A címlapon: Halastó a Bakonyban (fotó: Barta Zoltán)

Átírás

1

2 l. Vörösszárnyú keszegek (részlet ü Bakonyi Természettudományi Múzeum kiállításából) írta: Barta Zoltán Lektorálta: Dr. Harka Ákos Fotó: Barta Zoltán (2-4), dr. Harka Ákos (5-10) és Primusz József (1) Kiadja: Bakonyi Természettudományi Múzeum Felelős kiadó: Futó János igazgató Készítette: Prospektus GM Nyomda, Veszprém A címlapon: Halastó a Bakonyban (fotó: Barta Zoltán)

3 A BAKONY TERMÉSZETI KÉPE 1. Barta Zoltán A Bakony halai Bakonyi Természettudományi Múzeum ZIRC, 1996

4 AJÁNLÁS Kedves Látogató! A Bakonyi Természettudományi Múzeum - hazánk első vidéken létesített természetrajzi szakmúzeuma - alapítása óta (1972) a ciszterci rend zirci apátsági épületében működik, gyűjteményeinek egy része azonban több mint 100 éves múltra tekint vissza. Az intézményben dolgozó szakemberek és külső munkatársak segítségével 1962 óta folyik a hegység tudományos vizsgálata A Bakony természeti képe" elnevezésű program keretében. Pusztuló természeti környezetünk megmentésének egyik eszköze a még meglévő értékek feltárása, megismerése és védetté nyilvánítása. Intézményünk legfőbb feladata részt vállalni ebből a munkából és az így összegyűlt geológiai, botanikai, zoológiai ismeretanyagot - többek között Önnek kedves olvasó - átadni. A hegység természeti értékeit egyrészt kiállításunk, másrészt tudományos és ismeretterjesztő kiadványaink segítségével mutatjuk be. Megújuló állandó kiállításunk - helyszűke miatt - csak mozaikszerű képet adhat e táj változatos növény- és állatvilágáról. A múzeum egyik termében álló akvárium a hegység patakjaiban élő halfajok közül mutat be néhányat, melyeket ilyen közelről a természetben ritkán figyelhetünk meg. A látványt ezzel a kis füzettel szeretnénk kiegészíteni, amelyben a Bakony halfaunájáról szolgál részletes adatokkal a szerző. A kiállítás más témájú látnivalóiról - A Bakony természeti képe címmel - további hasonló füzetek adnak részletes tájékoztatást. Ajánlom az induló sorozatot a kedves Olvasó figyelmébe, kirándulásai során forgassa haszonnal, ismerje meg segítségével e táj természeti értékeit! Zirc, június Futó János múzeumigazgató A Bakonyi Természettudományi Múzeum kiállításának alaprajza bejárat növénytársulások, rovarvilág (D puhatestűek, halak, kétéltűek, hüllők, madarak vadászat gombák, kisemlősök ásványok I akvárium

5 BEVEZETŐ Ha az utolsó fát kivágtátok, az utolsó folyót megmérgeztétek, az utolsó halat kifogtátok csak akkor fogtok rádöbbenni, hogy a pénz nem ehető." (indián közmondás) 1887-ben látott napvilágot HERMAN Ottónak a hazai haltan (ichthyológia) alapjául szolgáló műve, A magyar halászat könyve". Közel 100 évre rá, 1989-ben egy újabb alapmunkát, Pintér Károly Magyarország halai" című könyvét vehették kézbe a téma iránt érdeklődők. A könyv ismertetésekor egy kutató úgy fogalmazott, hogy a fajok földrajzi elterjedésének leírását olvasva van a legnagyobb hiányérzetünk, mert végül is nem kapunk választ arra az alapvető kérdésre, hogy az egyes fajok mely vizeinkben, s azoknak mely részein fordulnak elő. Tudjuk, évtizedek, mi több, emberöltők óta súlyos hiányossága és adóssága ez haltani kutatásainknak. Nem is a szerzőt illeti hát a kritika, hanem a tudományszervezésnek azt a tévedését, amely a faunisztikát túlhaladottnak minősítette, s gyakorlatilag száműzte a kutatásból." (Harka A., Halászat, július-augusztus, 104. p.) Vezetőfüzetünk célja: megismertetni a tisztelt Olvasót a Bakony-hegység halaival, MI és HOL fordul vagy fordult eló' vizeiben az elmúlt évtizedek kutatásai alapján. Barta Zoltán A BAKONY-HEGYSÉG TERMÉSZETFÖLDRAJZI HELYZETE zoológus A közel 200 km hosszúságú és km szélességű Dunántúli-középhegység egyike hazánk nagytájainak. E makrorégió ÉK-DNy irányú vonulatának fő tömegét a Bakony-hegység, mint középtáj adja. A természetföldrajzi értelemben vett Bakony mintegy 4000 km 2 kiterjedésű hegyvidék. Határait délen a Mezőföld és a Balaton-medence, nyugaton a Zalaidombvidék és a Marcal-medence, északon a Komárom-Esztergomi-síkság, keleten pedig a Vértes-Velencei-hegyvidék alkotja. A középtáj területén számos kistájcsoport található. Ezek lehatárolására az elmúlt évtizedekben több kutató, ill. kutatócsoport vállalkozott, azonban a területek nem minden esetben mutatnak egyezést. A vezetőfüzetünkben alkalmazott elnevezések esetében ezért az MTA Földrajztudományi Kutatócsoportja által 1964-ben készített, és a Bakonyi Természettudományi Múzeum alapításától fogva rendszeresített természetföldrajzi tájbeosztást alkalmazzuk.

6 A BAKONY VÍZRAJZA Egy terület vízrajzi viszonyainak ismertetésekor a folyamatosan változó természetnek csupán pillanatnyi" állapotát áll módunkban rögzíteni. így van ez jelen esetben is, mikor az Olvasót a Bakony-hegység vízrajzi viszonyaival szeretnénk megismertetni. A Bakony vidéke a Dunántúli-középhegység legcsapadékosabb területe. A csapadék évi mennyisége mm között változik. Legkevesebb csapadék a Balaton-felvidéken, a Veszprémi-fennsíkon, a Pannonhalmi-dombságon és a Keleti- Bakonyban hullik, ahol éves mennyisége alig haladja meg a 600 mm-t, míg a legtöbb a Magas-Bakonyban, ahol eléri a mm-t is. E csapadékbőség ellenére mégis kevés folyó- és állóvíz található a hegyvidék területén. A víztelenség oka, hogy a hegység fő tömegét adó, jó vízáteresztő képességű karbonátos - triász, jura és kréta korú - kőzetek a víz nagy részét a mélybe vezetik. A leszivárgó víz azután a hegység peremein, bővizű karsztforrások formájában bukkan ismét a felszínre. (Sajnos napjainkra e források nagy része teljesen elapadt.) Az ember tevékenysége nyomán a Bakony területén a vízháztartás egyensúlya már mintegy 300 évvel ezelőtt megbomlott. A káros emberi beavatkozások sora a Balaton környéki berkek és a tó természetes kapcsolatának megszüntetésével vette kezdetét, majd a XVIII. század végétől az erdőterületek csökkentésével folytatódott. E folyamat következő állomása a vízfolyások csatornázásával kezdődött meg a XIX. század első felében. A harmadik szakaszt a bauxitbányászat nyitotta meg. Az es években elkezdődött nagymértékű karsztvízszint-csökkentés, párosulva az as évek csapadékhiányos esztendeivel azt eredményezte, hogy napjainkban a Bakony legnagyobb vízfolyásai időlegesen több alkalommal is kiszáradtak. A hegység vizei a Duna jobb parti vízgyűjtőjébe tartoznak. A bakonyi patakok többsége ENy-nak vagy DK-nek tart. Mivel a hegység területét a fő vízválasztó szinte két egyenlő részre osztja, a táj ENy-i feléről (44,4%) a Marcalba és a Dunába, DK-i oldaláról (55,6%) pedig a Sárvízbe és a Balatonba folynak a felszíni vizek. A Bakony legjelentősebb patakjai (Séd, Gerence, Bittva, Torna) a hegység vízrajzi központjában emelkedő Fekete-Hajag (648 m) környékén erednek. A patakok jellemző vonása, hogy mély szurdokvölgyekkel törik át az eredési medencéjüket övező karsztos kőzetű vonulatokat. E völgyszakaszok szárazabb időjárás esetén a patakok vizét részben vagy teljesen elnyelik, ezért csak csapadékosabb időszakokban folyik bennük víz. A mélyen bevágódott tektonikus völgyek következtében a patakok csak a hegység peremterületein kívül futnak össze egy-egy nagyobb vízfolyás rendszerébe, mint amilyen pl. a Gaja, a Séd vagy a Marcal. Az egyes patakok vízhozamát nagymértékben befolyásolja vízgyűjtő területük nagysága, esése, erdősültsége is. Természetföldrajzi adottságai miatt a Bakony korábban sem bővelkedett állóvizekben, a lecsapolásokkal elkezdődött tájátalakítások nyomán pedig természetes állóvizei szinte teljesen megszűntek. A hegység területén ma az állóvizek két típusa található meg: a természetes és a mesterséges állóvíz.

7 A Balaton nyugati felének mocsarai - lecsapolás előtt és után

8 s

9

10 A természetes tavak többnyire lefolyástalan vagy gyenge lefolyású, elzárt völgyekben alakultak ki. Ezt a víztípust már csak néhány kisebb tó képviseli a Bakonyban. Ilyen pl. a tihanyi Belső-tó (30 ha), a kővágóörsi Kornyi-tó (19,6 ha) vagy az öcsi Nagy-tó. Vízállásuk teljes egészében az időjárási viszonyoktól függ. Közülük a lapos medencében kialakult, sekély vizű tavak egyes években akár teljesen ki is száradhatnak. Az állóvizek nagy többségét a mesterséges tavak adják. Egy részüket kifejezetten halastónak építették. Ilyen pl. a 60 ha-os iszkaszentgyörgyi vagy az 59 ha-os sárosfőpusztai tó. Más részük ipari vagy mezőgazdasági céllal létesült (pl. Monostorapátinál 96 ha-on öntözésre), de mellékesen halastóként vagy horgásztóként is hasznosítják őket. A mesterséges állóvizek kategóriájába tartozik a viszonylag sok bányató is, amelyek mélyművelésű vagy külszíni bányászat következtében alakultak ki. Ilyenek például Herendnél a majolikagyári tavak, Veszprém határában a kádártai bányató, vagy Bántapuszta tavai Várpalotától nyugatra. A Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet által a '60-as években készített állóvízkataszter Bakonyra vonatkozó adatai napjainkra már jelentősen megváltoztak. Uzsapuszta 71 ha-os, 9 tóegységből álló halastórendszere például közel 25 éve nem létezik. De ugyanígy megszűnt a karsztvízkiemelés nyomán 1974-et követően Iszkaszentgyörgy környékén a Meluzina-fürdő és a Duzzogó, víz nélkül maradtak az iszkaszentgyörgyi halastavak és a Falu-tó... és a sort lehetne folytatni. A víz az élet bölcsője, víz nélkül nincs élet - szoktuk mondani. Mégis, napjaink Bakonyában egyre kevesebb van e bölcsőből". A BAKONY HALFAUNAJANAK KUTATÁSTÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉSE Amíg nagyobb folyóink vagy a Balaton halfaunája - főleg gazdasági jelentőségük miatt - már régóta ismert, a Bakony patakjainak és állóvizeinek halaival az 1970-es évek kezdetéig alig foglalkoztak a kutatók. Ez jól tükröződik a PAPP József által összeállított, s 1971-ben megjelent A Bakony állattani bibliográfiája" című kiadványban is. A mintegy 100 évre visszatekintő bibliográfia 2183 címleírásából mindössze 54 írás szól a hegység halairól. A Bakony halaira vonatkozó első adatokat HECKEL Jakab Magyarország halainak rendszeres átnézete" címen 1863-ban megjelent műve közli, melyben a lápi póc, a fenékjáró küllő és a fürge csellé tapolcai, ill. a kövi csík vállusi előfordulását említi a hegység területéről. (A történeti hitelességhez tartozik, hogy HECKEL Jakab tulajdonképpen már 1847-ben - a magyar orvosok és természetvizsgálók VIII., Sopronban megtartott vándorgyűlésén - ismertette dolgozatát, kiadására azonban csak 16 évvel később került sor CHYZER Comél fordításában.) Az közötti években főleg a Keszthely környéki vizekre vonatkozóan bővültek haltani ismereteink VUTSKITS György kutatásai nyomán. A Balaton

11 Természetes állóvíz rj [xj rl-il-i: o Egyéb tó o Az állóvizek különböző' típusainak eloszlása a Bakonyban (VITUKl: Magyarország állóvizeinek katasztere után)

12 környékének és a Dunántúlnak fajait saját magam is igyekeztem összegyűjteni..." - írta egyik cikkében. Tevékenysége nyomán olyan faunisztikai ritkaság is előkerült a Bakonyból, mint a kurta baing (Leucaspius delineatus), mely halacskára VUTSKITS György a Gyöngyös-patak Rezi és Karmacs közötti szakaszán talált rá ben ENTZ Géza és SEBESTYÉN Olga A Balaton élete" című munkájukban a Keszthelyi-hegység, a Tapolcai-medence és a Balaton-felvidék 7 patakjának, valamint 4 tavának halfaunáját ismertetve 16 faj előfordulásáról számoltak be. B ERINKÉ Y László 1972-ben a budapesti Természettudományi Múzeum példányból álló halgyűjteményének adatait publikálva a Bakony-hegység területéről 9 faj előfordulását közölte. Ugyanebben az évben BANKOVICS Attila, a Bakonyi Természettudományi Múzeum munkatársa a IV. Bakony-kutató ankéton arról adott hírt, hogy a kutatóprogram keretében megkezdték az ichthyológiai gyűjtéseket. Beszámolója szerint a gyűjtés első évében (1972) a Cuhából, a Gerencéből, a kardosréti tóból és az öcsi Nagy-tóból származtak adataik ban ILOSVAY György és SZÍTTA Tamás zoológusok publikálták a Bakonyi Természettudományi Múzeum gerinces-gyűjteményére vonatkozó addigi adatokat (1977. december 31-gyel bezárólag). A halgyűjtemény nagysága (21 halfaj 834 példánya) ekkor már azt jelezte, hogy időközben felgyorsultak az ezirányú kutatások ben, majd 1984-ben BOTTA István-KERESZTESSY Katalin-NEMÉNYI István kutatásai nyomán 8 faj újabb adataival egészültek ki a hegység halfaunájára vonatkozó ismereteink. Eközben a Bakonyi Természettudományi Múzeumnál is folytatódtak a kutatások. A múzeum munkatársai, elsősorban ILOSVAY György (1985-ig), majd BARTA Zoltán (1985-től) gyűjtései nyomán napjainkra 40 faj 2022 példányát őrizzük a halgyűjteményben, melyben a bakonyi peremterületek anyaga is megtalálható. A BAKONY-HEGYSÉG HALFAUNÁJA A Bakony-hegység a Közép-dunai faunakerület, Magyar-középhegység vagy Osmátra faunakörzet (Matricum) Dunántúli-középhegység faunajárásába (Pilisicum) tartozik. A Bakonyt (Bakonyicum) további 5 résztájra (faunakistájra) osztjuk. Napjainkig a hegység területéről a halak (Pisces) osztályába tartozó gerinces állatok közül a csontos halak (Teleostei) alosztályába tartozó 34 halfaj előfordulását ismerjük. E fajok az alosztályon belül 3 rend 10 családját képviselik. A számok tükrében mindez azt jelenti, hogy a 78 fajt számláló hazai halfauna 43,5%-a fordult elő a Bakonyban. Közülük egyesek régtől fogva jelen vannak a hegység vizeiben (természetesen honos fajok), míg mások csak hosszabb-rövidebb idő óta találhatók meg (bevándorló, ill. betelepített fajok) - esetenként csupán szigetszerű előfordulásban (pl. pataki szajbling).

13 Herman 0. Karo Ii J. Umbra Természetrajzi Füzetek V. kötet IV Ti lila Fest.Herman Ottó Nj.GrundV.Buáa] Lápi póc (Umbra krameri)

14 Az alábbiakban rendszertani sorrendben ismertetjük, melyek ezek a családok és fajok: Család: Pisztrángfélék - SALMONIDAE Nem: SALMO Linné faj: Sebes pisztráng - Salmo trutta m. fario Linné, faj: Szivárványos pisztráng - Salmo gairdneri Richardson, 1836 Nem: SALVELINUS Richardson, faj: Pataki szajbling- Salvelinus fontinalis (Mitchill, 1815) Család: Pócfélék - UMBRIDAE Nem: UMBRA Gronovius, faj: Lápi póc - Umbra krameri Walbaum, 1792 Család: Csukafélék - ESOCIDAE Nem: ESOX Linné, faj: Csuka - Esox lucius Linné, 1758 Család: Pontyfélék - CYPRINIDAE Nem: RUTILUS Rafinesque, faj: Bodorka- Rutilus rutilus (Linné, 1758) Nem: CTENOPHARYNGODON Steindachner, faj: Amur - Ctenopharyngodon idella (Cuvier et Valenciennes, 1844) Nem: SCARDINIUS Bonaparte, faj: Vörösszárnyú keszeg - Scardinius erythrophthalmus (Linné, 1758) Nem: LEUCISCUS Cuvier, faj: Domolykó - Leuciscus cephalus (Linné, 1758) Nem: PHOXINUS Agassiz, faj: Fürge csellé - Phoxinus phoxinus (Linné, 1758) Nem: LEUCASPIUS Heckel et Kner, faj: Kurta baing - Leucaspius delineatus (Heckel, 1843) Nem: ALBURNUS Heckel, faj: Küsz - Alburnus albumus (Linné, 1758) Nem: ALBURNOIDES Jeitteles, faj: Sujtásos küsz - Alburnoides bipunctatus (Bloch, 1783) Nem: TINCA Cuvier, faj: Compó - Tinea tinea (Linné. 1758) Nem: GOBIO Cuvier, faj: Fenékjáró küllő-gobio gobio (Linné, 1758) 2. faj: Felpillantó küllő - Gobio uranoscopus (Agassiz, 1828) Nem: PSEUDORASBORA Bleeker, faj: Kínai razbóra - Pseudorasbora parva (Schlegel, 1842) Nem: RHODEUS Agassiz, faj: Szivárványos ökle - Rhodeus sericeus amarus (Bloch, 1783)

15 Nem: CARASSIUS Jarocki, faj: Kárász - Carassius carassius Linné, faj: Ezüstkárász - Carassius auratus Linné, 1758 Nem: CYPRINUS Linné, faj: Ponty - Cyprinus carpio Linné, 1758 Nem: HYPOPHTHALMICHTHYS Bleeker, faj: Fehér busa - Hypophthalmichthys molitrix (Cuvier et Valenciennes, 1844) Család: Csíkfélék - COBITIDAE Nem: NOEMACHEILUS Hasselt, faj: Kövi csík - Noemacheilus barbatulus (Linné, 1758) Nem: MISGURNUS Lacépede, faj: Réti csík - Misgurnus fossilis (Linné, 1758) Nem: COBIT1S (Linné, 1758) 1. faj: Vágó csík - Cobitis taenia Linné, 1758 Család: Harcsafélék - SILURIDAE Nem: SILURUS Linné, , faj: Harcsa - Silurus glanis Linné, 1758 Család: Törpeharcsafélék - ICTALURIDAE Nem: ICTALURUS Rafinesque, faj: Törpeharcsa - Ictalurus nebulosus (Le-Sueur, 1819) 2. faj: Fekete törpeharcsa - Ictalurus melas (Rafmesque, 1820) Család: Naphalfélék - CENTRARCHIDAE Nem: LEPOMIS Rafinesque, faj: Naphal - Lepomis gibbosus (Linné, 1758) Nem: MICROPTERUS Lacépede, faj: Pisztrángsügér - Micropterus salmoides Lacépede, 1802 Család: Sügérfélék - PERCIDAE Nem: PERCA Linné, faj: Sügér - Perca fluviatilis Linné, 1758 Nem: GYMNOCEPHALUS Bloch, faj: Vágódurbincs - Gymnocephalus cemuus (Linné, 1758) Nem: STIZOSTEDION Rafmesque, faj: Fogassüllő - Stizostedion lucioperca (Linné, 1758) Család: Gébfélék - GOBIIDAE Nem: Proterorhinus Smitt, faj: Tarka géb - Proterorhinus marmoratus (Pallas, 1811)

16

17 PISZTRÁNGFÉLÉK CSALÁDJA - SALMONIDAE A családba közepes vagy nagy termetű hideg vízi halfajok tartoznak. Tengerekben és édesvizekben egyaránt előfordulnak, így Európában, Észak- és Nyugat-Afrikában, Észak-Ázsiában élnek. Áramvonalas testüket sűrűn elhelyezkedő apró pikkelyek borítják. Hát- és farokúszójuk között valamennyi fajnál ún. zsírúszó van. Többnyire ragadozó életmódot folytatnak. Kiváló húsuk miatt a világ számos országában foglalkoznak nagyüzemi termelésükkel. A Bakony területén tenyésztési, ill. horgászati célú telepítések révén 2 nem 3 faja fordult elő: a Salmo nembe tartozó sebes pisztráng (Salmo trutta m.fario) és a szivárványos pisztráng (Salmo gairdneri), ill. a Salvelinus nembe tartozó pataki szajbling (Salvelinus fontinalis). A három faj közül Európa vizeiben csak a sebes pisztráng őshonos, míg a másik két faj eredeti hazája Észak-Amerikában található. Arra vonatkozólag, hogy a sebes pisztráng mióta van jelen a Bakony vizeiben, ill. hogy korábban is honos volt-e itt, vagy csak betelepítéssel került ide, nincsenek adataink. Az mindenesetre tény, hogy a veszprémi káptalan 1904-ben Csopakon egy pisztrángtelep létrehozásába kezdett, s az 1906-ban elkészült telepen azután sebes és szivárványos pisztráng tenyésztése egyaránt folyt ben KELLER Oszkár egy, a Keszthelyi-öbölben fogott sebes pisztráng alapján adott hírt arról, hogy A kifogott sebes pisztráng valószínűleg Lesencetomajról gróf KÁROLYI erdőgazdaságából szökött a Balatonba. Az erdőgazdaság erdőhivatalától nyert értesüléseim szerint ugyanis, az erdőgazdaság 1934-től kezdve folytat pisztrángtenyésztést és ben úgy a szivárványos, mint a sebes pisztránggal végeztek sikeres tenyésztési kísérletet." 1972-ben BANKÓVICS Attila muzeológus a IV. Bakony-kutató ankéton arról számolt be, hogy a negyvenes évek végén VÁSÁRHELYI István, az ismert Bükkkutató több patakba is pisztrángot telepített Veszprém megye területén, többek között Kádártán, Csopakon, Jutáson, Pénzeskúton, Lesencetomajon stb. A kádártai református lelkész, SOLYMOSI József elbeszélése nyomán tudom, mint hordta kis ivadékos kannájában a Bükkből a kényes pisztrángivadékot, s eresztette azokat szét a kádártai forrásvizekben" - írta beszámolójában. A Bakonyi Természettudományi Múzeum gyűjtései során 1976-ban a németbányai Pisztrángos-tóból, 1981-ben pedig a Pécsely-patakból (Örvényes) került elő l-l példány. Napjainkban a kádártai és a bántai bányatavakban találhatjuk meg telepítésből származó egyedeit. A nem másik faját, a szivárványos pisztrángot 1885-ben telepítették be hazánkba (a dejtei gazdaságba hozták be ikráit). A pisztrángtenyésztő telepeken, mint az előbbiekben már említettük, sokszor együtt tartották a sebes pisztránggal, így a két faj előfordulási területe is gyakran megegyezett. A Bakony területén ban - az épülőben lévő Ódörögdi Pisztrángtelepre ( Viszló-patak) - történt jelentős telepítése. A pisztrángtermelés céljára Szlovákiából érkezett a leendő törzsanyag alapját képező ikra. Az ikrákat adó halak őseit Kanadából, ill. Dániából ben importálták Szlovákiába. A szivárványos pisztrángnak önfenntartó állománya nem alakult ki a Bakonyban, csupán horgászati célú kihelyezésből származó egyedei fordultak, ill. fordulnak ma is elő a bányatavakban. Az ódörögdi telep pedig ma már a

18 múlté: 1990 végén - miután a bányászati célú vízkiemelések korlátozásával vízutánpótlása megszűnt - a telep befejezte működését. A Salvelinus nemet képviselő pataki szajbling a sebes pisztrángra emlékeztető alkatú hal. Szintén betelepítés eredményeképpen került hazánkba. Mint PINTÉR Károly (1989) írja, Magyarországon pisztrángtelepekről kikerülve alakult ki időnként állománya. Az utóbbi tíz évben egyedül a Bakonyban, a Viszló-patakban volt bizonyított előfordulása, ahová a Balatoni Halgazdaság ódörögdi telepéről került.". Az ódörögdi telep felszámolásával nyugodtan kijelenthetjük, e halfaj egyike a Bakony egyszervolt" halainak. PÓCHALFÉLÉK CSALÁDJA - UMBRIDAE Európában és Észak-Amerikában élő, elterjedésüket tekintve szigetszerű élőhelyeken előforduló, kis termetű halfajok tartoznak a családba. Jellemző rájuk, hogy fejüket is pikkelyek borítják és nincs oldalvonaluk. Kedvelt tartózkodási helyeik a lápok és mocsarak vizei. Ezek oxigénszegény környezetéhez kisegítő légzéssel (úszóhólyag) alkalmazkodtak. Hazánk halfaunájában a családot egyetlen faj, a lápi póc képviseli. A lápi póc (Umbra krameri) kis termetű, zömök, legfeljebb 10 cm-re megnövő hal. Testének vörösbarna alapszínét elszórtan kisebb-nagyobb fekete foltok tarkítják. Faunaterületünkön csupán a Duna mentéről, valamint a Prut és a Dnyeszter vízgyűjtőjéről ismert előfordulása. A faj részletes hazai leírása KAROLI János nevéhez fűződik, aki HERMAN Ottó ösztönzése nyomán 1882-ben festett hű képet erről az aprócska halunkról. Bakonyi előfordulásáról viszont először HECKEL Jakab adott hírt 1874-ben, aki a tapolczai turflápon" (tőzegláp) találta meg az Umbrát", vagy ahogy akkoriban még hívták, a póczhalat" vagy másképpen mondva bobályt". ENTZ Géza és SEBESTYÉN Olga 1942-ben megjelent, A Balaton élete" című könyvükben a lápi póc előfordulását a Lesence-, a Tapolca- és az Eger-patakból említik. BERINKEY László szerint a budapesti Természettudományi Múzeum gyűjteményében egy db bakonyi példány található, melyet a tapolcai tavasbarlang kifolyójából június 17-én WIESINGER Márton gyűjtött. A Bakonyi Természettudományi Múzeum gyűjteményéből mind a mai napig hiányzik ez a faj. CSUKAFÉLÉK CSALÁDJA - ESOCIDAE Európában, Észak-Ázsiában és Észak-Amerikában élő, nagy termetű ragadozó halak tartoznak ide. A mindössze 5 fajt számláló családot hazánkban 1 faj képviseli, a csuka (Esox lucius). A ragadozó életmódhoz való alkalmazkodás következtében a csukának hengeres, hosszan megnyúlt, szinte torpedószerű teste és ugyancsak megnyúlt, kacsacsőrszerűen végződő feje van. Szájában egy sorban elhelyezkedő, elölről hátrafelé nagyobbodó erős ragadozófogak vannak. Színe példányonként változik. Tipikus esetben

19 4. Domolykó (Leuciscus cephalus) 19

20 háta sötétszürke, oldala pedig - a has felé világosodó - zöldesszürke vagy zöld színű, gyakran sávokba rendeződő sárgás foltozással. Hasa fehér. Kifejlett egyedei akár a másfél métert is elérhetik. A csuka tipikus állóvízi halfaj. A gyors folyású hegyi patakokat kerüli, azokba legfeljebb a halastavak őszi vagy tavaszi lehalászásai alkalmából, véletlenül kerül be. Ilyen lehalászást követően elszökött" példánya került meg például szeptember 30-án a Csángota-éren (Lovászpatona). Ennek megfelelően bakonyi előfordulása állóvizekhez, elsősorban a halastavakhoz kötődik. Ezekbe a tavakba rendszeresen telepítik ivadékait is. PONTYFÉLÉK CSALÁDJA - CYPRINIDAE A világ fajokban leggazdagabb halcsaládját a pontyfélék alkotják. Mintegy 200 nemük több, mint 1500 faja népesíti be a Föld édesvizeit. Természetes előfordulási területük Európa, Ázsia, Afrika és Észak-Amerika. A pontyfélék teste oldalról általában lapított és viszonylag magas. A legtöbb pontyféle színezetére az jellemző, hogy a hát sötét, a test oldalai ezüstös csillogásúak, a has pedig fehéres. Szájüregükben nincsenek fogak. Ezek hiányában a garatcsonton 1-3 sorban elhelyezkedő ún. garatfogak játszanak fontos szerepet a táplálék durva megőrlésében. A Bakony-hegység területén 15 nembe tartozó 17 fajuk került eddig elő. A Rutilus nem hazánkban előforduló 3 faja közül a Bakonyból a bodorka (Rutilus rutilus) - régebbi nevén veresszárnyú koncér - előfordulása ismeretes. Elterjedési területe Európa és Szibéria. Élőhely tekintetében a kevésbé igényes fajok közé tartozik, ezért hazánk kisebb-nagyobb folyó- és állóvizeiben általában mindenütt előfordul. Bakonyi lelőhelyeit illetően számos adattal rendelkezünk. ENTZ Géza és SEBESTYÉN Olga 1942-ben megjelent munkájukban például a Lesencepatakból jelezték előfordulását. BOTTA István-KERESZTESSY Katalin és NEMÉNYI István 1979-ben a Tapolca-patakból gyűjtötték. A Bakonyi Természettudományi Múzeumban folyó kutatások során a nagyobb bakonyi patakokból (Gerence, Marcal) éppúgy előkerültek egyedei, mint a kisebb tavakból (tapolcai Malom-tó; Zirc, Szarvaskúti-tó) és a nagyobb halastavakból (pl. Monostorapáti). A Ctenopharyngodon nembe tartozó amur (Ctenopharyngodon idella) csak 1963-tól van jelen a hazai faunában. Haltermelési célú telepítésre ekkor érkezett Kínából az első ivadékszállítmány Magyarországra. Az amur - régebbi nevén amurikele - eredeti élőhelyét Kína nagy folyói (pl. a Jangce, a Sárga-folyó), valamint az Amur középső és alsó folyása képezték. Növényevő. Ivarérett korára (6. év) testhossza a fél métert, súlya az 5-6 kg-ot is eléri. Bár tipikusan folyóvízi hal, nálunk elsősorban a halastavakban található meg, hiszen eleve ezekbe szánták behozott egyedeit. Kisebb folyóvizeinkben a növényi táplálék hiánya minden bizonnyal egyébként is korlátozná elterjedését. Bakonyi betelepítésére nézve pontos adatokkal nem rendelkezünk. Tény, hogy napjainkban szinte minden jelentősebb bakonyi tógazdaságban megtalálható.

21 A Scardinius nemet a vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythrophthalmus) képviseli a faunában. Régebben pirosszemű kelének hívták, bár ez az elnevezés eléggé megtévesztő, hiszen halunk szemgyűrűje általában fehér (de benne gyakran láthatók apró élénkvörös foltok). Sokszor összetévesztik a bodorkával, noha annak kifejlett példányainál a szemgyűrű általában élénk vörös színű! Zömök testű, oldalról lapított, viszonylag magas hátívelésű hal. Mell- és hasúszói élénkvörösek. Hossza általában cm. Jellegzetes élőhelyei a növényzettel sűrűn benőtt holtágak, tavak. A Bakony patakjaiból és tavaiból egyaránt ismerjük előfordulását (Réde, Cuhai-Bakony-ér; Pér, Vezseny-ér; Veszprém, Kádártai-bányató; Bakonyszentkirály. Hajmáspusztai tavak). A Leuciscus nem számos fajjal képviselteti magát Európában, Nyugat- és Észak- Ázsiában, valamint Észak-Amerikában. Magyarországon a nem 4 faja ismert. Közülük a Bakonyban a domolykó (Leuciscus cephalus) került eddig elő. A domolykó nyúlánk, oldalról enyhén lapított, hengeres testű hal, nagy és széles fejjel. Korábbi elnevezése - fejes domolykó - is erre utalt. Testhossza általában cm. Feketés vagy zöldesbarna hát, sárgásszürke testoldal és ezüstös has jellemzi. Has- és farok alatti úszói vörösesek, míg a többi úszó sötétszürke. A domolykó a Bakony hegyi patakjainak leggyakoribb pontyféléje. A Balaton északi partvidékének patakjaiból ENTZ Géza és SEBESTYEN Olga már a '40-es években ismertették előfordulását (Tapolca). BERINKEY László a veszprémi Sédből írta le (1972), ahol MATKOVITS gyűjtötte egyedeit 1960-ban. BOTTA István-KERESZTESSY Katalin és NEMÉNYI István a Gaja bakonycsernyei szakaszán találták meg ben. A Bakonyi Természettudományi Múzeum gyűjteményében levő példányai a következő helyekről származnak: Cuhai-Bakony-ér (Bakonybánk, Réde, Veszprémvarsány), Gerence (Bakonybél, Bakonyszűcs, Vaszar), Hódos-ér (Porva), Gyimóti-séd (Nagygyimót), Kánya-ér (Lovászpatona), Marcal (Sümeg), Pápai- Bakony-ér (Adásztevel). A Phoxinus nemnek Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában mintegy 10 faja él. Területünkön csak egy faj ismert, a fürge csellé (Phoxinus phoxinus). Elterjedési területe magába foglalja szinte egész Európát és Észak-Ázsiát. Közép- és Dél- Oroszország, Görögország, Kis-Ázsia és a Kaukázus vidékéről azonban hiányzik. Megnyúlt, csaknem hengeres testű, max cm-re megnövő hal. Színe - akárcsak más halfajok esetében - a környezeti viszonyoktól függően igen változó. Tipikus esetekben háta sötét- vagy zöldesbarna, oldalai pedig fényes zöldessárgák. Testének középvonalában nagyobb foltsor húzódik. Ivási időszakban - április-május - a hímek szinte kékesfekete színűvé válnak, mell- és hasrészük élénk kárminpiros lesz, fejük felső részét pedig apró fehér pettyek sokasága (nászkiütések!) borítja. Hűvös, oxigéndús, tiszta vizet igénylő halfaj lévén a hegyi patakok és folyók sebes sodrású, kavicsos medrű részeit kedveli. A Bakonyban állóvízi populációja is kialakult a tapolcai Malom-tó vizében. A fürge csellé bakonyi előfordulása HECKEL Jakab kutatásai révén az 1800-as évek közepe táján vált ismertté a Balaton-környék vizeiből, épp Tapolca környékéről ^tapolcai Malom-árok). Az északi Balaton-part vizeiből ENTZ Géza és SEBESTYÉN Olga is csak innen, a Tapolca-patakból és a Tapolcai-tóból ismertetik előfordulását (1942). Az 1950-es évek végén WIESINGER

22

23

24 is gyűjtötte itt. Újabb lelőhelye 1960-ban vált ismertté a Séd Veszprém megyei szakaszán, ahol MATKOVITS találta meg. A Bakonyi Természettudományi Múzeumban folyó kutatások révén az első példányok 1970-ben kerültek be az intézmény gyűjteményébe. Napjainkig 23 községhatár területéről vannak adataink a faj előfordulásáról. Ezek a következő élőhelyeket érintik: Bittva, Cinca-patak, Csángota-ér, Eger-víz, Gerence, Gaja, Gyimóti-séd, Kőrös-patak, tapolcai Malom-tó, Pápai-Bakony-ér, Séd, Szápári-ér, Vörös János-séd és tava, Vázsonyi-séd. Sajnos napjainkra a patakok jelentős részének olyan mértékben csökkent a vízhozama, hogy a fürge csellé életfeltételeit már nem biztosítják (de más halfajokét sem!). Szomorú példa erre a Vázsonyi-séd: az elmúlt évek nagyfokú vízhiánya következtében még a partját százával szegélyező fűzfák is mind kiszáradtak re! A fajokban szegény Leucaspius nemet faunaterületünkön egy faj képviseli, a kurta baing (Leucaspius delineatus). Elterjedési területe a Rajnától keletre a Volgáig húzódik. Angliából, Franciaországból, Svájcból, Olaszországból, Norvégiából, Észak-Svédországból hiányzik. E kistestű, kevéssé ismert halacska életmódjáról nincs sok megbízható adatunk." - írta 1966-ban BERINKEY László a Magyarország állatvilága sorozat Halak" kötetében. A faj első magyar leírását és eredeti rajzát HERMAN Ottó tette közzé 1887-ben egy Sebes-Körösből előkerült példány alapján, s ő keresztelte el e kis halfajt is kurta baingnak. A kurta baing természetrajzának legrészletesebb hazai ismertetése 1903-ból, VUTSKITS Györgytől származik. A leírások szerint e halnak legnagyobb példányai is csak 8-9 cm hosszúak. Teste feltűnően megnyúlt, s oldalról erősen lapított. Feje a testhez viszonyítva vaskos, zömök. Meredeken felfelé irányuló száj és feltűnően nagy szem jellemzi. Háta olajzöld, oldala és hasa ezüst színű. Testén a kopoltyútól a farokúszóig acélkék sáv húzódik. Ugyancsak VUTSKITS György volt az, aki az 1800-as évek végén elsőként megtalálta e fajt a Bakonyban, mégpedig a Rezi melletti Gyöngyöspatakban. Ujabb bakonyi előfordulásait - a Bakonyi Természettudományi Múzeum kutatásai révén - a '70-es évek közepén sikerült kimutatni a következő helyekről: Uzsabánya (halastó), Veszprém-Kádárta (bányató), Gyulafirátót (halastó) ben a tapolcai Malom-tóból is előkerült 2 példánya. Az élőhelyek nagyfokú leromlása miatt kérdés, ma vajon hol fordul még elő e kis halunk? Uzsabányán már biztosan nem, mert a bauxitbányászat okozta vízkiemelés következtében az ottani bővizű források időközben annyira elapadtak, hogy a tógazdaság 1978-ban meg is szűnt. A tavak töltéseit az 1980-as évek közepére szétdózerolták, az egykori halastavak helyét szántóföldi művelésbe vonták. Az Alburnus nem Európában, a Kaukázusban, Kis-Azsiában, Szíriában és Észak- Iránban előforduló fajaiból területünkön 1 faj ismeretes, a küsz (Alburnus alburnus), vagy ahogy régebben nevezték a szélhajtó küsz. A faj elterjedési területe Európában egészen az Uraiig terjed, de az Ibériai-félszigetről, Olaszországból, a Balkán-félsziget déli és nyugati részéről, a Krím-félszigetről, Skandinávia északi részéről, Írországból és Skóciából hiányzik. Megnyúlt testű, hátán enyhén, hasán erősebben ívelt, oldalról lapított hal. Testéhez képest hosszú, erősen kivágott farokúszója van. Oldalvonala jól látható, a has felé erősen ívelt. Az oldalait borító pikkelyek igen könynyen leválnak. Háta acél- vagy zöldeskék, oldala és hasa feltűnő ezüstös csillogása.

25 Szürkés színezetű hát- és farokúszója kivételével a többi úszó színtelen. Álló- és csendes folyású vizeket kedvelő halfaj, így a bakonyi hegyi patakokból általában hiányzik. ENTZ Géza és SEBESTYEN Olga a Gyöngyös-patakból (Keszthelyihegység) említik előfordulását. Kutatásaink során elsősorban a Bakony állóvizeiből került elő. A kisebb tavakban (tapolcai Malom-tó; Zirc, Kardosréti-tó) éppúgy előfordult, mint a nagy halastavakban (Monostorapáti, Romand, Ravazd). Folyóvizeink közül az Eger-patakból (Hegyesd), a Dudari-patakból (Bakonyszentkirály), a Cuhai- Bakony-érből (Réde) és a Vezseny-érből (Pér) sikerült kimutatni jelenlétét között. Az Alburnoides nem képviselői Európa, Kis-Ázsia, a Kaukázus. Észak-Irán és Közép-Ázsia vidékén élnek. Hazánkban 1 faj fordul elő, a sujtásos küsz (Alburnoides bipunctaius). A küszhöz hasonlóan megnyúlt (bár magasabb ívelésű háta miatt annál zömökebb!), oldalról erősen lapított testű hal. Nevét jellegzetes oldalvonaláról kapta: annak mentén ugyanis alul és felül egyaránt egy-egy sötét pontsor húzódik végig. Küllemét tekintve a küsztől abban is különbözik, hogy az oldalán 3-4 pikkelysorból álló, zöldes-narancssárgán irizáló sáv található. Maximum cm-re nő meg. Európa nagy részén elterjedt, de az Alpoktól és Pireneusoktól délre eső területekről, továbbá Dániából, a Skandináv-félszigetről és a Britszigetekről hiányzik. A volt Szovjetunió közép-ázsiai területeinek északi felén is előfordul. A sujtásos küsz élőhelyigényét a tiszta, gyors folyású, oxigéndús, köves aljzatú hegyi folyók és patakok elégítik ki. Hazai elterjedéséről nem sok konkrét adat található. Területünkön mindenesetre egyike a legritkább halfajoknak, hiszen a korábban már említett publikációk egyikében sem írták le a Bakonyból. Múzeumunk gyűjtései nyomán azonban az elmúlt évtizedekben három élőhelyről is előkerültek példányai. Ezek a Déli-Bakony nyugati peremén fekvő Meleg-víz (Csabrendek), az Északi-Bakonyban lévő Gerence (Bakonybél) és a Pannonhalmi-dombság területére eső Bakony-ér (Bakonybánk). A Tinea nem faját, a compót (Tinea tinea) más halfajokkal szinte lehetetlen összetéveszteni, annyira jellegzetes megjelenésű hal: vaskos, zömök testét ugyanis apró, sűrű sorokba rendeződött pikkelyek borítják. Háta erősen, hasa gyengébben ívelt. Nagy fejéhez viszonyítva kicsi, csúcsba nyíló szája van, s a száj szögletében l-l kis bajuszszál látható. Farokúszója csak egészen enyhén kimetszett. Tipikus esetekben a compó háta sötét olajzöld színű, oldalai olajzöldek vagy aranysárgák, hasa pedig sárgás. Úszói sötétszürkék. Teste erősen nyálkás és emiatt síkos tapintású. Átlag cm-re megnövő hal. Elterjedési területe magába foglalja Európa nagy részét, továbbá Kis-Ázsiát és Szibériában az Ob és a Jenyiszej középső folyásának vidékét. Hazánkban a compót a sík vidékek állóvizeinek halaként tartjuk számon. Kedvenc élőhelyeit a nyáron könnyen felmelegedő sekély vizű, iszapos, növényzettel sűrűn benőtt tavak jelenlik. Élőhelyigénye miatt érthető, hogy a Bakony természetes vizei nem a legideálisabbak számára, s így előfordulására nézve csak kevés adatunk van. Ugyanakkor, mivel a compó elterjedési területén a gazdasági szempontból értékes halfajok közé tartozik, s régóta foglalkoznak tenyésztésével, ilyen minőségében már hosszabb ideje jelen van - ha mesterségesen is - a bakonyi halfaunában. így pl. az 1900-as évek elején létesült csopaki pisztrángtelepen compót

26 is termeltek. A Veszprém melletti jutási Aranyos-patakon ez idő tájt létesített tógazdaságban szintén folyt compótenyésztés. A jószágfelügyelő december 28-án 102 kg czampo" eladásáról is beszámolt - olvasható a régi feljegyzésekben. A Bakonyi Természettudományi Múzeum gyűjteményében található példányai a monostorapáti halastóból és a Zirc közelében fekvő Szarvaskúti-tóból kerültek begyűjtésre. (Utóbbi helyen is telepítésből származó egyedei fordultak elő!) A Gobio nemnek mintegy 25 faja él Európában, a Kaukázusban, Észak- Ázsiában, Kis-Ázsiában, az Amur medencéjében, Koreában, Japánban és Tajvan vidékén. A nembe megnyúlt, többé-kevésbé hengeres testű halak tartoznak. Szájuk szögletében l-l hosszabb-rövidebb bajuszszál van. Hazánkban 4 fajuk fordul elő, a Bakony-hegységben 2 faj előfordulása bizonyított. A fenékjáró küllő (Gobio gobio) szinte egész Európában elterjedt, de Kis-Ázsia vizeiben is megtalálható. Keleten az Urálon túl a Jenyiszej vízrendszeréig fordul elő, majd ezután csak az Amur vízrendszerében, Mongóliában és Kínában található meg újra. Faunaterületünk álló- és folyóvizeiben szinte mindenütt elterjedt. Teste - a folyóvízi életmódhoz alkalmazkodás következtében - többé-kevésbé megnyúlt, oldalról és a hasi részén enyhén lapított. Alsó állású száját - melyet vastag, húsos ajak vesz körül - táplálkozás közben ormányszerűen" kissé kinyújtja. Szája két oldalán l-l bajuszszál van. Színezetére a szürkésbarna hát, a sárgásfehér has és a test két oldalán húzódó fekete foltsor jellemző. A foltok száma 6-14 között van, leggyakrabban Oldalai az oldalvonal felett barnássárgák, alatta sárgásbarnák, ezüstös csillogással. Többnyire a vizek mederfenékhez közeli régiójában tartózkodik, ahol csapatai gyakran fejüket összedugva - küllős kerékre emlékeztető alakzatot felvéve - pihennek. A faj elnevezése is innen ered. A fenékjáró küllő már HECKEL Jakab évi dolgozatában is szerepel, mint a Balaton és mellékvizeinek egyik halfaja. Ami bitkonyi előfordulását illeti, HECKEL Jakab a tapolcai malomárokból konkrétan is megemlíti előfordulását. További lelőhelyei között ENTZ Géza és SEBESTYÉN Olga 1942-ben a Gyöngyös-patakot (Keszthelyi-hegység), a Tapolcapatakot (Tapolcai-medence), a Kővágóörsi-patakot és a Kornyi-tavat (Balatonfelvidék) említik. BOTTA István-KERESZTESSY Katalin és NEMÉNYI István 1981-ben a Gaja-patak bodajki szakaszán gyűjtötték. Saját kutatásaink szerint a fenékjáró küllő a Bakony leggyakoribb és legáltalánosabban elterjedt halfajai közé tartozik. Előfordulása elsősorban a patakokra jellemző és 1991 között 19 település határából kerültek elő egyedei. így megtaláltuk a Csángota-érben (Lovászpatona), a Cuhában (Bakonyszentlászló, Zirc) és alsóbb szakaszán, a Cuhai- Bakony-érben (Bakonybánk, Réde, Veszprémvarsány), a Dudari-patakban (Bakonyszentkirály, Réde), az Öreg-sédben (Béb), a Pápai-Bakony-érben (Adásztevel), a Pándzsában (Ravazd) és a Rétkerti-patakban (Gic). Állóvizekből a következő előfordulásait ismerjük: Hajmáspusztai tavak (Bakonyszentkirály), bakonynánai halastó (Bakonynána), arborétumi-tó (Zirc), Kardosréti-tó (Zirc- Kardosrét), Királykúti-erdő tava (Zirc), romándi halastó (Románd). A Bakony területéről ismert másik küllőfaj a felpillantó küllő (Gobio uranoscopus). Előfordulásáról ENTZ Géza és SEBESTYÉN Olga 1942-ben megjelent A Balaton élete" című könyv alapján van tudomásunk. A szerzők szerint ez a küllőfaj

27 egyike a Tapolca-patak (Tapolcai-medence) halfajainak. Hegyvidékünkön nem ismerjük újabb megkerülését. (Itt kell megjegyeznünk azonban, hogy a fajra vonatkozó régi adatok bizonytalanok, mivel akkoriban még nem különböztették meg a halványfoltú - és a homoki küllőtől. /HARKA, 1986/) A Pseudorasbora nem faja, a kínai razbóra (Pseudorasbora parva) vagy gyöngyös razbóra őshazája Kelet-Ázsia az Amur-folyó vízrendszerétől Kína déli részéig, valamint Korea, Japán és Tajvan szigete. Gazdaságilag jelentős halfajok (amur, busa) telepítése révén, a '60-as évek elején, véletlenül került az európai vizekbe. Hazánkban az első példányt 1963-ban MOLNÁR Kálmán találta meg a paksi tógazdaság lehalászásakor. A '70-es évektől kezdve szinte valamennyi hazai állóvizünkben rohamosan elszaporodott. A kínai razbóra megnyúlt testű, oldalról lapított hal. Kicsiny, felső állású szája van. A kifejlett példányok háta halványszürke, hasa fehér, a test oldalai pedig ezüstösen csillogóak. Fiatal egyedeinél a test középvonalában egy hosszanti sötét sáv húzódik végig. Kifejletten 9-10 cm hosszúak. A Bakony területén való megjelenésének idejét nem ismerjük, de első példányai feltehetően ide is a tógazdaságokba történő ivadéktelepítések révén kerülhettek. Itteni előfordulására nézve irodalmi adatokat nem találtunk. Kutatásaink során először 1982-ben gyűjtöttük a monostorapáti halastóból. (BÍRÓ 1971-ben jelezte előfordulását a Bakonyt délről határoló Balatonból.) A Bakony területén között a következő helyekről kerültek elő egyedei: Szápár, bányató (betelepítés), Balinka-Mecsértelep, bányató (betelepítés), Cuhai-Bakony-ér (Réde), Csángota-ér (Bakonyszűcs, Bakonyság, Gyömöre, Lovászpatona), monostorapáti halastó (Monostorapáti), Királykúti-erdő tava (Zirc, betelepítés), Kornyi-tó (Kővágóörs), Kis-séd (Pápa-Borsosgyőr), Gerence (Vaszar), Malom-tó (Tapolca), Pándzsa (Pannonhalma, Ravazd), Pápai-Bakony-ér (Adásztevel), romándi halastó (Románd), Szarvasbükki-tó" (Bakonycsernye-Inotapuszta), Vezseny-ér (Pér). A Rhodeus nembe kisméretű halak tartoznak. Európában, Kis-Ázsiában, a Kaukázus vidékén, az Amur medencéjében, Mandzsúriában, Koreában és Japánban élnek. Hazánkban a nem egy faja fordul elő, a szivárványos ökle (Rhodeus sericeus amarus). Eredeti elterjedési területe Európa nagy részét magába foglalja. Kis-Ázsia nyugati és északi vidékein is megtalálható. Európában a Pireneusi-félszigetről, Angliából, Dániából, Skandináviából, Finnországból és Olaszországból hiányzik. A szivárványos ökle 6-9 cm-es, magas testű, oldalról lapított hal. Háta és hasa erősen ívelt, feje viszonylag kicsi. Kicsiny, csúcsba nyíló szája és viszonylag nagy szeme van. Bajuszszálai nincsenek. Az ívási időszak kivételével a hím és a nőstény színe hasonló: hátuk általában barnászöld, oldaluk és hasuk ezüstösszürke. Testük hátulsó felén, a test közepének vonalában egy vastag, fényes, kékes csillogású sáv húzódik a farokig. ívás idején a hímek trópusi díszhalakra emlékeztető nászruhát öltenek. Ilyenkor oldaluk zöld és ibolyás színekben játszik, hasuk élénkvörös lesz, hát- és farok alatti úszóik pedig élénkpirossá válnak, vékony fekete szegéllyel. A nőstények az ikrák lerakásához 5-6 cm-es tojócsövet fejlesztenek. A szivárványos ökle élőhelyét a folyók, patakok lassú folyású szakaszai, a holtágak, tavak csendes vizei jelentik. Általában kisebb csapatokban él. E kis halfaj előfordulásának és szaporodásának

28 feltétele, hogy élőhelyén Unió (festő-, folyami- és tompa-) vagy Anodonta (tavi-) kagylók éljenek. Ikráit ugyanis e kagylók belsejébe rakja le. A kikelő lárvák mindaddig a kagyló belsejében maradnak, míg fejlett, jól úszó ivadékká nem fejlődnek. A szivárványos ökle bakonyi előfordulásának leírásával ENTZ Géza és SEBESTYEN Olga munkájában (1942) találkozunk először. Megjegyzendő azonban, hogy VUTS KITS György már 1897-ben hírt adott a faj előfordulásáról a Balatonba ömlő mellékvizeknek és árkoknak halai" felsorolás alatt, de mivel konkrét előfordulási helyeket nem jelölt meg, csak feltételezhetjük, hogy ezalatt a Bakony Keszthely környéki vizeit értette ban MATKOVITS Rezi mellett a Gyöngyös-patakból is gyűjtötte! BOTTA István-KERESZTESSY Katalin és NEMÉNYI István 1981-ben végzett gyűjtésük alapján a Gaja-patakból (Bodajk) ismertették újabb lelőhelyét. A Bakonyi Természettudományi Múzeum gyűjteményében a hegység számos pontjáról találhatók előfordulását bizonyító példányok. A lelőhelyek a következő települések határaiba esnek: Hegyesd (Eger-víz), Gyömöre, Lovászpatona, Bakonyszűcs, Bakonyság (Csángota-ér), Vaszar (Gerence), Kővágóörs (Kornyi-tó), Pápa-Borsosgyőr (Kis-séd), Sümeg (Marcal), Tapolca (Malom-tó), Csabrendek (Melegvíz), Pannonhalma (Pándzsa), Öskü - Bántapuszta (Péti-víz), Gic (Rétkerti-patak), Pápa- Tapolcafő (Tapolca-patak), Pér (Vezseny-ér). A Carassius nem Európában, Észak-Ázsiában a Csendes-óceánig és Japánban terjedt el. Az ide tartozó fajok tipikusan állóvízi halak. A kárász (Carassius carassius) Európában - Angliától és Észak- Franciaországtól keletre - általánosan előforduló halfaj. Észak-Ázsiában a Léna-folyó vízrendszere jelenti elterjedésének határát. Tavak, mocsarak, folyók lassú folyású szakaszai, holtágai szolgálnak A szivárványos ökle ívása (Norman 1966 nyomán)

29 élőhelyéül. Különösen kedveli a növényzettel sűrűn benőtt, iszapos vizeket. Rendkívül alacsony oxigénigénye miatt a mostoha életkörülményekhez is jól alkalmazkodik. Erre a tulajdonságára utal HERMAN Ottó (1887) A Magyar halászat könyvé"-ben, mikor azt írja, hogy még a más halra már holt vízben is jól megtalálja magát...". Magas, oldalról lapított testét nagy pikkelyek fedik. Kis fej és száj, s viszonylag kis szem jellemzi. Bajuszszálai nincsenek. Háta zöldesbarna, oldalai szürkéssárgák, hasa fehéres. Előfordulásáról csak a Bakony-kutatás beindulását követően vannak adataink. A múzeum gyűjteményében található példányai a következő lelőhelyekről származnak: gyulafirátóti halastó (Veszprém- Gyulafirátót), Hajmáspusztai tavak (Bakonyszentkirály), Királykúti-erdő tava (Zirc), Kardosréti-tó (Zirc-Kardosrét), Kornyi-tó (Kővágóörs), monostorapáti halastó (Monostorapáti), Nagy-tó (Öcs), Pisztrángos-tó (Fenyőfő), rédei halastó (Réde), Rétkerti-patak (Gic), Téglás-tavak (Bakonyszentlászló), Szarvasbükkitó" (Bakonycsernye-Inotapuszta), arborétumi tó (Zirc). A nem másik faja, az ezüstkárász (Carassius auratus) hazánkba minden valószínűség szerint 1954-ben - Bulgáriából importált egyedei révén - került be. A '60-as évek óta tapasztalható gradációja következtében ma már szinte egész Európában előfordul. Természetes elterjedési területét egyébként az Amur vízrendszere, Szibéria és az Aral-tó vízgyűjtője, valamint valószínűleg Kelet- Európa jelenti. Küllemét tekintve a kárászhoz hasonlít. A két fajt egymástól legkönnyebben bognártüskéjük alapján különíthetjük el. Ez a tüske" valójában a hátúszó megvastagodott sugara, amelynek fogai az ezüstkárász esetében viszonylag nagyok, ritkábban állóak, mint a kárásznál. Előhelyigénye a kárászéhoz hasonló. A lassú folyók, csatornák, holtágak, tavak, víztárolók hala. A Bakonyi Természettudományi Múzeum gyűjteményébe az első példányokat SZÍTTA Tamás gyűjtötte 1975-ben a Keleti-Bakonyban található Hajmáspusztai tavakból. Azóta a hegyvidék számos pontján megtaláltuk. Lelőhelyei általában kivétel nélkül kisebb-nagyobb tavak, melyekbe minden bizonnyal mesterséges betelepítéssel kerültek egyedei. Jelenleg a következő helyekről ismerjük előfordulását: Adásztevel (Pápai-Bakony-ér), Bakonycsernye-Inotapuszta ( Szarvasbükki-tó"), Bakonyszentkirály (Hajmáspusztai tavak), Bakonynána (halastó), Balinka-Mecsértelep (bányató), Kővágóörs (Kornyi-tó), Monostorapáti (halastó), Szápár (bányató), Tapolca (Malom-tó), Zirc (Kardosréti-tó, Királykútierdő tava). A Cyprinus nembe tartozó pontyot (Cyprinus carpio) nem szükséges bemutatnunk, annyira közismert halfaj. Ha máshonnan nem, a boltok pultjairól mindenki ismeri. A Bakony halastavaiba is hosszú idő óta, évről évre nagy mennyiségben telepítik tógazdasági tenyésztésből származó fiataljait, hogy azután rövidebb-hoszszabb idejű hizlalást" követően piacra kerüljenek. A pontyfélék családjának Hypophthalmichthys nemébe tartozó fehér busát (Hypophthalmichtys molitrix) az amurral egy időben telepítették be Magyarországra. Eredeti hazája a nagy kínai folyók vízrendszere volt. Erre korábbi elnevezése utalt is: ezüst kínai ponty. A Bakony területén lévő nagyobb tavakba - termelési célból - ezt a fajt ugyancsak rendszeresen és már hosszabb idő óta telepítik.

30 CSÍKFÉLÉK CSALÁDJA - C0BIT1DAE A család tagjai kis testű édesvízi halak, amelyek nagy területen - Európa, Ázsia, Észak- és Kelet-Afrika vizeiben - élnek. Megnyúlt, hengeres testük apró pikkelyekkel fedett, esetenként csupasz. Szájukat 6 12 bajuszszál veszi körül. Szemük kicsi. A családot 3 nem - Noemacheilus, Misgurnus, Cobitis - fajai képviselik hazánkban. A Noemacheilus nem fajai Európában, Etiópiában és Ázsiában élnek. Területünkön 1 faj ismeretes, a kövi csík (Noemacheilus barbatulus). Elterjedési területe szinte egész Eurázsiát felöleli. Hazánkban főleg a gyors folyású, homokoskavicsos fenekű hegyi patakokban és folyókban fordul elő. Teste a csíkfélékre jellemzően erősen megnyúlt, s mivel oldalról csak enyhén lapított, szinte henger alakú. Feje az orr felé kúp alakúan keskenyedik, s felülről kissé lapított. Apró szeme van. Alsó állású száját 6 bajuszszál díszíti". Közülük 4 rövidebb (ezek a felső ajak közepén erednek), kettő pedig hosszabb (utóbbiak a szájzugból nőnek) cm-re megnövő testét nyálkaréteg fedi. Színezete az élőhelytől függően eléggé változó. Tipikus esetben háta sötétbarna, oldalai sárgás alapon kisebb-nagyobb barna foltokkal márványozottak, hasa pedig piszkosfehér. Élőhelyén különösen kedveli a növényzettel borított, megcsendesülő vízszéleket, s a füzek, égerek vízbe lógó hajszálgyökereinek szövedékét. A hegység területéről már a múlt században elkezdődött haltani kutatások során előkerült. így például HECKEL Jakab 1847-ben Keszthely mellől, Valósról" (mai neve Vállus) említi előfordulását. ENTZ Géza és SEBESTYÉN Olga (1942) a Balaton északi partvidékének patakjai közül a Gyöngyös- és Vállusi-patakból (Keszthelyi-hegység), ill. a Tapolcai-patakból (Tapolcai-medence) ismertetik. Gyöngyös-pataki állománya 1960-ban is létezett, mivel MATKOVITS gyűjtött innen 6 pld-t (BERINKEY, 1972). Újabb lelőhelye 1959-ben, ill ban vált ismertté SZABÓ, majd MATKOVITS gyűjtése nyomán az Északi-Bakonyból (BERINKEY. 1972). A lelőhelynév - Séd (Bakonybél)" - azonban valószínűleg téves, s alatta az ugodi községhatárba eső Öreg-séd értendő ben BOTTA István-KERESZTESSY Katalin és NEMÉNYI István a Gajapatakból is kimutatták előfordulását. A Bakonyi Természettudományi Múzeum keretében folyó kutatások során 1971 és 1991 között 35 település határából került elő a faj. Adataink a következő élőhelyekre vonatkoznak: Csángota-ér, Cuha és Cuhai- Bakony-ér, Dolosdi-ér, Bornát-patak mellékága Nagydémnél, Dudari-patak, Csárdavölgyi-patak, Csikvándi-Bakony-ér, Gaja, Gerence, Gyimóti-séd, Hajmás-patak, Hajmáspusztai tavak, gyulafirátóti halastó, Hódos-ér, Királykúti-erdő tava, Kis-séd, Malomréti-patak (Eplény), ravazdi halastó, Pándzsa, Pápai-Bakony-ér, Rétkertipatak, romándi halastó, Séd ( veszprémi"), Szápári-séd, Öreg-séd (Béb). Az utóbbi 5 évben sajnos a faj korábbi élőhelyeinek jelentős részén olyan nagymértékű vízhiány következett be, hogy onnan napjainkra - más fajokkal együtt - teljesen eltűnt a kövi csík. A csíkfélék családjának Misgurnus nemébe csupán néhány faj tartozik. Elterjedési területük Európa, az Amur vidéke, a Szahalin-szigetek, Kelet-Mongólia,