TISZTELT OLVASÓ! 2000/03/* a fôszerkesztô: TISZTELT OLVASÓ!

Átírás

1 file://v:\informatika\webra\vati-webre\ \cikkek\98\ htm 1. oldal, összesen: /03/* a fôszerkesztô: TISZTELT OLVASÓ! TISZTELT OLVASÓ! Elsôként Ángyán József: Mezôgazdálkodás, vidék, környezet címû írására hívnám fel Olvasóink figyelmét. Teszem ezt azért, mivel mint köztudomású, a mezôgazdaság fejlesztésérôl vallott korábbi megközelítéseink revízióra szorulnak, és ez az írás világos argumentumokat tartalmaz annak a váltásnak a szükségességéhez, mely az Európai Unió agrárpolitikájának jelenleg folyó reformját is életre hívta. A hazánkban végbement fôhatósági változások, a területfejlesztésnek-vidékfejlesztésnek az FVM-hez történt csatolása lényegében ugyanezt a szemléletet tûkrözi, és a most induló SAPARDprogram prioritásai is már az új megközelítéshez igazodnak. Dávid Jánosnak A stratégiai programtól az operatív programig címû írása rendkívûl aktuális szellemi muníciót ad egy olyan idôszakban, amikor az európai elôcsatlakozási alapok sikeres pályázása járulhat hozzá elsôsorban a vidékfejlesztéshez. Európai uniós követelmény ugyanis, hogy az egyes támogatást elnyert projektek stratégiai és operatív programokba illeszkedjenek. Sain Mátyás Japánnal foglalkozó beszámolója rendkívül érdekes betekintést ad egy tôlünk földrajzilag és szemléletileg is igen távol álló országba, jelzi ugyanakkor, hogy a világméretû globalizáció Japánt sem hagyja érintetlenül, és a modern társadalmigazdasági élet tipikus problémáitól ez a távoli ország sem mentesülhet. A japánok minden valószínûséggel töretlen optimizmusukkal legalábbis bizonyos távlatokban még úgy fognak ezekre a kihívásokra válaszolni, hogy közben gazdaságilag és kulturálisan is elôbbre jutnak. Az EU-hírek rovatunkban közölt francia agrárorientációs törvény különösen figyelemre méltó, amikor éppen annak a SAPARD-programnak az indítása van napirenden, mely eszmei tartalmának az EU agrárpolitikájához kell igazodnia. Híreinkben a szakma kitüntetettjeit ismerhetjük meg és még néhány olyan eseményrôl szerezhetünk tudomást, melyek tisztelt Olvasóink érdeklôdésére számot tarthatnak. a fôszerkesztô

2 file://v:\informatika\webra\vati-webre\ \cikkek\98\ htm 1. oldal, összesen: /03/* ÁNGYÁN JÓZSEF: MEZÔGAZDÁLKODÁS, VIDÉK, KÖRNYEZET ÁNGYÁN JÓZSEF egyetemi tanár, intézetigazgató, Szent István Egyetem, Gödöllô, Környezetgazdálkodási Intézet MEZÔGAZDÁLKODÁS, VIDÉK, KÖRNYEZET 1. A PROBLÉMA Milyen az a mezôgazdálkodás, amely úgy állít elô értékes, szermaradványmentes, egészséges és piacképes élelmiszereket, valamint nyersanyagokat és megújuló energiahordozókat, hogy közben megôrzi a vidéket, a tájat, az élôvilágot, a környezetet és benne az embert és közösségeit? Hogyan tud a termelési, fogyasztási, társadalmi, szociális, regionális és védelmi feladatoknak megfelelni az a többfunkciós mezôgazdaság, amely a gazdálkodás és a vidékfejlesztés összekapcsolásával Európa és a világ fejlôdési tendenciáit jelzi? Ezekre és ehhez hasonló kérdésekre kell ma választ adnia annak, aki a magyar mezôgazdaság helyzetét az ezredfordulón értékelni és fejlesztésének lehetôségeit, illetve korlátait elemezni akarja. A mezôgazdálkodás hazai helyzete, megítélése és fejlesztése körül élesedô vitákat két egymásnak feszülô napjaink szakmai közvéleményét át meg átszövô véleménycsokor vázlatos, címszavas bemutatása jellemezheti a legjobban az alábbiak szerint. Az 1. véleménycsokor szerint "az iparszerû, nagy mesterséges energiaigényû, erôsen kemizált és automatizált mezôgazdálkodás Magyarország agroökológiai potenciálja szinte egyetlen erôforrása kihasználásának legmegfelelôbb rendszere. A jelentkezô problémák a tulajdonosváltás miatti felaprózottságból, valamint a technológiai hibákból fakadnak, és az ipari eredetû anyagok, eszközök és energia felhasználásának jelentôs visszaesése komoly károkat okoz az országnak. Nem szabad "szétverni" a magyar mezôgazdaság korábban kialakult infrastruktúráját, vagy ahol az már bekövetkezett, ott sürgôsen állami intézkedéseket kell hozni, és költségvetési támogatást kell nyújtani a rendszer "helyreállításához". A mezôgazdaság "lerombolása" a nemzetközi porondon szinte egyetlen versenyképes ágazatunkat ve-szélyezteti. A végrehajtásba "becsúszó" hibákat kell csupán kiküszöbölni, a technológiákat és a biológiai alapokat kell csak tökéletesíteni, és növelni kell a technológiai fegyelmet. "Nekünk termelnünk kell! Az egyebeket hagyjuk a zöldekre!" Még az EU-csatlakozásunk elôtt ismét a '80-as évek közepének megfelelô szintre kell a termésátlagokat és a terméktömeget felfuttatni, hogy nagy kvótákat tudjunk a csatlakozási tárgyalásokon elérni. A demográfiai robbanás és a sokasodó világélelmezési problémák tükrében egyébként is ez az egyetlen etikailag elfogadható és gazdaságilag racionális fejlesztési irány." A 2. véleménycsokor szerint "az iparszerû gazdálkodás teljesítette történelmi feladatát. Ez a gazdálkodási rendszer nem a helybelieknek ad munkát, egészséges környezetet és ehetô táplálékot, hanem a helyi hagyományokkal és kulturális értékekkel szemben, szinte kizárólag a beszállító iparok és az ezeket zömében megtestesítô multinacionális cégek érdekeit szolgálja. Ez a rendszer a természeti és társadalmi környezetet egyaránt

3 file://v:\informatika\webra\vati-webre\ \cikkek\98\ htm 2. oldal, összesen: 14 veszélyezteti, energetikai és közgazdasági szempontból is irracionális, hosszú távon fenntarthatatlan, termékei rossz minôségûek, kemikáliákkal szennyezettek, táplálkozásfiziológiai értékük rossz, fogyasztásuk komoly humán-egészségügyi problémákhoz vezet, és a fizetôképes piacokon mindezek következtében alig értékesíthetôk. A világélelmezési problémákat nem az eddig is intenzíven mûvelt régiók ipari ráfordításainak további növelésével lehet megoldani, hanem annak a helyzetnek a felszámolásával, amelyben egy svájci vagy egy amerikai állampolgár az erôforrások és a javak több mint negyvenszeresével rendelkezik, mint egy szomáliai vagy egy etióp. Álságos, demagóg és az igazi lobbyérdekeket elfedô tehát ilyen körülmények között az élelmezési problémákra és a demográfiai robbanásra hivatkozva követelni a nagyobb ráfordítást és a több ipari eredetû anyag- és energiafelhasználást. Vajon a keletkezett többletet az érdekelt multinacionális csoportok ellenszolgáltatás nélkül átadják a nehéz helyzetben lévô régióknak? Nyilvánvalóan nem! E problémák a rendszer logikáján belül maradó "technológia-tökéletesítéssel" és ipari ráfordítás növelésévell nem oldhatók meg. Olyan gazdálkodási stratégia-, rendszer- és szerkezetváltásra van szükség, amely a környezet érzékenységét, terhelhetôségét, termelési adottságait, valamint a mezôgazdálkodás egyéb (környezeti, regionális, foglalkoztatási, szociális, kulturális stb.) feladatait is figyelembe veszi." A kétféle helyzetértékelés és az ebbôl következô jövôkép olyannyira eltér egymástól, hogy erre az eltérô lobbyérdekek sem adnak elegendô magyarázatot. E vita láttán az embernek az a gyanúja támad, hogy a vitatkozó felek "mezôgazdálkodáson" nem ugyanazt, sôt megkockáztathatjuk, teljesen mást értenek. Nem könnyû ebben a helyzetben a magyar mezôgazdaságról, kilátásairól, fejlesztésének irányairól, lehetôségeirôl közmegegyezéses értékelést adni, és a feladatokat, teendôket megfogalmazni. Minderre azonban kísérletet sem igen lehet tenni, ha nem tudunk a mezôgazdálkodás céljait, feladatait illetôen megegyezésre jutni. Nézzük elôször, hogy milyen fejlôdési utat járt be a mezôgazdálkodás, hogyan változtak céljai és feladatai. 2. A MEGTETT ÚT 2.1. A fejlôdés általános iránya, alapjellege A mezôgazdálkodás kezdetei óta azon igyekszik, hogy a termékei iránti állandóan növekvô keresletet a földhasználat intenzitásának növelésével minél jobban kielégítse. E változások során alakultak ki azok a gazdálkodási formák, amelyeknek a fejlôdését kezdetben a kizárólag legeltetô, késôbb a legelôt feltörô, majd a nyomásos gazdálkodás jellemezte. Ezeket a most említett kategóriákat a mezôgazda általában abban látja, hogy ameddig a korábbi "legelôgazdálkodás" idejében minden földet legeltetnek, mert az egyetlen hasznosítás az állattartás, addig a legelôt föltörô, "legelôt váltó" gazdálkodásnak nevezhetô forma esetében a földet itt-ott már idônként szántónak is használják. Ha a termelôképessége csökken, újra legelônek hagyják, s helyébe másutt törnek fel legelôt. Ez a módszer idôvel odáig fejlôdik, hogy a szántóföldnek legalkalmasabb területet szakaszokra osztva, fölváltva használják, egy ideig szántónak, egy ideig legelônek, majd a szükségletek növekedésével és a szabad, szûz területek csökkenésével a földeket fölváltva legeltetik, használják szántónak és pihentetik. Az elmondottak jelzik ha tulságosan elnagyoltan is az általános fejlôdés fontosabb szakaszait, az állattartó legeltetéstôl a szántó-vetô földmûvelésig, vagyis a növénytermesztésig. (Gaál, 1978) Ez az intenzitásnövelési törekvés az egymás után következô földmûvelési rendszerek kialakulásán, fejlôdésén, egymást váltó folyamatán jól nyomon követhetô. A parlagos, legelô- és erdôváltó földmûvelési rendszert az jellemezte, hogy a földterület egy kis részét a település közvetlen környékén mûvelésbe vonták, melyet néhány (46) évi használat után 5060 évig parlagon hagytak. Ezeken az elhagyott területeken a természeti adottságoknak megfelelôen ismét az eredeti ôsnövényzet alakult ki. A parlagos és a legelôváltó a sztyeppes (füves), az erdôváltó viszont az erdôs övezetek

4 file://v:\informatika\webra\vati-webre\ \cikkek\98\ htm 3. oldal, összesen: 14 jellemzô rendszere volt, amelyek az összterületnek csak mintegy 510%-át hasznosították. A földmûvelés parlagos rendszerében a szántó általában a lejtô középsô harmadára korlátozódott. A vízválasztót erdô borította, a lejtô felsô részén legelô volt, az alsó részén pedig a rétek terültek el (1. ábra). 1. ábra: A mûvelési ágak kialakulása a parlagos földmûvelési rendszerben Amikor azonban a szántóföldek már nagyobb arányt foglaltak el, csökkenteni kellett a parlagoltatás idejét. Így a parlagidôszakból azok a stádiumok maradtak el, amelyek a talajtermékenység helyreállítását segítették elô. A gyomosodás viszont egyre nagyobb méreteket öltött. Ezen okok következtében a termés már nem elégítette ki a szaporodó lakosság igényét, tehát fokozatosan újabb az ugaros földmûvelési rendszer alakult ki a parlagos rendszerbôl. Európában a VII. század körül jelent meg, és mintegy háromszáz év múlva, vagyis a XXI. század körül vált általánossá. Ebben a rendszerben fokozatosan kialakultak a mûvelési ágak, és állandósult a szántóföldi mûvelés. A települések közvetlen környékén konyhakerti növényeket termesztettek, sôt gyümölcsösöket is telepítettek. A rétek és legelôk fôleg a szántónak kevésbé alkalmas területekre szorultak vissza. A növények a szántóterület 5060, sôt esetenként 80%-át foglalták el, tehát a parlagos rendszerhez viszonyítva az arányok teljesen megváltoztak. A talaj egy-két évi pihentetésének célja a gyomok irtása, a talaj szerkezeti állapotának javítása és a természetes tápanyagok feltáródásának elôsegítése volt, ugyanis a rendszer mindenekelôtt a talaj természetes tápanyagainak felhasználására épült. Jellemzôje a nyomásos gazdálkodás volt. A kétnyomásos rendszerben a szántót két részre osztották: az egyik felén gabonát termesztettek, a másik felén ugaroltak (gabona-ugar). A háromnyomásos rendszerben a gabona a terület kétharmadát, az ugar pedig egyharmadát foglalta el (gabona-gabona-ugar). A szántóföldeken takarmánynövényeket nem termesztettek. A takarmányszükségletet a közös használatban levô rétek és legelôk fedezték. Az alapvetôen saját szükségletre termelô rendszer egyensúlyát az árutermelés megjelenése bontotta meg. Kezdetben ezt újabb területek szántóföldi mûvelésbe vonásával oldották meg az erdôk és a legelôk rovására. A legelôterületek csökkenése következményeként kezdôdött az ugarok legeltetése, mely az egyébként sem magas színvonalú talajmûvelés romlásához vezetett, s így a termésátlagok tovább csökkentek. Ebben az idôben az ugaros földmûvelési rendszer már a népesség szaporodása, valamint az ipar fejlôdése miatt megnövekedett mennyiségi igényeket nem tudta kielégíteni. Az ugaroltatás felváltására kialakult többféle földmûvelési rendszer közül a legnagyobb arányban a vetésváltó földmûvelés terjedt el. Legelôször a XVIXVII. században alakult ki a mai Belgium és Hollandia területén. A XVIII. század folyamán Angliában, majd Franciaországban, a XIX. században pedig Németországban vált uralkodóvá. Magyarországon a vetésváltó rendszer a múlt század végén kezdett terjedni, elôször a városokhoz, ipari létesítményekhez (cukorgyárak) közeli, valamint az istállózott,

5 file://v:\informatika\webra\vati-webre\ \cikkek\98\ htm 4. oldal, összesen: 14 intenzív állattenyésztést folytató gazdaságokban. A korábbi rendszerhez viszonyítva lényegesen megváltozott a talajhasználat, a talajtermékenység fenntartása, továbbá új termelôeszközök és termelési módok jelentek meg. A talajhasználat alapvetôen megváltozott. Minden szántóföldi mûvelésre alkalmas természetes takarmánytermô területet feltörtek. Természetes takarmánytermô területként csak a nagy hozamú rétek, a mély fekvésû, vízrendezetlen rétek és legelôk, valamint a szikes legelôk maradtak meg. A takarmánynövények termesztése a szántóföldre helyezôdött át. Különösen az intenzívebb állattenyésztést folytató gazdaságokra jellemzô a növénytermesztés ilyen rendszerének kialakulása. Jelentôsen bôvült a szántóföldön termesztett növényfajok száma. Az ugaros rendszerre jellemzô gabonaféléken kívül nemcsak a takarmány-, hanem az ipari növények aránya is jelentôsen megnövekedett. Megszûnt az ugarolás. Egyik jellemzô törekvés volt, hogy a szántóföldön évenként bevetetlenül hagyott terület ne maradjon. Kialakult a növényfajok évenkénti váltására alapozott növénytermesztés. A szántóföldön termesztett növényeket két csoportba sorolták: talajtermékenységet kimerítô és gazdagító csoportba. Olyan növényi sorrendet alkalmaztak, amelyben a két növénycsoport évenként váltotta egymást. A rendszert tehát a változatosabb növényi összetétel és ennek megfelelô vetésforgó jellemezte. Az intenzívebb és sokoldalúbb talajhasználat mellett a vetésváltó földmûvelési rendszer a talajtermékenység fenntartása terén is változást hozott az ugaros rendszerhez viszonyítva. Az ugarszakasz helyét elfoglaló évelô vagy egyéves pillangós takarmánynövények javították a talaj termékenységét. A fejlôdô állattenyésztés lehetôvé tette az istállótrágya rendszeres használatát. Az istállótrágyát általában a kapás növények (burgonya, cukorrépa, kukorica stb.) alá adták, amelyek igencsak meghálálták azt, de az istállótrágya több éves hatásánál fogva a kapásokat követô növények termését is javította. Az intenzívebb állattenyésztô gazdaságokban 23 ha szántóra jutott egy számosállat. Ez lehetôvé tette az istállótrágya négyévenkénti rendszeres használatát. Az istállótrágya mellett a múlt század második felében már a mûtrágyákat is használni kezdték. A mûtrágyaipar kialakulása a nyugat-európai országokban már a XX. század elsô évtizedeiben lehetôvé tette a rendszeres, kiegészítô mûtrágyahasználatot. A vetésváltó rendszerben, fôleg pedig annak második szakaszában jelentôs tényezôvé vált a gépesítés fejlôdése. A jobb talajmûvelô eszközök, a gôzeke majd a traktor megjelenése lehetôvé tette a mélyebb talajmûvelést. Ez az igény fôleg a kapás, az évelô és az ipari növények termesztésével került elôtérbe. A cséplôgép megjelenése az állatokkal végzett nyomtatást, és az emberi erôvel végzett kézi cséplést váltotta fel. Ezt követte az aratás gépesítése, majd pedig az aratás és a cséplés egyidejû végzésére alkalmas kombájn megjelenése. Magyarországon ez a felvázolt folyamat a múlt század 6070-es éveitôl számítva mintegy 7080 év alatt ment végbe. Ez a sokoldalú fejlôdés a termésátlagok nagymértékû növekedését segítette elô anélkül, hogy ez a talaj termékenységének csökkenését, vagy a környezet egyensúlyának megbomlását okozta volna. A nyugat-európai országokban az ôszi búza termése az ugaros rendszerben 78 q/ha volt a XVII. században. A vetésváltó rendszer kezdeti elterjedése idején az közötti években a búza hektáronkénti termése 1617 q-ra, majd az közötti idôszakban 2530 q-ra növekedett. Magyarországon ugyanezen értékek az egymást követô idôszakokban 67 q/ha, 810 q/ha majd a századfordulót követôen 1520 q/ha között alakultak Az iparszerû mezôgazdálkodás A XVIII. és XIX. század fordulóján kezdôdött el az az újabb szakasz, amely a földhasználat intenzitásának leírt növelési folyamatába illeszkedik, és még ma sem fejezôdött teljesen be. Alapvetô kiváltó oka a felgyorsult népességnövekedés és az ebbôl fakadó kereslet- és árnövekedés volt. A gazdálkodás kezdetben új területek meghódításával (szûzföldek feltörése stb.) és különbözô melioratív beavatkozásokkal

6 file://v:\informatika\webra\vati-webre\ \cikkek\98\ htm 5. oldal, összesen: 14 (mocsarak lecsapolása, folyamszabályozás stb.) igyekezett lépést tartani a népesség növekedésével. Ez a folyamat hamarosan korlátokba ütközött annak ellenére, hogy a társadalmak döntô többsége a XX. század közepéig arra törekedett, hogy az "érintetlen természet" utolsó szigeteit is mûvelésbe vonja. A területnövelésben rejlô termelésnövekedés lehetôségei éppen akkor kezdtek végleg kimerülni, amikor elkezdôdött a demográfiai robbanás, amelynek következtében ma már 6 milliárd ember él a Földön (Láng, 1991), és a népesség a XXI. század végére meghaladhatja a 10 milliárd fôt. Mindezek ellenére a vita ma már nem arról folyik, hogy el tud-e ennyi embert tartani a Föld. A szakértôk sokkal inkább a népességnövekedés földrajzi eloszlását, gazdasági, szociális és ökológiai következményeit tartják aggasztónak. Megdöbbentô, hogy miközben a népszaporulatnak 9798%-a azokra a fejlôdô országokra jut, amelyekben ma is a Föld népességének 80%-a él, aközben a világ népességének 1/5-ét kitevô "legfejlettebb" társadalmak tartják ellenôrzésük alatt a világ bruttó jövedelmének 4/5-ét, és fogyasztják el a javak valamint szolgáltatások 86%- át. Errôl a tényrôl persze az intenzitásnövelést szorgalmazó tôkés érdekkörök amelyek éppen ebbôl a régióból származnak hallgatnak. A XX. század közepén megjelenô iparszerû mezôgazdálkodástól azt remélték, hogy jelentôsen képes növelni az elôállított termékek mennyiségét. Ezzel a rendszerrel az ipar logikája (zárt, ember által szabályozott tér, funkcionális kapcsolatokon alapuló, kívülrôl vezérelt, pontosan kiszámított és kiszámítható folyamatok stb.) mint ideál jelenik meg a mezôgazdálkodásban, melyet Schuhmacher (1974) az alábbiak szerint jellemez: "A modern ipar alapelve abban áll, hogy emberek által kitalált folyamatokat használ fel, amelyek csak akkor mûködnek megbízhatóan, ha emberek által kitalált élettelen anyagokra alkalmazzák ôket. Az ember alkotta anyagokat többre becsülik a természetes anyagoknál, mert mérték szerint lehet elôállítani ôket, és minôségük tökéletesen ellenôrizhetô. Az ember alkotta gépek megbízhatóbban és kiszámíthatóbban dolgoznak, mint az olyan élô valóságok, mint az ember. Eszményképe az eleven tényezô kiküszöbölése ideértve még az emberi tényezôt is annyira, hogy a termelôfolyamat teljesen gépek dolga legyen. Alfred North Whiteheadhez hasonlóan, aki az életet a világegyetem önmagát ismétlô gépezete elleni támadásként határozta meg, a modern ipart is úgy határozhatjuk meg, mint támadást az élô természet kiszámíthatatlansága, pontatlansága, egyetemes szeszélyessége és megátalkodottsága ellen." Az iparszerû mezôgazdaság további jellemzôi ebbôl az alaplogikából jól levezethetôk. A biológiai és társadalmi élettérrel szinte egyáltalán nem törôdik, figyelmét kizárólag a termelési feladatokra irányítja. A megoldásokat, technológiai folyamatokat azok termelékenysége, hatékonysága és gazdaságossága alapján választja ki és használja. Mi sem fejezi ki jobban ezt a szemléletmódot, mint a német mezôgazdaság klasszikusának (akit sok magyar mezôgazda még ma is szellemi atyjának ismer el), Albert Thaernek a megállapítása, aki 1810-ben! így jellemzi a mezôgazdaságot: "A mezôgazdaság olyan ipar, amelynek a célja, hogy növényi és állati eredetû termékek elôállításával profitot termeljen." Ennek érdekében koncentrációra és centralizációra törekszik, a méreteket (üzem, tábla, gép) növeli, igyekszik minél nagyobb "homogén" területeket kialakítani, ezek révén a "központi vezérlést, manipulálhatóságot", a folyamatok "kézbentartását" minél hatékonyabbá tenni. Alapmódszere a környezet átalakítása az elhatározott feladatok és tevékenységek igényei szerint, vagyis a teret alakítja a feladathoz, és nem a tér adottságaihoz illeszkedô tevékenységeket keres. Alaptörekvése továbbá a függetlenedés, mesterséges szabályozás, a természeti erôforrások fokozatos kicserélése (helyettesítése) mesterséges erôforrásokkal (pl. a talaj növénytápláló funkcióinak helyettesítése ún. "irányított növénytáplálással"). Ezzel a folyamattal szükségszerûen összefügg a felhasználásra kerülô mesterséges erôforrások mennyiségének növelése, amely kezdetben tudatos és elviselhetô mértékû, késôbb a környezet összeomlásával kényszerûvé válik, és egyre nagyobb teher lesz. Miközben ez az intenzív, növekvô ipari ráfordításokkal, energiabevitellel jellemezhetô mezôgazdálkodás igen jelentôs termelésnövekedést vont maga után, aközben egyre

7 file://v:\informatika\webra\vati-webre\ \cikkek\98\ htm 6. oldal, összesen: 14 nagyobb számban jelentkeztek azok a problémák, amelyek kedvezôtlenül hatnak magára a termelésre, de a helyi társadalomra és a globális emberi létfeltételekre is. Ezek a negatív jelenségek többségükben az energiaintenzív földhasználat és az ezzel együtt járó növekvô közvetlen (üzemanyag) és közvetett (mû-trágya, növényvédôszer) energiabevitel környezetterhelô hatásának tulajdoníthatók, de okai között a mezôgazdaságon kívüli problémák (ipari, kommunális szennyezés stb.) is igen jelentôs szerepet játszanak. A negatív jelenségek elsô csoportjába a termelési alapokat romboló olyan tünetek sorolhatók, mint például a termôtalaj pusztulása (szervesanyag-tartalmának, biológiai életének csökkenése, savanyodása, vizenyôsödés, láposodás, szikesedés vagy éppen sivatagosodás, kiszáradás, talajvízszint-süllyedés, a talajszerkezet romlása, porosodás, tömörödés), a növényi és állati genetikai alapok beszûkülése, pusztulása, a biodiverzitás csökkenése, a gyomosodás, fajspektrum-beszûkülés, a növényvédôszerek hatástalanná válása a megmaradó gyomfajokkal szemben. Ugyanakkor a mezôgazdasági területeket és termékeket mezôgazdasági, ipari, közlekedési és kommunális eredetû szennyezôdések is terhelik, a gazdálkodásra rendelkezésre álló területet pedig az iparosítás és az urbanizáció is csökkenti. A negatív jelenségek másik csoportja az emberi létfeltételeket közvetlenül veszélyezteti. Idetartozik a vadon élô növény- és állatfajok élôhelyének veszélyeztetetése, az élôvizek (talajvíz, rétegvíz, ivóvízbázisok) elszennyezôdése, a szermaradványok feldúsulásának és bomlástermékeik nyomon követhetetlen rekombinálódásának kiszámíthatatlan hatása az élôlényekre, köztük az emberre. Ezzel egyidôben az élelmiszerek beltartalma felhígul, táplálkozási és környezeti eredetû humán egészségkárosodások lépnek fel. A tájkép egyre sivárabbá válik, az emberek kénytelenek ingerszegény környezetben élni. Ennek következtében az ember belsô (pszichikai, fizikai, biológiai) és külsô (természeti, társadalmi és épített) környezete erôsen pusztul, szükségszerûen bekövetkezik a szellemi és lelki elsivárodás. Ugyanakkor számos olyan jelenség is felerôsödött, amelyek a közgazdasági, piaci, társadalmi közeg megváltozására, az iparszerû gazdálkodás ellehetetlenülésére utalnak. Ilyenek például a vidéki munkanélküliség és elvándorlás felgyorsulása, a negatív externáliák (társadalmi költségek) rohamos növekedése, az energiaigényes gazdálkodás erôs függôsége az energetikai piactól, a véges mennyiségû kôolaj árának hosszú távú törvényszerû és exponenciális emelkedése, amelynek könnyen belátható következménye, hogy a petrolkémiai bázisú anyagok és energiahordozók felhasználására alapozó gazdálkodási stratégia elôbb-utóbb veszteségessé válik és ellehetetlenül. A gyenge minôségû tömegáruk iránti fizetôképes kereslet a piacokon erôteljesen csökken, a változatosabb élelmiszer-kínálat iránti igény nô. A közvélemény nyomása fokozódik a "biztonságosabb" élelmiszerek elôállítása érdekében, érzékelhetôek az elôítéletek az új technológiák (besugárzás, biotechnológia, génsebészet) segítségével elôállított élelmiszerekkel szemben. Növekszik az emberek érzékenysége környezetük iránt, többé már nem elhanyagolhatóak az állatvédelmi megfontolások sem. E jelenségek a 70-es évek elejétôl már Magyarországon is mutatkoztak. Lássuk ezek néhány jellegzetes vonását, majd vizsgáljuk meg a fejlesztés lehetôségeit. 3. BELSÔ FOLYAMATOK A magyar mezôgazdaság fejlôdését az elmúlt évtizedekben a közvetlen és közvetett energiabevitel rohamos növekedése jellemezte. Az ipari eredetû, illetve feldolgozású anyagok részaránya a mezôgazdaság összes anyagfelhasználásán belül a 60-as évek elején még elenyészô volt, de a 1980-as évek közepére megközelítette a 60%-ot. A gyors ütemû iparosodó fejlôdés hatására 25 év alatt a területegységre jutó hozamok megkétszerezôdtek (2. ábra, 1. táblázat), az éves termésingadozás jelentôsen csökkent (2. táblázat). Magyarország élelmiszerekbôl önellátóvá vált, sôt jelentôs export árualapot is elôállított, amely a fizetési mérleg egyensúlyban tartásának egyik legfontosabb

8 file://v:\informatika\webra\vati-webre\ \cikkek\98\ htm 7. oldal, összesen: 14 elemévé vált. Ugyanakkor alapjaiban megváltozott a parasztság évszázadok alatt kialakult hagyományos, a természeti folyamatokhoz közelálló életmódja, a termelési módszerek, az alkalmazott fajták, a tápanyagellátás, a növényvédelem egész rendszere (Madas, 1985). Az intenzív, növekvô ráfordítások, az energiabevitel kezdeti látványos sikerei azt sugallták, hogy az ipari folyamatokhoz hasonlóan szabályozható és környezetétôl egyre inkább függetleníthetô a gazdálkodás. Ez csak úgy valósítható meg, ha a "kikapcsolt" természeti erôforrások pótlására a rendszerbe egyre több mesterséges energiát viszünk be. Azt a felfogást, hogy a kibocsátott termék mennyisége a meghatározó, ami csaknem kizárólag az energiaátalakító rendszer (növényfajta) teljesítôképességétôl és a bevitt energiák mennyiségétôl függ, jelzi a fajtaváltás felgyorsult folyamata (3. ábra), és a termelésben felhasznált mûtrágyák és növényvédôszerek mennyiségének robbanásszerû növekedése (3. és 4. táblázat). A környezetnek az elhatározott feladatok és tevékenységek igényei szerinti átalakításával, a természeti erôforrások kikapcsolásával járó rohamos mesterséges energiaráfordítás-növelési kényszer azonban olyan önmagát gerjesztô folyamat, amely már a termésátlagok növekedése idôszakában is káros változásokat indít el a környezetben, majd ezen rejtett folyamatok romboló környezeti és gazdasági hatásai már a felszínen is jól látható módon megjelennek. Ekkor a termésátlagok még igaz, hogy egyre nagyobb ráfordításokkal, energiabevitellel és így természetesen egyre gazdaságtalanabbul, de növekedhetnek. A jelek arra utalnak, hogy a magyar mezôgazdaság az 1980-as évek végére ebbe a "fejlôdési" szakaszba jutott. A mezôgazdaságot ebben az állapotában érte a politikai-gazdasági rendszerváltás és a tulajdonosi és birtokszerkezet átalakulása. Sokan önmagában ennek tulajdonítják a termés-átlagok és termelési eredmények hirtelen romlását, ám biztonsággal megállapíthatjuk, hogy ehhez maga a leírt folyamat és gazdálkodási logika legalább ilyen ha nem nagyobb mértékben hozzájárult. Az energiaintenzív rendszer ugyanis abban a pillanatban összeomlik, ha abból akár pénz szûkében, akár más megfontolásból kivesszük a természeti erôforrásokat helyettesítô mûtrágyákat, növényvédô szereket, a közvetett és közvetlen energiabevitelt, miközben a gazdálkodás egyéb összetevôit, logikáját, rendszerét nem változtatjuk meg. A 3. és 4. táblázatban jelzett ráfordításcsökkenés megfosztva az iparszerû gazdálkodást lételemeitôl legalább olyan mértékben hozzájárult a visszaeséshez, mint maga a tulajdonosi és birtokstruktúra megváltozása. 4. KÜLSÔ KÖRÜLMÉNYEK Mindezen belsô folyamatokon túl azt is látni kell, hogy a világ és különösen Európa számos térségében az ökoszociális piacgazdasági modell térhódításával az elmúlt 3540 év során a vidéki táj és környezet szerepe, megítélése jelentôs változásokon ment át. A vidéki térség hagyományosan szinte egyetlen vagy messzemenôen meghatározó feladata az élelmiszerek, a növénytermesztési és állattenyésztési nyersanyagok elôállítása mellett elôtérbe kerültek az egyéb feladatok, amelyek közül érdemes külön kiemelni a közösség érdekeit szolgáló, "közjavakat" elôállító környezet-, természet- és tájvédelmi, valamint fogyasztási és szolgáltatási funkciók széles körét. Rá kellett ébredni ugyanis arra, hogy a vidéki térség nem csupán a mezôgazdasági termelés színtere, hanem egyben biológiai és társadalmi élettér is, és ha beavatkozásainkat csupán a termelés hatékonyságának növelése vezérli, akkor az élettérfunkciók komoly veszélybe kerülhetnek. Ilyen körülmények között a környezet degradálódása nem csupán a termelés visszaeséséhez vezet, hanem az emberi létfeltételeket is komolyan veszélyezteti.

9 file://v:\informatika\webra\vati-webre\ \cikkek\98\ htm 8. oldal, összesen: 14

10 file://v:\informatika\webra\vati-webre\ \cikkek\98\ htm 9. oldal, összesen: 14

11 file://v:\informatika\webra\vati-webre\ \cikkek\98\ htm 10. oldal, összesen: 14

12 file://v:\informatika\webra\vati-webre\ \cikkek\98\ htm 11. oldal, összesen: 14

13 file://v:\informatika\webra\vati-webre\ \cikkek\98\ htm 12. oldal, összesen: 14 A természetvédelem és a mezôgazdaság egymásrautaltságának felismerésével kétségtelenül el kellett vetni az úgynevezett szegregációs modellt, amelynek alapelve a természetvédelem meghatározott természetvédelmi területekre és más védett felületekre való korlátozása, és minden egyéb területen megengedi a környezetorientált felelôsség és korlátozás nélküli mezôgazdálkodást. De az a másik szélsôség sem volt tartható, amely szerint az egész mezôgazdálkodás általános külterjesítésére ("extenzifikálására") lenne szükség. Ez a nézet nemcsak a gazdasági szempontok miatt tarthatatlan, hanem

14 file://v:\informatika\webra\vati-webre\ \cikkek\98\ htm 13. oldal, összesen: 14 éppen a mezôgazdasági rendszerekben élô fajok védelme szempontjából sem egészen igaz. A mezôgazdálkodás által létrehozott antropogén agrárökoszisztémák új élôhelyeket és lehetôségeket nyitottak olyan fajok számára, amelyek az erdôvel borított természeti tájakon nem találták volna meg létfeltételeiket. Erre, vagyis a föld használatbavételével összefüggô biodiverzitás növekedésre és annak mértékére igen szemléletes példát ad a közép-európai flóra diverzitásának változási tendenciáit szemléltetô 4. ábra. Megállapítható, hogy a növényzet sokszínûsége, fajgazdagsága az ipari forradalom idôszakára érte el Közép-Európában a maximumát. A földtörténeti középkor és újkor határán (Kr.e. 4500) a diverzitás ennek még 50%-a sem volt. Az ábra egyúttal azt is jelzi, hogy az ipari forradalmat követô erôteljes intenzifikáció, a környezet túlhasználata, a terhelhetôségét aránytalanul meghaladó mesterséges, ipari eredetû energiaráfordítás-növelés drasztikus diverzitáscsökkenést okozott, s amit a környezet kíméletes és fokozatos használatbavétele e tekintetben 2500 év alatt felépített, azt a túlhasználat 250 éve tökéletesen lerombolta. A tendencia folytatásának beláthatatlanok a következményei. Nem lehet tehát egyetérteni azokkal a szélsôséges nézetekkel, amelyek környezeti megfontolások alapján számûznék a mezôgazdálkodást. Sokkal inkább a környezetnek megfelelô intenzitási fok és gazdálkodási forma megtalálása a feladat. Fel kell ismerni ugyanakkor azt is, hogy a helyi, passzív és utólagos büntetésre épülô természet- és környezetvédelem rendszere csôdöt mondott. Sokkal jobb eredményt ígér, ha helyette az aktív, területfedô védelem alapelveinek megfelelôen a termelési és fogyasztási célú környezethasználat rendszerét alakítjuk át úgy, hogy a vidéki térségek a termelési feladataik mellett növekvô jelentôségû népességmegtartó, társadalmi, kulturális és környezetstabilizáló feladataikat is el tudják látni. A vidéki térségek jellemzô vonásainak, értékeinek és feladatainak ismeretében azt is be kell látni, hogy ezek pótolhatatlan értékek az egész társadalom számára, a városi és vidéki területek ezer szállal kapcsolódnak egymáshoz, a Vidéki Térségek Európai Chartájának (1996) megfogalmazása szerint "közös sorson osztoznak". A vidéki térség fejlesztése során tehát a mezôgazdálkodás fogalmát tágabban kell értelmeznünk, egyre inkább megtöltve környezetgazdálkodási tartalommal, vagyis a természet- és környezetvédelmi (stabilizálási), a termelési, valamint a fogyasztási-szolgáltatási, társadalmi, közösségi, kulturális funkciókat egyaránt figyelembe kell venni. Hosszú távon csak az a gazdálkodás lehet fenntartható (értékôrzô), amely e hármas szempontrendszerre épül. Az európai értékrendszerben, az EU Közös Agrár és Vidékpolitikájában (CARPE, 1998), valamint az ennek 7 éves költségvetési kereteit megteremtô AGENDA-2000-ben ezek az elképzelések és értékek egyre erôteljesebben jelennek meg. Hogy a leírtakat Európa és a világ egyre inkább felismeri, azt többek között az is bizonyítja, hogy az Európa Tanács Mezôgazdasági Bizottsága a "Committe on Agriculture and Rural Development" (Mezôgazdasági és Vidékfejlesztési Bizottság) nevet viseli, s mezôgazdaság-fejlesztési koncepcióit is a "European Charter for Rural Regions" (Vidéki Térségek Európai Chartája) elnevezésû vidékfejlesztési koncepcióba ágyazva fogalmazta meg. Ezt jelzi a kutatás és fejlesztés irányváltása is, amelyet pl. az EU 5. keretprogramjának megfelelôen komplexitásra törekvô projektek jellemeznek. Ugyancsak e felismerési folyamatra utal az agrár-felsôoktatás gyorsuló ütemû átalakulása melynek fô jellemzôje a szûken vett technológiai jellegû képzés kiszélesedése, fokozatos kibôvítése környezetgazdálkodási és vidékfejlesztési reál és humán ismeretekkel, elmozdulása az agrárértelmiségi képzés irányába. E felismerésre utal továbbá a Közös Agrár Politika (CAP: Common Agricultural Policy) reformjának egyre világosabban körvonalazódó fô iránya, mely a támogatások súlypontját fokozatosan a többfunkciós mezôgazdálkodás nem termelési (környezeti, társadalmi, szociális, foglalkoztatási, kulturális stb.) funkcióira helyezi át (5. ábra).

15 file://v:\informatika\webra\vati-webre\ \cikkek\98\ htm 14. oldal, összesen: ábra: Magyarország területének elhelyezkedése az agráralkalmassági-környezetérzékenységi értékskálán (Ángyán et al., 1998) A CARPE javaslat lényege, hogy a mezôgazdasági politikának tovább kell haladnia abban, hogy ne csak szektorális politika legyen, amely a gazdálkodókat segíti a termékpiacokon, hanem egy területileg meghatározott, sokkal inkább integrált politika, amely az állami politika más elemeivel együtt hozzájárul a vidéki térségek fejlôdéséhez. Ehhez a CAP-ot úgy kell átalakítani, hogy a piaci ártámogatások helyett több közvetlen kifizetést adjon a kulturális, környezeti és területi feladatokért. A CARPE célja hogy lehetôvé tegye a gazdaságilag hatékony és környezeti szempontból fenntartható mezôgazdaságot, miközben serkenti az unió vidéki területeinek integrált fejlôdését. A CARPE elôsegíti, hogy csökkenjen a konfliktus a mezôgazdaság és a vidéki térségek között. Négy fô elembôl áll: piacstabilizáció, környezeti és kulturális tájra vonatkozó kifizetések, vidékfejlesztési kezdeményezések, az átmenethez szükséges átalakulás segítése. Az elképzelés szerint 2002-re a kompenzációs kifizetések és a piaci támogatások amelyek most a CAP költségeinek több mint 80%-át teszik ki teljesen megszûnnének, és részben az átalakulást segítô támogatásokra, de jelentôsebb részben a környezeti és vidékfejlesztési feladatokra csoportosítanák át közvetlen kifizetések formájában. Hangsúlyozottan kifizetésrôl, díjról (payment) van szó és nem támogatásról vagy segélyrôl (subsidy), mivel ez közpénzekbôl kerül kifizetésre a közösség számára szerzôdéses alapon végzett környezeti szolgáltatásokért. (A közalkalmazottak sem "segélyt" kapnak munkájukért, fizetésüket nem hívjuk így, csak azért, mert nem magánszemélynek vagy magánvállalkozásnak dolgoznak, hanem közalkalmazottak.) A jelenlegi strukturális politikai és agrár-környezetvédelmi intézkedések helyét az egyre bôvülô agrár-környezeti és vidékfejlesztési kifizetések vennék át. Az exporttámogatások is teljesen megszûnnének, és a termeléskorlátozó (kvóta és egyéb) rendszerre már nem lesz szükség, tehát megszûnne a CAP minden piactorzító és feszültséget okozó hibája. (Szakál, 1998; 1999)

16 file://v:\informatika\webra\vati-webre\ \cikkek\98\ htm 1. oldal, összesen: /03/* Dávid János: A STRATÉGIAI PROGRAMTÓL AZ OPERATÍV PROGRAMIG Dávid János változás menedzser, szakirány igazgató, ELTE A STRATÉGIAI PROGRAMTÓL AZ OPERATÍV PROGRAMIG A stratégiai tervezés. Az elôadás-sorozat során külföldi és magyar elôadóktól egyaránt hallhattuk, hogy a Strukturális Alapok eléréséhez meghatározott, ma már kötött szerkezetû dokumentumok elkészítésére van szükség. Azt is tudjuk, hogy a rendszerváltás után megindult hazai fejlesztéstervezési folyamatban fokozatosan alakult és alakul ki az egyes tervdokumentumok szerkezete, melyek még nagy valószínûséggel idôrôl idôre változnak, de a lényegük ma már elég jól letisztult, egyik-másik dokumentumtípus tartalma már rendeletben is szabályozott. Akár az európai, akár a magyar dokumentumokról van szó, lényegük ugyanaz: a stratégiai tervezés modelljét követik, mely szerint: a nagy, legáltalánosabb összefüggésekbôl indulunk ki, ezeket strukturáljuk, dimenziókra, illetve fejlesztési területekre bontjuk, majd az egyes fejlesztési területekre operatív program formájában meghatározzuk a tennivalók céljait, várható eredményeit, a szükséges forrásokat stb. Tehát az általános megállapítástól haladunk a konkrétabb, gyakorlatiasabb felé. Az általánostól a gyakorlati felé a területfejlesztés tervezése vonatkozásában azt jelenti, hogy az érintett térségben végbemenô általában statisztikai eszközökkel megragadható társadalmi, gazdasági folyamatokból stratégiai szintû megállapításokat teszünk. A stratégiai megállapítások egyenértékûen két forrásra támaszkodnak: -- helyzetelemzés, problémaérzékelés; -- jövôkép, vízió. A helyzetelemzést szakemberek végzik hagyományos szakmai-tudományos módszerekkel, ebbôl azonban még nem következik egyenesen a jövôbeli fejlôdési irányokat és az ezek érdekében megteendô lépéseket megfogalmazó stratégia. A stratégiaalkotás során valamelyest mindenképpen el kell rugaszkodni a jelenlegi problémáktól, a múltra vonatkozóan statisztikailag érzékelhetô valóságtól, s egyrészt észre kell venni a jelent jellemzô folyamatok között azokat, amelyek a jövôbe mutatnak, másfelôl el kell képzelni, vizionálni kell a jövôt éppen azért, hogy az ne a jelen maradéktalan folytatása, hanem valami más, új minôség legyen. A stratégia tehát az a momentum, amely új irányba tereli a jelenlegi folyamatokat, vagy ha nincsenek ilyen megerôsítendô folyamatok, akkor új fejlôdési pályákat kijelölve meghatározza azokat a lépéseket, amelyek e fejlôdési pályára állítják a térséget. Ez utóbbi gyakorlatias megértéséhez szükséges megemlíteni a stratégiai tervezés modelljének kollektív más kifejezéssel élve participatív tervezési jellegét, vagyis azt, hogy mivel a tervek -- közpénzek felhasználásával fognak megvalósulni és -- nem vezethetôk le egzakt módon a helyzetelemzésbôl, széles körben elfogadottnak kell lenniük. Ilyen terv azonban csak úgy készíthetô, ha azok a megoldások, amelyeket a folyamatba bevont szereplôk javasolnak (akár egy-egy érzékelt problémából indultak ki, akár egy, a jelenlegi problémákból nem levezethetô

17 file://v:\informatika\webra\vati-webre\ \cikkek\98\ htm 2. oldal, összesen: 10 jövôkép áll a középpontban), megjelennek a tervben. A stratégiai terv tehát a fejlôdés-fejlesztés céljait, irányait, legfontosabb területeit fogalmazza meg. Jellegzetessége, hogy az átfogó célokból vezeti le a részcélokat. A dokumentumok szerkezete. Az EU-követelmények, s hamarosan a magyar követelmények is megjelennek a dokumentumok szerkezetében, mint elvárások. Igaz, idônként változik a dokumentumok elvárt belsô szerkezete, de e változások nem érintik a lényeget, a szemléletet. A komplex, az összefoglaló helyzetleírásból, a javasolt stratégiai beavatkozásokból indul ki és kéri, hogy -- indokoljuk meg a beavatkozás szükségességét és területeit, -- írjuk le, hogy milyen eredményeket várunk a tervezett beavatkozásoktól. E dokumentum nézôpontját a szponzor jelöli ki. Ez az Európai Unió, avagy a magyar kormány, vagy mindkettô. Ugyanis azt szeretnék látni, hogy érdemes-e a programot támogatni. Az operatív program szintén a szponzor elvárásai szerint készül, fô célja az, hogy már ellenôrizhetô, gyakorlatias részletezettségben mutassa be, hogy a programot megvalósító szervezet miként operacionalizálta a stratégiai programban megfogalmazott célokat, és reális-e, hogy a választott megoldásokkal célt érhet. Már többféle dokumentumszerkezetet láttunk, amely alapján operatív programot kellett készíteni. A legelterjedtebb a log-frame programszerkezet, amely arra ösztönöz, hogy a tervezôk logikusan gondolkozzanak, és egyenes logikai lépéssorozatban mutassák be a stratégiai céloktól a tervezett akciókig vezetô utat, s közben ne feledkezzenek meg azokról a kísérô feltételekrôl sem, amelyek a megvalósításhoz szükségesek. Így mutassák be -- a menedzsment szervezet (általában ügynökség) alkalmasságát a program megvalósítására; -- a rendelkezésre álló idô megfelelôségét, a megvalósítás idôbeli realitását; -- az addicionalitás elve alapján a tervezett támogatás mellé társuló, rendelkezésre álló pénzügyi forrásokat; -- s végül a program tervezett eredményeit jelzô mutatószámokat, mellyel elôre becsülhetô a terv realitástartalma, és egyúttal alkalmas a terv hatásainak utólagos mérésére is. Itt újra kell hangsúlyoznom, hogy e dokumentumok a fejlesztési tervtôl az operatív programig a programfinanszírozó számára készül. A stratégiai program elkészítéséhez egyértelmû módszert ad a stratégiai tervezési módszer a fentebb bemutatott szabályaival. Az operatív program azonban egyúttal a megvalósító szervezet munkaterve is. Nemcsak a donor meggyôzését szolgálja, hanem a kitûzött célok megvalósítását is. Így nem elegendô, hogy logikus szerkezetével meggyôzô legyen a donor számára, hanem az is szükséges, hogy empirikusan megalapozott és a választott beavatkozási módszerek tekintetében reális legyen. Úgy vélem, hogy az operatív programok ma még nem kellô megalapozottsággal készülnek. Ebbôl nem következik az, hogy nem szabad még fejleszteni, de tudnunk kell, hogy a jövôben ki kell alakítani azokat a folyamatokat, amelyek valóban lehetôvé teszik a megalapozott tervezést. Erre nemcsak a donorok meggyôzése miatt van szükség, sôt nem is elsôsorban ezért, hanem mert félô, hogy nem kellô hatékonysággal fogjuk fölhasználni a rendelkezésünkre álló forrásokat régiónk fejlesztésekor. Az ábrával azt a teret szeretném modellezni, amelyben az operatív program készül. Az elvont térben jelen vannak a fejlesztés stratégiai céljai, melyek lehetséges tartalmát egyfelôl az EU és a kormányzati fejlesztési politikák, másfelôl a fejlesztési tervkészítés folyamatába bevont regionális szereplôk elképzelései határozzák meg. Ez utóbbira természetesen befolyással vannak a tervezési folyamatban részt vevô regionális szereplôk ismeretei a régió helyzetérôl, de ezek az ismeretek a régió gazdaságának és társadalmának statikus eredménymutatóin alapulnak. E térben elvileg jelen vannak a gazdaság és a közszféra szereplôi, vállalkozók,

18 file://v:\informatika\webra\vati-webre\ \cikkek\98\ htm 3. oldal, összesen: 10 önkormányzatok, iskolák, civil szervezetek stb. Ma még azonban kevés ismeretünk van arról a "rendes statisztikák" sem ezt mérik, hogy e szereplôk miként képzelik el jövôjüket, a fejlesztés milyen akadályait észlelik, s milyen külsô segítségre lenne szükségük ahhoz, hogy fejlesszenek. Miután ezen ismereteink hiányoznak vagy esetlegesek, azt sem tudhatjuk, hogy a szereplôk egyik vagy másik csoportjának fejlesztési céljai homogenizálhatók-e? (Pedig a stratégiai célkitûzések megfogalmazásánál ezt tesszük.) Hasonlóképpen nem tudjuk, hogy a szereplôk fejlesztési elképzelései megvalósulásának támogatásához, mely beavatkozási eszközök lennének a legalkalmasabbak. Pedig az operatív programban ezeket is meg kell határozni. Véleményem szerint az operatív programozás kétoldalú iteratív folyamat, amelynek középpontjában az operatív program mint a régió fejlesztésének ügynökség által menedzselt terve áll. Amikor készítjük, akkor egyik oldalról az EU-val és a kormányzati elképzelésekkel, másik oldalról a régió szereplôinek szándékaival, fejlesztési elképzeléseivel kell iteratív lépésekkel az operatív program által rögzített megoldást kialakítani. Az operatív program megalapozása A régió szereplôinek fejlesztési elképzeléseirôl speciális adatfelvételeket kell készíteni. Ideális esetben folyamatos kétoldalú kommunikációt lehet folytatni a régió vállalkozásaival és a közszféra szereplôivel arról, hogy milyen fejlesztési akciók megvalósításával látják reálisnak gazdasági eredményességük javulását, illetôleg ha közszereplôkrôl van szó milyen fejlesztési akciók segítenék a felelôsségi körükbe tartozó funkciók eredményesebb, célszerûbb, elôremutató stb. mûködtetését. Az ilyen tartalmú információk fejlesztési célú elemzése útján juthatunk el mind az általánosítható fejlesztési célok kitûzéséhez, mind a hatékony beavatkozások megtervezéséhez. Napjainkra sok, Európában kipróbált és eredményesnek mutatkozó fejlesztési beavatkozás alakult ki, melyek nálunk is megfelelôek lehetnek. Ennek ellenére nem feledkezhetünk meg arról, hogy Magyarországon a piacgazdaság csak tíz éve mûködik, s ezért szinte minden kipróbált beavatkozási eljárás csak bizonyos módosításokkal alkalmas. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az Európai Közösség területén az elmúlt évtizedekben gyakorolt fejlesztési eljárásokat a gazdaság meghatározó problémáinak változásaival együtt változtatták, ma más típusú beavatkozás eredményességében hisznek, mint pl. 15 évvel ezelôtt. Ugyanakkor ma a mi problémáink lehetnek igen hasonlóak egy délfrancia, spanyol vagy északolasz régió 15 évvel ezelôtti problémájához, vagyis azokat a korabeli fejlesztési eljárásokat kellene használnunk, amelyeket ma már mint meghaladottakat tartanak számon az Európai Unióban. Ezért meg kell ismernünk az Európában 1015 évvel ezelôtt alkalmazott fejlesztési eljárásokat, s el kell érnünk, hogy azokat alkalmazhassuk. Másrészt ki kell dolgoznunk azokat az eljárásokat, amelyek itt és most alkalmasak a szóban forgó régió gazdasági és társadalmi folyamatainak módosítására, fejlesztésére.

19 file://v:\informatika\webra\vati-webre\ \cikkek\98\ htm 4. oldal, összesen: 10 Az operatív programozás modellje Az operatív programok jó megalapozásához nemcsak azt kell látnunk a régió, illetve ezen belül a releváns területi egységekre hogy milyen fejlesztési célokat tûznek ki a különbözô szereplôk, hanem azt is, hogy miként alakulnak a kormányzati, a regionális és a megyei fejlesztési támogatások célrendszerei, azaz milyen fejlesztési-támogatási programokból finanszírozhatók a régió szereplôi által megvalósítani tervezett fejlesztések. A kormányzat, gyakorlatilag az egyes ágazatok évrôl évre döntenek fejlesztési programjaikról. Ezek általában február végén jelennek meg pályázati formában. A pályázati kiírásokból olvashatók ki, hogy -- milyen fejlesztési célokat támogatnak; -- kik lehetnek a támogatások kedvezményezettjei; -- milyen mértékû a támogatás és milyen konstrukcióban jelenik meg; -- milyen szempontok alapján kell kidolgozni a pályázati anyagot. Az elmúlt években mereven elkülönült egymástól a regionális tervezés és a kormányzati fejlesztési támogatások filozófiája. A regionális fejlesztés régióban gondolkodik. E szintre készíti helyzetelemzését, és ennek alapján határozza meg a régióban végrehajtandó fejlesztés fô irányait, az ezeket szolgáló programokat és alprogramokat, majd elkészítené operatív tervét is, ha lenne reálisan elérhetô fejlesztési forrása erre. A fejlesztési filozófia lényege a programfinanszírozás, azaz az a megközelítés, amely szerint a támogatási források felhasználásának hatékonyságát növelni lehet, ha egy-egy a stratégiából levezethetô fejlesztési területre koncentráltan (szükség szerint több projekttel együttesen) "lövünk", ha biztosítjuk a projektek közötti szinergikus kapcsolatok érvényesülésének lehetôségeit, ha olyan projekteket támogatunk, amelyek megvalósulásával együtt nem járnak olyan negatív hatások, mint az úgynevezett "kiszorító hatások". A kormányzati fejlesztés az elmúlt évekre ez volt a jellemzô centralizált, és projekt finanszírozási filozófiára épül. Nem a régió elemzésébôl, hanem jó esetben a nemzetgazdaság, rosszabb esetben az ágazat helyzetének elemzésébôl indul ki, és a tapasztalt anomáliákra és hiányokra építve határozza meg célrendszerét. A kitûzött célok megjelenítôje a támogatási pályázat, melyet központilag bírálnak el. Így a bírálathoz rendelkezésre álló információt csakis a pályázó nyújtja, s az csupán a tervezett projekt megvalósíthatóságáról, gazdasági értelemben vett életképességérôl szólhat. A pályázó projekt elbírálásánál nem jelennek meg regionális vagy térségi szempontok. Így a döntések megfelelôsége, a támogatási források felhasználásának hatékonysága nem is mérlegelhetô. A kritizált projektfinanszírozási rendszer évtizedes gyakorlatának kialakulása érthetô volt mindaddig, amíg nem voltak megyei, illetôleg regionális fejlesztési stratégiák, ameddig ezeknek nem volt megyei-regionális szakmai képviseletük. A 90-es évek közepén azonban már azt is tapasztaltuk például a Borsod megyei integrált (Phare) regionális program esetében, hogy ágazati érdekként megjelenített érdekek akadályozzák a területi szempontok érvényesülését a fejlesztési források

20 file://v:\informatika\webra\vati-webre\ \cikkek\98\ htm 5. oldal, összesen: 10 felhasználásáról szóló döntéseknél. Valójában arról van szó, hogy a megye gazdasági helyzetének elemzésébôl nem ugyanazok a fejlesztési prioritások bontakoztak ki egyegy ágazat fejlesztése vonatkozásában, s ezen új törekvésekben az ágazat szakmai befolyásának gyengítését látva, ellenállt. A másik, talán ennél is fontosabb akadályozó tényezô a térségi szemléletû fejlesztés természetébôl adódott. E szemlélet az integrált, az ágazatok közötti együttmûködést hangsúlyozza, arra a kézenfekvô jelenségre utalva, amely szerint egy-egy fejlesztési területre irányuló program különbözô ágazatok fejlesztési feladatait integrálhatja ös példával élve: megoldhatatlan problémának mutatkozott a rurális területek mezôgazdasági (agrár ágazat), turisztikai (ipari ágazat) és közlekedési (KHVM) összekapcsolt finanszírozása. Azóta sem történt lényegi szemléletváltás, az egyes ágazatok nem kívántak egymással együttmûködni egy-egy terület érdekében. A hatalmi kérdéseken túl ezt az is magyarázta, hogy az ágazatoknak nem volt kormányzati szinten összehangolt fejlesztési stratégiájuk. E stratégia létrehozása 1999-ben kezdôdött meg kormányzati szinten, de sajnos messze vagyunk még attól, hogy az ágazatok közötti együttmûködés létrejöjjön, és az egyes régiók integrált finanszírozást igénylô fejlesztési programjai alapul szolgáljanak a fejlesztési támogatások odaítélésénél. A Phare kísérleti program keretében jelentôs korlátokkal ma is folyik integrált finanszírozású programmegvalósítás. E programok lényegében függetlenek a kormányzati tervezési, döntéshozatali és finanszírozási mechanizmusoktól, mivel 50-75%-ban Phare-forrásokból táplálkozik, és az EU programfinanszírozási elveit követi. A kormány egy összegben járul hozzá e programokhoz, s így válik lehetôvé az integrált finanszírozás. Azonban e programok 34 milliárdos korlátozott nagyságrendje eleve kizár egyes nagyon fontos fejlesztési területeket: közlekedési, környezetvédelmi, infrastruktúra stb. E programok tervezése és megvalósítása decentralizáltan történik, újabb feszültséget teremtve a kormányzati/ágazati projektfinanszírozás és a regionális tervezésen és döntéshozatalon alapuló integrált finanszírozási rendszerek között. Ha hiszünk abban, hogy néhány éven belül kialakulnak azok az új tervezési, döntéshozatali és finanszírozási mechanizmusok, amelyek lehetôvé teszik a régiók által készített (a kormányzati tervekkel összehangolt) fejlesztési programok finanszírozását, akkor addig a következô elôremutató lépéseket lehet megtenni az operatív programozás és a programfinanszírozás eszméjének érvényesítése érdekében. Ismernünk kell minden fontosabb gazdasági, társadalmi folyamatot, amely a régióban zajlik, és ezen belül nemcsak statisztikai, hanem egyedi szinten is információkkal kell rendelkeznünk arról, hogy az adott folyamat szereplôi vagy azok az intézmények, amelyek a folyamatért felelôsek, mit terveznek tenni annak érdekében, hogy a vizsgált szempontból a régióban a helyzet megváltozzon, javuljon, fejlôdjön. E rendkívül összetett feladat csak akkor valósítható meg hatékonyan, ha a figyelemmel kísérendô folyamatokat olyan kategóriákba rendezzük, amelyek összhangban vannak a kormányzati szintû tervezési folyamatokkal. Ismeretes, hogy 1999-ben a csatlakozási felkészülés részeként megkezdôdött az úgynevezett Átfogó Fejlesztési Terv készítése, amely a kormányzat fejlesztési koncepcióját tartalmazza, és az EU elvárásainak megfelelôen a közötti idôszakra, hét évre szól. A kormányzati fejlesztési elképzelések 8 program alá rendezôdnek, melyek a következôk: 1. Szerkezetátalakítás és vállalkozásfejlesztés 2. Agrárgazdasági és vidékfejlesztési program 3. Kutatás, innováció és információs társadalom 4. Infrastruktúra-fejlesztés 5. Környezetvédelem fejlesztése