Linda Howard Ölj és ölj

Átírás

1 Linda Howard Ölj és ölj Karen Whitlaw még mindig nemrég elhunyt édesanyját gyászolja, amikor megdöbbenve veszi át a címére küldött csomagot, melynek tartalma egy rejtélyes jegyzetfüzet, amit az apja küldött, akit alig látott azóta, hogy Vietnamból hazatért. A háborúnak már húsz éve vége. Karen nem akar időt szakítani a rá nehezedő emlékekre, így aztán elteszi a jegyzetfüzetet és megfeledkezik róla, csakúgy, mint apjáról, egészen addig, amíg megrázó telefonhívást nem kap. New Orleans egyik koszos utcáján megölték az apját. Marc Chastain, a gyilkossági ügyekkel foglalkozó nyomozó úgy gondolja, hogy az eset nem több egyszerű utcai erőszaknál egy hajléktalan emberrel szemben. Karen elfogadja a nyomozó véleményét - legalábbis kezdetben. amikor azonban betörnek a lakásába és furcsa "balesetek" történnek, megváltozik a véleménye. Hirtelen szembe kell néznie a hátborzongató valósággal: bárki ölte is meg az apját, most ő vette célba. Karen kétségbeesve kutatja a magyarázatot. Előveszi az egyetlen dolgot, ami valamilyen módon összeköti őt az apjával - a jegyzetfüzetet, amit hónapokkal azelőtt kapott. A megsárgult lapokat végigolvasva megrázó felfedezést tesz: az apja orvlövész volt Vietnamban és a jegyzetfüzet nem más, mint részletes beszámoló az általa elkövetett kivégzésekről. Karen most már az életét kell, hogy mentse. A füzetet a benne rejlő titkokkal együtt Marc Chastain nyomozó gondjaira bízza. Közösen lepleznek le egy szörnyű történetet politikáról, hatalomról és gyilkosságokról - és együtt néznek szembe a gyilkossal, akinek senki és semmi nem állhat az útjába, hogy megszerezze a jegyzetfüzetet. 1

2 KINIZSI KIADÓ Eredeti cím: Kill and Teli Copyright 1998 by Linda Howington Ali rights reserved Published by arrangement with the originál Publisher, Pocket Books, a Division of Simon & Schuster, Inc. Fordította: Mihalik Zsuzsa Hungárián edition and translation: Copyright 1998, Kinizsi Nyomda ISBN Magyarországon kiadja a Kinizsi Kiadó Felelős kiadó a kiadó ügyvezetője 2

3 Első fejezet Washington D. C, február 13. Dexter Whitlaw óvatosan leragasztotta a csomagot, majd minden oldalát megerősítette azzal a ragasztószalaggal, amit előző nap lopott a WalMartból. Ha már ott volt, akkor lopott egy fekete kihúzó filctollat is, amit most arra használt, hogy szép nyomtatott betűkkel megcímezze a dobozt. A filctollat és a ragasztószalagot a földön hagyta, a csomagot pedig a hóna alá kapta és így indult el a legközelebbi postahivatal felé. Nem is volt messze, mindössze egy háztömbnyire és a washingtoni februárhoz képest az időjárás sem volt olyan hideg, talán 4-5 fok körül lehetett. Ha ő is képviselő lenne, gondolta keserűen, nem kellene a tetves postaköltségért fizetnie. A lágy téli napfény megcsillant a járdaszegélyen. Komoly tekintetű állami hivatalnokok siettek el mellette, lobogott rajtuk a fekete vagy szürke felöltő, mintha csak a fontosságukat lobogtatták volna. Ha bárki megkérdezi ezeket az embereket, hogy mi a foglalkozásuk, soha nem mondanák azt, hogy Én könyvelő vagyok vagy Irodavezető vagyok bár lehet, hogy pontosan erről van szó. De nem, ebben a városban, ahol a beosztás jelent mindent, az emberek azt mondják Az államnak dolgozom vagy Gazdasági vonalon vagyok vagy ha tényleg teljesen el vannak telve magukkal, akkor csak kezdőbetűkkel dobálóznak, mint például a BM és azt várják, hogy mindenki pontosan legyen tisztában azzal, hogy ez nem jelent mást, mint a Belügyminisztériumot. Dexter személy szerint úgy gondolta, hogy ezeknek az embereknek a személyi igazolványában fel kellene tüntetni, hogy tényleg a BM-nek dolgoznak, mint Béna Majmok. Ó, igen az ország fővárosa! Itt még a levegőben is érződött a hatalom illata, akárcsak valami ritka borkülönlegesség, ez a sok szerencsétlen meg teljesen megszédült tőle. Dexter hideg, kimért tekintettel fürkészte őket. Azok ott úgy gondolták, hogy mindent tudtak, pedig nem tudtak semmit sem. Fogalmuk sem volt róla, hogy mit is jelent az igazi hatalom, a maga steril tiszta formájában. A Fehér Házban az az ember olyan parancsokat adhat, ami háborúhoz vezet. Ő egyszerűen focizhat egy kicsit, amikor úgy tartja a kedve, az egyik titkára mindig ott állna a közelben azzal a bizonyos aktatáskával, amit ha akar bármikor kinyithat és bombákat indíthat el, ami emberek millióinak halálát okozhatja. De a férfi persze mindezt csak biztos távolból szemlélné. Dexter ismerte az igazi hatalmat. Régen Namban érezte mi az, amikor lassan kibiztosította a fegyvert és megfeszült az ujja a ravaszon. Napokon keresztül követte áldozatát, mozdulatlanul figyelte a sárban fekve vagy egy csalánbokor közepén, ügyet sem vetve a bogarakra, kígyókra, az esőre. Étlen, szomjan, a megfelelő alkalomra várva, hogy a célpont alakja kirajzolódjon a szemei előtt és a célkereszt pontosan ott állapodjon meg, ahol Dexter elképzelte. Ilyenkor érezhette, hogy minden hatalom az ő kezében van. Az övé volt a jog, hogy meghagyja valakinek az életét vagy véget vessen neki, meghúzza a ravaszt vagy sem. Az egész világ két emberre korlátozódott ilyenkor. Csak ő volt és a célpont. Életében a legizgalmasabb eset azon a napon történt vele, amikor a célkeresője egy fa levelei közé tévedt. Amikor beállította a fókuszt azon vette észre magát, hogy egy másik orvlövészt figyel. A kinézetéből ítélve orosz lehetett, a fegyverét a vállához támasztotta és a célgömböt próbálta beállítani. Dexter egy másodperccel előzte meg; és sikerült elsőnek lőnie. 3

4 Egy másodpercbe telt volna talán, éppen csak egy szívdobbanásnyi időbe és az orosz lőtt volna elsőnek és akkor Dexter most nem csodálhatná Washington látképét. Néha azon gondolkozott, hogy vajon az orosz észrevette-e őt, hogy egy pillanatnyi információ felvillant-e a tudatában, mielőtt eldördült a lövés a semmiből. Elképzelhetetlen, hogy látta volna a golyót. Arra csak a flancos hollywoodi mozifilmek különleges effektjei képesek, hogy láthatóvá tegyék a golyót. Nem született még ember, aki látta volna. Dexter benyitott a postahivatal meleg épületébe és beállt a sor végére, ahol mindenki arra várt, hogy a pultnál kiszolgálják. Úgy határozott, hogy ebédidőben jön, amikor a legtöbben vannak, hogy minél kisebb legyen annak az esélye, hogy valami buzgó postai alkalmazott kiszúrja magának és az emlékezetébe vési. Nem mintha olyan jelentőségteljes kinézete lett volna, amire érdemes emlékezni, kivéve talán a jeges tekintetű szempárt, de semmiképpen nem akarta a véletlenre bízni a dolgot. Namban annak köszönhette, hogy életben maradt, hogy óvatos és körültekintő volt. Huszonöt év telt el, amióta visszatért a valós világba, itt dolgozott és maga mögött hagyta a zöld poklot. Nem mondhatta el magáról, hogy igazán jómódú, de azért csavargó sem volt. Kifordítható kabátot viselt, aminek az az oldala, amit most kívül hordott vastag barna tweedből készült. Látszott rajta, hogy már használja egy ideje. A kabát másik oldala, amit akkor használt, amikor az utcán lófrált, kopott, foltos volt, tipikus csavargó jelmez. Összességében jó kabát, tökéletesen megfelelt, amikor álcázni akarta magát. Az orvlövészeknek meg kell tanulniuk tökéletesen beleolvadni a környezetükbe. Amikor rákerült a sor, feltette a csomagot a pultra, hogy megmérjék és közben bankjegyek után kotorászott a zsebében. A csomagoláson a következő címzés állt: Jeanette Whitlaw, Columbus, Ohio. A felesége. Néha elgondolkodott rajta, vajon az asszony miért nem vált el tőle. Bár az is lehet, hogy megtette. Néhány éve nem beszéltek telefonon vagy talán még régebben. Megpróbálta felidézni az emlékezetében, hogy mikor is volt az utolsó alkalom Egy dollár ötven mondta a postás, anélkül hogy felpillantott volna. Dexter két egydollárost tett a pultra. Miután zsebre vágta a visszajárót, feltűnés nélkül kisétált az ajtón, ugyanúgy, mint ahogy bejött. Mikor is beszélt Jeanette-tel utoljára? Van annak talán már három éve is. Vagy talán öt. Nem igazán tartotta számon az idő múlását. Azt próbálta kiszámolni, hogy a gyerek mennyi idős lehet most. Talán húszéves? A Tet offenzíva idején született, próbált visszaemlékezni Dexter, vagy mégsem akkor. Hatvannyolcban, hatvankilencben, vagy akkortájt valamikor. Ez azt jelenti, hogy a fenébe is már körülbelül huszonkilenc éves! A kislány maholnap harminc lesz. Azóta már biztosan férjhez is ment, talán gyerekei is vannak, ami azt jelenti, hogy ő meg mostanra nagypapa lett. Dexter nem tudta a lányát felnőttként elképzelni. Tizenöt éve látta utoljára, talán még annál is régebben. Mindig olyannak rémlett fel az emlékezetében, amilyen hét-nyolc éves korában volt: sovány és szégyellős, hatalmas barna szemekkel, állandóan az alsó ajkát harapdálva. Mindig suttogva szólt Dexterhez és csak akkor beszélt, ha kérdezték. Dexter tudta, hogy jobb apának kellett volna lennie, Jeanette-nek pedig jobb férjének. Sok dolgot meg kellett volna tennie az élete során, de attól, hogy most visszapörgette az eseményeket gondolatban, még nem léphetett vissza az időben, hogy változtasson a megtörténteken. Most viszont nagyon sajnálta, hogy elmulasztotta ezt megtenni. De Jeanette továbbra is szerette, még akkor is, amikor Namból visszatért és olyan hideg, távolságtartó volt mindenkivel. Végérvényesen megváltozott. Jeanette szemében azonban továbbra is az a szertelen, szúrós tekintetű nyugat-virginiai fiú maradt, akibe annak idején beleszeretett, akihez feleségül ment. Ő nem vette észre, hogy az a fiú meghalt valahol a rovaroktól hemzsegő dzsungelben és a férfi, aki hazatért hozzá már egy idegen volt, akiben minden megváltozott az arcán kívül. 4

5 Dexter azóta csak akkor érzi igazán hús-vér embernek magát, amikor fegyver van a kezében, a célkeresztet figyeli és érzi, amint az adrenalin kiüti a fejét és minden idegszála megfeszül. Hát nem furcsa, hogy az előző énje pont attól pusztult el, amitől ez a másik most élni tud. Nem a fegyver; a fegyver bármilyen megbízható eszköz legyen, mindig csak egy tárgy marad. Nem, őt a vadászat művészete tartotta életben, a hatalom. Orvlövész volt, méghozzá nem is akármilyen! Néha eszébe jutott, hogy még mindig visszatérhetne Jeanettehez, ha csak erről lenne szó, bár már réges-rég felhagyott a tervezgetéssel. Sok embert ölt meg és egyszer gyilkolt. A különbség számára mindig világos volt. A háború az háború. A gyilkosság az valami egészen más. Megállt egy érmés telefonnál és apró után kotorászott a zsebében. Már fejből tudta a számot. Bedobta a pénzt és hallotta, amint kicsörög. Amikor felvették a vonal túlsó végén a telefont, annyit mondott határozottan: Dexter Whitlaw vagyok. Egész életében vezekelt egy bűntényért, amit elkövetett. Elérkezett az idő, hogy más is azt tegye. Második fejezet Columbus, Ohio, február 17. A csomag a kis elülső terasz kövén feküdt, amikor Karen Whitlaw munkából hazaért azon a februári estén. A kocsi fényszórói pont megvilágították, amint ráfordult a kocsibeállóra, de annyira fáradt volt, hogy nem villanyozta fel a gondolat, hogy mi lehet benne. Elcsigázottan nyúlt a táskájáért, amit dugig gyömöszölt papírokkal, a pénztárcájával és a munkájával kapcsolatos anyaggal. Ugyanaz a mese minden este, most is megpróbált kikászálódni a kocsiból a dögnehéz táskával. Először a sebességváltóba akadt bele, aztán a kormányba. Karen ingerülten dünnyögött az orra alatt és megpróbálta kiszabadítani a táskáját. Amikor sikerült, nagy lendülettel a vállára kapta, a táska tartalma pedig fájdalmasan az oldalához csapódott. Átgázolt a havon a teraszig. Úgy vacogott, hogy összekoccant a foga, amint a jeges hólé beszivárgott a cipőjébe. Tudta, hogy a csizmát kellett volna felvennie, de olyan fáradtnak érezte magát, amikor a műszak befejeződött, hogy nem volt ereje semmihez. Örült, hogy beszállhat a kocsiba és hazamehet. A csomagot a küszöbnek támasztotta a postás a belső ajtó és a köpönyegajtó között. Karen kinyitotta az ajtót és felkapcsolta a villanyt csak aztán hajolt le, hogy felvegye a dobozt. Nem rendelt semmit. Minden bizonnyal rossz címre hozták, gondolta. A házban csönd uralkodott és átható hideg. Reggel megint elfelejtette égve hagyni a lámpát. Nem szeretett sötét lakásba hazamenni. Ettől mindig eszébe jutott, hogy az anyja már nincs ott. Amikor kinyitja az ajtót, többé már nem várja az éppen készülő vacsora finom illata és nem hallja Jeanette dúdolását a konyhából. Régen a tévé is mindig be volt kapcsolva, akkor is ha senki sem nézte, mert Jeanette szerette hallgatni miközben a vacsorát készítette. Nem számított, hogy Karen milyen későn ment haza, vagy milyen fáradt volt, tudta, hogy az anyja meleg étellel és kedves mosollyal várja haza. Egészen három héttel ezelőttig. Minden olyan gyorsan történt. Jeanette egyik reggel panaszkodott, hogy mindene fáj és lázasnak érzi magát. Meg is állapította, hogy biztosan megfázott. A hangja egy kicsit 5

6 rekedtnek tűnt és amikor Karen megmérte a lázát, kiderült, hogy hőemelkedése van, úgyhogy a megfázás helyes diagnózisnak látszott. Délben Karen felhívta az anyját, hogy megkérdezze hogy érzi magát. Akkor már jobban köhögött, de azt mondta azon kívül, hogy fázik, nincs semmi baja. Amikor Karen azon az estén megérkezett, az anyját egy plédbe bugyolálva találta, aki a kanapén vacogott és közben folyt róla a víz. Karen érezte, hogy ez influenza, nem pedig egyszerű megfázás. Akkorra már harminckilenc fokos láza lett. Karen edzett fülei vészjósló hangokat hallottak, amikor a sztetoszkóppal Jeanette tüdejét vizsgálta. Karen mindig úgy gondolta, hogy az a legjobb abban, hogy ápolónő, hogy megtanulta gyengéden, de kérlelhetetlenül rávenni az embereket arra, hogy azt csinálják, amit kér tőlük. Miközben Jeanette állította, hogy csak egy kis megfázásról van szó és nincs semmi baja csak fázik, ki látott már olyan csacsiságot, hogy egy egyszerű megfázás miatt kórházba menjen az ember! Karen ennek ellenére gyorsan összekészítette a holmiját és tizenöt percen belül Jeanette már a kocsiban ült, szépen bebugyolálva. Sűrűn esett a hó. Karen mindig élvezte a hóesést, de most ez a látvány is csak annak az estének az emlékét idézte fel benne. Olyan erősen szorította a kormányt, hogy kifehéredtek az ujjpercei. Vezetett a vakítóan fehér, kavargó hóban és hallgatta, amint az anyja egyre erősödő zihálással harcol a levegőért. Abba a kórházba mentek, ahol Karen dolgozott. Egyenesen a sürgősségi osztály bejáratához hajtott és addig nyomta a dudát, amíg meg nem érkezett a segítség. A havon kívül az egyetlen világos emlékkép azzal az estével kapcsolatban az volt, ahogy Jeanette a fehér lepedőn feküdt. Olyan kicsinek, olyan töpörödöttnek látszott. Elvesztette az eszméletét és semmire nem reagált, bárhogy próbált beszélni hozzá Karen. Akut vírusos tüdőgyulladás, mondták az orvosok. Gyorsan végzett vele, egyenként zárta el a belső szervek elől az oxigén útját. Jeanette négy órával a kórházba szállítás után meghalt, bár az orvosok megpróbálták a lehetetlent is, hogy legyőzzék a kórt. Rengeteg apró részlet tartozik egy ember halálához. Nyomtatványokat kell kitölteni, másokat aláírni, megint másokból pedig egy-egy példányt átadni az illetékeseknek. Telefonokat kellett elintézni és döntést kellett hozni bizonyos kérdéseket illetően. Karennek ki kellett választania a temetkezési vállalatot, a koporsót, a ruhát, amiben el akarta temetni az anyját és a különböző szolgáltatásokat, ami ilyenkor szokás. Emberekkel kellett beszélgetnie istenem! az anyja barátnőivel, akik telefonáltak vagy eljöttek, hogy részvétüket nyilvánítsák és annyi ételt hoztak, ami Karennek egész életére elegendő lenne. Persze eljöttek Karen kollégái is a kórházból és a szomszédok is átjöttek. Képtelen lett volna megszólalni, a szeme pedig kiszáradt. Nem tudott sírni az előtt a sok ember előtt. De éjszaka, amikor egyedül maradt, nem tudta volna abbahagyni a sírást. Átvészelte a temetési szertartást és jóllehet mindig barbár dolognak tartotta, most végre megértette ezt a végső, mindent lezáró rítust, ezt a ceremóniát, ami arra hivatott, hogy megemlékezzenek egy drága asszony haláláról, aki soha nem kért sokat az élettől és mindig megelégedett a hétköznapi csodákkal. Tisztelettel adóztak az emlékének, végső búcsúként pedig egy dalt énekeltek és egy imát mondtak érte. Karen azóta túljutott néhány napon, de nem lett könnyebb a helyzet. Még mindig nagyon friss volt a gyásza, ami sajgó fájdalommal töltötte el. A munkájára sem tudott koncentrálni. Olyan sokáig alkottak ők ketten csapatot Jeanette-tel. Csak ők ketten, szemben az egész világgal. Kezdetben Jeanette dolgozott és minden munkában keményen helytállt, amit csak elvállalt, hiszen otthont kellett fenntartania maguknak és biztosítani akarta Karen számára, hogy tanulhasson. Később Karenen volt a sor, hogy munkába álljon, Jeanette pedig nyugdíjba ment. Pihent és azt csinálhatta, amit a legjobban élvezett: a kis ház körüli teendőkkel foglalatoskodott, mosott, főzött, megteremtette azt a családi fészket, amire korábban nem volt lehetősége. 6

7 De ennek most mind vége szakadt és ezen már nem lehet változtatni. Karenre most már csak az üres ház várt és érezte, hogy nem bírja ott tovább sokáig. Ma végre felhívott telefonon egy ingatlanügynököt és megbeszélte vele, hogy el szeretné adni a házat. Sokkal jobb lesz, ha vesz egy lakást és nem kell egy üres házban élnie, ahol minden az anyjára emlékezteti. A csomag nem volt nehéz. Karen a hóna alá vette, amíg bezárta maga mögött az ajtót és egy székre dobta a válláról a nehéz táskát. A lámpa felé fordult, hogy lássa a címkét a csomagon. Feladó nem szerepelt rajta. Szíven ütötte a címzés. Az anyja nevét látta: JEANETTE WHITLAW volt a dobozra írva, egyszerű nyomtatott betűkkel. Fájdalmat érzett a mellkasában. Jeanette csak nagyritkán rendelt valamit, de amikor rendelt, mindig úgy várta, mint egy kisgyerek a karácsonyt. Alig bírta kivárni, hogy meghozza a postás és ragyogott a boldogságtól, amikor végre a várva várt csomag megérkezett. Karen a konyhába vitte a csomagot és egy késsel vágta fel rajta a ragasztószalagot, majd kinyitotta és belenézett. Egy könyvet talált benne, amihez gumival papírokat kötöztek, legfelül pedig egy levél volt összehajtva. Kivette a dobozból a levelet, kibontotta és szinte automatikusan az aláírást nézte meg először a lap alján, hogy megtudja ki küldte. Az odafirkantott név, Dex láttán kiejtette a kezéből a levelet. El sem olvasta. Visszatette a dobozba. A jó öreg papus. Jeanette semmit nem hallott felőle az utolsó négy év során. Karen pedig tizenhárom éves kora óta nem is beszélt vele. Akkor hívta fel az apja, hogy boldog születésnapot kívánjon neki. Részeg volt, közel sem jártak a születésnapjához, Jeanette pedig halkan végigsírta az egész éjszakát, miután beszélt a férjével. Az volt a napja, amikor Karen bizonytalanságérzete, keserűsége és elutasítása egyértelmű gyűlöletbe csapott át. Attól kezdve, még ha otthon is volt, amikor az apja telefonált, soha nem jött a telefonhoz, hogy beszéljen vele. Jeanette-et bántotta a dolog, de Karen úgy ítélte, hogy ha egy mérleg egyik serpenyőjébe azt tesszük, hogy az apja elhagyta őt és a feleségét, akkor még mindig a Karen javára billen a mérleg nyelve a másik serpenyőben lévő harag miatt, amit az apja iránt érzett. Engesztelhetetlen volt. A csomagot az asztalon hagyta és beballagott a hálószobába, hogy levegye magáról a kabátot. Kibújt a zöld egyenruhából és a földre dobta. Fájt a lába, a feje és a szíve. A túlórával, amit vállalt, reggel hatkor be, este hatkor haza, lekötötte ugyan magát, ugyanakkor csak tetézte a depresszióját. Úgy érezte, mintha már hetek óta nem érte volna napfény. Kilépett a nedves cipőből és gyorsan belebújt egy meleg tréningruhába és vastag zoknit húzott a lábára. Fázott és kimerült volt. Vágyakozva gondolt egy kis melegre és napfényre. Egyszer régen, talán kétéves lehetett, Floridában állomásoztak egy laktanyában. Karen nem emlékezett tisztán, de ha behunyta a szemét, akkor még mindig fel tudta idézni az akkori meleget, a hosszú napokat és a ragyogó napsütést az emlékezetében. Jeanette gyakran beszélt Floridáról és a hangjából vágyakozás csengett, hiszen az az időszak hozzávetőlegesen boldogan telt. Aztán Dexter elment Vietnamba és soha nem tért igazából vissza. Jeanette pedig visszaköltözött a hegyekbe Nyugat-Virginiába, ahonnan jöttek, így legalább közel lehetett a családjához, míg arra várt, hogy a férje szolgálati ideje leteljen és imádkozott a biztonságáért. De egyik küldetés után jött a másik, aztán pedig a harmadik és a férfi, aki végül hazatért és belépett az ajtón már nem az volt, aki annak idején elment. Karen tisztán emlékezett azokra a napokra, hogy milyen mogorva volt az apja, a végeláthatatlan órákra, amikor nem csinált mást csak ivott, neki pedig csak lábujjhegyen szabadott járnia a lakásban, mert különben felbőszítette a papát. Hitvány alak lett, amin még Jeanette odaadó szeretete sem tudott változtatni. Időnként eleltűnt otthonról. Eleinte csak egy-két napra, aztán a napokból hetek lettek, a hetekből pedig hónapok, majd mire Jeanette feleszmélt, örökre lelépett. Jeanette éjszakákon át sírt a párnáján és Karen erre is pontosan emlékezett. 7

8 Nyugat-Virginiából Ohióba költöztek, azért, hogy Jeanette jobb munkát találjon. Időnként jött egy-egy levél, elvétve egy telefonhívás és egyszer Dexter még meg is látogatta őket. Karen nem találkozott vele, mire hazaért az iskolából az apja már elment. Jeanette azonban ragyogott a boldogságtól és az izgatottságtól, Karen pedig tizenkilenc évesen már elég felnőtt volt ahhoz, hogy tisztában legyen vele, hogy a látogatás nagy részét a szülei Jeanette hálószobájában töltötték. Mindez tíz évvel ezelőtt történt és Jeanette azóta egyszer sem látta. Azóta is egyfolytában szerette. Karen ezt nem tudta megérteni, de elfogadta anyja kitartását. Jeanette végtelenül szerelmes volt, egy olyan férjbe, aki elhagyta őt. Egy újabb magányos, hideg vacsora után Karen rávette magát, hogy újra a kezébe vegye a levelet. Jeanie. Elküldöm neked néhány régi papíromat. Kérlek őrizd meg őket nekem, tedd be egy banki trezorba. Egyszer talán érnek még valamit. Dex Ennyi volt az egész. Semmi megszólítás, semmi kedves és az aláírásnál sem szerepelt, hogy szeretettel. Egyszerűen csak elküldött egy rakás szemetet és azt várta, hogy az anyja őrizze meg neki. Jeanette pedig biztosan meg is tette volna. Pontosan követte volna az utasításait és még ezt a szánalmas kis levelet is megtartotta volna együtt a többivel, amit Vietnamból kapott. Karen megérzése azt súgta, hogy dobja a csomagot a szemétbe. Csak az anyja miatti tiszteletből nem tette. Ehelyett megfogta, Jeanette üres hálószobájába vitte és belerakta az egyik dobozba, amibe az anyja holmiját csomagolta. Még nem tudott volna megválni tőle. Bérelt egy helyet, ahová majd elviszi és ott fogja tartani, amíg eljön az idő. Majdnem készen volt a csomagolással. Volt még néhány dolog a komód tetején. Karen azokat is elrakta és ragasztószalaggal leragasztotta a dobozokat. Egy kis szerencsével sikerül hamar túladni a házon, még mielőtt a tavasz beköszönne és akkor talán már majd látni fogja a napsugarakat is. Harmadik fejezet New Orleans, Louisiana, augusztus 5. Majdnem éjfél volt. Valaki követte. Már megint. Dexter Whitlaw éppen csak annyira fordította félre a fejét, hogy a szeme sarkából láthatta a villanásnyi mozgást. Izgatott mosoly suhant át az arcán, az ereiben cikázott a vér. A vadászat semmihez sem fogható, még akkor sem amikor ő a préda szerepét játssza. Már majdnem hat hónapja követték, ő pedig örömmel használta a régi trükkjeit, hogy kijátssza a követőit. Már jó ideje az orruknál fogva vezette őket keresztül-kasul az országon, egy telefonhívás erejéig érintve a nagyobb városokat. Nem számított könnyű játszmára és nem volt csalódott sem, ismerte az emberét. Miután meghallotta a végszót: Menj a pokolba! Dexter belefogott a macskaegér játszmába. A zsarolásnak is megvannak a maga szabályai. Lehet kegyetlen, akár az amputáció, de lehet olyan finom is, mint egy kínai porceláncsésze. Először is megemlítette a bizonyítékokat csak néhányat közülük, ízelítőt adott abból, hogy mi történhetne, ha bizonyos feltételek nem teljesülnének. Minden úgy történt, ahogy várta, a madárka egészen kikelt magából. Egy csöppet sem érezte magát megfélemlítve az illető, ehelyett inkább felhívta az összes kopóját és Dexterre uszította őket. A legtöbb ember mostanra már halott lett volna, Dexter azonban három 8

9 örökkévalóságig tartó évet töltött a hasán csúszva Namban, ahol türelmet és stratégiát tanult, valamint az álcázás művészetét is elsajátította, méghozzá olyan jól, hogy a gyanútlan kutyák sokszor pont mellette sétáltak el. Éppen úgy, mint Charlie és az észak-vietnamiak Namban. Dexter pompásan érezte magát. Azóta nem érezte ilyen jól magát, mióta a célkeresztben megjelent az orosz képe és csak egy másodperc töredéke állt rendelkezésre ahhoz, hogy eldőljön, ki marad életben kettejük közül. Az a fickó, aki most követte jobb volt, mint az előzőek, de nem annyira, mint a jó öreg Dexter, gondolta magában elégedetten. Ahhoz viszont elég jó, hogy időnként kiverje tőle a hideg veríték. De a fenébe is, hiszen ezt is ismerte. Hacsak nem tévedett, akkor most nem kisebb személyiség követte, mint Rick Medina, az egyik legjobb CIA veterán, aki huszonöt évvel ezelőtt szintén ott volt a zöld vadászmezőn. Most más volt az évszám és más a környezet, de ugyanazok a játékosok játszották a bújócskát. Dexter meghúzódott egy pillanatra az árnyékban, leguggolt és közben arra várt, hogy a követője lépjen először. Egy kevésbé körültekintő ember először lőtt volna és csak aztán nézte volna meg, hogy ki is az. De ez az fickó okos volt. Tegyük fel például, hogy Dexter nem tudta, hogy követik. Egy elhamarkodott lövés, a rossz célpontra úgy elriasztotta volna az igazit, hogy biztosan hetekig bujkált volna és hetekbe kerül mire újból sikerül kideríteni, hogy hol rejtőzik. És ugye a zsaruk figyelmét sem akarja magára vonni az ember. Igaz ugyan, hogy legtöbbször a rendőröket hidegen hagyta egy csavargó hirtelen halála, még akkor is, ha egy fejébe röpített golyó segítette át olyan váratlanul a másvilágra. De sosem tudhatja az ember! Zsaruéknál is előfordulhat egy lapos nap, amikor egy kis izgalomra vágynak, vagy ne adj isten pont a híradó stábja lábatlankodik a környéken és a vakító lámpák arra ösztökélnek a rendőröket, hogy aktivizálják magukat szóval bele lehet tenyerelni a dolgokba, mint ahogy azt egy chicagói kifőzde tulajdonosa mondta. Dexter türelmesen várt. Nagyon lassan besározta a kezét és az arcát, hogy ne világítson annyira a sötétben. Aztán pedig lehajtotta a fejét és mozdulatlanná dermedt. Kényelmesen érezte magát annak tudatában, hogy jóformán láthatatlan volt bárki számára, aki bekukkantott a sötét sikátorba. Néhány perc elteltével, egyre közeledő léptek zajára lett figyelmes. Talán az üldözője az, talán csak egy csavargó. Dexter meg sem mozdult. Hirtelen abbamaradtak a léptek. Dexter maga elé képzelte, hogy mit láthat az, aki benéz ebbe a sikátorba: szemétkupacokat, összetört üvegeket és egy rakás büdös kacatot, ami túl kicsinek látszott ahhoz, hogy elbújhasson mögötte valaki, de ettől eltekintve azért Dexter elfért. Korábban esett az eső és az utcai lámpák fénye páraburokban lebegett. Minden üres kartondoboz, ami az utcára került, most fedélül szolgált az eső elől a hajléktalanoknak. Egy átlagos kopónak a sikátor üresnek és érdektelennek tűnne, Medina azonban nem egy átlagos kopó volt, őt megedzette Vietnam, így ő is tudott türelmesen várni, amíg a célpont elkövet valami hibát. Nos, ebben az esetben, gondolta boldogan Dexter, hosszú várakozásnak nézünk elébe. Dexter Whitlaw ezen a téren nem hibázott. Lehet, hogy minden mást elrontott az életében, de első osztályú vadász volt. Így aztán várt, még sokáig azután is, hogy a csoszogó léptek zaja elhalt. Kivárta azt is, amíg újabb léptek jöttek és azok is eltávolodtak. Egy patkány körbeszaglászta a cipőjét, ő meg mozdulatlanul tűrte. Egyfajta elégtételt érzett, amikor meghallotta ugyanazokat a csoszogó lépteket az utca felől, majd hirtelen csönd következett, amikor odaért a tulajdonosuk. Még egyszer megszemlélte a sikátort és összehasonlította a korábban látott képpel. Semmi sem változott. Megelégedettséggel nyugtázta, hogy a célpontja nincs ott, majd továbblépkedett, ugyanazokkal a csoszogó léptekkel, hiszen egy igazi kopó soha nem feledkezik meg az álcázásról. Ez a botorkálás megtévesztő lehetett volna, ha Dexter nem látta volna Saigonban ezt a részeg tántorgást, amikor Medina elintézett egy kocsmában két helyi vagányt. Pont azzal csalta tőrbe őket, hogy részegnek tettette magát, azok ketten meg abban a téves hitben 9

10 ringatták magukat, hogy a jenki eléggé ki van ütve ahhoz, hogy ne gördítsen nagy akadályt elébük. A két fickó direkt részeg amerikai katonákra specializálta magát és élvezettel verték véresre a magatehetetlen katonákat, miután az utolsó centjüket is elszedték. Egy héttel korábban az egyik fiatal katona belehalt a sérüléseibe. Belső vérzése lett a veréstől és egy bizonyos amerikai szervezet könyörtelen kutatásba kezdett a két vietnami után. Minthogy Rick Medina talált rájuk és azonosította őket, az övé lett a megtisztelő feladat, hogy likvidálja a vietnamiakat. Két lövés a fejbe is tökéletesen megtette volna, de Medina el akart szórakozni velük előtte egy kicsit. Medina egy csinos, tipikus amerikai kinézetű férfi volt, helyes, magas, barna haját rövidre vágatta és még abban az elviselhetetlen hőségben is élére vasalt nadrágot viselt. Intelligens volt és barátságos legalábbis gyakran. Viszont ha mérges volt, vagy munka közben a barátságosság úgy eltűnt, mintha korábban nem is létezett volna és kék szemében gyilkos fény csillant. Medina becsalta a két vietnamit egy sötét sikátorba. Azok kelten meg sem próbálták titkolni, hogy követik, annyira biztosak voltak benne, hogy egy tehetetlen részeggel van dolguk. Úgy fogták közre, mint ahogy a hurok szorul az áldozat torkán, de az az utolsó pillanatban visszafordult és már hűlt helye sem látszott részegségnek. A kezében fekete pengéjű kést tartott, így nem verődött vissza róla fény. A két vietnaminak valószínűleg, alkalmuk sem volt, hogy észrevegyék. Csak azt érezték, hogy hirtelen égő fájdalom marcangolja a testüket. Medina ide-oda csapott a kezével, vágásokat hátrahagyva minden egyes csapás után, de vigyázott, hogy egyik se legyen túl mély ahhoz, hogy az áldozat belehaljon legalábbis egyelőre még nem. Medina darabokra kaszabolta őket, közben pedig egyfolytában saját nyelvükön suttogott nekik, hogy pontosan tudják mi is történik velük és miért. Az elején megpróbáltak menekülni, de a sikátor bejáratát ködös tekintetű amerikaiak állták el. Tudták, hogy csapdában vannak. Hisztérikusan fordultak Medina felé. Úgy gondolták nem jelenthet túl nagy veszélyt, ezért aztán szembeszálltak vele. Öreg hiba! Medina akkor éjjel minden döfést pontosan kiszámított, gépiesen kaszabolt. Meglendítette a kezét és a kés már szaladt is végig a húsban. Minden egyes késhúzás megszabadított valakit egy testrésztől: egy orrtól, egy ujjtól, egy fültől. Azok ketten eszeveszetten üvöltöttek, mielőtt Medina befejezte rajtuk a munkát. Elvágta a torkukat és megvárta, amíg élettelen rongybabaként esnek össze. Majd átlépte a testeket és csatlakozott a sikátor elején álló néma csoporthoz. Az arca kifejezéstelen volt, nem árult el érzelmeket. Végül egyedül ment tovább, nem fogadta el a társaság invitálását. Másnap, azonban amikor felkelt, már ismét a régi, nyájas önmagával nézett szembe. A kivégzést elvégezte és maga mögött hagyta. Hát ilyen Medina, gondolta Dexter. Hidegvérrel ölt, amikor úgy hozta a sors, de nem gyilkos. Bármilyen kegyetlen kivégzések voltak is, pontosan ez a lényeg: kivégzések voltak. Egy jó lecke. Attól kezdve a fiatal amerikai katonák egy kicsit nagyobb biztonságban érezhették magukat, amikor a saigoni bárok és kuplerájok között ténferegtek. Medina tudta, hogy személyesen kell majd lerónia a tartozást amiatt a két kivégzés miatt, de elfogadta az árat. Medina saját lelkében szabott egy határt, amit soha nem lépett át. Minden kivégzés, amit elvállalt becsületbeli ügy volt. Amikor Dexter mindezt végiggondolta, rájött, hogy talán jobban tiszteli Rick Medinát, mint bármely más embert a világon. Medinának voltak elvei amikhez hű maradt. Ezt még Dexter sem mondhatta el magáról és sok-sok éven át fizetett a botlásáért. Ha létezik valaki, aki képes őt elkapni, akkor az csak Medina lehet. Mindez új színezetet adott a játéknak. 10

11 Dexter lassan, hangtalanul állt fel. Vetett egy pillantást a csillagokra és tudta, hogy körülbelül két óra telhetett el. Itt az ideje, hogy levesse a csavargó álruhát. Sokáig jó szolgálatot tett, de Medina már szagot kapott. A sikátorokat és a kifőzdéket fogja először végigszimatolni. Dexter tudta, hogy nem szabad ott lennie. Kár! A csavargó jelmezben az a jó, hogy névtelen maradhat, senkit nem érdekel, hogy hívják. Az emberek még azt is megpróbálják elkerülni, hogy rájuk kelljen nézni. Ezt senki más nem mondhatja el magáról. A csavargókkal a rendőrök sem törődnek, azok pedig viszonzásul nem hajlandók elmondani a rendőröknek, ha látnak valamit. De voltak más álruhák is, amiknek majdnem olyan jó hasznát veheti. Az a titka az egésznek, hogy bele kell olvadni a környezetbe, bármilyen környezetről legyen is szó. New Orleans igen széles választási lehetőséget kínált ezen a téren, amit Dexter sorra is vett miközben a Quarter felé tartott, ami a nap minden órájában nyitva volt. Tett néhány tiszteletkört a Szent Charleston, közben végig azt figyelve, hogy történik-e valami a háta mögött. Végül megérkezett a Carondelethez. Egyfolytában ugrásra készen figyelt, de semmi gyanús jelet nem látott. Most egyenesen lefelé tartott a Carondeleten, átment a csatornán, ahol a Carondelet a Bourbon utcába torkollt. Még mindig rengeteg turista nyüzsgött az utcákon, talán épp most jöttek ki valamelyik étteremből, bárból vagy valamelyik peep show-ból. Jó néhányan részegen tántorogtak, kezükben sörrel teli műanyag pohárral. Sokan meg olcsó, színes műanyag nyakláncot, csillogó álarcot viseltek, pedig Halloween már hónapokkal azelőtt elmúlt. A bárok fényei furcsán csillogtak a nedves aszfalton, bentről pedig dzsessz szűrődött ki a nyitott ajtókon keresztül. A zenéhez a sztriptíz bárokból kihallatszó ütemes dobolás keveredett, ahol életunt tekintetű táncosok, férfiak és nők egyaránt a csípőjüket riszálták és megpróbáltak szexisnek látszani. A turisták egy csoportja felől nevetés hallatszott. Három helyes, fiatal srác botorkált nevetve, összeölelkezve három csillogó koktél ruhás lánnyal. Dexter látta, amint egy férfi gyors léptekkel a vidám turisták közé furakodott és már ment is tovább egészen a következő utca sarkáig, ahol befordult és eltűnt a sötétben legalább az egyik fiú pénztárcájával az inge alatt. A turisták közül persze senkinek sem tűnt fel semmi. Olyan volt, mintha moziban ülne az ember, mintha nem is a turistákkal egy városban lenne. Észre sem vették, keresztülnéztek rajta. Dexter hirtelen megremegett, bár New Orleansban melegek voltak a nyári éjszakák. Mióta Namból visszajött, olyan kívülállónak érezte magát, most meg mintha még jobban elszigetelődött volna. Úgy érezte, hogy a turisták meg sem hallanák a kiáltását. Különös érzés volt ez, amitől újra megremegett. Továbbsétált a Bourbon utcán, benézett a nyitott ajtókon, amint elhaladt egy-egy bár előtt. A zene és a nevetés úgy visszhangzott a fülében, mintha nagyon távolról jönne. Itt egy kicsivel nagyobb volt a forgalom. A rendőrök lóháton baktatva figyeltek, hogy minden rendben legyen. A lópatkók hangja szinte csengett az aszfalton. Dexter szaporábban lépkedett, alig várta, hogy egy csendes utcához érjen, ahol végre megpihenhetne egy rövid időre, megszabadulhatna ettől a kísérteties érzéstől. Ez itt nem a belváros volt, hanem a Quarter, ahol a sikátorok általában egy udvarba vezettek. Ha magánházakhoz tartoztak, akkor kerítés választotta el őket az utcától, a kapujukat pedig zárva tartották. Olyan udvart nem érdemes választani, ami valamelyik étteremé, mert ott biztosan nem talál nyugalmat. Emlékeztette magát, hogy nem azért jött a Quarterbe, hogy nyugalmat keressen. Éppen ellenkezőleg. Azért jött erre, mert a Bourbon utca olyan forgalmas volt, hogy jól elvegyülhetett a forgatagban. Csak annyit kell tennie, hogy nem vesz tudomást arról a furcsa érzésről, hanem a lényegre tér. Talán az lenne a legjobb, hogy lelép New Orleansból, most, hogy Medina már a nyomában van. 11

12 Medina. Dexter egyfolytában ezen gondolkodott és rájött, hogy mitől is van az a kellemetlen érzése. Medina nem dolgozik senkinek. Neki elvei vannak. Sok minden történik évek alatt az emberekkel, sokat változnak, de ahhoz, hogy Medina bérgyilkos legyen, legalábbis még egyszer kellene születnie. Három lehetőség jöhetett szóba. Első lehetőség: hazudtak Medinának. Ez lett volna a legegyszerűbb magyarázat, de talán a legvalószínűtlenebb is pontosan Medina személyisége miatt. Nem venné szívesen, ha rájönne, hogy csak fel akarták használni és ismerve Medinát, biztos, hogy rájönne, akkor pedig kutya világ kezdődne annak, aki megpróbálta rászedni. Második lehetőség: egyértelmű, hogy Medina rá vadászott, talán egy ismeretlen személy megbízásából. Lehet, hogy a titok nem volt olyan biztonságban, mint ahogyan azt gondolta. Ez a lehetőség is elképzelhető talán. De valaki egyszer valami olyasmit mondott, hogy még a paranoiás embereknek vannak valóságos ellenségeik. Harmadik lehetőség: Medina teljesen más okból kifolyólag volt a városban. Az pedig csak a véletlen műve, hogy Dexter meglátta és felismerte. Hát persze! Dexter elért a Szent Anna utcához és befordult a sarkon. Nem nézett be a voodoo bolt kirakatán, amikor elment mellette. A voodoot mindig amolyan misztikus hülyeségnek tartotta és most pont ez a misztikum nem hiányzott az életéből. Lehet, hogy mégiscsak jobban tette volna, ha a Bourbon utcán marad; a Szent Anna teljesen néptelen volt. Hirtelen Medina lépett ki elé egy 22-sel a kezében. Dexter megállt és belenézett azokba a hideg kék szemekbe. A saját fegyvere a pisztolytáskában, valahol a háta közepén lehetett és biztosan tudta, hogy soha nem lenne elég ideje, hogy elővegye onnan. Farkasszemet nézett a halállal és milyen furcsa ő meg éppen Jeanette-re gondolt. Maga előtt látta az asszony bájos arcát, tisztán emlékezett rá, hogy milyen szorosan ölelte magához az asszony, amikor utoljára találkoztak. Most egyszeriben megértette, hogy az asszony még akkor is mennyire szerette. Ahogy Medina mögé nézett hirtelen megvilágosodott előtte minden. Volt még egy felvonás, amit eddig nem vett észre. Vigyázz! mondta, de akkor már Medina ujja óvatosan meghúzta a ravaszt, a golyó pedig egyenesen a homlokán találta el Dextert és elzárta a további gondolatok, szavak útját és véget vetett az életének. Medina abban a pillanatban megpördült, letérdelt, mert érezte, hogy Dexter Whitlaw utolsó szavai nem könyörgésbe akartak kezdeni az életért, hanem őt figyelmeztették valamire. Erős, határozott mozdulatai voltak, de már elmúlt ötvenhat éves és a reflexei egy gondolatnyit lassultak. Egy lövést sikerült megúsznia, de nyomban azután már jött is a következő két golyó, s úgy vágta mellbe, mint valami gőzkalapács. Összeesett és elterült a járdán, a teste már érzéketlen a külső hatásokra és a látása is egyre homályosult, miközben a három elmosódott alakot látta közeledni az utca végéből. Kihasználtak gondolta. Átvágtak és kihasználtak. Elkeseredett dühöt érzett, aztán már semmit. Egy autó hajtott a járdaszegélyhez és kinyílt a csomagtartója. Három ember gyorsan felemelte Medina holttestét és betuszkolta a csomagtartóba. Egyiküknek eszébe jutott, hogy megkeresse a hangtompítós 22-t és a test mellé dobja a kocsiba. A másik gyorsan átnézte Dexter Whitlaw zsebeit, majd megrázta a fejét a másik kettő felé. Aztán mindannyian beszálltak a kocsiba és szép nyugodtan elhajtottak, éppen akkor, amikor egy nő és egy férfi befordult a sarkon a Bourbon utca felől és a Dexter Whitlaw holtteste felé kezdtek sétálni. A pár látta az aszfalton elterülő testet. Az asszony erősebben kapaszkodott férje karjába és azt mondta: Ne menjünk közel ahhoz a részeghez. Néhány whisky után a férjnek eszébe sem jutott ellenkezni. Egyetértve feleségével, szépen átmentek az utca másik oldalára és nem figyeltek a kellemetlen dologra. 12

13 Körülbelül újabb huszonhárom másodperc telhetett el, amikor négy fiatal nő fordult be a sarkon. Tűsarkokon egyensúlyoztak, a kezükben pedig olyan pici táskát szorongattak, hogy az ember hihetetlennek tartja, hogy bármi hasznukat lehet venni. Még mindig azon a sztriptíz táncos fiún nevettek, akit aznap este láttak az egyik bárban és vidáman sétáltak lefelé a Szent Anna utcán, míg végre az aszfalton fekvő testhez értek és észrevették, hogy a homlokán egy lyuk tátong. Eszelős sikoltásuk túlharsogta a Bourbon utcáról beszűrődő zene, nevetés és beszélgetés moraját. Az emberek döbbenten fordultak a sikoly irányába. Néhány férfi felugrott és szinte automatikusan rohant a rémült női hangok után. Egyre többen követték őket, ami felkeltette két lovas járőr érdeklődését is. Ha Dexter Whitlaw élt volna, elmondhatta volna nekik, hogy ha valami fontos történik, akkor huszonhárom másodperc mérhetetlenül hosszú idő. Ennyi idő alatt a szemtanúk eltűnnek, az autók elhajtanak. Nincs más, csak elveszett lehetőségek. Az idő pedig tovább fakítja a már amúgy is használhatatlan nyomokat. Negyedik fejezet A fenébe! Marc Chastain nyomozó megdörzsölte borostás képét, és az ujjai alatt érezte szakállkezdeményének szúrós kis tüskéit. Ásított egy nagyot és belekortyolt a kávéba, amit az egyik járőr hozott neki. Hajnali három óra volt, ami azt jelentette, hogy még háromórányit sem aludt az éjszaka. Olyan kedve lett volna kizsörtölődni magát, de inkább hagyta az egészet. Ő túlzottan megfontolt volt ahhoz, hogy hagyja, hogy egy kis alváshiány elvonja a figyelmét és ne a munkájára koncentráljon. Majd következő este bepótolja a mai alvást is, vagy az azt követőn. De annak a szerencsétlennek ott a járdán ilyesmire már nem lesz alkalma. Az ezeréves elektromos vezetékeken és vízvezetékeken kívül volt többek között még egy hátránya annak, ha a Quarterben lakott az ember. Ha bármi történt a környéken, általában ő volt az első aki a helyszínre ért és ettől az övé volt az öröm, hogy az ügyet a sajátjának nevezheti. Most sem értette, hogy a fenébe történhetett, hogy ő ugyan gyalog ment a helyszínre, mégis legalább két perccel megelőzte Shannont, a következő nyomozót, aki odaért. Igaz ugyan, hogy szarul érezte magát, de az ő helyzete még mindig irigylésre méltóbb, mint azé a szerencsétlen hajléktalané a járdán. Marc álmos szemekkel pislogva szemlélte a környéket, és valamit jegyzetelt egy füzetbe. Az áldozat körülbelül hat láb magas, száznyolcvanöt font súlyú lehet. Ötven-ötvenöt év közötti férfi, ősz haj, barna szem. Furcsán kitekeredve feküdt, félig a jobb oldalán. A jobb kezét maga alá gyűrte, biztosan akkor, amikor összeesett, így a karja megtartotta és nem engedte, hogy teljesen a hátára essen. A homloka közepén egy apró fekete lyuk tátongott, de nem volt meg a párja a másik oldalon. Ez azt jelenti, hogy nem jött ki a golyó. Egy huszonkettes, gondolta Marc. Annak nincs elég ereje ahhoz, hogy kétszer szakítsa át a koponyát. A golyó odabent kalandozott és tönkretett mindent, amihez hozzáért. Sehol nem látszott jelentősebb vérnyom, tehát az áldozat azonnal meghalt. Huszonkettest profik használtak. Bár igaz, hogy azok voltak a legolcsóbbak és a legkönnyebben beszerezhető kézifegyverek, valószínűleg ezért lettek a legnépszerűbbek is. Az éjjel-nappali boltok tulajdonosai is ilyet tartottak a boltban a betörők ellen. Időről időre voltak tüntetések, ahol azt 13

14 követelték, hogy teljesen tiltsák be a fegyverek használatát. Marc jól tudta, hogy egy rosszul célzó huszonkettessel szemben jobb esélyei vannak az embernek, mint mondjuk egy tizenöt centis pengével vagy egy hirtelen lesújtó baseballütővel szemben. Hiszen ha valaki ezek közül az egyiket akarta használni, akkor halálosan komolyan gondolta és az eredmény is sokkal brutálisabb volt. Nem zárhatta ki, hogy valamilyen drog lehetett az indítóok, bár a dílerek általában, akár egyedül jártak, akár csoportosan amúgy is nagyobb teljesítményű fegyvert szerettek használni. A sorozatlövőket kedvelték, mert azt olyan macsó dolognak tartották, hogy néhány pillanat alatt teleszórja az utcát golyóval. Egyetlen apró lövés a fejbe nem igazán rájuk vallott. Nem volt elég teátrális. Marc felpillantott és körülnézett. A televíziós kamerák vakító fényétől semmit nem látott. Hunyorogva pásztázta végig az egyre növekvő tömeget. Négy, bulihoz öltözött fiatal nőt elkülönítettek a többiektől. Egyikük hisztérikusan zokogott, éppen egy orvos próbálta megnyugtatni. Ők négyen találták meg a hullát. A rendőrjárőr azzal a hárommal beszél, akik össze tudták már szedni magukat egy kicsit. Felírta a nevüket és a címüket. Néhány perc és Marc is kihallgatja a tanúkat. Az összes többi ember a fiatal nők sikítására gyűlt össze, a tömeg meg mindig is vonzotta a tévéseket. Marc felsóhajtott. Egy hajléktalan ember meggyilkolását rendszerint meg sem említik az újságok, a híradók pedig még kevésbé. Ha egy rendőrjárőr találta volna meg a testet, akkor most nem lenne itt ez a cirkusz. De New Orleans turistaváros volt és bármi, ami turistákkal kapcsolatban volt, felkeltette a médiák figyelmét. Most aztán az újságok és a tvhíradók ontják majd a hülye történeteket, meg adatokat New Orleans szörnyűséges gyilkossági statisztikájáról. Az már aztán igazán senkit nem fog meghatni, hogy a legtöbb gyilkosság a kábítószerrel áll kapcsolatban és hogy egy átlagpolgár ugyanolyan biztonságban érezheti magát New Orleansban, mint bárhol máshol. Természetesen feltételezve, hogy annak a szegény átlagpolgárnak van annyi esze, hogy elkerüljön bizonyos környékeket. A statisztika az csak statisztika, de mindig akad egy-egy okostojás, aki előhozakodik vele. Most majd elég tisztességes nyomás nehezedik a rettegő adófizetők részéről a polgármesterre, akik talán jobban rettegnek attól, hogy a turisták dollárjai kicsúsznak a zsebükből, mint bármilyen életükre törő halálos veszélytől. A polgármesternek meg nem lesz jobb dolga, mint hogy a miniszteri biztost piszkálja, aki ezért cserébe a rendőrfőnököt oktatja ki, és az egész az egyszerű rendőrökön fog csapódni. A város összes járőre és nyomozója ennek a levét issza majd. Nagyszerű! Újra az áldozatra pillantott és megpróbált minden apró részletet az agyába vésni. Hirtelen egy furcsa gyűrődésre lett figyelmes a férfi ingén. Mintha egy dudor lett volna a háta közepén. Leguggolt a holttest mellé és a tollával óvatosan felemelte az inget, hogy alánézhessen. Egy fegyvert látott a csavargónál. Jézusom nyögte Shannon, aki éppen mellette állt. Nem túl drága szerszám ez egy hajléktalan csavargónak? Kíváncsi vagyok vajon honnan lophatta! Marc úgy helyezkedett, hogy elállja a kamerák útját. Fogta a bizonyítékokat tartalmazó zacskót és a tollával óvatosan beleemelte a fegyvert. Glock tizenhetes dörmögte az orra alatt, miközben a gyönyörű fegyvert tanulmányozta. Ha itt a környéken elloptak volna valakitől egy Glockot, biztosan jelentette volna a tulajdonos, persze amennyiben észrevette a lopást. Rengeteg ember vásárol fegyvert, aztán otthon elrakják egy fiók mélyére és csak hónapok elteltével veszik elő ismét. A gondatlan barmok! Ha valaki fegyvert vásárol, tartozik azzal saját magának is és a családjának is, hogy mindent pontosan megtud a fegyverről, rendszeresen gyakorolja a használatát, tisztán tartja és a fenébe is legalább azzal tisztában van, hogy hol a fegyver! 14

15 Felemelte a fegyvert és megszagolta. Azzal biztos, hogy nem lőttek. Nem érezte azt a jellegzetes égett lőpor szagot. Csak a fém, a műanyag és az olaj keverékének nehéz szaga érződött. A fegyver kifogástalan állapotban volt, látszott rajta, hogy karbantartják, vigyáznak rá. A ravaszt nem vizsgálta meg közelebbről, mert nem akarta véletlenül sem elmázgálni az ujjlenyomatokat. A nyakát merte volna tenni rá, hogy rengeteg van rajta. Lőttek vele? kérdezte Shannon. Nem válaszolta Marc és egy tasakba rakta a fegyvert a bizonyítékok közé, aztán pedig figyelmesen tovább vizsgálta az áldozatot, hátha talál még rajta valami érdekes árulkodó részletet. Az a tény, hogy egy Glockot találtak nála kétségtelenül kizárta, hogy átlagos csavargóról lett volna szó. Ez egy átlagostól eltérő csavargó volt, ami jócskán felkeltette Marc kíváncsiságát. Egy átlagos csavargó vajon miért tartana magánál egy Glockot? Talán drogok miatt? Nem valószínű. A csavargók használtak ugyan drogot, de semmiképpen nem dílerek voltak. Tulajdonképpen pontosan így lett belőlük csavargó. Akkor tételezzük fel, hogy lopta valahol a Glockot, talán azért, hogy drogért eladja. De akkor sincs rá magyarázat, hogy miért hagyta töltve. Egy Glockot könnyű szétszedni. Vagy talán érezte a szerencsétlen, hogy védelemre van szüksége, bár nem sokat segített rajta. De vajon miért lett volna szüksége védelemre? Azok az emberek, akik aggódtak a biztonságuk miatt, minden erőfeszítést megtettek annak érdekében, hogy ne kelljen az utcán élniük. Ahogy az áldozatot figyelte, eszébe ötlött valami egy homályos emlék mintha hirtelen felrémlett volna előtte valami valami, ami nyugtalanította. Nem maga az áldozat, hanem vele kapcsolatban valami. Most nem a részletekre figyelt, hanem az egész testet nézte meg alaposabban és akkor a szemébe ötlött. A kosz. Az áldozat nagyon koszos volt, ami teljesen hétköznapi dolog egy átlagos csavargónál. A keze és az arca azonban úgy festett, mintha szándékosan lett volna teljesen összekenve. Marc agyán végigfutott a felismerés, mire hirtelen felemelte a fejét. Mi az, mi történt? kérdezte Shannon. Ő is ott guggolt Marc mellett és összevont szemöldökkel vizsgálta a testet. Shannon egy vékony fekete fiatalember volt, nemrégen léptették elő nyomozónak. Rendkívül okos volt, erős és égett a vágytól, hogy tanulhasson. Az az érzésem, hogy ez egy kiszuperált katona mondta és közben óvatosan benyúlt az áldozat zsebeibe, bizonyítékok után kutatott. A zsebek azonban üresek voltak. Miből gondolod? Nézd csak meg az arcát, meg a kezét. Shannon megvizsgálta a holttestet. Négy évet szolgált a seregben, így aztán személyes tapasztalatai voltak ebben a témában. Terepszínű mondta megdöbbenve a felismeréstől, ez az ember bujkált valaki elől. És nagyon valószínűnek tartom, hogy pontosan attól, aki elintézte. Marc az utcát és a járdát vizsgálta maguk körül. A Quarterben semmi új nem volt. Az idő már régen nyomott hagyott mindenen. Ha a híradó stábja nem lett volna ott, lehet, hogy mindezt észre sem veszi. Az erős lámpák azonban úgy megvilágítottak mindent, mintha fényes nappal lett volna. De még ilyen fényben is alig látható nyomokat vett észre olyan tíz lépésre a holttesttől, ahol szinte összemosódtak a nedves járda színével. Ezt nézd meg! Felállt és közelebb ment a foltokhoz, Shannon pedig követte. Ez is vér mondta Shannon. Úgy bizony, de kétlem, hogy az áldozaté lenne. A fejlövés azonnal végzett vele és az a vér, ami abból a sebből kifolyt, ahhoz sem lenne elég, hogy egy gyűszűt megtöltsön. Shannon a holttestre nézett. De azt mondtad, hogy az ő fegyverével nem lőttek. Akkor ez a vér honnan került ide? Elolvastad a járőr feljegyzéseit? 15

16 Igen. Mi van velük? Négy töltényhüvelyt találtak, mind huszonkét kaliberes. És hány lövés érte a mi emberünket? Egy. De lehet, hogy négyszer lőttek rá és csak egy golyó találta el. Az utolsó. Nála egy Glock tizenhetes volt a fegyvertáskájában. Nem gondolod, hogy ha négyszer rálőttek volna, és nem találják el, akkor legalább megpróbált volna visszalőni? Nem állt volna itt egyhelyben miközben három lövést már leadtak rá. Biztos, hogy már az első lövés eltalálta, vagy ha nem, akkor a második. De ha még az sem találja el, akkor rengeteg ideje lett volna visszaütni. Ezek szerint van három magyarázatra szoruló lövésünk és egy vérfoltunk távol a holttesttől. Úgy bizony. Tehát akárki lőtte is le a mi emberünket, valaki másra is rálőtt, akitől ez a vérfolt származik. Az az ember pedig talán szintén meghalt, de az is lehet, hogy még él. Lehet, hogy előkerül egy másik holttest is valahonnan, bár nem látok logikát abban, hogy arrébb cipelik az egyik hullát, a másikat meg itt hagyják, hacsak nem az a helyzet, hogy egyszerűen nem volt idejük a másik hullát is eltüntetni. Nem volt idejük? Tehát szerinted nem egy emberről van szó? Baromi erős fickó kellett, hogy legyen, ha egyedül fel tudott emelni egy holttestet. El tudod képzelni! Egy hullának keze-lába lóg, képtelenség megtartani. Ráadásul eszméletlen nehezek mondta Shannon elgondolkodva. Marc megpróbált köhögéssel álcázni egy mosolyt, nehogy a kamerák felvegyék, és úgy kommentálják majd a dolgot, hogy a holttest fölött nevet. A rendőröknek muszáj volt nevetniük, máskülönben képtelenek lettek volna elviselni azt a sok borzalmat, amit láttak. Talán a másik, akitől a vér való, a saját lábán távozott gondolkodott hangosan Shannon, hiszen nincs sok vér. De nincs további vérnyom sem, legalábbis én sehol másutt nem látok. Egy olyan sebet pedig, amiből folyik a vér nehéz elszorítani, hogy ne csöpögjön és ne hagyjon nyomot maga után az ember az aszfalton. Szerinted mit csinált? Gyorsan elsősegélyben részesítette magát, természetesen elég gyorsan ahhoz, hogy egyetlen csepp vér se cseppenjen le a járdára? Shannon válasz helyett csak megingatta a fejét Marc kérdésére. Még egy megvágott ujjból is kifolyik néhány csöpp vér, mielőtt sikerül bekötni és elállítani a vérzést. Tehát szerinted legalább két fickó volt még itt, az egyiket lövés érte és őt elvitték a színhelyről. Gyorsan tanulsz! Szerinted miről lehet sző? Talán valami elfuserált drogüzletről vagy csak néhány csavargó vitatkozott egy kartondobozon? Nem tudom. Szerintem itt legalább három fél játszik szerepet ebben az ügyben, és ettől valahogy nem áll rendesen össze a kép. A mi emberünk, akinél fegyver volt, nem kapott esélyt, hogy megvédje magát, ami azt jelenti, hogy meglepték. Nincsenek szemtanúk, sem fegyverek, sem nyilvánvaló indíték. Shannon a tömegre pillantott. És akkor most mihez kezdünk? Teszünk mindent az előírás szerint. Ez is az élet sötétebbik oldalához tartozott, de az országban egyetlen rendőrőrs sem pazarolt volna sem sok időt, sem energiát arra, hogy egy csavargó gyilkosa után nyomozzon. Marc kegyetlenül gyakorlatias zsaru volt. A város erőforrásai végesek, így aztán a pénzt arra kell költeni, hogy a tisztességes, adófizető, törvénytisztelő polgárokat megvédjék, akik rendesen járnak dolgozni, rendesen fizetik az adójukat és eljárnak megnézni a gyerekeik kosármeccsét. 16

17 Ha tényleg egy kiszuperált katonáról van szó, mint ahogy feltételeztük, akkor legalább azonosítanunk kell a holttestét. Igen. Csak az a kár, hogy turisták találták meg mondta Shannon. A turisták nélkül, az egész ügy körül nem lenne semmi felhajtás. Elég nagy nyomás nehezedett a városra, hogy minél lentebb tartsák a gyilkosságok számát, így aztán időről időre lábra keltek olyan pletykák, hogy a holttesteket szép lassan átvitték a folyó túlsó oldalára Jafferson Prishba és hagyták, hogy ott találják meg őket, így aztán ezek az esetek nem jelentkeztek New Orleans statisztikájában. Marc személy szerint soha nem tett ilyet, így aztán arról sem tudott mit mondani, hogy tényleg történtek-e ehhez hasonló esetek. New Orleansban azonban minden megtörténhet. Akár még az is, hogy valaki meghallotta, amint két rendőr arról beszélget, hogy azt kívánják, bárcsak átvihetnék a hullát a folyó túlsó partjára. A pletyka azonban már elterjedt és akár igaz volt, akár nem most már hozzátartozott a helyi jellegzetességekhez. Le fognak csitulni a kedélyek jegyezte meg röviden, a sajtó természetesen jól felfújja majd az ügyet a reggeli hírekben. Nem számít. Mi azt fogjuk mondani, hogy egy hajléktalan az áldozat, az esti hírekben már épp csak említést tesznek majd róla, másnapra pedig már történelem lesz az egész. Shannon értetlenül hallgatta, hogy Marc milyen tényszerűen tud beszélni a történtekről. Végignézett a kopott, öreg épületeken. Te is a Quarterben laksz, ugye? Igen mondta, miközben visszamentek a holttesthez, de van egy házam St. Louisban. Ezt hogy sikerült összehozni? Örököltem a nagyanyámtól. Viccelsz? Akkor ezek szerint te is amolyan régi kreol családból származol? A nagyanyám az volt, a nagyapám viszont tősgyökeres ír. Marc azt már nem fűzte hozzá, hogy abban a házban nőtt fel St. Louisban. Marc nem dicsekedett a családi hátterével. Butaság lett volna nagydobra verni az örökségét. És persze nem is igazán volt semmi, amivel dicsekedhetett volna. Az apja képtelen volt megmaradni egy munkahelyen. A nagyanyja meg már nem bírta nézni, hogy a lány és az unokája eleinte még csak egy szánalmas disznóólban éltek, később viszont már gyakorlatilag hajléktalanok lettek, így aztán magához vette őket és még a veje időnkénti jelenlétét is eltűrte, persze csak olyan mértékben, amit az ember tolerálni bír. A nagyanyja mindig úgy viselkedett, mint egy trónjától megfosztott királynő, de mindenük, ami csak volt, idővel köddé vált és nem maradt más, csak az a nagy ház. Marc soha nem gondolkozott a kreol származásán. Egyszerű amerikainak tartotta magát. Sőt nagyszerű zsaru volt és pontosan tudta, hogy mikor kell nagydobra verni a dolgokat és mikor célszerű csendben elsimítani őket. Most például tisztában volt vele, hogy nem jutna messzire ebben az ügyben és nem is keseredett el nagyon miatta. Mégis, ahogy lenézett az áldozatra, egyre azon gondolkodott, vajon van-e családja, ha igen, akkor hol lehetnek és vajon érdekli-e őket, hogy szegény ember meghalt. A legtöbb csavargó haszontalan tagja volt a társadalomnak, túl lusta ahhoz, hogy dolgozzon, mással sem törődtek, csak a napi betevő droggal és nyakig merültek a bűnözésben. Sokan közülük szellemileg is elég leépültek az idők folyamán, képtelenek lettek volna gondoskodni magukról, Marcnak pedig nem volt türelme azokhoz a családokhoz, akik nem adtak helyet otthon a rászoruló családtagjaiknak. Igen, igaz, hogy ezek az emberek nagyon sok problémával jártak, rengeteggel, de néha talán nem is tehettek róla, a család feladata pedig az, hogy gondoskodjon az övéiről. Lehet, hogy régimódian gondolkodott, de a nagyanyjánál azt látta, hogy a család mindenekelőtt való és erre a saját családja szolgáltatta a legjobb példát. Marc ismét megszemlélte a testet, belenézett az üveges szemekbe. Azon gondolkozott, vajon mi volt az, amit utoljára látott? Mi történhetett itt a Quarter kellős közepén és hogy 17

18 lehet, hogy senki nem látott és nem hallott semmi gyanúsat? Senki nem jelentett a rendőrségen lövöldözést, bár legalább négy lövés dördült el. Vagy talán hangtompítót használtak? Akkor viszont csak profikról lehet szó. Ha pedig profik csinálták, akkor nem tudott másra gondolni, csak szervezett bűnözésre és semmiképpen nem valami utcai drogárusra. Ez a fickó amúgy sem nézett ki drogosnak. A kosztól azért látszott, hogy meglehetősen kisportolt testalkatú és jól táplált. Nem arról van szó, hiszen manapság a csavargók is lehettek ugyanolyan jól tápláltak, mint bárki más, hiszen se vége, se hossza nem volt a népkonyháknak és az éjszakai szállásoknak, de a drogosok nem sokat törődtek a normális táplálkozással. A drogdílerek pedig rendszerint nem voltak hajléktalanok, hiszen kellett egy hely, ahonnan mindent intézhettek. Megdörzsölte az orrát. Érezte, hogy itt nem drogról van szó. Az is lehet, hogy szegény pára egyszerűen csak feldühített valakit. Vagy talán csak a rossz helyen volt, rossz időben, így aztán valamelyik nagyfiú lelőtte. Valószínű, hogy soha nem fogja megtudni. Mennyire utálta a rejtélyeket! Megjöttek a hullaszállítók. Nyomozó, maga végzett itt? Igen felelte Marc. Nem volt több, amit tehetett volna, a színhelyről sem lehetett többet megállapítani. A boncolás után esetleg még megtudnak majd valamit, mert a helyzet jelenlegi állása szerint nem valószínű, hogy többet ki tudnak deríteni az áldozatról. És még ott volt az a négy fiatal nő is, akiket ki kell hallgatnia. Megvárta, amíg a testet feltették a kocsira, majd Shannonra nézett. Akarod a kihallgatást csinálni? A fiatal nyomozó a nőkre pillantott. Rendben van, de csak akkor, ha azzal, amelyik zokog nem nekem kell beszélnem. Uram atyám, az a nő be nem fogta a száját, amióta ideértem. Csak néhány általános kérdést tegyél fel nekik, én meg majd folytatom holnap. Kérhette volna, hogy menjenek vele a nyolcadik körzetbe, de nem akarta még jobban megnehezíteni a dolgot számukra, mint amennyire feltétlenül szükséges. A lányok, mindannyian a húszas éveik elején járhattak, lejöttek a Quarterbe, hogy szórakozzanak és eltöltsenek egy kellemes estét. Soha életükben még csak közel sem kerültek ilyen brutális gyilkossághoz. Marc ezért igazán elnéző volt velük a könnyek miatt. Finoman bánj velük tanácsolta Shanonnak az orra alatt, amint a lányok felé indultak, egy kis kedvességre lesz szükségük. Shannon a szeme sarkából egy pillantást vetett Marcra. Ha a kollégája nem vette volna észre, ő néger volt, a lányok pedig nem. Ugyan mivel kedveskedhetett volna nekik? Meg van ez őrülve? Bár Shannon még csak néhány hónapja lett nyomozó, hallott azért egyet s mást. Chastain amolyan magányos farkasfajtából való volt, de az osztályon kedvelték. Úgy tartották, ő hallgatja ki legsikeresebben a tanúkat és a gyanúsítottakat, mert nyugodt volt amikor épp arra volt szükség, lazán bánt az emberekkel és a leghisztérikusabbakat is meg tudta nyugtatni, de a rossz fiúkkal igen csak keményre változtatta a figurát. Chastain mondta az egyik nyomozó, olyan fickó, akinél mindig kéznél van egy éles penge. Shannon úgy gondolta, hogy a kollégája itt nem egy olyan zsebkésre utalt, amit majdnem minden ember hord magával, hanem olyanra, ami alapvetően fegyverként szolgál. Igen, ez jellemezte legjobban Chastaint. Az olyan ember, aki jól bánik a késsel, az laza, összehangolt mozgású, alattomos, ha kell, a döfése pedig halálos. Chastain stílusát Shannon is csodálta. Csak rá kellett nézni, máris szembetűnt, hogy épp most mászott ki az ágyból, meg sem borotválkozott és alig látott ki a fejéből, de élére vasalt 18

19 vászonnadrágot viselt, drapp inget és krémszínű zakót. Nem volt rajta zokni, de még az is olyan lazán nézett ki, mintha direkt így lett volna tervezve. Szóval ez az ő stílusa. Odaértek a lányokhoz és bemutatkoztak. Shannon észrevette, hogy Chastain hangja megváltozott. Mélyebb lett és lágyabb. A lányok közelebb húzódtak hozzá, ijedt, zavart tekintetük az arcára tapadt. Még az az egy lány is, aki addig zokogott, megpróbált úrrá lenni magán. Chastain körültekintően választotta szét a kis csoportot. A másik két lányt néhány lépéssel arrébb küldte Shannon kíséretében. A harmadik lány még mindig szipogott, de már sokkal halkabban. Shannon hallotta, amint Chastain halk, mély hangon, szinte suttogva beszél a lányhoz. Mielőtt még azonban Shannon rendszerezni tudta volna a gondolatait, hogy elkezdje a lányok kikérdezését, látta, amint a síró lány megtörölte a szemét és remegve, akadozva de már egy kicsivel nyugodtabban válaszolt Chastain kérdéseire. Néhány perccel öt után ürült ki a környék. A tanúkat egy járőr kísérte el a szállodáig, lassan a tömeg is szétoszlott és a média is elég információt gyűjtött ahhoz, hogy összetákoljon egy történetet, természetesen minden lényeges részlet mellőzésével. Az utca kiürült és várta a reggeli emberáradatot. A reggel egy teljesen más összetételű társaságot hozott a Quarterbe: bevásárlókat, küldöncöket, turistákat, alak nappal nagyobb biztonságban érezték magukat ezen a környéken, vagy egyszerűen csak nem érdekelte őket az éjszakai élet. Marc halkan elkáromkodta magát, amikor eszébe jutott, hogy mennyi papírmunka vár rá odabenn. Szeretett volna hazamenni és bezuhanni az ágyba, de az aznapi adagját már biztos nem tudja bepótolni. Megdörzsölte az arcát és érezte, hogy milyen borostás. A papírmunkát úgysem végzi el senki helyette, így aztán úgy döntött, hogy hazamegy lezuhanyozni és megborotválkozni. Mért mennél gyalog, hiszen itt van a kocsim hallotta Shannon hangját, aki mögötte lépkedett, hazafelé mégy vagy a rendőrségre? Először haza, aztán a rendőrségre. Kösz a fuvart. Odaértek Shannon kocsijához és Marc beszállt az anyósülésre. Szóval tanultál valamit a rejtőzködésről a seregben, úgy értem észrevetted az emberünkön az álcát? A tengerészeméi szolgáltam, rögtön a középiskola után. Ezért mehettem főiskolára. Aha. Szóval Shannon is ugyanazzal a céllal lépett be a katonaságba. Furcsa, hogy ez legyen kettejükben a közös vonás. Egy fekete macsó valami rossz környékről és egy fehér fickó, francia kreol családi háttérrel. Nem kellett még a forgalommal bajlódni, úgyhogy alig egypár perc alatt St. Louisba értek, Shannon lassított. Balra mondta Chastain, az lesz az ott jobbra, a tömb közepén. A kék kapu. Shannon megállt a kék kapu előtt. Tipikus Quarter stílus, gondolta. A masszív fal és a hatalmas kapu elzárta az udvart a kíváncsiskodók szeme elől. A régi kreol házak az udvar köré épültek, befelé nyíltak az ablakok, nem pedig a hangos utcafrontra. Hatalmas, kovácsoltvas korlátú erkélyek nyíltak az ablakok előtt, a harmadikon lévő erkély egyúttal a másodikon lévő tetejeként is szolgált. Fehér zsalugáterekkel lehetett a francia ablakokat sötétíteni és Shannon azt is látta, hogy két kerti szék és egy kis asztal van kitéve a balkonra, fentről pedig két gyönyörű páfrány lógott gazdagon lefelé. Páfrányaid vannak? Shannon nem tudta eltitkolni hangjában a meglepettséget. Chastain nem volt nős ember. A páfrányok pedig igazán nem egy normális, egyedülálló, heteroszexuális férfi jellemzői. Chastain felnevetett. Nyugi, ajándékba kaptam őket egy régi barátnőmtől. A nők szeretik az ilyesmit, én meg figyelek a nőkre és locsolom a páfrányokat. Igazán nincs sok baj velük. Locsoláson kívül tényleg semmi gondom nincs rájuk. 19

20 Shannon anyja is tartott páfrányokat, így aztán a férfi pontosan tisztában volt vele, hogy ezeknek a növényeknek egy kicsit többre van szükségük, mint időközönkénti öntözésre. Hirtelen elvigyorodott, mert szinte maga előtt látta, amint egy egész sereg nő a Chastain páfrányaival foglalatoskodik. Talán neki is be kellene szereznie néhány páfrányt. Kérsz egy kis kávét kérdezte Chastain, vagy sietsz haza? Nem, mi értelme rohanni? Egy kávé meg most nagyon jól esne. Akkor gyere be. Shannon tulajdonképpen meglepődött egy kicsit a meghívástól, de örült, hogy alkalma nyílik egy kis tapasztalatszerzésre, így aztán gyorsan kiszállt a kocsiból. Chastain kinyitotta a kaput és végigsétáltak a szűk, téglafalú folyosón. Egyetlen lámpa világította meg az útjukat a folyosón, melynek végén eléjük tárult a kert. A kora hajnali derengésben gyönyörű, gazdag növényzet tárult Shanon elé, az orrát pedig édeskés virágillat ingerelte. Chastain jobbra fordult és elindult a lépcsőn felfelé. Átalakítottam a házat. Csináltam belőle négy lakást mondta. Ez volt az egyetlen módja, hogy megtarthassam. Képtelen lettem volna egyedül fizetni a rezsit. Ez itt az enyém. Amikor odaért a felső balkonhoz, ismét kinyitott egy kaput és felkapcsolt egy lámpát, Shannont pedig bentebb tessékelte. Shannon kíváncsian nézett körül. Hatalmas tér tárult elé, legalább tizenkét láb magasságú mennyezet, a padló keményfából készült és csak néhány helyen fedte szőnyeg. A plafon közepén ventilátor lógott. Chastain legtöbb bútora olyan régimódi és kopott volt, hogy Shannon biztosra vette, hogy még a nagyszülők hagyatékaként maradt a lakásban, bár itt-ott előtűnt egy-egy újabb darab is. A hely tiszta volt és rendes, csak néhány újság, egy kávéscsésze és könyvek hevertek egy hatalmas karosszék mellett a földön. Nincs tévéd? kérdezte meglepetten. Bent van a szekrényben bökött fejével az érdekes bútordarab felé, nagyanyám imádta a szappanoperákat nézni, de nem akarta kint hagyni a tévét, hogy a barátnői ne lássák, hogy neki van. A konyha arra van. Előrement, hogy mutassa az utat. Átvezette a vendégét egy kis étkezőn, ami baloldalon nyílott, a konyhába pedig elhúzható ajtón keresztül lehetett belépni. Szögletes, funkcionális konyhába léptek, meglepő volt az egyszerűsége. Sütő, hűtőszekrény, mikrohullámú sütő, kenyérpirító, kávéfőző Shannon egy robotgépre, vagy valami ahhoz hasonlóra is számított, hiszen Chastain olyan embernek látszott, aki értékelni tudta a finom ételeket és kinézte belőle, hogy megvesz minden modern háztartási gépet, hogy a barátnőjének minden a keze alatt legyen, ha főzni támad kedve. A kétszemélyes faasztal a falhoz tolva állt. Chastain igazi profiként mérte ki a kávét és a vizet, majd pedig bekapcsolta a kávéfőzőt. Érezd magad otthon mondta, mire a kávé kijön, készen leszek. Éhes vagy? Egy pillanattal később Shannon már hallotta, hogy a fürdőszobában csobog a víz. Nem akarta túl korán a kenyérpirítóba tenni a süteményeket, előbb inkább átsétált a szobán és kilépett a franciaablakon át a balkonra. Épp ez alá parkolta a kocsiját. A baloldalon világosság szűrődött ki a másik ablakból, talán éppen az volt Chastain hálószobája. Shannonnak hirtelen eszébe jutott a saját lakása, ahol koszos ruhák hevertek a földön mindenütt, a konyhában a mosogató tele volt mosatlan edénnyel, a por pedig mindent vastagon belepett. Ha hazavitt egy lányt, akkor minden koszos ruhát gyorsan begyömöszölt az ágy alá vagy a gardróbba, a mosatlant a sütőbe dugta, a por nagyját pedig megpróbálta egy szuszra lefújni és tartott egy doboz légfrissítőt kifejezetten arra a célra, hogy legalább egy darabig leplezni tudja a koszos zoknik szagát. Chastain ide bármikor hazahozhat egy nőt és nem kell amiatt aggódnia, hogy milyen látvány fogadja a belépőt. Igen, így kell élni! Nem volt itt semmi különleges és minden olyan régi, mint az országút, Shannon mégis fogadni mert volna, hogy Chastain úgy vonzotta magához a nőket, akár a mágnes. Ahogy ez a fickó öltözködött, ahogyan élt a nők szeretik az ilyesmit. 20