HELLER FARKAS FÜZETEK GAZDASÁG- ÉS ESZMETÖRTÉNETI TANULMÁNYOK

Átírás

1 HELLER FARKAS FÜZETEK GAZDASÁG- ÉS ESZMETÖRTÉNETI TANULMÁNYOK VIII. évfolyam, 2010

2 HELLER FARKAS FÜZETEK Közgazdaság- és Társadalomtudományi Folyóirat Szerkesztõ: Dr. Botos Katalin Dr. Schlett András Szerkesztõbizottság: Dr. Hüttl Antónia, egyetemi magántanár, PhD Dr. Gulyás László, egyetemi docens, PhD Szegedi Tudományegyetem, Mérnöki Kar Dr. Vígvári András, egyetemi docens, PhD, Miskolci Egyetem Elnök: Prof. Dr. Botos Katalin DSc, egyetemi tanár ISSN Tarsoly Kiadó, Budapest, 2010 Felelõs kiadó: Dr. Kollega Tarsoly István Nyomtatás és kötés: Verano Kft. Felelõs vezetõ: Marosi Attila

3 ELÕSZÓ Gazdaságtörténeti program 10 éve Ahogy az universitas, maga az egyetem a hallgatók és oktatók közössége, úgy a doktori iskola még inkább annak tekinthetõ. Az, hogy a doktori képzés a harmadik bolognai szint a dolog egyik oldala. Ezen az ún. harmadik oktatási szintnek, a magas szintû ismeretek nyújtása mellett a célja, hogy olyan hosszabb-rövidebb ideig tartó kutató-közösségeket hozzon létre, amelyekben az összefüggõ kutatási koncepciók alapján, körbejárva egy adott kérdéskört több olyan munka is születhet, amely szinergikus hatásokat produkál. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történettudományi Doktori Iskolája 1999-ben a Gazdaságtörténeti program létrehozásával kezdõdött. Az akkori szabályok lehetõvé tették, hogy a programot két egyetem, a Corvinus és a PPKE gesztorálja ben, az új szabályozásnak megfelelõen, a program iskolává alakult át. Több mûhely jött létre. Régiótörténet, eszmetörténet, politikatörténet, életmódtörténet mellett a gazdaságtörténeti csak a mûhelyek egyike lett. A történettudományi doktori képzés során messze nem csak a legújabb korral ismerkedhetnek meg a hallgatók. Mivel a doktori képzés kimondott célja a történettudományi ismereteknek a graduálisnál magasabb szintre emelése. A három év során a hallgatók nem csupán saját kutatási területükhöz kapcsolódó, de az adott egyetemen mûvelt minden fontosabb, kiemelkedõ eredményt hozó tanáregyéniséggel találkoznak, függetlenül attól, hogy konkrétan melyik korszakot kutatják. Ugyanakkor a mûhelyekben szervezett oktatás és kutatás célzottabban törekszik a koherenciára. A gazdaságtörténeti program eredendõ célkitûzése a legújabb kori magyar gazdaságtörténet feldolgozása volt. Jól illeszkedett az elképzelés a legújabb kor magyar politikatörténetének kutatásaihoz, amelyek viszont kezdetektõl a Pázmány Újkori Történettudományi Tanszékének fókuszában álltak. A gazdaságtörténeti mûhely a mai napig is alapvetõen erre a korszakra koncentrál. Ugyanakkor nagyon fontos a többi mûhellyel való kapcsolat, így különösképpen az eszmetörténettel határos területek. A kutatások egyértelmûen az oktatók és hallgatók közös erõfeszítését jelentik; egymás mellett jelennek meg tanárok és diákok munkái a publikációkban. Maga a gazdaságtörténeti program eredendõen három mûhelyre tagolódott: A pénz- és nemzetközi gazdaságtörténeti, az agrárgazdaság-történeti és a szociális piacgazdaság eszmetörténeti mûhelyre. A doktori iskola létrejöttével a gazdaságtörténeti program egyetlen mûhellyé alakult vissza, de a kutatások mindvégig megõrizték a fenti hármasságot. Noha voltak mindig sajátos kutatási témák, a fenti három terület jól kirajzolódik az oktatók és a hallgatók tudományos tevékenységében, egy-egy esetben akár egy személy munkásságán belül is. A Pázmány gazdaságtörténeti programja 2001-ben alapos levéltári munkával hozzáfogott az 1945 utáni idõszak gazdaságtörténeti tényanyagának feltárásához. Ehhez három évre elnyerte a Magyar Nemzeti Bank támogatását. Áttekintettük az addig megjelent másodlagos forrásokat, majd lefolytattuk a levéltári kutatásokat. Bár párhuzamosan megjelentek a korszakkal foglalkozó munkák (lásd: Kaposi Zoltán, Honvári János gazdaságtörténeti könyveit), és a kor átfogó történészi áttekintése is igen sok gazdaságtörténeti adalékot tartalmazott (Romsics Ignác), továbbá voltak utalások Berend T. Ivánnak Közép- Európa e korszakával foglalkozó mûvében is a régió gazdaságtörténetére, így Magyar- 3

4 országéra is (Terelõúton, 1999), bátran állíthatjuk, hogy levéltári munkánkkal az élvonalban voltunk a téma kutatásában. Eredményeit az elmúlt három évben sikerült publikálnunk. A program a magyar gazdaságtörténet mellett azokat a nemzetközi gazdasággal kapcsolatos kérdéseket is elemezte, amelyek a hazai kutatásokban az elmúlt évtizedekben háttérbe szorultak, de éppen a rendszerváltás fényében tûnnek különösen fontosnak. Segítségükkel ugyanis jobban megvilágíthatók gazdaságunk jelenlegi problémái. Ezek közé tartoznak az összehasonlító közgazdaságtan által egyébként logikailag elemzett mechanizmus és modell különbségek. Gazdaságtörténeti kutatásainkat nem korlátoztuk kizárólag a legújabb korra. Eszmetörténeti kutatásaink visszanyúlnak a múlt század és a két világháború közötti magyar közgazdasági gondolkodók munkásságára. Foglalkozunk elsõsorban amerikai gazdaságtörténészek és szociológusok munkáira alapozva a hosszú távú gazdasági idõsorok vizsgálatával. Az intézmény jellegéhez illeszkedõen tanulmányozzuk a vallások gazdasági tanításának hatását is a különbözõ régiók gazdasági fejlõdésére. Kitüntetett szerepe van ezekben az elemzéseinkben a katolikus egyház társadalmi tanítása eszmetörténeti vonatkozásainak, hiszen a szociális piacgazdaság történeti megvalósulása éppen ezekben a tételekben gyökerezik. Elmondhatjuk, hogy a mûhely (s korábban a program) kutatásai valóban olyan eredményekkel jártak, amelyek a közelmúlt gazdaságtörténet kulcskérdéseire fókuszáltak, s amelyeket érdemes tudományos tézisek formájában megfogalmazni. Botos Katalin 4

5 I. GAZDASÁGTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK Gazdaságtörténet a II. világháborútól napjainkig Bevezetõ gondolatok Botos Katalin 1 A magyar és kelet-közép-európai kutatásaink mottója az, hogy a világ eme részén nem fejlõdés ment végbe kitérõvel, más szóval, nem terelõúton, hanem tévúton voltunk. Az idézõjeles kifejezés Berend T. Iván azonos címû munkájára céloz, (Terelõúton. Vince Kiadó, 1999), amely nagyon érdekesen mutatja be Közép-Európa gazdasági-politikai útját 1945 után. Berend T. úgy látja, hogy kitérõkkel ugyan, de a régió mégiscsak haladt elõre a társadalmi-gazdasági modernizáció útján. A kelet-európai és így a magyar társadalmi fejlõdés egy zsákutcás irányba ment el, ahonnan nem volt más út: vissza kellett térni a kapitalista gazdaságfejlesztésre. Az átállás, a Kompország gazdaságának átállítása 1945 után a szocialista igényekre, majd ismét a nyugat-európai versenyképességi szintre, óriási pazarlásokkal járt. Emberben, reál-erõforrásokban egyaránt. Az is tény, hogy az erõforrások meglehetõsen durva állami aktusokkal történõ allokációja kiépített bizonyos korábban nem létezett gazdasági struktúrákat ( bár tönkretett másokat ) A vas és acél országának produktumai, az új struktúrák azonban semmit érõnek bizonyultak a rendszerváltozás után. Ózd, Sztálinváros (ill. Dunaújváros), a Csepeli Vasmû a maga as évekbeli formájában eltûnt a gazdaságföldrajzi térképrõl. Részben törvényszerûen, mert a világszinttõl elmaradó modernizáció miatt a struktúrák által gyártott termékek versenyképtelenek voltak, a termékszerkezet elavult volt, de részben az átalakulás hibáinak, és bizonyos a tendenciózus külsõ hatásoknak is betudható volt. (Piacszerzési célú privatizáció, ami a hazai gyárak bezárásához vezetett.) Sok olyan, az es években nagy erõfeszítéssel létrehozott iparág vegyészet, gépgyártás, autóbuszgyártás, élelmiszeripar -, amelyet a szocialista piac igényeire hoztak létre, megszûnt, vagy nagyságrendekkel lecsökkent termelési potenciálja. Ha a vállalatok a pénz túlélõ gépezetei, (hogy Mérõ Lászlót idézzem Pénzevolúció c munkája), akkor bizony, hogy az a pénz, amit ezekbe invesztáltak, elveszett. Éppen úgy, mintha a világháborús pusztítás söpörte volna le a föld színérõl. A kár azonban a mi esetünkben sokszoros, mert nem csupán a befektetett értékeket vesztettük el, de a piacokat is, amire helyreállítás után termelhettünk volna. A rendszerváltozás után a gazdaságpolitika teljes hiányának a következményeivel kell szembesülnünk. Ipari kultúrák tûntek el, a mezõgazdaságban elért eredményeink a következetlen és koncepciótlan agrárpolitika miatt váltak semmivé. Az iparosítás fellegváraiban, amelyek már a szocialista kurzus elõtt is komoly szintet képviseltek, a Váci úton autószalonok és áruházak sorakoznak. Bennük többségében nem hazai elõállítású termékeket kínálnak az eladók. Ikaruszok helyett Volvó buszokon utazunk, holott az Ikarusz volt Közép-Európa legnagyobb buszgyára. (Aligha valószínû, hogy a volt szovjet nagyvárosokban azóta gyalog járnának munkába az emberek, még akkor sem, ha a buszpark felújítására az elszegényedett városi önkormányzatoknak kevés volt a rendszerváltás után a pénze. Komoly exporthitel-biztosításra azonban nem volt tõkefedezet a költségvetésben, a nemzetközi pénzintézmények által vezérelt gazdaságpolitika gátat vetett az ilyen célból történõ adósságvállalásnak.) Az iparpolitikai koncepció hiányára mutat, hogy azoknak a jó színvonalú magyar kéziszerszámoknak a gyártása is megszûnt, amelyeket tömegesen használ fel maga a magyar gaz- 1 Egyetemi tanár, SZTE, PPKE-JÁK 5

6 Heller Farkas Füzetek daság is. Példaszerûen: osztrák kasza, finn ásó, lapát, metszõolló, kínai öntözõfejek, mexikói fogók, kalapácsok, csavarhúzók. Magyar termék nincs a piacon. Pedig korábban száz éves hagyománnyal gyártott ilyen termékeket a magyar ipar. Lássunk tisztán: a hazai piac feladásáról van szó! Nem a gazdaságos termelés abszolút lehetetlensége, hanem a gazdaságpolitika tehetetlensége ( majd a piac eldönti ) az oka ezek megszûnésének. Nem kell ahhoz vas és acél országának lenni, hogy szögeket és csavarokat rentábilisan termelni tudjunk. Tartósabb hozama volt a szocializmus éveiben elért általános oktatási és egészségügyi helyzet javulásának, ami ugyancsak világtendencia volt a nyugati féltekén. Másutt is javultak a halálozási ráták, másutt is tovább élnek az emberek nálunk kissé kevésbé tovább, mint Nyugaton és másutt is terjedt, a miénkénél nagyobb ütemben a közoktatási tevékenység. Az emberi tõkébe való beruházás azonban a mi esetünkben az ideológiai torzítások leszámításával is idõt állóbb volt a reálberuházásoknál. (Most vagyunk éppen ott, hogy ezt a pozitívumot is felszámoljuk.) A második világháború utáni magyar gazdaságtörténetnek fontos választóvonalai voltak. Ilyenek: 1956, 1968, 1981 és természetesen fontos fordulópont volt a gazdaságtörténetben is. Olyan korszak következett utána, amelyben a lakosság jóindulatának megnyerése érdekében folytatott gazdaságpolitika a forradalmat követõ terror után igyekezett bizonyos minimális életszínvonal-garanciákat adni. Az 1956-ot követõ idõszakban már nem a lakossági megszorítások-beruházási megszorítások ciklusossága jelentkezett, hanem a beruházási szükségleteknek a fizetési mérleg terhére történõ biztosítása. (Ezt a tételt kissé más formában Bauer Tamás közgazdász is megfogalmazta). A Kádár-korszak legitimációjának sikere az agrárium terén járt külön útban gyökerezik: a nagybirtok és a háztáji gazdaság összekapcsolásában. A magántulajdonú háztájikban folyó termelést integrálták a tsz-ek. A tsz-ek tevékenységében integráló szerepet töltött be a néhány sikeres állami gazdaság, így az agrárium támogatásának ideológiai akadálya, hogy esetleg a szocialista állam a magántõkét segítené, elhárult. A viszonylag jó belsõ ellátás meghozta gyümölcsét: a társadalmi békét. (Pontosabban: a tespedést. Kifejezõ cikk cím a korabeli Valóság címû folyóiratból: A hetvenes évek a semmibe néznek.) Az 1968-as mechanizmus-reform egy módosított központi irányítású gazdaságot hagyott ránk. (Antal László: Indirekten direkt irányítás. ). Terv, vagy szabályozólebontás, igazából nem jelent különbséget az információs probléma, mint a tervezés legfõbb kérdésének megoldása szempontjából. A modified centrally planned economy -ban tabu volt a tulajdon fogalma, és a deviza konvertibilitásának kérdésköre. Az elõzõvel viszonylag sokat foglalkozott a korabeli magyar közgazdaság-tudomány. A szocializmus rákfenéje valóban a magántulajdon kiirtása volt. A mechanizmus-reformból az 1972-es visszarendezõdés után is megõrzött vállalati érdekeltségi rendszer a vállalatokat a könnyebb piaci ellenállás felé terelte, s ezt a szocialista piac jelentette. Ide nem kényszerbõl, hanem önként és lelkesen szállítottak a magyar vállalatok, nem érzékelve, hogy az ezen a piacon elért többletek ára a jelentõs kereskedelmi deficit a tõkés relációban, azaz a makrogazdaság szintjén dollár konverziója ment végbe rubelre. Ennek a fordítottját nem tudtuk elérni. Egyre nagyobb lett a tõkés fizetési mérleg hiánya, majd így az adósságállományunk is. Egymás mellett jelentett tehát súlyos gazdasági problémát a szocialista aktívum és a tõkés passzívum. Hogy ez hogyan volt lehetséges? Úgy, hogy a párt- és állami vezetés csak forintban gondolkodott. Nem vette figyelembe a devizahatásokat. Valutánkat nem a piaci folyamatokkal összhangban értékeltük fel, s ez kedvezõtlen hatással volt a kereskedelmi mérlegre, viszont jótékonyan csökkentette az inflációs nyomást. Pontosabban: konvertálta az inflációt fizetésimérleg-problémává. Forintban a gond lényegesen csekélyebb 6

7 Gazdaságtörténeti tanulmányok volt, s azt is csak a legfelsõbb szint (OT, MNB, PM) érzékelhette. A vállalatoknál nemhogy nem volt hátrányos a szocialista piacra szállítani, de egyenesen egybevágott a nyereségérdekeltségi rendszerrel. Az irreális felértékelés oka a súlyos voluntarizmus volt, amely a megállítjuk a határon az inflációt tételben jelentkezett. (Tarthatatlanságára a maga idejében Hagelmayer István közgazdász mutatott rá.) Miért döntöttek így a szakemberek, noha kellett, hogy tudják, mihez vezet a folyamat? (Ha másból nem, Hagelmayer elemzésébõl.) A korabeli szakmai elit saját pozíciója megõrzése érdekében igyekezett eleget tenni a politika a pártelit elvárásának, hogy ne jelentkezzék belpolitikai feszültség az életszínvonal esetleges romlásával, s ezt ne használhassák ki a moszkovita szárny politikusai a hatalom esetleges visszaszerzésére a pártban folyó belharcok során. Ezzel természetesen csak elnapolta a problémák megjelenését, hiszen a felhalmozódott adósságok a csõd szélére sodorták az országot. Kiútnak az IMF-be való belépés mutatkozott, amit a politika engedélyezett, a szovjet nemtetszés ellenére is. Más útja az elitnek a hatalomban maradásra ugyanis nem volt tõl megkezdõdött az ország külsõ irányításának áthelyezõdése a moszkvai központból a nyugati pénzvilág centrumaiba. Az IMF szorgalmazta az adórendszer és a bankrendszer reformját. Létrejött a külföldi tõkét becsalogató közös vállalati törvény is. A rendszerváltás elõtti évtizedben fokozatosan terjedtek Magyarországon a kisvállalkozási struktúrák, amelyek hasonlóan a mezõgazdasághoz, a közösségi tulajdon alapelvének feladása nélkül terjesztették a vállalkozó szellemet (GMK, VGMK-k). Éppen ez, vagyis a tulajdon ideologikus abszolutizálása vezetett olyan párhuzamos erõfeszítésekhez a nagyvállalati alkalmazotti státus mellett a kisvállalkozói létben, (hasonlatosan a tsz-háztáji együttmûködéshez), amely a magyar humánerõforrás végletes kizsákmányolásához vezetett. Míg a parasztság már a hatvanas évektõl kezdve, addig a munkásság a nyolcvanas évektõl kezdve dupla mûszakot teljesít. Ezt nem lehet büntetlenül megtenni. Ezt tükrözi a magyar férfilakosság katasztrofális egészségi állapota. Nem lehet ugyanis más magyarázatot találni arra, hogy éppen a középkorú férfiak, s a 80-as években aktívak mai fizikai állapota kirívóan rossz hazánkban, a régióval egybevetve, de szélesebb nemzetközi összehasonlításban is. Kétségtelen, hogy a ma középkorú férfiak nagy halandóságához a rendszerváltás stressze is hozzájárult, de az elõzõ kohorszok egészségét ez a végtelen túlhajszoltság tette tönkre. Így ért bennünket A Kádár-rendszer súlyos örökséget hagyott ránk: a devizafüggést, a felborult államháztartási egyensúlyt, a társadalom leromlott egészségi állapotát és a szabad tõkék (megtakarítások) szinte teljes hiányát. Ez hajszolt bele a rendszerváltás után a nagyarányú külföldieknek történõ vagyonértékesítésbe. A rossz egészségi helyzet pedig terheli a társadalombiztosítást, mindkét kasszáján, a nyugdíj- és egészségügyi biztosítón keresztül egyaránt. A hirtelen piaci váltástól és gazdasági visszaeséstõl fölöslegessé vált munkaerõ a magyar állampolgárok egy része a társadalombiztosítás mentõcsónakjába kapaszkodott. Hirtelen félmilliós nyugdíjas-többlet lett 1990 után. Az egészségügyi szolgáltatások iránti igény, s a gyógyszerkassza megugrott. Ebben a privatizáció, a TB intézményi változásai és elmaradt érdemi reformja (feltõkésítése, paramétereinek változtatása) és az egészségügyi finanszírozási módszerek módosítása is súlyosan felelõs volt. A deviza adósságszolgálatát az Antall kormány kényszerûségbõl vállalta. Az ország államadóssága azonban az évrõl évre jelentkezõ jelentõs költségvetési hiány miatt tovább nõtt. Minthogy hazai forrás a megtakarítási deficit miatt alig volt, s mivel a nemzetközi pénzintézmények a hazai pénzkibocsátással való jegybanki finanszírozástól annak inflációs hatására hivatkozva eltanácsolták az országot, (ezt az elfogadott jegybank-törvény nem tette lehetõvé), az államadósság hiány gyakorlatilag külföldi finanszírozást jelentett, közvetve, forintkötvények tõzsdei forgalmán keresztül, vagy adott idõszakokban közvetlen 7

8 Heller Farkas Füzetek devizában denominált kötvények kibocsátásával. Az államkötvényeket lejegyzõ pénzügyi intézmények maguk is külföldi tõketulajdonosok kezében voltak, anyavállalataik devizahitelvonalai álltak a vásárláshoz rendelkezésükre. Tehát még a forintban jegyzett állampapírok mögött sem hazai forint megtakarítások álltak, hanem külföldi források. Azaz, deviza. A magyar gazdaságra is rendkívül fontos hatást gyakorolt a nemzetközi gazdaságban végbement helyzet. Az exportorientált ázsiai fellendülés megtakarítással és valutafelvásárlással járt. A nemzetközi egyensúlytalanság likviditásbõvülést hozott, ami olcsóvá tette a nemzetközi hitelfelvételt. Ez a tény adósság csapdába csalta a kelet-európai országokat. A balti országok a növekedést finanszírozták külföldi hitellel; hazánk és más közép-európai országok is a közkiadások túlszaladását finanszírozták a külsõ forrásokból. Azonban nemcsak a közkiadások igényeltek külsõ finanszírozást, a magyar lakosság is belefutott az adósságcsapdába, a lakáshitelek miatt érdekes módon, az USA polgáraihoz hasonlóan. A rendkívüli pénzkínálat a nemzetközi piacokon olcsóvá tette a hitelfelvételt, s a magyar polgárok is, mint az amerikaiak, a saját lakás megszerzése érdekében eladósodtak. Mindez együttesen pénzügyi válságba sodorta az országot, annak ellenére, hogy a hazai bankrendszerbe nem került be sok ún. fertõzött termék (rossz minõségû, de jónak vélt értékpapír), ami Amerikában a bizalmat megingatta. A külsõ finanszírozási források váratlan hirtelenséggel elapadtak. A nemzetközi fejlemények közvetlenül a magyar bankok anyabankjaira hatottak: ez elég volt ahhoz, hogy a magyar bankok hitelvonalai is beszûküljenek. A hitelezõk (befektetõk) fokozott óvatossága az állampapírpiacra is kiterjedt. Mivel a magyar bankok is szûkében voltak a külsõ és belsõ forrásoknak, hogy az új kibocsátású állampapírokat megvegyék márpedig ebbõl kellett volna kifizetni a lejárókat-, és a nemzetközi tõkepiacok szereplõit is elbátortalanította az ország hitelminõsítésének lerontása a minõsítõ intézmények által (aminek oka a folyamatosan nem teljesített egyensúly-teremtési ígéretek voltak), így a magyar pénzügyi válság kettõs gyökerû lett: a külsõ és belsõ körülmények egyaránt szerepet játszottak a kibontakozásban. A döntõ szerepet a nemzetközi viszonyok megváltozása játszotta, annak ellenére, hogy a magyar gazdaságpolitika is sok kívánni valót hagyott. (Ezt lehetne felmentésként értékelni a magyar gazdaságpolitikára, ami azonban nem következik az elmondottakból. Sok hasonlóság van a hazai és a nemzetközi tõke amorális pénzszerzési törekvéseiben, s ez a gátlástalan piaci fundamentalizmus, elvakult profit-motiváció se itt, se ott nem fogadható el. Itt azt kívánom leszögezni, hogy a nemzetközi fejlemények egy kis, nyitott, s a szocialista gazdálkodás által tõkéjétõl jelentõsen megfosztott országra rendkívül nagy hatást gyakorolnak. Amit nyilván a hazai gazdaságpolitika nem vett figyelembe, folyamatosan, a rendszerváltás óta sem.) Kutatásaink kiterjedtek az USA elmúlt három évtizedének gazdaságpolitikájára, adósságtrendjére, valamint a világgazdasági változások történeti földrajzára, a keleti és nyugati integrációs törekvésekre, és a fenntartható pénzügyi rendszernek a moralitással való kapcsolatára is. A világgazdaságban a második világháború után kettõs versengésnek lehettünk tanúi. Egyrészt a társadalmi modellek, vagyis a szocialista tervgazdasági modellnek és a kapitalizmus küzdelmének, amely a felszínen politikai-katonai egymásnak- feszülés volt, de végsõsoron a gazdaság síkján dõlt el. Másrészrõl s gazdasági szempontból ez volt világméretekben az igazán lényeges a három centrum harcát kísérhettük figyelemmel. Ez utóbbi az USA, Európa (és itt Nyugat Európa értendõ a fogalom alatt) és Ázsia hatalmi vetélkedése, ami a gazdasági vezetõ pozíciókért folyik. Ázsia hosszú évtizedekig Japánt jelentette, majd megjelentek a Kis Tigrisek. Az 1990-es évektõl kezdve a kérdés Kína szerepének ugrásszerû megnövekedése lett, és az, hogy ennek milyen lesz a hatása a világgazdaságra. A harmincas években bekövetkezett világkereskedelmi csökkenés-a nagy válság kísérõjelensége-arra ösztönözte a nagyhatalmakat, hogy egy, a bilateralizmussal szemben álló, multilaterális 8

9 Gazdaságtörténeti tanulmányok kereskedelmi kapcsolatokat lehetõvé tevõ nemzetközi egyezmény-rendszert hozzon létre. A GATT majd a 90-es évektõl a WTO és az IMF ezt a célt szolgálta. A II. világháború után az USA domináns részaránya mellett az európai országok csak úgy tudtak döntõ szerephez jutni, ha összefogtak és integrációra törekedtek. 25 év alatt, a hetvenes évek elejére az USA szerepe lecsökkent a világkereskedelemben 12%-ra, ezt azonban azóta is tartja. Emellett Japán jelentõsen feljött a világkereskedelemben, a 0%-ról mintegy hét százalékra. Ebben a versengésben minden eszköz bevetésre került. A technológiai versengésen túl a valutáris viszonyok megváltoztatása, a dollár leértékelése és az IMF alapszabály módosítása, az árrobbanással kiváltott árforradalom és versenyképességi küzdelem, a világ elárasztása dollárral és a dollár fokozatos, jelentõs leértékelõdése, a hatalmas USA adósságok és fizetési mérleg-deficitek felhalmozása, s ennek révén a katonapolitikai célok és a technikai innovációk szinten tartása az USA-ban. Európa erre az ötvenes években az integrálódással, majd annak fokozatos mélyítésével, s végül az euro-övezet létrehozásával válaszolt. A harmadik évezredben már úgy döntött, hogy a mélyítés helyett a bõvítést választja- így került sor a kelet-közép-európai országok egy részének felvételére 2004-ben. Kelet-Európa megkísérelte utánozni jó tíz éves késéssel az ötvenes években létrehozott Európai Fizetési Unió (EPU) multilateralizmusát, de az országok belsõ mechanizmusainak direktív jellege miatt ez a törekvés nem járhatott sikerrel. Kényszerûen a külön utat választották az eladósodott országok: az IMF-hez való csatlakozást. A Reagen-i amerikai politika belehajszolta a Szovjetuniót a fegyverkezési versenybe-, a szovjet gazdaság összeomlott. A KGST 1991-ben szétesett. Megindult Kelet- és Közép-Európa visszaállítása a magántõkén alapuló gazdálkodásra. Kelet-Európában azt hittük, ez a legnagyobb jelentõségû folyamat az egész világgazdaságban: a tervgazdálkodás és diktatúra kudarca. Pedig az átalakulással járó privatizáció madártávlatból nézve belesimult a washingtoni konszenzus egész világra kiterjedõ folyamatába, a keynesianus gazdaságpolitika és az állami szerepvállalás visszaszorításába. Az amerikai szakértõk szemében itt sincs másról szó, mint Angliában vagy Latin- Amerikában, Indiában vagy Nyugat-Európában. A nyugati gazdaságtörténelem ugyanakkor messze súlyán alul kezeli a szocialista gazdálkodás által Közép-Európának okozott kárt. Itt nem csupán az állami tulajdon visszaszorításáról, de 70, illetve 40 éven át folyamatos pazarlásáról, és ennek eredményeként a magánmegtakarítások súlyos hiányáról is szó van. Nemcsak Magyarországon, de az egész régióban óta, a Washingtoni Konszenzus óta a különbözõ kapitalista rendszerek versengése folyik, az amerikai laissez-fair, a kínai államkapitalista modell és a nyugat-európai szociális piacgazdaság különféle változatai között. Európa kettõs szorításba került. Úgy tûnt húsz éven át, hogy visszavonhatatlanul az USA-modell a sikeres. A legújabb fejlemények ezt megkérdõjelezik. Az állami szerepvállalás leépítésének világméretû visszarendezése folyik. Kínában a Teng-féle reformok (1978) óta megkísérelték a kommunizmus megreformálását: egypárti politikai rendszer, magántõkén alapuló gazdasággal. ( Mindegy, hogy milyen színû a macska, csak fogjon egeret. ) Ami a furcsa, a modellt a magyaroktól kölcsönözték, s ezt hangoztatják is. (A magyar rendszerváltás végül is egész más úton indult el.) A kilencvenes évek végétõl hatalmas deviza-tartalékok képzõdtek Kínában a sikeres export-offenzíva következtében. Az USA fizetési mérleg-hiánya és nemzetközi adóssága ezzel párhuzamosan egyre nõtt. A két folyamat kölcsönösen feltételezi egymást. A pénzügyi apály 2008-ban a bizalmi tõke elillanása miatt jött létre, nem az abszolút likviditáshiány az oka. A válság szorosan összefügg a pénzügyi innovációk korlátlan és nem rendeltetés-szerû használatával. Mindez megerõsíti a morális kérdések fontosságát a gazdasági élet megszervezésében. 9

10 Valóban magasabb szintû gazdaságtörténti modell a magyar piacgazdaság, mint a piaci elemekkel átitatott tervgazdasági rendszer? Lentner Csaba Dr. habil.* Bevezetés Az 1980-as években kiterjedt társadalmi vita zajlott a szocialista tervgazdasági rendszer hibáiról, illetve megreformálási lehetõségeirõl. A tervgazdasági rendszer válsága jó alapot teremthetett volna az 1968-óta alkalmazott kisebb-nagyobb visszarendezõdésekkel tarkított tervgazdasági rendszer keretein belül alkalmazott piacosítási folyamatok még fokozottabb érvényre juttatására. Az 1980-as évek végén azonban felerõsödtek azok a hangok, amelyek a tervgazdasági rendszer teljes kiiktatására törekedtek. A gyakorlatban ez utóbbi álláspont valósult meg, ám 1987-tõl permanenssé váló, és 1990-tõl politikai támogatást is élvezõ átalakulás illetve piacgazdasági rendszer közel két évtizedes regnálása után felmerül a kérdés: valóban magasabb szintû gazdasági modell a magyar piacgazdaság, mint a piaci elemekkel átitatott tervgazdasági rendszer? A tervgazdasági mechanizmus tudományos modell leírását már az 1990-es években, a piacgazdasági átmenet eufóriájában elvégezték, (Kornai János, Csaba László, Török Ádám és még sokan mások), ám a magyar piacgazdasági rendszer tudományos, komplex analizálásával, a tervgazdasági rendszeréhez hasonló léptékû definiálásával mindvégig adós a hazai közgazdász társadalom. Az átalakulás értékeléséhez elengedhetetlen a jelenlegi válságba torkoló piacgazdasági rendszer hibáinak feltárása. A válság eredendõ oka: piacgazdasági átmenet ellentmondásai A magyar gazdaságot az angolszász másodlagos jelzálogpiacokról begyûrûzõ válság hatékony védekezési eszközök nélkül, már legyengült állapotban találta, noha az 1987-tõl meginduló, permanens piacgazdasági integráció modellértékûnek számított, az ezredfordulót követõen azonban a gyengülés jelei mutatkoznak. A gyengülés egyik oka az elégséges belsõ tõkeakkumuláció hiányának felhalmozódása és a magas, nemzetgazdasági szempontból elsõdlegessé váló külföldi tõkefüggõség, aminek következtében válság idején nemzetgazdasági szintû termelés visszaesés, súlyos költségvetési-, vállalati-, és banki likviditási problémák keletkeznek. A másik ok pedig, az államháztartás és a hozzá kapcsolódó szolgáltató szektor reformintézkedéseinek félbeszakadása. A jelentõs, 10 százalék feletti úgynevezett beragadt költségvetési hiány lefaragása érdekében elindított 2006 évi konvergencia pályamódosító program a rendszerváltozás kezdete óta permanensen túlköltekezõ pénzügypolitikával való szakítás szándékával történt, azonban a kiigazítás területei, az egészségügyi-, felsõoktatási-, államigazgatási reformok a magyar társadalom ellenállása miatt nagyobb részt elvetéltek. Az angolszász másodlagos jelzálogpiacokról nemzetközivé terebélyesedõ gazdasági válság idõszakára, 2008 õszére, a válság elleni hatékony intézkedések feltételei nem teremtõdtek meg. Az országot reformokkal ellenséges közhangulat jellemezte. A magyar gazdaságpolitika jelenlegi ellentmondásos helyzetét ismerve fontos annak a sajátos egymásrautaltsági kapcsolatnak a definiálása, modellezése, amely az elmúlt 20 évben hazánk és a fejlett piacgazdaságok között alakult ki. Magyarország a tervgazdasági rendszert folytató kelet-közép-európai országok talán egyik legsikeresebb államaként az * tudományos rektorhelyettes - WSUF Budapest, MTA Jövõkutatási Bizottság tagja 10

11 Gazdaságtörténeti tanulmányok 1980-as évek végére végképp elveszítette a további dinamikus fejlõdés lehetõségeit. A szocialista tervgazdasági rendszer belsõ erõforrás tartalékainak kimerülése és a szerkezetátalakításra felvett külföldi hitelek kedvezõtlen felhasználása után, illetve az életszínvonal mesterséges, nem belsõ jövedelemképzõdésbõl való fenntartása közepette, a magyar gazdaságpolitika társadalmi elvárásoknak engedve továbbra is kereste a gazdasági növekedés, és ennek bázisán az életszínvonal emelésének lehetõségeit. Nyilvánvaló, hogy ebben a helyzetben egy társadalmi elvárásoknak is eleget tenni akaró gazdaságpolitika a lehetõ legkisebb társadalmi ellenállási közeget preferálja, a legszélesebb körben és a leggyorsabb úton kívánja megvalósítani a kitûzött célokat. Az 1980-as évek végén, a szocialista társadalmi és gazdasági rendszer kimerültsége, majd bukása idõszakában a teljes gazdasági és társadalmi eszkalációt elkerülendõ egy a fejlett piacgazdaságokból érkezõ, jó befektetési lehetõségeket keresõ, és a magyar gazdasági viszonyok dinamizálásához megfelelõ mértékû tõketömeg invesztálásával látványos, gyors eredmények voltak elérhetõk. Ennek társadalmi vetülete különösen a munkahelyteremtés és a fejlettebb ipari kultúra megvalósításának esélye is látványosnak ígérkezett. Kedvezett a magyar gazdaság 1980-as évek végén jelentkezõ gyors dinamizálási igényének a világgazdaság egészében érvényesülõ, a tõkebefektetések liberalizálását, könnyítését lehetõvé tevõ gazdaságpolitikai környezet érvényre juttatása, amely Washingtoni Konszenzus néven vált ismertté. Az as évek végétõl Magyarországra tömegesen érkezõ mûködõ-tõke befektetésekre, majd az államháztartás finanszírozására hivatott portfóliótõke invesztíciókra kedvezõ hatást gyakorolt a magyar adó-, pénzügyi és számviteli szabályozási környezet, ami a tõke átjárhatósága, kétoldalú mozgása szempontjából is (befektetések, profitrepatriálás) kedvezõ viszonyokat teremtett, mind a befektetõi, mind pedig a társadalmi oldalon. Egy sajátos kapcsolatrendszer alakult ki a tõkeszegény, de dinamikus fejlõdési célokat ígérõ magyar gazdaságpolitika, a nyugati fogyasztási szintet preferáló, fogyasztói paradicsom-váró hazai lakosság és a magyar nagyságrendekhez mérten korlátlan tõkebefektetésre képes fejlett piacgazdaságok illetve nemzetközi nagyvállalatok között. Egyrészrõl a fejlett piacgazdaságokhoz felzárkózni kívánó kelet-közép európai poszt tervgazdasági rendszer, (amely számos vonatkozásában a gazdasági és társadalmi félperiféria jellemzõit mutatja) és a nyugateurópai, észak-amerikai befektetõk kétoldalú kapcsolatában fogadói oldalon állandósult egy folyamatosan növekvõ igényszint, elvárás tömeg, míg a fejlett gazdasággal rendelkezõk oldaláról adottak voltak azok a konstans képességek, amelyek a korlátlan tõkemennyiséget, és fejlett technológiát képesek eljuttatni Magyarországra. Ez a tõke, technológia, fogyasztási kultúra transzfer-áram az 1980-as évek második felétõl vette kezdetét. A magyar gazdaságot ez egy bizonyos ideig, és bizonyos mértékig dinamizálta, a társadalmi jólétet növelte. Probléma azonban közel negyedszázad elteltével, hogy a magyar gazdaság részérõl ugyanaz a szerkezetû igényskála, ugyanazok a jellegû elvárások fogalmazódnak meg, vagyis a magyar gazdaság sikere továbbra is a külföldi tõkebefektetések fenntartásától, az országban lévõ tõkemennyiség szintjétõl függ. A mûködési problémák nélküli fejlõdés addig tart, ameddig a tõkebefektetések szintje számottevõen nem csökken. Magyarország végérvényesen egy külsõ erõforrás vezérelt gazdasági pályára lépett jó 20 évvel ezelõtt, azonban a belsõ akkumulációs folyamatok a társadalom fogyasztási igényszintjét, a költségvetési pálya alakulását nem tudták tartósan a jó, és a meglévõnél önállóbb fejlõdési pálya irányába terelni. A befektetett tõketömeg, a felhalmozódó termelési tapasztalatok nem lettek belsõ önerõsítõ termelési tényezõk, nem stabilizálták tartósan a költségvetés helyzetét, nem javították átfogóan a társadalom komfortérzetét. További ismérv, hogy Magyarországon már a mûködõ tõke állomány dinamikus növekedésének idõsza- 11

12 Heller Farkas Füzetek kában a költségvetési hiány rendszer-specifikus jelenség lett, sõt a 2006 õszi konvergenciapálya-módosítás elõtti idõkig Magyarország a növekvõ arányú és értékû költségvetési hiány vált a rendszer egyik specifikus jellemzõjévé. Egy gazdasági és politikai berendezkedési formát váltó, új fejlõdési alternatívát keresõ ország életében a kiválasztott, majd integrált modell (ha már a fejlõdési koncepció nem saját) indokolt, hogy igazodjon az ország gazdasági múltjához, a gazdasági és társadalmi erõforrások fejlettségi szintjéhez, a társadalom igényszintjéhez és a meglévõ gazdasági erõforrások potenciális teljesítõképességéhez. Magyarországon a szocialista nagyipar és a nagyüzemi mezõgazdaság felszámolása az 1990-es évek közepére gyakorlatilag megtörtént. Az elavult, felszámolt termelési kapacitások helyére friss, hatékony külföldi tõke áramlott be. A hazai stratégia ágazatok, termelési vertikumok, új technológia iparágak és a szolgáltató ágazatok zöme egy fejlettebb technológiát, biztonságosabb kibocsátást megvalósítani képes nemzetközi nagyvállalati körhöz került, illetve általa került kiépítésre, részben a privatizáció, részben a zöldmezõs beruházok révén. A hazai tulajdonosi hátterû kis- és középvállalatok nemzetgazdasági szerepének növelésére hivatott kormányzati fiskális és az 1990-es évek közepéig a közvetlen monetáris politikai eszközök a pénzügyi politika eszköztárában megtalálhatóak voltak, ám az egyes kormányzati ciklusok, sõt néha cikluson belüli intézkedések is, a kisvállalkozói szektor támogatását egyenetlenné, mûködését gyenge hatékonyságúvá tették. Egy fajta cikk-cakkosság, átgondolatlanság érvényesült a hazai vállalkozások támogatásában, amely akadályozza a belsõ tulajdonosi kör megerõsödését, és egy társadalmi léptékû polgári réteg ( polgárosodás ) létrejöttét (Lentner, 2005). A magyar piacgazdasági átmenet legfõbb problémája abban nyer igazolást, hogy a folyamatosan növekvõ, tömeges mértékû mûködõ tõke beáramlás idõszakában is a magyar költségvetés és fizetési mérleg folyamatos sõt idõszakonként növekvõ egyensúlytalanságot mutatott, a lakosság esetében pedig az új típusú termelési módtól elvárt jövedelem- és a ténylegesen biztosított szint között mind mélyebb szakadék keletkezett. A stabilizációs illetve a tartós növekedési pálya vízióját felmutató reformintézkedések (1995., és évi kiigazítások) pedig a politika által mélyen befolyásolt lakosság közhangulatát sokkolják, így a reformok, végsõ soron a makrogazdasági egyensúlytalanság rendezésének antagonisztikus ellenzõje lett a társadalom jelentõs része. Negyedszázad elteltével, az eredmények láttán elmondható, hogy a rendszerváltozás korai gazdasági sikerei és társadalmi jólét irányába tett intézkedései a lassan mögöttünk lévõ évtizedben feloldódnak. A hazai tulajdonosi hátterû kis- és középvállalkozások nemzetközi nagyvállalatokénál gyengébb piaci, jövedelmezõségi pozíciói, támogatási esélyei, továbbá a magyar gazdasági kibocsátás zömét adó nemzetközi nagyvállalati kör válság idején szûkített újratermelést preferáló döntései együttesen lecsökkentik a nemzetgazdaság kibocsátását, és ennek következtében a lakosság munkajövedelembõl származó fizetõképes keresletét. A magyar piacgazdasági átmenetben kialakult túlzott, egyoldalú külföldi mûködõ-tõke függõség, illetve a dinamikus tõkebeáramlás idõszakában is meglévõ instabil államháztartási pénzügyek egy idõ után együttesen eredményezik a tõkevonzó képesség csökkenését, végsõ soron a magyar gazdaságot kizárólagosan dinamizáló tõketulajdonosok befektetési hajlandóságának mérséklõdését. A gazdasági teljesítmény és munkajövedelem (ez utóbbinál helyettesítõként néha szociális jövedelem) dinamizmushoz szocializálódott magyar társadalom, ugyanúgy, mint a tervgazdasági rendszer évtizedeiben, már a növekedés mérséklõdését is konfliktus helyzetként éli meg. Sõt, az ezredfordulót követõ szociális segélyezés reálértékben történõ apadását, a lakossági fogyasztói hitelek dinamizmusa kompenzálta. A hagyományosan átpolitizált magyar viszonyokban, az eddigi 12

13 Gazdaságtörténeti tanulmányok reformokat politikai-szavazati vélemény nyilvánításaiban rendre elvetõ lakosság zöme és a gyengébb teljesítményeket felmutató gazdasági szektor, és ez utóbbit övezõ közgazdasági, oktatási és szociális feltételrendszer együttesen Magyarország gazdasági és társadalmi versenyképességének romlását váltja ki (Botos, 2009, Kovács, 2005, Lentner, 2007 a-c. Török, 2008). A folyamat, illetve annak végeredménye láncreakciószerû hatásként elvezethet a demokratikus társadalmi berendezkedés elhúzódó válságához, illetve a piacgazdasági átmenet, és az eddigi demokratizálódási folyamatok kudarcához. Magyarország rendszerváltozás kezdetén alkalmazott gazdaságpolitikája a tervgazdasági rendszerbõl piacgazdaság irányába menetelõ országok körében, de világgazdasági léptékben is modellértékûnek számított (Matolcsy, 2008). Utólag igazolható, hogy a nem minden részletre kiterjedõ, körültekintés nélkül átvett gazdasági és társadalmi modell következményei láncreakciószerûen, egy idõ után felgyorsulva képesek arra, hogy az egyébként gyors, de nem minden elemében szerves fejlõdési pályát felmutató közép-európai ország eddigi eredményeit megingassák. A helytelen piacgazdasági modell átvétele, alkalmazása tartósan kaotikus állapotokat szülhet, mind a gazdasági erõforrások mûködése, mind a társadalmi tényezõ oldalán. Tetézi a problémáinkat, hogy a magyar gazdaságpolitika alapvetõen a külsõ erõforrásokra, azaz a külsõ mûködõ tõke vonzására, az államháztartást finanszírozó portfólió tõkebefektetések növekvõ igényeinek lefedésére, a lakosság nyugati mintákat preferáló fogyasztási hajlandóságának kielégítésére, illetve mindezek megvalósulását segítõ, ugyancsak a nyugati világból importált, így sok esetben lazább szabályozó rendszer átvételére összpontosított. Balszerencsénkre, 2007-tõl a külsõ fundamentum vezérelt, mûködõ-tõke import és túlzott termékexport függõ nemzetgazdaságok fejlõdése világszerte megtorpant, így a magyar piacgazdaság és a társadalom átfogó, a rendszer alapjaiig hatoló nehézségekkel szembesül. A múlt, ami elmúlt A tervgazdasági rendszer 1980-as éveiben a gazdaság átalakítására négy egymással vitázó közgazdasági nézet került elõtérbe. Az elsõ felfogás képviselõi a gazdaság liberalizálásában látták a megoldást. Elsõsorban monetarista eszközökkel, azaz a kibocsátott és forgalomban lévõ pénzmennyiség szabályozásával kívánták a gazdasági bajokat orvosolni. E koncepció hívei a bankok pénzforgalom szabályozó szerepének növelésében látták a termelés megújításának feltételeit. Az adósságállomány visszafizetése érdekében radikális pénzszûkítõ gazdaságpolitikát kívántak bevezetni, amivel költségvetési többlet érhetõ el, és így az adósságállomány törlesztése lehetõvé válik. Az akkori álláspont szerint mindent meg kellett tenni a külföldi befektetõk beruházásra ösztönzéséért, egyidejûleg a költségvetési támogatások megszûntetését hangsúlyozták a hazai vállalatok esetében. A második, az akkori szóhasználattal élve úgynevezett konzervatív irányzat képviselõ lényegében a hatvanas, hetvenes évtizedben kialakult indirekt gazdaságirányítás fenntartását tartották hatékony útnak: a vállalatok védelmét az állam beavatkozó szerepének növelésével kívánták biztosítani. A harmadik irányzat képviselõi az állam hatalmának növelésében, sõt kizárólagossá tételében (állami diktatúrában) látták a központi akarat erõsítésének és ezzel a rend helyreállításának lehetõségét. A negyedik koncepció képviselõi a nemzeti identitás alapján a nemzeti adottságok és lehetõségek kiaknázásában vélték a válság megszüntetésének lehetõségét. Koncepciójuk szerint a hazai kulturális gyökerek, a meglévõ magas színvonalú szellemi tõke állomány további bõvítésével, a nemzeti sajátosságok kiaknázásával megvalósítható a gazdaságfejlesztés. Ugyanakkor megfontolandónak tartották a mindenáron való exportkényszert, és szükségesnek a hazai piac ellátásának javítását jó minõ- 13

14 Heller Farkas Füzetek ségû hazai termékekkel. A negyedik módozatú gazdaság helyreállítási nézetet vallók körében általános volt az egyetértés a külföldi hitelek visszafizetésének átmeneti felfüggesztésérõl. A gazdasági rendszerváltozás formálásának vitájában a fõ alternatívaképzõ tényezõ az ország nyitottsága körül bontakozott ki. Az egyik álláspont szerint az akkori helyzetben az ország gazdaságát célszerû lett volna bizonyos fokig zárni. A másik szerint az ún. relatív zárás mindenképpen az ország lemaradásához vezethet a nemzetközi versenyben, konzerválhatja a mûszaki színvonalat. A külsõ egyensúly problémáit az export fokozásával látták helyreállítani. Szemléletesen képviselte a szükséges nyitottság kérdésében ütközõ álláspontokat Hoch Róbert és Nagy András Közgazdasági Szemle hasábjain lezajlott vitája (Hoch, 1986, Nagy, 1986.). Hoch Róbert álláspontja, hogy a magyar gazdaság túl nyitott, és ezért a külgazdaság hatékonysága szuboptimális. Nagy András Hoch Róberttel ellentétben minõségileg kezelve a nyitottságot (ez a mozgásszabadság nagyságát fejezte ki a nemzetközi munkamegosztásban) azon az állásponton volt, hogy valójában a gazdaságunk zárt, így azt az import szabaddá tétele, és a vállalati önállóság fokozása szüntetné meg. Az úgynevezett túlnyitottság ellen lépett fel Kozma Ferenc is. (Kozma, 1980). Több mint negyedszázad elteltével visszatekintve megállapítható, hogy a gazdasági rendszerváltozás a nyitottság fokozása mentén valósult meg. A gazdasági rendszerváltozás alakításában alul maradt ún. negyedik koncepció követõinek mezõgazdaságra és élelmiszeripar fejlesztésére, és a monetáris típusú válságkezelés elvetésére irányuló koncepciója tulajdonképpen 25 éve ellenzéki pozícióra korlátozódik. A szocialista berendezkedésû országok többségében, de fõleg Magyarországon, a gazdasági bajokra hatékony és átfogó terápiát a bankok pénzszûkítõ politikáján keresztüli irányítási forma, és a gazdasági nyitottság fokozása nem vezetett eredményre, a magyar gazdaság az 1980-as évek óta válságban van, a rendszerváltozás válságában. Az egymással szemben álló közgazdasági szellemi mûhelyek vitáinak vázlatos ismertetetése mellett indokolt utalni, az 1989-ig elviekben a gazdaság irányítását is felügyelõ Magyar Szocialista Munkáspárt reformokkal sodródó lépéseire. Az MSZMP KB 1984-es átfogó reformot meghirdetõ áprilisi határozata elõtt már több közgazdász felhívta a figyelmet a válság veszélyeire, miközben a kormány a nyolcvanas évtized második felére stabilizációt és fellendülést ígért a programjában. Az 1985-ben megtartott XIII. kongreszszus idõszakára sikerült mûvi eszközökkel gazdasági növekedést és némi egyensúlyjavulást elérni, azonban ez a szigorúan visszafogott import következtében jött létre, a termelési folyamatok tartós fellendülése nélkül. A kongresszust követõ idõszakban azonban mind élesebbé váltak társadalmi-gazdasági folyamatok funkció zavarai (Gidai, 1988). Az ben megtartott Kaposvári Elméleti tanácskozás forgatókönyve és a tanácskozás tartalma jól példázza, hogy az akkori pártvezetés hogyan kicsinyítette a válság hatásait (Horváth J. 1985). Az július 2-i KB ülésen elfogadott kibontakozási program viszont azt igazolja, hogy a XIII. Kongresszus határozata alapján a VII. ötéves tervben meghirdetett dinamizálási-gazdaságfejlesztési koncepció kudarcba fulladt. A Szegeden 1987-ben megtartott elméleti tanácskozás vitáján már elhangzott a VII. ötéves terv, mint sikertelen konszolidációs program kritikája. Ezt követõen a tervgazdasági rendszer felbomlása, a keleti piacok elvesztése, a külkereskedelmi egyensúlytalanságok felerõsödtek, a tervgazdaság részben a belsõ erõforrás tartalékainak kimerültsége, a keleti piacok összeomlása, és fõleg a hibás gazdaságterápia következtében összeomlott. 14

15 Gazdaságtörténeti tanulmányok Hogyan tovább? Az 1980-as évekre a szocialista tervgazdasági rendszer (Botos, 2009), az 1980-as évektõl pedig a tervgazdasági rendszer romjain kialakuló piacgazdasági struktúra egyaránt válságba jutott Magyarországon. Az okok más jellegûek, de a gazdasági és társadalmi következmények igen nagymértékben hasonlatosak. Az 1940-es évek végétõl bevezetett tervgazdasági rendszer, és az 1980-as évek közepétõl visszafordíthatatlanná váló piaci rendszer egyike sem illeszkedett a korabeli a magyar viszonyokhoz, a történelmi múlthoz, a gazdasági, társadalmi hagyományokhoz, így a rendszerek váltása nem a szerves fejlõdés következménye volt. Ebbõl adódik, hogy mind a tervgazdasági, mind a piacgazdasági rendszer gyakorlatában a termelõerõk és a termelési viszonyok fejlõdése, kölcsönhatása számos ellentmondással terhelt Magyarországon. A tervgazdasági rendszer romjain végbevitt gazdasági nyitottság fokozása, a gazdaság túlzott liberalizálása téves gazdasági helyzetfelismerésbõl fakadt, hibák sorozatára épült. Jóllehet a külsõ, nemzetközi tényezõk hatása jelentõs volt az 1980-as évektõl ugyanúgy, mint az 1940-es évek végének gazdasági rendszerváltása idején. Modell adaptációk tárházának felvonultatása és részletekbe menõ elemzésétõl eltekintve, empirikus tapasztalások útján adódik, hogy a tervgazdasági rendszerben egyfajta védettséghez szocializálódott magyar lakosság és állami tulajdonú vállalatok egy túlzottan liberalizált piaci környezetben súlyos és védhetetlen károkat szenvedtek. Az gazdasági és társadalmi anarchia szintjérõl a II. világháborút követõen Németország nyugati megszállási övezetei egy szociális piacgazdaság irányába váltottak. A piacgazdaság lendületét a klasszikus szabadpiac helyett a társadalmi igazságosság érdekében kontrollált piacgazdaság keretei közé szorították. A világháborút megelõzõ, majd a világháború alatt a német hadigazdaság beszabályozott rendszere, és a kényszerûségbõl ehhez igazodó lakosság a kommunista tervgazdasági modell (tehát egy újabb totalitariánus kurzus) vagy a nyers piaci elemek érvényesülése helyett egy emberközpontú gazdaságot épített. Wilhelm Röpke után szabadon, igazolható napjainkban is, hogy a piacgazdaság sikere a keresleten és a kínálaton túl dõl el, ahol a pénzügypolitika védi a gyengéket, és a kormány a játékszabályok betartását ellenõrzi a gazdasági szférában. Vagyis az a jó piacgazdaság, ahol a szociális szféra igényeivel szinkronba mûködik a pénzügyi politika. Ami eredményessé tette a német rendszert, az egyrészt a kollektív szerzõdésekre jellemzõ mezoszint, másrészt a kvalitatív, azaz a munkafeltételekkel kapcsolatos szerzõdések súlya és gazdag tartalmi spektruma volt. A szociális piacgazdaság a nemzeti fizetõeszköz stabilitásának, és értékállóságának megteremtése következtében erõteljes antiinflációs hatást volt képes elõírni a jegybank részére, amelynek gazdaságtörténeti elõzményei, a freiburgi iskolából eredõ ordoliberalizmus és a keresztény emberkép ötvözetére épültek. (Dombi Á. 2009, még bõvebben a témáról: Inotai A , Mihályi P , Vonyó T. 2006). A II. világháború utáni Németország gazdaságpolitikáját alakító rendszerszabályozás a szociálpolitika, a versenypolitika, valamint a munkavállalók és a munkáltatók közötti kapcsolat elõzetes rögzítésén alapult, mondhatni Németország a hadigazdaság kötöttségébõl egyfajta piacgazdasági kötöttségbe lépett, kerülve a korábbi hasonló szisztéma szerint szocializálódott gazdaság- és társadalompolitika teljes megszüntetését. Összehasonlítva a magyar rendszerváltás elmúlt negyedszázadával: Magyarországon azok a változások okozták a káoszt, a gazdasági, társadalmi problémákat, amelyek nem a szerves fejlõdésbõl, a korábbi gazdasági és társadalmi attitûdökbõl adódtak. Mindezek következtében a magyar piacgazdaság válsága hasonló léptékû és jellegû, mint a tervgazdasági rendszeré volt az 1980-as évekre. 15

16 Heller Farkas Füzetek Irodalom Botos Katalin (2009): Is Hungary really different? Heller Farkas Papers, Vol. 7. No. 1. Tarsoly Kiadó Botos Katalin szerk. (2009): Idõsödés és globalizáció, Tarsoly Kiadó Dombi Ákos (2009): Németország In. Gazdaságpolitika a globalizált világban, BMGE Typotex Kiadó, (szerk. Veress József) Gidai Erzsébet (1988): Válság és Reform, Kézirat; Reformgondolatok az 1980-as évekbõl. In. Gazdasági Élet és Társadalom, március Hoch Róbert (1986): A gazdasági nyitottságról, Közgazdasági Szemle, 7-8. szám Horváth Jenõ szerk. (1986): A 80-as évek kapitalizmusa, Kossuth Kiadó Inotay András (1986): Az NSZK a változó világgazdaságban, Közgazdasági és Jogi Kiadó Kovács Árpád (2007): Töredékek a versenyképességrõl, a fenntartható fejlõdésrõl és a fenntartható jogállamról. In. Pénzügypolitikai stratégiák a XXI. század elején, Akadémiai Kiadó (szerk. Lentner Csaba) Kozma Ferenc (1980): A népgazdaság optimális nyitottsága, Külgazdaság, 11. Lentner Csaba (2005): Rendszerváltás és Pénzügypolitika, Akadémiai Kiadó Lentner Csaba (2007.a.): A demokrácia pénzügyi csapdája, Polgári Szemle, Február Lentner Csaba (2007.b.): The Competitiveness of Hungarian University-Based Knowledge Centre sin European Economic and Higher Education Area, In. Transformations in Business and Economics Vol. 6. No 2 (12) Lentner Csaba (2007.c.) The Health Care System as a New Competitive Factor in the Light of the Convergence Programme, Hungarian Medical Journal, Separatum Matolcsy György (2008): Éllovasból sereghajtó. Elveszett évek krónikája, Éghajlat Kiadó Mihályi Péter (1989): Az NSZK gazdaságpolitikája, Kossuth Kiadó Nagy András (1986): Nyitni kék, Közgazdasági Szemle, Decemberi szám Török Ádám (2008): Tudomány vagy versenyképesség In. Pénzügyi Szemle, 4. szám Vonyó Tamás (2006): Modell Deutschland, Pro Pannonia Kiadó 16

17 A magyarországi privatizáció elsõ szakasza: A spontán privatizáció Dr habil. Gulyás László * Bevezetés A magyarországi privatizáció története napjainkban (ezen tanulmány kéziratát 2010 januárjában zártam le; G. L.) több mint 20 éves múltra tekint vissza. Véleményem szerint ezen idõszakot a privatizáció szempontjából az alábbi szakaszokra lehet osztani: 1. A spontán privatizáció kora ( ) 2. Az Antall-Boross kormány idõszaka ( ) 3. A Horn-kormány idõszaka ( ) 4. Az Orbán-kormány idõszaka ( ) 5. A Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai kormányok idõszaka ( ) A 2009 novemberében megtartott Magyarország tényleg más konferencián a Magyar privatizáció története és mérlege 1987-tõl napjainkig címmel tartott plenáris elõadásomban a fenti privatizációs szakaszok fõbb jellemzõit ismertettem. Mivel az elõadás gondolatmenetét a Modern magyar gazdaság története Széchenyitõl a Széchenyi tervig címû könyv (Gulyás 2009/a) nyolcadik fejezetében (Gulyás 2009/b) már a konferencia elõtt publikáltam ezért, hogy elkerüljem a másodközlést és elsõ közlésként megjelenõ tanulmánnyal tiszteljem meg a konferencia elõadásait közlõ kötetet, úgy döntöttem, hogy az elõadás elsõ részét mely a spontán privatizációval foglalkozott alaposabban és részletesebben megírom. Így született meg ez a tanulmány, mely kifejezetten csak a spontán privatizáció kérdésével foglalkozik. A spontán privatizáció fogalma és jogi elõfeltételei A spontán privatizáció fogalmáról a mai napig nincs szakmai konszenzus, napjainkban inkább szitokszó, az állami vagyon ellopásának szinonimájaként használják (Gazdag 2010). Az biztosnak látszik, hogy ezt a fogalmat elsõ ízben Matolcsy György használta egy rövid újságcikkben, méghozzá dicsérõleg és nem szitokszóként (Matolcsy 1989). Matolcsynál a spontán privatizáció nem jelentett többet, mint a vállalati önkezdeményezésen alapuló tulajdonosváltást, melynek során az állam, mint tulajdonos helyét egy új tulajdonos általában magántulajdonos, de ez nem minden esetben igaz foglalja el. Jelen tanulmányban Mihályi Péter definícióját tekintjük kiindulópontnak, azaz spontán privatizációnak nevezünk minden olyan szervezeti-tulajdonosi változást, amely az állami vállalatok életében a 80-as évek második felétõl az ÁVÜ 1990 márciusáig történõ megalakulása között történt (Mihályi 1998). A politikai rendszerváltás kezdõpontjának általában március 25-öt a kommunista diktatúra utáni elsõ szabad választások elsõ fordulójának napja tekinti a történeti szakirodalom. Tanulmányunk címébõl jól látható, hogy az ún. spontán privatizáció már két évvel a politikai rendszerváltás elõtt, azaz még a pártállam keretei között megkezdõdött. A spontán privatizáció megindulását két dolog tette lehetõvé. Egyrészt néhány korábbi idõszakból fennmaradt, érvényben maradt törvény. Ilyen volt például a részvénytársaságokra vonatkozó évi kereskedelmi törvény (1875. évi XXXVII. tc.) és a kft.-kre vonatkozó évi V. tc. Másrészt kedvezõ alapokat adott a spontán privatizáció elindulásához a Kádár-korszak utolsó évtizedében azaz a 1980-as években kibontakozó gazdasági irányítási tendencia. Botos Katalin hívja fel a figyelmet arra, hogy a 80-as években a kibontakozó válsággal való szembenézés érdekében az MSZMP számos gazdasági reformintézkedést vezetett be. A leg- * Szegedi Tudományegyetem, Mérnöki Kar, Ökonómia és Vidékfejlesztési Intézet, egyetemi docens 17

18 Heller Farkas Füzetek fontosabbak az alábbiak voltak: 1980/81-ben decentralizálták a korábbi monopolhelyzetû nagyvállalatokat, 1984-ben elfogadták a vegyes tulajdonra épülõ piacgazdaság programját, liberalizálták a külkereskedelmet és legalizálták a második gazdaság kiépülését, 1987-ben bevezették a kétszintû bankrendszert (Botos 2007/a; Botos 2007/b). Ezeket a reformintézkedéseket tetõzte be a Németh Miklós kormánya által meghozott alábbi három törvény: 1. Az évi VI. tv. a gazdasági társaságokról, 2. az évi XXIV. tv. a külföldi befektetések védelmérõl és 3. az évi XIII. tv. az átalakulásokról. Az évi VI. tv. a gazdasági társaságokról megengedte gazdasági társaságok alapítását, lehetõvé tette, hogy az állami vállalatok vagyonuk egy részét, köztük legjobb gyáraikat, tevékenységük legnyereségesebb részét külsõ tõke bevonásával vagy anélkül gazdasági társaságokká alakítsák át, s ezáltal valamint az üzletrészek, a részvények eladásával a vállalatot részben vagy egészen magántulajdonba adják. Ez a törvény tette lehetõvé, hogy egyrészt, amennyiben a menedzsment vagy az állami vezetõk érdeke ezt diktálta, az állami vagyont mélyen üzleti értéke, sõt névértéke alatt, az érték nélkül nyilvántartott, bérelt üzlethelyiségek, telkek fölértékelése nélkül stb. vigyék gazdasági társaságokba, másrészt, hogy a részvényeket, üzletrészeket mélyen valódi értékük alatt idegenítsék el (Mocsáry J. 2001). Az évi XXIV. tv. a külföldi befektetések védelmérõl lehetõvé tette a külföldiek magyarországi befektetéseit tulajdonszerzését -, és ezzel megnyílt a lehetõség a spontán privatizációba történõ bevonásukra. Az évi XIII. tv. az átalakulásról, az állami vállalatok gazdasági társasággá alakítására és privatizálására adott lehetõséget, a leendõ tulajdonosok számára hallatlanul kedvezõ feltételekkel. A törvények a vevõ kiválasztását és a feltételek részletes szabályozását a menedzsmentre bízták. Ráadásul a törvény lehetõvé tette az önálló gyáregységek vezetõinek, illetve a vállalati tanácsoknak ahol szintén alapvetõen a menedzsment tagjai domináltak -, hogy minisztériumi hozzájárulással kilépjenek az országos nagyvállalatokból (Mocsáry J. 2001). Itt kell megjegyeznünk, hogy a fenti három törvény létrehozásában kulcsszerepe volt Sárközy Tamás jogász professzornak, aki 1988 és 1990 között igazságügyi miniszterhelyettesként, 1989 és 1990 között pedig deregulációs kormánybiztosként dolgozott. Összefoglalva: A fenti három törvény legitimálta a magánvállalkozásokat és engedélyezte a külföldi befektetéseket és közben megteremtette annak a lehetõségét, hogy állami tulajdonból magántulajdon váljék. Bár itt kell megjegyeznünk, hogy Soós Károly Attila szerint a fenti törvények eredeti célja a gazdálkodás javítása, az akkortájt sok vállalatot fojtogató adósságok kezelése volt (Soós 2009). A spontán privatizáció típusai és technikái A spontán privatizáció valójában egy gyûjtõfogalom, amely három típusból és ezen belül számos altípusból áll össze, amelyek az alábbiak (Voszka 1998): 1. Az adott állami vállalat társaságok halmazára történõ bomlása 2. Az adott vállalat valódi privatizációja 3. Nomenklatúra privatizáció. A privatizáció elsõ típusa során az állami vállalat társaságok halmazára bomlik oly módon, hogy a cég egyes részlegeit önálló kft.-vé, rt.-vé szervezik át, miközben maga az anyavállalat állami tulajdonban marad. A Ganz Danubius Hajó- és Darugyár kiváló példa a spontán privatizáció ezen típusára (Bossányi K. 1988; Sitkey B. 1989; Bán Zs. 1989). 18

19 Gazdaságtörténeti tanulmányok A Ganz Danubius Hajó- és Darugyár (GD) adósságai a 80-as évek végére jelentõsen megnõttek. A GD vállalati tanácsa úgy döntött, hogy 1989 elején egy vagyonkezelõbõl és hét termelõ, továbbá hét szolgáltató egységbõl álló társaságcsoporttá szervezi át önmagát. A központból megmaradt csak vagyonkezelõi funkciókat betöltõ állami vállalat mind hét termelõ és mind a hét szolgáltató egységben kb. 90%-os tulajdoni hányadot szerzett. A vagyonkezelõ a DG tartozásainak túlnyomó részét magára vállalta elején a vagyonkezelõ kifizette az adósságokat oly módon, hogy a hitelezõk Állami Fejlesztési Intézet, Magyar Hitelbank az adósság fejében részvénycsomagot kaptak a termelõ és a szolgáltató egységekben. Bár így a vagyonkezelõ megszabadult az adósságoktól, viszont a termelõ és szolgáltató egységekben a hitelt nyújtó bankok tulajdont szereztek. Ezek után megpróbálták a termelõ és szolgáltató egységeket igazi holdinggá szervezni, ezért létrehozták a Trezorg Rt.-t. Ez a holdingszervezés nem járt sikerrel, a termelõ és szolgáltató egységekben tulajdonossá váló bankok pontosabban az általuk kinevezett menedzsment képtelenek voltak a cégek talpra állítására. A döntõen banki tulajdonba került termelõ és szolgáltató egységek is sorra csõdbe jutottak. Eközben a kiürült vagyonkezelõ egység a végelszámolás sorsára jutott. Az 1990-es évek közepére már csak egyetlen egy termelõ egység, a Darugyár mûködött. Ezt azonban megvette egy olyan cég, amely korábban kisebbségi tulajdonos volt, majd az így tulajdonába került Darugyári-telket a Duna Pláza felépítésére használta fel. A spontán privatizáció ezen típusánál az ún. apport-technika töltött be fontos szerepet. Ennek lényege: az adott állami vállalat vagyontárgyainak egy jelentõs részét egy vagy több vegyes tulajdonú új gazdasági társaságba, vagy kft.-be apportálta. Az új társaság vagyonának másik részét ez általában egy jóval kisebb rész volt -, a magánbefektetõk által adott javak képezték. Itt jegyezzük meg, hogy ezek a magánbefektetõk lehettek hazai befektetetõk vagy külföldi befektetõk, ennek megfelelõen beszélünk hazai vegyes vállalatról, vagy külföldi vegyes vállalatról. A legtöbb esetben a konstrukció ezek után úgy mûködött, hogy a magánbefektetõk az állami részbõl bevitt apportért cserébe a vegyesvállalat üzletrészét vagy részvényét adták oda az állami cégnek. Nyilvánvaló, hogy ha tényleges tulajdonos hajt végre apportot, akkor az ilyen típusú akció gyarapodáshoz vezet. Viszont itt pont az ellenkezõje történt: az adott állami vállalat tulajdonosi jogait gyakorló menedzserek az új vállalatba bevitt állami apport részt szándékosan leértékelték, míg a magánbefektetõi oldalról jövõ magánrészesedéseket szándékosan felértékelték, majd különféle trükkökkel (alaptõke le- és felértékelése, cég megkettõzés) a vegyes vállalatban megnövelték a magán részesedést. Ez a játék addig folyt, míg az állami rész elértéktelenedett (azaz kötvények, részvények már nem értek semmit), míg a vállalat értékes része (ami képes profitot termelni) átment tiszta magántulajdonba. Az apport-technika alkalmazása következtében fellépõ vagyonvesztésre egyetlen egy példa: A Budapesti Édességbolt Vállalat (BÉV) a Bonbon Hemingway Rt.-vel (BH) hozott létre vegyes céget. A BÉV a Budapest sétáló utcájában a Váci utcában lévõ édességboltját 765 ezer forint értékben apportálta a BH-val közösen létrehozott vegyes vállalatba. Miközben a Váci utcában ebben az idõszakban 1m 2 bolti terület piaci ára ezer forint körül mozgott (Mihályi 1998). A fentiekbõl világosan kirajzolódik a spontán privatizáció elsõ típusának technikai lebonyolítása: elsõ lépésben társaságokra kell bontani az adott állami vállalatot, az életképes részeket ki kell vinni vegyes vállalatba, míg az életképtelen részeket ott kell hagyni a vagyonkezelõnél. A második lépésben a tartozásokat a vagyonkezelõ részlegre, azaz az állami tulajdonba maradó részre kell terhelni. A harmadik lépésben a vállalat 19

20 Heller Farkas Füzetek életképes részlegeit le kell értékelni itt lép be az apport-technika, majd további pénzügyi trükkökkel át kell vinni õket magántulajdonba. Esetleges negyedik lépésként a magántulajdonba került egykori részleg megvásárolja persze áron alul az állami tulajdonban marad még használható részeket, például az értékes telkeket, ingatlanokat, amelyeket aztán építési célra tovább lehet adni/használni. Külön kell szólnunk az állami vállalatok menedzsmentjének szerepérõl. A menedzsment érdekelt volt a halmazra bontásban. Egyrészt a bontás következtében megszaporodtak a betölthetõ magas és jó fizetéssel járó pozíciók, úgymint vezérigazgató, vezérigazgatóhelyettes, IT és FB elnök, tag, és így tovább. Másrészt a halmazra bomlás arra is lehetõséget adott, hogy a megszületõ kft. tulajdonosává, résztulajdonosává váljék az állami cég menedzsere. A menedzsment ilyen irányú törekvéseit megkönnyítették a személyi átfedések. Erre nézzünk egy tipikus példát: az Üvegipari Mûvek (ÜM), mint állami vállalat vezérigazgatója tagságot vállalt három olyan társaság igazgatóságában, amely az ÜM-bõl vált ki, de továbbra is az ÜM maradt a legfontosabb partnere. A spontán privatizáció második típusában az állami vállalat egy az egyben megszûnik és teljes vagyonával társasággá alakul, miközben magántulajdonba megy át. Ez az 1990 márciusa elõtt (azaz ÁVÜ megalakulása elõtt) teljes mértékben azt jelentette, hogy az adott állami vállalatot (általában bankok közbeiktatásával) külföldieknek adták el. Így jutottak külföldi tulajdonba 1990 márciusa elõtt az alábbi nagyvállalatok: Tungsram (1988. november), Ganz Árammérõ (1989. július), Ganz Jármûgyár (1989. augusztus), Ózdi Kohászati Üzemek (1989 õsz), Hungária Biztosító (1989 decembere), Graboplast (1990. február), Általános Értékforgalmi Bank (1989. február; Mihályi 1998). A külföldi kézbe kerülésre a fenti ipari nagyvállalatok közül a Tungsramot mutatjuk be mintapéldaként (Becsky 1989; Bossányi 1989; Gergely 1989; Réti 1988). A Tungsram az 1980-as évek közepére hat milliárd forint veszteséget halmozott fel, 1986-ban az Állami Tervbizottság utasította a vezérigazgatót, hogy állítsa helyre a cég részvénytársasági formáját és keressen tõkeerõs külföldi tulajdonost. A vezérigazgató elsõ lépésben hat milliárd forinttal felemelte az alaptõkét, és ebbõl törlesztette a Magyar Hitelbanknak (MHB) az 5,5 milliárd forintos tartozást. Ezen akció következtében az MHB 91%-os tulajdont szerzett a Tungsramban, míg a közvetlen állami tulajdon 8% lett. Ezután a privatizáció elõkészítése érdekében 2,6 milliárd forinttal leszállították a tõkeértéket, aminek a következtében az állami tulajdonrész gyakorlatilag megszûnt. Ezek után ban az MHB eladta a cég egy jelentõs részét az osztrák Girocentrale bank által vezetett konzorciumnak, mely a részvények 49,6%-át vette meg 110 millió dollárért. A Girocentrale még abban az évben továbbadta a Tungsram részvényeit 150 millió dollárért a General Electricnek (GE). A GE közben megvásárolta az MHB részvényeit is, így 1991-re a Tungsram 100%-ban a tulajdonába került. A történet tanulságos, hiszen a Tungsram ténylegesen külföldi tulajdonba került, de állami bevétel nem keletkezett, hiszen az eladásából keletkezõ haszon a magyar és az osztrák pénzintézeteknek jutott. Magyarul, miután a magyar állam a szocializmus hosszú évtizedei alatt forint milliárdokkal támogatta a Tungsram mûködését, a bankok elprivatizálták az állami tulajdont. A történet külön pikantériája, hogy mindezek után a magyar kormány külön megállapodásban tízéves adómentességet adott a GE-nek (Voszka 1998). A spontán privatizáció harmadik típusa nomenklatúra privatizáció során hivatalosan nem változott meg a szervezeti és tulajdonosi forma, de jelentõs jövedelmet szivattyúztak át az állami cégbõl magántársaságokba, ez gyakran az állami cég teljes kiürítését jelentette (Voszka 1998). Ennek alapvetõen két technikája volt. 20