História Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Átírás

1 História

2 História Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

3 Tartalom Trianon öröksége Képek A függetlenség ára Képek Kronológia, Békecsinálók, Képek Szent István vármegyéi Képek Egy különös középkori per Képek Kislexikon (horvát-szlavón-dalmát bán, kincstartó, ítélõmester, legátusi bíróság) Magyarország a modern román kultúra bölcsõje Képek Harckocsigyártás a náci Németországban Képek A román forradalom és Magyarország, Képek Az elnök halála Képek Megtalálták az elsõ kínai császár palotáját Képek Várak, térképek a török korban Képek iii

4

5 1. Trianon öröksége ÉVFORDULÓ GLATZ Ferenc Trianon öröksége Négy térkép* 1. térkép. A Monarchia és felbomlása ( ) A nemzetek szállásterületének és a területigazgatási egységeknek (államoknak) határai sohasem estek egybe Európában. Európa nyugati felén a 19. században az ipari-technikai forradalom és a modern területigazgatási technika, a közkultúra szintjének emelkedése megkívánta az egységes érintkezési nyelvi eszköz kialakítását és ugyanakkor az állampolgári közösséget összekötő identitási szálak, azaz az állampolgári tudat erősítését. Nyugat-Európában érvényesült e modern államnemzeti elv, amely az államnyelv ismeretét megkövetelve, mindenekelőtt az állami közoktatás eszközével, az állam területén a kisebbségi nyelvi kultúrákat visszaszorította. A nyugat-európai társadalmakban az állampolgári identitás győzött a polgárok más identitása (etnikai, vallási) felett, amely egyeduralmat majd csak a század végén a szocialisták igyekeztek megdönteni: a szociális identitást helyezve mindenek fölé. Angliában, Franciaországban, Németországban e modern közösségszervező erő jegyében süllyedtek szubkultúrákká az államok területén élő kis nemzeti kultúrák (walesiek, bretonok, okcitánok, szorbok stb.). Sok millió európai polgárt zárva el a teljes körű anyanyelvi képzéstől, szorítva ezzel hátrányos helyzetbe (az alsó szférákba ) a munkaerőpiacon. Európa keleti felén a nemzeti szállásterület és az igazgatási határok elválása a mai napig fennmaradt. Konfliktusok itt is keletkeztek, sőt fegyveres nemzeti háborúk (1848) is, de 1918-ig a Keleti-tengertől a Földközi-tengerig terjedő sávon a Habsburg-, az orosz és a török birodalom sajátos egyensúlyt alakított ki a területükön élő népek között. Ezek soketnikumú, sok század óta működőképes államképződmények voltak, amelyek területén az egyes nemzetek a 19. század első felében létrehozták anyanyelvi kultúrájukat, értelmiségüket. Akulturális modernizáció előbb ment itt végbe, mint a technikai-gazdasági polgárosodás. A térség ipari-technikai modernizálódása a 19. század végén azután felgyorsult, ami megkövetelte a tömeges állami iskolarendszerek kialakítását, a modern ipari-technikai infrastruktúra (vasút, igazságszolgáltatás stb.) üzemeltetését. Minden egyes, már öntudatra ébredt kis nemzet a térségben azzal az igénnyel lépett fel, hogy anyanyelvükön teljes oktatási képzést kapjanak, és ezzel biztosítsák a szakemberképzést, a versenyképes munkaerő létrejöttét. Ennek a követelménynek még az egyéni szabadságokra építkező Habsburg Monarchia sem felelt meg. Nem adott a területén elő nemzeti kisebbségeknek kollektor nemzeti jogokat. A soknemzetiségű állam előtt a 20. század első éveiben három út nyílott: 1. elnemzetleníti nyugat-európai (liberális) mintára a nemzeti kisebbségeket, tagadva a kollektív nemzetiségi jogokat; 2. területét szétszabdalják a kis nemzetek ún. nemzeti államokra; 3. föderációs államszervezetet hoznak létre. Oroszország megkísérelte a nyugat-európai utat járni sikertelenül. A Habsburg Monarchián belül a föderációs és az elnemzetlenítő irányzatok harca döntetlenül végződött. A tehetetlenség állapotában azután a Habsburg Monarchia által egybefogott területek igazgatási rendszerek sorsát az európai nagyhatalmak katonai-stratégiai érdekei döntötték el. Ezt a döntést hozta meg az első világháború. A 20. század elején a gyorsan fejlődő Németország a században kialakult világrend és érdekszférák újrafelosztását követelte, a háborút azonban látványosan elvesztette. A mellé felsorakozott Habsburg- és török birodalom sorsát is a győztes nyugat-európai nagyhatalmak döntötték el. A Keleti-tengertől a Földközi-tengerig terjedő térségben nyugat-európai típusú államrendszereket hoztak létre, és a területigazgatási alapelveket is a nyugat-európai államnemzeti elvek alapján húzták meg. (Vajon nem elgondolkoztató, hogy ma ezen a sávon, a Keleti-tengertől le az arab sivatagokig robbannak ki a legélesebb etnikai, nemzeti konfliktusok?) A Habsburg Monarchián belül élő magyarság sorsát és a történeti magyar állam sorsát is a világháborút lezáró békék azok között az ún. trianoni béke (1920. június 4.) határoztuk meg. A két nagy, soknemzetiségű birodalom helyén létrejött ún. nemzetállamok csak nevükben voltak nemzetállamok. A területükön élő nemzeti kisebbségek sorsával senki nem számolt. Lengyelországban élt 1

6 ekkor, 1920 után 4 millió ukrán (egyes adatok szerint 6 millió), 2,1 milliónyi zsidóság (más statisztikák szerint 3,2 milliónyi), több mint 1 millió német, 1 millió belorusz. Csehszlovákiában 3,1 millió német, félmillió ukrán, 750 ezer magyar. Az új Romániában 1,5 millió magyar, 760 ezer német, 640 ezer rutén, mintegy félmillió zsidó és ugyanennyi orosz. Jugoszláviában félmillió német, 470 ezer magyar, hasonlóan albánok, románok, törökök. És mindemellett mindegyik államban százezres nagyságrendben egyéb nemzeti kisebbségek. Nem szólva a volt Törökország területéről, ott is különösen az arablakta vidékekről, ahol az állami határokat soha nem ismerő sivatagi népek között húztak nyugat-európai szakértők nyugati mintára ún. nemzetállami határokat. Az évi békerendszer Európa keleti felén megpróbálta bevezetni a nyugat-európai államnemzeti elvre épülő területigazgatási rendszert. A magyarság hasonlóan az ukránokhoz, a németekhez, a zsidókhoz, a beloruszokhoz a nemzeti vesztesek közé került. (Ezt mutatja be az 1. számú térkép, rajta a nemzetek szállásterületének és az 1910., valamint az évi államterületek határai.) 2. térkép. Az első határrevíziók kora ( ) A évi békerendszer gyengéi már az 1920-as években kiütköztek, s ezt még megalkotói is észrevették. Az előtti kisebbségi konfliktusok, 1920 után felerősödtek: hiszen majd minden nemzeti törekvés mögött állt most már csak éppen a szomszédban nemzetállam, erős sajtóval és értelmiséggel. És ezek a világba kürtölték a lengyelországi ukránirtásokat és etnikai polgárháborút, a németség keserveit az új Csehszlovákiában, Romániában és Jugoszláviában részben Magyarországon, a magyarok jogfosztását Romániában, Jugoszláviában. A megoldást minden sérelmezett fél elsősorban az állami határok újravonásában jelölte meg. De hamarosan nyilvánvaló lett a békerendszer másik gyengesége: a régió szétszakítása több kis államnemzeti egységre, hozzájárult a régió népeinek szociális, anyagi hanyatlásához. A már akkor globalizálódó világgazdaság, az új tömegtermelés kora szabad munkaerő-vándorlást, tágas munkaerő- és fogyasztói piacot kívánt. Előnybe ekkor a nagy területi-igazgatási egységekben élő társadalmak kerültek. Közép-Kelet-Európában éppen ekkor indult ellenkező irányú fejlődés. A kis nemzeti nyomorúságnak nemcsak nemzeti, de szociális deficitje is mutatkozott. Az évi békerendszer első korrekcióját ugyanúgy, mint létrehozását ismét nagyhatalmi politikai döntések váltották ki ( ). A Szovjetunióvisszavette a nagy ukrán kisebbségű lengyel és a nagyon vegyes nemzetiségű romániai-moldáviai területeket, a Baltikumot. Németország egyszerűen felszámolta a csehek és lengyelek államiságát, így úgymond igazságot osztva az e területeken élő német kisebbségnek. A magyar állam kitolta határait északon a magyar többségű vidékek mellett ukrán és ruszin, délen pedig délszláv többségű vidékekre is, és megpróbálta a lehetetlent: Erdélyben a magyar többségű területek magához ragadását. (Ezt, az közötti határkiigazításokat ábrázolja a 2. számú térkép.) Ez a térkép mutatja be: lehetetlen a térségben az etnikai szállásterületek és az állami határok ideális egymáshoz igazítása, mivel a térség évszázadok során teljesen vegyes lakosú lett. 3. térkép. A párizsi békeszerződés (1947) A térség konfliktusai két világháború kirobbanásához szolgáltattak gyújtóanyagot. A második világháború során ezt a tényt Európa politikai vezetői részben tudomásul vették. Új megoldást véltek felfedezni: nem a határokat mozgatták, hanem kezdték a konfliktusokat elsősorban kiváltó nemzeti kisebbségeket kitelepíteni hazájukból. Mármint azokat, akik még egyáltalán életben maradtak, hiszen a lengyelországi nem lengyel kisebbség, az egész térség zsidósága milliós nagyságrendben esett áldozatul az etnikai, faji tisztogatásoknak. A kitelepítő-elüldöző akciók eredménytelensége és embertelensége azonban hamarosan nyilvánvalóvá vált, a kitelepítéseket abba kellett hagyni. (Ezt a helyzetet mutatja be a 3. számú térkép, most már mutatva, hogy hez képest hogyan tűntek el a nemzeti kisebbségek. De jelezve, hogy még így is éppen elég ellentétalapot őriznek meg.) A térség a szovjet megszállási zóna részévé vált. A szovjet által hirdetett proletár internacionalizmus ideológiája megpróbálta lehetőleg nem tudomásul venni a nemzeti identitást. A nyugat-európai immár másfél százados egyoldalú állampolgári (liberális) identitás mellé az új identitástípust, a politikai-ideológiai (kommunista) identitást emelte. Ahogy lazult azonban a proletárdiktatúra ideológiai abroncsa, úgy jelentkezett az etnikai-nemzeti konfliktusok továbbélő-megújuló feszítő ereje. A nemzeti összetartozás-tudat erősítése szovjetellenes demokratikus 2

7 hangsúlyt is kapott. A szovjet rendszer felbomlásának másnapján ismét elszabadultak az államok kisebbségei és többségei közötti harcok. 4. térkép. Az újabb békerevízió ( ) Az közötti 70 esztendőben legalább két tény világossá vált. Az egyikre van szükségünk: a területigazgatási határok nem isteni elrendeltetés -ből keletkeznek, hanem hatalmi politika termékei. Az például, hogy a trianoni magyar államhatár mentén, északon akár Dél-Szlovákia vagy keleten a Partium, ugyanígy délen a Vajdaságban sok-sok száz határ menti magyar többségű település került Szlovákiához, Romániához, Szerbiához az valóban nem isteni elrendelés, hanem hatalmi erőviszonyok kérdése. De az is világossá vált: sem a nyugati, sem a keleti nagyhatalmak, sem a térség államai (beleértve Lengyelországot is) soha nem fogják engedni a trianoni határok újabb revízióját. A másik tény: lehetetlen a közép-kelet-európai térségben a területigazgatási határokat és a nemzeti szállásterületet egymáshoz igazítani. Ezért is ben az évi békeszerződéseknek csak részleges korrekciója következett be: szétesett (ahogy között is) Csehszlovákia és Jugoszlávia. A magyar politikai elitnek még egyszer majd válaszolnia kell arra a történeti kérdésre: vajon megfogalmazott-e világos politikai stratégiát nemzeti és politikai határok keltette konfliktusok feloldására. Mert ez volt a második világháború után az első és egyetlen lehetőség. Vagy kísértett ismét a 20. századi politikánk egyik oly erős hagyománya: nagy szájjal itthon magyarkodunk, de a világpolitikai arénában szükséges lelemény és végrehajtási készség hiányában szenvedünk. Nem, nem a határok módosításának követelését fogja megkérdezni feltétlenül a történész, de azt mindenképpen: volt-e világos cselekvési program? És volt-e tisztázó vita, tárgyalás szomszédainkkal: nem látjuk értelmét a határok feszegetésének (és őszintén nem látjuk értelmét!), de igenis határozott kisebbségi autonómiák lehetőségét követeljük. (A 4. számú térkép tanulmányozása során máris felteszi a nem történész olvasó is e kérdéseket.) * Négy térkép. És hozzáfűzött megjegyzések. Valójában ben rajzoltuk és illesztettük őket egymás mellé. A História akkor megpróbált javaslatot tenni arra, hogyan csökkentsük Trianon örökségének kölcsönös terheit. Magyarokat, románokat, szlovákokat, szerbeket, horvátokat, németeket, ukránokat nyomasztó terheit. A kisebbségi kérdés Közép-Európában tegnap és ma című História-füzetünk tézisei: 1. Közép-Kelet-Európában a területigazgatási rendszer és nemzeti szállásterület évezredes szétválását tudomásul kell venni. Sem a határigazítás, sem a tisztogatás-kitelepítés nem elfogadható, hanem kisebbségi kulturális alapon különböző autonómiákat kell létrehoznunk. (A füzet, amely angolul, németül, románul, szlovákul is megjelent, egy nemzetközi kisebbségi Magatartáskódexet is tartalmazott, javaslatként. Egyébként aktívan részt is vettünk a vajdasági autonómiatervezet elkészítésében.) 2. Második tézisünk: A kérdés ma már az, milyen Európát akarunk? Kívánjuk-e a kisnemzeti kultúrák megmaradását? Felül kell vizsgálni az államnemzeti elv egyoldalú alkalmazását a térségben. Ne lehessen az állam az elnemzetlenítés eszköze. Sem szomszédaink állama, sem a miénk. A jövő az identitáspluralizmusé legyen és ne az egyoldalú állampolgári identitásé. A nemzet és állam egységének nyugat-európai elvének állami eszközökkel való érvényesítése a kisebbségben élő nemzeti kultúrák eltűnéséhez vezet. 3. Föderatív területigazgatási rendszerekre van szükségünk, bennük különböző alapon szerveződő (szakmai, etnikai stb.) autonómiákkal... Ez csak szakmai javaslat volt. De legalább úgy érezhettük: mi nem mulasztottunk. Gyenge vigasz, lehet. És a politikusok?... Kemény kérdés, lehet. De kérdés. 2. Képek 3

8 4

9 5

10 6

11 7

12 1. A függetlenség ára ORMOS Mária A függetlenség ára A magyar történelem jó néhány századára az elnyomás elleni, illetve a függetlenségért vívott küzdelem nyomta rá a bélyegét. A magyarok harcoltak azért, hogy feltartóztassák a törököket, majd miután első felszabadításukat nem tekinthették azonosnak a szuverenitás visszaszerzésével, két ízben is elkeseredett háborút folytattak ennek biztosítása érdekében. Előbb Rákóczi táborában gyülekezve küzdöttek hét kemény éven át a Habsburg-hatalom ellen, majd ben kísérelték meg a függetlenség kivívását. Mindkét esetben elbuktak a küzdelemben, de mindkét küzdelem kompromisszummal zárult, amely a nép és az ország helyzetét elviselhetőbbé tette. Ugyanez mondható el arról a szabadságért és függetlenségért folytatott küzdelemről is, amelyet a magyarok 1956 októberében vívtak. Magukra hagyatva ekkor sem győzhettek, de a forradalom belevéste magát a további történelmi folyamatba mind Magyarországon, mind az ún. táboron belül, sőt a nemzetközi közéletben sem maradt teljesen hatástalan. 1918: szuverén és független állam Kezdjük körképünket az első alkalommal, az évvel. Akadt egyáltalán e honban lélek, aki június 4-re gondolva azt mondta, írta vagy akár csak gondolta volna: hála istennek, végre valóban függetlenek vagyunk! Pedig tény: a trianoni békeszerződéssel együtt Benárd Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd implicite azt az okmányt is aláírta, amely Magyarországot több évszázados szünet után önálló, szuverén és független államként ismerte el. A 16. század óta Magyarországot először 1920-ban ismerték el nemzetközileg, és ez teljessé majd 1921 júliusában, a békeszerződés ratifikációja által vált. A magyaroknak gondolhatta volna bárki, távol a Duna partjától minden okuk meglett volna az örömujjongásra, hiszen elérték, amire évszázadok óta vágytak. Ezzel szemben néhány napos eufóriát követően a magyarok továbbra is kitartottak siratóénekeik mellett, és úgy tűnik, hogy bánatukból máig sem gyógyultak ki teljesen. A békeszerződés ugyanis nemcsak terület, népesség az utóbbin belül több mint 3 millió magyar elvesztésével járt ban, hanem a függetlenedéstől elválaszthatatlan olyan további súlyos nehézségekkel és problémákkal is, amelyek némelyikét máig sem sikerült megoldani. Elsőként az őszi forradalmi-nemzeti mozgalom egy sajátosságát kell említenem. Az október i forradalomban elválaszthatatlanul összefonódott két elem: a szabadság, vagyis a függetlenség utáni vágy, valamint az a követelés, hogy az új állam fizesse meg a négyéves szenvedés árát, és adjon jogokat (általános és titkos választójog), valamint földet. Az első követelmény voltaképpen magától oldódott meg. Mivel a birodalom másik felének német ajkú képviselői már október 21-én kimondták a németlakta területek elszakadását a birodalom többi részétől, majd ezt tették sorra a csehek, a szlovákok, a délszlávok is. Október utolsó két napján Budapestnek már nem volt kitől elszakadnia... A függetlenség az ölükbe hullt. Ezzel szemben azok a követelmények, amelyek a függetlenséggel szorosan összefonódtak és amelyekre nagyon is súlyt helyeztek, és amelyekért úgy érezték valóban megszenvedtek és megharcoltak, a gyors és látszólagos siker ellenére is egyre csak távolodott tőlük. Hiába alakítottak nemzeti bizottságokat, azok nem jutottak hozzá a hatalom morzsáihoz sem. Hiába követelték ki a népköztársaság kikiáltását, a demokratikus választójogot hónapokig nem kapták meg. Hiába bíztak benne, hogy harctéri szolgálataik jutalma egy tisztességes kisbirtok lesz, a földreformtörvény csak nem akart megszületni. Mire végre a Berinkey-kormány (1919. január március 20.) a vonatkozó rendeleteket kiadta, már késő volt. Késő volt részben azért, mert elfogyott a türelem, részben pedig amiatt, hogy addigra már az ország mintegy kétharmada megszállás alatt állt, és e tény szertefoszlatott minden bizalmat és illúziót. Három-négy hónap elég volt hozzá, hogy ettől a függetlenségtől mindenkinek alaposan elmenjen a kedve. Önálló magyar hadsereg A közös hadsereg vezetése között kicsúszott a magyarok kezéből. Mivel a honvédség viszont mind létszámában, mind felszerelésében, mind irányultsága szerint alkalmatlan volt arra, hogy önálló hadseregként léphessen fel, az átszervezés már ebből az okból is elkerülhetetlen volt. Ehhez hozzájött még a bizalmatlanság, 8

13 amelyet az újonnan élre kerülő politikai elit táplált a régi tisztikarral szemben, és ez azt eredményezte, hogy magyar hadseregről sem ekkor, sem ezt követően még hosszú évekig a szó valódi értelmében nem lehetett beszélni. A hadsereg a háború végén szétbitangolt. A közlegények egy része hazaóvakodott, más részük bandákba csoportosulva fosztogatott és nemegyszer gyilkolt, mert a hazafelé vezető úton, amely hetekig is eltartott a MÁV összeomlása miatt, nem volt sem élelme, sem pénze csupán fegyvere. A fiatal tiszti állomány egy része felcsapott nemzetőrségi, népőrségi, polgárőrségi stb. parancsnoknak, vagy éppen a munkásőrségeknél vállalt missziót, majd elkezdődött más részük összecsoportosulása az ellenforradalmi gócokon. E kétségbeejtő zűrzavar érintette az állam biztonságának és védelmi képességének kérdését, benne volt az önállósulás árában. Évek teltek el, amíg majd a Szegeden és Feldbachban gyülekező, a Tanácsköztársaság területén szervezkedő ellenforradalmi magokból egy többé-kevésbé egységes hadsereg kialakult az 1920-as években, magába olvasztva egyébként a Tanácsköztársaság szolgálatába állt tiszti állomány jelentős részét is. (Ma már tudjuk, hogy a Horthy-korszak későbbi főtiszti állománya nem kis részben éppen az utóbbiakból állt.) Az árat ráadásul e kérdésben tovább is fizetni kellett. Részben a trianoni béke, részben az anyagi szűkösség miatt a hadsereg modernizálása1938-ig egyáltalán nem, ezt követően csak kis részben történt meg. A lábra állított hadsereg 1945-ben azután két részre szakadt, és csak a háború befejeződése mentette meg attól, hogy a Szálasi-kormány által Ausztriába, illetve Németországba vezényelt magyar egységek szembetalálkozzanak a frontvonalon a debreceni ideiglenes kormány által megszervezett, szintén magyar csapatokkal. Ezt követően a hadsereg kérdésében merőben új problémák láttak napvilágot, amelyeket már nem a függetlenség áraként, hanem a függetlenség újbóli elvesztésének következményeként lehetne tárgyalni. A gazdaság átalakítási kényszere A magára maradt kis Magyarország azonban a legnagyobb árat vélhetően a gazdaság területén kellett hogy megfizesse az elnyert függetlenségért. Közismert, hogy az ipar elvesztette addigi nyersanyagforrásait és fogyasztópiacának nagy részét. Kevésbé ismert azonban, hogy e tény a gazdaság egészének átszerkesztésére irányuló kényszerrel járt, amelyet voltaképpen a társadalom egésze máig nem emésztett meg. Részleges átalakítására sor került az 1920-as években, azután az 1950-es, majd az ún. új gazdasági mechanizmus keretében az 1960-as évek végétől egy ideig, hogy a sort az 1990-ben elkezdődő negyedik átstrukturálás kövesse. Hetven év leforgása alatt tehát a gazdasági élet normális, nyugodt menetét négy alkalommal súlyosan megzavarták, a folyamatokat megszakították! Az első átszerkesztés, 1920 után, rendkívül súlyos körülmények között ment végbe, és mindvégig hiányos maradt. Az ország ekkor vált exportorientálttá, ami annyit jelentett, hogy át kellett (volna) állnia olyan termelési ágakra, amelyek termékei a világpiacon eladhatók. Az exportban továbbra is a mezőgazdaság dominált, ugyanakkor alig modernizálódott. Az agrárhozam továbbra is döntően gabonában és fel nem dolgozott húsáruban jelentkezett, ami iránt viszont a kereslet számos okból drámaian csökkent. Az ipar fő problémája a befektetési tőke hiányában állt. Az 1925-től befolyó, egyébként nagy összegű külföldi kölcsönök legnagyobb része egészségügyi, kulturális és infrastrukturális beruházásokra irányult. A lassan fejlődő ipar nem volt képes felszívni a falvakban nyomorgó, a termelés és az élet peremére szorult, gazdasági szempontból pedig valójában fölösleges tömegeket után következett be a második nagy átstrukturálási folyamat: a központilag vezérelt, nagyipari orientáltságú és önmagában véve nagy sikertörténeteket is felmutató ipari konstrukció normális piaci körülmények között megbukott. Az 1990-es években hatalmas tömegű működő tőkének is megvan a maga ára... Földtulajdon, birtokszerkezet 1918-ban a földtulajdonviszonyok kérdése nem volt újkeletű probléma, és közvetlenül nem is értelmezhető a függetlenség áraként. Közvetve azonban igen. Először a Berinkey-kormány idején fogadtak el egy reformtörvényt, amely a súlypontot az életképes középbirtokra tette, és a kisajátításokat 500 kat. holdon felül tervezve, azt teljes kártalanításhoz kötötte. Ebből azonban semmi sem lett. A kormányzótanács április 3- án bocsátott ki egy újabb rendeletet (a XXXVIII. sz. rendelet), amely viszont ésszerűtlensége miatt okoz fejtörést annak, aki megkísérli megmagyarázni. A gazdagparaszti birtokok kivételével lényegében véve az egész földterületet államosították, és a gazdálkodást továbbra is a korábbi tulajdonosok, illetve a korábbi jószágigazgatók, intézők stb. kezén hagyták. A birtokviszonyok tehát úgy változtak meg, hogy abból a falusi 9

14 szegénységnek semmi haszna nem volt, és a termelési feltételek mit sem módosultak. Hosszú huzavona után az 1920-as években valóban végrehajtottak egy szerény reformot, ennek azonban csupán az volt a következménye, hogy jelentősen megnőtt az életképtelen apró parcellák száma. A valóban nagy, átfogó reformra 1945-ben került sor, ám az elaprózott földbirtokkal szintén nem sok remény lehetett a túlélésre. A szocialista tábor körülményei között 1949 után az erőszakos és jogelvonással társított, központilag irányított kényszerszövetkezetek létesítésére került sor, amelyek azután nagyrészt álpiacokon mozogva szintén nem voltak alkalmasak a kellő mértékű és szintű modernizálásra. Az 1960-as évektől kezdve mutatkoztak enyhítő körülmények az állami gazdaságoknak és a szövetkezeteknek nyújtott némi mozgásszabadság, továbbá elkötelezett kiváló szakemberek működése és az ún. háztáji jóvoltából. De a mezőgazdasági struktúra lényegi merevségén, az egyéni ösztönzők hiányosságain és a termékstruktúra világméretekben inkompatibilis voltán mindez keveset változtatott. Végül az 1990-es nagy fordulat után végrehajtott kárpótlási rendszer és magánosítási folyamat sem fordította meg máig az immár több évszázados rossz mezőgazdasági trendet. Az 1918-ban felbukkant nagy kérdőjel e tekintetben azóta is fennáll, és az árat előbb vagy utóbb meg kell fizetni. Független pénzügy, eladósodás A hiányok körében szerencsére akadt olyan is 1918 után, amelynek felszámolásában a magyar állam jeleskedett az 1920-as években. A pénzügyekre gondolok. Magyarországnak nem volt önálló nemzeti bankja, sem saját valutája, és természetesen a nemzetközi pénzügyekben sem rendelkezett tapasztalatokkal. Másfél évet vett igénybe a költségvetés egyensúlyának megteremtését szolgáló népszövetségi kölcsön biztosítása (1925), amelynek legnagyobb jelentősége abban állt, hogy megszületett a Magyar Nemzeti Bank, létrejött évszázadok óta az első magyar fizetési eszköz, a pengő, amely 1938-ig nagyjából stabil is maradt, valamint feloldották a magyar vagyonra kivetett zálogjogot, így lehetővé vált a külföldi tőke megjelenése az országban. Nem kerülte el azonban az ország az eladósodás ijesztő mértékét, sem 1918 után, sem az 1990-et megelőző és azt közvetlenül követő években. Ennek okai részben eltérőek voltak, de közös vonatkozásuk is volt annyiban, hogy a dolgok mélyén mindkét esetben a gazdaság alacsony teljesítőképessége állt. Az 1920-as években ez úgy jelentkezett, hogy a búzaár esése és a gabona tetemes részének eladhatatlansága miatt a kereskedelmi mérleg rendszeresen deficites lett, ami minduntalan felborulással fenyegette a költségvetést is. Újabb és újabb kölcsönökre volt tehát szükség a lyukak betömése érdekében, úgy hogy a szakemberek 1928-ban már adósságcsapdáról beszéltek. (Érdekes, hogy ez a kifejezés ekkor, nem pedig az 1980-as években született, miként az ember hinné.) Hasonló hiány jelentkezett a Kádár-korszak időszakában is ennek azonban némileg más volt a motivációja. Kádár János 1956 után úgy gondolta, hogy a nép számára az a legfontosabb, hogy egzisztenciális biztonságban érezze magát, és egy kicsit mindig többet pakolhasson a kamrába. Ha ezt az állam biztosítja, úgy a szabadság fokával és mértékével már nem, vagy keveset törődik. Az adósságtömeg 1990-ben meghaladta a 20 milliárd dollárt, és az első demokratikus kormány négy év leforgása alatt ezt közel 32 milliárdra növelte. Nem kétséges, hogy a függetlenség áraként előbb vagy utóbb ezt az árat is meg kell fizetni... Saját külügyi hálózat 1918-ban magyar külügyminisztérium, diplomáciai és konzuli testület, valamint kapcsolatrendszer nem létezett. A magyar politikai elit érdemben nem is foglalkozott külpolitikával, a közélet pedig elvesztette nemzetközi horizontját. Még a semleges államokban sem rendelkezett külügyi kérdésekben jártas emberekkel, megakadályozva így az érdemleges informális kapcsolatok létesítését, az információszerzést, a politikai lobbizást is. Voltaképpen hihetetlen improvizálásokra, illetéktelen helyek beavatkozásaira, dilettáns lépések és javaslatok tucatjaira került sor. Évekig tartott, mire a külügyminisztérium több lett egy épületnél, és valóban irányító intézménnyé vált. A külügyek terén majd csak Bethlen István kormányzása idején (1921. április augusztus 19.) sikerült rendet teremteni. A későbbiekben a külügyi hálózat még egyszer összeomlott folyamán, hogy azután teljes szovjet alárendeltségben keljen újból életre. E téren ugyan az 1960-as évek derekától kezdve lassú javulásra került sor, és kinevelődött egy kisebb szakértő gárda is, ez mégsem vezetett odáig, hogy a függetlenség másodszori elnyerése pillanatában, 1990-ben a magyar állam megfelelő intézménnyel és diplomáciai hálózattal rendelkezett volna. Az árat e téren újra meg kellett fizetni... 10

15 Szorító nemzetközi körülmények A magyar társadalom és a mindenkori politika az államiság hiányaival, illetve a gazdasági struktúra bajaival 1918 és 1990 között a lehető legelőnytelenebb nemzetközi környezetben küszködött. A két világháború közötti években az amerikai, az angol és a francia gazdasági szféra ugyan jelentősnek tartotta Magyarországot fekvése, bankrendszere, tranzitjellege stb. miatt, e szempontokat azonban a politika minduntalan leseperte az asztalról, mert sem németellenes egyensúlyozó szerepében nem bízhatott, sem bolsevikellenes gátként nem látszott fontosnak, lévén hogy a Szovjetunióval 1939-ig nem volt közös határa. Ennek ellenére Magyarország az as években beépült az európai és a nemzetközi pénzügyi rendszerbe, amihez elsősorban angolszász bankkörök segítették hozzá. Ezt a rendszert azonban a gazdasági válság mindenestől felszámolta. Külpolitikailag majd az olasz fasiszta kormány, illetve a német nemzetiszocialista tervek állították Magyarországot előtérbe de távolról sem annyira, mint amennyire a magyar politikai és katonai elit szerette volna. Mindenesetre az elsősorban politikai szempontok alapján vezérelt német és olasz külkereskedelem révén a magyar eladási nehézségek nagymértékben csökkentek, illetve Magyarország politikai vezetői elhitették: az ország nemcsak kikerült az izoláltságból, de segítséget is kaphat revíziós tervei megvalósításához. A békés revízió eshetősége elől azonban éppen a német nemzetiszocialista kísérlet vágta el végleg az utat. Magyarország ehhez nagymértékben hozzájárult azzal, hogy asszisztált e kísérlethez. A végeredmény azonban nem kizárólag Magyarországtól függött. A viszonylagos nyugati érdeklődés azonban addig tartott, amíg az november végi, december eleji teheráni konferencia nem ejtette a balkáni partraszállás gondolatát. Ezt követően gyakorlatilag a nyugati szövetségesek egyike sem tett semmit annak érdekében, hogy Magyarországot kivonja a szovjet befolyási övezetből, vagy hogy más tekintetben próbáljon a helyzetén javítani. Sztálin számára nagyon fontos volt Lengyelország, továbbá az is, hogy Kárpátalja békés, Beneš által történt felajánlása fejében Csehszlovákia gesztusokat kapjon, valamint az is, hogy Románia belenyugodjon Besszarábia végleges elvesztésébe, bizonyos kompenzáció fejében. Magyarország megbékítése azonban egyáltalán nem szerepelt a tervei között. A háború végére Magyarországnak tehát semmi esélye nem volt sem arra, hogy az ben visszaszerzett területekből bármit is megtarthasson, sem arra, hogy kimaradhasson a szovjet zónából. Ez viszont a mozgási feltételeket még szorosabban behatárolta, mint amennyire az az márciusi német megszállás idejét leszámítva bármikor is történt hősi és egyúttal naiv magyar próbálkozása annak ellenére sem múlt el nyomtalanul, hogy a világ akkori rendjének megbolygatását a nyugati világ nem vállalta magára, így a magyar forradalom szükségszerűen elbukott. A Kádár-féle vidám barakk vagy a gulyáskommunizmus néven is emlegetett magyar rendszer azonban pusztán a belső erők játéka folytán nem épülhetett volna ki. Ennek a hátterében az áll, hogy maga a szovjet hatalom kezdett roskadozni. Az 1980-as évek gazdasági megtorpanása, a pártellenzék és a bázis elégedetlensége, az ellenzék szervezkedése és a Gorbacsov-féle szovjet kísérlet együttesen vezetett oda, hogy Magyarország végül visszavehette azt a függetlenséget, amelyet jogilag és papíron ugyan senki sem kérdőjelezett meg, de amely de facto több mint negyven éven át nem létezett. * Kétségtelen, hogy egy rövid időre az országot ismét magával ragadta az euforikus boldogság, ám a függetlenségről azóta megint csak keveset hallani. Maguk alá temetik a legújabb átszervezéssel, a világban közben kialakult magas színvonalhoz való alkalmazkodással együtt járó és lássuk be a lényeget tekintve elkerülhetetlen bajok és gondok! Magyarország lakossága ismét fizet, fizeti az önállóság árát Képek 11

16 12

17 13

18 14

19 15

20 16

21 17

22 1. Kronológia, PÁRIZS Ágnes Kronológia június 3. Az antanthatalmak nyilatkozata: hadicéljaik közé tartozik Csehszlovákia, Lengyelország és az új délszláv állam létrehozása. augusztus 16. Megalakul a Jugoszláv Nemzeti Tanács. szeptember 6. Megalakul a Román Egység Nemzeti Tanácsa Párizsban. október 5 6. Zágrábban megalakul a Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsa. október 11. Krakkóban megalakul a Lengyel Nemzeti Tanács. október 16. I. Károly osztrák császár kiáltványban jelenti be Ausztria föderatív alapon történő átszervezését, felszólítva a különböző tartományokat nemzeti tanácsuk megalakítására. (A föderalizálás nem vonatkozik a magyar korona országaira, nem érinti a magyar horvát viszonyt.) október 18. Lembergben Ukrán Nemzeti Tanács alakul, mely a Monarchia ukránlakta területeiből kíván önálló államot létrehozni. T. G. Masaryk Pittsburgben (USA) kiadja a Csehszlovák Függetlenségi Nyilatkozatot. október 20. A magyar kormány osztrák magyar perszonálunióra vonatkozó törvényjavaslatot fogad el. október Éjszaka Budapesten megalakul a Magyar Nemzeti Tanács. október 28. Prágában a Nemzeti Bizottság a csehszlovák állam kormányává nyilvánítja magát. október 30. Turócszentmártonban megalakul a Szlovák Nemzeti Tanács és határozatot hoz Szlovákia Csehországhoz csatlakozásáról. november 4. A fiumei Olasz Nemzeti Tanács kimondja a város Olaszországhoz történő csatlakozását. november 7. A szerb hadsereg bevonul a Szerémségbe. november 8. Az ideiglenes csehszlovák kormány parancsára cseh fegyveres alakulatok lépik át a magyar határt, Nagyszombat Trencsén térségében. november 12. Kikiáltják az osztrák köztársaságot. A román hadsereg bevonul Bukovinába. november 13. IV. Károly nyilatkozatban mond le a magyar államügyek viteléről, de a trónról nem. november 17. Az osztrák államtanács bejelenti területi igényét Nyugat-Magyarországra. november 20. A Román Nemzeti Tanács kiáltványa Magyarország románlakta területeinek elszakadása mellett foglal állást. november 22. Kikiáltják az önálló, független Lengyelországot. november 28. Az erdélyi magyarság kiáltványa, melyben Erdély magyar uralma mellett foglalnak állást. december 1 2. Az erdélyi románok gyulafehérvári nemzeti gyûlése kimondja csatlakozását a Román Királysághoz. december 2. A román hadsereg bevonul Marosvásárhelyre, 4-én Besztercére, 7-én Brassóba. december 3. Vix-jegyzék: a magyar kormánynak ki kell üríteni a Felvidéket és átadni Csehszlovákiának. december 5. A Károlyi-kormány manifesztuma autonómiát helyez kilátásba a nemzetiségeknek. 18

23 december 11. Hont, Gömör, Sáros, Szepes, Liptó és Zemplén vármegye küldöttei Kassán kikiáltják a tót köztársaságot. december 24. A román hadsereg bevonul Kolozsvárra. december 25. A Szerb Horvát Szlovén Királyság csapatai megszállják a Muraközt. december 26. A csehszlovák hadsereg bevonul Eperjesre, 29-én Kassára. december 30. A balkáni francia hadsereg csapatai bevonulnak Szegedre, és a Bánátban kordont vonnak a román és jugoszláv hadsereg közé január 1. A csehszlovák hadsereg bevonul Pozsonyba. január 12. A csehszlovák csapatok bevonulnak Ungvárra. január 18. Ünnepélyesen megnyitják a békekonferenciát Párizsban. február 6. Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia képviselői közös memorandumot juttatnak el a békekonferenciához, amelyben Magyarországgal szembeni területi követeléseiket rögzítik. február 26. A párizsi békekonferencián a külügyminiszterek tanácsa Magyarországra vonatkozó határozatának értelmében a magyar alakulatokat majdnem a Tisza vonaláig kell visszavonni. A kiürítendő terület: a Szatmárnémeti Nagykároly Nagyszalonta Arad vonalig román megszállás és közigazgatás alá kerül, míg a másik részén km szélességû semleges övezet létesül. április 23. A román hadsereg bevonul Debrecenbe. április 27. Megindul a csehszlovák hadsereg támadása, Csap és Munkács között találkozik a csehszlovák és a román hadsereg. augusztus 4. Román csapatok bevonulása Budapesre. november A román csapatok kivonulnak Budapestről és a Duna Tisza közéről június 4. A trianoni békeszerződés aláírása. 19

24 1. Békecsinálók, 1947 ROMSICS Ignác Békecsinálók, 1947 Az évi párizsi békeszerződés előzményei Közvéleményünkben makacsul tartja magát az a hit, hogy az évi trianoni és az évi párizsi békeszerződést részben vagy egészben a nagyhatalmak felkészületlensége, mi több, tudatlansága okozta. Más szóval: olyasmiről döntöttek, amelyről nem rendelkeztek beható ismeretekkel, s így döntéseik következményeit sem sejtették előre. Ez azonban tévhit. A nagyhatalmak mindkét esetben pontosan tudták, hogy mit miért tesznek, s azt is, hogy döntéseiknek mi lesz, mi lehet a következménye. Az amerikai tervek Az amerikai elképzeléseknek három lényeges eleme volt: 1. a térség államainak élet- és ellenállóképes szövetségekbe (vámunió, föderáció, konföderáció) tömörítése; 2. a nemzeti-nemzetiségi ellentétek minimalizálása; s végül 3. valamiféle demokratikus rezsim hatalomra segítése az autoriternek tekintett Horthyrendszer helyett. A kelet- és közép-európai regionális együttműködéssel kapcsolatban az amerikai szakértőket két fő szempont vezérelte: a biztonság és a gazdasági ésszerűség. A biztonsági szempont azt jelentette, hogy az elképzelt regionális államszövetséget képesnek akarták tudni mind egy esetleges német vagy orosz, mind egy 1939-et ismétlő német orosz agresszióval szembeni védekezésre. A másik fő szempont, a gazdasági ésszerűség keresése mögött az a feltételezés húzódott meg, hogy egy viszonylag nagy kiterjedésű belső piac nélkül nem lesz lehetséges az egész térségre jellemző krónikus társadalmi feszültségek enyhítése és ennek következtében a demokrácia működőképességének a megalapozása sem. A biztonság és a gazdasági ésszerűség elveiből szükségszerűen következett, hogy az amerikai tervkovácsok kezdetben a lehető legnagyobb és legerősebb egység álláspontjára helyezkedtek. Az 1942 nyarán kidolgozott tervezetek úgy fogalmaztak, hogy az unió magában foglalná Közép- és Kelet-Európa minden államát Oroszország és Németország között, kezdve északon Észtországtól, nyugaton Ausztriáig és délen Görögországig. Tekintettel e nagy régión belüli évszázados történelmi és kulturális különbségekre, a későbbiekben inkább két vagy három kisebb egységre gondoltak: egy balkánira, egy lengyel baltira és esetleg egy dunaira. A dunai államok konföderációjával kapcsolatos vitákban többször felmerült a Habsburg Birodalom újbóli életre keltésének a lehetősége is. Bár kétségtelen, hogy néhányan rokonszenveztek e tervvel, a State Department mértékadó körei végül egyértelműen a restauráció ellen foglaltak állást. A nemzeti-nemzetiségi ellentétek minimalizálása érdekében mindenekelőtt a nyelvhatárok és a politikai határok lehetőség szerinti szinkronizálására törekedett Washington. Rendkívül heves viták és igen alapos tényfeltáró kutatások után 1943 nyarára úgy döntöttek, hogy Magyarország trianoni határait északon, északkeleten, keleten és délen egyaránt módosítani kell Magyarország javára. Mivel nem az 1910-es magyar, hanem az utódállamok 1930 körüli statisztikai adataiból indultak ki, javaslataik egyetlen esetben sem érték el az közötti német és olasz támogatással realizált határváltozások mértékét. A szlovák magyar határ esetében például a javasolt megoldás mintegy 7 ezer km2 visszaadását jelentette volna közel 500 ezer fővel, akiknek a csehszlovák népszámlálás szerint 64%-a volt magyar. (1938-ban az első bécsi döntéssel 12 ezer km2-t kapott vissza Magyarország egymillió fővel.) Erdély, illetve a román magyar határ esetében km2 visszaadása, illetve megtartása vált ajánlott megoldássá. E határ menti sáv lakossága 1930-ban 1 millió 98 ezer főt tett ki, akik közül a román népszámlálás szerint 36% vallotta magát magyarnak. Magyar jugoszláv vonatkozásban egy olyan nagyjából-egészében a Ferenc-csatorna magasságában húzódó osztóvonalban állapodtak meg, amelytől északra, tehát a Magyarországhoz tartozandó területen 486 ezer fő élt. A terület nagysága 6 ezer km2, a magyarok aránya pedig 47% volt. Ahogy a fenti arányszámok is mutatják, román magyar és jugoszláv magyar vonatkozásban egyáltalán nem lehetett megnyugtató etnikai választóvonalat húzni, s tökéleteset Szlovákiában és Kárpátalján sem. A szakértők ezért a határrevíziót az etnikai ellentétek kezelésének csak egyik, de nem kizárólagos eszközének tekintették. A nyelvhatárok és a politikai határok lehetőség szerinti szinkronba hozatala mellett nagy figyelmet szenteltek a lakosságcserének és a kisebbségvédelmi előírások kérdésének is. Úgy gondolták, hogy egy önkéntes, alapvetően az új határok menti lakosságra korlátozódó, többéves és nemzetközileg ellenőrzött lakosságcsere feltéve persze, hogy ez a fenti határmódosításokkal párosulna jugoszláv magyar, rutén magyar és szlovák magyar 20

25 viszonylatban egyaránt tiszta helyzetet teremthetne, és így egyszer és mindenkorra kihúzná a nemzetiségi ellentétek méregfogát. Azoknak a jogairól, akik a határrevízió és a lakosságcsere ellenére mégis idegen uralom alatt maradtak volna lett légyen szó bármely nemzetiségről, egy ugyancsak nemzetközileg szankcionált kisebbségvédelmi kódex gondoskodott volna. A határrevízió, lakosságcsere és kisebbségvédelem együttes alkalmazása az amerikai szakértők felfogása szerint egyetlen esetben látszott félmegoldásnak és ezért elégtelennek: Erdély esetében. Ennek egyik oka a lakosság nagyfokú kevertsége, a másik pedig a több mint félmilliós székelység volt. Feltételezni lehetett, hogy a székelyek önként nem fogják elhagyni szülőföldjüket. Erőszakos áttelepítésüket pedig embertelennek és ezért nem kívánatosnak tartották. A román nacionalizmus virulenciája miatt kételkedtek egy nemzetközileg kikényszerített székely területi autonómia perspektívájában, tartósságában is. A határrevízió, lakosságcsere és a Románián belüli székelyföldi autonómia alternatívájaként ezért ismételten felmerült Erdély függetlenítésének és önálló állammá szervezésének a lehetősége. Az amerikai béke-előkészítés harmadik sarokköve a demokrácia meggyökereztetése volt. Ennek érdekében radikális, bár nem forradalmi földreformot, s ugyancsak mélyreható, de mégsem százszázalékos elitcserét képzeltek el. A Horthy-rendszer vezető elitjének, s személy szerint a kormányzó hatalmának az átmentését elképzelhetetlennek tartották. Ez mint olvasható a dokumentumokban az autoriter rendszer folytatását jelentené, és így Magyarország minden bizonnyal ezután is a Balkán Duna régió egyik instabil tényezője lenne. S ezt nemcsak Horthyra, a nyilas szélsőjobboldalra és a kormánypártra értették, hanem olyan konzervatív-liberális ellenzéki politikusokra is, mint amilyen Bethlen István volt, és az olyan elveiket sűrűn váltogató műkisgazdákra is, amilyennek az USA-ban tartózkodó Eckhardt Tibort tartották. A brit elképzelések A brit béke-előkészítő bizottság az amerikaihoz nagyon hasonló határjavaslatokat dolgozott ki. A szlovák magyar határszakaszra vonatkozó előterjesztésük még túl is ment az amerikai elképzeléseken, s lényegében az évi első bécsi döntés nyomvonalának felelt meg. Délen viszont bizonytalankodtak, s nem jelöltek ki pontos határvonalat. Erdély jövőjének valamennyire is megnyugtató rendezését az egész térség messzemenően legbonyolultabb problémájának tartották. A mérlegelt lehetőségek közül leginkább reményteljesnek számukra is az tűnt, ha Erdély önálló politikai egységként ugyanannak a konföderációnak lenne a tagja, mint Románia vagy Magyarország, vagy esetleg teljesen független ütközőállamként találná meg helyét a háború utáni új rendben. A föderatív elv érvényesítése, illetve a regionális kooperáció ugyancsak integráns részét képezte a brit elképzeléseknek. A vezető brit politikusok közül ez különösen a miniszterelnökhöz, Winston Churchillhez állt közel, aki lényegében az egész kontinenst egy több föderációból álló Európai Egyesült Államokként képzelte el. Az emigráns politikusok tárgyalásainak eredményeként egy kelet-közép (lengyel cseh) és egy délkeleteurópai (jugoszláv görög) konföderáció körvonalai 1942-re ki is alakultak májusában, amikor Washingtonba látogatott, Churchill ezt azzal egészítette ki, hogy a körvonalazódó északi és déli államszövetség mellett szívesen látna a térségben egy olyan Bécs központú dunai föderációt is, amely bizonyos mértékig kitöltené azt az űrt, amely az Osztrák Magyar Monarchia megszűnésével keletkezett. Belpolitikai szempontból a britek ugyancsak támogatták az ország demokratizálását. A progresszív erők közül különösen a szociáldemokratákkal számoltak. Ugyanakkor eltérően az amerikaiaktól a konzervatívliberálisokat sem zárták volna ki az új politikai elitből. E csoport legkiemelkedőbb alakjának, Bethlen Istvánnak pedig, akit korábban egy emigráns magyar kormány élén is örömmel láttak volna, kifejezetten vezető szerepet szántak. A magyar remények A föderációs-konföderációs terveket illetően a magyar elit megosztott volt. Tudjuk, hogy a Habsburgoknak, illetve a magyar korona legitim várományosának tekintett Ottónak még a világháború alatt is jelentős bázisa volt a politikai életet domináló csoportok körében. Ismeretes az is, hogy a Horthy által az USA-ba küldött egykori szabadkirályválasztó fajvédő, Eckhardt Tibor meglehetősen szoros kapcsolatba került az ugyancsak ott tartózkodó Ottóval. Ez a restaurációs terv azonban mint utaltunk rá úgy az amerikaiak, mint a britek részéről nélkülözte a komoly támogatást. Így jövője sem volt. Az egyéb tervekkel kapcsolatban a magyar vezetők meglehetős rezerváltságot mutattak, sőt olykor a magyar szempontoknak jobban megfelelő ellenjavaslatokkal álltak elő. Bethlen István például úgy 1940-es, mint 1943-as tervezetében egy lengyel magyar, illetve esetlegesen egy lengyel magyar román összefogást 21

26 preferált. A nyugati elképzelésekről szólva 1943-ban az alábbiakat írta: Az államszövetség kérdését illetően Magyarország egy határozott fenntartással él: nem hajlandó olyan általános államszövetséghez csatlakozni, amelyben részt vesznek csehek, szlovákok és a három jugoszláv nép, mert abban az esetben Magyarország alámerülne a szláv tengerben, amelynek nagyobb része Mekkát lát Moszkvában. Még abban az esetben sem csatlakozik ilyen nagy államszövetséghez, ha Románia is belépne, hogy ezzel más, nem szláv egység is részt vegyen benne. Magyarország általános elvként helytelennek tart minden olyan konföderációt, amely Közép- Európa és a Balkán államait egyesítené. A magyar határokat illetően még távolabb álltak egymástól az angolszász és a magyar elképzelések. Okulva az első világháború utáni rendezés következetlenségeiből, az amerikaiak és a britek etnikai igazságosságra törekedtek. A magyarok ezzel szemben a két háború közötti revizionizmus érvrendszerét alkalmazva a történelmi, gazdasági és földrajzi szempontok fontosságát hangsúlyozták, és elkábulva az közötti revíziós sikerektől lényegében a mindent vissza álláspontjára helyezkedtek. Bethlen például, aki pedig egyáltalán nem tartozott a délibábkergető magyarok igen népes táborába, abszolút bizalmas, tehát teljesen őszintének tekinthető memorandumában (1940) összefoglalva mondandóját, a következőket írta: [...] ha a győztes hatalmak a maguk részéről úgy döntenének, hogy Ausztriát a harmadik birodalomtól elválasztják, hogy ez magvát képezze egy, a volt Osztrák Magyar Monarchia szerepét betölteni hivatott, új állami foederációnak a Dunamedencében, ezt természetesen megakadályozni nem vagyunk képesek, de idejében kell megértetnünk azokkal, akik ezt a tervet készülnek valóra váltani, hogy a szóbanlévő foederációba csak azon esetben léphetnénk be, ha Magyarország újból kiegészülne Szlovákiával, Erdéllyel és a Magyarföld déli részeivel a Dráva Duna vonalig; és ha ezenfelül Németországtól a volt osztrák területeknél nagyobb területek nem választatnak el. Ezen két feltételtől eltekinteni folytatja Bethlen azért nem lehetne, mert ha ezt az alkalmat nem használnók ki arra, hogy Szent István birodalmát annyira- amennyire helyre állítsuk, és csonka alakban mennénk bele a szóbanlévő foederációba, mi magunk vágnánk örök időkre útját annak, hogy a volt Magyarország újból valaha is feltámadjon [...] A Bethlen által preferált lengyel magyar román kombinációhoz csatolt határrevíziós elképzelés annyiban tért el a fentiektől, hogy abban a történelmi Erdély az államszövetség külön tagállamaként szerepelt, nem pedig Magyarország integráns részeként. Ha a Kállay-kormány álláspontjának tekinthető Szegedy-Maszák-féle memorandum (1943) határjavaslatait vizsgáljuk meg, ugyancsak a történelmi Magyarország körvonalai bontakoznak ki előttünk. A memorandum elismerte, hogy az 1938-as magyar szlovák határ a nemzetiségi elvnek nagyjából megfelel, s ezért csak kisebb gazdasági és földrajzi szempontokkal indokolt változtatásokat javasolt a Szepes-Gömöri-érchegység térségében természetesen Magyarország javára. Szlovákia szeparációját a csehektől a memorandum feltétlenül fenntartani javasolta, ám szoros gazdasági és föderális kapcsolatban Budapesttel. Szlovákia ugyanis érvelt a memorandum gazdaságilag és földrajzilag [...] nem a Cseh-medencéhez, hanem a Kárpát-medencéhez tartozik, és a magyar Alföld felé gravitál. Kárpátalja igaz, autonóm területként Magyarország szerves részét képezte volna. Délen az 1941-ben visszakapott területeken túl a Bánság magyar és vegyes lakosságú területeit kívánta integrálni a szerző Araddal és környékével együtt. Ami pedig Erdélyt illeti, erről a következőt olvashatjuk: A kézenfekvő megoldás tehát az lenne, ha Erdély visszatérne 1918-as kiindulási pontjához, a Magyarországgal alkotott unióhoz, a románok és a szászok pedig elnyernék legszélesebb körű nemzeti jogaikat ezen állam keretei között. A magyarok tehát a Bourbonokhoz hasonlóan semmit, vagy csak nagyon keveset okultak abból, ami velük történt. Azok, akik memorandumaikat Washingtonban és Londonban olvasták, ezt néha meg is jegyezték. A Foreign Office közép-európai osztályának egyik referense például a Szegedy-Maszák-féle memorandum margójára írta: Ha a magyar kormány azt reméli, hogy ezek a gondolatok alapul szolgálhatnak a velünk folytatandó tárgyalásokhoz, akkor még nagyon sokat kell tanulnia. A szovjet álláspont Eltérően az amerikai és a brit elképzelésektől, amelyek távoli és közvetlenül nem érdekelt megfigyelők jóindulatú vízióiként foghatók fel, a szovjet álláspont a térséggel közvetlen érintkezésben álló nagyhatalom évszázadok óta expanzív stratégiai érdekeit tükrözte. Ezekből a stratégiai érdekekből következett, hogy a Szovjetunió minden, nyugati határai mellett létrejövő, életerős és esetleg angolszász befolyás alá kerülő államszövetséget maga ellen irányulónak tekintett, s következetesen elvetett június 7-én Molotov erről hivatalos jegyzékben is értesítette a Szovjetunió nyugati szövetségeseit. A szovjet külügyi népbiztos ebben leszögezte: Ami egy európai föderáció létrehozásának kérdését illeti Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Görögország, illetve Magyarország és Ausztria bevonásával, a szovjet kormány nem tartja megfelelőnek, hogy abban Magyarország és Ausztria részt vegyen. S amikor az októberi moszkvai külügyminiszteri találkozón Anthony Eden mégis előterjesztette a brit föderációs elképzeléseket, a szovjet vezetők a leghatározottabban elutasították azokat. A kelet-európai föderációs tervek érvelt Molotov a szovjet 22