Nagy András. Cikkek, tanulmányok

Átírás

1 Nagy András Cikkek, tanulmányok Budapest, 1995

2 Krausz Tamásnak ajánlom a tettenérhető nézetazonosság okán Tartalom EMLÉKEIM APÁMRÓL, A GYERMEKKOROMRÓL, 1956-RÓL...3 SZÁMVETÉS AZ ELMÚLT NEGYVEN VALAHÁNY ÉVRŐL avagy a cigány legkisebb fia...12 ÚJ TITKOK TRIANON KÖRÜL avagy hogyan bánt el Raffay Ernő a Magyar Tanácsköztársasággal ÚJ FÖLDOSZTÁS VAGY RÉGI CSELÉDSORS...19 MIT AD A PARASZTNAK, A MAGYARNAK A 47-ES FÖLDTULAJDONVISZONYOK VISSZAÁLLITÁSA?...21 A TÖRTÉNELMI TUDAT HASADÁSA...23 EGY KISGAZDA PROGRAM OLVASÁSA KAPCSÁN...25 NYÍLT LEVÉL A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG HONVÉDELMI MINISZTÉRIUMÁHOZ...28 BÚCSÚBESZÉD S.GY. MODORÁBAN S.GY. MEGBOLDOGULÁSA ALKALMÁBÓL OKTÓBER 23, AVAGY A JELKÉPEKRŐL...32 A JELKÉPEK BETILTÁSA - ÁLMEGOLDÁS...34 APELLÁCIÓ AZ ÉRTELEMHEZ avagy HOL VÉGZŐDIK A KÖRTE ÉS HOL KEZDŐDIK A FELSÉGSÉRTÉS...36 AZ MSZMP-t VAGY A MUNKÁSPÁRTOT BÚCSÚZTATTA SZABÓ ZOLTÁN?...37 TB ÖNKORMÁNYZATI VÁLASZTÁS: VÁLASSZUK A KISEBBIK ROSSZAT...39 TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁSI ÖNKORMÁNYZATOK - A POLGÁRI DEMOKRÁCIA HATÁRAI...42 ROSSZIJA, O ROSSZIJA!...45 LEVELEK GEREBEN ÁGNESHEZ TÉTESSÉK KÜLÖNBSÉG! (Kiegészítő gondolatok H.Varró Rózsa írásához)...52 AZ ÚJRATEMETÉS...56 HÁROM HADSEREGPARANCS...61 VILÁGOSÍTSD FÖL (Gyertyán Ervin és a Munkáspárt)...65 A VÁTESZ ÉS LÁTOMÁSA, AVAGY MI A KISEBBIK ROSSZ?...68 AZ 56-OS ÖRÖKSÉG ÉS A MAI EMLÉKEZET...71 KEGYETLEN MEGEMLÉKEZÉS (A varsói felkelés 50. évfordulója)...73 MIT NEM MOND EGY SZTÁR A SZIGETEN?...76 ÉVFORDULÓ RUSSZOFÓBIÁVAL...77 LENDITŐKERÉK VAGY MARÓTÁRCSA? (a tőkés rend diszkrét bája)

3 EMLÉKEIM APÁMRÓL, A GYERMEKKOROMRÓL, 1956-RÓL Nevetségesen hangzik - emlékiratok egy harminc-valahány éves ember tollából, olyan időkről, amikor mindössze öt éves volt ez az ember. Ezek az emlékfoszlányok azonban elsősorban nem az én emlékeim, hanem apámé, aki két évvel volt idősebb századunknál. Akinek e század annyi szenvedést és megaláztatást adott s alig valami keveset, amire azt mondhatta - ezért érdemes volt élni. Rám hagyta hitét, meggyőződését és akaratát, hogy én tanult emberként védjem, fejlesszem azt ami az ő életének értelmet adott. Most 1 ), amikor a kommunista eszméket meggyalázó sztálinisták bűne, a meggyalázott eszméket a meggyalázók bűneivel sandán azonosítók demagógiája miatt minden összekeveredik, a koncepciós pereket koncepciós rehabilitációk követik, amikor a nemzet emlékezetének felélesztése nevében új elhallgatások, új történelemhamisítások vannak kibontakozóban, akkor minden kisembernek meg kell írni az emlékiratait. Annak is aki Sztálin és Rákosi börtöneiben szenvedett, de annak is, aki Horthy internálótáborait járta meg. Sőt, annak is akit nem csukta le sehol. Vannak akik ma leírják, hogy 1956 után példa nélkül álló megtorlás következett. Nos, ez durva aránytévesztés. Az 1919-es Tanácsköztársaság után következő véres megtorlás, amely a vele együtt zajló antiszemita pogromokkal együtt előrevetítette az 1944-ik év szörnyűségeit, nem csak méreteiben múlta felül az időszak megtorló intézkedéseit, de alapvetően - negatív irányba - befolyásolta Magyarország XX. századi történelmét, kiindulópontja lett minden további szörnyűségnek. Az es Zalaegerszeg, Fegyvernek, Hajmáskér nélkül nem lett volna lehetséges sem a Don-kanyar, sem a magyar holocaust és persze valószínűleg Hortobágya, Recskje sem. Az 1956 utáni megtorlásoknak ilyen utóélete nem volt. 1. Apám, néhai N. József 1898-ban született Törökszentmiklóson egy nagyon szegény zsidó család harmadik, legkisebb gyermekeként. Apai nagyapámról, néhai N. Ignácról szinte semmit sem tudok. Nem tudom, mi volt a foglalkozása, csupán azt tudom róla, hogy a család kevéske pénzét nem egyszer elkártyázta és amúgy igen goromba ember volt szegény. Családi anekdotáink közé tartozik egy kis történet. Apám, mint kis fiúcska a kerti fákon mászkált, amikor felhangzott Ignác nagyapám rettenetes üvöltése: - Jó-ó-ó-óska!!!! Gyere le a fáról! Apám ijedten kászálódott le a fáról és azon törte a fejét, hogy vajon milyen disznóságot követhetett el. Megszeppenve szaladt az udvar közepén álló apjához, aki most már halk szigorral mutatott a földre: - Vedd fel fiam ezt a seprűt! Apám azt is mondta, hogy idős korára nagyapám megszelídült. Ezt a megszelídült nagyapámat Auschwitz kemencéje nyelte el. 2. Apám és Gyuri bátyja gyerekkorukban nagy svihákok voltak. A jóval idősebb Gyuri nagybátyám csintevéseibe előszeretettel vonta be kisöccsét. Apám többször is elmesélte például, hogy hogyan lopták le a szomszédok csengőgombjait, amikor Szentmiklós gazdagabb 1 ) 1989-ben 3

4 portáiba bevezették a villanyt, és csengőket szereltek fel a kapukra. Kedves nosztalgiával emlékezett vissza holmi vízbe áztatott kötélre, amivel nagyapám eltángálta őket, amikor fény derült a barbár tréfára. 3. Az első világháború. Hašek a Švejket akár apámról is megírhatta volna ban betöltve a 18-ik életévét hadköteles lett és behívták sorozásra. A sorozó bizottság előtt várakozó sokaságban (némi fizetség ellenében) rühatkákat szerzett be magának, és mint rühös zsidó untauglich lett. A következő sorozást 1917-ben azonban már nem úszta meg, be kellett vonulnia. Az első fegyveres kiképzésen olyan jól fogta a fegyverét, hogy a kiképző altiszt egy hatalmas pofonnal kitiltotta a lőtérről. Apám - akárcsak Švejk a derék katona - csicskás lett, vagyis tiszti szolga. Első tisztje egy félkarú cseh százados volt, akivel bevonult megszállni Szerbiát. Később egy magyar őrnagyhoz került, akinek a családja Poprádon lakott októberében az őrnagy úr egy hatalmas élelmiszercsomaggal és egy zsákmányolt szerb kutyával felküldte Poprádra. Budapest előtt a szerelvényt megállították és a katonák tudtára adták, hogy kitört a forradalom. Apám első forradalmi tetteként nagy ívben kihajította a kutyát az ablakon, majd a vele együtt utazókkal megosztotta az élelmiszercsomag tartalmát. Ezután néhány napot Pesten töltött, majd Poprád helyett hazament Törökszentmiklósra. 4. A Tanácsköztársaság kikiáltása apámat otthon, Szentmiklóson érte. Gyuri bátyja ekkor már komoly, politizáló ember volt, akit beválasztottak a törökszentmiklósi direktórium tagjai közé. Apámnak viszont nem sok fogalma volt a politikáról, de a bátyja kívánságára bevonult a Vörös Hadseregbe. Mivel jó eszű legény volt, meg talán a bátyja miatt is, azonnal politikai iskolára küldték, ahol többek között Lukács György népbiztos előadásait hallgatta. Az iskola után a szolnoki frontra vezényelték, de addigra az ismert okok miatt a Vörös Hadsereg már fejvesztetten menekült a román királyi hadsereg elöl, és a teljes demoralizáltság állapotában volt. Mivel apám sohasem volt hős, ezért az első adandó alkalommal hazaszökött Szentmiklósra az édesanyjához. Itt fogták el bátyjával együtt Franczia Kiss Mihály különítményesei. Azé a Franczia Kiss Mihályé, akinek neve rajta volt az között kivégzettek először publikált 277 fős listáján, hogy azután a későbbi listákról szemérmesen lemaradjon. Ez a Franczia Kiss 1945-től 1956-ig bujkált, de akkor a maga részéről az eseményeket az 1919-eshez hasonló ellenforradalomnak értékelve előbújt rejtekhelyéről. Tehát nem mint köztörvényes bűnöző került tévedésből a 277-es listára, hanem kétszeres ellenforradalmár elitéltként. Ez is adalék a népfelkelés és a megtorlás megítéléséhez. A különítményesek Gyuri nagybátyámat apám szemeláttára véres cafattá verték. N. György neve a törökszentmiklósi tanácsháza bejáratánál elhelyezett emléktáblán olvasható. 5. Remélem még olvasható... 2 ) 2 ) Természetesen már nincs meg. 4

5 Apám megúszta. Őt a Franczia Kiss emberei csak félholtra verték és életben maradt. Néhány évet azonban a fegyverneki internáló táborban töltött. Az internáló táboroknak Magyarországon - ellentétben a mai burjánzó sajtó által keltett látszattal - már Recsk előtt is komoly hagyományai voltak. Rákosiéknak volt kitől tanulni. A fegyverneki tábor különösen jó kis tábor volt - egy kőhajításnyira a főméltóságú kormányzó úr kenderesi családi birtokaitól. Egyszer például, egy kormányzói vadászat után, a tábor foglyai hetekig vízben főtt nyulat ettek. Apám élete végéig még a nyúl szagától is rosszul lett. Persze nem minden héten volt kormányzói vadászat, és apáméknak nem igen volt alkalmuk más húsételektől is megundorodni. 6. Kiszabadulása után apám megpróbált kapcsolatba lépni az illegális kommunista párttal, de a párt talonba rakta, arra hivatkozva, hogy az általa átélt szenvedések miatt nem alkalmas az illegális konspirációs munkára. Apám tehát elkezdte élni a szegény kisemberek mindennapi életét. Volt bolti segéd, kitanulta a kárpitos szakmát, de segédlevelet nem szerzett, mert közben beiratkozott Aba- Novák rajz-tanfolyamára - azt sem fejezte be -, majd kerámiázást tanult. Egyszer lehetősége nyílt, hogy kivándoroljon Brazíliába, ahol művészettel foglalkozhatott volna - legalábbis ezt ígérték neki - de nagyanyám sírva kérlelte, hogy ne menjen, és ő maradt. A harmincas években megnősült, egy csendes, házias nőt vett feleségül. Egy lánya, majd egy fia született. A kislány 1944-ben kilenc éves volt, a kisfiú öt. Több évet már nem értek meg. Nagyapjukkal, anyjukkal együtt szálltak el Birkenau kemencéin keresztül. Nagyanyámnak szerencséje volt - őt 1938-ban elvitte a tüdőbaj. 7. Apám 1944-ben a debreceni katonai repülőteret építette egy munkaszolgálatos században a németek számára. Félmázsás cementes zsákokat cipelt, ami nem kis teljesítmény, ha azt vesszük, hogy a testsúlya mindössze 46 kg ebben az időben. (Vajon most, amikor nagyban folyik az alkudozás a repülőtérrel kapcsolatban, apám és társainak rabszolgamunkáját ki fogja megfizetni?) A sérvvel, amit itt szerzett, csak jóval később kellett megoperálni, de ebben már nekem is volt némi szerepem, hiszen éppen engem cipelt, amikor rosszul lett. A hadtörténetből jól ismert debreceni tankcsata alatt néhány muszos társával beszökött a városba, ahol a kórházban jóemberek elbújtatták őket. Azután bevonultak az oroszok. Apámat és társait az oroszok a szó szoros értelmében felszabadították. A század azon tagjai, akik nem szöktek velük, nagyrészt elpusztultak. Mihelyt Törökszentmiklós felszabadult, apám hazasietett. Itt a szomszédasszony elmesélte: saját szemével látta, hogy Ignác bácsit, Ilonkát és a gyerekeket maga dr. Mengele küldte jobbfelé - a gázba. A szomszédasszonyt balfelé küldte - ő hazajött végén Törökszentmiklóson apám alapította meg a kommunista párt helyi szervezetét. Nemsokára községi, majd járási titkár lett. Ennél többre azután nem is igen vitte soha. Tisza József felhívta Szolnokra a megyei pártbizottságba politikai munkatársnak. Itt olyan emberekkel dolgozott együtt, akik később meglehetősen magas pozíciókba kerültek: Dögei Imrével, Szakali Józseffel, Czinege Lajossal. Amikor Dögei kikerült a kormányból, majd a Vízügyi Hivatalból is nyugdijjazták, újra összejött néha apámmal, ám nemsokára meghalt. 5

6 Később, amikor apám is meghalt, temetésére csak Tisza József - maga is halálos betegen - ment ki, meg néhány régi szolnoki elvtársa, akik ugyanolyan kis emberek maradtak, mint ő. 9. Én 1951-ben születtem, Szolnokon. Mindössze három hónapos voltam, amikor Nagy Imre lett a begyűjtési miniszter. Nagy Imre felhívta Pestre Tisza Józsefet - azt hiszem miniszterhelyettesnek, de lehet, hogy tévedek - Tisza József pedig magával vitte apámat, aki a Minisztérium propagandaosztályán lett főelőadó ban apám megkapta a Begyűjtés Kiváló Dolgozója kitüntetést. Nem mentegetéseként, hanem tényként említem, hogy apám nem söpörtetett le padlásokat. Nem ellenállóként, hanem mert nem az volt a dolga. Akinek az volt a dolga, például a miniszternek, az megtette. A kitüntetést csupán azért említem, mert érdekes lélektani szerepe volt abban, ahogy október 23-át ötéves kisgyerekként átéltem. 10. Az Aggteleki (ma Kiss József) utca 19-ben laktunk a földszinten, az udvar sarkában. Egyik szobánkba soha nem sütött be a nap. Ma is előttem van, hogy volt egy komor szürke és egy vidám sárga árnyalatú szobánk. Amikor 1959-ben elköltöztünk és a költözéskor elhúztuk a faltól a nagy ruhás szekrényt, a nedves vakolat egy darabban zuhant a padlóra. Apám Fegyverneken szerzett TBC-je ebben a lakásban kiújult. Mi gyerekek, mint a józsefvárosi gyerekek általában, az udvaron éltük életünket. A szomszédunkban lakott egy aranyos idős pár. Sose gondoltam volna, hogy nem is házasok. Smolka bácsi és Káldor néni Auschwitzban és Bergen-Belsenben vesztették el házastársaikat. Ők visszajöttek és valahogy egymásra találtak. Egyébként lehet, hogy a néni volt Smolka és a bácsi Káldor - ezt már akkor sem tudtuk pontosan. Mindenesetre a két kis öreg a házi gyerekek kedvence volt. Náluk olvastam először Petőfit. A konyhaajtajuk előtt nagyokat kártyáztunk, Smolka bácsival csapatosan jártunk ki a Köztársaság térre játszani ban a köztársaságtéri óvodába jártam. Ez az óvoda 3 ) a tér és a Szilágyi utca sarkán van, tulajdonképpen az iskola melléképülete. Udvarának sarkában egy kupolával borított esőházikó áll. Ez a kupola jól látható azon a világszerte ismert fényképen, amely emberi mivoltukból teljesen kivetkőzött egyéneket ábrázol, akik egy felismerhetetlenségig összevert ember (valószínűleg Asztalos János) holttestét vonszolják a lábára tekert drótkötélnél fogva. Ha arra gondolok, hogy ezek közül az egyének közül, vagy felbujtóik közül is rákerült valaki arra a bizonyos 277-es listára Franczia Kiss Mihály mellé - még nehezebb a megbékélés október 23-án este néhányad magammal az óvoda bejárati lépcsőjének ablakmélyedésében ücsörögtünk. Már csak értünk nem jöttek a szüleink. Az egymás után érkező apukák, anyukák furcsán izgatottak voltak, susmogtak az óvónőkkel. Arról beszéltek, hogy valami nagy tüntetés van az utcán. Élénken elképzeltem, hogy sok-sok néni és bácsi áll az utcán, és valaki kitüntetéseket osztogat közöttük. 3 ) Már jó ideje nem üzemel. 6

7 Megjött apám, és idegesen, kapkodva felöltöztetett, ráncigált haza. Az utcán nem volt kitüntetés-osztás. A Bródy Sándor utca onnan elég messze van, a lövöldözést nem lehetett hallani. Otthon apám a néprádió mellé ült. Gerő beszélt. Hogy mit mondott, arra nem emlékszem. Gyurkó és Méray szerint nem azt mondta, amit azokban a napokban és azóta is terjesztenek róla, de azért rossz beszéd volt. 12. Egyszer csak leköltöztünk a pincébe. Oda ahova azelőtt a patkányok miatt sohasem mertem lemenni. Nagy hecc! Szüleim lecipelték a nővérem fehér vaságyát és egy csomó matracot. Anyámék aludtak a matracokon, mi a nővéremmel a vaságyban lábtól fejig. Anyám felment valami ennivalóért. Sokáig oda volt, apám nyugtalankodott. Csak jóval később mesélte el anyám, hogy könyveket égetett. Elégette Sztálin összes műveinek addig megjelent 13 kötetét. Nekikezdett Lenin műveinek is, de amikor az első kötetet a kezébe vette, rádöbbent, hogy ha azt is el kell égetnie, akkor vége mindannak, amiben addig hitt. Ezek a kötetek most itt vannak az íróasztalom melletti könyvespolcon. Anyám végül is nem tudta elégetni őket. Nem vitte rá a lelke. 13. Egyik nap apámmal bementünk a városba. Egy téren - azt hiszem a Lövölde tér volt az - valami tüntetésféle volt. Emberek ácsorogtak zászlókkal. A zászlók közepén nagy kerek lyukak. Elég hangosan súgva kérdeztem apámtól: - Apu! Miért olyan csúnya rongyosak a zászlók? Nagyon csúnyán néztek ránk. Apám kétségbeesetten ráncigált el onnan. Később azt mondta, akkor nem sok hiányzott ahhoz, hogy agyonverjenek bennünket. 14. Apám a rádiót hallgatta. Nagy Imre beszélt, bejelentette a tűzszünetet, az oroszok távozását. Másnap korán reggel anyám felöltöztetett bennünket a nővéremmel. Mentünk a Nefelejcs utcába meglátogatni nagyanyánkat, megmutatni neki, hogy élünk, egészségesek vagyunk. Mentünk végig az Aggteleki utcán, a Rákóczi út felé. A Bezerédi utcában néhány viharkabátos, fegyveres férfi lopakodott a Köztársaság tér felé. (Ezt nagyon élesen megjegyeztem, mert ekkor láttam először civileket fegyverekkel.) Miközben a fegyveresek a tér felé osontak, a tér felől semmiféle lövés nem hallatszott. Ha a pártházból tényleg kilőttek volna, azt a Bezerédi utcán keresztül jól kellett volna hallanunk. Ha pedig hallottuk volna, akkor anyám a két kisgyerekkel azonnal visszafordult volna. Az én emlékezetem szerint tehát a fegyveresek nem a pártházból leadott lövések miatt gyülekeztek a téren. Anyám nem kockáztatta volna gyermekei életét. Kimentünk a Rákóczi útra, elindulunk a Baross tér felé. Valamilyen kerítésre emlékszem homályosan. Talán a Péterffy Sándor utcai kórháznál lehetünk. Hirtelen igen heves fegyverropogást hallottunk. Halálra váltan rohantunk vissza a falak mentén. Anyám bezörgetett az Aggteleki utca egyik első kapuján: - Segítség! Eresszenek be! Gyerekekkel vagyok! - Férfi nincs? Férfiakat nem engedünk be! 7

8 - Nincs! Két kisgyermekekkel vagyok. Beeresztettek bennünket. A kapun belül egy csomó ember. (Érdekes, hogy nem emlékszem rá, éreztem-e akkor félelmet. Inkább olyan volt, mintha egy nyári zivatar elől szaladtunk volna be. El tudom azonban képzelni, mennyire félt anyám.) Valaki kicsit kinyitotta a kaput és óvatosan kikukucskált: - Lelőttek egy öregasszonyt. Ott fekszik az utca közepén. A vén tyúk biztos kiment kíváncsiskodni. (Ez a durva szöveg is megmaradt bennem. A hullát nem láttam. Egyébként egyetlenegy halottat sem láttam. Fegyvereseket, tankokat, romokat igen, halottat egyet sem.) Amikor a fegyverzaj elült, kapualjtól kapualjig rohantunk haza, le a légópincébe, miközben egy-egy lövés azért el-eldördült. Talán éppen némelyik ezek közül terítette le Mező Imrét és társait a fehér zászlóval a kezükben. Minderről mi semmit sem tudtunk. 15. Apám, mint a kijárási tilalom feloldását követő napokban mindig, október 30-án is bement a minisztériumba. Nem dolgozni, mert a minisztérium akkor már a feloszlatás küszöbén állt, hanem mert ott néha élelmiszert osztottak. Késő délután jött haza teljesen feldúltan. Csak sok év múlva mesélte el, hogy kint járt a Köztársaság téren, ahol exkavátorok ásták a földet, a tömeg fel-alá hullámzott és a fákon akasztott emberek lógtak. Apámban ekkor megroppant valami. Felidéződött benne 1919 véres ősze, s az is eszébe jutott, hogy nővérem és köztem pontosan annyi a korkülönbség, mint aközött a másik kettő között volt ban nővérem éppen 9, én pedig 5 éves voltam. 16. A légópince - emlékezetem szerint - jól elkülöníthetően két részből, egy kisebb szobaszerű és egy hosszú folyosószerű teremből állt. A lakók nagyobbik része, köztük mi is, a hosszú teremben húzta meg magát. Mi gyerekek - emlékeim szerint - remekül éreztük magunkat. (Azt, hogy tüdőgyulladásom és negyven fokos lázam is volt, csak anyám elbeszéléseiből tudom.) Smolka bácsi és Káldor néni egyik játékot a másik után eszelték ki. Egyszer éppen a svindli nevű kártyajátékot játszottuk, hatalmasakat nevetve csapkodtuk a lapokat, elnyomva a harcok távoli moraját, amikor iszonyú robaj rázta meg a házat. Az egyik kislány, aki a legidősebb volt közöttünk, és akit akkori eszemmel nagylánynak gondoltam, nagy sikollyal elájult. Mint utóbb kiderült, az egyik manzárd lakás - egy öreg néni lakása - kapott belövést. A lakás teljesen megsemmisült. A mi lakásunkban csupán az egyik ablakot verte ki egy eltévedt repesz. Anyám a repeszdarabot a függönybe akadva találta meg és sokáig őrizte. Később a fémszilánk valahol elkallódott. A konszolidáció számomra azzal kezdődött, hogy valamikor 1957 tavaszán jött az üveges, és az ablakba a papundekli helyett végre ismét üveg került. 17. Lapozgatom a birtokomban levő eredeti és a fakszimilében újra megjelent korabeli lapokat. (Sohasem titkoltam, hogy vannak 56 októbervégi-novemberelejei újságjaim és ebből soha nem lett bajom. Lehet, hogy szerencsém volt, de az is lehet, hogy azok túloznak, akik a mostanában megjelenő írásokban az ilyen lapok megőrzését valóságos hőstettként tálalják fel.) 8

9 Ezekben a lapokban igen gyakran írnak a forradalom tisztaságáról, arról, hogy az emberek nem nyúlnak a betört kirakatok mögé, nem visznek el semmit. Ezeket az írásokat általában nem illusztrálja fénykép. Csupán annak a becsületperselynek a fotója szerepel, de az többször is, amelyet az Írószövetség rakott ki egy felragasztott bankjegy alá. A házunkban volt egy kis élelmiszerbolt (ma valami műhely van a helyén). Ezt az üzletet például az utolsó szögig kifosztották. Anyám látta, hogy hogyan történt ez, sőt, azt sem titkolta, hogy ő is vitt el néhány zacskó lisztet. Ha ezt nem tette volna, nem tudott volna enni adni a gyerekeinek. De elmesélte azt is, hogy olyat is látott: egy ember földre döntött és feltépett egy 25 kilós cukroszsákot, megtöltött belőle egy vászonzacskót és a maradékot a tömeg széttaposta. Viszont a saját szememmel láttam és jól emlékszem a felégetett, rombadőlt Divatcsarnok (ma az Otthon Áruház) romjaira, amelyen mint a hangyák a hangyabolyon, úgy mászkáltak az emberek, és életük, testi épségük veszélyeztetésével cipelték le szerzeményeiket, egy-egy megpörkölődött szőnyeget, ruhadarabot, lepattogzott zománcú lavórt. Fosztogatások minden zűrzavaros időben előfordulnak. Ez nem minősíti az eseményeket sem forradalomnak, sem ellenforradalomnak. A fentebb idézett, nyilvánvalóan hazug újságcikkek viszont azért papoltak a forradalom tisztaságáról, mert a megtámadott rendszer sztálinista védelmezői szerencsétlen módon a fosztogató tömegek emlegetésével akarták bizonyítani a felkelés ellenforradalmi jellegét. Persze ez sem új jelenség, sztálinista találmány, hiszen a népbiztosok pereiben a Tanácsköztársaság vezetőit - és ezen keresztül a forradalmat - sok egyéb mellett fosztogatással is megvádolták. 18. Azokban az időkben a Rákóczi út még kockakövekkel volt kirakva. November elején ezek a kockák akkurátusan fel voltak szedve és szépen kupacokba voltak rakva az úttest mellett. Ez persze a száguldozó szovjet tankokat a legkevésbé sem zavarta, annál inkább a polgári tömegközlekedést, ami teljesen lehetetlenné vált. Nehéz mai fejjel megérteni az akkori emberek viselkedését. Közönyösen botorkáltak a bazalthalmazok között. Anyám egyszer megjátszotta a sztahanovistát. Nem számolva sem az esetleges ellenséges közhangulattal, még kevésbé a bazaltkockák súlyával, elkezdte újjáépíteni a Rákóczi utat. Naivan azt hitte, hogy akárcsak 1945-ben, majd most is belelkesedik a pesti nép és elkezdi rendberakni városát. Senki nem követte anyám példáját, igaz nem is támadtak rá. Közömbösen elmentek mellette. Anyám rettenetesen kínlódva helyére rakott egy kupacnyi utcakövet. Másnap a kövek ismét akkurátusan fel voltak szedve és szépen kupacokba voltak rakva az úttest mellett. 19. A légópincében a kis terem közepén egy asztal volt, azon egy, akkoriban ritkaságnak számító, világvevő rádió, amelyen a körégyűlt emberek kizárólag a Szabad Európa adásait hallgatták. Közben listákat állítottak össze a ház lakóiról, a kommunistákról és a kommunistaszimpatizánsokról. Szüleim neve az elsők között szerepelt. Azt nem tudom, hogy ezek a listák mi célt szolgáltak, de tény, hogy 1957 májusa után többen is megkeresték apámat, hogy meggyőzzék, ők nem értettek egyet azokkal a listákkal. Apám ezeket a látogatókat udvariasan és gyorsan kirúgta. Senkit nem jelentett fel, senkin nem kívánt bosszút állni. 9

10 telén, amikor szénszünet miatt az iskolák, óvodák zárva voltak, ismét a Köztársaság téren töltöttük napjainkat. A hatalmas földhányások, a hisztériakeltés otromba nyomai, kiváló ródlipályának bizonyultak. Nekünk gyerekeknek fogalmunk sem volt arról, hogy itt földalatti kínzókamrák, illetve húsraktárak, illetve titkos folyosók stb. után kutatott sok száz ember kézzel fogható eredmény nélkül. Mi csak vidáman szánkáztunk. 21. Az időpontra nem emlékszem pontosan - bár nem lenne túl nehéz utánajárni, hogy mikor volt - amikor az óvoda az iskola szuterén helyiségében, az igazgatói szobában működött, ahonnan éppen az Erkel Színház oldalára lehetett látni. Azt hiszem, 1957 tavasza lehetett. A színház előtt hatalmas izgatott tömeg ácsorgott. Mi, óvodások az ablakban lógva néztük, hogy mi történik. Egyszer csak autók érkeztek. Az egyikből egy nyúlánk, vidám ember szállt ki: Yves Montand, aki elsőnek törte át a Kádár-Magyarország köré vont kulturális blokádot. Yves Montand ma 4 ) hibának tartja ezt a tettét. Szíve joga. Ám akkor alig volt nála népszerűbb ember Magyarországon. Budapest a szívébe zárta és nem a sztrájktörőt látta benne tavaszán apámmal ott voltam Marosán köztársaságtéri nagygyűlésén. Hatalmas, lelkes nagygyűlés volt ez, a sebtében helyrehozott pártház előtt. Ott voltam május elsején a nevezetes felvonuláson is. Talán azóta sem láttam akkora tömeget a Hősök terén. Esetleg csak az 1989 évi március 15-e mozgatott meg ennyi embert. Szerintem, akik akkor ott voltak a felvonuláson, azok nem a sztálinista visszarendeződést akarták, hanem gyökeres megújulást, szabadulást a sztálinista módszerektől, és egyúttal védelmet az ellenforradalomi terror felülkerekedésétől is. Egészen biztos, hogy ott, akkor sokkal több ember volt jelen, mint ahányan a harcokban résztvettek. Azt hiszem, hogy az a többszázezres tömeg nem egy népfelkelés (forradalom?!) leverését ünnepelte. 23. A Begyűjtési Minisztérium megszűnt, apámat több más kistisztviselővel együtt kényszernyugdíjazták. Sem apám nem tudott munka nélkül élni, sem a nyugdíjja nem volt elég a megélhetéshez ban ismét elhelyezkedett, de néhány év múlva, most már jogszerűen nyugdíjazták. Ettől kezdve állapota rohamosan romlott. Eluralkodott rajta az agyérelmeszesedés, aminek kifejlődését az orvosok szerint a nagy lelki megrázkódtatások erőteljesen elősegítik. Ezekben pedig neki alaposan része volt ben, amikor a kórházban utoljára találkoztam vele, már nem ismert meg. Üres tekintettel bámult el mellettem, majd arca ijedt fintorba rándult, s valakihez - aki nem én voltam - nyöszörögve így szólt: - Miért kínoznak? Ne csavargassanak! Fáj! Valószínűleg ezek voltak az utolsó szavai. 4 ) 1989-ben 10

11 Budapest, nyara (nem jelent meg) 11

12 SZÁMVETÉS AZ ELMÚLT NEGYVEN VALAHÁNY ÉVRŐL avagy a cigány legkisebb fia A cigány veri a legkisebb fiát. - Miért vered cigány azt a fiút? - Hát hogyne verném a csirkefogót, amikor két nap alatt tönkretette azt a nadrágot, amit a hat bátyja évekig minden baj nélkül viselt! Kísértet járja be hazánkat, az elmúlt negyvenegynehány év kísértete. A rendszerváltás fő legitimizációs alapjává az elmúlt rendszer teljes körű pocskondiázása vált. Tiszteletreméltó képviselő urak heves antikommunista kirohanásaikról maguk is elhiszik, hogy azok a legmegfelelőbb érvek parlamenti ellenfeleikkel szemben egy olyan parlamentben, ahol - ezt nyugodtan állíthatjuk - egyetlen kommunista sincs jelen. A baloldal egyre halkabban és bátortalanabbul említi meg, hogy országunknak nem a legsötétebb évei voltak ezek az elmúlt évek, még ha voltak köztük nagyon-nagyon sötétek is. Egyre halkabb és bátortalanabb azok szava, akik az elmúlt időszak vívmányairól mernek beszélni. Sajnos nem is mindig mentes e szó az önálltató nosztalgikus felhangoktól. Az elmúlt időszak vívmányai ugyanis nem szakíthatóak el e korszak hibáitól, bűneitől. Persze e hibák, bűnök sem előzmények nélkül szakadtak országunkra. Az nem úgy volt, hogy itt volt egy virágzó, általános jólétben élő, demokratikus ország, és akkor jöttek az oroszok meg csatlósaik, a kommunisták, és mindent tönkretettek. Ideje lenne számvetést csinálni: mi történt ebben az országban, miért és hogyan? Gyűlölet és nosztalgia nélkül, őszintén. Ebben az írásban - a teljesség igénye nélkül - megkíséreljük e számvetést elkezdeni. Messziről kell indulnunk, mert az elmúlt negyven valahány év nem a semmiből született. I. Talán - aktualitásánál fogva - kezdjük Mátyás királytól. Az Ő uralkodása alatt Magyarország európaisága nem volt kétséges, hiszen hazánk ekkor Angliánál jelentősebb hatalomnak számított. Ám meghalt Mátyás király - s oda az igazság! Némi árnyat vet Mátyás rendszerére (s valamivel többet az akkori uralkodó osztályra), hogy ez a rendszer a nagy király halálával kártyavárként omlott össze. Az ország a régi és a Mátyás által felemelt új főrendek marakodásának esett áldozatul. Jött 1514 és jött Werbőczy hármaskönyve, ami közel négyszáz évre tette tökéletesen jogfosztottakká a magyar parasztokat. A Dózsát megégető Zápolya saját hatalmi törekvéseit szem előtt tartva Temesváron dekkolta ki a mohácsi vészt s lett a töröktől megtépázott ország királya. Az ő halála után a magyar főrendek ostobasága és hataloméhsége az ország nagyobb részét a törököknek, Szent István koronáját a Habsburgháznak juttatta. Az ország messzebb került Európától, mint a frissen felfedezett Amerika. A történelmi osztály elmulasztva a kínálkozó alkalmat a Habsburgoktól való megszabadulásra, életét és vérét ajánlotta fel az ifjú Mária Teréziának. Oda is adta nem egyszer - mások életét és mások vérét. (Vannak manapság olyan hangok, amelyek a vitam et 12

13 sanguinem!?et pozitív, Európa felé felzárkózó lépésnek tartják - csak az nem világos, hogy akik ezt hangoztatják, azok mit ünnepelnek március 15-én?) Nagy lépés volt Európa felé az 1867-es kiegyezés, amely learatta 1848 reálisan learatható gyümölcseit. Igaz, ezt azzal a fintorral tette, hogy 1849 hóhérát szeretett apostoli királyunká koronázta. Ez az apostoli király 1914-ben mindent meggondolt és mindent megfontolt és nem a magyar rendek és a dzsentri miniszterelnök, Tisza István unszolása nélkül, olyan háborúba vitte az országot, amibe nem kellett volna belemennünk, s amelyben több tízezer magyar pusztult el pro patria, ámde értelmetlenül. S Európa, a győztes Európa Párizsban rátekintett Európa térképére, s megállapította: ha a történelmi Magyarországot egy tagban hagyja, akkor a sértett Románia és a sértett, s ráadásul szláv Szerbia nem fog ellenállni az orosz bolsevizmusnak, a sértett Csehország a cseh légiót nem bocsátja Kolcsak admirális rendelkezésére, s a történelmi Magyarország egyedül nem lesz képes betölteni az antibolsevista kordon szerepét. Megállapította, s döntött: Magyarországot oda kell vetni koncul az antibolsevista Kis-antantnak! Ez ellen a döntés ellen egyetlen erő, a magyar Vörös Hadsereg emelt vétót. Miközben a Tanácsköztársaság élethalál harcát vívta a Kis-antant ellen (persze nem állt a területi integritás talaján - tudjuk meg Raffay úrtól), az ellenforradalom (igen-igen: ellenforradalom, büszkén és öntudatosan, keresztényien és nemzetien) a franciák és a románok oltalmában szervezkedett az egyetlen erő ellen, amely tényleg tett valamit Magyarország területi integritásáért. Miután a Kis-antant túlereje és a saját politikai hibái megdöntötték a Tanácsköztársaságot,ez az ellenforradalom a románok után kullogva végig gyilkolta az országot. Európa iszonyodva nézte a fehérterrort, gyilkosságait, internálótáborait, antiszemita pogromjait. Azután a keresztény nemzeti kurzus kétségtelenül legtehetségesebb politikusa, gróf Bethlen István konszolidálta a fasiszta diktatúrának induló rendszert, szolid, demokratikus elemeket sem nélkülöző burzsoá diktatúrává. Ismét elindultunk Európa felé, s el is érkeztünk bele, éppen a nagy válság kellős közepére. Ez a válság - hála az antibolsevista Trianonnak is, de nem csak annak - hazánkat Németországgal együtt mindenkinél jobban sújtotta. Az uralkodó osztály - mint annyiszor a történelemben - megint végzetes lépésre szánta el magát. Cserébe a két bécsi döntés kétes értékű területi nyereségeiért hazánk szekerét ismét a vesztes oldalhoz kötözve egy az előzőnél is súlyosabb veszteségeket okozó háborúba sodorta. Ismerve a hitleri Németország természetét ebből a háborúból valószínűleg semmiképpen sem maradhattunk volna ki. De a következmények mások lehettek volna, ha megtámadott semleges országként kerülünk bele s nem lelkes szövetségesként. Íme a történelmi előzmények valóban kutyafuttában való áttekintése. Kitetszik belőle, hogy nem az elmúlt negyven valahány év alatt szakadtunk le Európától, sőt 1945 a nagy történelmi igazságtétel szükségességét és lehetőségét hozta el - ha úgy tetszik - a szovjet tankokon. II. Vannak-e vívmányai az elmúlt negyven valahány évnek, a Magyar Népköztársaság fennállásának? Erre a kérdésre - vérmérséklet és pártállás szerint többféle válasz lehetséges. Bizonyos körök (valahol Torgyán Józseffel a középpontban) szerint a bolsevista rémuralom csak pusztulást hozott e hazára. Némileg higgadtabb nézetek szerint eredmények voltak, de azok a rezsim szándéka ellenére, sőt maga a rezsim ellenében jöttek létre, mivel a rezsim kénytelen volt a neki (látszólag) behódoló szakemberek tevékenységét megtűrni, olykor támogatni. Valami ilyesmit olvastam ki a Kisgazda Párt mezőgazdasági szakértőjének, a Kádár-korszak sikeres agrárszakemberének és miniszterhelyettesének nyilatkozatából. 13

14 A másik oldalon (s ezek a nézetek a Szabadságban is teret kapnak), az előző rendszernek nagyszerű vívmányai vannak, amelyeket a jelenlegi rendszerváltás (ellenforradalmi restauráció) meg akar semmisíteni, s a baloldalnak (benne a Munkáspártnak elsősorban) ezt meg kell akadályoznia. Mindkét véglettel vitatkozni kell. Nem igaz az, hogy az elmúlt évek csak romboltak, de az sem igaz, hogy az országon segítene a hitelét vesztett, idejétmúlt politikai-gazdasági rendszer toldozgatása-foldozgatása. Az elért vívmányokat nagyrészt maga a rendszer koptatta el. A baloldalnak a feladata, hogy e vívmányok létrejöttének és elkopásának tanulságait levonva alakítsa politikáját új, korszerű vívmányok kivívása érdekében, s ne engedje, hogy a vívmányok tagadása segítségével olyasmibe rángassák az országot s a népet (mely mindenki számára hivatkozási alap), ami újabb katasztrófához, az emberek újabb szenvedéseihez vezet. Milyen vívmányokról van tehát szó? A teljesség igénye nélkül íme a legjellegzetesebbek. 1) A nagy történelmi igazságtétel nevében megfosztották tulajdonuktól azokat, akik e tulajdont saját önző céljaikra használták fel, tönkretéve nem csak azokat, akik munkájukkal e tulajdont gyümölcsöztették, gyarapították, de az országot is. A szét nem osztható termelési eszközöket (bankokat, gyárakat, bányákat) köztulajdonba vették, a földeket kiosztották azoknak, akik azokat megművelik. Ez vívmány, hiszen a magántulajdon a nagy válságban óriási munkanélküliséget és nyomort okozott, a hadiiparra orientálódva nagyban hozzájárult a háborúba sodródásunkhoz. Ugyanakkor súlyos, szinte helyrehozhatatlan hibák is történtek. A túlállamosítás következtében gyakorlatilag kiírtották a kisárutermelést, a kiskereskedelmet. A köztulajdonba vett termelési eszközök nem váltak társadalmi tulajdonná, mert szolgai módon lemásoltatott a sztálini adminisztratív-tervutasításos rendszer és a köztulajdon állami közigazgatási tulajdonná változott, amelynek szinte semmi köze a társadalmi tulajdonhoz. 2) Vidéken létrejöttek a korszerű mezőgazdasági termelőszövetkezetek, a termelékeny nagyüzemek. Ez eredetileg tényleg nem volt vívmány. Sztálin a kolhozrendszerrel gyarmati rabságba döntötte a szovjet parasztságot nagyszabású modernizációs elképzeléseinek megvalósítása érdekében. Akik joggal ítélik el a sztálinizmus szörnyű bűneit, csak arról feledkeznek meg, hogy ezek a bűnök ugyanazok, mint amit az imperializmus a gyarmati népek ellen követett el. Ha cinikusak akarnánk lenni, akkor azt mondhatnánk, Sztálin legfőbb bűne az, hogy míg a legtöbb gyarmatosító ország (nem mind) meggazdagodott, a sztálini Szovjetunió saját népe gyarmatosításából nem gazdagodott meg. Persze az imperialisták volt gyarmatai sem dúskálnak a jólétben. A magyar termelőszövetkezetek azonban nem kolhozok. A Kádár-rendszer egyik legnagyobb vívmánya a falu szocialista átalakításának a kolhozosítástól alapvetően különböző megoldása. Tényekkel lehetne bizonyítani,hogy a hatvanas évek kollektivizálása pozitívan különbözött az ötvenes évek kolhozosításától, de nem ez a célja ennek az írásnak. A Kádár-rendszer termelőszövetkezetei igazi szocialista módon integrálták a köztulajdont a magánkezdeményezéssel (háztáji gazdaságok), a mezőgazdasági tevékenységet az iparival (melléküzemágak). Ezzel a rendszerrel mezőgazdaságunk igen közel került Európához, nagyban növelte az egész nép életszínvonalát. Ezt a talán legértékesebb vívmányt sok hatás koptatta. 14

15 Olyan helyeken is termelőszövetkezetet szerveztek, ahol más szövetkezési forma alkalmasabb, illetve a magánfarm is hatékonyabb lehetett volna. Az adminisztratív-tervutasításos rendszer az 1968-as reform 1972-es visszarendeződése után egyre jobban begyűrűzött a mezőgazdaságba. Rengeteget ártott a szétnyíló agrárolló is. 3) Ingyenes oktatás, ingyenes orvosi ellátás. A Horthy-rendszer örökségét a legjobban József Attila hallhatatlan sorai írják le: Ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn, öngyilkosság, lelki restég, mely, hitetlen, csodára vár... Az (akkor) új rendszer ezt az örökséget a lehető legrövidebb idő alatt fel akarta számolni. S tette ezt nem egészen eredménytelenül. Egy sor olyan népbetegséget, amely évszázadok óta pusztította a népet, néhány év alatt visszaszorított. Igen rövid idő alatt minimálisra csökkentette az analfabétizmust, sok ezer munkás és paraszt fiatal továbbtanulását tette lehetővé. Eközben itt is súlyos tévedések, hibák történtek. Az oktatás és az egészségügy irányítói a tervutasításos rendszer szellemében mennyiségi eredményekre törekedtek csupán, s figyelmen kivül hagyták a minőségi szempontokat. A tömeges képzés mennyiségileg igen hatékony formáját, a porosz oktatási rendszert vették át, elsorvasztották a jóértelemben vett elitnevelést. A tanító, tanár tömegnevelővé silányult. Ehhez járult még a sztálinista politikai gazdaságtan ostoba és kártékony dogmája a nem termelő szféráról, illetve annak gyakorlati alkalmazása, a hirhedt maradványelv. Körülbelül ugyanezeket lehet elmondani az egészségügyről is. Itt nagyon sokat ártott a társadalombiztosítás beolvasztása az állami költségvetésbe. Ez és a maradványelv vezetett a mennyiségi tömeggyógyászat által kizsigerelt egészségügy teljes lerobbanásához. 4) Végül, de nem utolsó sorban, megemlítem, hogy az elmúlt rendszer a Horthyrendszer szörnyű lakáshelyzetének megjavítását is megkísérelte. E sorok írója szemtanúja volt a rosszemlékű Mária Valéria telep villanegrái, kátránypapír-barakkjai eltüntetésének s a József Attila lakótelep születésének. Itt is a javító jó szándék átfordulása megfontolatlan mennyiségi hajszába, a gyors, de rossz minőségű és drága betonpaneles építkezés favorizálása vezetett a lakásprobléma újratermelődéséhez és akuttá válásához. No meg a kész lakásállomány kezelésének elhanyagolása. Csak el ne feledjük, ez sem előzmény nélkül való. E sorok írója most a Józsefváros egy régi bérházában lakik. A ház több mint száz éves, és az ostrom utáni gyors renoválást leszámítva csak a külső villanyvezetékeket cserélték ki a hatvanas években illetve a körfolyosó betonblokkjainak repedéseit ragasztották meg tavaly. Egyéb épület-karbantartás nem történt rajta. Több mint száz éve. Nagy bűne az elmúlt rendszernek, hogy negyven évig hagyta pusztulni az ország lakásállományát. 15

16 Tetszik tudni, a cigány veri a legkisebb fiát... Budapest, 1990.július 22-én (nem jelent meg) 16

17 ÚJ TITKOK TRIANON KÖRÜL avagy hogyan bánt el Raffay Ernő a Magyar Tanácsköztársasággal.. Szenzációs könyvet hirdet a Blaha Lujza tér felett lengedező reklámzászló - könyvet, amellyel Sinkovits Imre színművész úr az igazságot tarja a kezében: az igazságot a trianoni diktátumról. A könyv sok kevéssé ismert dokumentum közlésével valóban érdekfeszítő olvasmány, jóllehet a hírveréssel ellentétben nem tarthat igényt a tabu körüli hallgatás megtörésének dicsőségére, hiszen például Ormos Mária kitűnő, nivódijas könyve, a Padovától Trianonig 1984-ben már a második kiadásban jelent meg. Raffay Ernő könyve két vonatkozásban különbözik jelentősen Ormos Mária monográfiájától. Az egyiket ki-ki ízlése szerint ítélheti előnynek vagy hiányságnak: Ormos Mária már-már hűvös tárgyilagosságával szemben Raffay Ernő alig titkolt szenvedélyességgel közeliti meg a témát. Nekem bajom tulajdonképpen csak a másik különbséggel van. Ez a különbség azért fontos, mert Ormos Mária könyvét - annak ellenére, hogy alig harmadába került - valószínűleg sokkal kevesebben olvasták, mint ahányan a kitűnően reklámozott Raffaykönyvet fogják elolvasni. A különbség pedig az, hogy míg Ormos Mária könyvének több mint egyharmadát a párizsi békekonferencia és a Magyar Tanácsköztársaság, illetve az ellene szervezkedő ellenforradalom viszonyának szenteli, addig Raffay Ernő 190 oldalas könyvéből nem egészen 1 azaz egy oldalnyi teret szánt a magyar történelem e 133 napjának. Mondhatnánk ugyan azt, hogy ez természetes, hiszen a kommunista-szocialista történész szükségszerűen más hangsúlyokkal közeliti a témát, mint a polgári-demokratikus platformon álló, ám itt nem erről van szó. Kissé talán eltúlozva: az 1919 március 21 és augusztus 2 között történtek kihagyása Trianon történetéből olyan, mintha a második világháború történetéből kihagyták volna a keleti front történéseit. Lehet, hogy Kun Béla és társai egyáltalán nem álltak a területi integritás alapján (Raffay E. Trianon titkai 100. oldal). Viszont tény, hogy a magyar területekre a békeszerződés döntése előtt, tehát nemzetközi jogilag feltétlenül jogtalanul behatoló kisantant-csapatokkal szemben komoly fegyveres ellenállást csak a Vörös Hadsereg tanúsított. Valószínűleg az sem túlzás, hogy Magyarország történetének egyik mélypontja Budapest román megszállása. Ám nem elfelejthető, hogy a románok Budapest megszállása előtt a Vörös Hadsereggel álltak harcban, a megszállást nem magyar katonai akció következtében szüntették meg, és a románok kivonulása után az a Nemzeti Hadsereg vonult be Budapestre, amely sem a kisantant-csapatokkal, sem a Vörös Hadsereggel nem került nyílt fegyveres konfliktusba soha. Raffay a könyve címében Trianon titkait ígéri felfedni, de egy olyan izgalmas kérdést, mint azt, hogy a románok hirtelen miért hagyták el Budapestet, igen szűkszavúan intézi el: Aztán megtörtént a kivonulás (Trianon titkai 107. oldal). E kivonulás után vonult be a bűnös Budapestre Horthy Miklós Nemzeti Hadserege, melynek csapatai mindenütt megtarttatják és megtartják a rendet (ugyanott). Ormos Mária könyvéből azt is megtudjuk, hogy ezek a csapatok nem hogy nem gyakoroltak nyomást a román megszállókra, hanem ellenkezőleg, a román hadvezetés engedélyével mozoghattak a pacifikált Dél-Dunántúlon. Eddigi ismereteink szerint a Siófokon berendezkedett Horthyfőhadiszállás féktelen fehérterrort valósított meg antiszemita atrocitásokkal fűszerezve. Természetesen Raffay Ernő témája nem követeli meg, hogy kitérjen annak a ténynek az 17

18 ismertetésére vagy cáfolatára, mely szerint a darutollas Nemzeti Hadsereg által megtarttatott és megtartott rend nagyságrendileg több áldozatot követelt, mint a román megszállók atrocitásai, de ha valóban Trianon titkainak feltárására vállalkozott, akkor arra mégiscsak választ kellett volna keresnie, hogy a keresztény kurzus (mely egyébként büszkén nevezte magát ellenforradalminak) milyen erkölcsi alapon küzdött a méltányos békéért, miközben fegyvertelen magyarokat gyilkolt, s a kisantanttal harcolt vöröskatonákat internált? Bár Raffay - úgy tűnik - ezt az erkölcsi alapot magától értetődően meglévőnek posztulálja, a bizonyítékot, hogy ez koránt sem magától értetődő, kiáshatjuk a könyvből két jellemző nyilatkozatrészlet összevetése révén. Az egyikben a párizsi román követség próbálja igazolni Nagy Románia létjogosultságát: Mi vagyunk az utolsó bástya a bolsevizmus ellen... (Trianon titkai 85. oldal). A másikban Heinrich Ferenc magyar miniszter érvel sajátosan nemzeti jogaink mellett: Mi magyarok sohasem mondunk le a Felvidékről, a Kárpátokról vagy Erdély bérceiről... a bolsevizmust gyökeresen kell megfojtani... (Trianon titkai 108. oldal) Milyen ismerős konstelláció! Egy ma kevésbé népszerű szerzőpáros már irt valami hasonlóról: Akad-e ellenzéki párt, amelyről a kormányon levő ellenfelei nem híresztelték, hogy kommunista, akad-e ellenzéki párt, amelyik nem vágta vissza a kommunizmus megbélyegző vádját a haladottabb ellenzékieknek éppúgy, mint reakciós ellenfeleinek? (Marx-Engels A kommunista párt kiáltványa) Mellesleg, mintha hasonló jelenségek ma is előfordulnának olykor-olykor... Egy személyes vallomással kell folytatnom. Amikor attól tartok, hogy Raffay Ernő könyve fehér foltok eltüntetése mellett új foltokat fehérit ki hazánk történelmében - elfogult vagyok. Apám (kinek késői gyermeke vagyok) 1919 tavaszán-nyarán fegyverrel védte a Tanácsköztársaságot a román intervenció ellen. Bátyja, a törökszentmiklósi direktórium tagja szintén harcolt a románokkal. Ám nagybátyámat nem a románok, hanem Franczia-Kiss Mihály darutollas legényei verték agyon. Apámat sem a románok internálták, hanem a Nemzeti Hadsereg tartotta fogva a fegyverneki internálótáborban, közvetlenül a főméltóságú kormányzó kenderesi birtokai mellett. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a fegyverneki, hajmáskéri, zalaegerszegi meg a többi internálótáborok méltó elődei voltak Recsknek és társainak, semmivel sem voltak ezeknél kellemesebb üdülőhelyek). Talán mégis elhiszi az olvasó, hogy nem elfogultságból tartom egyoldalúnak Raffay Ernő könyvét, amely (joggal) marasztalja el a kommunista diktatúrát a nemzetiségi problémák elbagatelizálásában, tabuvá változtatásában, de elbagatellizálja (elősegítve ezzel a kérdés tabuvá válását) Trianon nyilvánvalóan antibolsevista vonatkozásait (amelyek túlmutattak Magyarország határain), a szegedi ellenforradalmi kormány és a bécsi ABC (antibolsevista komitét - e két szervezet prominens tagjai adták a gróf Apponyi vezette párizsi küldöttség többségét) felettébb titokzatos szerepét a Trianonhoz vezető folyamatokban. Talán nem elfogultság, ha felettébb bizarrnak tartom, hogy Raffay behatóbban foglalkozik gróf Apponyi Albert ruhatárával, mint az 1919 március 21-től augusztus 2-ig terjedő időszakkal, annak katonai és politikai történéseivel. Mintha Trianon igazi titkát nem feltárni, hanem még jobban eltemetni akarná. Budapest, január 27-én (megjelent:új FÓRUM) 18

19 ÚJ FÖLDOSZTÁS VAGY RÉGI CSELÉDSORS Némely pártok, mindenekelőtt a két kisgazdapárt, a falu szavazatait a termelőszövetkezetek ócsárlásával, az 1947-es birtokviszonyok visszaállításának ígéretével kívánják megszerezni. A termelőszövetkezeteket a parasztság kirablása eszközeként tüntetik fel. Ennek logikája eléggé világos. Mivel a jelenlegi közhangulat egyik domináns eleme a jogos antisztálinista érzelmek antikommunista hisztériává korbácsolásának (nem eredménytelen) kísérlete, azért a magyarországi termelőszövetkezetek azonosítása a sztálinizmus egyik legborzasztóbb teremtményével, a kolhozrendszerrel igen hatásos propagandaeszköznek bizonyulhat. Egyetlen hibája, hogy velejéig hazug. Aki egy kicsit is ismeri a szovjet kolhozrendszert, amely a hruscsovi reformok ellenére szinte változatlanul őrizte meg sztálinista vonásait (minimális vagy semmi háztáji, kötelező tervutasítások, vetési tervek, a vezetők felülről való kinevezése, stb.) annak tudnia kell, hogy a hazai termelőszövetkezetek minden fogyatékosságuk ellenére még csak nem is hasonlítanak a szovjet kolhozokra (ellentétben az 50-es évek tszcs-ivel, amelyek a kolhozok elég pontos kópiái voltak, bár még azoknak is volt némi magyaros színezete). A részletező elemzésre itt persze nincs helyünk, a különbségeket az a tény is megvilágítja, hogy amíg a szovjet mezőgazdaság összeomlása 1965 óta különböző intenzitással folyik mindenféle paternalista intézkedések ellenére (vagy talán azok miatt - is), addig akit nem vakítanak el hataloméhes pártérdekek, annak el kell ismernie, hogy a magyar mezőgazdaságnak a hatvanas-hetvenes évek fordulóján nemzetközileg elismert eredményei voltak. Természetesen az is vitathatatlan, hogy a zavaros, nem demokratikus tulajdonviszonyok, a szövetkezetek irányításának antidemokratikus elemei ezeket a sikereket törékennyé tették. Viszont ezeket a sikereket még a hetvenes évek visszarendeződési folyamatai sem tették semmissé, pedig annak talán a legsúlyosabb támadása a szövetkezetek önállósága ellen irányult. A magyar mezőgazdaság sikerei a hatvanas-hetvenes években minden torz vonás ellenére a magánkezdeményezés és a társadalmi tulajdon integrációjának egy ígéretes lehetőségét mutatták fel. Az új földosztás apostolai elhallgatnak egy fontos tényt: a mezőgazdaság súlyos bajait a hetvenes évek visszarendeződésének nem a direkt termelőszövetkezet ellenes támadásai okozták alapvetően, hanem a sztálinista iparpolitikához való visszakanyarodás által szélesre tárt agrárolló. A tsz ellenes támadások inkább csak az ideológiai függöny szerepét játszották. A hetvenes évek végén már hiába vonták vissza ezeket, a szélesre nyílt agrárolló már elviselhetetlen teherként nehezedett a mezőgazdaságra. Az új földosztók antikommunista logikája szerint ezt nem elhallgatni kellene, hanem világgá kiabálni, hiszen az agrárolló szétnyitásáért a felelősség kétségkívűl a Lázárkormányt terheli. Vajon miért hallgatnak mégis? Mert ha az agrárollóról beszélnének, akkor arra kellene programot adniuk, hogy hogyan lehetne azt újra összecsukni, ami elsősorban iparpolitikai kérdés. Arra kell gyanakodnunk, hogy az új földosztók nem sietnek az agrárollót becsukni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a szétnyílt agrárolló bár halálos szorításban tartja a nagyüzemeket is, de letaglózó ereje éppen a törpegazdaságokkal szemben van. A recept egyszerűnek tűnik. Előbb fel kell heccelni a termelőszövetkezetek tagjait, hogy azok támogassák a szövetkezetek szétverését, majd az 1947-es birtokviszonyok állítólagos visszaállításával (ami 42 év elmúltával aligha vehető komolyan) gazdálkodni alig vagy egyáltalán nem tudó törpebirtokosok kezébe adni a földek többségét. Közben az új 19

20 iparpolitika az agrárollót csak viszonylag lassan fogja összezárni, viszont gyorsan fog jelentős munkanélküliséget teremteni. Az új birtokosok a még meglévő agrárolló és a már megjelenő munkanélküliség (illetve a belőle fakadó fizetőképes kereslet visszaesés) kettős szorításába kerülve, de nem rendelkezve a történelmi parasztság hagyományos ragaszkodásával a földhöz, nem fogják elviselni a rájuk szakadó terheket és szabadulni igyekszenek az újonan kapott birtokuktól. Ekkor virrad fel az új földosztók napja! Bagóért lehet majd közép- vagy akár nagybirtokot összevásárolni. A megmunkáláshoz szükséges munkaerőt olcsón fogja szállítani a munkanélküliség és az elszegényítő infláció. Mire a parasztság észbekap, már új, magánnagyüzemek cselédei lesznek. Ekkor már késő lesz arra gondolni, hogy jobb lett volna új alapokra helyezve megőrizni a szövetkezeti nagyüzemeket, úgy, hogy a tagság annak valóban tulajdonosa lehessen. A masszív szövetkezetellenes propaganda meghozza kinek édes, kinek keserű gyümölcsét. Nem tudom elhessenteni magamtól a gyanut, hogy azoknak a zsebében, akik oly lelkesen, és hangosan agitálnak az 1947-es birtokviszonyok visszaállításáért, ott cincognak a földfelvásárlásra szánt forintok (vagy esetleg más, keményebb fizetőeszközök). Ám bízom a magyar parasztság, a magyar falu józan eszében, abban, hogy nem hagyja magát egy új földosztással a régi cselédsorsba visszataszítani március 1-én (megjelent:új FÓRUM) 20