvetően azt is jelenti, hogy az orvostudomány lazíthat a gyógyszeripar szorításán, hiszen talált más megoldást bizonyos betegségek gyógyítására. Persze azt is jelenti, hogy az emberi faj érdekében át kell gondolnunk az élelmiszeripar szerepét és a mezőgazdasági struktúránk hasznosságát. Ennek tükrében a paleolit étrend túlnő orvosi jelentőségén, és globalizált világunkban alapvetően meghatározza majd gazdasági struktúránk és iparunk fejlesztését - hacsak mesterségesen nem tudjuk majd ellensúlyozni a glutén, a tejfehérjék és a lektinek stb. megbetegítő hatásait. Darwin 1858-ban adta elő eszméit a londoni Linné Társaság gyűlésén. Nagy sikert nem aratott, sőt bizonyos kijelentései botrányosnak tűntek, többek között az is, hogy a majmok a rokonaink. Thomas Bell fogorvos, a társaság akkori elnöke, abban az évben így összegezte a társaság munkáját: Ebben az évben elmaradtak azok az átütő felfedezések, amelyek mintegy egy csapásra forradalmasítják tudományágunk gondolkodását; úgy tűnik, igen távol állunk attól, hogy bármilyen hirtelen és briliáns újítást várhatnánk, amely bármely tudományágon maradandóan rajta hagyná a nyomait, vagy hosszú távon és jelentősen szolgálná az emberiség javát. Ügyet sem vetett Darwin gondolataira. Mellé is lőtt rendesen. Az a szomorú tény és igazság, hogy sem a HÍV vírusnak, sem az evolúciónak nem volt szüksége Darwinra. Ö annak a kutató szellemű tudósainak a megtestesítője, aki a biztos megnyugvás helyett inkább a gondolkodó bizonytalanságot választotta. Művészet nincs alkotó nélkül. Dalí, Rubens, Monet és Renoir nélkül nincs festészet, Michelangelo és Rodin nélkül nincs szobrászat. A tudomány azonban független a művelőitől, és a tudományos tények előbb-utóbb bebizonyosodnak. A paleolit táplálkozás hatása a betegségekre ilyen - és tényeken alapul. Ezért független a kutatóktól és a kritikusaitól. Érdemes megvizsgálni és tanulmányozni őket, mielőtt lesöpörnénk az asztalról úgy, ahogy annak idején Bell tette Darwin elméletével. Amikor különböző betegségek gyógyításába fogunk, hasznos és okos dolog elgondolkodni azon, vajon az evolúció a konkrét betegség kapcsán milyen információkkal szolgál. Különösen igaz ez azokra, amelyeket a környezetünk és életmódunk változásai okoznak. Az elmúlt 150 év során leginkább a táplálkozásunk változott meg. Érdemes figyelembe venni azokat a vizsgálatokat, amelyeket az utóbbi időszakban a természeti népekkel kapcsolatban végeztek. A vizsgálatok már az 1950-es és 1960-as években elkezdődtek. A megfigyelések és vizsgálatok orvostudományi szempontból szinte minden esetben egy irányba mutattak: a vizsgált népek egészségesek voltak, a bennünket gyötrő kórképek még elvétve sémi fordultak elő náluk, és nem találtak daganatos betegségeket sem. Azt is nagyon fontos megemlíteni, hogy egyik természeti nép sem él földművelés alapú társadalomban. Ellátásukat kizárólag a vadászat, a halászat és a gyűjtögetés biztosítja. A megfigyelések alapján egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az emberiség új kora komoly kihívásokat fog számunkra jelenteni. Ha az orvostudományi összefüggéseket vizsgáljuk, akkor leginkább az érdekel bennünket, hogy a természeti népek miért nem betegednek meg a nálunk krónikus betegségnek számító betegségekben (cukorbetegség, érelmeszesedés, szívinfarktus, autoimmun betegségek). A vizsgálatok egyértelműen azt mutatják, hogy ők úgy élnek, ahogy az evolúció által kialakított élettani rendszereik megkövetelik. Ha ezt a szemléletet követjük, akkor az orvoslásban is új utakat találunk. A gyógyszereknek csak elenyésző része született az evolúciós szemlélet nyomán. Csak olyan esetben mondhatjuk, hogy az evolúciós szemlélet szerint járunk el, ha például olyan hormonokat pótolunk, amelyek hiányoznak a szervezetünkből, akár genetikai, akár szerzett ok miatt. De a gyógyszerek többségükben nem jelentenek evolúciós utat, használatukkal arra törekszünk, hogy az adott panaszt vagy tünetet kezeljük és megszüntessük. Az oki terápia azonban gyógyszerekkel többnyire nem valósulhat meg. ORVOSTUDOMÁNYI TÉVHITEK Az orvostudományi tévhitek átszövik mindennapi életünket. Sok esetben ártalmatlanok, de vannak közöttük olyanok, amelyek rombolják az egészségünket. Kialakulásuk valószínűleg a magyarázatkényszerrel függ össze. Amikor még nem tudunk tudományos magyarázatot adni bizonyos eseményekre és történésekre, megjelennek az áltudományos magyarázatok. Idővel aztán szembesülünk a tényleges magyarázattal is, de akkorra már az adott tévhit teljesen beitta magát a köztudatba. Előfordul, hogy a társadalmi környezet nem alkalmas a valóság elfogadására. Elgondolkodtató azonban, hogy bizonyos tévhitek még orvosi körökben is tartják magukat. Ma már kétkedés nélkül elfogadjuk, hogy a Föld gömb alakú, és hogy nem a naprendszer középpontja. Voltak azonban korok, amikor ilyen kijelentésekért tudósokat küldtek az inkvizíció elé, majd máglyára vetették őket. Ilyen tudós volt például Giordano Bruno vagy Galileo Galilei. Mindketten olyan nézeteket hangoztattak, amelyek nem illettek bele a katolikus egy ház Bibliára épülő és hitvallásaiban szereplő tévedhetetlen magyarázatoknak! Az előbbit máglyára küldték, az utóbbit hosszú, ma már nevetségesnek ható, lélekölő perbe fogták Galilei történetéhez hozzátartozik, hogy a katolikus egyház 1992-ben rehabilitálta, és sajnálatát fejezte ki az egykori per miatt. Ez nemes gesztus, de azért sokatmondó, hogy egy vatikáni bizottságnak 1981 és 1992 között 11 évig kellett vizsgálnia azt, hogy vajon a Nap forog-e a Föld körül vagy a Föld a Nap körül... A feladványt végül megoldották. A MEGFÁZÁS Az orvosi kategóriába tartozó tévhitek felsorolását kezdjük a talán leginkább elterjedttel. Annak idején, Szentpéterváron - akkor még Leningrád - a téli napokon is mindennapos látvány volt a Péter-Pál-erőd melletti strand. A Néva jegén méter hosszan léket vágtak, a parton pedig kis melegedő faházakat építettek. A melegedőkből kijöttek az emberek, belevetették magukat a hideg, jeges vízbe, lubickoltak másodpercig, a bátrak akár 70 másodpercig is, majd visszamentek a házba. A strandot több száz ember lepte el. Két-három órát tartózkodtak itt, többször megmártózva a jéghideg vízben. Ez volt az átlagember szórakozása Szentpéterváron!

12 Egy orvosi rendelőben, de azon kívül is a felső légúti betegségek és húgyúti fertőzések kapcsán nagyon sok alkalommal elhangzik az, hogy megfáztam. A hidegnek, esetenként a huzatnak tulajdonítunk meg- betegítő szerepet. Ez egészen egyszerűen nem igaz. A hidegnek, legyen az levegő, víz vagy bármely más halmazállapotú, a fagyáson kívül nincs egyéb kóroki szerepe. Nem lehet megfázni! Tudom, hogy ezt nekünk, magyaroknak, a Nemecsek Ernő hősiességén felcseperedett nemzedékeknek nehéz elfogadni. De igaz. Molnár Ferenc még hihette, hogy a hideg fürdő tüdőgyulladást okozhat. A megfázáshívőket azonban ki kell ábrándítanom. A mikrobiológia és infektológia fejlődése egyértelművé tette, hogy nem lehet megfázni. Ennek rendkívül egyszerű a magyarázata. A felső légúti betegségek - a nátha, a torok- és mandula-, a garat- és légcsőgyulladások, a tüdőgyulladás, a húgyúti fertőzések és a vesegyulladás - egytől egyig korokozók következményei. Baktériumok, vírusok és gombák a kiváltó okai. Ezek az élőlények csak megfelelő körülmények között tudnak szaporodni. Általában a hőmérséklet és a páratartalom határozza meg szaporodóképességüket, és ettől függ fertőző-, vagyis megbetegítő képességük is. A betegség kialakulásához kell egy kritikus számú baktérium vagy vírus, és persze egy fogékony szervezet is. Fogékonyságunk az immunrendszerünktől függ, a kritikus szám pedig a levegőben lévő kórokozó-koncentrációtól. Az ideális körülmények ennek megfelelően nem a levegő hőmérsékletétől függnek. Teljesen mindegy, hogy kint milyen hőmérséklet van, mert már orrunk nyálkahártyája is sokkal melegebb, mint a kint lévő hőmérséklet. Ha a külső tényezők szerepét keressük a felső légúti betegségek kapcsán, inkább a páratartalmat kellene vizsgálnunk. A fizikusok szerint a kórokozók az elektrosztatikus elektromosságnak köszönhetően a pára vízcseppjeinek felszínén utaznak. Minél nagyobb a páratartalom, a levegőben annál több a kórokozó. Az orrnak döntően termikus puffer szerepe van a légzőszervrendszerben, vagyis igyekszik kiegyenlíteni a levegő és tüdő közötti hőmérsékletkülönbséget. Az orvostudomány már az 1850-es évek óta gyanította, hogy bizonyos betegségeket vírusok és baktériumok okoznak. A 20. század elején, már konkrét betegségek kórokozóit is sikerült beazonosítani. Így közel 100 éve teljes biztonsággal állíthatjuk, hogy nem lehet megfázni. Ennek ellenére mégsem tudunk elszakadni a megfázás hipotézisétől, pedig számtalan példát látunk a cáfolatra. Vegyük csak a szaunázókat, a jeges vízben úszókat vagy akár a gyerekeket. A gyerekek ösztönösen tudják, hogyan kell öltözködni. Figyeljük csak meg őket! Tiltakozásuk ellenére általában mi erőszakoljuk rájuk a ruhát. Még zsarolni is szoktuk őket, hogy mi történhet akkor, ha nem veszik fel a pulóvert vagy a kabátot. Ugye, hogy senkinek nem ismeretlen ez a helyzet? A lakások és az intézményeink levegőjét rendkívül magas hőmérsékleten tartjuk, nagyon ritkán szellőztetünk, és a gyerekeket indokolatlanul túlöltöztetjük. Mindennapos látvány a gyerekét sétáltató anya, aki - mivel jól érzi magát sapka és kabát nélkül - nem öltözik fel, de a gyerek bundás sapkában és nagykabátban viszi le a játszótérre. Ez a fajta túlöltöztetés mindjárt három komoly problémát is felvet: * mivel a gyermek túlöltöztetett, ha erős fizikai aktivitást folytat, nem tudja hűteni magát, és túlmelegszik; * a nyári, maximum 2-3 hónap kivételével teljesen elzárjuk magunktól a naptól, ami a D-vitamin egyeden természetes forrása lehetne; * hidegtűrő képességünket mesterségesen csökkentjük, ez pedig indokolatlan melegigényt alakít ki. A csecsemők hőszabályzó központja az első életév végére teljesen kialakulj Ennek az a következménye, hogy a járni tudó, a szüleitől már messzebb elszakadó gyerek is automatikusan tudja szabályozni a testhőmérsékletét. Normál körülmények között ehhez nem kell neki semmilyen segítség. Az első hónapokban ez még nem teljesen automatikus. A csecsemőket ezért valóban óvni kell a hidegtől, de túlzásba vinni nem szabad. Sok olyan szülő van, aki nappal és éjszaka is 25 fok körüli hőmérsékleten tartja a szobát, állig felöltözteti a gyereket, és még be is takarja, ha alszik. A csecsemők éjszakai nyafogásának jelentős részét is a meleg okozza. Ha a gyerek nem éhes, tiszta a pelenka, és mégis sír, nyafog, jusson eszünkbe: lehet, hogy egyszerűen csak melege van. A játszótéren a gyerekek szaladgálnak és a fizikai aktivitásuk nagy. Testfelületük még kicsiny, ezért, hogy túl ne hevüljenek, erősen kell izzadniuk. Nagyfokú, a felnőtteknél sokkal intenzívebb izzadással kompenzálják a kis testfelületet, ugyanis az izzadás az egyetlen lehetőség a bőrünk, és közvetve a testünk hűtésére. Ez azért szükséges, mert biokémiai folyamataink csak megfelelő hőmérséklet-tartományban működnek ideálisan. Ezért a párolgás során működő fizikai törvényt, vagyis a természetet hívjuk segítségül. A nagy nyári melegben érdekes kicsit kísérleteznünk. Egy palack langyos vizet tekerjünk körbe vizes törülközővel, és tegyük ki a napra. Mire a törülköző megszárad, a palackban lévő víz lehűl. Egyes madárfajok is használják ezt a módszert, amit esetükben urohidrózisnak hívunk. A kloákájukon keresztül a lábukra ürítenek, ahonnan elpárolog a folyadék, és ezzel hűtik magukat. Ezt a fizikai törvényt használja a mi testünk is. Izzadunk, aminek következtében nedves lesz a bőrünk, amelyről a folyadék elpárolog. Közben a folyadék hőt von el a bőrünktől, így az lehűl. Bőrünk lehűti a benne keringő vért. Ilyen pofonegyszerű a dolog. De sajnos mi ezt gyakran megakadályozzuk. Már kicsi gyermekkorban megtanítjuk a gyerekeket, hogy gátolják ezt a folyamatot, bár ők még ösztönösen tiltakoznak. Aztán folytatjuk az iskolai testnevelésórákon és mindenhol, ahol a természetesen szükséges izzadással kapcsolatba kerülünk. Vannak sportolók, akik különösen érzékenyek erre. Az indokolatlanul felvett melegítő és ruházat miatt a test hőmérséklete lassabban áll vissza. Kellemetlen szédülés, hányinger és rossz közérzet is kialakulhat, nem is beszélve arról, hogy a sportolóknál ez meghosszabbítja az újbóli bevethetőség idejét. Vagyis ha izzadtan felöltözünk, éppen az izzadás nem tudja kifejteni szerepét. A NAPOZÁS Az öltözködés és az öltöztetés járványos méreteket öltött. Persze a ruhagyártó cégek örülhetnek ennek, és a rétegesen kell öltözködni szlogennek is. A baj az, hogy alapvetően minden lehetőséget elveszünk a naptól, amelynek a melegítésen kívül a D-vitamin előállításában is szerepe van. Normális esetben, ha nem takarjuk el magunkat, már a tavaszi nap is kifejti ezt a hatást, és melanin és D-vitamin termelődik a bőrben. A melanin az a festékanyag, amely megakadályozza, hogy káros napsugarak kerülhessenek a bőrünkbe. A bőr melanocitái (festéksejt) termelik a melanint (festékanyag) a hám alaprétegének (stratum basale) keratocitái (hámsejt) között. A melanociták nyúlványokat bocsátanak a hám felső rétegébe. Ide ürítik a melanin tartalmú melanoszómákat. Ezek fagocitózissal (bekebelezés) kerülnél a hámsejtekbe. Az UV sugárzás, abból is a B, fő károsító hatását a sejtek; magjára fejti ki, ennek következtében a melanin a sejtmag körül halmozódik fel, hogy megvédje a nap káros hatásától. Érdemes tudni, hogy a melanocita-sejtszám független attól, hogy valaki fekete vagy fehér bőrű rasszhoz tartozik-e. Vagyis nekünk, európaiaknak ugyanannyi melanocitánk van, mint az afrikaiaknak. A bőrszínünket így nem a melanociták száma, hanem azok aktivitása dönti el. A megszokottnál fehérebb bőrű társaink két ok miatt lehetnek fehérebbek: Vagy azért, mert kezdettől fogva rendkívüli mértékben kerülik a napot, és így a bőrükben alacsony a melanociták aktivitása, vagy pedig azért, mert a bőrük eleve kevesebb melanocitát tartalmaz. Ez utóbbi genetikai okára nincs bizonyíték, de arra sem, hogy a melanociták esetleg autoimmun folyamatok következtében semmisülnek meg. Úgy tűnik azonban, hogy az autoimmun-elméletet a megfigyelések mégiscsak alátámasztják. Ezek alapján valószínűsíthető, hogy autoimmun folyamat következtében csökken a melanociták száma, amelynek legfontosabb oka a nyugati táplálkozás. Indirekt bizonyítéknak tekinthetjük, hogy a vitiligo (festékhiányos foltok megjelenése a bőrön) szintén autoimmun folyamat következménye!

13 A kora tavaszi időszakban tehát, ha a hőmérséklet lehetővé teszi, már érdemes napozni! Ha így teszünk, akkor nyárig - amikor veszélyes mértékű ultraibolya sugárzás érhetné a bőrünket - már megfelelő mennyiségű melanin lesz a bőrünkben, mert a folyamatos napon tartózkodással növelni tudjuk a melanociták aktivitását, és ezzel a melanintermelésüket. Vagyis nem kell félni attól, hogy nyáron majd leégünk. Természetesen ehhez kapcsolódik a D-vitamin-termelés is. A krónikus D-vitamin hiányunkban ugyanis mindenképpen közrejátszik a megfázáselméletre hivatkozó túlöltözködés. Térjünk csak vissza korábban említett tévhitünkre, a megfázásra. Azokat a betegségeket, amelyeket megfázásként értékelünk, tulajdonképpen vírusok és baktériumok okozzák. Ezek testünkben való kifejlődését nem tudjuk megakadályozni meleg helyen való tartózkodással és felöltözéssel sem. Ezek általában közismert megbetegedéseket, például influenzát okoznak. Az influenzának semmi köze a hideghez. Sőt - ez talán köztudott - a kemény, száraz hideg megakadályozza az influenzajárvány kibontakozását és terjedését. Ha az előbb említetteket továbbgondoljuk, mindjárt elő is áll a tévhitek klasszikus hármasa: a megfázásra, a napozásra és a víz felhevült testre való hatására vonatkozó három félreértés. Mostanában ugyanis mindenki, aki a napozással kapcsolatban nyilatkozik, óv bennünket a naptól, mondván, hogy leégünk és bőrrákot kapunk. De milyen lenne a darwini evolúció, hogyha a teremtés koronái a kezdetektől fogva betegek lennének a bőrüket érő naptól? Tudomásom szerint nincsenek egyértelmű bizonyítékok arra, hogy a nap bármely károsító hatása okozná a megnövekedett számú bőrrákot. Azt pedig soha senki nem vizsgálta alaposabban, hogy a magunkra kent napvédő hatású vegyszeres krémeknek és olajoknak van-e rákkeltő hatásuk. Ami biztos: fokozatos napozással elkerülhető a leégés. Ezt jó már tavasszal megkezdeni, hogy a bőrünket hozzászoktassuk a naphoz, így megfelelő mennyiségű bőrfesték tud termelődni, amelynek következtében a nap nem tud bennünk kárt tenni. Ráadásul közben a nélkülözhetetlen D-vitamin is termelődik. Vagyis nem a nap a probléma, hanem a hozzál való viszonyunk. Napozzunk okosan és minél többet! És ha tudjuk, kerüljük a bőrre kent napvédő anyagokat. A FELHEVÜLT TEST Sokat hallunk olyan esetekről, hogy valaki felhevült testtel vízbe ugrott és meghalt. Évente sok ilyen baleset történik. Sokkal többen ugranak azonban felhevült testtel a vízbe, mint ahányan meghalnak. A hivatalos közlemények viszont egyértelműen a felhevült testet jelölik meg okként. Kérdés, hogy valaki megmérte-e már, mi is az a felhevült testhőmérséklet? Mert ha valóban ez volna a halál oka, akkor a testhőmérsékletből meg lehetne jósolni a következményeket. Ugrás előtt megmérnénk a test hőmérsékletét, és ha a kritikus szint felett van, akkor nem ugrunk, ha pedig alatta van, akkor mehet az ugrás. A kórboncolások során ezekben az esetekben nem találnak infarktust és egyéb okot. A jegyzőkönyvekben hirtelen szívhalál áll. De gondoljunk csak a szaunázókra vagy a téli jeges vízben fürdőzőkre, akiknek nem esik bajuk! Beláthatjuk, hogy valami nem stimmel ezzel a dologgal sem. A boncolás során általában szívelégtelenség a diagnózis. De mi az oka a szívelégtelenségnek ilyenkor? A választ az oxigénigény, a vérnyomás és a szívfrekvencia összefüggő kérdéseiben kell keresnünk. Ez a három mutató együttes szabályozás alatt áll, amelyet a bolygóideg és az adrenerg (adrenalinnal hatást közvetítő) rendszer végez. Hogy érthető legyen, nézzünk egy egyszerű példát! Ha valaki lépcsőzik, oxigénigénye megnő. Ezt biztosítandó, emelkedik a szívfrekvencia és a vérnyomás, mert a szívfrekvenciában, valamint a szisztolés és diasztolés (a vérnyomás felső és alsó értéke) tartalékban van lehetőség biztosítani a szükséges oxigént és energiát. A szívfrekvencia-emelkedés növeli az egy perc alatt továbbított, oxigénnel telített vér mennyiségét, a magas vérnyomás pedig biztosítja az oxigén- és a szén-dioxid-cserélődés minél nagyobb gyorsaságát. Ez az úgynevezett Frank-Starling-törvény. Ezzel tudunk alkalmazkodni a fizikai terhelésekhez. A szívelégtelenséget ennek a hármas, evolúciós alkalmazkodó egységnek a megbomlása okozza. Ez általában akkor fordul elő, ha beteg a szív vagy a regulációs mechanizmusok nem működnek. A vízbe fulladt emberek többsége nem szívbeteg, így marad a reguláció sérülése. Meglátásom szerint két fő okot lehet említeni a vízben történt szívhalálok esetében. Az egyiket néha megemlítik, ez az alkohol. Az alkohol túlzott fogyasztása az erek kitágulását eredményezi (télen ezért hűlnek ki könnyen azok a kocsmából hazainduló emberek, akik eldőlnek az út szélén). Az alkohol azonban nemcsak kitágítja az ereket, hanem az összehúzódás gyorsaságát is lelassítja. Ennek következtében sérül az alkalmazkodási sebesség is. Ugyanezt teszik bizonyos gyógyszerek is. A vérnyomáscsökkentésre használt gyógyszerek jelentős többségének van ilyen mellékhatása. Ezek a gyógyszerek ugyan ellazítják az erek falában lévő izmokat, minek következtében csökken a vérnyomás, de ugyanezzel a hatással az adaptív mechanizmusokat is meggátolják. Ezt a mellékhatást (ortostaticus hypotonia) fel is tüntetik a gyógyszerek tájékoztatójában. Nézzünk egy példát! Ha mondjuk valaki guggolva, lehajolva öt percig kerti munkát végez, akkor csökkenni fog a vérnyomása. Ha befejezi és feláll, akkor a vérnyomásának hirtelen vissza kell emelkednie. Ezzel általában semmilyen gond nem lehet, bár néha megszédülhetünk. Ha azonban valaki vérnyomáscsökkentőt szed és feláll, akkor az erei nem tudnak gyorsan összehúzódni, mert gyógyszer blokkolja ezt a funkciót. Ez pedig eszméletvesztéshez vezethet, mert a vérnyomás alacsony marad, és az erek összehúzódása hosszabb időt vesz igénybe. A vérnyomáscsökkentők tehát megbénítják az erek evolúciós reflexeit, illetve lelassítják a reflexek működését. Ha valakit hirtelen nagy erőkifejtésre késztetünk, akkor az oxigénigény biztosítása miatt emelkednie kell a vérnyomásának. Ezt szintén az erek összehúzódása biztosítja. De mivel ez a folyamat gyógyszerrel manipulált (hiszen éppen így csökkentik a vérnyomást), a szükséges mértékben és időben nem következik be az adaptáció a nagy erőkifejtéshez. Márpedig azt mindenki tudja, hogy a vízben többszörös erőkifejtésre van szükség, mint alapesetben szárazföldön. Sajnos a rendőrségi vizsgálatok során nincsenek a gyógyszerfogyasztásra vonatkozó vizsgálati anyagok. (Próbáltam utánajárni!) Az alkohol ugyanígy tesz az erek falával: ellazítja a bennük lévő izmokat, amelyek nem tudnak szükség szerint összehúzódni. Minél több alkoholt fogyasztunk, annál kifejezettebb ez a hatás. (A gyógyszerek alapvetően, de az alkohol is a nagyi vérkör úgynevezett rezisztenciaereit blokkolják, pont azokat, amelyekre adaptációs mechanizmusok épültek az evolúció során.) A hideg víz persze valóban beindít a bőrben érválaszt, de ez általában érösszehúzódás. Úgy vélem, hogy ezen kívül, a bőrben lévő válasz nem kelt más kompenzációs reflexeket a szervezetünkben, hiszen helyi hatásról van szó. Tehát véleményem szerint nem szükségszerűen igaz az az elterjedt nézet, hogy a felhevült testtel hideg vízbe ugrás feltétlenül halálos következményekkel jár egy teljesen egészséges ember esetében. Ahogy említettem, az ilyen halálesetek hátterében általában az alkohol és bizonyos, ki nem deríthető hányadban a gyógyszerek állnak. A vérnyomáscsökkentő gyógyszerek többsége valóban okozhat szívelégtelenséget. Ebbe a csoportba leginkább az alfa-blokkolók, az ACE-gátlók, az ARB-készítmények, a Ca-csatornablokkolók és a béta-blokkolók tartoznak. A béta-blokkolók a szív frekvenciáját csökkentik. Mivel átalakítják a béta-receptorok arányát, terheléskor ezt a szervezet extrém magas gyors szívverés kialakulásával kompenzálja. Ennek oxigénigénye meghaladja a lehetőségeket, ezért szívelégtelenséghez vezet. A béta-blokkolók egyébként csökkentik a teljesítőképességet, méghozzá jelentősen, de erről majd a paleolit táplálkozás és gyógyszerek kapcsolata során írok bővebben. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az említett élettani összefüggések csak a vízben történő fizikai erőkifejtésre igazak. Szárazföldön nem nő meg extrém formában az oxigénigény. Ha pedig igen, akkor egyszerűen abbahagyjuk a mozgást. Vízben azonban, főleg ha beleugrunk,

14 azonnal extrém fokú oxigénigény alakul ki, és nem hagyhatjuk abba a mozgást, mert ki kellene úsznunk. A vízbe ugrás után 2-4 másodperccel már dolgoznia kellene az izmainknak, mégpedig sokkal intenzívebben, mint a szárazföldön. A vérnyomásnak 5-10 másodpercen belül emelkednie kellene, de nem tud. Így kialakul az ortostaticus hypotonia vízi változata, az extrém vérnyomásesés, amelynek a következménye eszméletvesztés, majd 1-2 percen belül bekövetkezik a szívelégtelenség. Hiába áll le az izommunka, a víz alatt tüdőnk megtelik vízzel, és esélyünk sem marad a túlélésre. Véleményem szerint a legtöbb esetben valószínűleg nem a felhevült test, hanem a bevett vérnyomáscsökkentő gyógyszerek és az alkohol tehető felelőssé a vízbe ugrások során bekövetkezett halálesetekért. (A szaunázás során bekövetkező halálesetek oka egyébként valóban a felhevült test, de ilyenkor az extrém hosszan ható és magas hőmérséklet hozza létre a szívelégtelenséget.) Elég a néhány évvel ezelőtt tragikusan végződő szauna-világbajnokságra gondolnunk, hogy lássuk, milyen végzetes következménye lehet a meggondolatlan szaunázásnak! Így azt tanácsolom, hogy a szaunát minden egyes esetben körültekintően használjuk! Ha túl hosszú ideig tartózkodunk a szauna meleg és magas páratartalmú levegőjében, szédülés, hányinger, hányás és rendkívül erős verejtékezés jelentkezhet. Ha ilyen panaszaink támadnak, ne habozzunk azonnal kijönni és hűteni testünket! Minél hidegebb vízben kezdjük el hűteni testünket és minél hidegebb vizet igyunk, hogy a maghőmérsékletünket csökkentsük. Ebben az esetben még megelőzhető a folyamat továbbhaladása és a hőguta kialakulása. Természetesen ilyen esetben is tanácsos mentőt hívni! Ha a folyamat továbbhalad, akkor azonban már komoly következmények alakulnak ki. Amennyiben a hőhatás nem szűnik meg, az izzadás megszűnik, felemelkedik a pulzusszám, zavartság jelentkezik, leesik a vérnyomás, és előbb-utóbb eszméletlen állapotba kerül a szaunázó. Ilyen esetben azonnal mentőt kell hívni, hiszen ez az állapot rendkívül veszélyes! A VÍZIVÁS Különösen izgalmasnak tűnik a kérdés, hogy mennyi vizet igyunk? A vízfogyasztás mértékére vonatkozó ajánlások, azt gondolom, minden alapot nélkülöznek, mert bármely erre vonatkozó vizsgálat kivitelezhetetlennek tűnik. A nagy mennyiségű folyadék elfogyasztására buzdító javaslatok odáig jutottak, hogy sok anya erőlteti a folyadékot gyermekébe. Szinte minden fórumon ilyeneket hallunk, különösen nyáron, a nagy melegben, de még télen is. Vannak, akik még bizonyos napszak és idő szerint is megpróbálják behatárolni a vízivást. De miért ne tudnánk mi magunk, hogy mennyit kell innunk? Talán nem a szomjúság az, ami ezt szabályozza? Ha nem, akkor elődeink kiszáradtak volna vagy vízkórban haltak volna meg? Próbáljuk egy kicsit körbejárni azt a kérdést, hogy mit is jelent a napi legalább 2-3 liter folyadék elfogyasztása. Úgy érzem, megint valami olyasmit akarunk szabályozni és túlbonyolítani, ami valójában rendkívül egyszerű dolog. Van egy skót kollégám, Margaret McCartney, aki a British Medical Journal weboldalán olvasható hozzászólásában szintén azt állította, hogy badarság a minél több, de legalább 2,5 liter folyadék elfogyasztására való buzdítás. A dietetikusok persze mindjárt le is rohanták. Azt mondták, azért kell ennyi fol6yadék, mert fiatalkorban, de legfőképpen öregkorban fontos a megfelelő hidratáltság. Ez persze elfogadható, de vajon lehetséges-e, hogy az evolúció ezt nem alakította volna ki bennünk megfelelően? És erre éppen a nyugati orvoslás jött rá... Vagy az ásványvízgyártók? Ez utóbbi már inkább elképzelhető. Kétségtelen azonban, hogy mindennek van némi igazságalapja. Talán egyszer majd kiderül, hogy a nyugati étrendet folytatóknak miért kell sokat inniuk. Én hiszek a betegeimnek, akik megpróbálnak ugyan sokat inni, mégsem megy nekik. Az idősebbek egyszerűen nem szomjasak, és nem akarnak állandóan inni. Azt mondják, a sok ivás nem tesz jót nekik, de a legtöbb gyerek is azt mondja, hogy szól majd, ha szomjas, nem kell utána szaladgálni a kerti csappal. Mi, szülők viszont törpe vízművekké váltunk. De akkor mi az igazság? A terminális oxidáció a szervezet végső megoldása. Ennek értelmében minden anyag, amit a szervezet hasznosítani tud, meghatározott molekulákra bomlik, amelyeket három dologra használunk: külső munkavégzésre, energia és hő termelésére, valamint a szervezetünk anyagainak fel- és leépítésére. A képződő anyagok, ha már nem kellenek, vagy energiára van szükségünk, a terminális oxidáció folyamatába lépnek be. Ennek során oxigén jelenlétében szén-dioxiddá és vízzé alakulnak. A szén-dioxid a légcserével kijut a szervezetünkből, a víz pedig vagy hasznosul, ha kell, vagy pedig egyszerűen kiválasztja a vese, és vizelet lesz belőle. Ez a tévhitünket tekintve azt jelenti, hogy termelünk vizet magunknak. Ha húst eszünk, annak alkotóelemeiből nem is kis mennyiségű víz képződik. Egy jó steak esti elfogyasztása után reggel akkor is lesz vizeletünk, ha egyetlen korty vizet sem ittunk hozzá. Tehát osztom a skót kolléganőm véleményét: badarság azzal próbálkozni, hogy kiszámítsuk, mennyit kell innunk egy nap, s hogy igyunk minél többet. Ezeket a kijelentéseket semmi nem indokolja. Tehát csak természetesen! Annyi vizet igyunk, amennyire szükségünk van. Erre alakította ki szervezetünk a szomjúságérzetet, ami kiválóan működik Egyes táplálkozási tanácsadók szerint időskorban azért kell különös gondot fordítani a legalább 2,5 liter folyadék elfogyasztására, mert a szomjúságérzés ebben az életkorban már csökken. Ennek következtében az idősek hamar kiszáradhatnak. Igen, valóban csökken, de azért, mert az alapanyagcsere is csökken. Ennek megfelelően nincs szükség arra, hogy többet igyunk annál, mint amennyit a szomjúságunk diktál. Az idős emberek folyadékfogyasztásának csökkenése teljesen természetes, éppen ezért nem kell beléjük tukmálni a vizet. A biokémia a gyerekeknél is csodálatosan működik. Ez azt jelenti, értelmeden folyadékkal szaladgálni a gyerekek után, és riogatni őket minő elképzelhető badarsággal. A gyerek nem lesz beteg és nem szárad ki. Kérni fog vizet, ha szomjas lesz, és ez bőven elég. A szomjúságérzés még a játéknál is erősebb inger, így a gyerek még játék közben is jön, hogy vizet kérjen. De mi zavarhat be ebbe a biokémiai egységbe? Miért mondja mégis a dietetika, hogy sokat kell innunk, ráadásul sokszor elég képtelen mennyiségeket megjelölve? Kémiailag úgy alakult, hogy a szénhidrátok, végső soron a glukóz és a fruktóz minden molekulája csak négy vízmolekulával körülvéve tud létezni a szervezetünkben. Ez azt jelenti, hogy egy lekváros bukta elfogyasztásakor négyszer annyi vízre van szükségünk, mint amennyi cukormolekula van benne. Így persze hogy inni kell - a nyugati, szénhidrátalapú étrend esetében nem is keveset. A diabetológia a maga szénhidrátmennyiségeivel generálja a folyadékbevitel szükségességét. Kétségtelen, hogy aki nem paleolit módon táplálkozik, az sok vizet, pontosabban folyadékot fog inni. De csak azért, mert töméntelen mennyiségű szénhidrátot eszik. A paleolit étrend során azonban minden visszaáll a normális kerékvágásba. A vízháztartásunkat szomjúságérzésünk kiválóan leköveti. Hogy egyesek a sok folyadék elfogyasztásának szükségen miért találták ki? E mögött lehetnek a már ismert kereskedelmi érdek is, hiszen az ásványvízgyártók sem idegenkednek attól, hogy bármilyen módon növeljék a forgalmukat. A sok folyadék szükségességéről mind lehet beszélni, főleg kánikulában, és, ha mégsem kell annyi folyadék, akkor sem ártunk vele - gondolhatják ott, ahol megfogalmazódnak, és tovább alakulnak ezek a tévhitek. A HÚS ÉS AZ ÁLLATI ZSÍROK Magyarországon szinte húsfóbia alakult ki. Azt vallják az emberek, nem szabad sok húst ennünk, mert köszvényt okoz és vesebetegséghez vezet. A koleszterin miatt pedig egyébként sem tanácsos kövér húst, főleg vörös húsokat fogyasztani. Megjegyzem, ez utóbbi nézet különös módon még az észak-amerikai paleohívők között is tartja magát. Maga Loren Cordain, a neves táplálkozási szakértő ajánlja, hogy a csirkehúsról távolítsuk

15 el a bőrt, mondván, abban rengeteg koleszterin van. Az utóbbi három évtizedben, amikor elterjedtek ezek a tévhitek, a magyarországi húsfogyasztás is jelentősen csökkent. Az a tapasztalatom, hogy ezeken a rögzült, belénk vert és manipulált nézeteken nehezen tudunk átbillenni. A koleszterinhisztéria már önmagában is megpecsételte a vörös húsok sorsát. De nézzük a kérdés orvosi vonatkozásait. A köszvény kialakulásában bebizonyosodott a szénhidrátok és főleg a fruktóz szerepe. Az utóbbi idők kutatásai ebben a tekintetben egyértelműen bizonyították a fruktóz kóroktani szerepét. A kardiológia pedig önálló rizikófaktorként határozta meg a húgysavszint emelkedését. A dolog pikantériája az, hogy a cukorbetegek esetében a fruktóz fogyasztását még előnyősnek is tartották, mivel lebomlása során nem vált ki inzulinválaszt a szervezetben. Így a betegek megnyugodva fogyasztották. Erre a cukorbetegség orvosi vonatkozásánál részletesen ki fogok térni. A fruktóz a májban történő metabolizálódása (anyagcseréje) során ATP-molekulát használ, vagyis energiát emészt fel. Ebből az is következik, hogy mivel energiahiányt okoz, éhségérzetet is kelt, nem is kis mértékben. Átalakulása során előbb adenozin-5-dofoszfát, majd adenozin-5- monofoszfát, aztán inosin-5-foszfát és végül húgysav képződik. A húgysav rizikófaktora a magas vérnyomásnak és a szív-érrendszeri betegségeknek is. A húgysavat létrehozó xantin-oxido-reduktáz fokozza az adipogenesist, a zsírsavsejtek növekedését. A húgysavszint-emelkedés miatt tehát a fruktóz a köszvény kialakulásának rizikófaktora, bár nem szabad elfelejteni, hogy a magas húgysavszint nem minden esetben okoz köszvényt, sőt csak nagyon ritkán alakul ki. Megfigyelések és vizsgálatok szerint az urátkristályok kicsapódása az ízületiben más tényezőktől is függ. Egyes vizsgálatok kifejezett szerepet tulajdonítanak a vízhajtóknak és az alkoholnak. Kétségtelen, hogy az alkohol vizelethajtó tulajdonsága ebben jelentősen ludas lehet. Azt is jó figyelembe vennünk, hogy a kicsapódások az ízületek azon részében történnek, ahol nagyon kicsi vagy nincs vérkeringés, így hidegebbek a környezetüknél. Vagyis a köszvény kialakulásához nem elegendő a magas húgysavszint, viszont előfeltétele a köszvénynek. Úgy vélem, a köszvénydiagnózisok jelentős része csak álköszvény, vagyis nem urátkristályok rakódnak le az ízületben, az ínban vagy a bőr alatt, hanem kalcium-pirofoszfát-kristályok. Ezek kialakulásának mechanizmusa azonban egyelőre még nem tisztázott. Ha megvizsgáljuk a betegek laboratóriumi eredményeit, azt tapasztáljuk, hogy egészségesnek tűnő, de egészségtelenül táplálkozó embereknél az első emelkedett érték a húgysavszint. Majd néhány év elteltével jelentkezik a magas vérnyomás, az elhízás és az emelkedett vércukorszint. Ezt kíséri az inzulinérzékenység csökkenése. Ezt a tünetegyüttest hívja az orvostudomány metabolikus szindrómának. Megnövekedő fruktózfogyasztást jelez a húgysavszint emelkedése, és akkor is figyelni kell rá, ha még nem jelentkeztek tünetek! Azt is megfigyelték hogy egy kicsit átvezessük a köszvényt a veseműködés elégtelenségére, hogy a fruktóz nagyarányú fogyasztása a szállító RNS-hiány és az ATP-hiány miatt stresszreakciót vált ki a vékonybél falában és a vese csatornasejtjeiben. A vékonybélben közrejátszik az áteresztő bél szindróma fenntartásában, és emeli a gyulladásos faktorok szintjét, a vesékben pedig gyulladásos reakciókat vált ki. Így a veseelégtelenség kialakulásának fontos faktora a fruktóz. A vesékben már testsúlykilogrammonként napi 0,5 g elfogyasztása esetén megfigyeltek gyulladásos faktorszint-emelkedést. Hasonló gyulladásos folyamatok viszont nem jelentkeztek azoknál, akik fehérjealapú étrenden éltek. Nem fokozódott a fehérjeürítésük, és nem alakult ki veseelégtelenség sem! A köszvény kialakulása és a veseelégtelenség nem a magas fehérjebevitellel, hanem a mértéktelen fruktózfogyasztással függ össze (minden idekapcsolódó anyagcsere-összefüggést a cukorbetegség tárgyalásakor fogok részletezni). Érdemes elgondolkodnunk azon, mivel eszünk vagy iszunk fruktózt és szénhidrátot. Éppen a húskészítmények azok, amelyek rejtett formában, adalékanyagként rengeteg fruktózt tartalmazhatnak. De csak az utóbbi évtizedek élelmiszer-technológiai beavatkozásai után alakult ki, ugyanis a húsok készítése során a fruktózt ízfokozóként használják. Ezért igyekezzünk tiszta forrású húsokat beszerezni. Hasonló a helyzet a koleszterin és zsír megbetegítő hatásaival is. Ezzel kapcsolatban ismét Szendi Gábor munkáira utalnék; ezt a kérdést jobban nem lehet és nincs is értelme összefoglalni. Kiegészíteni azonban nem árt, különösen a zsírfogyasztást illetően. Azt gondolom, hogy megszabadulva a koleszterinhisztériától, mindenképpen rehabilitálni kell az állati zsírokat - gondoljunk az eszkimókra, akik sok fókazsírt esznek, mégsem gyakori náluk az infarktus, amint az egyéb érrendszeri betegségek előfordulása sem. Az állati zsírok fogyasztását előnyösebbnek gondolom a növényi olajokkal szemben. Az evolúció során a mai koncentrált formában nem használtunk ugyanis növényi olajokat. Kereskedelmi termékeknek találtuk ki őket, pontosan az állati zsírok helyett. A növényiolaj-fogyasztás nem felel meg az evolúció diktálta kritériumoknak, mert a növényi olajokat mesterségesen állítjuk elő, tehát nem természetes anyagok. Ebbe belegondolom a nem transzzsírtartalmú olajokat is. Nem tartalmaznak semmi olyan anyagot, ami ne lenne benne más fehérje- és zsírforrásokban. Az állati zsírokban viszont rengeteg a vitamin, az ásványi anyag, amelyek nem is lehetnének benne a növényi zsírokban. Ilyen például az omega-3 zsírsav, a rengeteg mikroelem, vagy például a vas, ami a halakban és a kérődzők húsában fokozottan van jelen. A húsokkal együtt fogyasztott állati zsírokra szükségünk van. Kiegyensúlyozott fogyasztásuk biztosan előnyösebb, mint a növényi olajoké. Ez azonban nem azt jelenti, hogy bizonyos növényi olajokat nem szabad fogyasztani. Inkább azt, hogy feltétlenül együnk állati zsírokat is, és ha lehet, többet, mint növényi olajat. A hús fogyasztásának a paleolit étrend kiemelt fontosságot szentel, a húsokat ideje lenne minden tekintetben gőzerővel rehabilitálni. A nyugati táplálkozási ajánlások sajnos megpecsételték sorsukat, és ez az utóbbi 30 évben tökéletesen lemérhető. Nemcsak a húsfogyasztás csökkent, hanem a fogyasztott húsok skálája is leszűkült a szárnyas húsokra, a sertésre és a halra. Pedig korábban Magyarországon Európa egyik legszélesebb húsfogyasztási skálája volt jelen. A század fordulóján a kecske és a bárány vezetett, marhahúsunk minősége pedig legendás volt Európán. Amikor a csordákat a Hortobágyról az Őrségen keresztül Németországba terelték, az ottani vágóhidakon minden más marha vágása tilos volt; így biztosították, hogy a magyar szürke húsa ne keveredjen más, gyengébb fajtákkal. A makkoltató disznótartás pedig kiváló minőségű sertéshús lehetőségét jelentette. Minden évszaknak megvolt a maga húsfajtája, és legalább nyolc-tízfélét fogyasztottunk. Utópia lenne azt gondolni, hogy ez az állapot visszajöhet, de jó lenne nagymértékben emelni az ország húsfogyasztását. A paleolit étrend ezt önmagában tudja generálni. Nem is beszélve az esetleges, szerteágazó gazdasági pozitívumokról. Balogh Viktória 2004-es tanulmányában ismerteti, hogy éves húsfogyasztásunk 30 év alatt 61 kg-ra esett vissza az átlag 80 kg-ról. Évente tehát átlagosan 19 kg hússal eszünk kevesebbet, mint évvel ezelőtt. Ismerve a paleolit táplálkozás alapjait jelentő vizsgálatul ez elkeserítőnek is nevezhető. Az evolúció alapvetően fehérjealapúra tervezte az életet, a fő fehérjeforrás pedig a hús és a tojás volt. Biokémiai rendszereinket a fehérjék működtetik, és ők gyártják azokat a különböző anyagokat is, amelyekre percről percre szükségünk van. A működéshez azonban energia is kell. Ezt cukorból, fehérjékből (aminosavak), zsírokból és ketontestekből tudjuk fedezi. A fehérjealapú élet nem tud megfelelő fehérjebevitel nélkül működni, és vannak anyagok, amelyeket nem is tudunk másból előállítani, csak fehérjékből. A szükséges energia pedig megszerezhető fehérjéből és zsírból is. Nos, ezt a fundamentális tényt kérdőjelezi meg az a tévhit amelyet a szénhidrát hívei mellett a diabetológia is hirdet, miszerint nem tudunk cukrok, azaz szénhidrátbevitel nélkül létezni. E nézet szerint a szénhidrátok biztosítják az energiát az élethez, a sportoláshoz és a mindennapi teendőnkhöz is. Persze a diabetológia hozzáállásának megvan a magyarázata. Az inzulin és a használt gyógyszerkészítmények is követelik a szénhidrátot, mert különben alacsony vércukorszintet okoznának. A zsírok azonban igenis alkalmasak arra, hogy fűtőanyagként szolgáljanak. Az energia fedezése mindhárom alapvető tápanyagunkból lehetséges, nem csak a szénhidrátokból. Hogy ennek éppen melyik formája érvényedül, azt a táplálékunk dönti el. Ha nem eszünk szénhidrátokat,

16 akkor a zsír fogja átvenni az energiatermelés szerepét. És ennek megvannak a megfelelő biokémiai útjai! A zsírok ráadásul egységnyi tömegben majdnem háromszor annyi energia termelésére alkalmasak, mint a szénhidrátok. A szénhidráthívők a vitaminok fontosságát is beépítik érvelésükbe, mondván, a szénhidrátként elfogyasztott élelmiszerek azért is fontosak, mert rengeteg vitamin van bennük. Ez igaz, ugyanakkor nem tartalmaznak olyan vitamint, ami ne lenne elfogyasztható más élelmiszerrel. A CSONTRITKULÁS [1] Pontosan nem tudni, mikor szaladtak meg a lovak - mert ebben a témában is uralkodnak tévhitek -, de az időpont talán nem is érdekes. Amikor a Katonaorvosi Akadémián a csontritkulással kapcsolatos kórélettani folyamatokat tanultam, több alkalommal is találkoztam olyan űrhajósokkal és pilótákkal, akik már megjárták a világűrt. A csontritkulás tanulmányozása a kórélettani tanszék kiemelt feladata volt. Ennek az a végtelenül egyszerű oka, hogy a súlytalanságban való tartózkodás nagyfokú csonttömegvesztéssel jár. Úgy is mondhatnánk, csontritkulás alakul ki. Ha valaki megnézi, mondjuk a Farkas Bertalan földet érésekor készült fényképeket, láthatja, hogy a fotók döntő többségén az űrhajós ül. Sőt az is előfordul, hogy a földet érés után az űrhajóst ülve veszik ki a visszatérő egységből. Az űrben a nehézségi erő a földinek csak a töredéke. Ezt a csontsejtekben (osteocyta) lévő receptorok is érzékelik. Ennek következtében a csontképző sejtek elősejtjeinek aktivitása és szaporodása szinte teljesen leáll (prekurzor sejtek). Ezzel párhuzamosan aktivizálódnak a lebontósejtek. A csontok foszfor- és kalciumtartalma jelentősen csökken. Ez a mechanizmus erőteljesebb a testsúlyt cipelő csontokon, míg az alkar vagy a kézujjak csontjai alig veszítenek tömegükből és sűrűségükből. Az űrhajósok elmesélték, hogy a folyamat nagyon gyorsan elindul, és napok alatt a csonttömeg 5-10 százalékát is kiteheti. Az űrhajósok a visszaérkezéskor alig képesek fizikai aktivitásra - ha sokáig tartózkodtak az űrben, hosszú hónapok kellenek a regenerálódáshoz. Felismerve a veszélyt és a kellemetlenségeket, ma már kötelező tréningeket kell elvégezniük, és komplett edzőtermeket visznek az űrbe. A folyamatos tréning persze csak részben tudja ellensúlyozni a súlytalanság és a mozgáshiány okozta csonttömegesést. Mindezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert a csontritkulás kialakulásában rengeteg faktor játszik szerepet, különösen a mozgás. Élettani körülmények között csontjaink tömegét alapjaiban a mozgás határozza meg. A jelenkori állapotokban egyáltalán nem könnyű kielégíteni szervezetünk mozgásigényét. Fontos vizsgálatok állapították meg, hogy a mozgás és a sport fontos, ha nem a legfőbb szerepet játssza csontjain egészségében, és jelentős védőfaktort jelent a csontritkulással szemben. Vannak élethelyzetek, amikor a szervezetben normálisnak mondható a csonttömegvesztés, vagyis a csontritkulás. Az is nyilvánvaló, hogy a folyamatok visszafordíthatók. Ha egy átlagember, mondjuk baleset miatt három hétig kénytelen nyomni az ágyat, akkor csontsűrűsége, valamint csontjainak kalcium- és foszfortartama is csökken. Mégsem jut eszünkbe csontritkulás elleni gyógyszerekkel bombázni. A menopauza után a nők csontsűrűsége is lecsökken, ami a sok hormon hatása miatt következik be (ösztrogén, tesztoszteron, kortizol, szomatomedinek, növekedési faktorok). Az orvostudomány az 1990-es évekig nem tartotta ezt kezelendő állapotnak. Megjegyzem, a szakirodalom ma is csak akkor tartja szükségesnek a kezelését, ha kóros csonttörést vagy csontdeformációt okoz, ám ez csak az esetek elenyésző százalékára vonatkozik. A csonttöréseknek pedig spontán csonttöréseknek kell lenniük mondjuk, éppen megfogjuk egy bögre fülét, és eltörik valamelyik ujjunk. Ilyesmi azonban ritkán fordul elő. Következésképpen a nők esetében a változókor utáni csontritkulást (postmenopausalis osteoporosis) nem kell kezelni. Már csak azért sem, mert a kezelések kimutathatóan alig változtatják meg a csontritkulás mértékét. Ha már a szabályozó folyamatoknál tartunk, érdemes megvizsgálni, milyen önszabályozó faktorok működnek a szervezetünkben, hogy mitől is függ a csontsűrűség. A csontátépülést öt fontos mechanizmus befolyásolja: mechanikai hatások, például űrutazás vagy mozgáshiány; a vér kalciumszintje; a fel- és leépítő csontsejtek aktivitása; lokális gyulladásos termékek, sejtmérgek, növekedési faktorok; hormonok, kalcitrop és nem kalcitrop hormonok (kortizol, kalcitriol, parathormon, kalcitonin, szomatomedinek, tiroxin, ösztrogének, tesztoszteron, inzulin, prolaktin). Mint látjuk, a csontszabályozás bonyolult folyamat, igen sok összetevős feladvány. Ha a paleolit étrend szempontjából vizsgáljuk, fontos látnunk, hogy a paleolit étrend ennek a szabályozásnak három elemét kiválóan kézben tudja tartani. A pajzsmirigy-, a hasnyálmirigy- és a mellékvesehormonok szintjei paleolit táplálkozás során egyértelműen élettani állapotokat mutatnak. A gyulladásos faktorszintek és sejtmérgek szintén nem emelkedettek. A megfelelő mennyiségű hús fogyasztása pedig kizárja a kalciumszint kóros elváltozását. Aki paleolit módon él, az valószínűleg a mozgás szükségességét is figyelembe veszi. Így csak az életkor-specifikus hatások jelentkeznek, az pedig nem betegség. Azt mondhatjuk tehát, hogy a változókor utáni csontritkulást, ha az nem okoz kóros csonttörést, nem kell kezelni. Értelmetlen. A kóros csontritkulásnak paleolit étrenddel az esélye elenyésző. Ez megint ellentmond a hivatalos ajánlásoknak, de mint tudjuk, az ajánlások irányított rendszerekben születnek, ezért kellő óvatossággal kell értékelni őket. E sorokat olvasva néhány reumatológus bizonyára megdöbbenne, de még inkább akkor lepődnének meg, ha valamelyik tájékozott paleós betegük ezeket a kérdéseket tenné fel. Valószínű, hogy ezek az orvosok még évekkel ezelőtt is istenítették a bifoszfonátos gyógyszereket, sőt nem elképzelhetetlen, még ma is használják. Közben ugyanis kiderült, hogy ezek a gyógyszerek sok esetben az állkapocscsont elhalását (nekrózis) okozzák! Észak-amerikai vizsgálatok szerint a betegek között 3-12 százalékra tehető ennek a szövődménynek a kialakulása, illetve a tünetek megjelenése. Ez magas arány, főleg azért, mert a betegség következtében nagyon komoly arcdeformitás alakulhat ki. Mindennek a tetejébe a betegek többsége nem is tudja, hogy a bifoszfonátoknak ilyen mellékhatása lehet. Így hát a tévhit, hogy a csontritkulást minden esetben - még a változókor után is - kezelni kell, akár még komoly csontelhaláshoz is vezethet. Ezen pedig érdemes elgondolkodni. A GYÓGYÍTÁS ZSÁKUTCÁI ÁLTALÁNOS ALAPPROBLÉMÁK Sok gyógyítóban és betegben megfogalmazódott már a kérdés: hogyan és főként miért jutottunk idáig, mi vezetett az orvoslás ilyen mély válságához? (Merthogy válság van, azt érzi talán mindenki, aki a magyar egészségügyben dolgozik.) Mi vezetett az orvosok elidegenedéséhez? Miért nem szeretik a betegek az orvosokat, és miért nem szeretik az orvosok a betegeket? Véleményem szerint ennek vannak a nyugati társadalmakra általánosan jellemző és speciálisan magyar okai is. Az első alapprobléma a gyógyszerek mindenható mítoszának kimúlása. Mivel megingott a gyógyszerekben való feltétlen hit, zavar támadt a hitelességükben. A gyógyszergyárak és a különböző lobbitevékenységet folytató szervezetek behálózták az egész orvostudományt. Szisztematikusan alakították ki bázisaikat a szakma minden szegmensében annak érdekében, hogy portékájukat, a gyógyszert eladják. A gyógyszerfelírások problémáján kívül nem árt egyéb szempontokról is szót ejtenünk. Leginkább arról, hogy miért is alakult ki az orvosokban a

17 gyógyszerek mindenhatóságáról vallott nézet. Egyszerű a válasz: mert elhitették velünk. Félrevezettek bennünket. Egy másik, az előzőből valamelyest következő probléma, hogy az orvostudomány differenciálódásával a szakmák között is jelentős különbségek alakultak ki. Az eszközös szakmák, mint például a sebészet, az intenzív terápia, a labordiagnosztika vagy a radiológia, hatalmasat fejlődött, és ez a folyamat töretlennek látszik. Olyan diagnosztikai eszközök és sebészi módszerek alakultak ki, amelyek korrekt alkalmazása eddig nem is sejtett diagnózisokat jelent, a sebészi módszerek pedig meggyógyítják a betegeket. Vegyük csak a szívsebészetet, amely újszerű anyagokat és technikákat alkalmazva hihetetlen dolgokat tud megoldani. A kardiológiában hasznát újszerű szívkatéterezés forradalmasította a szívinfarktusok kezelését. Hatására a szívizomelhalásban meghaltak száma Magyarországon a felére csökkent. Ez óriási eredmény. Ugyanezt a módszert tudják használni az érelmeszesedésben szenvedők végtagjainak gyógyításában is. A szívritmuszavarok gyógyításában rendkívül hatásosnak bizonyultak az úgynevezett ablációk, amelyek megszüntetik a betegséget. A sebészeti műtéted során ezt a fejlődésvonalat testesíti meg a laparoszkópia, ami vágás nélkül tud operációs lehetőséget nyújtani, például a hasüregben. A szürkehályog során elkoszolódott lencsét kidobjuk a szemből, és újat teszünk be, a beteg látása pedig visszatér. Az ízületekbe protéziseket ültetünk be. Ki tudja, hány dolgot tudnék még felsorolni? Az orvoslás ezen ágai sikeresek, az orvosok és betegek elégedettek. Ezzel gyökeresen szembeállíthatok nagyjából a belgyógyászat köré csoportosuló szakmák, köztük az új keletűek is. A belgyógyászaton belül nagyfokú a specializálódás, ennek következtében a gyakorló belgyógyászok csak egy bizonyos szeletét látják át a szakmának. Ennek több következménye is van. Manapság nem lehet a beteget belgyógyász szakorvoshoz küldeni. Egyszerűen azért, mert ilyen nincs a gyakorlatban. Csak kardiológus, gasztroenterológus vagy hepatológus orvos van, de olyan, aki minden területen vállalja döntésének felelősségét, nincs. Ezért alakulnak ki a gyógyszerhalmozások. A bármilyen kórházba irányított beteg eljut minden szakma képviselőjéhez, ám ők nem figyelnek a már felírt gyógyszerekre, és újabbat írnak fel. Így a kórházi vizsgálat vagy kezelés végére a beteg hat-nyolc gyógyszerrel érkezik a háziorvoshoz, amelyeket hat különböző orvos írt fel neki. Az orvostudomány ezen ágai óriási lehetőségként élték meg a gyógyszerek megjelenését a gyógyításban. Egyre-másra születtek az új gyógyszerek közepén egy magyar orvosnak pontosan 9587 készítmény áll a rendelkezésére. Ezeket kis eltéréssel szabadon, vagy egy-egy kolléga javaslata alapján írhatják fel. El tudja valaki képzelni, ki az a doktor, aki szuperszámítógépet hord magánál, hogy e gyógyszerek valamennyi jó és rossz tulajdonságát mérlegelni tudja egy esetleges terápia beállítása során? Nincs ilyen orvos. A nagyobb probléma pedig az, hogy a belgyógyászat nem tudja sikerrel használni ezeket a gyógyszereket. Bár hihetetlen összegeket fordítottak a gyógyszerek kifejlesztésére és biztonságosságuk bizonyítására, azok csak kevés esetben tudták beváltani a hozzájuk fűzött reményeket. Sokról egyszerűen kiderül, hogy haszontalanul adtuk és adjuk őket. A civilizációs betegségeket viszont nem tudja meggyógyítani az orvostudomány. Elég csak a cukorbetegséget nagyító alá venni. Bizonyos esetekben az inzulin életmentő lehet. Az 1-es típusú cukorbetegség ilyen; erről semmilyen vita nem lehet. Ha viszont ugyanezt az inzulint használják a 2-es típusú cukorbetegség esetében, akkor - elnézést a kifejezésért - a beteg disznó módjára hízni kezd. Itt persze azt is mondhatja a szakma, hogy ez csak akkor van így, ha a diabétesz nincs jól beállítva. Ha cinikus lennék, azt mondanám, hiszem, ha látom... Tapasztalatom alapján azonban azt mondom, hogy a diabéteszt nem is lehet jól beállítani, mert ez élettani képtelenség! A 2-es típusú cukorbetegség esetén használt tabletták jelentős része azonban nem hatásos. Az allergiák sem gyógyulnak meg a gyógyszeres kezelésre, csak a tünetek enyhülnek, az autoimmun betegségekről nem is beszélve. Említhetném példaképpen a reumatológiát is. A szteroidok hoztak ugyan némi lehetőséget az ízületi fájdalmak kezelésében, de alapvetően nem gyógyulást érnek el. A reflux (gyomorégés, nyelőcsőégés), amit agyontudományoztak, a szakma szerint csak akkor enyhíthető, ha valaki élete végéig gyógyszert szed. [2] Vagyis az orvoslás ezen ágai betegségben tartják az embereket, gyógyulást egyáltalán nem hoznak. A krónikus betegeket gondozni kell, ezek száma azonban folyamatosan emelkedik, ami óriási terhet jelent az orvosoknak és az egészségügyi kasszáknak is. A betegek, mivel nem gyógyulnak, elégedetlenek, az orvosok pedig, mivel nincs sikerélményük, fásultak és kiégettek lesznek. Képzeljünk el egy olyan munkahelyet, ahol egyre több a munka, de egyik feladatot sem tudjuk teljesíteni. Csak jönnek az akták az asztalunkra, és nem látjuk a munka végét még akkor sem, napi 24 órát dolgozunk. Kiábrándító lehet, és hosszú évek alatt megöli az ember lelkét. Ilyen körülmények között egyszerűen nem lehet dolgozni. Ez a hatalmas szakadék az orvostudományi ágak között a múlt század utolsó évtizedétől fogva egészen nyilvánvalóvá tette a következményeket. Vannak sikeres, jól kereső orvosok, és vannak meggyötört, kiégett, rosszabbul keresők. Ha valaki nem akarna a fenti jelenségek árnyékában dolgozni, és szeretne kitörni ebből a körből, kemény betonfalakat talál. A biztosítók és az orvosi szakma kialakította az orvosi ajánlások rendszerét és a bizonyítékokon alapuló orvoslás létjogosultságát. A szakmai kollégiumok és gyógyszergyárak kart karba öltve ezekkel próbálják uniformizálni a gyógyszerek használatát, mintegy keretek közé szorítva a szabad terápiás választást. Holott nem az a szabad választás, hogy milyen gyógyszert adok, hanem az, hogy gyógyszert vagy más terápiás lehetőséget választok-e. Az uniformizálás sikerült, ami soha nem látott mértékben lebénította a szakma kreativitását. Ezek az ajánlások néhány szakmai vezető által kiadott valós vagy nem valós következtetéseken alapuló cselekvési sorok. Az esetek döntő többségében azonban a gyógyszergyárak diktálják az iramot és a konkrét elveket is. Újabban - érezve ezek hiteltelenségét - az európai ajánlások igyekeznek elszakadni az amerikaiaktól. Nem sok sikerrel. Ezek a próbálkozások azonban mindenképpen jók arra, hogy lássuk, nem fekete-fehér dolgokról van szó. A gyógyítás szabadságának ilyen irányú beszűkítése magával hozta i a gyógyítói jogbiztonság kérdését, így alakítva ki a következő destruktív tényezőt, a jogi visszásságokat. Az orvosok csak akkor érezhetik magukat biztonságban, ha nem térnek el a hivatalos álláspontoktól. Minden ellenkező esetben jogi eljárásra számíthatnak. Magyarországon ezt csak most kezdjük megtapasztalni, de a jogi procedúrák más országokban sokszor elképesztő méretűek. A jog, véleményem szerint, sok esetben gátolja a fejlődést a gyógyításban, mert defenzív medicinát alakít ki, vagyis a gyógyítás során egyre inkább előtérbe kerül a jogi ütközések elkerülése. Ennek megfelelően a cselekvés motivációja nem mindig a gyógyítás sikeressége, hanem a bírósági eljárások elkerülése. A zsákutca messzire mutató jelensége a pszichés terhelés foka. Mivel emberéletekről van szó, egy-egy orvos gyógyító tevékenysége kiemelt jelentőségű. A felelősség kérdése azonban az utóbbi jó néhány évtizedben átalakult. Mivel a múlt század elején a betegségek jelentős része még nem volt gyógyítható, elfogadott volt a kreatív, kísérletező és gondolkodó orvos. Mára gyökeresen megváltozott a helyzet. Az orvosok, kockázat és kreativitás nélkül, a tőlük elvárt cselekvési sémákat használják. A betegek viszont nem minden esetben erre vágynak. Ráadásul a sok kórkép és beteg miatt futószalagon és személytelenül folyik az ellátás. A betegek nagy száma várólistákhoz vezet, és a páciensek lelki problémáival nincs idő túlságosan sokat pepecselni. A tragédiák pedig ugyanúgy érintik az orvosokat is, de a megfelelő pszichés felfrissülésre egy gyakorló orvosnak esélye sincs. Az utóbbi idők adatai szerint az orvosok 50 százaléka elhagyná pályáját, ha tehetné. Ez mindent elárul. A folyamatos terhelés miatt nincs lehetőség semmilyen konstruktív és főleg kreatív munkára. Igaz, az orvos munkáltatója nem is mindig ezt várja el. Az orvoslás eliparosodott. Ez konkrétan azt jelenti, hogy az orvos a drága diagnosztikai eszközökben bízik, és nem veszi figyelembe saját egyszerű lehetőségeit. Már említettem, hogy a diagnosztikai eszközök hatalmas karriert futottak be az utóbbi harminc évben, és megkönnyítik a diagnózis felállítását. Ugyanakkor a diagnosztika saját alapvető vizsgálati módszerei is megmaradtak. A tüdőgyulladás alapeseteit diagnosztizálhatjuk röntgen és CT nélkül is. Ennek alapjait az egyetemen mindenki megtanulja, viszont egy idő után elfelejti alkalmazni, mert inkább a képalkotó diagnosztikára alapozza a döntést. Ez azt jelenti, hogy sokszor teljesen feleslegesen küldjük a betegeket különböző vizsgálatokra. Ez

18 mind pénzt emészt fel, illetve személytelenné teszi a gyógyítást. A betegek igénye is a drága eljárások felé fordult, és sokszor ők követelik ki maguknak a vizslátokat. Ilyenkor az orvos csapdába kerül, hiszen ha a biztosító nem véleményén van, akkor a beteggel szemben kijátszottnak érzi magát. A MAGYARORSZÁGI BETEGELLÁTÁS PROBLÉMÁM Ha az imént felsorolt, általánosan jelentkező problémák még nem tették volna elég kétségessé az orvosi szakma iránti elkötelezettséget és bizalmat lássuk, hogy Magyarországon milyen speciális problémákkal kell küzdeniük az orvosoknak és a betegeknek. A magyar orvos létét alapjaiban határozza meg a paraszolvencia, vagyis a hálapénz. Ennek mindent átrágó és rothasztó jellegére hadd idézzek fel két történetet. Még szigorló orvos koromban egy kisváros kórházában töltöttem a sebészeti gyakorlatot. A kórházban volt egy idős néni, akinek nem voltak hozzátartozói, senki nem látogatta. Már három napja volt benn, amiken beszédbe elegyedtünk, és megtárgyaltuk az élet dolgait. Két nap múlva volt a műtétje, de addig még néhány alkalommal összefutottunk a kórteremben és a folyosón. A műtét reggelén láttam a programban, hogy az ő veseműtétjéhez osztottak be kampókat tartani. A műtét vége után bementem a kórterembe, és váltottunk is néhány szót. Amikor az idős asszony felépült a műtét után, és hazaindult, éppen az orvosi pihenőben voltam. Bekopogott, belépett, és búcsúzóul egy borítékot akart átadni. Ez volt az első eset, amikor ilyesmi történt velem. Kellemetlenül éreztem magam, és egyébként sem akartam elfogadnia ő azonban ezt nem akarta megérteni, és mindenáron szerette volna odaadni nekem. A huzavona közben belépett az orvos, aki a nénit operálta. Látva tétova zavaromat és hallva, hogy visszautasítottam az asszony ajándékát, nemes egyszerűséggel átnyúlt a fejem fölött, elvette a borítékot, és zsebre tette. Az asszony aztán kiment a szobából. Soha többé nem láttam. Míg élek, nem felejtem el az orvos szavait: Fiam, ezt alig bírtam megmenteni, ne csinálj ilyet többször! Ha közénk akarsz tartozni, tanuld meg, hogy nincs visszautasítás! A pénz nála maradt. A másik eset majdnem az állásomba került. Szintén sebészeten ahol aneszteziológusként dolgoztam. A sebész főorvos arra rávenni, hogy gerincérzéstelenítés helyett altassak el egy beteget, aki a paraszolvenciát már odaadta egy kollégának, csakhogy az szabadságra ment, ezért ő, a főorvos operálná meg helyette. A beteg azonban nem tudhat a cseréről. Kérését elutasítottam. A főorvos azonban nem akart ebbe belenyugodni, és még ordítozott velem egy sort, meg mindenféle előjogaira hivatkozott. Egy kollégám végül is megcsinálta a manővert. De a történetnek még nincs vége. Másnap hívatott a kórházigazgató, és arra utasított, hogy hasonló esetekben változtassak a feletteseimhez való viszonyomon. Amikor pedig szakmai elvekre hivatkoztam, akkor közölte: ő a törvény a kórházban, s ha valami nem tetszik, odébb lehet állni. A paraszolvencia tehát nagy úr, s ennek következtében rengeteg mindent irányít. Ráadásul orvos és orvos között is feszültségeket kelt. A hálapénzek nagyságát megsaccolni sem lehet, bár általánosságban talán annyi elmondható, hogy a költségvetés nem tudna annyi pénzt pumpálni a rendszerbe, hogy a paraszolvenciát pótolni tudja a fizetéssel - még kezdő orvosok esetében sem. Ennek aztán rengeteg következménye van. Az osztályok élére gyakran a jó politikusok kerülnek. Nagy pénzeket lehet így keresni, és ahol pénzről van szó, ott a szakmaiság nem feltétlenül szempont. A paraszolvencia az oka annak is - ami ugye, elméletileg tiltott és elfogadása bűncselekmény -, hogy sok orvos úgy érzi, előjogai vannak, sok esetben sebezhetetlennek véli magát. Köztudott például, hogy a közlekedési rendőrök bizonyos esetekben elnézőek az orvosokkal: vagy egyáltalán nem büntetik meg őket vagy csak vékonyabban fog a ceruzájuk. Mostanában ez a hozzáállás változóban van, de az alapjai még ma is élnek. Sokan sokféle módon próbálnak az orvos kedvében járni, hiszen nem tudni, mikor lesz szükség gyors orvosi segítségre, gyors vizsgálatra vagy időpontra. Ez is erősít egyfajta társadalmonkívüliséget, amit persze a doktorok egy része ki is használ. Ennek a veszélyei kódoltak, mint ahogy a rendszerből eredő szakmai sikertelenség is az. Aki az élet sok területén előnyöket élvez és ezt titkolnia kell, az falat fog húzni maga köré. Ha pedig sokan vannak ilyenek, akkor erős egységbe kovácsolódnak. Így történik ez az orvosi szakmán belül is, és így alakul ki a korrumpálódás lehetősége. A paraszolvencia által ingoványossá változtatott környezetben a gyógyszeripar elemében érezte magát. Az 1990-es évek elején nem voltak olyan törvények, amelyek kordában tarthatták volna a gyógyszeripart, a kommunista gazdasági elveken működő országunk pedig még nem volt felkészülve a hatalmas tőkével rendelkező gyógyszergyárak támadására. Az ember gyarló, a gyógyszergyárak pedig sikeresen hipnotizálták a világot. Igaz, Magyarországon ez a hipnózis kicsit tovább tart a kelleténél. A gyógyszeres terápián kívül igazán nem is volt alternatívája a gyógyír tásnak. Egy refluxos beteggel akkoriban például nem nagyon tudtunk mit kezdeni. Felírtuk neki valamelyik PPI-gyógyszert, majd ha az már nem bizonyult elégnek, felírtuk a következő, újabb generációs készítményt. A beteg kérdésére, hogy ezt élete végéig kell-e szednie, ellenállást nem tűrően kijelentettük: természetesen. Semmilyen alternatívát nem tudtunk számára mutatni. Aztán a beteg év múlva már egyéb problémákkal is küszködött: megemelkedett a vércukorszintje, kissé elhízott és magas lett a vérnyomása. Kivizsgálás kivizsgálást követett, majd ezek eredményeként már minimum hatféle gyógyszerrel jött ki a szakrendelőkből. Volt nála gyógyszer reflux ellen, vérnyomáscsökkentő (az utóbbi időben mindjárt az elején kombinációs készítmény), antidiabetikum, koleszterincsökkentő, húgysavcsökkentő, vízhajtó tabletta (és persze az az elengedhetetlen csodaszer is, aminek a nevét nem írhatom le, körbeírni pedig hosszadalmas lenne). Nem ez lenne a probléma, ha a betegek meggyógyultak volna, vagy ha valóban jó irányba mutatott volna a betegségek megelőzése. A KSH statisztikai adatai azonban azt mutatják, hogy Magyarországon a krónikus betegségek előfordulása ugrásszerűen megnőtt: például a szív- és a daganatos betegségek halálozási aránya a világ többi országához képest kiemelkedően magas. Így a gyógyítás hitele megtört, és vele együtt megrendült az orvosokba vetett bizalom is. A gyógyszergyárak az orvostudományt és annak szereplőit szőröstül-bőröstül bedarálták! Fontos tényező a gyógyítás finanszírozása. A társadalombiztosító igyekszik az összegeket visszafogni, a gyógyszeripar és az orvosi lobbi pedig igyekszik a lehetőségeket minél inkább kitágítani. A társadalombiztosító régóta betegségek után fizet, vagyis egy kórház az ellátott betegségek alapján kap finanszírozást. Ennek az a következménye, hogy a kódolás mindig súlyosabb betegséget feltételez, mert így több a juttatás. Gyakran előfordul, hogy például el nem végzett röntgenvizsgálatokat írnak be elszámolásként. Egy ilyet őrzök jómagam is: családom egyik tagjának röntgenvizsgálatakor a papíron nemcsak a bokaízület felvétele, hanem egyéb röntgenek is szerepeltek. A szakrendelések annál több pénzt kapnak, minél több beteget látnak el, ezért az egyszerű magas vérnyomást és más, háziorvos által is kontrollálható betegségeket szintén ők kezelik. Így - teljesen szükségtelenül - betegek tömege özönlik a szakrendelésekre. Leginkább a magyar alapellátás szakmaisága ingott meg, ami hatalmas szakmai problémát generált. Ez sok mindennek köszönhető, de ennek a könyvnek a keretei nem engedik meg, hogy bővebben kitérjünk rá. A betegek jelentős részét az alapellátásban kellene kezelnünk, de ez nem így történik, és inkább a drágább rendszerek felé irányítjuk őket. A háziorvos manapság rendelési idejének 90 százalékában vényt ír, beutalót, igazolást és táppénzes papírokat tölt ki és adminisztrál. A gyógyító és a megelőző munka, s főképp az életmód-változtatásra való ösztönzés nem szerepel a tevékenységei között. Persze erre sokan azt mondják, hogy sok a beteg. Ez valóban így van, de jelentős részüket mi tartjuk beteg státuszban. Az a háziorvos sincs könnyű helyzetben, akinek belép a rendelőbe a betege, és egyszerűen megmondja, mit kér. Ha megkapja, akkor minden rendben, de ha a doktor szeretné megvizsgálni vagy más irányba terelné, akkor már nem kér belőle. Elviszi a tb-kártyáját, mert ma ezt mindenféle magyarázat és indoklás nélkül megteheti. Ez pedig azért rossz, mert nincs valós visszajelzés. A háziorvosok egy része nem is tudja kézben tartani

19 a beteget vagy azért, mert alkalmatlan rá, vagy pedig azért, mert a beteg követeli a szakorvosi rendelést. A háziorvosi szakma jogosítványai sem egyértelműek. A legtöbb rálátás itt lenne a beteg egészségére, a háziorvos mégsem tud például egy diagnosztikus vizsgálati sort végigkövetni, mert nincs jogosítványa CT- vagy MR- vizsgálatra, sőt még bizonyos laborvizsgálatokat sem kérhet. Ebből következően a betegek diagnózis nélkül kerülnek a szakrendelésekre, ahol az egyik szakorvostól a másikig küldözgetik őket. A betegnek végül lesz öt diagnózisa, nyolc gyógyszere, és csak ezután jelentkezik a háziorvosnál. A hibákat és a nem hatékony működést tehát már az alapellátás rendszere kódolja. A rendszer összetettsége ellenére nem működik sem társadalmi, sem hatékony szakmai kontroll. Az első igazságügyiorvostan-előadáson, amin részt vettem, az egyébként szakmailag nagyra értékelt professzor azt mondta: Örökre jegyezzétek meg, holló a hollónak nem vájja ki a szemét. Az utóbbi néhány évet leszámítva az orvostudomány nagyjából így működött. Ma is, csak az orvospereket már nem olyan könnyű befolyásolni, mint korábban. Elég sokat tapasztaltam ahhoz, hogy ennek minden következményét lássam. Ennek a kontrollnélküliségnek még ma is jelentős elemei élnek. Például, bár sok próbálkozás történt, a gyógyszerfelírások háza táján a mai napig nincs kontroll. Amit ennek hívnak, az nem más, mint a táppénzen lévők ellenőrzése, ami hát... finoman szólva is hatástalan volt. Úgy vélem, a társadalombiztosító semmilyen hatékony szakmai kontrollt nem végez. Az állami vagy önkormányzati kórházak eszközeit egyes doktorok magánbetegeiknél is használják. A betegkezelési lapokat és a diagnózisokat gyakran úgy alakítják, hogy a legtöbbet fizesse a biztosító. Ami a magyar egészségügy sajátosságait illeti, a betegeimtől is sok általános információhoz jutottam. Az az érzésem, hogy az egészségügy kaotikus helyzete veszélyes szintet ért el. A betegek kilátástalanul vergődnek a rendszerben, sokszor még a valós betegségükről sincs tudomásuk, rengeteg a téves diagnózis és kevés a gyógyult beteg. Ez persze nem minden orvostudományi ágra igaz. Ennek ellenére, ha elképzelem magamat betegként, belátom, nem lenne könnyű dolgom. Ezek a magyar egészségügyi rendszerre jellemző sajátos okok vezettek a hazai orvoslás mai zsákutcájához. A helyzet véleményem szerint súlyos, és sajnos az orvostársadalom ezt ilyen formában még nem ismerte fel. A felismerés azonban már nem is elég, gyors cselekvésre lenne szükség, mert ennek az egész rendszernek beteg emberek a szenvedő alanyai. Beteg emberek, akik nem kapnak megfelelő ellátást az egészségbiztosítási rendszeren belül, akik tájékozatlanok, és ezért betegségük örökös stresszben tartja őket, és akik gyakran duplán fizetnek gyógykezelésükért. Az állam a másik kárvallott, mert a paraszolvencia átlagos összegéből bizonyos forrásokat a triplájára is lehetne növelni. A GYÓGYSZERGYÁRTÁS KULISSZATITKAI Most tegyünk egy gondolatnyi kitérőt a gyógyszergyártás kulisszatitkaiba. Megpróbáltam utánajárni a magyarországi gyógyszereladási statisztikáknak. Persze mint egyszerű magyar állampolgár és orvos. Nem nagyon sikerült, bár az OEP próbálkozik, hogy a statisztikák nyilvánosságra kerüljenek: 2011-től regisztráció után már lehet adatokat kérni. Eddig azonban lehetetlen volt. Gyógyszergyári alkalmazottként viszont folyamatosan hozzájutottam a statisztikához. Kíváncsi voltam a külföldi adatokra is. Így már egy kicsit könnyebb volt a dolgom. Az alábbi táblázat az amerikai Gyógyszer- és Élelmiszer-engedélyezési Hivatal (FDA) 2004-ben közölt adatait tartalmazza az Egyesült Államokban gyártott top 5 gyógyszerrel kapcsolatban. Az együttes forgalom akkor - mai árfolyamon számolva milliárd forint körül mozgott. Ez őrült sok pénz, ha csak azt vesszük, hogy a 2008-ban kezdődött válság alkalmával az Egyesült Államok átszámítva 8000 milliárd forintot költött a válság orvoslására. De ennél sokkal izgalmasabb, hogy milyen gyógyszerek voltak ezek: Hatóanyag Milliárd (dollár) Milliárd (forint) Atorvastatin 5,0 960,0 Esomeprasol 2,7 518,4 Lansoprasol 2,4 460,8 Simvastatin 2,3 441,6 Sertralin 1,9 364,8 Az első és a negyedik gyógyszer koleszterincsökkentő, amelyek szedése az utóbbi 15 év kutatásai és a visszamenőleges vizsgálatok alapján is szükségtelennek tetszik. Ezt nem részletezném, mert a kérdést Szendi Gábor Paleolit táplálkozás című könyvében remekül összefoglalta. Tény, hogy e készítmények inkább ártanak, mint használnak. A második és a harmadik pedig reflux elleni gyógyszer, tehát egy olyan betegségé, amelynek oka a helytelen táplálkozás. Ha azonban orvosként oki terápiát szeretnénk alkalmazni, akkor gyógyszerek helyett a betegeken a szénhidrátfogyasztás csökkentésére kellene rávenni. Az ötödik gyógyszer a különösen veszélyes antidepresszáns kategóriába tartozik, és használata szintén kétséges. Ráadásul ezeknek a gyógyszereknek a jelentős részét nem szakorvosok, hanem az alapellátás orvosai írják fel. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, ha nem forgalmaznák és a betegek nem szednék őket, az semmilyen egészségügyi kockázattal nem járna. Ha mindezt figyelembe vesszük, egy törtető iparág gátlástalan profitszerzésének eredményét láthatjuk. Magyarországon is hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy ilyen adatokhoz 2010-ig csak pénzért tudtunk hozzájutni. Teljesen világos, hogy a gyógyszercég, felíró orvos és a beteg érdekei nem azonosak. Itt nem működnek erkölcsi gátak: a gyógyszercégek és a megvesztegetett orvosok a minél nagyobb gyógyszerforgalomban, a betegek pedig a gyógyulásban érdekeltek. A gyógyszeripar természetesen azt szeretné elérni, hogy az orvos minél több orvosságot írjon fel. Ezért sokszor valóban olyan tablettákat kapunk, amelyekre jó esetben semmi szükségünk, rossz esetben pedig betegséget vagy akár halált okozhatnak. A gyógyítás szempontjából azonban, főleg ha a paleolit táplálkozásról van szó, ez jelenti a legégetőbb problémát. A felesleges gyógyszereket orvosi szempontból nem annyira nehéz leépíteni, de ehhez meg kell győzni a kétkedő betegeket is. Ez főleg akkor nehéz, ha már megfenyegették őket, hogy a gyógyszer elhagyása akár halálos következménnyel is járhat. Persze vannak köztük olyanok, amelyeket életünk végéig szedni kell, de a felírt szerek többsége felesleges. Ha egy kicsit belevetjük magunkat a gyógyszeripar és a gyógyszerkutatás történetébe, még meglepőbb dolgokkal találkozunk. A kutatással foglalkozó cégek perspektívái az utóbbi időszakban beszűkültek, és a hatalmas profit utolsó szalmaszálai is elhamvadni látszanak. De mindez semmi ahhoz a lufihoz képest, amit a tudományosság jegyében állítottak magukról. Ha jól megnézzük a gyógyszerek és főleg a legelső készítmények történetét, látható lesz, hogy a gyógyszerek véletlenszerűen jöttek létre. Az elsőknél bizonyos anyagok károsító hatásait vizsgálták: kísérleti állatoknak adagolták őket, és végigkövették, hogy mit váltanak ki. Ennek kapcsán figyeltek fel bizonyos hatásokra, pl.: vérnyomáscsökkentés, a húgysav szintjének csökkentése, a vércukor szintjének csökkentése stb. Majd ezeket a tulajdonságokat gyógyszerként használták. Így sok esetben nem fejlesztés és sok pénz, hanem puszta véletlenek alakították a gyógyszerek kereskedelmi forgalomba kerülését. Az is nagyon gyakori, hogy egy molekulának több hatása is van. Így több célra is tudják használni. Sokszor az is előfordul, hogy a hatás-mellékhatás összekavarodik egy bizonyos gyógyszer esetében, és egy már rég bevált szert a forgalmazó a mellékhatása miatt kezd el ajánlani! A molekulák hatásának a felismerését ugyanis véletlenek alakították ki. Ráadásul a tudományos lepel is szertefoszlik, hiszen a gyógyszerek kifejlesztése is teljesen véletlenszerű volt. Ezért fordulhatott elő, hogy egyeseket olykor be kellett tiltani (erre még ma is akad példa). A fejlesztések mögött ugyanis nem gondosan feltérképezett mechanizmusok álltak, csak hatások összegzéséből álló megfigyelések. Először megfigyelték és tapasztalták egy vegyület hatásait, és csak azután próbálták megfejteni a hatásmechanizmust. Egyszerűen fogalmazva: a molekulák alkalmazása

20 során nem ismerték a biokémia részletes folyamatait. Igaz, a sejtek működése és a kontrollfunkciók együtthatása olyan bonyolult, hogy ezek teljes feltérképezése még mai ismereteink alapján is lehetetlennek látszik. Sok mindent tudunk, de messze állunk attól, hogy bizonyossággal tudjuk kezelni a szervezet sokismeretlenes egyenleteinek összességét. Emiatt még ma is nagyon gyakran előfordul, hogy a gyógyszereknek előre nem látható hatásai alakulnak ki. Ezekből lesznek a botrányos gyógyszervizsgálatok, illetve -visszavonások. Az utóbbi tíz évben ehhez társult a terápiás hatások jelentős átértékelődése is. A kifejlesztett gyógyszernek sokszor nagyon csekély a terápiás hozadéka. Ennek vagy az lett a következménye, hogy az adott gyógyszert nem tudták használni, vagy pedig az, hogy minden marketingeszközt bevetettek a kereskedelmi felfuttatás érdekében. Ilyen ötletekben a gyógyszergyárak nem szűkölködnek. Az orvosok a gyógyszergyárak kiterjesztett karjai, s mivel ezek a cégek teljesen a kezükbe vették az orvosi posztgraduális továbbképzést, ez nem is lehet másképp. A saját elképzeléseik szerinti folyamatos agymosással alakították a terápiás javaslatokat, a szakmai kollégiumok napi munkáját, és ezen keresztül a gyógyszerfelíró orvosok szokásait és munkáját is. Mivel a gyógyszerek valóban nem úgy működnek, ahogy azt ideálisan elképzelnénk, így egyre inkább közeledett a hitelvesztés időszaka. A gyógyszerhatások nem hozták a tőlük elvárt gyógyulásokat, és a krónikus, az úgynevezett civilizációs betegségek esetében semmilyen előrelépést nem jelentenek. Elég csak a szív-ér rendszeri betegségekre gondolni. De ha megvizsgáljuk a többi hasonló krónikus betegséget, ugyanezt tapasztaljuk. A gyógyszerek köszönő viszonyban sincsenek az oki terápiával, ugyanekkor számuk hihetetlen mértékben megemelkedett. A következői: néhány adaton szerintem mindenkinek érdemes elgondolkodnia: A vényköteles gyógyszerkészítmények száma világszerte A közel 10 ezer gyógyszerhez képest a krónikus betegségek száma nemhogy jelentősen, de egyáltalán nem csökkent. Számuk néhány esetben drasztikusan és vészterhesen emelkedett. Az allergiás betegek száma a lakosság körében óriási - lassan ott tartunk, hogy nem lesz allergia nélküli ember. Az allergiás betegek száma Magyarországon Allergiás betegség Előfordulás a lakosság teljes számát tekintve asthma bronchiale 12% allergiás bőrbetegségek (ekcéma, urticaria stb.) 19% allergiás rhinitis (allergiás nátha) 16% ételallergia 7% Összesen 54% (forrás: KSH, 2009) A gyermekkorban kialakuló 1-es típusú cukorbetegség-esetek (1TDM) száma pedig már-már katasztrofálisnak is tekinthető, hiszen 25 év alatt 440 százalékkal emelkedett. 1TDM hétéves kor alatti gyermekeknél, 100 ezer lakosból (forrás: KSH) Ezeket az eredményeket vessük össze, mondjuk, a biztonsági öv hatásával. Amióta kötelező a biztonsági öv, és nőtt az autók biztonsága, a balesetekben elhunytak száma közel a harmadára csökkent. Ez kitűnő eredmény, és a módszer hatásosságát bizonyítja. A betegségek kezelésére óriási pénzeket költünk. A kormányok egészségügyi kiadásai évről évre jelentősen nőnek. Az egészségügy kiszolgálni pedig vad kapitalista módszerekkel zsebelik be ezeket a pénzeket. A gyógyszerkassza kiadásai milliárd forintban