Mi a tudásmenedzsment?

Méret: px
Mutatás kezdődik a ... oldaltól:

Download "Mi a tudásmenedzsment?"

Átírás

1 Fellner Ákos: Mi a tudásmenedzsment? Bevezetés. A tolvajnyelvről általában Esterházy Pétert érte számos ízben a vád, hogy fogalmai érthetetlenek, nem lehet pontosan tudni, mit is akar velük kifejezni. Aztán rájöttek, hogy ezek afféle kísérleti fogalmak, illetve Esterházy egy kísérleti nyelvet használ. És azonnal kiderült: Esterházy posztmodern író. Főleg a leíró szociológia és antropológia követelménye volt a pontos, jól körülhatárolt nyelvezet és fogalomhasználat egy adott kérdés tudományos tárgyalásában. Nos, nyilván ez az igény nem teljesen alaptalan, hiszen, ha bárki bármit mondhat, nincs esélye a konszenzusnak. Érdekes kérdés azonban, hogy mindig a konszenzusnak kell-e alárendelni a nyelvhasználatot, különösen filozófiai vagy irodalmi kérdésekben. Esterházy most akkor intellektuális imposztor-e vagy pedig nyelvteremtő zseni? Ez a vita máig tart, nyilván akikhez szól Esterházy azok nem fogják imposztornak tartani, avagy maguk is azok. Azt hiszem, itt a megoldása a kérdésnek: nincsenek objektív standardok. Már Szókratesz is megkapta ellenfeleitől, hogy amikor a jó ideájáról beszél, voltaképpen nem mond semmit (az a tolvajnyelv vádja). Foucault-ot pedig támadói azért minősítették intellektuális gazfickónak, mert amikor azt kérdezték tőle, hogy most pontosan mondja meg, mit csinál az ő diskurzusa, annyit válaszolt, hogy morajlik. Mit lehet egy ilyen válasszal kezdeni a leíró szociológián és antropológián nevelkedett elméknek? Semmit. De ugyanezen logika szerint lehetne Heidegger teljes munkásságát értéktelen semminek minősíteni, ahogyan végül is páran meg is tették már. Nos, az itt következő tanulmány sem fog eleget tenni a fogalmi egzaktság követelményeinek, annak ellenére, hogy minden részletre kitérek, azaz magyarázatlanul egy fogalom sem fog maradni (ha mégis megkérem bírálóim, hogy tegyék meg). A fogalmak magyarázata azonban esetemben azt jelenti, hogy az adott fogalmat a kontextuson belül definiálom, és nem arra tekintettel, hogy valamely nagy bálványa a tudománytörténetnek erről mit mondott, bár kétségtelenül hivatkozni fogunk jelentős emberek munkáira. (Ez persze azt is feltételezi, hogy minden tudományban vannak kevésbé jelentős emberek, amik nem emberi értéküket, inkább az adott területhez való hozzáadott szakmai értéküket jelenti, azonban úgy tenni mintha ez nem létezne olyan, mintha azt mondanánk, hogy minden munkás öt óra alatt mindenhol a világon tíz köbméter bükkfát éget el. Végül is, a multinacionális cégek éppen ezt akarják látni, de hazudjunk, csak hogy az ő szemük csilloghasson?) Mindig jókat derültem az olyan tudományos vitákon, ahol a felek aszerint kísérelték meg egymást kétségbe vonni, hogy egymás olvasottságára licitáltak. Ön uram tökfej, mert ha olvasta volna Hegel idevágó könyvének ötödik fejezetének harmadik bekezdését, ezt nem állítaná! Oh, uram, az én tökfejségemen csak az öné tesz túl, hiszen ha olvasta volna Kant idevágó könyvének ötvenhatodik fejezetének nyolcadik bekezdését, nem vádolt volna meg ezzel. stb. Az előttem álló feladat nem az, hogy mint megmondó ember megmondjam, mi a tudásmenedzsment, a tacit tudás és mi nem, az azonban igen, hogy betörjek a homályba, és egy alternatívával megprovokáljam azt. Kísérleti nyelv alkotása a tudásmenedzsmentről. Mert másra egyszerűnek nincs lehetőségünk, azonban annak megmutatása is cél, hogy ez ne legyen jog arra, hogy menedzserek tudásszakértőnek kikiálthassák magukat a legminimálisabb filozófiai tudás nélkül is, ahogyan erre a nyugati menedzser kultúrában nem egy példát láttunk már.

2 Előszó. Mítoszrombolás Ha válaszolni akarunk a címben feltett kérdésre, elsődlegesen mítoszrombolásra kell felkészülnünk. Különösen multinacionális cégek körében elterjedt az a mítosz, hogy a tudásmenedzsment a szervezeti tudás menedzselését és a cég pénzügyi profitjának növelését hivatott segíteni. Ez azonban radikálisan hamis kép a tudásmenedzsmentről. Ez a személet eredendően materiális tőkeközpontú gondolkodás eredménye, melynek vajmi valóságos köze van a tudáseszközök természetének megértéséhez. A tanulmány során részletes kifejtésre kerül, most csak utalunk rá, hogy a tudásmenedzsment lényege a halállal, mint egzisztenciális valósággal szembeni küzdelem: az élet értelemmel való megtöltése, ahogyan azt Viktor E. Frankl mondaná. Ennek következtében valójában minden értelemkonstituáló emberi tevékenység egyben tudásmenedzsment is. Amíg ezt a tudásmenedzsment és a tudásmenedzserek nem hajlandók megvizsgálni, addig nem méltók nevükre. Amit csinálnak legfeljebb vállalati kontrolling, semmi egyéb. A következő ellenvetés ezen tanulmánnyal szemben a materiális tőkeszemléletű tudásmenedzsereknek alighanem az lesz, hogy a tanulmányban felmerülő filozófusok és paradigmák önkényes válogatására fognak panaszkodni. Mindez azért lesz, mert figyelme kívül hagyják a tudás (főleg a tacit tudás) hermeneutikai jellegzetességét, azaz hogy se nem mérhető, se nem standardizálható, hanem csak kontextualizálható. A materialista közgazdaságtan legnagyobb tévedése, hogy a tudástőkét, főleg a tacit tudástőkét termelési függvényekkel akarja mérni. Amit termelési függvényekkel mérhető, az nem a tudástőke, főként nem a tacit tudástőke, hanem annak lenyomata, a materiális tőkeszerkezetre gyakorolt hatása. Nem kívánok a materialista közgazdászokkal végtelen vitába bonyolódni erről a kérdésről, tekintve, hogy úgy akarják a tudás töke erejét mérni, hogy nem tették fel sem a filozófiai, sem pedig a hermeneutikai kérdést arra nézve, mi is a tudás, mi is a tacit tudás. A tudás és tudomány objektivista mítosza, mely ellen Polányi Mihály harcolt éppen azt leplezi le, hogy a tudás kontextuális, nem pedig objektumszubjektum viszonyban van. Vagyis eleve elhibázott kérdés azt feltenni, vajon melyik filozófiai vagy hermeneutikai iskola írja le egzakt módon a tudást. Mert egzakt tudás per definitionem nem létezik. Aki a tudás természetének kutatásába bocsátkozik csak diskurzusokkal fog találkozni. Legfeljebb általános igénnyel annyit jelenthetünk ki, amit az előzőekben Frankl-re hivatkozva tettünk: az ember nem tud tudás nélkül élni, mert máskülönben megőrülne a halál valóságától, ami előbb-utóbb rá is vár. Természetesen erre is lehet mondani: miért éppen Frankl? Miért éppen a halál? Miért nem a kapitalizmus? Vagy a szocializmus? Vagy egy multinacionális cég bérpolitikája? Amikor Foucaulthoz érünk részletesen kifejtem. A tudásról írni olyan, mint egy szimfóniát levezényelni vagy egy filmet megrendezni. Minden karmester és rendező egyedileg választja ki, melyik zenész hogyan játsszon, avagy melyik vágás- és plántechnikát alkalmazza. Azonban minden szimfónia és film közel ugyanarról szól. Lukács György gondolataival, a esztétikum lényege az az egyediség, amely a valóság struktúráit szintetizálja. A művészet nem azért képzi le a valóságot, mert utánozza, hanem mert a struktúráit sűríti 1. Ezzel ki is mondtuk a lényeget: a tudásmenedzsment a tudomány és a művészet határán áll, se nem tudomány, se nem művészet, és mégis tudomány és művészet egyben. Problémafelvetés. A tudásmenedzsment önidentitása A tudásmenedzsment friss jószág, alig pár évtizedes múltra tekint vissza, így számtalan önidentitás problémával küzd. Elsődlegesen nem tisztázott a tudásmenedzsmentben, hogy pontosan mi a tudás, amit menedzselni kellene. Ez azonban nem vethető a tudásmenedzsment szemére, mivel ez a kérdés filozófiai kérdés is egyben, s a filozófia történet Platón óta vitatja a tudás egységes meghatárzását. A pár évtizede uralkodó trendek szerint a tudás folyamatos tévesztésben áll a 1 Lukács György: A különösség mint esztétikai kategória.

3 tudásmenedzsment területén az információval és a kompetenciával. Ebben a félreértésben nem kevés felelőssége van Karl-Erik Sveibynek, aki a tudás t szisztematikusan azonosítja cselekvésre irányuló képességgel, így a kompetencia irányába löki el a tudás mibenlétét. Ennek a tanulmánynak nem az a feladata, hogy vitatkozzon a tudásmenedzsmentben dúló mai értelmezésekkel, hanem hogy filozófiai és hermeneutikai alapon tisztázza mi a tudásmenedzsment és mi tudásmenedzsment és mi nem az. Elöljáróban már el kell mondanunk, hogy a tudásmenedzsment nem azonos sem az információ menedzsmenttel, sem a kompetencia menedzsmenttel. A priotiás filozófiailag azonban a tudásmenedzsmenté. Mit jelent a tudásmenedzsment filozófiai és hermeneutikai megalapozása? Az, hogy tisztázzuk a tudás mibenlétét (azaz feltesszük az erre irányuló szókrateszi kérdést), másrészt tisztázzuk, hogy a filozófiai tudás miként válik termelőerővé a kapitalista társadalomban. Amennyiben ez a két mozzanat nem kerül megtárgyalásra, úgy véleményem szerint a tudásmenedzsment sosem fogja tudni saját önidentitását elérni. A tudásmenedzsment öndefiniciójának kérdését a jelenleg globalizálódó kapitalista hatalmi viszonyok sem teszik könnyűvé, ugyanis a világgazdasági mozgások a várakozásokkal ellentétben nem a tudástőke felértékelődését, hanem a kartellesedő pénztőke megerősödését mutatják. A nemzetközi trend nem kifejezetten az emberi tudás, mintsem egyre inkább az emberi munkaerő és hitelképesség kiaknázását célozzák meg. A globalizálódó pénztőke számára nem a szaktudás a lényeges, hanem a technologizált globális rabszolgatartás kiépítése. Ezzel kétszáz év távlatában újra visszatérni látszunk Marx kizsákmányolás elméletéhez: tőkeprofit csak az emberi munkaerő kizsákmányolásával lehetséges. Ez a tudásmenedzsment hermeneutikai alapelve. Ugyanis Marx számára ez egyben teoretikus alaptétel is. Emiatt a tudásmenedzsment skizofrén állapotba kerül. Egyrész tárgya a tudás, ami függetleníti magát a kapitalista viszonyoktól, ugyanis a tudás eredete metafizikai. Ezzel kialakul a Platón óta dúló háború tudás és hatalom között. Másrészt tárgya a menedzsment, a menedzselés, ami alapvetően pragmatikus feladat. Márpedig metafizikai pragmatizmus nem létezik, pontosabban fogalmi síkon nem. Ez nem azt jelenti, hogy nem beszélhetünk metafizikai pragmatizmusról, de ez csak pragmatikus szinten lehetséges, metafizikai szinten nem. Mégis a tudásmenedzsment arra kényszerül, hogy egyszerre beszéljen metafizikáról és egyszerre pragmatizmusról. Mindezek ellenére a tudásmenedzsment kénytelen mindezen problémákkal szembenézni, ha jól definiált tudományterületté akar válni. Fel kell szabadítanunk a tudásmenedzsmentet azoktól a béklyóktól, melyeket a korszellem és a történelem helyezett rá. Ez a tanulmány ennek a felszabadításnak a szellemében íródott. Polányi Mihály. Bevezetés a tudás ontológiai kutatásába Első körben fontos tisztázni, mit értünk ontológia alatt. Ontológia a létezésnek a tudománya, amikor a létezés eredetéről teszünk fel kérdéseket, és/vagy próbáljuk megválaszolni azokat. Az ontológiát hagyományosan két értelemben használjuk, szubjektumként és predikátumként. Első esetben magát a létezést vagy a létezőt vizsgáljuk saját létezésében, utóbbi esetben egy specifikus tulajdonságokkal rendelkező szubjektumnak vizsgáljuk a létezés értelmében vett eredetét. Amikor a tudás ontológiájáról beszélünk, ez utóbbit tesszük, bár a későbbiekben Gadamert tárgyalva látni fogjuk, a tudás kitüntetett létező a létezés rendjében, és ha a tudás ontológiájáról van szó, nem kerülhető meg maga a létezésre irányuló kérdés sem, ahogyan azt Heidegger fejtegette a Lét és idő című tanulmányában. 2 Polányi Mihály után a tacit tudást nem tekinthetjük puszta kompetenciának, pontosabban tekinthetjük, azonban komoly veszteség keletkezik ebben az esetben a tacit tudástőke 2 Martin Heidegger: Lét és idő.

4 menedzsmentje vonatkozásában. Ezért most elemezzük, miként építi fel Polányi a tacit tudást. Polányi tisztában van azzal, hogy a tacit tudásnak rendelkezni kell anyagi alapvetéssel, ugyanis ellenkező esetben nincs mit menedzselni. Polányi természetesen nem a tudástőke menedzselése szempontjából tekinti a tacit tudás anyagi alapját, hanem egy olyan társadalom vonatkozásában, amely sikeresen megvalósítja a Francia Forradalom eszméit, mindezt egy kozmikus holisztikus rendszerre alapozva. A tacit tudás Polányi -féle megalapozásához tanulmányoznunk szükséges az 1966-ban publikált The Tacit Dimension 3 című tanulmányát, amely minden bizonnyal a Personal Knowledge mellett Polány másik fő műve. A taci tudás materiális komponense tisztán biofizikai jellegű, egy adott biofizikai ingerre adott megfelelő válasz, egy cselekvési akciópotenciál. Testünket kénytelenek vagyunk a materiális világban használni, teljesen nullpotentát fizikai test nem létezik. Polányi ezen a szinten azonban kopernikuszi fordulatot hajt végre, nem a tacit tudást eredezteti ebből a biofizikai potencialitásból, hanem éppen fordítva, azért lehetséges egy a biofizikai potencialitás, mert miden anyagi organizmus rendelkezik bizonyos fokú tacit tudással (függetlenül, hogy humán, avagy szubhumán ágensről van szó). A következő probléma ami adódik, hogy amennyiben a tacit tudás egy biofizikai potencialitásból szintetizálható, akkor miként szignifikálható, azaz hogyan képes a mentalitás komplexebb szintjére kerülni. Itt szükséges rövid kitérőt tenni Ludwig Wittgensteinre. Wittgenstein szerint a dolgok jelentését a dolgok használatának megnevezése adja 4. Ennek a tételnek hosszadalmas filozófiatörténeti háttere van, amit nem feladata tárgyalni ennek a tanulmánynak, mindenesetre jelen fejtegetés szempontjából az a hozadéka lényeges, mely szerint a dolgoknak és a dolgok mentális reprezentációinak semmilyen esszenciális korrespondenciája sem bizonyítható, azaz nem bizonyítható a tárgyaknak és ezen tárgyaknak az elmében megjelenő képzete között semmiféle szükségszerű ontológiai viszony. Ennek kettős hatás van, egyrészt a világban nem bizonyítható semmiféle a priori alap, vagyis szükségszerűen bizonytalanságban éljük életünket, másrészről annyi a posteriori bizonyítható, hogy a nyelven belül ez a bizonytalanság kiküszöbölhető, azaz saját világunk határain belül biztonságban élhetünk. Polányi ebben a szellemben nevezi meg a tacit tudás második összetevőjét, a szignifikatív szintet, amelyben szintén a kopernikuszi fordulat érvényesül. A biofizikai akciós potenciál szükségszerűen értelemdeficitet implikál, azaz a világra nézve szignifikatív jelentőséggel rendelkezik. Vagyis minden akciós biofizikai cselekvésnek jelentése van, ugyanakkor túl messzemenő következtetés sem vonható le ezen a szinten, ugyanis ezek a szignifikációk lehetnek igen primitívek is, valamint szubhumán ágensek is rendelkezhetnek ilyen szignifikációkkal. Érdekes megjegyezni, hogy Polányi ezeket a szignifikációkat elsődlegesen élő organizmusokra értelmezi, azonban ez kiterjeszthető anorganikus képződményekre is, ami a tudásmenedzsment szempontjából elsődleges jelentőségű. (Gondoljunk olyan szervezeti tudástranszferekre, amelyek elsődlegesen informatikai rendszerekben vannak lehorgonyozva, és a humán ágens pusztán másodlagos ezen tudásrendszerek működése szempontjából, avagy egyáltalán nem is igénylik humán ágens részvételét.) A tacit tudás harmadik és negyedik összetevője már komplexebb kifejtést igényel. Eddig maradhattunk pusztán a behaviourizmus álláspontján, azonban a következő két szint már filozófiai megfontolásokat kíván. A biofizikai potencialitás kisülése az élő organizmusokban egyfajta jutalmazó mechanizmusként értelmezhető, de másik irányból megközelítve az ágens tacit szinten keresi a kielégülést abban, hogy a világban különböző dolgok képzetére irányul. Ez a felismerés a kanti kritikai filozófia hiányában nem értelmezhető. A Tiszta ész kritikájában Kant a vágyakozás tárgyalásakor azt a tiszta ész a priori hajtóerejének definiálja 5. Miért irányul a tiszta ész olyan tárgyakra, melyek meghaladják a saját határait, teszi fel a kérdést Kant, mire azt a választ adja, hogy 3 Polányi Mihály: The Tacit Dimension. Oxford, Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. Atlantisz, Immanuel Kant: A tiszta ész kritikája. Atlantisz, o.

5 a tiszta ész eme önellentmondása nem más, mint a gyakorlati ész vágyakozásának a priori lehorgonyzása, vagyis ameddig a tiszta ész megmarad az a priori vágyakozás szintjén, addig a fenti ellentmondás pusztán látszat ellentmondás. Polányi ezt, a világ tárgyainak felbukkanását kísérő vágyakozást a kanti a priori vágy értelmében használja, vagyis nem egy partikuláris organizmus szubjektív irányulásának. Ez nyilván azt sugallja, hogy a vágynak van kollektív és individuális szintje: az előbbi maga a vágy működése, az utóbbi a vágy partikuláris tárgya. A tacit tudás fenomenológiai szintje (ami az említett rendszerben a harmadik komponens) a vágy és a külvilág képzeteinek kölcsönös tételeződése az organizmus vonatkozásában. Vagyis, amíg élünk és működünk, addig a külvilág percepcióit automatikusan keressük, transzformáljuk, és értelmezzük. Az utolsó komponens Polányi szerint az ontológiai dimenzió. Ez fogja gyakorlatilag össze az előző három komponenset. Polányi ezen a szinten hajtja végre a kopernikuszi fordulatot a legkövetkezetesebben. Alaptétele, hogy a tárgyak megértésének élvezeti értéke van. Ez önmagában nem evidencia, ugyanis az empirikus természet inkább az élvezetet puszta megélésre törekszik még akkor is, ha az élvezet tárgyát és folyamatát nem érti. Polányi ezen felismerése analóg Viktor E. Frankel logóterápiás alapvetésével. Az Auschwitz-i haláltábort megjárt bécsi pszichiáter alaptétele az embernek a világ és az élet alapvető értelmére való irányultsága és annak keresése. Frankel szerint az értelem nélküli világ az ember számára ad abszurdum, élhetetlen, amelyből csak a halál a kivezető út. Polányi hasonló gondolatot fogalmaz meg, a tacit tudás nem lehet puszta értelem nélküli véletlen, a tacit tudásnak a világ létezésére kell alapozódnia, nem lebeghet egy teoretikus spekulatív térben. Vegyük észre, hogy Polányi tézise, miszerint a megértés szükségszerűen élvezettel jár együtt, ugyanúgy a gyakorlati ész működésére utal, mint Kanté, aki a vágyakozásnak a priori formát ad. Polányi fenti állítása ugyanolyan a priori, mint Kanté. A tárgyak megértése túlmutat az érzékiség szintjén, azonban az élvezet helye szükségszerűen azon belül foglal helyet, már amennyiben nem akarunk pusztán formális magyarázatot adni a vágyakozás fogalmának. Hogyan okozhat akkor egy tárgy a priori megértése a posteriori élvezet? Úgy, hogy ennek egy a priori ontológiai alapja van: maga a létezés szerkezete olyan, hogy ez megtörténhet. Polányi Mihály a Személyes tudás bevezetőjében erről így ír: Valaminek a megértése nem önkényen aktus, nem is passzív tapasztalat, hanem univerzális érvényességre igényt tartó, felelősségteljes cselekvés. Az ilyen megismerés valójában objektív, abban az értelemben, hogy kapcsolatot teremt egy rejtett valósággal. ( ) Ésszerűnek látszik, hogy a személyesnek és az objektívnek ezt az összeolvadását személyes tudásként írjuk le. 6 Ez arra mutat rá, hogy könynen képzavar keletkezhet a tudásmenedzsment területén, a tacit tudást egyfajta indexikus explicit tudásként értelmezik, azaz a tacit tudás mintegy kiegészítő elem kapcsolódik az explicit tudáshoz. Ennek következtében az a hamis elképzelés alakul ki, mely szerint az explicit tudás transzferációjával egyben a tacit tudás transzferációja is megtörténik. Ez a feltételezés részben igaz, de kizárólag részben. Annyiban igaz, amennyiben empirikusan valóban minden explicit tudástranszferrel változás történik a tacit tudásállományban is, azonban ez nem azonos irányban történik, azaz ha az explicit tudás A-B irányban történik, akkor egyáltalán nem garantált, hogy a tacit tudás is ebben az irányban mozog. Vagyis nem bizonyos, hogy ha az explicit tudás B pontban tanyázik, akkor a tacit tudás is ott fog. Azonban ehhez a torzuláshoz vezet, ha a tacit tudást pszichológiai kompetenciák halmazának tekintjük. Úgy tűnik, újabb kopernikuszi fordulatra van szükség, ami viszont csak akkor hajtható végre, ha készek vagyunk felismerni, hogy pusztán az explicit tudás menedzselhető, a tacit tudás közvetlenül nem. Sőt, teljes kopernikuszi fordulatra van szükség, s egyértelműen kijelenti, hogy a tacit tudás semmiféle mérőszám rendszerrel nem jellemezhető. Mivel ez a hipotézis feltételezhetően a klasszikus metrizált közgazdaságtanon nevelkedett hallgatóságot sokkolhatja, ezért szükséges alaposabban kifejteni, mit értünk a tacit tudás metrizálhatatlanságán. Ehhez szükséges újra Polányi Mihály filozófiájához fordulnunk. 6 Polányi Mihály: Személyes tudás. I. kötet. Atlantisz, o.

6 Polányi a Tacit Dimension első fejezetében hirtelen fordulattal a platonizmushoz nyúlik vissza, pontosabban az egyik platón dialógushoz, a Menónhoz 7. Ez a hírhedten negatív dialógus a tudás mibenlétét és taníthatóságát fejtegeti. Szókratész a dialógusban kérdezgeti Menónt a tudás természetéről, aki válaszaival rendre önellenmondásokba keveredik. Nem feladatunk most a dialógus részletes elemzése, elég ha csak a konklúzióra hagyatkozunk: Menón kénytelen szembesülni azzal, hogy nem tud Szókratesz kérdésére válaszolni, nem tudja megmondani mi a tudás, holott azt hitte magáról, hogy tudja. Szókratész ebben a párbeszédben a következő választás elé állítja Menónt, vagy lemond arról, hogy válaszoljon a tudásra feltett kérdésre, és akkor a legszörnyűbb tudatlanságot ismeri el önmagáról, vagy pedig elfogadja, hogy a tudásra azért nem lel pontos meghatározást, mert az valami transzcendens természetű, Szókratesz elképzelésében egy preegzisztens világból származik, a halhatatlan lélek születés előtti állapotára való visszaemlékezésből. Emögött kimondatlanul vallási nézetek állnak, ugyanis a preszókratikus és püthagóreus filozófusok (mint Menón) tagadták a lélek halhatatlanságát és azt, hogy a lélek az előző életéből bármit is tudhatna, azaz lenne bármi is, amire visszaemlékezhetne. Látható egyben, hogy a transzcendencia feltételezése a tudás definíciójában nem csupán korunknak, hanem a kortárs tudósoknak is idegenül hangzott. Polányi szerint Platón megmarad a hasadás megállapításánál, amennyiben vagy semmit nem tudunk a tudásról vagy pedig elfogadjuk, hogy a tudás szükségszerűen transzcendens komponenset tartalmaz. Viszont ha Platon feltételezte volna a tacit tudást, akkor nem lett volna szüksége egy orfikus vallási tan (a lélek preegzisztenciája) alkalmazására a Menónban. Polányi szerint ez megoldaná a tudás apóriáját a Menónban. Azonban fel kell tennünk a kérdést, valóban a tacit tudás feltételezése megoldaná a tudás platonista apóriáját? Valóban kiküszöbölhető a transzcendens alkotórész a tudásból. Egyáltalán, Szókratesz ismerte-e a tudás tacit és explicit megkülönböztetését? Releváns-e Polányi kritikája Platónra nézve? Ha abból indulunk ki, hogy Platón nem tesz különbséget a tacit és az explicit tudás között, akkor alighanem igaza van Polányinak. A tacitexplicit dihotómia bevezetése egyszerűbben és pragmatikusabban magyarázza Szókratesz apóriáját, mint az orfikus preegzisztencia tan. Azonban mi van, ha Platón pontosan tisztában volt a tudás két formájával csak éppen ezt (hogy stílusosak legyünk) nem tette explicitté. És, ha ez így van, miért hagyta a megkülönböztetést tacit szinten? A választ a Szofista című dialógus adja meg, ahol Szókratesz kivégzésének egyik szemtanúja (egy ifjú szofista) elmeséli, hogy, hogy a mester maga választotta a halált, bár tanítványai már szökési tervet is kieszeltek számára. Szókratész nem azért halt meg, hogy mártírt csináljon magából, hanem mert felfedezte, ha meghal, lelke megszabadul testétől, ami csupán egy elnyűtt köpönyeg és végre tisztán szemlélheti az ideák világát. Valójában Szókratész saját vágya miatt halt meg, hogy szertett ideái világában halhatatlan lelke csak azokkal foglalatoskodhasson. Tanítványai azért akarták mindenáron megszöktetni, mert az ő szemszögéből ezt nem értették. Ezzel a tudásmenedzsment számára le is zárulna a történet, ha nem lenne benne egy fontos mozzanat, nevezetesen egy tudástranszfer. Szókratész elszántsága megdöbbentette tanítványait, akik úgy mentek haza mesterük halála után, hogy többé már lehettek azok, akik azelőtt voltak. Szókratesz önkéntes halála olyan transzcendens nyomott hagyott bennük, ami magukat is elkezdte az ideák világa felé vonzani. Mesterük halálában olyan tacit tudásra tettek szert, ami anélkül realizálhatatlan lett volna. Nem tudunk semmit a halálról, míg nem láttuk egy ember halálát empirikusan. A halál az empirikus tapasztalat számára jelentés nélküli, de nem a tacit tudás számára. A másik ember halála emlékeztet saját halálunk tényére. Ez a fent említett tacit tudástranszfer. Ez zajlott le a megdöbbent tanítványokban. Nem mesterük halálának empirikus ténye sokkolta őket, hanem az a tacit tudás, aminek birtokában (aminek birtoklásával) Szókratesz önként kiitta a méregpoharat. Egy hirtelen tragikus haláleset mindig megdöbbentő, de tacit tudástranszfer nem alakul ki. Ha azonban egy szenvedés önként vállalt, mint Szókratesz, Krisztus vagy Mahatma Gandhi esetében, akkor véleményem szerint elkerülhetetlenül tacit tudástranszfer alakul ki. Az emberiség ősi kérdése nem más mint egy tudástranszfer: miért van a szenvedés és mi 7 Platón összes művei. Európa, ford. Kerényi Grácia

7 van a halál után? Azért tudás mert félünk, és tudni akarjuk, transzfer, mert a másik halála involvál bennünket a saját halálunk tudatába. Csak a halhatatlan istenek nem involváltak ebben a tudásban. A tudás szakralitása. A Tibeti Halottaskönyv (Bardo Tödol) Következő feladatunk annak bevezetése, miért rendelkezik szakrális akcidenciával a tudás. Ha a tudásmenedzsmentet definiálni akarjuk, ez a kérdés egyszerűen megkerülhetetlen, bár a szekularizált menedzservilág nagy része úgy tesz, mintha nem is értené miről van itt szó. Nem baj, az ő bajuk. A tudás ontológiai szerkezetében szakrális, ugyanis a partikuláris dolgokon túlra mutat. Arisztotelész már beszámolt a kategóriákról, melyek valójában logikai egységek, de egyben a tudás alapműködései is, Descartes pedig olyan módszert tárt elénk, mely egyesíti magában a tudás két alapvető formáját: az analizáló és szintetizáló tudást, a mi szempontunkból mindkettő az explicit régióhoz tartozik. A tacit rész maga a szakrális, ami túlvisz az individuális dolgok szintjén, és megteremti a szintézis lehetőségét (nem magát a szintézist, mert az már explict). Rendszerint a problémák a tudás szakralitásának felismerése körül abból adódnak, hogy a szakrális össze van tévesztve a vallásival. A vallásban lecsapódik a szakrális, de a szakrális több, mint a puszta vallási. A szakralitás nem teológiai rendszerekhez, vagy hitvallásokhoz kötött, hanem Frankl-t idézve az emberi létezés határhelyzeteihez, mint például az őrület vagy a halál. A halálra vonatkozó tudás mindig tacit (mivel senki nem támadt még fel, hogy részletesen beszámoljon, min ment keresztül és van-e valami bizonyítottan reálisan létező a meghalást követően), ezért hagyta Platón tacit szinten azt a tudás, ami Szókratesz halála körül örvénylett. Hogy kicsit szemléltessük az előbbieket, hadd mutassam be a tibeti buddhizmus egyik gyöngyszemét a Bardo Tödolt, ami Y. Evans-Wentz fordításában Tibeti Halottas Könyvként vált ismertté 8. A címben szereplő bardo változást, létformát jelent, azaz a könyv(ek) a halál és a valóság bardójának eseményeivel foglalkoznak, vagyis azzal a létmóddal, ami a meghalás és a halál után következik be. A Bardo Tödol szerint az élet bardojában a jelenségek világában élünk, s bár a valóság bardoja folyamatosan jelen van, azt mégsem érzékeljük. A halál bardojában azonban az érzéki test megszűnik funkcionálni s így az élet bardojának látszatvilága fokozatosan eltűnik. A nihilista állásponttal ellentétben azonban ekkor kezdődik amit a Bardo Tödol a valóság bardojának nevez, amikor a halál után a tudat kiélesedik, s az a valóság, ami az élet bardojában elnyomott volt, most teljes erővel felszínre kerül. A Bardo Tödol ezen a ponton félelmetes dolgot állít, nevezetesen, hogy ha a valóság bardojába jutott halott visszaemlékezik az élet bardojában megszerzett tudására, akkor felismeri, hogy a valóság bardojának képzetei nem valóságosak, csupán saját tudatának archetípusai. Ekkor elérhető a megszabadulás és az illető Buddhává válik. Ehhez kapcsolódik az a rítus, hogy a Bardo Tödolt egy szerzetes vagy láma felolvassa a halott mellett, hogy a valóság bardojában segítse emlékezni ezekre a felismerésekre és elérhesse a Buddha állapotot, s ne kelljen újjászületnie. Vegyük észre, hogy itt egy félelmetes tudástranszfer kerül bemutatásra: a halál állapotában a láma felolvassa az explicit tudást (a Bardo Tödolt) a halottnak, akiről azt feltételezik, hogy a valóság bardojában hallja és emlékezetébe tudja idézni a Bardo Tödolt, így megszabadulhat a halál bardojától, s nem kell a tibeti buddhizmus hite szerint a Halál Urával találkoznia, aki egy életkereket forgat (egy mandala), a halott szellemi fejét levágja, a testét megkötözi. A Bardo Tödol kijelenti, hogy a halottnak fel kell ismernie, hogy a Halál Ura szintén az ő tudatának kivetítődése, s a szellemi testet nem lehet kínozni, mivel a fájdalom is pusztán szellemi. A lámának a rítus szabályai szerint kötelessége elmondani a halott szellemének, hogy tudatosítsa a Halál Ura semmi egyéb, mint a saját félelmei kivetítődése, és ennek tudatosításával az azonnal semmivé foszlik. Úgy vélem, ennél megrázóbb és szebb tacit tudástranszfert nem ismerünk a nyugati gondolkodásban. A könyv felolvasása maga explicit (a Bardo Tödol), de annak hatása már kizárólag tacit (a halál bardojában hat, ahonnan az élet bardoja felé semmi sem tehető explicitté). Ezek után 8 A tibeti halottaskönyv. A bardó útmutatás nagykönyve. Cartaphilus, ford. Agócs Tamás

8 visszatérve Szókratesz halálára, ha megelőlegezzük azt az értelmezést, hogy Szókratesz halálának van egy eredendően transzcendens és az explicit tudás számára végérvényesen artikulálhatatlan tartalma, akkor nem érthetünk egyet Polányival, aki szerint ha Platón különbséget tett volna tacit és explicit tudás között, akkor Szókratesz halálának rejtélye feloldhatóvá válna. Ha azonban kijelenthetjük, hogy a halálra vonatkozó tudás a tacit tudástranszferáció prototípusa, akkor szükségszerűen tisztázni kell, hogy miként lehetséges egyáltalán megközelíteni a tacit tudást. Hans-Georg Gadamer. A tudás eredete mint narráció Ennek megválaszolásához Hans-Georg Gadamer hermeneutikai filozófiájához kell fordulnunk, pontosabban ahhoz a tanulmányához, ami Szókratesz helyzetét a nyugati filozófia gyújtópontjába helyezi, a Filozófia kezdetei 9 című könyvéhez. Gadamer hosszas vitát folytat Platón és Arisztotelész hegeliánus magyarázatával, ami jelen szempontból mellékes, azonban a Kérdésfeltevés című fejezet egy rendkívül lényeges ismeretelméleti fejtegetést tartalmaz, ami rendkívüli fontosságúvá válik a tacit tudás empirikus körülhatárolhatóságának tekintetben. Gadamer a dialógusok tanulmányozásakor megállapítja, hogy Platón folyamatosan az idea és nem az eidosz kifejezést használja. Az ógörög nyelvhasználatban az eidosz szó tartalmazza magát a szemléletnek a tárgyát és a szemlélet dinamikus folyamatát egyszerre. Ebben látja bizonyítottnak, hogy a későbbi hegeliánus értelmezés torzító, mivel az Platón esetében sokkal inkább az eidoszt használja, ezzel a platonizmusból egy objektív idealizmust csinál. Gadamer szerint Arisztotelésznek sosem volt szándékában az objektív idealizmust Platónra bizonyítani, következésképpen harcolni sem ellene. Így a Metafizika 10 Platónt bíráló részeiben Arisztotelész nem cáfolja Platón idea-tanát (ami a hegeliánus értelmezéssel ellentétben valójában sohasem létezett), hanem azt finomítja, a hiányzó részleteket körülírja. Amit Arisztotelész támad a Metafizikában az nem Platón idea-tana hanem azok a botcsinálta platonisták akik félreértették (avagy valójában meg sem értették) a különbséget az idea és az eidosz között, és úgy értelmezték, hogy mesterük (Platón) az eidosz alatt az ideát értette, vagyis az eidosz objektív tárgyiasulását. Nem feladatunk most igazságot tenni Gadamer és Hegel között. Ami viszont feladatunk, hogy Gadamernek a módszertani fordulatát kidomborítsuk, azaz, hogy észrevette, hogy a platonista gondolkodást azért tudta a hegeliánus történetfilozófia eltorzítani, mert homogén, egységes korpusznak tekintette a platóni dialógusokat. Pusztán azért mert Hegel kizárólag zárt rendszerekben tudott gondolkodni, nem indulhatunk ki abból, hogy Platón és Arisztotelész is ezt tette. Gadamer kijelenti, hogy amennyiben osztályozzuk a platóni dialógusokat, kiderül, messze nem kapun egységes szövegkorpuszt, sőt valójában töredékek aggregátumához jutunk, amely sosem foglalja zárt rendszerbe a tudást. Amennyiben a filozófia hivatott meghatározni a tudást, akkor szükségszerűen le kell mondani a zárt rendszerekről, helyette csak töredékek állhatnak rendelkezésünkre. Ezek a töredékek azonban Polányi értelmében nem szubjektívek, nem Hegel vagy Gadamer szubjektív önkényén múlnak, s még csak nem is a miénken, hanem azt egy történelmi diskurzus horizont határozza meg. Gadamer így fogalmaz: Platón dialóguskölteményeinek naiv kronológiai értékelését, amely valóságos fogócskához vezetett, végre fel kellene adni. Ehelyett mi strukturális hasonlóságokat keresünk a dialógusok csoportjai között, hogy ily módon mind Platón írói célját, mind a dialógusok implicit tartalmát megvilágítsuk., majd később így folytatja: Konzekvensnek látszik, ha a jó ideája (aminek helyébe tudást is állíthatjuk, megj. tőlem) számára Platónnál ugyanazt a kitüntetett helyet rendezzük be, ami Arisztotelész tudósításában ama két princípiumot illeti meg. Ez érthetővé tenné, hogy egyetlen róla szóló beszéd, vagyis egyetlen rá irányuló dialektikus eljárás sem teheti soha magát a jót (Ding an Sich, megj. 9 Hans-Georg Gadamer: A filozófia kezdetei. Osiris, Arisztotelész: Metafizika. Lectum, 2002.

9 tőlem) közvetlenül tárgyává, s ezért célozza meg Platón csupán analógiás beszéddel. 11 Ha a jó és tudás ideái azonos létfokozaton (tökéletességi fokon állnak), márpedig a dialógusokból bizonyítható, hogy igen, akkor kezd körvonalazódni, hogy a tacit tudás becslésére semmiképpen sem alkalmasak metrikus módszerek, hanem az analógiás beszédmódot kell mikroszkóp alá vennünk, s a kutatásnak ebben az irányban kell tovább mennie. A tacit tudástranszfer (ha megengedjük, hogy Gadamer hasson a nézőpontunkra) mindig diskurzusokban tükröződik, analógiás beszédek aggregátumaiban. Vagyis ahhoz, a tacit tudástőke (átvitt értelemben) mérhetővé válhasson, kénytelenek vagyunk elhagyni a matematizált gondolkodást és a szövegelemzés területére merészkedni. Itt számos előítéletet szükséges lebontani. A szövegelemezés nem matematikai tudományokból ered, függvényekkel nem jellemezhető, így a statisztikai objektivitáshoz szokott elmék elsőre visszarettenhetnek a szövegelemzés látszólag szubjektivitásától és relativizmusától. A következő félelem a standardizálhatóságé. Ha szövegkorpuszok nem objektiválhatók maradéktalanul, hogyan foglalhatók egységes rendszerbe, valamint miként szolgálhatnak standardokul jelenségek kategorizálásához. Végül az utolsó félelem a falszifikálhatóságé, azaz miként szűrhetők ki a tévedések. A matematizált-statisztikai gondolkodás elmenekül ezektől a kérdésektől, tudományos arroganciával zavarosnak minősíti azokat, s a tacit tudást ismételten metrizálni akarja, ezzel valójában megerőszakolva azt. Tegyünk most ismételten egy rövid kitérőt a tudományfilozófia világában, s nyúljunk újra vissza Polányi Mihály filozófiájához, pontosabban az emergencia elvére, amit alkalmaz. Az emergencia a latin emergo szóból ered, ami felbukkanást, megjelenést jelent. Polányi azonban itt nem fenomenológia értelemben használja, azaz nem mint megmutatkozást [a német Anschau vagy az angol apparance értelmében], hanem strukturálisan, azaz egy nyitott rendszer két különböző komplexitású szintjének összjátékaként. 12 Tegyük kicsit világosabbá a kérdést. Hasonló elképzeléssel már az angol felvilágosodás korában is találkozhatunk David Hume értekezésében a szükségszerűségről és a véletlenről. 13 Hume azt fejtegeti, hogy nem létezik abszolút (azaz tiszta matematikai, avagy logikai) értelemben vett szükségszerűség, legfeljebb a geometria területén. Ami egy komplex rendszer alacsonyabb szintjén véletlennek látszik, az ugyanannak a rendszernek komplexebb szintjén szükségszerű. Ebben az értelemben használja Polányi az emergenciát, mint magyarázó elvet. Híres példája a kockadobás. Nyilvánvalóan feltételezhető, hogy bizonyos szintig leírhatóak olyan statisztikai elvek, amik mentén a véletlenek valószínűsíthetők a kockadobásnál, azonban ha rendelkeznénk egy abszolút teljes és kimerítő statisztikai rendszerre, akkor kiküszöbölnénk a véletlen szerepét, így a kockajáték teljesen elveszítené az értelmét. Ez Polányi ismeretelméleti szintre is kiterjeszti: a világban csak olyan nyitott rendszerek léteznek, amelyekben az alacsonyabb komplexitású szint törvényei csak a szervezet működi feltételiről adnak leírást, de a szervezet működési elveiről már nem. Azt a magasabb komplexitású szint tartalmazza, amelyről azonban nem tudjuk (és nem is tudhatjuk), hogy pontosan milyen leképzési szabályok alapján szervezi meg az alárendelt komplexitású szintek elemeit. Ha nem idegenkedünk a nyitott rendszerek emergens képétől, akkor a tacit tudás metrizálhatatlansággal kapcsolatos idegenkedések hamar kezelhetők. A szövegelemezéssel kapcsolatos első kételyként a szubjektivizmus és a relativizmust említettük. Azonban az emergencia erre válaszul azt állítja, hogy az a játéktér, amit a szövegelemzés módszere megnyit az értelmezés előtt, nem szükségszerűen azonos a szövegjelentések relativizációjával. Példaként tekintsünk bármilyen csapatsportot például az amerikai futballt. Pont bármilyen stratégiával szerezhető (a megadott játékszabályok keretén belül, például nem lőjük le géppisztollyal az ellenfél éppen ránk vetődni készülő játékosait), azonban a lényeg a pontszerzés, azaz a labda célba juttatása. Az, hogy a pontszerző stratégiát melyik csapat miként választja meg, az valóban szubjektív, de ez nem jelenti, hogy az egyik csapatnak úgymond joga lenne relativizálni a játékot, és az emberi erőn és 11 Gadamer. Uo. 12 Polányi Mihály: Személyes tudás. II. kötet o. 13 David Hume: Értekezés az emberi értelemről. Nippon, 1995.

10 ügyességen kívül fegyveres segítséget is igénybe venni a győzelemhez. A következő ellenvetés a standardizálhatóságé volt, azaz miként tekinthetők bizonyos szövegek a többi szöveg (vagy bizonyos diskurzusok a többi diskurzus) összehasonlítási alapjaként. Ez a félelem voltaképpen a relativizmus ellenérvére épül, ezért itt nem foglalkoznék vele többet. Az utolsó ellenvetés már komoly problémát okoz, ez pedig a falszifikálhatóság kérdése. Miként falszifikálhatóak olyan konklúziók, melyeket szövegek, diskurzusok analíziséből nyertünk. Kissé banális, azonban igen ütős példaként hozhatjuk az irodalomóra esetét, amikor két költő összehasonlító elemzését kell megadni. Igaza van-e X költőnek, amikor a hazát feltörő forrásnak nevezi, és igaza van-e Y költőnek, aki meg sivatagnak. Igaza van-e Z kritikusnak, aki a sivatag képében zseniális szürrealista hasonlatot vél felfedezni, amely indirekten kifejez hazaszeretet, és téved-e Q esztéta, aki szégyenletes dolognak tartja a haza és a sivatag párhuzamát. Valójában ez ugyanaz a probléma, amit Polányi a tudományos világ vitái során azonosít. Az irodalomóra még az ártatlanabb példák sorába tartozik, szegény kisdiákot esetleg csupán megbuktatják, azonban gondjunk a freudista pszichoanalízisre vagy a vallási fanatikusok monisztikus argumentációira, ahol minden ellenvetés az ellenvető tévedését bizonyítja, azaz beáll a falszifikálhatatlanság állapota. Miként védekezzen egy szexuális zavarokkal küzdő nő az ellen a nézet ellen, miszerint tudattalanul apjába szerelmes, ha az erre a feltétezésre reagáló dühe éppen ezen elfojtott társadalmilag tiltott szerelmet leplezi le, avagy egy munkanélküli vallási hívő hogyan győzze meg lelki vezetőjét hitének őszinteségéről, ha rossz anyagi helyzete éppen az ő istenségétől való elfordulásnak (így jogos isteni büntetésnek) értelmeződik a közösségében. Ezek a falszifikálhatatlan rendszerek nem csupán igazságtalanok, hanem hosszú távon egyenesen károsak mind az egyénre, mind a társadalomra nézve. Lássuk, hogy a strukturális emergencia elve milyen választ tud adni erre az ellenvetésre. Polányi Mihály érzi a probléma súlyát, és habozik két lehetséges magyarázat között. Az egyik egyfajta intellektuális becsület feltételezése, amit nevezhetünk Polányi fogalmi készletével plauzabilisabban az intellektuális szenvedély tisztaságának. Leegyszerűsítve: aki a tudománynak szenteli magát, annak rendelkeznie kell egy olyan jellemmel, amelyik nem részrehajló. Ezért fordul nagy indulattal szembe a Tacit Dimensionban az egzisztencialista filozófiával (különösen Sartre-tal) és a marxizmussal. Polányinak a marxizmust érintő bírálatát másik fejezetben részletesen kifejtem, most elégedjünk meg pusztán az egzisztencializmust illető megjegyzéseivel. Az egzisztencialista filozófia Polányi szemében éppen falszifikálhatatlansága miatt gyanús, pontosabban amiatt, hogy az egzisztencialista filozófia az értelmet az emberi létezésnek rendeli alá. Csak azt érthetjük meg, ami saját léthorizontunkon feltűnik, állítja az egzisztencialista ismeretelmélet. Ezzel önmagában még nincs is probléma, tekintve, hogy ezt az általános tételt már Kant is kimondta (a szintetikus a priori ítéletek lehetőségfeltételei között), azonban Sartre ezt totálisan radikalizálja, Heideggertől kölcsönözve a kifejezést, az ember megértésének horizontját a Dasien-ben, a specifikusan emberi létmódban helyezi el (ezt Heidegger nem tette, ő a nyelvben lokalizálta a Dasein önmegértését). Polányi problémája (noha nem nevezi meg konkrétan Sartre-ot, de félreérthetetlenül rá céloz), hogy ha az ember egzisztenciális döntése alapozza meg az értelmet, akkor gyakorlatilag a legképtelenebb megoldás is legitimálható ezen szabadságra való hivatkozással. Ahogyan azt Albert Camus írja a Caligula című színdarabjában, amikor Cerea Caligula meggyilkolásának okairól beszél, hogy: Nem lehet egy olyan világban élni, ahol a legképtelenebb dolog is pillanatok alatt valósággá válhat. Polányi ezért leginkább a morális tartást hiányolja az egzisztencialista filozófiában, ahogy fogalmazza: The hybrids of skepticism and perfectionalism fall into two classes, one personal, the other political. The first kind of hybrid can be represented by modern existentialism. There is nothing there to justify authority or tradition. These facts are there, for the rest, man's choice is unrestricted. (Ez félreérthetetlen célzás Sartre nézetére az emberi létmód döntési szabadságával kapcsolatban. Megj.tőlem) You might expect moral perfectionism to be shocked by this teaching. But not, it rejoices in it. For modern existentialism uses moral skepticism to blast the morality of

11 existing society as artifical, ideological, hippocrital. 14 (A szkepticizmus és a perfekcionizmus hibridje két részre ágazik, az egyik a modern egzisztencializmusban fejeződik ki, ahol nincs sem legitimáló hatalom, sem pedig legitimáló tradíció. Semmi más nem marad, mint az ember félreutasíthatatlan választása. Ezek után azt várhatnánk, hogy ez az irányzat a morális perfekcionizmust sokkolni fogja, de semmiképpen sem, sőt azt nagyon is élvezi. A modern egzisztencializmus egyszerűen szétrobbantja a társadalmi morált mert művi, ideologikus és képmutató.) Érdekes látni, hogy Polányi kiket hoz e káros egzisztencializmus alapszerzőiként: Marqouis de Sade, Friedrich Nietschze, Dosztojevszkíj, Arthur Rimbaud. Ebben Polányi nagyon is egyezik Lukács Györggyel, aki szerint az egész polgári romantika nem más, mint a polgárság képmutatása. Ezzel a diskurzusok terén ezzel máris szelekció történt, és nemigen látunk rá más standardot, mint Polányi meggyőződését, miszerint ezek káros és képmutató szerzők (még ha expliciten nem is mondja ki). Mielőtt vitába szállnánk Polányival, hogy a Zarathustra avagy a Karamazov testvérek képmutató-e a társadalmi morálra, ugorjunk át Polányi késői korszakának emergencia elméletére, ami a falszifikációnak talán objektívebb felfogását tükrözi. A Személyes tudás második kötetében az evolúció kapcsán kifejti, hogy a világban lévő emergenciának szükségszerűen fizikai, kémiai illetve biológiai alapjai vannak, amelyek ezen tudományokkal a lehetőségfeltételek (hangsúlyozom, csak a lehetőségfeltételek) szintjén leírhatók 15. Mit jelent ez? Az, hogy a darwinizmus spekulatív evolúciós logikája nem tartható tovább. Egy mutáció létezését nem lehet többé azon az alapon feltételezni, hogy egy dialektikus evolúciós spirálba beleillik-e vagy sem. A fizika, kémia és biológia megjelenése nem puszta tudománytörténeti tény, vagy társadalmi fejlődés eredménye, hanem az a pont, ahol az emberiség saját nemére kezd tudatosan reflektálni, azaz ezekben a fakultásokban az ember saját magát és életvilágát tematizálja, önmaga számára. Ezzel a koncepcióval Foucault esetében is találkozunk, de erről később esik szó. Így minden emergencia két műveleti elvre bomlik, az egyik amelyekben a nyílt rendszer lehetőségfeltételei alapozódnak meg (rendszerint a kisebb komplexitású szint), a másik pedig, amelyben a lehetőségfeltételek szintjére visszacsatolódnak a magasabb szint tulajdonságai. Valójában itt semmi másról nincs szó, mint amit már Arisztotelésznél láttunk a szubsztancia problémájánál: ha az egész a részekből áll össze, miként lehetséges, hogy az egész olyan tulajdonságokkal bír, ami a részek összegéből nem deriválható. Az épület téglából és habarcsból áll, de az, hogy az épületnek teteje van, az sem a tégla, sem pedig a habarcs tulajdonságaiból nem következik (esetleg pusztán az, hogy mekkora tetőt bír el az adott fal). Tulajdonképpen a tacit-explicit tudástranszferációnak is ugyanez az emergencia adja a problémáját: hogy lehetséges, hogy a tudástranszferáció során nem lehetséges az összes tacit tartalmat explicitté tenni? A válasz: a tudás emergenciája miatt. Visszatérve a falszifikációra elmondhatjuk, hogy az emergencia elve kielégíti ezt az igényt is, az emergencia elve ugyanis nem azt állítja, hogy mivel tudásdeficit lép fel a nyílt rendszer két szintje között, azaz nem lehetséges a magasabb komplexitású rendszer tulajdonságait teljesen explikálni az alacsonyabb komplexitású szintről, ettől még meghatározott azon dolgok halmaza, amely az érintett alacsonyabb komplexitású szinten jelentkezik. Például ha házat építek bizonyos keretek között szabad választásom van, hogy a megfelelő szilárdságú vasbeton fajtákból a hőszigetelőt vagy a nem hőszigetelőt válasszam, de arra nincs szabadságom, hogy a vasbeton helyett mondjuk papírt alkalmazzak, legyen akár hőszigetelő, akár nem. Remélhetően ezen példák sikerülnek megvilágítani az emergencia filozófiai lényegét. Természetesen a diskurzusanalízis sem ígér abszolút pontos leírásokat a tacit tudás területén, azonban ahogyan a Platón dialógusok tárgyalásánál láttuk, sokkal pontosabb leírást ad, mint a stratégiai scorecardok, vagyis van iránytűnk és mohánk is a fán. Úgy vélem, aki ezek után is ragaszkodik ahhoz, hogy a tacit tudás kielégítően metrizálható, azt úgy vélem a fejezet további része sem fogja meggyőzni, s így vagy roppantul unatkozni fog a további oldalakon avagy fulladni fog a méregtől, nos én egyiket se kívánom, ezért kérem ugorja át a többit. Akit viszont sikerült 14 Polányi M. The Tacit Dimension p. 15 Polányi M. Személyes tudás. II. kötet o.

12 meggyőznöm, hogy a tacit tudás esetében a metrizálhatóság komoly akadályokba ütközik, annak sajnos nem ígérhetem a kérdés egyszerűsödését. A tudás mint diskurzus. Louis Althusser és Michel Foucault Polányi Mihály a Személyes tudást 1958-ban jelentette meg, azonban azóta feltűnt Sartre mellett a francia filozófia egy másik nagy alakja, a marxista Luise Althusser tanítványa Michel Foucault, aki sajnos 1989-ben eltávozott közölünk. A sors pikantériája, hogy miután megírta a Szexualitás történetét, csatlakozott egy Los Angeles-i homoszexuális mozgalomhoz, ahol feltételezhetően AIDS-ben megbetegedett. Mivel Foucault diskurzus elmélete tengelyét képzi a további kutatásnak, gondolkodása megértéséhez térjünk ki egy kicsit életrajzára ban született Paul Foucault sebész fiaként, aki fiát orvosnak szánta. Foucault a családban magába szívta az orvostudomány szellemét, ez magyarázza későbbi komoly érdeklődését a klinikai orvoslás és pszichiátria irányába. Érdeklődött a természettudományok iránt, majd apja egy jezsuita középiskolába a Collège Saint-Stanislas-ba iratta be, amit kitűnő eredménnyel el is végzett. Hamar kapcsolatba kerül a politikával, ugyanis családja, mint köztiszteletben álló orvos familia kapcsolatokat ápolt a Vichy kormánnyal. A világágháború után Foucault jelentekezett a híres École Normale Supérieure-ba, ami a francia oktatásban egy igen elit képzésnek számított. Itt filozófiai és pszichológiai alapdiplomát szerzett, mániás depressziós tünetei ekkor jelentkeztek elsőként. Ekkor ismerkedett meg Victor E. Frankel egyik svájci tanítványával Ludwig Binswangerrel, és az egzisztencialista pszichoanalízis irányzatával, mely nagy hatást tett rá ben belépett a Francia Kommunista Pártba, melyből 1953-ban homoszexualitása miatt kizárták. Ez a mozzanat nélkülözhetetlen annak megértésében, hogy Foucault a későbbiekben miként viszonyult a politikai hatalom és a nemiség diskurzusait illetően. Ebben az időszakban ismerkedett meg a marxista Louis Althusser-rel, aki sokáig szakmai és szellemi mentora volt. Althusser éles kritikusa volt Marx nézeteinek, mi szerint a dialektikus materializmus elhibázott, ugyanis nem a világ materiális dogai tükrözik le a tudatot(ahogyan Marx és Engels feltételezte), hanem ehhez szükséges egy további teoreitus tudat, ami lehetővé teszi ezt a leképződést. Althusser szerint Marx ifjúkori művei utalnak is erre a különbségre, ami viszont a kései interpretátoroknál elveszett. Sajnos Althusser sem büszkélkedhetett túlságosan tiszteletere méltó pályazárással, 1980-ban beszűkült tudatállapotban megfojtotta feleségét, majd élete hátralévő tíz évét a Sainte-Anne-i elmegyógyintézetben töltötte után Foucault Svédországban és Lengyelországban tanított, akkorra már megindult egyetemi karrierje. Ekkor barátja és szeretője, a szintén filozófus Daniel Defert az idegenlégióhoz csatlakozott, ezért a tunisi egyetemre került, majd onnan 1968-ban visszatért Párizsba s megírta fő művét, a Tudás archeológiáját ben felvételt nyert a Collége de France-ba (a francia tudományos akadémia), melynek székfoglaló beszédében rendszerezte először diskurzus elméletének alapjait ban az Université de Vincennes à Saint-Denis filozófia szakának tanszékvezetőjének nevezték ki, majd Los Angeles-ben mialatt a Berkeley Egyetem oktatója volt, csatlakozott egy homoszexuális mozgalomhoz, majd 1975 tájékán LSD függővé vált. Visszautazott Párizsba, ahol élete hátralévő részét töltötte. Nem tudni, Polányi Mihály vajon mit szólhatott Foucault nézeteihez, mivel nem ismerünk olyan tanulmányt, melyben expliciten kitért volna rá. Látható, hogy Foucault munkássága meglehetősen széles körű és csapongó egyben, megjárta mind a jezsuitizmus, mind az ateista marxizmus végleteit. Feltételezhető, hogy máig ható ambivalens megítélése összefügghet kicsapongó életével, azonban azt is megelőlegezhetjük, hogy enélkül alighanem nem születtek volna meg azok a forradalmi elméletek, melyek a máig vitákat váltanak ki Foucault filozófiája körül. A tudásmenedzsment szempontjából azt fontos kiemelni, ami a politikai-gazdasági hatalom és a mindenkori tudás közötti erőtérben Foucault szerint képződik. Röviden összegezve: a tudás és a 16 Michel Foucault: A tudás archeológiája. Atlantisz, ford. Perczel István.

13 hatalom viszonya nem egyszer s mindenkorra rögzített, ahogyan azt az evolucionarista szociológia gondolja. Nem is két végső instanciáról van szó, hanem ezek mögött ott húzódnak a diskurzusok. Ezért tisztázni szükséges, mik is voltaképpen ezek a diskurzusok, legalábbis Foucault szerint. Ehhez a már említett akadémia székfoglaló beszédéhez kell visszanyúlnunk. Foucault szerint a diskurzus semmi egyéb, mint egy funkcionális artikulációs csatorna, ahol a mindenkori tudás a mindenkori hatalom erőterében megjelenik és a világ dolgait elrendezi. Ne tévesszen meg azonban senkit ez a tömör összegzés, mert a kérdés ennél összetettebb. Leginkább akkor járunk a legközelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy ez a diskurzus afféle szubjektív ágens nélküli artikulációt jelent, egy diskurzus interszubjektív. Ez korántsem azt jelenti, hogy ez a szubjektumoknak afféle statisztikai összegzése lenne, mondjuk mint egy közvélemény-kutatás, hanem magát a diskurzust tekintjük egy kommunikációs ágensnek. Olyan mintha azt mondanánk, hogy a makroökonómiai függvények bizonyos értelemben kommunikálnának, persze nem abban az értelemben, ahogyan egy humán ágens (Jancsi vagy Juliska) kommunikál, hanem abban az értelemben, hogy tudásokat [knowledges] dinamikusan reprezentál és szignifikál egy bizonyos társadalmi réteg számára (pl. közgazdászok). Foucault forradalmi felismerése éppen ebben áll: a tudás fogalmát kiterjeszti szubhumán ágensekre is. Ebben az értelemben képes kommunikálni bármi, aminek diskurzus formája van: betegség, hatalom, hatalmi apparátusok, a történelem, politika, a szexualitás, vagyis bármi). Tegyük hozzá, azért nem kontrollálatlanul bármi. Annak, hogy valami tematizálódjon egy diskurzusban, annak szabályai vannak. Hogy miként tematizálódnak a dolgok a diskurzus terében, ahhoz Foucault híres tanulmányához, a Szexualitás történetéhez 17 kell fordulnunk. A vizsgált fejezet címe: A szexualitás stratégiája. Foucault a fejezetben totális fordulattal nyit: a szexualitás a történelem folyamán nem elnyomott dolog, hanem magának a hatalmi stratégiának a része, sőt több mint része, maga a szexualitás hatalmi funkcióként működik. A szexualitás ebben az értelemeben diskurzus, a hatalomhoz hasonlóan. Mivel a diskurzusok Foucault értelmében szubhumán ágenciával rendelkeznek, így kimondható, hogy Foucault rendszerében a szexualitás és a hatalom kommunikálnak mind egymással, mind az emberekkel. Erre alkalmazza Foucault azt a kissé titokzatos kifejezést a Diskurzus rendje 18 című tanulmányában (az említett akadémiai székfoglaló), hogy a diskurzusok rendelkeznek egy jellegzetes morajlással. Ez rendkívül akusztikus kifejezés, de jól példázza, hogy itt miről van tulajdonképpen szó. A diskurzus maga nem kommunikál verbálisan és direkt módon, hanem morajlik, azaz olyan asszociációink vannak, mint valami mélyben működő folyam, aminek csupán hangfoszlányait halljuk. A magyar nyelv ebben roppant kifejező: a gyomor, a tenger, a vulkán tud morajlani. Itt egyben egy szemiotikai kérdéssel is van dolgunk, aminek részletes elemzésébe ebben a módszertani fejezetben nem bocsátkozhatunk, azonban körvonalazni mindenképpen szükséges. A klasszikus szemiotika (jelelmélet) mentalizációs modellekben gondolkodik. Egy jel (szignifikáció) valamilyen mentális vagy fizikális dolognak a reprezentációja a nyelvben. Ha azt mondom, hogy ház (hause, house) akkor egy aranyos kis alpesi építmény jelenik meg előttünk. Gyakorlatilag erre vezethető vissza az évszázados vita a nominalizmus és a konceptualizmus között, nevezetesen, hogy metafizikai fogalmak (lélek, Isten, akaratszabadság, hatalom stb.) tulajdonképpen mit szignifikálnak a nyelvben. A szélsőséges nominalizmus szerint semmit. A mérsékelt nominalizmus szerint amikor azt mondjuk Isten (Gott, God) akkor valakinek egy ősz szakállú Tolsztojhoz hasonlító apó, valakinek meg Zeuszra emlékeztető dagadó bicepszű alak. Neked semmi nem ugrik be arról a szóról, hogy társadalom (Geselleschaft, Society), másnak meg a Basteille, esetleg a nagy chichagói munkás mészárlás. Foucault egy huszárvágással megoldja a dolgot és azt állítja, se az egyik, se a másik véglet nem tartható. A szignifikáció nem mentális reprezentációkon keresztül történik, hanem diskurzusok útján. Híres példája az önkielégítés. Az önkielégítés az ókorban teljesen elfogadott volt, annyira hogy igazából nem is foglalkoztak vele. 17 Michel Foucault: A szexualitás története. I.-III. Kötet. Atlantisz, Uő. A diskurzus rendje. In: Fantasztikus könyvtár. Pallas, Válogatott tanulmányok.

14 Annak ellenére, hogy kollektív szinten létező jelenség volt, nem tematizálták. Amint feltűnt a kereszténység, az önkielégítés jelensége azonnal fókuszba került, természetesen rendkívül elítélő szinten. Az önkielégítés a kora keresztény erkölcsi iratokban transzcendens értelmet kapott: aki elszórja magját, az Isten tervét akadályozza, ezért kárhozatra kerül. Pár száz év leforgása alatt tematizálódott, ami azelőtt nem tartott igényt a közösség figyelmére. Miért, teszi a kérdést fel Foucault. A válasz nagyon is hihető, az önkielégítés jelensége önmagában semmit sem változott, azonban a hatalmi szituáció igen. Mivel a kereszténység az első századokban még csak elterjedőben volt, szükség volt ember-anyagra, akik terjesztik, vagyis minden létező embernek meg kellett születnie, akit az új vallás potenciális terjesztőjévé lehet a későbbiekben nevelni. Ezzel máris két diskurzus erőterébe kerültünk. Azonban a hatásmechanizmus szimmetrikus, a szexuális tilalom visszahatott a hatalmi helyzetre: a keresztény erkölcsi diskurzusból fokozatosan kikopott a népességszabályozás mozzanata, marad az illegális szexuális kielégülést tiltó transzcendencia. A diskurzusok tehát kristályrács szerűen morajlanak, egyik involválja a másikat, majd az visszacsatolódik az előzőre. Közben új diskurzusok születhetnek vagy éppen diskurzusok halhatnak el. Ennek elemző vizsgálata a diskurzusanalízis módszere. A hatalom és a szexualitás Foucault esetében kitüntetett diskurzusok (mellettük szerepel még az őrület és a büntetés). Ez a négy alapdiskurzus határozza meg a diskurzusok terét. Minden dolog és tudás ezen négy diskurzus erőterében működik. A négy alapdiskurzus (szexualitás, hatalom, őrület, büntetés) játékterében realizálódnak és szignifikálódnak a dolgok. Most hajtsunk végre egy nagy módszertani ugrást és a tacit tudás leírásához egy módszertani hipotézisként állítsuk fel a következő tételt: a tacit tudás transzferációját is ezen négy alapdiskurzus határozza meg. Fogalmazzunk még élesebben: a tudásmenedzsment is ezen négy diskurzus erőterében mozog. Miért tematizálódott a tudás mint menedzselendő dolog? Foucault értelmezésében, mert a négy diskurzus erőtere ezt történelmileg felszínre hozta, pontosabban tematizálta és ezzel realizálta. A tudásmenedzsmentnek ebben a történelmi korban kellett megjelenni, sem előbb, sem pedig később. Mit jelent ez pontosan? És miért éppen Foucault nézetét tartsuk relevánsnak ebben a kérdésben? Először kezdjük az első kérdéssel. Ehhez röviden jellemezni szükséges a négy alapdiskurzus viselkedését. Funkcionalitás szerint a négy alapdiskurzus negatív és indirekt jellegű. Mindegyik negatívan határozza meg a dolgokat, azaz valaminek a kizárásával. A négy alapdiskurzus lényegéből fakadóan semmi pozitívat sem állít. A hatalom szükségszerűen tiltó jellegű. Az őrület a normalitás és az értelem bizonyos fokú hiánya. A büntetés valaminek az elvétele valamilyen tett elkövetésért. Első látásra szexualitás valami pozitívnak tűnik (orgazmus), azonban Foucault hamar meggyőz minket, hogy jellegéből adódóan ez is negatív diskurzus: szabályozó. Ezt tettd, azt pedig ne ha orgazmust akarsz. A szexualitás nem tudja definiálni mi az orgazmus, csak utakat ad az eléréséhez. Ezért állandó vitatéma a Platón dialógusokban, hogy gyönyör-e az esztétikai vagy a matematikai tárgyak szemlélése. Ha visszaemlékezünk Gadamer nézeteire Platón kapcsán, könnyen felismerhetjük a négy alapdiskurzus működésének nyomait. A tudás történelmileg a hatalom, a szexualitás, az őrület és a büntetés metszéspontjában lokalizálható. Ez metafizikai definíció, azonban empirikusan is kimutatható. Nézzük a tudás viszonyát a hataloméval. A hatalom számára a tudás (főleg a tacit tudás) mindig veszélyes, ezért ellenőrzés alá vonandó. Szókratész kiissza a méregpoharat, de tanait nem vonja vissza. Mahatma Gandhi vállalja az éhhalált, de nézeteit India szabadságáról nem vonja vissza. Mi a közös bennük? Hogy mindketten a mindenkori hatalom számára ellenőrizhetetlen tacit tudással bírnak. Foucault a Szexualitás történetében kimondja: a mindenkori hatalom határa a halál. Aki olyan tudás birtokába kerül, hogy nem fél többé a haláltól, azt semmilyen világi hatalom nem képes többé megfenyegetni, így a hatalom korán megtanulta, hogy a ha uralkodni akar a tudás felett, akkor a meghalás és az életben maradás társadalmi lehetőségfeltételeit kell ellenőrzés alá vonnia. Ezzel Foucault szerint megteremtődik minden történelmi kapitalizmus előfeltétele, a biopolitika 19. Csak akkor lehet a munkásosztály munkaerejét kisajátítani, ha nem kell attól félni, hogy a munkás 19 Foucault, A szexualitás története. I. kötet. 143.o.

15 munkaerejét és tudását a halálba magával viszi. Fogalmazzuk meg tehát a tudásmenedzsment egyik alaptételét. Csak akkor menedzselhető a tudáshordozó munkaerő, ha előzetesen kialakul az élet és a hatalom között egy olyan egyensúly, melyben a mindenkori hatalom képen ellenőrizni az ember halálának folyamatait. Vagyis, először a halált kell a nyugati társadalomban tőkésíteni s csak utána a munkás személyét és tudását. Ezen a ponton fejet kell hajtanunk Foucault zsenialitása előtt. Bátran állíthatom, Foucault előtt egyetlen marxista filozófus sem merte ezt ennyire konkretizálni. Ennek politikai és filozófiatörténeti okai egyaránt megvannak. Ugyan a marxizmus német talajon keletkezett, mégis mind a német, mind az orosz termőtalaj egyaránt alkalmatlannak bizonyult a marxizmus fejlődéséhez. Engels az Anti- Dühringben kimutatta, hogy a nemzetiszocializmus a kommunizmus félreértésével keletkezett, a sztalinizmus pedig Marx totális kiforgatását követte el. Miben állt a marxizmus történelmi fejlődése? Marx a saját elméletének hatástörténetét is dialektikus materializmus szabályai szerint látta, így a marxizmus fejlődés ott lehetett csak reális, ahol olyan indivídumok voltak, kik számára saját öntudatuk kérdésévé vált. Ezek pedig a francia marxisták voltak. A következő pont a tudás és a szexualitás viszonyának áttekintése, mely részben már megtörtént. Ha a hellenizmus rendkívül boldogan elbíbelődött a szexualitással egy intézményi kontroll nélkül is, hirtelen miért vált problematikussá a kérdés a Kr.u. I. századtól kezdődően. Foucault válasza újra igen hihetőnek tűnik, a kereszténység fokozatosan ráébredt, hogy a szexualitás ellenőrzés alá vonásával az ember mindennapi életét is ellenőrzés alá képes vonni. Vagyis a szexualitás több mint puszta testi orgazmus, valami olyan antropológiai meghatározottsága az emberi létezésnek, ami nem kipusztítható egyetlen történelmi korban sem. Amíg az ember ember, addig a szexualitás meghatározó eleme lesz életének. Foucalut olvasatában ezzel megkezdődött a tudás, a hatalom és a szexualitás erőterének kialakulása, melyben a tudás arra hivatott, hogy utat mutasson az egyének belsejébe, mind testileg, mind pedig lelkileg. Kialakult a gyónás intézménye, melyben nem volt többé elegendő a testi bűnöket megvallani, hanem a gondolat paráznaságai is előtérbe kerültek. Vagyis ha valaki embert ölt, ugyanúgy a gyehenna tüzére került, mint aki parázna fantáziákat táplált először egy férjes asszony, azután már akármilyen társadalmi státuszú nő felé. Az őrület és a büntetés (vagy ahogy Foucault még nevezi a felügyelet) viszonya már egy kicsit komplexebb, de önmagában érthető. Az ezzel kapcsolatos elemzéseket a Felügyelet és büntetés 20, illetve A bolondság története 21 című munkáiban találhatjuk. Foucault az utóbbi első fejezeteiben az elmebetegség diskurzusának változásit késéri figyelemmel a XV. századtól egészen a XIX. századig. A XV. század már megteremtette az elmebetegség, illetve magának az elmebeteg diskurzusát, aminek lényege az elmebeteget övező bizarr csodálat. Jellemző az elmebetegség diskurzusára, hogy a XV. századig főleg vizuálisan kommunikál, azaz festményeken, illetve színdarabokban. Foucault Hieronymus Bosch képeit említi első helyen, ahol az őrület egy jellegzetes rendet követve ábrázolódik, természetesen már a keresztény mitológia témáit követve. Foucault kiemeli, hogy az őrület és az ember viszonya ezeken a képeken még egymásba ágyazódik, az őrületet szimbolizáló antropomorf állatok serege még az emberek között bukkan fel vagy a kísértés vagy pedig a pokoli kínzás formájában. Megfigyelhető, hogy nem egy képrészleten megjelenik a szexuális perverzió, mint az őrület vagy inkább pontosabban fogalmazva a természet ellenesség valamely formája. Azonban mindez a művek kompozícióiban teljesen természetes helyet foglalnak el, mintha az őrület és a normalitás diskurzusai a XV. századi gondolkodásban még szerves szinten férnének meg egymás árnyékában. A fordulat Foucault szerint a XV. század végén következik be, amikor Sevilla-ban felállítják az első kórházat, ahol már elmegyógyítással és nemi betegségek kezelésével, valamint a rebellis (uralkodó ellenes) elemek jobb belátásra nevelésével is foglalkoznak. Foucault szerint itt kezdődik meg az őrület, a szexualitás és a büntetés (ezzel együtt természetesen a hatalom) diskurzusainak ipari szintű összjátéka, ugyanis ezekbe a kórházakba nem 20 Foucault: Felügyelet és bűntetés. A börtön története. Gondolat, Uő. A bolondság története. Atlantisz, 2004.

16 csupán a testi betegeket szállítják, hanem azokat a társadalmilag nehezen kezelhető egyéneket, akiket alapvetően hat kategóriába sorolnak: dühöngők, erőszakosak, melankolikusak, nemi betegek, visszaeső erkölcstelenek és koldusok. Ezek a gyógyító kórházak a XVI. században gombamód szaporodnak Európában és Angliában és kis eltérésekkel mindenhol ilyen felosztással működnek. Foucault felhívja a figyelmet, hogy külön figyelmet érdemel az utolsó két osztály, ugyanis igen nehezen behatárolható, ki számít visszaeső erkölcstelennek, valamint hogy kerülnek koldusok kórházakba. Erkölcstelenségen ebben az időben jóval többet értenek mint illegális szexuális magatartás. Erkölcstelenség például a királyi hivatalokkal és a püspökkel szembeni engedetlenség, a felforgató nézetek terjesztése. Foucault kedvenc példája egy francia apát esete, akit azért zártak elmejavító házba, mert másodállásban uzsorás volt a helyi kocsmában, mely bűnéből a püspöki felszólításra sem volt hajlandó megtérni. Érdekes a koldusok megjelenése is ezekben az intézményekben. Itt nem arról van szó, hogy testileg beteg nincsteleneket zárnak be, hanem olyan egyéneket is, akik egyéb iránt semmi betegségben sem szenvednek, pusztán koldulnak. Ezeket a gyógyító intézményeket aztán XVI. századtól sokat mondó módon Angliában workhouse, a német fejedelemségek területén a werkehause jelzővel illetik. Ezzel Foucault szerint megtörténik a deviancia tőkésítése, azaz az államok egyrészt elkülönítik a számukra veszélyes elemeket (akik nem feltétlenül köztörvényes bűnözők), másrészről anyagi hasznot húznak a munkájukból. Csak a XVIII. századtól kezdődik ezen közgyógyító intézményekben az orvosi szemlélet megjelenése, azaz valóban kezdik elkülöníteni az elmebetegeket azoktól akik a társadalomra (elsősorban az uralkodóra) veszélyes gondolkozásuk vagy anyagi helyzetük miatt kerültek elhelyezésre. Foucault külön hangsúlyt fektet a szodómia és a büntető hatalom kapcsolatának elemzésére. A szodómia és a homoszexualitás a hellén kultúrkörben nem volt elítélt jelenség, a kora kereszténység elterjedésével azonban az isteni teremtés megbontásának minősült. Történhetett ez azért, mert a katolicizmus megerősödésével már megjelent az a biopolitika, amely ez emberi testek feletti hatalmat volt hivatott megszerezni: a szexualitás ebben az értelemben nem gyönyörforrás, hanem kizárólag utódnemzés céljára engedélyezett, ami a társadalmi népességszabályozás eszköze. A szodómia és a homoszexualitás büntetése nem azért vált lényegessé a XVIII. században, mert az esztétikai vagy erkölcsi undort váltott ki, hanem azért, mert a populáció fennmaradását veszélyeztette. Ugyancsak érdemes megvizsgálni, hogy a hatalom és a büntetés diskurzusaiban miként bukkant fel az erkölcsiség. Történelmi forrásokból megtudhatjuk, hogy számos francia elmegyógyintézetben egészen a XVIII. század végéig az erkölcsi könyvek felolvasásának terápiás értéket tulajdonítottak. Megtudhatjuk például, hogy a Szent Lajos szigeti Salperiere közgyógyító házban a protokoll szerint a dühöngőkön, hisztériás vagy melankolikus nőkön először érvágást, hideg vizes kádat, esetleg koponyametszést alkalmaztak, majd utána ha kommunikatív állapotba került, napi több órán át köteles volt erkölcsjobbító könyvek felolvasását hallgatni. Amennyiben ennek nem tett eleget, úgy az érvágás és a hideg vizes fürdőt annyiszor volt köteles a személyzet alkalmazni, amíg a dühöngés abba nem maradt és az elméjében megfáradt egyén végig nem hallgatta a felolvasásokat. Három hónapos erkölcsjobbítás és érvágás végeztével amennyiben az egyén megbánta a társadalomra káros viselkedését és szokásait, úgy végleges eltávozást kaphatott 22. A XIX. század elején kezdett változni a helyzet, amikor a francia és az angol kormány kormánybiztosokat nevezett ki az érintett elmegyógyító intézmények ellenőrzésére és folyamatos vizsgálatára. A visszamaradt hivatalos feljegyzések szerint ezen intézményekben elszállásolt egyének embertelen körülmények között éltek. Foucault hivatkozik Cogule tudósítására aki szerint: A dühöngő nőket zárkájuk ajtajához láncolják, mint a közönséges kutyákat. Őrzőiktől egy hosszú vasrács által elzárt folyosó választja el őket. Ezen keresztül adják be nekik a táplálékot, friss szalmát, majd az ürüléküket a kezelések ideje alatt gereblyékkel távolítják el. 23 A nanes-i kórházról Esquirol így számol be: Ennyi vasrácsot, zárat, reteszt még sosem láttam. 24 Foderé 1814-ben a 22 Uo. Függelék o. 23 Uo. 213.o. 24 Uo. 213.o.

17 strasbourgi elmejavító intézeteben tett látogatásról ezt jegyzi fel: A bolondok számára a nagy termek végén ketrecféléket állítottak fel, melyekben legfeljebb egy közepes nagyságú embernek jut hely. A ketrecek alja rácsozott és körülbelül tizenöt centiméterre a talajszint felett van. Itt fekszenek mezítelenül a tébolyultak, férfiak, nők vegyesen, itt fogyasztják el ételüket és itt ürítenek. 25 Számos beszámolóban halálesetekkel is találkozunk. Pontchartrain ezt írja a párizsi rendőrfőnöknek a Saint-Lazare intézetről: Az elmebetegeket mindennap sétára viszik, mintha birkák volnának, s ha valaki lemarad olyan kemény botütésekben van része, hogy sokan már elhaláloztak. 26 Nyoma sincs már itt a XV. század vagy akár a hellenizmus szellemének, amely titkos dolgok tudójának tekinti a zavart elméjű embert. Az elmebetegek a XVIII. század végére tökéletes ember anyaggá változnak, akik megláncolhatók, ütlegelhetők, mezítelenül téli időben megkötözve tarthatók, akiken sebészeti beavatkozások hajhatók végre, és akik végső soron jogi következmények nélkül meggyilkolhatók mindez, a politikai hatalom tudtával, támogatásával és közreműködésével. Foucault azonban ennél még messzebbre menő következtetéseket von le. Példája a hírhedt Mirabeau beszámolója, aki leírja, hogy a londoni Betlehem kórházban még 1815-ben is hétvégente közszemlére teszik az elmebetegeket egy penny belépődíj ellenében. A leírásban azt is megtaláljuk, hogy ez évi 400 font tiszta külön bevételt jelent a kórháznak, ami korabeli viszonyok között évi 96 ezer látogatónak felel meg. Erről így olvashatunk: A bolondokat mint megannyi furcsa állatot mutogatják minden bugrisnak, aki hajlandó egy penny-t leszurkolni. Egy-két őr azzal szerzett hírnevet magának, hogy ostorcsapásokkal külön mutatványokra tanítják be a bolondokat. Ezen tevékenység a legedzettebb ember idegeit is megviseli. Ezen felül számos esetben magukra a bolondokra hárul a feladat, hogy tiszta pillanataikban társaikat mutogassák, akik később viszonozzák e szolgálatot. 27 Látható, hogy itt valami különös szintű emberi aljasság körvonalai bontakoznak ki, ami azzal kelti fel magára a figyelmet, hogy nem pusztán elszigetelt aljasságként jelentkezik, hanem kollektív szintre kerül, ipari módszereket igényel és profitot hoz a tulajdonosoknak. Ez a tendencia csak lassan húzódik vissza, amikor a pszichiáter Carot először lép fel azzal az igénnyel, hogy az elmegyógyintézeteket orvosi, nem pedig büntetés végrehajtási intézetként, avagy dologházként kell funkcionáltatni. Amit ezen gyógyítónak elnevezett intézmények történetén keresztül láthatunk, az nem más, mint az a társadalmi tudás, amely az elmebetegség, a szexualitás, a hatalom és a büntetés diskurzusainak erőterében keletkezett. A tudástranszfer filozófiai hermeneutikája Következzen a filozófiai hermeneutika körbejárása. A hermeneutika az értelmezés tudománya. Tág értelemben minden, amit az emberi elme és értelem csinál hermeneutikának tekinthető. Tudományos értelemben ennek módszeres alkalmazása a hermeneutika. Mivel a cím jelezi, hogy ennek filozófiai verzióját csináljuk, ez azt feltételezi, hogy más fajta hermeneutika is létezik, például az irodalmi hermeneutika illetve a teológiai hermeneutika, vagy exegetika. Miért nem az irodalmi vagy teológiai hermeneutika mentén vizsgáljuk a tudásmenedzsmentet? Azért, mert a tudás a filozófia tárgya, nem az esztétikái, sem nem a teológiáé. Ebből arra is következtethetünk, hogy a filozófia hermeneutikának saját módszertana is van. Szeretném itt az irodalmi hermeneutikával összevetni, tekintve, hogy az elkövetkező részben a tacit tudás eredetét éppen az irodalomból fogjuk meríteni. A filozófiai hermeneutika olyan értelmezési keret, mely magát a filozófiát és annak tárgyainak viszonyát vizsgálja, például a tudást. Az irodalmi hermeneutika az irodalom és az esztétikai tapasztalat viszonyát vizsgálja. A tudásmenedzsment központi fogalma egyben a filozófiai hermeneutika központi fogalma is: a tudás és a tudástranszfer. Azaz a tudás megosztása. A tudásmenedzser elsődlegesen 25 Uo. 214.o. 26 Uo. 175.o. 27 Uo o.

18 tudástranszferekkel találkozik, a tudásmenedzsment elsődleges célja a tudástranszferek menedzsmentje. Azonban a tudástranszfer nem egy olyan jószág, ami a szervezeti határokon belül megáll. Ebben a tekintetben helyes a Bsc elképzelése, amennyiben olyan pontrendszert céloz meg, amely nem csupán a gazdálkodó szervezeten belüli mozgásokat méri, hanem a szervezetnek a környezetével való viszonyait is. Azonban ez önmagában kevés, nem elég belevonni a szervezet rendszerébe a környezetet, azt strukturálisan is elemezni szükséges. Erre a Bsc modell nem képes. A tudástranszfereket Bsc modellekkel csak fenomenologikus szinten lehet leírni, azok mélyére már nem tudunk hatolni. Ugyanis ez már hermeneutikai feladat, ami már nem pénzügyi piacelemzők hatásköre. Mivel az előzőekben Gadamer kapcsán meghatároztuk, hogy a tudás a filozófiai hermeneutika hatáskörébe tartozik, ezért a tudásmenedzsment önidentitásának tisztázása végett ehhez a bázishoz kell visszanyúlnia. Ha Gadamert tárgyalva eljutottunk oda, hogy a tudás eredete narrációkban áll, akkor a tudástranszferek eredete is narrációkban keresendő. Ez nem formális logikai következtetés, hanem a tárgy természetéből ered. Miben áll a tudástranszfer filozófiai hermeneutikája, avagy milyen narrációkból ered a tudástranszfer? Ebbe a kérdésbe torkollik ezen a ponton a vizsgálódás. Ehhez először vizsgáljuk meg a tudástranszferáció fenomenológiai leírását. Ehhez érdemes Ikujiro Nonka és Hirotaka Takeuchi tudástranszferációs modelljéhez fordulni. Először tekintsük azt az ismeretelméleti alapot amit s szerzőpáros leír a Knowledge Creating Company bevezető fejezetében: The separation of subject, mind, and self from object, body, and other lies at the root of Western social sciences, including economics, management and organizational theory. As will be illustrated below, the century-long history of Western management thought can be seen as repeated challanges against the scientific view of knowledge by the humanistic one. 28 (A szubjektum, elme, a tudat szeparációja az objektumtól, a testtől a nyugati szociológia gyökere, beleértve a közgazdaságtant, a vezetési és szervezéstudományokat is. Amiként a következőkben bemutatjuk, ez évszázadokon át állandó kihívásként jelentkezett a tudás tudományos jellegű megközelítése és annak humanista nézőpontja tekintetében). Az idézett rész remekül kitapintja az érintett probléma pulzusát, pontosabban az abban rejlő önellentmondást. Ugyanis miként idegenedhetnek antropológiai tudományok magától az emberi lénytől, akinek leírására tárgyuk szerint hivatottak? Miért értékelődik kihívásként a humánum és a tudományos elemzés szintézise? Azért, mert az antropológiai tudományok tárgyukban elidegenedtek az embertől, mint antroposztól, és metrizálható objektumot csináltak belőle. Kicsit tovább olvasva a japán kultúra bemutatásánál meg is leljük az a paradigmát, melyből Nonaka és Takeuchi ezt megállapítja: While Western societies promote the realization of the individual self as the goal of life, the Japenese ideal of life is to exist amoung others harmosiously as a collective self. For the Japanese, to work for others means to work oneself. The natural tendency for the Japanese is to realize themselves in their relationship to others. 29 (Ameddig a nyugati társadalmak az élet céljaként az egyéni tudat megvalósulását tették, addig a japán elképzelés a harmonikus és közösségi tudat elérése. A japánok számára a munkát magát, a másokért való munka jelenti. A természetes tendencia a japánok számára önmagukat a másokkal való kapcsolatokban realizálni.) Ehhez még a következő fontos megállapításokat tehetjük hozzá: We will briefly discuss theree distinctions of the Japanese intellectual tradition: (1) oneness of humanity and nature, (2) oneness of (human) body and (human) mind, (3) oneness of self and other. 30 (Az elkövetkezőkben három nagy intellektuális japán tradíciót fogunk vizsgálni: (1) az egység az ember és a természet között, (2) egység az emberi test és elme között, (3) egység az egyén és a közösség között.) Mindez azonban a tudástranszferáció jelenség mozzanatát jellemzi, de ez még nem annak filozófiai hermeneutikája. Ehhez be kell elemelni a vizsgálódásba mindazt ami előzőleg Gadamer és Foucault kapcsán elemeztünk. Egyrészről a tudás mint narráció, másrészt a tudás mint hatalmi 28 Nonaka-Takeuchi: The Knowledge Creating Company. New York, p. 29 Uo. 31.p. 30 Uo. 27. p.

19 erőtér kerül tárgyalásra. E kettő nélkül nem lehetséges az említett hermeneutika. Tekintsük először a tudástranszferáció és a narráció kapcsolatát. A narráció tekintetében Gadamert és Foucault-ot követve meg kell különböztetni a szóbeli és nem szóbeli narrációt. A narráció nem szükségszerűen a nyelvhez kötött. Ez a megállapítás analóg Foucault diskurzus elméletével, a diskurzus sem szükségszerűen nyelvi szférához kapcsolt: a narráció és a diskurzus ezért nem retorikai alakzat, hanem valóságkonstituáló tényezők, konstituálják a metafizikai, történelmi és társadalmi valóságot. A Nonaka-Takeuchi-féle modell a tacit és explicit tudásexplikáció kategóriáit írja le, azaz a mi feladatunk ezen explikációk filozófiai hermeneutikáját leírni. Az ehhez tartózó filozófiai és hermeneutikai kérdés a következő: miért kell a tacit tudásból explicit tudást csinálni? Egyáltalán, megfelelő-e ez a szó, hogy kell? Ha a tudásmenedzsment pusztán azért foglalkozna tudástranszferációval, hogy egy X cég Y dollár éves adózás utáni bevétele Y+Z legyen a következő évben, akkor az a tudásmenedzsment szégyene lenne, és nem lenne méltó nevéhez. Aki azért foglalkozik tudásmenedzsmenttel, hogy növelje egy cég részvényértékét, mert már az összes egyéb fejlesztési lehetőség kifújt, akkor annak a tanulmány további része használhatatlanná fog válni, mivel a tudásmenedzsment Polányi Mihály értelmében filozófiai tevékenység is, márpedig a filozófia nem üzleti kérdés. Ezt az etikai alapvetést nem veszíthetjük szem elől, ha a tudásmenedzsment önidentitását határozzuk meg. A tudás ugyanis alázatot és önfeláldozást követel, ugyanis a tudás eredete a transzcendencia szférájából ered, ahogyan azt a Bardo Tödol tárgyalások kifejtettük. Az a tudásmenedzser, aki tiszteletlenül közeledik a tudáshoz, és arra puszta jármot akar helyezni, hogy az üzleti partnerek felé mutathassa műveltségét és megfeleljen az uralkodó PR áramlatoknak, az a tudásmenedzser önellentmondásossá válik, mint tudásmenedzser. A tacit és explit tudás transzferációja mélyén valójában egy etikai kérdés áll, egy filozófiai etika kérdése, miért osztja meg magát a tudás? Platóntól Gadamerig ez a hermeneutika rejtett kérdése. Miért akarunk egyáltalán valamit megérteni? Miért jobb a megértés, mint a tudatlanság? S emberek vajon a történelem során ennek ellenére mégis miért választják sokszor a tudatlanságot a tudás helyett? Miért hiszik emberek, hogy tudással rendelkeznek, holott csak megtévesztik önmagukat, s számos esetben: a történelem során vajon miért áll embereknek vagy bizonyos társadalmi csoportoknak érdekében, hogy embereket tudatlanságban tartsanak s megakadályozzanak mindenféle felvilágosodást, ha kell direkt vagy indirekt erőszak alkalmazásával? Súlyos kérdések. Ezen a ponton két alternatíva is kínálkozik, a tisztesség kedvérét mindkettőt nyomon követjük. Vegyük először Polányi Mihály paradigmáját. Polányi paradigmája alapvetően evolucionista és antropikus beállítottságú, azaz feltételezi, hogy a történelemben, a társadalomban és a tudományban minden egy egyensúlyi állapot felé törekszik. A Személyes tudás második kötetében ezzel a világképpel már explicit formában is találkozunk, amikor a marxizmus bírálatával foglalatoskodunk. Polányi számára a létezésben nincsenek kitüntetett szegmentumok, minden egy kozmikus harmónia megvalósulását szolgálja, emlékeztetve az olvasót Leibniz monadológiájára, ahol minden szintén egy örök harmónia felé törekszik. Többek között emiatt a világkép miatt nevezi Polányi a Személyes tudást útban egy posztkritikai filozófia felé. Polányi számára nem létezik a hatalomnak, mint metafizikai erőnek a kérdése, a hatalom számára csupán egy praxis a sok közül, melyen keresztül az evolúció egyensúlyba kerülhet. A tudásmenedzsment Polányi Mihály olvasatában tehát nem más, mint a tacit illetve explicit tudáseszközök irányítása az evolúciós egyensúly fenntartása és elősegítése érdekében. Ez egy jellegzetes posztmodern humanizmus álláspontja. A másik lehetséges alternatíva a tudás és a hatalom Foucault -féle útja, ami Polányiéval ellentétben neomarxista alapokon áll. A tudás Foucault olvasatában nem más, mint a halált a távolba helyező tudás működése, a tudás maga az a diskurzus, ami lehetővé teszi az elviselhetetlen elviselhetőségét, a pusztulás és az elmúlás átformálását először a kimondott, majd a leírt narrációk által. Ebben az olvasatban a tudás transzferációja semmiféle kozmikus evolúciót sem szolgál,

20 egyáltalán nem bizonyítható semmiféle fejlődés sem a történelemben. A diskurzusoknak nincs eleje és vége, és nem haladnak egyik állapotból a másik felé (mint az evolúció), hanem felbukkanásuk és eltűnésük van, mindegyik mögött, pedig akár sokszoros elfedezésben a halál valósága áll, amit elfedezve a diskurzusok a társadalmi és történelmi valóságot konstituálják. A diskurzus természetesen tekinthető funkciójában tudástranszfernek, illetve azok halmazának, noha elsődleges céljük nem ez. Azonban a halál valósága olyan par excellence értelmetlenség és kommunikálhatatlanság (a halál mélységes csendje), amely életre hívja az értelmet, amely a diskurzusok formájában azt elfedezi. 29 A hatalom így semmi egyéb, mint a halál helyettesítő mozzanata, a halál közvetlen nyers tapasztalata helyébe a hatalom tapasztalata lép, amely voltaképpen semmi más, mint a halál valóságára vonatkoztatott tudás. Lássuk Foucault ezt miként fogalmazza meg: (...) Ebben az értelemben kétségkívül a halál a nyelv leglényegesebb akcidenciája (határa és központja): azon a napon, amelytől kezdve a halálnak és a halál ellen beszélnek az emberek, hogy birtokolják és féken tartsák, valami megszületett, mégpedig valami szakadatlan mormolás, amely elbeszél és a végtelenségig megkettőződik, egy fantasztikus megsokszorosódás s kiterjedés szerint amelyben mai nyelvünk gyökerezik és rejtőzik. 30 Az empíria és a kontextualizáció: szövegek mint tudástarnszferek Ezen a ponton azonban az olvasóban felmerülhet egy teljesen jogos kérdés. Igen derék, mondhatni, hogy most már tudjuk, milyen filozófiai és hermeneutikai alapokon állhat a tudásmenedzsment. Láttuk kapcsolatát a posztkritikai evolucionalizmussal és a halállal, ez mind szép és megrendítő, ám nekünk egy céget kell vezetni, ami bizony csődbe is mehet, ha a benne és körülötte lévő tudást nem jól irányítjuk. Mi empirikus talajon állunk, ezért empíriát kérünk, máskülönben vissza vonulunk filozófálni egy ligetes folyópart hűvösébe és hagyjuk a cégvezetést másra. Erre válaszom, hogy az empíria kérdését valójában már a teoretikus részben is érintettük, ez pedig a szöveganalízis volt. Gadamer még a Platón dialógusokról beszélt, Foucault azonban már jelenségekről, amiknek ennek ellenére szintén létezik szöveges dokumentációja. Ez azt jeleneti, hogy a tacit tudás empíriájának esetében is elsődlegesen szövegekkel van dolgunk. Aminek nincs szöveges nyoma, az előbb-utóbb feledésbe vész, kutathatatlanná válik. Viszont a szöveg önmagában már az explicit tudás területére tartozik. Hogyan lehetséges az, hogy ennek ellenére mégis szövegek jelentik a tacit tudás kutatását. Úgy, hogy valójában nem szövegeket, hanem szövegek kontextusait kutatjuk, azaz azokat a diskurzusokat, melyek szövegekben reprezentálódnak, vagy éppen olyan holdudvarokat, melyek a szövegek között léteznek. Köznapi nyelven megfogalmazva: a sorok között kell olvasnunk. Milyen jellegű szövegekről van szó? A válasz: bármilyenről, amely explicit tudástranszferek mentén alakulnak ki. Honnan ismerjük fel ezeket? Onnan, hogy egy adott területen a szövegek száma megnő, mintegy szövedékben, ahol hol sűrűbb a szövés, hol ritkább. De még azt is kell feltételeznünk, hogy az is információval bír, ha valahol a szövedék ritkul. Hasonló ez, mint Einstein görbült tér elmélete. Ahol a gravitáció megnő és a fény elhajlik, ott feltételezhetően féreglyuknak kell lennie. Ugyanez a helyzet a tacit tudásszövedékkel is. Akár ritkulnak a szövegek, akár sűrűsödnek, mind a két változás tacit tudástranszfereket sejtet. Sajnos, ennél tovább nem léphetünk. Ez nem saját intelligenciánk korláta, hanem magának a tacit tudásnak. Szükséges értelmezni, hogy mit jelent a tőkeviszony ebben a helyzetben. Ennek részletes kifejtése egy következő fejezet feladata, itt elégedjünk meg annyival, hogy ahol a szövegek sűrűsödni kezdenek, ott valaki vagy valami kisajátítja, elidegeníti a tacit tudást, vagyis tőkeviszony keletkezik. Ezt szükséges kicsit részletesebben kifejteni. Hozzuk példának az említett görbült tér esetét. Egy nagy tömegű test elgörbíti maga körül a teret, s ezáltal más, kisebb tömegű testeket a saját gravitációs tér-idő szeletébe kényszerít. Ebben az értelemben kisajátítja. Így viselkedik a tacit 29 Uo. első fejezet. In: Uo. 30 Uo. Nyelv a végtelenbe.

Hogy is van ez? Az élet fontos kérdéseinek nyomában

Hogy is van ez? Az élet fontos kérdéseinek nyomában És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket. Hogy is van ez? Az élet fontos kérdéseinek nyomában Szerkesztette és írta: Hoffman József Hogy is van ez? Az élet fontos kérdéseinek

Részletesebben

HORÁNYI ÖZSÉB (SZERK.) A kommunikáció mint participáció

HORÁNYI ÖZSÉB (SZERK.) A kommunikáció mint participáció HORÁNYI ÖZSÉB (SZERK.) A kommunikáció mint participáció 1 TÁRSADALMI KOMMUNIKÁCIÓ SOROZATSZERKESZTŐK BÁTORI ZSOLT HAMP GÁBOR HORÁNYI ÖZSÉB A SOROZAT KÖVETKEZŐ KÖTETE Korpics Márta P. Szilczl Dóra (szerk.)

Részletesebben

Thomas Laqueur: A testet öltött nem. Test és nemiség a görögöktől Freudig.

Thomas Laqueur: A testet öltött nem. Test és nemiség a görögöktől Freudig. Thomas Laqueur: A testet öltött nem. Test és nemiség a görögöktől Freudig. ELSŐ FEJEZET A nyelv és a test Az első dolog, amely meglepi az óvatlan megfigyelőt, hogy a nők mások, mint a férfiak. A nők az

Részletesebben

Dr. Bordás Sándor A magyar kultúra történelmi traumáinak lélektani megközelítései

Dr. Bordás Sándor A magyar kultúra történelmi traumáinak lélektani megközelítései Dr. Bordás Sándor A magyar kultúra történelmi traumáinak lélektani megközelítései Ellentmondásosak az értékeken alapuló információk, melyek a magyarországi lakosokat érik ma, sőt rosszak a mentálhigiénés

Részletesebben

Áttekintés. Az agy megértése: útban egy új tanulástudomány felé

Áttekintés. Az agy megértése: útban egy új tanulástudomány felé Áttekintés Az agy megértése: útban egy új tanulástudomány felé Overview Understanding the Brain: Towards a New Learning Science Az Áttekintések az OECD kiadványok kivonatos fordításai. Az Online Könyvesboltban

Részletesebben

A teljes tudománytan alapja

A teljes tudománytan alapja JOhANN GOttlieB FiChte A teljes tudománytan alapja ELSŐ RÉSZ a TElJEs TudományTan alaptételei 1. Az első, teljességgel feltétlen alaptétel Fel kell kutatnunk minden emberi tudás abszolút első, teljességgel

Részletesebben

Pavlovits Tamás. Leçon de thèse

Pavlovits Tamás. Leçon de thèse Pavlovits Tamás Leçon de thèse Elnök Úr, Professzor Urak! 1 A mai napon az Ész ereje Pascal szerint című doktori disszertációm védésre kerül sor. Értekezésem, mint címe is mutatja, a racionalitás kérdésével

Részletesebben

AZ ALKOTMÁNY MORÁLIS ÉRTELMEZÉSE ÉS A TÖBBSÉGI ELV*

AZ ALKOTMÁNY MORÁLIS ÉRTELMEZÉSE ÉS A TÖBBSÉGI ELV* Ronald Dworkin AZ ALKOTMÁNY MORÁLIS ÉRTELMEZÉSE ÉS A TÖBBSÉGI ELV* ALKOTMÁNYOS ELLENTMONDÁSOK A legtöbb modern alkotmány nagyon széles és absztrakt megfogalmazásban deklarálja az állammal szembeni egyéni

Részletesebben

Demeter Márton. KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA 2014/4. szám

Demeter Márton. KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA 2014/4. szám KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA 2014/4. szám Demeter Márton T Ö B B M I N T T E S T Ő R H u b e r t D r e y f u s a z I n t e r n e t r ő l A főként Heidegger-interpretációiról (Dreyfus 1991, 2002), illetve

Részletesebben

Plótinost (205 270) a kései antikvitás filozófusai a legjelentősebb

Plótinost (205 270) a kései antikvitás filozófusai a legjelentősebb Bene László (1968) filozófiatörténész, az ELTE BTK Ókori és Középkori Filozófia Tanszékének docense. Kutatási területe az antik filozófia és recepciótörténete. Legutóbbi írása az Ókorban: Okság és kozmogónia

Részletesebben

fizikai hatások kölcsönhatásának tekinthető. Arról is meg voltam győződve, hogy a fizika, a kémia és a biológia törvényei mindenre magyarázattal

fizikai hatások kölcsönhatásának tekinthető. Arról is meg voltam győződve, hogy a fizika, a kémia és a biológia törvényei mindenre magyarázattal ELŐSZÓ Nagy titok az, hogy bár az emberi szív vágyódik, az után az Igazság után, amiben tisztán megtalálja a szabadságot és az örömet, mégis az emberek első reakciója erre az Igazságra gyűlölet és félelem."

Részletesebben

Pierre Teilhard de Chardin AZ EMBERI JELENSÉG

Pierre Teilhard de Chardin AZ EMBERI JELENSÉG 1 Pierre Teilhard de Chardin AZ EMBERI JELENSÉG /Részletek/ A magyar fordítást készítette Rezek Román 1968. Tartalom A FORDÍTÓ TÁJÉKOZTATÓ JEGYZETE...4 ELŐSZÓ 5 N. M. Wildiers utóirata..7 FIGYELMEZTETŐ..8

Részletesebben

NYELVÉBEN ÉL A NEMZET

NYELVÉBEN ÉL A NEMZET NYELVÉBEN ÉL A NEMZET Ezt a számtalanszor hallható, olvasható, szállóigévé vált kijelentést nem azért választottam írásom címéül, hogy Széchenyi István idézettségi indexét gyarapítsam, hanem mert az alábbiakban

Részletesebben

Az észtől a szellemhez való átmenet

Az észtől a szellemhez való átmenet Weiss JáNOs Az észtől a szellemhez való átmenet (Kísérlet a német idealizmus egyik epizódjának rekonstruálására) Jacob böhme a Christosophia hatodik könyvecskéjének elején ezt írja: AZ ÉSZ ÍGY BESZÉL:

Részletesebben

Thorwald Dethlefsen Rüdiger Dahlke Út a teljességhez A betegség jelentése és jelentősége

Thorwald Dethlefsen Rüdiger Dahlke Út a teljességhez A betegség jelentése és jelentősége Thorwald Dethlefsen Rüdiger Dahlke Út a teljességhez A betegség jelentése és jelentősége * * * Tau Benső út-ikalauz könytárából! http://www.tau.hu Thorwald Dehlefsen Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 2

Részletesebben

Nyelvében él a nemzet

Nyelvében él a nemzet SZILÁGYI N. SÁNDOR Nyelvében él a nemzet E zt a számtalanszor hallható, olvasható, szállóigévé vált kijelentést nem azért választottam írásom címéül, hogy Széchenyi István idézettségi indexét gyarapítsam,

Részletesebben

EMBER INFORMÁCIÓ RENDSZER

EMBER INFORMÁCIÓ RENDSZER EMBER INFORMÁCIÓ RENDSZER Avagy mit kell tudni az információs rendszerekről? HALASSY BÉLA Budapest, 1996. A szerkesztést a szerző végezte. Az ábrák és a fedőlap megrajzolásában közreműködött Sajben Gábor.

Részletesebben

David R. Hawkins. A valódi Én hatalma

David R. Hawkins. A valódi Én hatalma David R. Hawkins A valódi Én hatalma A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: David R. Hawkins / The Eye of the I Veritas Publishing, Sedona, Arizona, USA, 2001 Fordította Újhelyi Bálint Szerkesztette

Részletesebben

Rész-egész és egész-rész következtetések a kétszintű szemantikában, a fogalmi metaforaelméletben és a generatív nyelvészetben 1

Rész-egész és egész-rész következtetések a kétszintű szemantikában, a fogalmi metaforaelméletben és a generatív nyelvészetben 1 Rész-egész és egész-rész következtetések a kétszintű szemantikában, a fogalmi metaforaelméletben és a generatív nyelvészetben 1 Kertész András Rákosi Csilla Sajnálok [ ] mindenkit, aki legyen bármilyen

Részletesebben

Összefoglaljuk a projekt célkitűzéseit és témáit, melyeket alaposan elemzünk majd a kilenc adásban.

Összefoglaljuk a projekt célkitűzéseit és témáit, melyeket alaposan elemzünk majd a kilenc adásban. Index A projekt tartalma: I. Mi az identitás? Összefoglaljuk a projekt célkitűzéseit és témáit, melyeket alaposan elemzünk majd a kilenc adásban. Megvizsgáljuk a körkörös identitás és a tárgyalási folyamatok

Részletesebben

Mi a tárgy nem látott oldalának jelentősége? 1

Mi a tárgy nem látott oldalának jelentősége? 1 Varga Péter András Mi a tárgy nem látott oldalának jelentősége? 1 A filozófia sorsa az, hogy a legnagyobb trivialitásokban találja meg a legmélyebb problémákat mondta Husserl. 2 Ennek szellemében írásomban

Részletesebben

LACAN ÉS BAHTYN: A PÁRBESZÉD REMÉNYE *

LACAN ÉS BAHTYN: A PÁRBESZÉD REMÉNYE * Thalassa JAQUES LACAN MUNKÁSSÁGA (4) 1993, 2: 62 71 LACAN ÉS BAHTYN: A PÁRBESZÉD REMÉNYE * Alekszandr M. Etkind Kívülről nézve Lacan karizmatikus alaknak látszik, aki körül az értelmezések sajátos áradata

Részletesebben

Szükséges-e többdimenziós vállalatelmélet?

Szükséges-e többdimenziós vállalatelmélet? MÛHELY Szükséges-e többdimenziós vállalatelmélet? 823 Közgazdasági Szemle, XLVI. évf., 1999. szeptember (823 841. o.) KAPÁS JUDIT Szükséges-e többdimenziós vállalatelmélet? Az evolúciós vállalatelmélet

Részletesebben

BEVEZETŐ. Peter Senge

BEVEZETŐ. Peter Senge BEVEZETŐ Peter Senge Örömmel tettem eleget annak a felkérésnek, hogy felfrissítsem az előszót barátom és kollégám, J. Jaworski Szinkronicitás, A vezetés belső útja című könyvének magyar kiadásához. 2004

Részletesebben

LOGOS TÉS AKOÉS AZ IGE MEGSZÓLALÁSA ÉS MEGSZÓLALTATÁSA

LOGOS TÉS AKOÉS AZ IGE MEGSZÓLALÁSA ÉS MEGSZÓLALTATÁSA LOGOS TÉS AKOÉS AZ IGE MEGSZÓLALÁSA ÉS MEGSZÓLALTATÁSA Tanulmányok a 60 éves Vladár Gábor tiszteletére LOGOS TÉS AKOÉS AZ IGE MEGSZÓLALÁSA ÉS MEGSZÓLALTATÁSA Tanulmányok a 60 éves Vladár Gábor tiszteletére

Részletesebben

A környezetfilozófiáról *

A környezetfilozófiáról * Tóth I. János A környezetfilozófiáról * A környezeti válság tünetei közismertek: globális felmelegedés, ózonpajzs vékonyodása, fajok kihalása, biodiverzitás csökkenése, erdőirtás, savas esők, környezetszennyezés

Részletesebben

is ko la kul tú ra 2010/1 tanulmány kritika szemle melléklet Csányi Vilmos Oktatáspolitikai problémák egy humánetológiai rendszerszemlélet tükrében 3

is ko la kul tú ra 2010/1 tanulmány kritika szemle melléklet Csányi Vilmos Oktatáspolitikai problémák egy humánetológiai rendszerszemlélet tükrében 3 tanulmány Csányi Vilmos Oktatáspolitikai problémák egy humánetológiai rendszerszemlélet tükrében 3 Mészáros György Új episztemológiák kihívása a neveléstudományban 14 Dávid János Horváth Gergely Munkaerőpiaci

Részletesebben

Halász Gábor A pedagógiai rendszerek általános hatás- és beválás vizsgálati rendszere

Halász Gábor A pedagógiai rendszerek általános hatás- és beválás vizsgálati rendszere 1 Halász Gábor A pedagógiai rendszerek általános hatás- és beválás vizsgálati rendszere TARTALOM Bevezetés 1 A hatás és beválás értelmezése 3 Hatás 3 Beválás 4 A hatásvizsgálat és beválás-vizsgálat 5 A

Részletesebben

Reichenbachi közös-ok zárt rendszerek. - tudományfilozófia TDK dolgozat -

Reichenbachi közös-ok zárt rendszerek. - tudományfilozófia TDK dolgozat - Reichenbachi közös-ok zárt rendszerek - - Bevezetés Az ok, okozat, okság háromság mindig is sokat foglalkoztatta a filozófiát; amilyen nagy tisztelettel magasztalták egyesek, olyan mély lenézéssel illették

Részletesebben

Csepeli György Murányi István Prazsák Gergő: Új tekintélyelvűség Magyarországon

Csepeli György Murányi István Prazsák Gergő: Új tekintélyelvűség Magyarországon szemle 43 Csepeli György Murányi István Prazsák Gergő: Új tekintélyelvűség Magyarországon Társadalmi csoportok hierarchiájának látásviszonyai Apeiron Kiadó, Bp., 2011. 348 old., 2990 Ft A tekintélyelvű

Részletesebben