Mirr-Murr, a kandúr. 1. Hogyan kerül Mirr-Murr, a kandúr, Slukk Ödön kabátzsebébe

Átírás

1 Mirr-Murr, a kandúr 1. Hogyan kerül Mirr-Murr, a kandúr, Slukk Ödön kabátzsebébe Erősen tűzött a nap, és Slukk Ödön, az öregedő házaló úgy érezte, hogy pont az ő tarkójára. Hiába sietett vagy lassított, a nap utolérte, bevárta, és megkettőzött erővel sütötte kopaszodó koponyáját. Slukk Ödön sóhajtva föladta a harcot, megigazította kifakult hátizsákját, és lemondóan fürkészte a poros akácfákat, foghíjas léckerítéseket, a konyhaajtókra szögelt lepedőket, az udvaron elnyúló, lihegő kutyákat, és egy másodpercre világosan érezte, hogy kár volt lejönni falura. Ebben a hőségben úgysem tud semmit vásárolni, eladni, s egy pillanatra fölrémlett előtte, mint egy látomás, lefüggönyzött, hűvös szobája és egy pohár jéghideg, fehér habos sör! A kiscsacsi, Mirr-Murr és Morzsa a léckerítés aljából bámulták a tétován álldogáló, koponyáját óriási kockás zsebkendővel törölgető Slukk Ödönt. A kiscsacsi szólalt meg először. Eltévedt mondta. Egészen biztos, hogy eltévedt. Azért van úgy kétségbeesve. Mirr-Murr nem szólt semmit, csak morgott. Morzsa kidugta az orrát a léc között, és úgy szimatolt. Ismerős szagokat, egyszer már felfogott illatokat hozott feléje a szél. Orrát mozgatva gondolkozott, azután azt mondta: Ez egy öreg házaló. Két évvel ezelőtt már volt itt, ócska ruhákat vett, húsdarálót, borotvapengét meg ilyesmiket adott el. Nem tévedt el, csak melege van! Mirr-Murr rábólintott, olyan pofával, mint aki pontosan ezt akarta mondani, a kiscsacsi pedig leplezetlen tisztelettel nézett Morzsára. Slukk Ödön végre elindult, egyet-kettőt kiáltott, hogy Használt ruhát veszek! aztán befordult az egyik kapun. A kiscsacsiék megunták az ácsorgást, és visszamentek a többiekhez. Csinnadratta, Bóbice és Paprikajancsi az üres nyúlketrec árnyékában ültek, és bámulták az eperfa alatt totyogó kacsákat. Mit játsszunk? kiáltott föl Paprikajancsi, mikor meglátta a közeledő kiscsacsiékat. Vékony hangon Bóbice is utána mondta: Mit játsszunk? Mirr-Murr komoly pofát vágott, és foghegyről odavetette: Házalósdit! Az mi? kérdezte Paprikajancsi. Hát azt kell kiabálni, hogy használt ruhát veszek, meg izzadni kell, és egy nagy zsebkendővel a tarkónkat törölgetni! És még mit kell csinálni? kérdezte Paprikajancsi. Mirr-Murr a fejét vakarta. A többi nem jut eszembe mondta. Csinnadratta, az ólomkatona hajolt előre az árnyékból. Ezt a játékot még dolgozd ki jobban! Addig is játsszunk bújócskát, azt legalább tudjuk!

2 S rögtön el is kezdte a kiolvasót: Egy-begy, libabegy, öreg baka arra megy, világjáró tengerész a fa alatt heverész, sikárkefe csupa hab, ül a pléhteknő alatt! Paprikajancsira jött ki a kiolvasó, ő lett a hunyó. Arccal a nyúlketrec falának fordult, és elkezdett hadarva számolni: tíz, húsz, harminc nyolcvan, kilencven A többiek elosontak búvóhelyet keresni. Mirr-Murr szaglászva lopakodott, lehasalva kúszott egész a konyháig. Hova bújjon? Az igazat megvallva már minden valamirevaló búvóhelyet ismert mindenki. Annyit játszottak bújócskát! Egyszer csak Mirr-Murr szeme felcsillant az örömtől. Ez igen! Itt biztos nem találják meg! A szögön egy kabát lógott. Mirr-Murr egy pillantás alatt felmászott az ajtófélfán, és belebújt a kabát zsebébe. százkilencven, kétszáz! Paprikajancsi befejezte a számolást. Aki bújt, bújt, aki nem bújt, nem bújt, megyek! Mirr-Murr hallotta még messziről Paprikajancsi halk hangját. Kuncogott egy kicsit. Engem ugyan kereshettek! gondolta, és kényelmesen elhelyezkedett a zsebben. A kabátot sütötte a nap, s bent a zsebben kezdett egyre melegebb lenni. Mirr-Murr bizony lassan elaludt. Slukk Ödön, az öregedő házaló nyomakodott be a kapun. Köszönt, majd nézegetni kezdte a kabátot. Mi tetszik? szólt ki a konyhából Jánoska mamája. Használt ruhát veszek! válaszolt röviden Slukk Ödön, és nem vette le a szemét a kabátról. Nincs eladó semmi! jött ki Jánoska mamája. Slukk Ödön ravaszul összehúzta a szemét, és édesen mosolyogni kezdett, hogy a ráncok összevissza futottak az arcán. Nem olyan ember ő, aki csak úgy az első szóra elmegy! A kabát különben is megtetszett neki. Igaz, hogy kicsit poros volt, de hát ha kikeféli, kivasalja, olyan lesz az, mint az új! Hunyorgott még egy kicsit a szemével, és lassan, ravaszul, mint a vadászó róka kerülgeti a kiszemelt vacsoránakvalót, nem beszélt a kabátról, hanem kezdte kirakni a kincseit a fakult hátizsákból. Metszőolló, vadonatúj! mondta, majd gyorsan folytatta: Habverő, valódi svédacél tortaszeletelő, rozsdamentes laskaszedő, nikkelezett diótörő, sárgaréz derelyeszaggató; tessék csak megfogni bátran, Slukk bácsi még rosszat nem adott el! Mi tagadás, az öreg házaló értette a módját, hogyan kell elkápráztatni, elkábítani a vevőt. Jánoska mamája tétovázott a csillogó-villogó, szép sorba kirakott kincsek előtt. Slukk Ödön, mint egy öreg, ravasz szemű, ráncos arcú varázsló figyelte. Talán ezt nyúlt a sárgaréz derelyeszaggató után Jánoska mamája. Az enyém úgyis elromlott. Szép a többi is Az egészet magának adom szólt ravaszul Slukk Ödön, és nem is kérek érte pénzt! Jánoska mamája értetlenül nézett rá. Hm, hm mondta Slukk Ödön. Elég poros, elég kopott, de ha más nincs, ez is jó. Ezért az ócska kabátért odaadom! S már fogta is a kabátot, s dugta bele a kifakult, hatalmas hátizsákba. Hát jó sóhajtott Jánoska mamája. Szegény uramé volt.

3 Slukk Ödön elköszönt, lábával behajtotta a kiskaput, s vidáman poroszkált a poros akácfák alatt a vasútállomás felé. Nincs elveszett nap! gondolta magában. Slukk Ödön még tud üzletet csinálni! Slukk Ödön még nem olyan öreg! Megváltotta a jegyet, s mert meleg volt, és az üzletre is inni kellett, beült a restibe a piros terítős asztalok közé, és kért egy korsó fehér habos, jéghideg sört. Míg a sört hozták, a kabátot a szék támlájára tette, és kortyolgatás közben nézegette. A vonat késett, meleg volt, és a kabát is egyre jobban tetszett neki egyszóval Slukk Ödön, az öregedő házaló egyre több korsó sört eresztett le a torkán. Kicsit imbolygott is, mikor bejött a vonat, a pincér meg úgy adta rá a kabátot, a hátizsákra. A kabát bő volt, s a hátizsák kinyomta, mint valami púp. A fülke üres volt, az öreg házaló leült az ablak mellé, és szunyókálni kezdett. Arra ébredt fel, hogy a kalauz szólítgatja, és a jegyet kéri. Igenis, azonnal motyogta Slukk Ödön, belenyúlt a kabátzsebbe, s az álmosan pislogó Mirr-Murrt nyújtotta a kalauz felé. Szép kis macska! mondta a nagy bajuszú kalauz, és megsimogatta a rémült Mirr-Murr fejét. Barátságos pofikája van! Slukk Ödön úgy fogta Mirr-Murrt, olyan kétségbeesett ábrázattal, mint aki rosszat álmodik, és nem tud felébredni. Másik kezével a nadrágzsebébe nyúlt, és odaadta a jegyet. A kalauz kezelte, szalutált és elment. Mirr-Murr fészkelődött Slukk Ödön kezében. Az öreg házaló maga felé fordította a kandúrt, és úgy nézték egymást kíváncsian, töprengve, mint régi ismerősök, akik hosszú-hosszú idő után találkoztak. Hm, hm szólalt meg végre Slukk Ödön. Mirr-Murr nem szólt semmit, igyekezett barátságos képet vágni. Hát jó fejezte be Slukk Ödön a hümmögést. Úgyis olyan egyedül vagyok! Te meg kis helyen is elférsz. Igaz? s fáradt, kék, öreg szemmel nézett Mirr-Murr-ra, s letette az ablak elé a felhajtható asztalkára. Mirr-Murr az üveghez nyomta az orrát, úgy bámulta az elsuhanó villanypóznákat, a dróton ülő, megmegrebbenő vadgalambokat, a lassan forduló tájat. Magához tért az ijedségből, és Slukk Ödön is barátságosan viselkedett. Dobogó szívvel érezte, hogy új, izgalmas kalandok várnak rá. Visszanézett az öreg házalóra, de az már félrebillent fejjel aludt. 2. Mirr-Murr első levele barátaihoz A kiscsacsiék tűvé tették az udvart, a házat, benéztek minden zugba, repedésbe, lapulevél alá, de nem találták Mirr-Murrt. Kétségbeesve kutattak estig, már a nap is lement, de a kandúr nem volt sehol. Szomorkodva teltek a napok, szótlanul üldögéltek az üres nyúlketrec árnyékában, nem néztek egymásra, nem játszottak, csak nagyokat sóhajtottak. Egyszer csak Jánoska mamája kereste őket, egy nagy boríték volt a kezében. Mosolyogva nézte az árnyékban üldögélő kis társaságot. Mióta Jánoska elment nyaralni a Balatonra, bizony megint egyedül maradtak. Nem is nagyon törődött velük senki, ő például észre se vette, hogy egy hiányzik közülük. De ma délben levelet hozott a postás. A borítékon nagy ákombákom betűkkel állt a címzés: KISCSACSINAK, PAPRIKAJANCSINAK, BÓBICÉNEK, CSINNADRATTÁNAK

4 ÉS MORZSÁNAK! Kicsit hosszú címzés volt, nem is fért el az egyik oldalon, a boríték másik oldalára is jutott belőle. Jánoska mamája odaadta a kiscsacsinak a levelet, és visszament a konyhába. A kiscsacsi nézte, forgatgatta a nagy borítékot, még meg is szagolta, majd kicsit felsóhajtva továbbadta Paprikajancsinak. Én azt hiszem, hogy te folyékonyabban fel tudnád olvasni! mondta. Paprikajancsi krákogott, a torkát köszörülte, letette a borítékot a földre, úgy nézte, majd azt mondta: Ez valami külföldi írás lehet. Valami egyiptomi macskakaparás. Ezt az ábécét nem ismerem! S továbbadta a borítékot Bóbicének. Bóbice meg se nézte. Én csak kottát tudok olvasni mondta, s odaadta Csinnadrattának a borítékot. Ezer láncos ágyúgolyó! mormogott Csinnadratta. Hát vágjunk neki vitézül! S szuronyával fölvágta a borítékot, kivette belőle a levelet, egyet-kettőt köhintett, az orra elé tartotta, s olvasni kezdte: Kedves Fiúk és Bóbice! Ezek mi vagyunk! kiáltotta Paprikajancsi. És én! mondta örömmel Bóbice. Olvasd tovább! Először is tudatom, hogy a pipacsos vázát nem én törtem össze. Bár rám fogták itten. Mindjárt az első nap. Szép kis fogadtatás! Aztán kiderült, hogy a huzat csapta be az ablakot. Attól esett le a váza. Így végre lejöhettem a szekrény tetejéről, papírt kerestem, tollat, tintát, s most itt ülök az asztalon, és levelet írok nektek. Lassan megy, mert közben az ajtót is figyelnem kell, mert Vica néni, a bejárónő, aki rám fogta a vázát, minden percben visszajöhet. S akkor vissza kell mennem a szekrény tetejére, mert ő (Vica néni) a lelke mélyén még mindig nem hisz nekem. Kicsit mogorva és barátságtalan. Slukk Ödönnél dolgozik, aki a kabátzsebben felhozott ide, ami a vonaton rögtön kiderült. Ugyanis jegy helyett engem nyújtott a kalauznak. Mind a ketten nagyon elcsodálkoztak. Rólam ne is beszéljünk! De aztán megtalálta a jegyet is, úgyhogy minden rendbe jött. Nagyon összebarátkoztunk, és mikor megérkeztünk, Slukk Ödön kivett a zsebéből, és azt mondta Vica néninek: Itt van ez a kedves kis macska (ez én vagyok!), mától kezdve itt fog lakni, viselje gondját! Adjon neki tejet meg ilyesmit. Adjon neki a nyavalya! mondta Vica néni, és úgy csinált a lábával, mint aki táncolni készül. Rossz a modora és barátságtalan. Ebből is láthatjátok! De erre Slukk Ödön az asztalra csapott, és kiabálni kezdett: Itt én parancsolok! Enyém a lakás, én fizetem magát! Erre Vica néni bevágta az ajtót. De aztán mégis kaptam tejet. Képzelhetitek, hogy egy kicsit ideges voltam. De azért hamar feltaláltam magamat. Mikor az ablakból leugrottam, kicsit meglökhettem a pipacsos vázát. De csak egy icipicit! És nem akarattal. De rögtön rám fogta. Még szerencse, hogy az ablak bevágódott, és Slukk Ödön azt mondta: Állandóan huzat van ebben az odúban! Magának agyára megy a szellőztetés! Vica néni nem válaszolt, a cserepeket seperte össze, és közben engem keresett a szemével. De nem láthatott, mert a szekrény tetején voltam. És most beszámolok az itteni életről

5 Ez egy paca, mert közben visszajött Vica néni, és én majdnem későn vettem észre! De már elment. Hogy jobban megértsétek, két részre osztom az itteni életet. Jóra és rosszra. Jó: Az ijedségen kívül nem lett semmi bajom, mikor elbújtam, és utána elaludtam a kabátzsebben. Rossz: Nem látlak benneteket. Jó: Viszont láttam egy vonatot, egy kalauzt, villanypóznát, Slukk Ödönt. Rossz: És Vica nénit. Jó: Slukk Ödön kedvel, játszik velem, és enni kapok, mikor itthon van. Rossz: Ritkán van itthon. Most befejezem a levélírást, mert fölöttünk, a harmadik emeleten kezdődik az énekóra. Amáliát tanítják énekelni. Zongorával. Amália egy kislány, és slágerénekesnő akar lenni. De nem valami jó a hallása. És lehallatszik. A címem: sokszor ölel benneteket Mirr-Murr, a világcsavargó. Ezt Vica néni mondta Slukk Ödönnek: Hogy nem tud már itthon ülni vénségére, maga világcsavargó! És megtetszett, azért írtam ide. Ha megkapjátok, válaszoljatok! A kiscsacsiék egymásra néztek. Hogyan válaszoljunk, mikor nem írta meg a címét? kérdezte Paprikajancsi. Dehogynem! Biztos nem olvastad jól. Én emlékszem, határozottan emlékszem, hogy írta: a címem! vitatkozott a kiscsacsi. Csinnadratta megkereste a levélben azt a helyet, ahol az áll: A címem: sokszor ölel benneteket Mirr-Murr, a világcsavargó! olvasta és fölnézett. Ez nem cím mondta. Nem tehetünk mást szólt Paprikajancsi, mint megvárjuk a következő levelét. Abban biztosan megírja. A kiscsacsiék rábólintottak. Most már, hogy hírt kaptak Mirr-Murr-ról, vidámabban folyt az életük. Játszottak, fecsegtek az üres nyúlketrec árnyékában, és várták Mirr-Murr újabb levelét. Addig is az első levelet többször felolvasta Csinnadratta, és a többiek ugyanolyan érdeklődéssel hallgatták végig, mint először. 3. Mirr-Murr megismerkedik a Piktorral, és modellt ül neki A Piktor felborzolta gyér és őszülő haját, vékony, fekete selyemszalagot kötött a nyakába, hóna alá csapta három megviselt, itt-ott lepattogzott festékű képét őszirózsa, szarvas, cigánylány, ez volt a képekre festve, felsóhajtott, még egy búcsúpillantást vetett rendetlen, festékszagú szobájára, és elindult. A Piktor hónapok óta nem adott el képet. Mintha átok ült volna rajta vagy valami rossz varázslat. Az emberek unottan, nem titkolt fanyalgással nézegették ócska, rossz képeit, és nem vettek. Féláron se,

6 negyedáron se. A Piktor eleinte gőgös volt, gorombáskodott, akkor még volt pénze bőven, s nem érezte a közelgő szegénységet, a kellemetlen pénzhiányt. Nem kell a művészet? kérdezte még ekkor fennhéjázóan, a haját borzolgatva. Ám az emberek a vállukat vonogatták, és egyre többet nézegették s egyre gúnyosabban a Piktor piszkos ingét, selyemszalag nyakkendőjét, felborzolt haját. Később már szóba se álltak vele, és a háziasszonyok becsapták az orra előtt az ajtót, mikor képeit mutogatva becsöngetett. Így állt a helyzet, mikor három megmaradt képét a hóna alá csapva elindult. A kapuban megtorpant, ijedten nézegette a kaputáblát, az eget, az égen a felhőket, mintha sose látta volna még. Szerencse fel! biztatta magát. Milyen nap is van? tűnődött el. Szombat! Hiszen akkor még minden jóra fordulhat! Szombat, nem tudom hányadika, de biztos fizetésnap is! Valakik valamiért valahol ma kaptak fizetést. És ezek a valakik fognak is venni képet! Majdnem vidáman indult el. Próbálkozott egy-két bakugrással, de aztán abbahagyta, és nyílegyenesen, biztosan, mint aki behunyt szemmel is odatalál, az útját a Piros Ló nevű, talponállóval is rendelkező kiskocsma felé vette. A Piros Lóban ismerték jól a Piktort, hiszen minden útja innen indult el, s ha szerencsés napja volt, vagyis ha rá tudta sózni valakire a mázolmányait, akkor itt is végződött. Tóni, a vörös hajú csapos a bádogpultot törölgette, Krisztinka, a pénztáros a pénztárgép mögött bóbiskolt. Üdvözlet Bacchus csarnokában! nyitott be hangosan, szélesre tárt fél karjával a Piktor; a másik karjával a képeket szorította, s még egyszer elmondta, hogy üdvözlet, amire Krisztinka felrezzent. Mindig ilyen hangos volt, és idegen szavakat használt. Tónit meg Bacchus szolgájának nevezte, amiért Tóni többször megsértődött, míg a Piktor el nem magyarázta neki, hogy Bacchus egy görög isten volt, aki a bort kitalálta, és egy görög isten szolgájának lenni igazán nem szégyen. Két deci vöröset, icipici szódával! Hitelbe tette hozzá. Tóni keze félúton megállt, tétovázott. Csak délig mondta a Piktor nagyot nyelve. Ma érzem, hogy jó üzletet fogok csinálni! Tóni belefröccsentett egy kis szódát a vörös borba, és nyújtotta a poharat. A Piktor egy hajtásra megitta, majd megzavarodva álldogált, forgatgatta, nézte a poharat, csodálkozva, hogy az ilyen hamar kiürült. Búsan nézett körül, a pénztárgépre, a gép mögött ülő Krisztinkára, a füstös falakra, a bádogpulton támaszkodó Tónira. Látszott az arcán, hogy erősen gondolkodik. Nem volt nehéz kitalálni, hogy min. Kérjen-e még hitelbe, vagy ne kérjen? A töprengést ajtócsapódás, kurjongatás vágta ketté. Két pityókás, borzas hajú, szalagnyakkendőjű alak nyomult be, s mikor meglátták a középen álldogáló, üres poharát búsan nézegető Piktor fancsali képét, hangosan felnevettek. Üres, kolléga? Üres? kérdezte az alacsonyabbik. A magasabbik, mint egy létra, a köpcös vállának dűlt, és félrehajtott fejjel vizsgálgatta a Piktort. Teljesen leégett, nincs egy vasa se legalább három hete. Napjában egyszer eszik, ha van mit, és hitelbe iszik, ha kap fejezte be a jellemzést a hosszabbik. Eltaláltam, kolléga? A Piktor búsan bólogatott. Na, mutassa: mit árul? A Piktor szétszedte a képeit, és sorba a pult aljának támasztotta. A hosszabbik épp hogy csak végigfuttatta a szemét rajtuk, aztán legyintett.

7 Ócska vackok, klisé után csinálva! Maga reménytelen eset, barátom. Teljesen reménytelen! A Piktor olyan keserves képet vágott, mint aki vadalmába harapott, és nem tudja kiköpni. A hosszú mintha egy pillanatra megsajnálta volna. Újra nekidőlt a köpcösnek, úgy mondta: Minden megújul a világon! A giccsfestészetnek is vége. Lépést kell tartani a fejlődéssel! Fessen modell után! Úgy bizony, barátom. Élő modell után! És merészebb színkezeléssel! A hosszú kiegyenesedett, mint egy távírópózna vagy mint egy fekete, szigorú felkiáltójel. A Piktor szaporán pislogott, áhítatos arccal hallgatta, majd odalépett a hosszúhoz, és könnyekkel a szemében megszorította a kezét. Köszönöm suttogta. Mától kezdve új életet kezdek! Na, akkor erre iszunk! szólalt meg rekedten a köpcös, aki már kezdte unni a jelenetet. Vöröset, két üveggel! szólt oda Tóninak, majd a Piktorra nézett. Hárommal tette hozzá. Rövid idő múlva harsány éneklés verte fel a Piros Ló hűvös helyiségeit. Krisztinka a pénztárgép mögött finoman mozgatta a fejét a taktusra, Tóni meg a bádogpultra könyökölve gyönyörködött a furcsa társaságban. A Piktor még hazafelé menet is dúdolgatott, dünnyögött, hóna alatt a három képpel. Mirr-Murr éppen a konyhaablakban napozott, mikor meghallotta a lépcsőn felfelé jövő Piktor danászását. Kerekre nyitotta a szemét, s úgy figyelt. Egypárszor látta még csak a Piktort, és olyan érdekesnek találta, hogy kíváncsi lett rá. A Piktor odaért a konyhaablakhoz, és úgy bámult Mirr-Murr-ra, mint akinek odagyökerezett a lába. Oroszlán! suttogta. Oroszlánt fogok festeni! Ugye, megengeded, oroszlán, hogy lefesselek? Mirr-Murr szerényen elmosolyodott, és egy kicsit kimeresztette a bajszát. Élő oroszlán, élő modell! Most mindjárt megkezdhetem az új életet! És a zsebéből egy hatalmas pemzlit húzott elő, amit a hosszútól kapott ajándékba, és mutogatni kezdte Mirr-Murrnak. Ezzel foglak lefesteni, oroszlán! Merész színkezeléssel! Mirr-Murr, aki nem volt egészen járatlan a festészetben, hiszen annak idején ő is megpróbálkozott vele, sőt egy sikeres kiállítása is volt az üres nyúlketrec falán, érdeklődve nézte a pemzlit. Hogy ez nekem nem jutott eszembe gondolta magában. Hiába, a város, az város! Itt mindig tanul az ember valamit! Majd barátságosan ránézett a Piktorra, mormogott egypárat, ami úgy hangzott, mint valami beleegyezésféle, és kijjebb bújt a cserepek közül. A Piktor benyúlt érte, óvatosan a másik hóna alá fogta Mirr-Murrt, s elindult a padláson levő műterme felé. A műterem nagyon tetszett Mirr-Murrnak. A hatalmas, tetőbe vágott ablak eszményi rendetlenséget világított meg. Székek, vásznak, képkeretek, ecsetek, festékestubusok hevertek szanaszéjjel. A Piktor egy-két kézmozdulattal helyet csinált, fölállította az állványt, vásznat tett rá, Mirr-Murrt egy székre helyezte, maga pedig leült a vászon elé, és hunyorogni kezdett. Megkérhetlek mondta, hogy borzold föl egy kicsit a sörényed? és elbújt a vászon mögött. Mirr-Murr levegőt vett, s felborzolta a bajszát és a szőrét. A vászon mögül azonban horkoló hangok jöttek. A Piktor félrehajtott fejjel, édesen aludt. Mirr-Murr várt egy darabig, majd kisurrant az ajtón.

8 4. Mirr-Murr második levele barátaihoz Kedves Fiúk és Bóbice! Legelőször is azt szeretném mondani, hogy égessétek el a képeimet! Tanultam egy új festési technikát. Mert az a helyzet, hogyha már az ember itt van a városban, tanuljon is valamit. Merész színkezeléssel, az a fontos! ahogy egy nagy festő barátom mondja, akitől most tanulok. Nagyon érdekes ember, és oroszlánnak szólítjuk egymást, ahogy ez festőkörökben szokás. Meg más ilyen művésztársaságban. Azért nem indul nagyon könnyen művészi pályafutásom. Akadályok vannak. Mint például Vica néni. De hát hiába, a művészetért áldozni kell! Én a búvóhelyemet áldoztam fel. Vica néni rám talált a szekrény tetején. A narancs, kék és cinóber lábnyomok alapján. És rögtön kiabálni kezdett, és ha el nem iszkolok, mást is csinál. Ebből is látszik, hogy semmi érzéke a festészethez, mert a narancs, kék és cinóber nagyon is ügyes színösszeállítás! Különösen ha a sárga parkettát, a fehér szekrényt és a zöld szőnyeget vesszük hozzá alapul. Ugyanis ezeken futottam végig. De előzőleg beleléphettem valami festékbe. Aztán meg akartam mosni a talpaimat biztonsági okokból, de fölborult a lavór. Erről én nem tehetek. Mindenkivel megtörténhetik. És én olyan ritkán akarok talpat mosni. Vica néni meg minek teszi az ünneplő cipőjét a konyha kövére? Nem igaz? És nekem is van önérzetem! Feljebb sétáltam egy emelettel, mert már úgyis régen kíváncsi voltam Amáliára. Aki énekelni tanul. Zongorával. És lehallatszik. Ügyesen felugrottam a nyitott ablakba. Észre se vették. Amália szemben ült egy széken, és a plafont nézte. Most nem énekelt. Egy fekete hajú fiú ült előtte. Jobban megnéztem a fiú hátát. Amália még mindig a plafont nézte. Csönd volt. A fiú felnyögött, de nem mondott semmit. Éles eszemmel rögtön kitaláltam, hogy Amália unja a fiút. Mert különben miért a plafont nézné? Én is megnéztem, a plafonon nem volt semmi. A fiú végre megszólalt: Ha elvégzem a gimnáziumot, akkora csokor liliomot hozok, mint egy kocsikerék! Amália elbiggyesztette a száját. Utálom a liliomot! mondta. Lejjebb húzódtam az ablakban, mert Amália mamája jött be egy tálcával. A tálcán kávé volt. Letette eléjük. Nem is tudom, Ernőke, hogy szereti-e a kávét. Nagyon szeretem a kávét! mondta a fiú. Két ujjal óvatosan megfogta a csészét, előrehajolt, és megfújta egy kicsit, mert forró volt. Én nem tudom, mi történt: huzat lehetett, vagy valami por ment az orromba? De inkább mégis azt hiszem, hogy megfáztam. Úgy van! Megfáztam talpmosás közben! Mert hirtelen egy óriásit tüsszentettem. Nem dicsekvésből mondom, de ilyen tüsszentést már régen hallottam! Ernőke háta összerezzent, és a kávét Amália szoknyájára öntötte. Gyorsan lebújtam az ablakban. A fiú sápadt volt, mint a fal, Amália meg kiabált, hogy a szép fehér szoknyám! Egy kicsit el is túlozta. A mamája beszaladt, és csúnyán nézett Ernőkére. Ernőke hebegve elbúcsúzott, a mama kikísérte. Amália odajött az ablakhoz, és rám mosolygott.

9 Te voltál? kérdezte, és megsimogatta a fejemet. Nagyon finom illatú, puha keze volt. A szoknyáért nem kár! Kijön belőle. De végre elment ez a melák! és elkezdett forogni, skálázni, énekelni, mire én is gyorsan leugrottam az ablakból, és elszaladtam. Most itt ülök az asztalon, mert Vica néni elment cseresznyét vásárolni. Be akarja főzni télire. Már vett egy csomó üveget meg celofánt meg ilyesmit. Megkóstoltam kíváncsiságból, nem jó. A celofán. Olyan, mint az üveg, átlátszó. Csak a nyelvemre tapadt egy darab, és nem akar lejönni. Nem tudom, írtam-e a múltkor, hogy mi a címem. Nagyon egyszerű! Az ember bejön a kapun, feljön a lépcsőn. De ha lehet, kerülje ki a házmestert. Vagy legalábbis ne érdeklődjön utánam! Kicsit feszült viszonyban vagyunk. Én meg a házmester. Egyszer véletlenül rálépett a lábamra. Különben jól vagyok. És ölellek benneteket: Mirr-Murr. És egész a lépcső aljáig gurult. A házmester. De a krumpli még messzebb. Volt olyan, amelyik az utcára is kiment. A tojásról meg a tejesüvegről ne is beszéljünk! Nem érdemes. Én legalábbis, hacsak lehet, mindig elkerülöm. A házmestert. Ha megkapjátok, írjatok! 5. Mirr-Murr föllendíti a Piktor üzletét Egy reggel a Piktor megállt a konyhaablak előtt, és azt mondta az ablakban sütkérező Mirr-Murrnak: Jó reggelt, oroszlán! Ebben a megszólításban hallgatólagosan egyszer s mindenkorra megegyeztek. Mirr-Murr felcsillanó szemmel nézte a Piktort, és bólintott. Volna egy kis időd? kérdezte a Piktor. Mutatnék valamit! És a hóna alól elővett egy képet, és mutogatni kezdte Mirr-Murrnak. Mirr-Murrnak a szája is tátva maradt a csodálkozástól. A képen ő volt! Igaz, kicsit nagyobb sörénye volt, mint a valóságban, de például a bajuszát pontosan olyan harciasan meresztgette, ha mérges volt, mint a képen. Ámulva bámulta a festményt. Tetszik? kérdezte a Piktor. Úgy érzem, hogy sikerült valamit megfognom a portrédban, és a színkezelés is merészebb lett! Mirr-Murr összehúzta egy kicsit a szemét, úgy nézte a képet, majd bólintott, hogy igen, a színkezelés határozottan merészebb lett. A műélvezetet kemény, veszekedő hang szakította félbe: Nem veszünk képet! Vigye innen a mázolmányait! Nem hallja?! Vica néni kiabált a szobából. Mirr-Murr röstelkedve csóválta a fejét, a Piktor grimaszt vágott a szoba felé, összecsomagolta a képet, majd suttogva így szólt: Gyere le velem a Piros Lóba. Ott majd beszélgetünk. Mirr-Murr bólintott, a Piktor benyúlt érte az ablakba, a karjára ültette a kandúrt, és lábujjhegyen lement a lépcsőn. A Piros Ló helyiségei hűvösek voltak, szőlőillat és padló-olajszag keveredett bennük. A Piktor odavitte Mirr-Murrt a pénztárgéphez, és bemutatta Krisztinkának. Krisztinka finoman elmosolyodott és biccentett. Tóni megtörölte a kezét, átnyúlt a bádogpulton, és úgy üdvözölte Mirr-Murrt.

10 Mirr-Murr elégedett volt a bemutatkozással. Csupa kedves ember gondolta. És nyilván szeretik a művészetet! A kockás terítőjű asztalnál ültek, a Piktor kicsomagolta a képet, és a székre állította. Némán, áhítattal nézték. Krisztinka a pénztárgép mögül, Tóni a bádogpultra dőlve. És még valaki a sarokból. Csak akkor vették észre, mikor recsegő hangon megszólalt: Borzasztóan gyönyörű! S már ott is állt előttük. Kis, kövér ember volt, sűrű szemöldöke előrehajolt, mint két fűcsomó, és teljesen beárnyékolta a szemét. Haja pedig egyáltalán nem volt, koponyája csillogott-villogott, mint egy üveggömb. Kivette a szivart a szájából. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Faták Flórián aranykoszorús szűcsmester. Leült a székre, rákönyökölt az asztalra, s úgy nézte a képet. Rágta a szivart egy darabig, aztán ránézett Mirr-Murr-ra. Téged ábrázol? Eltaláltam? Mirr-Murr bólintott. Faták Flórián eloltotta a szivart, és így szólt a Piktorhoz: Volna egy üzleti ajánlatom! A Piktor végigsimított a haján, ünnepélyesen megigazította a nyakkendőjét, és várakozó arckifejezéssel nézett Faták Flóriánra. Faták Flórián még egyszer ránézett a képre, aztán így folytatta: Mi a legfontosabb az üzleti életben? A reklám, a reklám és harmadszor is a reklám! Ezt már az inasom is tudja. A Piktor és Mirr-Murr egyszerre bólintottak. Na most, reklám többféle van folytatta az aranykoszorús szűcsmester. Úgymint apróhirdetés, körlevél vagy egyszerűen csak az élőbeszéd. De a legfontosabbat utoljára hagytam. A legfontosabb: a jó cégtábla! És most következik az ajánlatom. Faták Flórián egy szivart vett elő, megropogtatta, meggyújtotta, majd pöfékelve szívni kezdte. A képből is látszik, hogy ügyesen tud állatokat festeni. Azon belül is a szőrmés állatokat. Mert engem kizárólag csak ez érdekel. Fessen nekem egy cégtáblát oroszlánnal, tigrissel és a többi szőrmés vadállattal. A választást magára bízom, csak legyen rajta a nevem: Faták Flórián aranykoszorús szűcsmester. Ja, és kell rá egy aranykoszorú is. Az már magának semmi. Na? Bádogot én adok hozzá! Arra festheti. Megegyeztünk? A Piktor hümmögött, a nyakkendőjét sodorgatta, ránézett Mirr-Murr-ra, Krisztinkára és a bádogpult mögött álló Tónira, mintha tőlük várt volna választ. Mirr-Murr, Krisztinka és Tóni feszülten nézték a Piktort, majd mikor az beleegyezően bólintott, megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Krisztinka egy kicsit meg is nyomogatta a pénztárgép billentyűt izgalmában. Ámbár emelte fel az ujját a Piktor nem egészen művészi megbízatás. De hát az a véleményem, hogy az ember ne legyen finnyás, és ne rejtse véka alá a tehetségét. Aztán belecsapott Faták Flórián tenyerébe. Mit iszunk? kérdezte az aranykoszorús szűcsmester. Merthogy erre áldomást kell inni! Én fizetem! Tóni buzgólkodni kezdett a bádogpultnál, poharakat hozott, Mirr-Murrnak is, szódát meg vörös bort. A Piktor az első poharat Mirr-Murr-ra koccintotta. Ezt neked köszönhetem! mondta. Mirr-Murr elmosolyodott, s kicsit belekortyolt a borba. Nem ízlett neki, savanyú volt, s nagyokat prüszkölt tőle. A társaságnak hirtelen jókedve lett, Faták Flórián fölemelte vastag mutatóujját, és rekedt hangon énekelni

11 kezdett. Ánom-bánom, szánom-bánom, egérbőrből a kabátom, lyuk sincs rajta, gomb sincs rajta, jót nevetett, aki varrta! A Piktor köszörült egyet a torkán, és elkezdte fújni hamisan, de jó hangosan: Pemzli nyele, faecset, nem beszélek én veled! Majd mindnyájan Mirr-Murr-ra néztek. Mirr-Murr izgett-mozgott, nem jutott eszébe semmi. Majd hirtelen mentő ötlete támadt, s elkezdte nyávogni a kiolvasót: Egy-begy, libabegy, öreg baka arra megy, világjáró tengerész a fa alatt heverész, sikárkefe csupa hab, ül a pléhteknő alatt! Nagy sikere volt. Faták Flórián kezet rázott vele. Tóni bólogatott a bádogpult mögül, Krisztinka pedig halkan összeütötte a tenyerét. Hazafelé a Piktor mosolygott, és azt dünnyögte Mirr-Murrnak: Ezt mind neked köszönhetem! 6. Viharfelhők gyűlnek Mirr-Murr feje fölött Ernőke ténfergett a kapualjban. Fel-fellesett az ablakokra, megkereste szemével Amália ablakát, majd visszahúzódott az árnyékba. Úgy tapadt a falra, mint egy plakát, és közömbösséget színlelve a lakók névsorát kezdte olvasni, ha valaki véletlenül elment a kapu előtt. A ténfergés, az ácsorgás gyanús volt, nagyon gyanús! Ernőke valamit forgatott a fejében, s hogy valami rosszat, abból is látszott, hogy időnként gúnyosan elmosolyodott. Ilyenkor az orra kihegyesedett, mint egy

12 lándzsa, s döfködött vele a levegőben. Ernőke többször meghányta-vetette múltkori kudarcát. Képzeletében újra meg újra lejátszotta a jelenetet. De egy pontnál mindig megakadt. Amikor a kávét Amália szoknyájára öntötte. Mitől rezzent ő akkor össze? Mitől? Az összerezzenés eredményét tudjuk, s Ernőke is szentül meg volt győződve arról, hogy amiatt haragudott meg rá Amália. Ha megtalálná az okot okoskodott magában, kiengesztelhetné Amáliát! De csak annyira jutott, hogy valaki tüsszentett. Igen ám, de ki? Nem bírt otthon maradni, elhatározta, hogy helyszíni szemlét tart. Minden nagy detektív így csinálja gondolta magában. A helyszíni szemlén valami mindig kiderül! De a kapuban megtorpant, nem mert beljebb menni, csak somfordált a hűvös kapualjban, s lopva fölfölpillantott az ablakokra. Az üvegajtó mögül Jeromos, a házmester figyelte Ernőke töprengését, szemével követte mozdulatait, s úgy leste, mint egy nagy kövér pók az áldozatát. Azután, mikor már mindent jól megnézett az ácsorgó fiún, éles szimatával megsejtette, hogy ebből még neki valamilyen haszna lehet diszkréten köhintett egyet. Ernőke összerezzent, s úgy csinált, mint aki el akar futni. Ám Jeromos hatalmasat vigyorgott, s mindenképpen igyekezett barátságosnak látszani. Ez nem ment könnyen. Jeromos mosolygását már többször félreértették a kiálló szemfoga miatt, úgyhogy jónak látta, ha inkább nyájas beszélgetést kezdeményez. Segíthetek valamiben? Úgy hangzott, mint egy kenetlen sarkú ajtó nyikorgása. Nem, nem, semmiben! felelt gyorsan Ernőke. És ott maradt. Pedig Jeromos sokat lát, sokat hall, és sokat tud! És ha erről a házról van szó, akkor mindent! jelentőségteljesen nézett Ernőkére, s hosszú, csontos mutatóujjával a saját homlokára bökött. Itt ész van, nem szilvalekvár! Nos? Hát esetleg habozott Ernőke. Valami szívügy? vágott a közepébe Jeromos. Férfiak vagyunk! Olyasmi, illetve nyögdécselt Ernőke. Illetve én most nyomozok. Akkor helyben vagyunk! Jobb helyre nem is jöhetett volna! Betessékelte a fiút a kapu alatt levő szobájába, és nagy sugdolózásba kezdtek. Jeromosnak gyerekjáték volt kitalálni, hogy ki tüsszentett. Nem lehetett más, mint az a szemtelen pofájú kandúr, akit Slukk Ödön hozott magával a házba. Meg különben is elszámolnivalója volt a kandúrral, és most kapóra jött az alkalom; mondta is rögtön Ernőkének: A macska volt! Biztos? kérdezte fanyalogva Ernőke, aki kevésnek talált egy macskát, azt hitte, hogy legalább a hétfejű sárkánnyal kell megküzdenie, de mindenesetre méltóbb ellenféllel, mint egy macska. Ám Jeromos ütötte a vasat. De ravasz macska! Nagyon ravasz macska! Még velem is kibabrált. Jeromos egy zsákot vett elő a sarokból, és odaadta Ernőkének. Itt van ez a zsák. Ebbe majd beledugod, és bedobjuk a szenespincébe. Slukk Ödön nincs itthon, Vica néni pedig majd be fogja hunyni a szemét. Ezt a részét én vállalom a dolognak. Csak bátran! Gyerünk! Úgy lopakodtak fel az emeletre, mint két csúf árnyék. A kövér, hájas árnyék Jeromos volt, a vékony piszkafaárnyék pedig Ernőke. Mirr-Murr a virágcserepek közt ült az ablakban, és elbújt, mikor meglátta a fölfelé lopakodó Jeromost és Ernőkét, kezében a zsákkal. Jeromosék a konyhába mentek, s Jeromos rögtön a tárgyra tért.

13 Szomszédasszony! mondta. Panasz van a macskájukra. Hatósági panasz! Itt ez az úr mutatott a gyáván meghúzódó Ernőkére, ő is tanúsíthatja. El kell távolítanunk a házból! És egy nagyot kacsintott, csúfan mosolyogva. Vica néni nem tiltakozott, dehogyis tiltakozott! Inkább keresni kezdte a kandúrt. Ám Mirr-Murr ezt nem várta be. Nincs itthon Slukk Ödön, védtelen vagyok a túlerővel szemben! gondolta magában, és fölsurrant a Piktorhoz. A Piktor ajtaja azonban zárva volt. Mirr-Murr nem akart üzenet nélkül távozni, ezért rákarcolta az ajtóra: KIRÁNDULNI MENTEM! SÜRGŐS VOLT! HA TISZTA LESZ A LEVEGŐ, VISSZAJÖVÖK! OROSZLÁN, MÁSKÉPPEN: MIRR-MURR Azután leszaladt a lépcsőn, ki a kapun az utcára, ott még megállt egy pillanatra, hogy merre is fusson. Végül elindult jobbra a fal mellett. 7. Oriza-Triznyák Mirr-Murr futás közben hátra-hátrapislogott, hogy jön-e Jeromos vagy Ernőke a zsákkal. Szerencsére nem jöttek. Biztosan eltévesztették a nyomomat! gondolta a kandúr, és kifulladva leült egy fa tövébe. S mikor kifújta egy kicsit magát, kezdett körülnézni, hogy hova is került. Én tévedtem el! állapította meg, de egy cseppet sem volt elkeseredve miatta. A nap sütött, a fény játékosan villant a zöld levelek között, villamosok csilingeltek, majd sárgán csillogva rohantak, s eltűntek az utcasarkon. Mirr-Murr bámulta egy darabig, míg meg nem unta. Nem baj, úgyis világot akartam látni! biztatta magát. Mirr-Murr, a világcsavargó! kiáltotta a fának, a járdának s a sárgán csillogó villamosoknak. Én vagyok az! tette még hozzá, s elindult egy nagy park felé. A park tele volt emberekkel, de főleg gyerekekkel. Valamit körülvettek, és izgatottan suttogva vártak valamire. Mirr-Murr nem látott semmit, furakodott, de mindig visszatolták. Így próbálkozott a lábak között egy darabig, mikor megszólalt a feje fölött egy hang: Gyere föl, tökmag! Innen jobban látsz! Mirr-Murr fölnézett, és észrevette, hogy a fán egy macska integet neki. Tűnődött, hogy fölmenjen-e. A megszólítás sehogy sem esett jól. De végül is győzött a kíváncsisága, nekiiramodott, és egyből fölmászott a fára. Mikor elhelyezkedett jól az ágon, elhatározta, hogy tisztázza a tökmagot. Nem vagyok tökmag! Van rendes nevem is! Mirr-Murr-nak hívnak. Az idegen macska figyelmesen nézte Mirr-Murrt, még a fejét is félrehajtotta. Mirr-Murrt idegesítette a nézés, és megkérdezte:

14 Mit nézel? Az idegen macska bólintott. Nincs rád írva mondta. Se elöl, se hátul! Honnan tudjam én a nevedet? Valahogy mégiscsak meg kellett hogy szólítsalak! Hajlottam rá, hogy először bengáli tigrisnek szólítalak, de hidd el, ezzel mind a ketten nevetségessé váltunk volna. Nem vagy bengáli tigris. Nem tehetsz róla, és nem is olyan nagy szégyen. Így aztán maradt a tökmag. Nem is tudom, de az jött a nyelvemre. Meg innen, fentről minden kisebbnek látszik. Figyeld csak tette hozzá az idegen macska barátságosan. Ezért érdemes néha fára mászni. A lelki egyensúly miatt. Ha már nagyon kicsinek érzed magad, ripsz-ropsz, fölmászol egy fára, és minden rendben van! Mirr-Murrnak elszállt a mérge, s derűsen hallgatta az idegen macskát. Olyan furcsán beszélt. Hiába gondolta Mirr-Murr magában, született városi! Aztán eszébe jutott, hogy még nem is tudja a nevét. És téged hogy hívnak? kérdezte. Oriza-Triznyáknak! válaszolta az idegen macska. Oriza-Triznyák? csodálkozott Mirr-Murr kicsit neveletlenül, ő is megbánta rögtön, de hát ez igazán furcsa név. Igen mondta Oriza-Triznyák, ez már így van! Senki se választja a nevét. Kapja. Akár tetszik, akár nem. S aztán viseli egész életén keresztül. Én egy nyugdíjba vonult kéményseprőtől kaptam a nevemet. Egész életében a háztetőkön mászkált, és kissé bogaras lett tőle öregkorára. Ő volt a gazdám, míg meg nem szöktem, azóta szabad vagyok! mondta büszkén Mirr-Murrnak. Mirr-Murr leplezetlen tisztelettel bámult Oriza-Triznyákra. Annak láthatóan jólesett, mert közel hajolt Mirr-Murrhoz, és azt mondta: Tudsz titkot tartani? Volt valami a hangjában, amitől Mirr-Murr izgatott lett, és csak némán bólintott. Ez nem elég! mondta fojtott hangon Oriza-Triznyák. Valami biztosíték is kell. Mondd el valami titkodat te is! Mirr-Murr tűnődött, hogy milyen titka is van neki. Aztán mert a másik már nagyon sürgetően nézett rá, eszébe jutott Ernőke. Elmondta, hogyan tüsszentett, és ettől Ernőke hogyan öntötte ki a kávét. Oriza-Triznyák elégedetten bólintott, és azt mondta: Most pedig el fogom neked árulni a nagy vágyamat! Kis szünetet tartott, és élesen Mirr-Murr szemébe nézett. A kóbor macskák világszervezetébe szeretnék bejutni! Mirr-Murr soha életében nem hallott még a kóbor macskák világszervezetéről, de valami azt súgta neki, hogy ne árulja el tudatlanságát. Komoly pofával rábólintott, s ha lehet, még nagyobb tisztelettel nézett Oriza-Triznyákra. De ez ám nem olyan könnyű, mint ahogy gondolnád! folytatta Oriza-Triznyák. Nem úgy van, hogy csak odamész, mintha a boltban kenyeret kérnél: itt vagyok, vegyenek fel a kóbor macskák világszervezetébe! Ha így kezdenéd, akkorát nevetnének a kóbor macskák, hogy legurulnának a háztetőről! Mert azt tudnod kell, hogy főleg a háztetőn tartózkodnak. Szikrázik a szőrük, villog a szemük, és senki sincs, aki a közelükbe merészkedne. Holdtöltekor pedig, mikor a Legnagyobb Kóbor Macska képe megjelenik az égen, közös énekléssel üdvözlik. Hogy csak úgy zeng tőle a város! Ha én egyszer velük énekelhetnék! Oriza-Triznyák elmélázott ezen egy kicsit. Mirr-Murr sok mindent nem értett az elbeszélésből, de nem mert kérdezősködni. Legjobb, ha hallgatok gondolta magában. Várjuk meg a végét! Oriza-Triznyák abbahagyta a mélázást, és így szólt: Eleinte én is csak messziről néztem őket. Vártam, hogy észrevegyenek. Az egyik éjszaka aztán szerencsém volt. Nem is hinnéd! Észrevettek! És nem is akárki. A Nagy Odvas Kéménytől számítva az ötödik helyen ült. De még az árnyékban! Mert tudnod kell, hogy az a legjobb hely, ameddig az árnyék

15 elér. Ott ülnek az igazi kóbor macskák! Oda bejutni már igazán dicsőség. Így szólt hozzám, aki az ötödik helyen ült: Látom, szeretnél közénk jutni. Figyelj rám, három próbát kell teljesítened! Gondolhatod, milyen boldog voltam! Mirr-Murr most szólalt meg először. Nem vitás, őt is kezdte érdekelni ez a kóbormacska-dolog. És mi az a három próba? kérdezte. Oriza-Triznyák tűnődve nézett Mirr-Murr-ra. Csak akkor mondhatom el, ha te is teljesíted őket! Akarsz kóbor macska lenni? Mirr-Murr izgatottan bólogatott. Akar, hogyne! Lehetek én is? kérdezte reménykedve. Megpróbálhatod felelte óvatosan Oriza-Triznyák. Ide figyelj! Elmondom neked. Első: itt lent most mindjárt kezdődik a térzene. Mirr-Murr lenézett a fáról. Annyira elbűvölte Oriza-Triznyák beszéde, hogy eddig észre se vette, mi készül ott lent. A park közepén már körbe állt a zenekar, hatalmas rézkürtök villogtak, fuvolák csillogtak, s a zenészek a középen álló karmesterre figyeltek. Tűzoltózenekar! mondta Oriza-Triznyák. A kóbor macskák legnagyobb ellensége! Mirr-Murr nem értette, hogy miért. Kérdően nézett Oriza-Triznyákra. Mert hosszú létrájuk van válaszolta az tömören és rejtelmesen. Éppen ezért az első próba: hangosan el kell mondani egy verset, mikor játszanak. Azért másztam ide fel a fára. Mindjárt kezdik, addig megsúgom a verset, s ha szólok, együtt hangosan elmondjuk. Aztán futás! A többi próbát majd utána mondom el, nehogy összekeverd őket. Mirr-Murrnak bizony kicsit dobogott a szíve. Jól megjegyezte a verset, s izgatottan kapaszkodott az ágban. A futás nem nagyon tetszett neki, futni rendszerint akkor kell egy macskának, ha baj van. De hát Oriza-Triznyák olyan nyugodtnak látszott, és ő sem akart gyávának mutatkozni. Lent nagy csinnadrattával, cintányérveréssel elkezdődött a térzene. A bevezető szám után halkabb rész következett, a fuvolák játszottak éppen, mikor Oriza-Triznyák meglökte Mirr-Murrt, és így szólt: Háromig számolok, és rajta! Egy, kettő, három! S a két macska torkaszakadtából elkezdett kiabálni, nyávogni a fáról: Zenekar, trotty, trotty, zenekar, trotty! Zenekar, trotty, trotty, Zenekar, trotty! Nem volt valami szellemes szöveg, de a hatása leírhatatlan volt! A karmester kezében megállt a pálca, és szemével haragosat villantva a fákat kutatta. A gyerekek mozgolódtak, nevettek, és a fára kezdtek felmászni a két macska után. De Mirr-Murrék már hetedhét határon túl jártak, lihegve futottak, hátra se nézve.

16 8. A második próba A nagy futás után végre megálltak egy utcasarkon. Csendes mellékutca volt, nem járt senki. Kifújták magukat, Mirr-Murr leült a fal tövébe, az esőcsatorna mellé, Oriza-Triznyák pedig átment a másik oldalra, és a háztetőket kezdte nézegetni. Igen, igen dünnyögött magában. Ez jó lesz! Mit nézel? kiáltott át neki Mirr-Murr. Oriza-Triznyák visszajött a másik oldalról. A kéményeket mondta. Kicsit kifújjuk magunkat, s addig elmesélem a második próbát. Benézett az esőcsatorna bádogcsövébe, aztán leült Mirr-Murr mellé. Megnéztem, hogy nem hallgatózik-e valaki. Fő az óvatosság! A kóbor macskáknak sok ellenségük van. Láthattad magad is! Mirr-Murr komoly pofával bólintott. A második próba kezdett bele Oriza-Triznyák a beszédbe már korántsem olyan egyszerű, mint az első volt. Az első, úgy is mondhatnám, pofon egyszerű a másodikhoz képest! Az elsőhöz csak zenei érzék kellett, egy kis hallás, annyi csak, hogy meg tudd különböztetni a fuvolát a vadászkürttől, s akkor belenyávogni, mikor a fuvola szól. Gyerekjáték. Mirr-Murr is rábólintott, hogy ez valóban gyerekjáték. Hanem a második próba emelte fel a hangját Oriza-Triznyák már nem ilyen könnyű! Nem bizony. Ügyesség kell hozzá meg szívósság. Úgy is mondhatnám, hogy macska-ügyesség. A második próba készít fel a Nagy Odvas Kéményen való ülésre. Már persze, aki odáig eljut. Az a legnagyobb rang, aki ott ülhet! Te álmodban se gondolj rá. Nekem is csak épp hogy eszembe jut. Nos, a második próba a következő: kiválasztunk egy-egy kéményt, itt a háztetőn, és azon ülünk estig. Ha szél fúj, ha hó esik, akkor is! Mirr-Murr felnézett az égre, az ég gyönyörű kék volt, még felhő se úszott rajta. Nem valószínű, hogy hó essen gondolta, hiszen nyár van! De nem szólt semmit. Annál jobb! tette hozzá gondolatban. Felmásztak a háztetőre, s ráültek egy-egy kéményre. Mirr-Murr kíváncsian nézelődött, háztetőket látott sok-sok kéménnyel, s ha lenézett, látta, hogy jönnek-mennek az utcán az emberek, de mintha kisebbek lennének. Átmosolygott a másik kéményre, át is integetett egy kicsit, de Oriza-Triznyák morcos pofát vágott, és nem viszonozta a mosolygást. Lehet, hogy szédül! gondolta magában Mirr-Murr, és üldögélt, figyelt csendesen. Eközben az egyik lakásban fűtéspróbát tartottak. A háziasszony papírt hozott be meg aprófát, és odaadta a kályha előtt guggoló kéményseprőnek. Tavaly se volt jó a kémény mondta. Nem elég huzatos. A kéményseprő dörmögött valamit, de nem válaszolt. Először kipróbáljuk gondolta, mert a baj rendszerint ott kezdődik, hogy nem gyújtanak be rendesen! Mert fortélya van ám annak is! Először az aprófából kis máglyát rakunk, de úgy, hogy jó sok rés legyen közte, hogy könnyű lánggal lobbanjon majd fel. A lángtól fölmelegszik a kémény, és húzza kifelé a füstöt. Bizony. Meg is mutatta a zsörtölődő háziasszonynak a takaros kis máglyát a kályha tűzterében. Tetszik látni? mondta. Ez úgyszólván egy szál gyufától is meggyulladna. Ide aláteszünk egy kis papírt, és meggyújtjuk. Ám a papír alig-alig gyulladt meg, s rögtön el is aludt. A kéményseprő vöröslő képpel fújni kezdte. Hatalmas füst csapott vissza a kályhából. Na látja! mondta a háziasszony. A kéményseprő nem szólt semmit, konokul újra próbálta ötször-hatszor. A csuda érti gondolta magában komoran, most tisztítottam a kéményt! És belefújt a kályhába. Mirr-Murr már majdnem elbóbiskolt, és arra riadt föl, hogy Oriza-Triznyák a másik kéményen hatalmasat tüsszentett.

17 Egészségedre! kiáltott át. Oriza-Triznyák mérgesen nézett vissza, nem válaszolt, az orrát csavargatta. Mikor megmoccant, hatalmas füst csapott ki alóla a kéményből. Mirr-Murr komolyan megijedt. Gyere le! kiáltotta. Eleget ültünk már! Oriza-Triznyák a fejét rázta, s ilyenkor kis füst csapott fel jobbról-balról, olyan volt, mintha fehér zászló lenne a feje mellé tűzve kétoldalt. Végre megszólalt rekedt hangon: Figyeld a napot! Majd ha a torony mögött eltűnik, akkor lemegyünk! és egy hatalmasat tüsszentett rá. Mirr-Murr fél szemmel a napot figyelte, közeledik-e már a toronyhoz; fél szemmel meg Oriza-Triznyákot, ahogy egyre sötétebb lesz a szőre, lassan már koromfekete az egész bundája a füsttől. Nincs szerencséje gondolta magában. Pont olyan kéményt kellett kifognia, amelyik füstöl! S aztán arra gondolt, hogy mi lenne, ha az övé is elkezdene füstölni, s ettől nyugtalan lett, fészkelődött, szaglászott, de szerencsére nem volt semmi baj. Végre! Végre! A nap elérte a tornyot, ült a tetején egy kicsit, mint egy hatalmas piros begyű madár, majd eltűnt. Lement a nap! kiabált Mirr-Murr. S gyorsan lemászott, odament a már félig alélt Oriza-Triznyákhoz. Lement a nap! Mehetünk! Oriza-Triznyák bólintott, lemászott a kéményről, kicsit szédült, és tiszta korom volt a pofája. Gyere! sürgette Mirr-Murr. Lent majd megmosdasz. S lesurrantak a tetőről. Lent, a kályhában végre meggyulladt a tűz. A kéményseprő letörölte a homlokáról a verítéket, és így szólt, kicsit fáradtan, de diadalmasan: Sikerült! Az a baj, hogy nehezen melegszik át a kémény! 9. Potya reggeli a kávéházban A két leendő kóbor macska az éjszakát egy szalmakalapban töltötte. A szalmakalapot valaki a padon felejtette, a szél meg lefújta a földre, így találtak rá. Mirr-Murr ébredt fel először, hatalmasat ásított, s hunyorogva nézett az éles reggeli fénybe. Csodálatosat álmodott. Egy fehér tányérból itta, szürcsölte, nyalta a tejet, s a tej sehogy sem fogyott el, pedig még kenyeret se harapott hozzá. Még most is a szájában érezte az ízét, de sajnos, csak az ízét, mert a tej nem volt sehol. Fölkeltette Oriza-Triznyákot, és elmondta neki. Jutott volna belőle bőven neked is! tette hozzá. Oriza-Triznyák dühös pofát vágott. Nem látok semmiféle tejet! mondta. Biztos felfaltad az egészet, amíg én aludtam! De hiszen csak álom volt mentegetőzött Mirr-Murr. Álom, álom dörmögött Oriza-Triznyák. Ismerem az ilyesmit! Aztán nagy mérgesen kiugrott a szalmakalapból, sétált egy-kettőt, s odavetette Mirr-Murrnak: Megyek reggelizni!

18 Várj! Én is megyek! mondta Mirr-Murr, s kimászott a szalmakalapból. Hiszen te már reggeliztél! Hogy egyesek milyen telhetetlenek! Hová megyünk reggelizni? kérdezte Mirr-Murr, míg Oriza-Triznyák után szaladt. Kávéházba. Tejeskávét fogunk enni habbal. Sőt: dupla habbal! válaszolta Oriza-Triznyák nagyokat csettintve, és már egyáltalán nem volt dühös. Nincs pénzünk mondta Mirr-Murr elszontyolodva. Bízd csak ide! Te csak figyelj engem, és csinálj mindent pontosan úgy, ahogy én! Mirr-Murr lelkesen bólogatott, mert már nagyon szeretett volna reggelizni. Fürgén szedték a lábukat, míg végre odaértek a kávéházhoz. A kávéháznak hatalmas, földig érő üvegablakai voltak. Az ablak mögött asztalok álltak, az asztaloknál emberek ültek, újságot olvastak, vagy éppen reggeliztek. A fehér ruhás pincérek hatalmas tálcákkal sürögtek-forogtak. A tálcán kávé volt csészében és ropogós, aranyszínű zsemle. Oriza-Triznyák le-föl futkosott a földig érő ablakok előtt, befelé pislogott, és dünnyögött magában: Ez nem jó. Az nagyon mogorva. Hosszasan megnézett egy fiatalembert, aki papírjai fölé hajolva körmölt valamit. Meg-megállt az írásban, fölnézett bánatos képpel a mennyezetre, cigarettára gyújtott, pedig még égett egy előtte, s nagyot sóhajtva újra körmölni kezdett. Ez se jó dünnyögte Oriza-Triznyák, ez nem is szokott reggelizni! Tovább vizsgálta a vendégeket. Az meg magától is sajnálja! mormogott megvetően. Hopp, ő az! Megállt a futkosásban, s merőn vizsgálgatni kezdett egy piros képű öreg bácsikát. Mirr-Murrt is odaintette s rámutatott. Ő az! suttogta. Ő fog nekünk reggelit venni dupla habbal. Az öreg bácsika egyedül ült az asztalnál, vékony keretű szemüveg volt rajta, újságot olvasott, lassan, ráérősen, s időnként kinézett a nagy üvegablakon az utcára, a fákra, az égre. Mirr-Murr izgatott lett. Ő? Igazán? És miért? Csak bízd rám! mondta Oriza-Triznyák. És nagyon figyelj! Mindent pontosan úgy csinálj, mint én! Most bemegyünk. Oriza-Triznyák reggeliszerző taktikája igen egyszerű volt, de hatásos. A taktika legfontosabb része: fölhívni a figyelmet, utána pedig a szívbe férkőzni. Éppen ezért megálltak az öregúr előtt, s áhítatos, kissé szende pofával bámulták. Egészen addig, míg az öregúr ki nem pillantott az újságja mögül, s kicsit elmosolyodva rájuk nem nézett. Oriza-Triznyák azonnal rátért a taktika második pontjára: szívfacsaró dorombolással az öregúr lábához dörgölőzött. Mirr-Murr mindenben követte, dorombolt lelkesen ő is, s a másik lábhoz dörgölőzött. Így keringtek egy darabig, mikor végre a bácsika tétován lenyúlt a kezével, és megvakargatta Oriza- Triznyák füle tövét. Innentől kezdve már gyorsan peregtek az események. Oriza-Triznyák Mirr-Murr-ral együtt kivonult a szék alól, leültek az öregúr elé, és Oriza-Triznyák egy fájdalmasat nyávogott. A nyávogás minden nyelven és félreérthetetlenül azt jelentette, hogy éhes vagyok! Mirr-Murr őszintén nyávogta el magát, sőt a biztonság kedvéért kétszer is. Az öreg bácsika mosolyogva nézett a két macskára, a pincértől tejet kért meg dupla habot egy kistányérra, és elébük tette.

19 Oriza-Triznyák mintha egy pillanatra látta volna, hogy a körmölgető fiatalember irigyen fölpislant. De nem törődött vele. A két macska azonnal nekilátott, s pillanatok alatt felszürcsölte a reggelit. Látja, kérem! szólt az öregúr a pincérnek. Megérezték, hogy jó szívem van. Mert miért jöttek ide egyenesen hozzám! Tudták, hogy nem fogom őket elzavarni! A pincér bólogatott, majd egy nagyot ásított. Őt nem érdekelte az öregúr jó szíve, neki csak az volt a fontos, hogy valaki kifizesse a reggelit. Az egyik macska különben is gyanús volt neki. Mintha látta volna már. De ezen sem törte a fejét, csak állt az asztal mellett, s próbált belelesni a körmölgető fiatalember papírjaiba, de az eltakarta a kezével, és kihívóan nézett vissza a pincérre. Oriza-Triznyák lenyalta a bajuszáról a tejet, még egyet nyávogott, amit ha nagyon akarta valaki köszönömnek is lehetett érteni, és kisurrantak a kávéházból. Kint a sarkon megálltak. Mirr-Murr hálásan pislogott a barátjára. Tej volt gondolta. Dupla habbal. Ez aztán a finom reggeli! Oriza-Triznyák szólalt meg: Most pedig elmesélem neked a harmadik próbát. Ehhez bátorság kell, és nem is kevés! Azért jött jól nagyon ez a reggeli. Teli hassal mégiscsak könnyebb bátornak lenni! 10. Átfestenek egy cégtáblát Mellékutcákon tekeregtek, kissé lustán a bőséges reggelitől. A harmadik próba kezdett bele Oriza-Triznyák, úgy is mondhatnám, hogy a csúcsa az első két próbának! Mindenképpen a legnehezebb. Tudott dolog, hogy a kóbor macskák harciasak. Ez olyan természetes, mint hogy nappal világos van, éjszaka meg sötét. Gyáva kóbor macska nincs! Nem fordulhat elő. Aki gyáva, az lehet házicica, gazdi kedvence vagy szorgalmas egerésző, de kóbor macska nem lehet! Mirr-Murr lelkesen bólogatott, Oriza-Triznyák pedig egyre jobban szította a harci szellemet. Gyáva és kóbor macska, ez két, egymást kizáró fogalom és szigorúan nézett Mirr-Murr-ra, a bajuszát meresztette. Éppen ezért a harmadik próba a következő: farkasszemet kell nézni egy kutyával annyi ideig, míg tízig elszámolsz magadban. Nem hagyhatod előbb abba, nem futhatsz el! Mirr-Murr egy kicsit megijedt, és kerülte Oriza-Triznyák tekintetét. Csuda tudja gondolta magában. Ez nem is olyan veszélytelen dolog. Attól függ persze, hogy milyen az a kutya! És most keresünk egy alkalmas kutyát mondta Oriza-Triznyák. Gyere! Ne félj, vagy legalábbis ne mutasd! Annál rosszabb! Attól még egy gyáva kutya is felbátorodik. Útnak eredtek jobbra-balra nézegetve. De Mirr-Murr nagy örömére egyelőre nem találkoztak kutyával. Se gyávával, se bátorral. Ahogy így sétáltak, Mirr-Murr a fal mellett sompolyogva, Oriza-Triznyák pedig az út közepén, Mirr-Murr egyszer csak egy kerítés előtt megállt. Intett Oriza-Triznyák is, hogy jöjjön oda. A kerítésen hatalmas cégtábla lógott, rajta teljes életnagyságban Mirr-Murr képe s körül írás: FATÁK FLÓRIÁN ARANYKOSZORÚS SZŰCSMESTER És még egy hatalmas aranykoszorú. Mirr-Murr büszkén állt a cégtábla előtt.

20 Ez én vagyok! mondta. Egy barátom festette. Oriza-Triznyák gyanakodva s cseppet sem lelkes pofával nézegette a cégtáblát. Na? mondta Mirr-Murr. Milyen? Hasonlít morogta Oriza-Triznyák. Elég baj az! Mirr-Murr nem értette: miért baj, hogy hasonlít? És egyáltalán, kicsit lelkesedhetne Oriza-Triznyák! Mégsem kis dolog, hogy az arckép, az ő arcképe kint lóg a kerítésen! S méghozzá elég forgalmas helyen. Bárki megnézheti! Meg is jegyezte Oriza-Triznyáknak. De Oriza-Triznyák csak morgott: Hiszen éppen ez a baj! Sőt nagyon nagy baj, hogy forgalmas helyen van! Még ha valami eldugott mellékutcában lenne, és mondjuk, a kerítésen belül. A kerítésen belül? Annak nincs semmi értelme! mondta Mirr-Murr kicsit megsértődve. De Oriza-Triznyák a fejét vakarta és hümmögött. Mindenképpen baj. Értsd meg! A kóbor macskák nem szeretik a szűcsöket! De nem ám! Nagyon nem szeretik. Ezért baj, hogy a te arcképed egy szűcs cégtábláján pompázik. Ezen valahogy segíteni kell! És semmiképpen se említsd, hogy téged ábrázol. Sőt, inkább tagadd le! Most pedig gondolkozom, hogyan hozhatnánk helyre ezt a hibát. És föl-alá kezdett sétálni a kerítés előtt, s időnként sandán rápislantott a cégtáblára. Még hogy aranykoszorús! mormogta. Mennyi kóbor macska nyomhatja ennek a lelkét. Faták Flórián! mondta megvetően. Aztán megállt. Megvan a megoldás! Bajuszt festünk rá meg szakállt! S úgy majd nem lehet ráismerni, hogy te vagy. Jó mondta Mirr-Murr szomorúan. Ha nincs más megoldás. De hadd nézzem még egy kicsit! Nézzed csak mondta Oriza-Triznyák. Addig én szerzek valahol egy széndarabot. Míg Oriza-Triznyák a széndarabot keresgélte, Mirr-Murr leült a cégtáblával szemben, és úgy bámulta a saját arcképét. Eszébe jutott a Piktor, eszébe jutottak a Slukk Ödönnél töltött szép napok, s akárhogy nem akarta, eszébe jutott Vica néni is. Ez egy kicsit helyrebillentette elszomorodott lelkét. Ha találkozom a Piktorral gondolta magában, majd elmagyarázom neki, hogy taktikai okokból volt rá szükség! Megjött Oriza-Triznyák két széndarabbal. Az egyiket lent hagyta a földön, s könnyedén felugrott a kerítésre. Torzonborz, vastag bajuszt festett Mirr-Murr arcképére, és hegyes kis kecskeszakállt, mert már elfogyott a széndarab, s többre nem futotta. Így is borzalmasan nézett ki a cégtábla! Egy oroszlánsörényű, felismerhetetlen valami hasalt rajta, vastag detektívbajusszal és kecses, franciás kecskeszakállal. Oriza-Triznyák gyönyörködve nézte. Na?! kiáltott le. Hasonlít még? Mirr-Murr bánatosan rázta a fejét. Írnék még valamit rá mondta Oriza-Triznyák, úgy belejöttem! Dobd föl a másik széndarabot! Mirr-Murr földobta, és Oriza-Triznyák nagy nyomtatott betűkkel firkált a cégtáblára: ITT SENKI NE CSINÁLTASSON BUNDÁT! Gondolkozott még egy kicsit, majd így folytatta: MERT ÁRTATLAN MACSKÁKBÓL CSINÁLJÁK!