JÁCHYM TOPOL NŐVÉREM FORDÍTOTTA: KOLOSZÁR PÉTER

Átírás

1 JÁCHYM TOPOL NŐVÉREM FORDÍTOTTA: KOLOSZÁR PÉTER

2 TARTALOM VÁROS 1 KÉZ A BROKÁTBAN REPEDÉS ÉS AZ ODÚBAN HOGY VOLT SZUKÁVAL LÁTJUK ŐKET, MENNEK A PINCE TARTOTT ENGEM 2 MITŐL LETT A SZÍVEM FUTOTTUNK AZOK A TÁRGYAK AKKOR A CSATORNÁBAN ÖSSZEESKÜVÉS 3 DAVID TANUL BIZNISZÖSVÉNY GYORSAK VAGYUNK A LAOSZIAK MI VOLT A MENŐ CSALÁDI TRUPP A KÚT 4 MEGJÖTT CÁPA ARANYDÖG ÉS JAVASLATAI A SZERZŐDÉS: VÁRUNK BOHLER ÉS MEGMUTATJA A JÁTÉKAIT RÖVIDEN AZ OSTORRÓL AZ ÚJONNAN KERESZTELTEK KERESEM A PAPÍRT KOCSIKKAL SEFTELEK BEÁLLÍT VELE, MEGFOGJA A HUZALT 5 HANG A SZIKLÁN ÉS VIDÉKEN MAGAM ALATT VAGYOK A DOBOZ DOLGAI 6 VOLT EGY ÁLMOM 7 DŐLT A LÉ METRÓVAL L-LEL, TALÁLKOZÁS A NAGY BOHLER UGROM, ÉS SZUKÁT HALLOM NŐVÉR 8 NEM RENDEZTEK KÖZTÜK VÉRFÜRDŐT ÉSZAK MEGTUDOM, MI A KÚT ÁRNYAK TÖBBEK KÖZT MEGTUDOM, MÉR NINCS HANGJUK A LÉPCSŐN MIT KÍNÁL HADRABA A JEL JA, JA, ÜCSÖRÖGTÜNK... EGY MÁSIK BANDA 9 JÍCHA: BELEGABALYODTAM CSAPDA KARNEVÁL ÉLŐ NYELV NAGY HÓ NÉPEK TAVASZA VESZÉLYES AUTÓBUSZ 10 MIT AKARNAK TŐLEM KIMEGYEK, ÉS NEM VAGYOK EGYEDÜL ZÖLD FÉNY ÉS EGY SZÓ SZUKÁTÓL ÉS A MALOM ÉS A DRÁGA BÉRLŐINK VADÁSZ 11 CÁPA: VOLT EGY ÁLMOM 12 HELENA ÚJ ÁLLAPOTA A KÚT ÉS AMI BENNE VAN BOHLER SZÁMAI ADDIG IS MEGYEK HOZZÁ 13 AKKOR BERLUNBAN KANAK KIRÁLYSÁG A SÖTÉT MEGTALÁLOM A KIRÁLYNŐT ÉS ELVESZTEM 2

3 14 KERESEK, KERESEK, KÉSEKET HURCOLOK MAGAMMAL PÓK REJTVÉNYE MÁS NYOMOK ZSOLDBAN VAGYOK JAJ, JÍCHA... AKKOR A KONGÓ FOLYÓN VASZIL MEGIN A KÚT A KEDVES A VÍZBE 15 FICSÚR EGYBESZŐTTÜK A SZAVAINKAT UTCA FÉNYÁRBAN ROKONOK BENNE ÉS A SZAVAKON TÚL AZ ÁTVÁLTOZÁS KINEK DOLGOZOM JÖNNEK UTÁNAM AZ ERDŐ BARÁTSÁGOS ČERNÁ... MÉRT MOST? 16 A KÖRMÖM ALÁ KÖTÖTTEM A HAJAKAT NA, MEGYÜNK!, MONDTÁK NEKEM MEREDTEN ÜLT KI A NŐVÉREM AZ ERDŐBEN LÁTOM ÉS... A HEGYEKBEN MIT KELL CSINÁLNOM A KÚTJUK VARJÚSZÁRNY 17 ÉS EGY HELY... AHOL SZILÁRD VOLT A TALAJ HANGYABOLY CSONTOK SOK MINDENHEZ ÉRT KEDVESEM... ÖSSZEVISSZA BESZÉLSZ! A KUNYHÓ ÉS A TŰZ FARKASÁLOM 18 A RÉGI FALNÁL A CSARNOKBAN A TÉGLÁS FICKÓ VONAT EL INNEN VALAHOVA, MÁSHOVA 19 A PIACON SPENÓTBÁR ELMOSOLYODOTT MEGTÖRTÉNIK ÉS MEGYEK ÚJ DAL A FEJEMBEN RENGETT A FÖLD EZÜST 20 TEHENEK MI VAN A VÖLGYBEN CSODA A KUTYÁVAL AKKOR BERLUNBAN 21 A CÍMERES HÁZHOZ, DE... A HÚR KRONGOLD KIRÁLY HADJÁRATA A MISSZIÓ, PRÉDIKÁCIÓ MENNYI MINDENT BÍROK EL ÉS ORDÍTOK 22 SZÍNES VÁLTOZÓ MEZŐBEN A NYELV CSONTVÁZAIVAL STB. NEM ÉREZTEM HELYÉNVALÓNAK KITŐL FÉLEK TOVÁBB AZ ERKÉLYHEZ MEGMUTATJA: FARKASÉHES VAGYOK A KŐ KENDŐJE VAN, KEDVES AZT MONDJA: MUSZÁJ A FAL ÉS AMI MÖGÖTTE VAN 23 DE NEM LEPŐDTEM MEG KÜLÖNBÖZŐ MUNKÁK LEVELET ÍROK NEKED VÁROK LÁTOM... A NYAKA ÍVE 24 KIVEL TALÁLKOZOM ÉS KIVEL VAGYOK KARLOVICE ELKÜLD A VÖRÖS, KÉRDEZEK CRYSTAL KFT ÉS MIÉRT VAN AZ EGÉSZ MEGIN NEM OLYAN... RÉGI SZAVAK, A HANG FELEMELTEM A KEZEM 3

4 VÁROS 4

5 1 KÉZ A BROKÁTBAN REPEDÉS ÉS AZ ODÚBAN HOGY VOLT SZUKÁVAL LÁTJUK ŐKET, MENNEK A PINCE TARTOTT ENGEM A Titok emberei voltunk. És vártunk. Aztán David megőrült. Lehet, hogy azért készült ki épp ő, mert ő volt a legjobb koponya, jeleket küldött, és ezzel az egész bandát, az egész társaságot hajtotta előre. Azt mondtuk magunknak, hogy megyünk valahova, valahova előre, de pillanatok alatt fogalmunk se volt, merre is tartunk. Néhányan talán éreztük, hogy már nem is egyenes az irány, hanem körbe-körbe forgunk. Párszor nekem is eszembe jutott, hogy elszökik előlem az idő valahova a sápatag fénybe, mely egyre áttetszőbb, és újra színét és ízét veszti, és ez rettegéssel töltött el. Talán csak Cápának volt valami konkrét célja: meg akart szabadulni a doboztól meg a rémképeitől. Én meg csak mentem, mint medve a taposómalomban, féltem az egésztől, de élveztem is, feldobott. Micka nem engedhette meg magának, hogy leálljon a ragyogással, pont akkor ragyogott hát a legjobban, amikor dőlt a lé. Daviddal azután történt ez, hogy a minisztériumiak kipucolták a kutunkat. Többről volt szó annál, hogy folyton a hüvelykujját szaglászta. Már hosszabb ideje figyeltem az arcán a változást: a szeme kezdett kiguvadni, az álla viszont mintha eltűnt volna. Az ajkai különváltak egymástól, olyan vagy, mint egy tök, ugrattam, nem felelt. Én találtam rá a raktárban, a szövetek alatt ült, mint valami keleti sátorban, egyik keze a brokátban, nekem már mindegy, mondogatta, tök egyforma minden érintés, semmi különbség. Mit mondasz, kérdeztem. Hogy mindegy. Hóttmindegy. Te csináltad az autós bizniszt, ugye? Ja. Látod, felelte, te vagy Novák. Nekem ti ketten egyformák vagytok. Érzem a testemben meg a lelkemben. Többet nem is beszélek, mondta. Aztán már nem figyeltem rá, inkább fölmentem, ahol, mint mindig, meló után dumáltunk egyet. Hogy hogy kezdődött az egész? Ha meg akarom találni a nyomaimat az őskorban, akkor el kell mesélnem, hogy mentünk keresztül Bárával a téren, amely tele volt németekkel, és el is mesélem, mert ott éreztem először, hogy valami megmozdult, ott lett az időnek színe és íze, nekem ott kezdődött a karnevál. Mentünk a menekültekkel teli téren, mert Prágának, a zárt városnak, Arany Párának, ennek a szögesdróton túli pontnak a térképen, menekültjei voltak. Leírom, hogyan kezdődött az egész, de az egyik kezemmel meg kell fogódzkodnom az asztalban, és a mutatóujjam körmét bele kell vájnom a hüvelykujjamba, muszáj, el kell kapnom a másik kezemet is, és fájdalmat kell éreznem, hogy valami valóságosat érezzek. Ha tudni akarom, hogy mi volt, a történet fő része, vagyis a vége elvész a semmiben, ahová a jövő is és az összes halott is eltűnik. A falak ledöntésével meg a szuvenírcserélgetéssel kezdődött, a bősz utazással, én adok egy darabkát a falból, te meg egy töltényhüvelyt a térről, darabka viaszt, vagy, vagy egy darab drótot a lehallgatókészülékből, idővel az egész gyűjteményt elszórtam, csak az elején, a 5

6 boldogságban, a kábulatban volt értelme őrizgetni a szilánkokat és a vaspikkelyeket, és egyébként is: az egyértelmű jelképek olyasmihez illenek, amit már lezárt az idő. Mer ebből a valóságból még nem másztál ki. Még ugyanazokon a deszkákon vagy, ugyanabban a darabban, az ismerős díszletek közt, felborzolt idegeid érzik az igazgatótanács jelenlétét, tulajdonképpen ők dirigálják a darabot, ez most része? vagy nem része? a tervnek? ez most szándékos, vagy nem? Még mindig ott sejted a pofákat a függöny mögött, a grimaszokat, a patkányt a függöny mögött, a gonosz nagybácsi vigyorát. Az Arcot. Még fáj az összeharapdált öklöd, amit a szádba tömsz, hogy ne beszélj, hogy ne mondjad magadnak, hogy mi is van itt, mi is történik: veled. És a részesedésedet legszívesebben elásnád. Bámulom magam a tükörben, a hátán, fal felé néző betűkkel ajánlás; egy kínaitól kaptam ajándékba. Meghúzom a Tüzes Vizet, jó sok van még az aljáig. Valahányszor úgy érzem, hogy az idő kezd veszteni az erejéből, hogy már nem szippant be, valahányszor abbamarad a káosz és a zaj az alagútban, a Tüzes Vizet hívom segítségül. És másnap a hullamerevség a bizonyítéka, hogy számomra megint meghalt az idő. Valahogy így foghatták a chippewák is az evezőt a Tüzes Víz után, meredten álltak a facsónakban, a fejüket mintha belülről kettéhasították volna. Nekik is szükségük volt rá: az ő idejüket a puskák, az acélkések, a himlő zúzta szét. Ők talán a kört akarták, én viszont egyenesre vágytam. Felnyúlok a Tüzes Vízért a polcra, a másik oldalról is egy kéz matat utána, karkötőt érint a kezem, neki is össze vannak harapdálva az ujjai, csak az ő keze barna, füstszagú és csupa bőrkeményedés meg horzsolás, nekem már nincsenek bőrkeményedéseim, már nincsenek, kiki a maga oldaláról megmarkolja az üveget, de az üveg nem akar háborút: ez a démon mindkettőnket akarja. Az üveg kettéválik, mindkettőnk berántja a maga hideg flaskáját a saját sötét térfelére, és ahol a kezem hozzáért a chippewa kezéhez, máris ott az újabb üveg, mindig lesz utánpótlás, amíg haldoklunk. Soha többé, mondtuk. Mindketten. Akkor, ő és én. Már nem emlékszem, melyikünk mondta. A másnaposság elmúltával megint minden beindul, feléledsz, érzed, hogy megint van idő és mozgás, tudod, hogy ez illúzió, de csak valahol a lelked mélyén, fenn kezd megint minden kivilágosodni, zsíros fény hull a mindennapok díszleteire, de kicsit még játszol az illúzióval. A másnaposság miatt iszol, határvonal ez, olyan, mint a szürkület, már nem nappal, de még nem éj. Minden pillanatnak éles körvonalai vannak még. Ennek az időnek még van vége, csak addig nem látok el, ez az idő még mérhető attól az első pillanattól, amikor a betontömbben megjelent a repedés. A betontömbnek, amely mindent megfojtott, ami csak a maga módján akart mozogni, annyi..., tudod jól, hogyan rohadt el, kapkodott szabadság után minden, hogyan korcsosult a bűzben, a bushban, a bokrok közt; véglények a szikla alatt. Bokrok: a legéletrevalóbb gyökérhajtások hasadékokat találtak maguknak a lassan repedő betonban, és furakodtak kifelé, tekergőztek, csúsztak-másztak, ment nekik. Az a bokor természetesen én - én is voltam, és sokáig vártam a dördülésre, a parancsra, a fülsüketítő füttyre, a dörömbölésre az ajtón. Te is a része vagy, teremtmény a bokorban, esetleg egy girbegurba gyökér, lehet, hogy ginseng vagy. Nincsenek határok, szabad országban vagy, idegen. De ha hamisan játszol, kabátujjamban ott a bajonett. És ha nálam vannak az ászok, természetesen akkor is. Ez a szabad választás, egyenesen Bogtól, tudja ezt a demokrácia minden gyermeke. Hát jó: megbékülünk, az összes család, és denevért szögezünk a csűrajtóra, hogy a rovarok elpusztítsák a démonát, hogy tiszta maradjon a kezünk. 6

7 Nem értem én ezt, nem tudom, miért nem velem történt? Miért én, miért nem te kaptál nyolc évet, vasrúddal a fejedre, csak odaútra szóló repjegyet? De ennek már vége. Vége van már? És most így kell élni, vagy emígy? Reggel a ködben a pályaudvarnál csak egy öregasszonyt láttam, meg egy farkaskutyát. Mindenki más felszívódott valahova. A szemetesben tűz égett. A nő táplálta. Égeti a régi kacatokat, asszonyom?, kérdeztem. Nem, ezek a papírjaim, iratok. A kutya morgott, a járdán egy bogár mászott, a szél finoman rezegtette az ablaktáblákat. Aha, szóval akkor mostantól így fogjuk csinálni, mondogatják az emberek. Régen, akkor nem volt semmi, akkor mindent kellett. Valami mégiscsak vagy, másmilyen vagy kifele, és megint másmilyen a belső forrásaidban, ezt mindenki tudja, egyszerű ez, mint az egyszeregy. Nyisd meg hát a forrásaidat, az egész világ csak erre vár. Aha, szóval akkor mi a valóság? És mi a díszlet? Mit tegyünk? És mit csináljak én?, kérdeztem magamtól a többiek kórusával együtt. A barátságunk, tulajdonképpen ez volt a cégünk, a leendő társaság hajnala, ez volt az alap, Kis Fehér Szukával akkor éltem, amikor még semmit se tudtam, semmim se volt és semmit se veszíthettem. Megteremtett, hogy én is megteremthessek valaki mást, hogy létrejöhessen a törzs. Tudta, hogy ha életben akarunk maradni, és egy kis időt akarunk magunknak, kell egy törzs. Tudta, hogy minden időnket a díszletekre, a többi emberre kell áldoznunk, de tudta azt is, hogyan őrizzen meg legalább egy darabka időt. Az időt meg lehet őrizni tárgyakban is, Szuka megtanította, hogyan. Akkoriban csillogó üvegszilánkként a rövidnadrágom zsebébe rejtettem el az időt. Ültem az osztályban vagy otthon, kicsomagoltam a szilánkot a zsebkendőmből, és néztem, és elkezdett letekeredni az idő, először lassan, ahogy a pehely hullik a földre (Szuka később megtanított rá, hogy épp a finomságuk miatt érdemes az idő darabjait pelyhekben tartani), de aztán felgyorsult abban a szilánkban, és ott voltam benne Kis Fehér Szukával, a fűvel meg a fákkal az odúnkban a domboldalban, az érintésével, benne a valóságban. Annak a nőnek a zöld szemét is látta, akivel majd a jövőben találkozom, a jövőben, amit csak a tehetséges nők látnak. Valami birkózónő lesz, mondta egyszer az ágyban, miközben a véraláfutásait vizsgálta; akkor már nem fogok ennyire hánykolódni, mondtam, dehogynem, mondta. Sok-sok évvel azelőtt, hogy hánykolódtam és a fogamat csikorgattam álmomban, valamikor gyerekkorom őszén béna voltam, nyomorék, és az, hogy csak az ő kedvéért és csak őelőtte voltam béna, az játékunk kezdete volt, az emberi erő vizsgálatának nyitánya, a perverzió eleje. Mozdulatlanul ültem, Kis Fehér Szuka pedig felborzolta az idegeket a testemben, jó sokáig ültem, hogy taníthassa a testemet, hogy megtaníthassa a testemet érezni. Egy metszeten látott nyomorékot vettem mintául. Középkori metszet volt, lovagok meg nyomorékok népesítették be. Sárkányölő Szent György középkora volt ez, és én gyereknyomorék voltam torz lélekkel és gondosan begyakorolt skizofréniával, mert az, ami belül megengedett és megkövetelt volt, kint nemkívánatosnak és veszélyesnek számított. A családi büszkeség kolonc volt a nyakamban. Nekem kellett a jövőnek lennem, aki majd elégtételt vesz a megaláztatásokért, ugyanúgy voltam ezzel, mint még sok ezren. Ugyanúgy, mint őket, engem is hajtott valami, hogy eltemessem a galambokat meg a döglött verebeket, hogy keresztet készítsek a sírjukra, és magoljam a szavakat, de Szuka visszatérített önmagamhoz, önnönmagán keresztül, a mozdulataival, a hangjával, az érintéseivel, mint egy kis feleség. Máshol a kíváncsi, vidám kiskrapek szerepével kellett megbirkóznom, vinnem kellett az ötösöket, hogy megfeleljek az elvárásoknak. A komcsik az ilyen családokat használták lábtör- 7

8 lőnek, és pont ezért kényszerítették az apák és anyák a gyerekeiket latintanulásra. Az apák végeláthatatlan vitákat folytattak, angolt kell-e tanulni vagy latint, és mindig arra jutottak, hogy mind a kettőre szükség van. Latin, hittan, nyelvórák. Kettős földrajz, kettős történelem plusz vallás, elég gyatra fegyverzet a külvilág elleni harchoz. Györgynek legalább volt lándzsája. És a sárkány nem az időt akarta elvenni tőle, a sárkány meg akarta ölni. Kis Fehér Szukával viszont nem voltam senki, csak egy alak, amely párából, szélből és nedvességből született. Kis Fehér Szuka simogatta azokat az idegeimet, amelyek létezéséről nem is tudtam, új formát öltött az arcom, érezni kezdtem a testem. Táncolni kezdtem. Egy nyomoréknak a karizmok megnyújtása is tánc. Szuka magához rántott és formált, s épp ez volt az ő lényege. Ez a jól nevelt kisleány klasszikus nyelveket tanulni egy volt paphoz járt, aki akkor már raktáros volt, mert nem írt alá, mert félt az Ördögtől, templomba megint egy másik paphoz, aki viszont aláírt, mert csak az egyház örökkévaló, a rezsimek mind elbuknak, és a mélyben végzik, homokszemként a megbocsátás végtelen óceánjában, de a törzsnél az egyház sem ősibb és a szájában ott érezte még a vele egy törzsbe tartozó fiatal férfi magját, mert sokkal inkább egymással álltunk rokonságban, mint a megtört gerincű családjainkkal. A jelenkor, amelyet a családjaink látszatvilágként éltek meg, és a megszállás előtti idő, amelyhez annyira ragaszkodtak, nekünk egyforma hablatynak tűnt. Mi semmitől se féltünk. Ahogy Rómeót és Júliát, család és vér minket sem érdekelt. Abban a halálos süvöltésben össze kellett kuporodnunk, ki kellett tolnunk az idegek csápját, és vennünk és küldenünk kellett a törzs jelét. Az odúnkban, a domboldalban, csukott szemmel: Mit látsz? Sötétséget. Messze van? Nem, itt van. És te mit látsz? Téged. A többiek, a többiek kicsik, és mindnek egyforma az arca. Az én sötétségem most vörös. Az enyém is. Egymás becézgetésével, aminek az lett a vége, hogy egy idő után elélveztem, majd jóval utána ő is, nemcsak kéjt adtunk és kaptunk, de a bekerített törzs szertartása is volt ez. Kis Fehér Szukának, mint minden szerelmemnek, fekete haja volt, fehérnek a bőre miatt hívtam. A gondolataimban most is így hívom, most is, hogy tovatűnt minden, amit megörökíteni próbálok, és találkoztam a nővéremmel, és Kis Fehér Szuka szellemmé változott, jó démonná, kinek kifürkészhetetlenek a szándékai. Hol van azok után, hogy ez meg ez történt, hogy ikszet elsodorta az ár, ipszilon megőrült, zé pedig lelépett; ő is elment? Ostyát tesz a nyelvemre, mondja Szuka, Isten testét, és még mindig bennem a mag, amelyben a gyerekeid vannak, lehet, hogy nem mind halott még, úgy rohantam. Később letörölte az ízt, nem kellett már neki a moszkitóháló a dzsungelben, a bevonat a nyelven, amivel annyit hazudtunk, a családnak, az iskolában, a papnak, a külvilágnak, mindenkinek, aki nem tartozott a közösségbe, inkább almát evett, vagy legalább vizet ivott, és más és sokkal agyafúrtabb maszkokat meg álcákat öltött. Ne mozogj már, mondta, nem mozgok, hazudtam, és meg akartam fogni, és hazug nyelve hegye a fülemben vibrált, amelyben még ott visszhangzott az opidda opiddum, puera pulchrum, ghetto ghettum, miközben a gerjedelem a nyomorékból a metszeten, amelyen megállt az idő, élő, vértől duzzadó húsdarabbá változtatott, sóvárogtam, vártam, hogy felfaljanak. Szuka öregebb volt nálam, játszott velem, magában tartott, már akkor megtanította észrevenni azokat az erőket, amelyeket az ember idővel inkább lenyeseget, nehogy a pszichiátereket terhelje velük: a kisfiú megtanulta, mikor és hogy használja a lányos erőt, a nem szó gyermeki erejét, és hogy mikor harcoljon. Amikor a kisfiú idősebbé cseperedett, már nem csak úgy táncolt, ahogy a lány fütyült. És csak ekkor kezdett igazán tündökölni, ekkor lett belőle Szép Szuka mellekkel. 8

9 Előtte volt a földben egy üregük, embrióhelyzetben pokrócon feküdtek benne, és figyelték, ahogy mozog a föld. De aztán hazamentek a családjukhoz, és éltek a díszletek között. Együtt aludtunk, és együtt játszottunk, sőt együtt is éltünk, de muszáj volt szembeszállni ezzel a szenny- és nihiláradattal, hogy lent a mélyben megmaradjon a mágia; széndarabok módjára izzott benne, talán még bennem is, csak nem olyan tüzesen, valahogy úgy, mint a borostyánkő, és néha, amikor sokáig voltunk csak magunk, előbukkant a varázslat, és aznap, amikor a németekhez mentünk, újból láttam a vörös sötétséget. Úgy osztogatom nekik a kekszet, mint valami nyugdíjas, pedig igazából jól meg kéne agyalni mindet, mondta Sinkule. A falról, amely a követség bejáratát rejtette, épp egy engedetlen, nyeszlett, öltönyös fickót rángattak le a zsaruk, le akarta rövidíteni az utat, ellenszegült, erre jól meggumibotozták. Feltápászkodott a földről, és engedelmesen beállt a sorba a többi német mögé, akik türelmesen ácsorogtak a követség előtt, és várták, hogy sorra kerüljenek. Több ezren voltak. A sorok a kacskaringós utcácskákban egész a térig értek, ahol már rég megbénult a forgalom. Na, megin megindultak, vert a vállamra Sinkule. Egy sor fehérsisakos, hosszú gumibotokkal felszerelt rendőr kordont kezdett húzni a tömegben. Azok a németek, akiket ezzel elszakítottak a követségtől, pánikba estek, a tömeg megfeszült, talán a félelemtől, hogy ennek most annyi, hogy mindennek, ami addig olyan simán ment, mint a mesében, mint az álom, most vége, mert most bekeményítenek, és akik bejutottak, azoknak nyert ügyük van, de akik nem kerültek sorra, azok már nem is fognak féltek, hogy ez volt a kiválogatás, te jöhetsz, te nem, te igen, te viszont nem, a tömeg felvonított, és nekifeszült a kordonnak, az anyák a rendőrök rohamsisakja fölött adták át a gyerekeiket a túloldalon állóknak, talán a rokonaik, jutott eszembe. Ha a gyerek már bent van, csak beengedik az anyját is. Azér adogatják a csecsemőket a zsaruk feje fölött. Rendben, de a gyerekeknek tutira nincs személyijük. Akkor meg hogy bizonyítja az anyja, hogy az övé a gyerek? Lépjünk le, gyere. Például lehet, hogy egy másik nő ragadja magához a gyereket, hogy kijuthasson. Ezt hogy döntik el? Mint a dzsúis Salamon king idején? Húzzunk innen, gyere. Minek, mondta Sinkule, mindjár nyugi lesz megin. A zsaruk tesznek a németekre. Már kifigyeltem. Kicsit szívóznak, aztán visszavonulnak. Igazából a mieinknek akarják megvillantani magukat. Rühellném, ha elvernének. Semmi kedvem bámészkodni. Idáig nem jönnek el, nyugi. Sinkule mindennap ott volt a követségnél, azok közé tartozott, akiket káprázattal töltött el ez a nagy exodus. Rám nézett. Te amúgy is olyan németes vagy, téged békén hagynak. Tudsz németül? Nem, csak olyanokat, hogy hende hoch, lóz svejn, achtung mínen, arbejt maht frej, meg ilyen állatságokat filmekből. Meg mejne líbe komm fikken, de ezt még nem használtam. Sinkulénak igaza volt, a zsaruk visszahúzódtak, és a követséget körülvevő tömeg megint kísérteties hallgatásba burkolódzott. 9

10 És én németnek nézek ki? Te? Majdnem elröhögtem magam. Jó, végül is Goebbels is német volt. De tudok németül, a mutter német volt. Már megin itt vannak. A nyugatnémet és az amerikai követség közti területen, ahol monotonul surrogtak a világ összes tévéadójának a kamerái, a rendőrök a tömeg gyűrűjében láthatólag nem érezték magukat a legfényesebben. Négy fazonról lerítt, hogy vidékről jöttek erősítésként. A rendőrök általában nem mertek keresztülvágni a tömegen azon a szűk kis utcácskán, amely fenn a tér végétől, a Rychta sörözőtől indult. De ha mégis, akkor is csak nagyobb csoportokban. A németek hallgattak. Az elülsők lassan mentek előre, kaptattak fölfele az emelkedőn, a többiek is legalább egy helyben toporogtak. A tömeg zúgni szokott, egymásba gabalyodnak benne a mondatok, egy kicsit olyan, mint a víz, kapkodhatsz a szavak után. De ezek a németek hallgattak, mintha megfogadták volna, hogy majd csak a kapun átérve szólalnak meg. Ebben a pillanatban valaki hangosan nevetni kezdett a tömegben. Aztán elsírta magát egy gyerek. Aztán még egy és még egy. Egyszerre csak gyereksírás töltötte be az egész teret, és csak most jutott eszembe, hogy talán olyanok ebben, mint a kutyák, ha rákezdi az egyik, csatlakozik a többi is. De a gyerekek nem a miatt a pár röhejes cseh rendőr miatt sírtak. Sokuk napok óta úton volt, zsúfolt vonatokon, ócskaságokkal megrakott Trabantokban és Wartburgokban, kiszabadultak a kalitkából, mentek a Paradicsomba. Néhányukat talán az éhség is gyötörte, kialvatlanok voltak, meg érezték szüleik idegességét, akik fáradtan cipelték őket a nyakukban, és kézen fogva ráncigálták őket a dombon a követség felé. És a nevetés nem szűnt meg, magas hangú, ideges női nevetés volt, időnként úgy tűnt, mintha madár vijjogna valahol a távolban, egy megzavart álomban, vidéken, egy erdőben, az éjszakában. A tömeg nehézkesen haladt felfelé, és a tér alsó része kiürült. Most már csak főleg fiatal németek ültek csak ott a földön. Teáztak, sokuk a téren éjszakázott a nagy hidegben, és úgy tűnt, hogy az az egy óra ide vagy oda már édes mindegy nekik. Sőt egy-kettő úgy nézett ki, mint akinek minden mindegy. Odamentek hozzájuk a rendőrök. A tiszt nem bírt uralkodni magán, hirtelen kiverte a termoszt egy idősebb cseh nő kezéből, aki teát töltött a németeknek. Hol az engedélye? üvöltötte. A tömeg újra hullámozni kezdett, és egy perc múlva már egy szál maga állt ott a nő. Csodáltam csendes hősiességét a rendőri önkény ízléstelen megnyilvánulásával szemben. Ez a vén Vohryzková, ott lakik a házunkban, mondta Sinkule. Most majd legalább nem hiszi magáról a vén picsa, hogy ő Teréz anya. Ne kíméld, brutálkám!, kiabálta a rendőrnek, és már húztuk is a csíkot. Tök mázli, hogy Prágába mindig ilyen vidéki tahókat küldenek, különben az életben ki nem jutottunk volna a passzázsokon. Biztos, ami biztos, én is keresztet vetettem. A Kisjézus alatt értünk ki kifulladtan a passzázsból. Láttad, Sinkule, hogy elkezdték lezárni a passzázsokat? Ja, és nekem pont ez tett be. Bennük másztam végig az egész tetves életem, mint valami városi patkány, erre lezárják nekem itt nekem ezek a gecik. Csak neked mondom, de én is megpattanok. Csak neked mondom, hogy figyeljél, hogy résen legyél, nehogy eltüntessenek valami lyukba. Megpattansz? Németnek adod ki magad? 10

11 Na és akkor mi van? Nem nagy cucc, színész vagy te is, nem? Tényleg dobbantani akarsz ezekkel a németekkel? Mér, Šulcnak már sikerült is, ő már benn van. Tegnap áll ide, és már bent is van. Tiszta hülyék vagytok. Hisz annyi az egésznek! Azt még nem lehet tudni. A németek mennek a németekhez, de a mieink nem fogják hagyni magukat. Nem tudom, de simán elpatkolhatunk mind. Mer már előkészítették a lágereket. Mindenesetre lehet, hogy vannak nekik, ezt mindenki tudja. Ráadásul rajta vagyunk a listájukon. És mindenki, aki csinált valamit, az most be van gyulladva. Lehet, hogy nem lesz semmi zűr, és elfelejtjük az egészet, de nekem már nagyon elegem van. Egyszerűen be vagyok gyulladva, hogy lőni fognak. Azokról a tankokról pont te meséltél először. Én azér inkább itt várom ki. Figyelj, simán előfordulhat, hogy az lesz itt is, ami Kínában. Azér ez mégiscsak Európa! Ezt meg ki mondta neked? Szóval, akkor meglépsz? Minden ki van sakkozva, együtt megyek Majsnerrel, látod, minden második cseh úgyis német. Abszolút senki nem ellenőriz semmit, úgyhogy majd aszondom, hogy a határon elvették az irataimat, a követségen akkora kupi van, hogy csak betaszigálnak mindenkit egy buszba, és már viszik is. Szóval a knédlievők elérték, amit akartak, a németek most maguktól zsúfolódnak fel a buszokra, és indulnak a nagy ismeretlenbe, a szemét gecik! Nyugodj már le. Majsnerrel megyek, és ha az egyikünkkel problémáznak, a másik abban a pillanatban már tűz is el, allesz iszt gút, csak nyugodj le, küldök majd csokit, és fehér tankon jövök majd érted. Csak arra figyelj, bejutunk-e. A Kisjézusnál kezdődött hát. Visszamentünk a térre a követséghez. Sokáig vártak. Aztán láttam, amikor bejutottak. És bejutott Glaser is, előtte egy évet ült, a szögesdrót alatt kapták el Šumavában, beásta magát a homokba, egész nap ott feküdt, megették a szúnyogok, majd megfulladt, de rossz pillanatban bújt elő, utána órákig hagyták feküdni gúzsba kötve egy összeszart cellában de most bejutott, és a kapuból még leköpte az egyik rendőrt, erre a németek is vérszemet kaptak, és amint átértek a kapun, ők is leköpdösték a komcsi rendőrt, hamar olyan lett tőle, mintha ondós volna, a gumibotja tehetetlenül himbálózott az oldalán, félt és Glaser odament nézni aztán nem bírtam tovább, hirtelen fura lett, hogy én indítottam el, hogy mint a háborúban, a németek egy csehet köpdösnek, még ha ez a cseh kommunistabérenc is fura volt, hogy a szabadságba lépve először nem fellélegeztem, hanem köptem, mesélte később és mentek mások is, de főleg tényleg olyanok, akiknek a családjában volt valaki német származású de bejutott az a nyominger Novák is, bejutott, de rögtön vissza is jött, és beült az U Schnellů kocsmába, csak azért csinálta, mert tetszett neki, hogy az emberek kedvük szerint járhatnak ide-oda. És amikor ez a paprikajancsi elkezdett üvöltözni az egész kocsmával, akkor értettem meg, hogy elkezdődött elkezdődött a mozgás, már a németek exodusában volt valami karneváli, ami azóta is tart, attól kezdve, hogy kitört az idő, az idő, amit beszorítottak a kulcsra zárt városba, az idő, aminek íze és színe van, amiről nem is tudsz, amíg meg nem kóstolod azt az 11

12 ízt, amíg ott nem vagy abban a színben. A szétrobbanó idő nemcsak szétzúz, nemcsak úszol benne, de a tenyeredben is tarthatod, mint valami szövetdarabot vagy érmét. De lehet olyan is, mint a gáz vagy az agyag, néha pedig a szélhez hasonlónak érzed. Jártam az utcákat Kis Fehér Szukával, néha fogtuk egymás kezét. Az exodus folytatódott, olykor pánik lett úrrá az érkező németeken, hogy a csehek leállítják az egészet hogy a tetőkön géppuskák vannak hogy a Stasi ott van Prága utcáin, és a cseh Állambiztonsággal, az StB-vel együtt elhurcolja a németek, de a csehek egy részét is hogy az StB fel akarja szítani a cseh nép haragját a kommunizmus árulói ellen, ugyanúgy, ahogy a Gestapo a Birodalom kártevői ellen szította fel a német nép haragját A németek, akik az utcákon és a tereken vonultak, és a csehek, akik az ablakból meg a balkonról nézték őket, vagy akik a járdán vették körül őket, és némán figyelték menekülésüket a kommunizmusból, mert nekik nem volt hova menniük, mert ez az egy országuk volt csak segítettek a németeknek, vagy kizsebelték őket, ezek a csehek és németek mind nagyon jól tudták, hogy még mindent le lehet állítani, tudták, adott esetben milyen erő szakíthatja el őket egymástól, ettől a hallgatag egybeforrottságtól és amikor az utcán tömeg volt, mindenki lassan és nehézkesen vánszorgott, a csapatokba verődött hosszú hajú német fiatalok, a fiúk oldalán lányok, néha fogták egymás kezét, mint én Szukával, csak ők másfele tartottak a retikülös öregasszonyok, a kisgyerekes családok, a gyerekek kezében maci és baba de amikor az utcán volt elég hely, és az emberek csak kis csapatokban mentek, rémhírek érték utol őket az egész városból, vagy különleges rezgések útján a prágai pályaudvarokról, sőt a drezdai, karlmarx-stadti otthonukból, Gerából, Zwickauból, a határmenti falvakból és városkákból az otthonukból, ahol kapkodva csomagolták be az utolsó holmijaikat és ékszereiket ételt és ruhát pakoltak, és nagy idegesen századszorra is ellenőrizték még egyszer utoljára az útlevelüket, és útra keltek, menekültek a Nagy Testvér elől, aki a jelek szerint egy pillanatra elbóbiskolt, talán egy, a szokásosnál nagyobb adag véres altató után, azután, hogy megint lelőttek, meggyilkoltak valakit, és ott hagyták a Falnál Die Unbekannten. De a Szörnyeteg bármikor magához térhet, hogy frissen és kedvvel büntessen és a németek között néha elterjedt a hír, hogy mindennek vége, hogy elkéstek, hogy feleslegesen, a saját csapdájukba mennek és a csoportocskák megszaporázták a lépteiket, az utolsó száz, húsz, tíz méteren még futásnak is eredtek, és már látták, hogy győztek, megnyerték a játszmát és a Kisoldal utcáin hagyták túlsúlyos táskáikat és bőröndjeiket meg a pokrócokat, melyekbe éjjelre bugyolálták be magukat, amikor dugig volt a követség, otthagyták a felfújható párnákat meg a gázpalackokat is a Trabantból, rengeteg holmit, amelyre álmaik Nyugatján nem lesz szükség az utcán ottfelejtett, eldobált játékok hevertek, egy kitekeredett nyakú maci, meg műanyag babák az endéká bolsi halastavából, Prága kockaköveire vetve, elveszve a nagy zűrzavarban meg rohanásban, már biztos került a helyükre egy selymes hajú Barbie kurva láttam egy serpenyőt meg egy iskolatáskát, a tér, ahonnan a követséghez lehetett jutni, tele volt német kocsikkal, egy Trabant dunyhával a tetején az oldalára borulva feküdt csak mennek mennek oldalukhoz ütődve serpenyők zengnek a kocsikban bebugyolált gyerekek ülnek az égen keresztek lángja sós gyötrelem marja a napokat senki meg nem mondja nekik a sorsukat mondta Kis Fehér Szuka. Na, ennyire azér nem kell túldramatizálni. 12