Az első kiadás a Berkley Press gondozásában jelent meg 2011-ben. Copyright 2011 by Nalini Singh All rights reserved.

Átírás

1

2 Az első kiadás a Berkley Press gondozásában jelent meg 2011-ben. Copyright 2011 by Nalini Singh All rights reserved. Tilos a művet vagy bármely részletét bármiféle információhordozón, akár grafikusan, elektronikusan, mechanikusan, fotó- vagy fénymásolati eljárással vagy bármely más módon sokszorosítani, továbbítani, közvetíteni vagy tárolni a jogadó előzetes írásbeli engedélye nélkül. A kötet eredeti címe: Guild Hunter #3. Archangel s Consort Fordította: Bottka Sándor Mátyás Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője Szerkesztette: Endreiné Szemők Ildikó A borítót tervezte: Redl Anna Nyomdai kivitelezés: Gelbert Felelős vezető: Geller Róbert ügyvezető igazgató

3

4 A sűrű éjszaka selymes árnyaiba burkolózó New York olyan volt, mint mindig... és mégis összehasonlíthatatlanul más. Elena régen gyakran üldögélt szeretett lakása ablakában és a távolból figyelte, ahogyan az Arkangyal-torony fénylő, magasodó tömbjéből szárnyra kaptak az angyalok. Most pedig egyike volt ezeknek az angyaloknak és ott üldögélt a legfelső erkély szélén. Ennek az erkélynek még korlátja sem volt, ami megóvhatta volna Elenát egy halálos zuhanástól. Persze ő már nem is zuhanhatott le. A szárnyai megerősödtek. Ő maga is megerősödött. Kitárta azokat a szárnyakat és mélyet szippantott az otthona levegőjéből. Ingerek egész kavalkádja: fűszerek és füst, emberek és vámpírok, egyszerű földes és összetett légies illatok töltötték el az orrát egy tomboló vihar lázas, de ismerős dühével. Mellkasa, amit olyan régóta szorított valami, végre kitágult. Elena teljes szélességében kitárta a szárnyait.

5 Ideje volt felfedezni a meghitt helyet, ami azóta ismeretlen lett a számára, az otthonát, ami most újra új volt. Lebukott az erkélyről és végigsiklott a Manhattan feletti légáramlatokon, amelyeken már érződött a tavasz hűvös csókja. Az élénkzöld évszak felolvasztotta a havat, ami télen fogva tartotta a várost, és uralma alá hajtotta, míg a nyár még barackszín csíkként sem jelent meg az égbolt alján. Az újjászületés ideje volt ez, a bimbóké és a madárfiókáké, fényes és fiatal és törékeny idő, ami még a soha nem alvó város forgatagában is érezhető volt. Otthon. Itthon vagyok. Elena hagyta, hogy a légáramlatok a gyémánttal hintett, csillogó város fényei felett sodorják, amerre csak akarják. A szárnyait, az erejét próbálgatta. Már erősebb volt. De még mindig gyenge. Halhatatlannak még csak egy újszülött. Olyan, akinek szíve fájdalmasan halandó maradt. Nem volt hát meglepő, hogy kisvártatva a régi lakásának üvegfalánál találta magát. Lebegni próbált az ablak előtt, de még nem volt képes egy helyben maradni a levegőben: minduntalan lejjebb esett, majd gyors szárnycsapásokkal újra fel kellett küzdenie magát. A rövid pillantásokból annyit azonban látott, hogy az összetört üveget megjavíttatta ugyan valaki, de a szobák teljesen üresen álltak. Még a vérfoltnak sem volt nyoma a szőnyegen, ahol Raphaelt megsebesítette, majd megpróbálta elállítani a sebből folyó vért, míg az ujjai is ugyanolyan gyilkos vörös színűek nem lettek. Elena! A szél és eső vad és friss illatát érezte maga körül és magában, az elméjében; majd erős kezek szorítását a csípőjén, amely megtartotta egy helyben, hogy a kezét az ablaküvegre tapasztva alaposan megnézhesse régi lakását, egykori menedékét. Kongó üresség. Nyoma sem maradt az otthonnak, amit fokról fokra, egyik becses darabról a másikra épített fel magának. - Meg kell tanítanod egy helyben lebegni! - sikerült kinyögnie annak ellenére, hogy a csalódottságtól elszorult a torka. - Ez nagyon jól jön majd, amikor a lehetséges célpontjaimat akarom megfigyelni. - Ennél sokkal több mindenre is szándékomban áll megtanítani téged. - New York arkangyala magához húzta a lányt, Elena szárnyait a kettőjük teste közé szorította és a fülére tapasztotta az ajkát. - Tele vagy búval. A lány ösztönösen tagadni, védekezni akart, de ő és az arkangyala már régen túl voltak az ilyesmin. - Valahogy azt hittem, hogy még itt lesz a lakásom. Sara egy szót sem szólt, amikor elküldte innen néhány cuccomat. - Márpedig a legjobb barátnője még soha nem hazudott Elenának. - Amikor Sara utoljára itt járt, a lakásod olyan volt, amilyennek itt hagytad. - Raphael elengedte Elenát és eltávolodott tőle, hogy a lány kitárhassa a szárnyait, és ráfekhessen a légáramlatra és újra feljebb vitorlázhasson rajta. Gyere, mutatok neked valamit! Elena az elméjében hallotta a szavakat, érezte őket, ahogyan a szelet és az esőt is.

6 Nem parancsolt rá Raphaelre, hogy tűnjön el a fejéből, mert tudta, hogy az arkangyal nem is hatolt be az elméjébe. Az, hogy ilyen mélyen érezte, hallotta őt és ilyen könnyedén tudott üzenni is neki a gondolataival, része volt annak a kapcsolatnak, ami kettőjüket összefűzte... bármi is volt az, ez a szoros, sodró érzés eltüntette a régi sebhelyeket és új gyenge pontokat nyitott a lángostorral, ami végigsújtott a lelkükön. De ahogy nézte a szikrázó város felett a buja fekete égbolton suhanó angyalt, fehér és aranyszínű szárnyait és végtelen és könyörtelen kék szemét, nem bánt semmit. Nem akarta visszaforgatni az óra mutatóit, nem vágyott vissza egy olyan életbe, amelyben nem érezhette egy arkangyal ölelését, amelyben nem élte meg, ahogy a szívét feltépi valaki, majd összeforrasztja úgy, hogy olyan érzelmi viharokat legyen képes megélni, amiktől saját maga is megijedt még néha. Hová viszel, arkangyal? Türelem, vámpírvadász! Elena elmosolyodott, a régi lakása felett érzett gyászát elsodorta a jókedv hulláma. Nem számított ugyanis, hányszor és miképpen fejezi ki, hogy most már elsősorban nem a Vámpírvadász Céhhez, hanem az angyalokhoz köti őt a hűség, Raphael újra és újra elszólta magát és elárulta, milyennek látja őt igazából: vadásznak, harcosnak. Felgyorsított, lebukott Raphael alatt a mélybe, majd erős szárnycsapásokkal felemelkedett előtte a csípős, friss levegőben. A hát- és vállizmai tiltakoztak az akrobatikus mutatvány ellen, de Elena túlságosan is élvezte a repülést ahhoz, hogy emiatt aggódjon. Néhány óra múlva meg fog ezért még fizetni, ebben biztos volt, de abban a pillanatban szabadnak érezte magát és tudta: biztonságban van. - Mit gondolsz, lát minket valaki? - kérdezte kifulladva, amikor már egymás mellett szárnyaltak. - Lehet. De a sötétség egyelőre elrejt téged. Bezzeg holnap... Elena tudta, hogy amint feljön a nap, kezdődik körülötte a cirkusz is. Egy angyallá változtatott ember! Ez még a legidősebb vámpírok és maguk az angyalok szemében is különlegességnek számított. Afelől pedig Elenának kétsége sem volt, hogy az emberek hogyan fognak rá reagálni. - Nem tudnál megint rémisztőt játszani és távol tartani őket egy kicsit? - De Elena igazából már akkor, amikor ezt kimondta, tudta, hogy nem Raphael területének népessége az, amelynek a reakciójától tartott. Az apja... Nem! Nem volt hajlandó Jeffrey-re gondolni. Aznap este nem. Miközben a vadász erőt vett magán és elterelte a gondolatait a férfiról, aki kitagadta az alig tizennyolc éves lányát, Raphael a Hudson folyó fölé röppent és zuhanórepülésbe kezdett: olyan meredeken bukott alá, hogy Elena felnyögött rémületében, mielőtt még elfojthatta volna a mellkasából feltörő hangot. New York arkangyala pokolian jól tudott repülni. Végigsiklott a víz felett, míg az ujját belemárthatta volna a hűs folyamba, majd meredeken emelkedni kezdett. Felvágott. Elena előtt. A lány ettől felvidult, az ajka mosolyra húzódott. Lejjebb ereszkedett, hogy csatlakozzon hozzá alacsonyan, a folyó felett. Közben nézte, ahogy az éjszakai szél az arkangyal arcába fújja a csillogó, ébenfekete hajfürtjeit.

7 Mintha azok sem lettek volna képesek megállni, hogy megérintsék őt. Nem lenne sok értelme. - Minek? - Annyira lenyűgözte a férfi, a szeretője majdnem kegyetlen szépsége, hogy el is felejtette, mit kérdezett korábban. Ha elijeszteném őket. Te nem az a nő vagy, aki képes lenne a háttérben maradni. - A francba! Igazad van. - Elena érezte, hogy az izmai vészjóslóan feszülni kezdenek. Összerezzent a fájdalomtól. -Azt hiszem, nekem hamarosan le kell szállnom. - Megsérült a csatában, amit Lijuannal vívott. Nem súlyosan, és a sebei meg is gyógyultak már, de a kényszerpihenő alatt elgyengültek az izmai, amelyeket a harc előtt már megedzett. A harc előtt, ami egész Pekinget egy hatalmas kráterré változtatta, melyből csak a halottak néma sikolya hallatszott. Már majdnem hazaértünk. A lánynak már összpontosítani kellett, hogy egyenes vonalban tudjon repülni, de észrevette, hogy Raphael megváltoztatta a helyét és most előtte szárnyalt, hogy Elena az ő szélárnyékában haladhasson és könnyebben a levegőben tudja tartani magát. A büszkeségén esett csorba miatt a vadász komoran összevonta a szemöldökét, ugyanakkor mély melegség töltötte el a tudattól, hogy fontos Raphael számára. Több mint fontos. Ekkor meglátta a folyó túloldalán Raphael dombtetőn nyújtózó villáját. A telek a Hudsonig ért ugyan, de a házat sűrű erdőperem takarta el a kíváncsi szemek elől. Ők azonban felülről közelítették meg, ahonnan a kúria egy sötét, bársonypárnán nyugvó gyémánthoz hasonlított. Minden ablakában meleg aranyfény ragyogott, csak a ház egyik oldalán tört meg a színes ólomüveg ablakok éles vonalain. A rózsabokrok onnan nem látszottak ugyan, de Elena tudta, hogy ott vannak: buja, csillogó leveleik zöldellnek az elegáns, fehér falak előtt, és több száz bimbó várja, hogy a meleg idő beköszöntével pazar színekbe borítsa a kertet. A lány követte Raphaelt, aki a kertben szállt le. Az ólomüveg ablak vad kék, kristályos zöld és rubinvörös, kaleidoszkópszerű mintát vetített a szárnyaira. Az egyik erkélyen is leszállhattál volna - küldte neki Elena a gondolatot, mert ahhoz túlságosan is figyelnie kellett a leszállásra, hogy hangosan kimondja a szavakat. Raphael nem ellenkezett, megvárta, amíg a lány földet ért, és csak azután válaszolt. - Valóban megtehettem volna. - Kinyújtotta a kezét, miközben Elena óvatosan összecsukta a szárnyait, és finoman a lány tarkójára tette, oda, ahol a nyak és a váll összeolvad. Az ujjai Elena jobb szárnyának érzékeny szélét súrolták. - De akkor az ajkad nem került volna ilyen közel az enyémhez. A vadász lábujjai összeszorultak, amikor az arkangyal magához húzta. A gyomrát feszíteni kezdte a vágy. - Ne itt! - suttogta rekedt hangon. - Nem akarom kiakasztani Jeevest. Raphael olyan alaposan csókolta le az ajkairól a szavakat, hogy Elena tökéletesen meg is feledkezett az arkangyal lakájáról; a teste lassan hevülni kezdett az érzéki vágyakozástól. Raphael! Te remegsz, Elena! Fáradt vagy. Annyira sosem, hogy ne vágyjak az érintésedre. Elenát megrémítette, mennyire rászokott a férfi érintésére. Az egyetlen dolog, ami ezt a tényt elviselhetővé tette, az volt, hogy az arkangyal is nyers, majdnem erőszakos vággyal epedt őutána. A lány érzékeit vihar töltötte el, mikor Raphael felemelte a fejét és forrón, érzékien

8 válaszolt. Később. Lassú, intim simítás követte ezt a lány szárnyának felső ívén. Nyugodtan ki akarom élvezni az időt, amit veled töltök. Amikor megszólalt, a szavai sokkal kevésbé feltüzelőek voltak. - Montgomery élvezni fogja, hogy az úrnője leszel. Elena megnyalta az ajkát, megpróbált nyugodtan lélegezni, érezte, ahogy a szíve hevesen dübörög a mellkasában. - Miért? - sikerült végre kinyögnie, miközben megszaporázta a lépteit és utolérte Raphaelt. Egymás mellett mentek a bejárati ajtó felé. - Valószínű, hogy rendszeresen össze fogod piszkolni és el fogod szaggatni a ruhád. - Raphael humora száraz volt, a hangja viszont különleges simogatás a sötét éjben. - Ugyan-ezért szereti azt is, ha Illium alkalomadtán itt időzik. Kedveli, ha sok munkája akad. Elena elhúzta a száját, de az ajkai sarka felfelé görbült. - Illium is csatlakozik majd hozzánk? - A kék szárnyú angyal a Hetek tagja volt, azon vámpírok és angyalok közé tartozott, akik tökéletes hűséget esküdtek neki. Olyannyira, hogy még az életüket is bármikor feláldozták volna Raphaelért. Illium volt az egyetlen, aki Elena emberségét nem gyengeségnek, hanem ajándéknak tartotta. És benne volt valami ártatlanság, ami a másik hat halhatatlanból teljesen kiveszett. Ebben a pillanatban kitárult az ajtó és megjelent mögötte Raphael komornyikjának sugárzó arca. - Uram - szólalt meg mesterkélt angol akcentussal, és Elena biztos volt benne, hogy ez az előzékeny hang szükség esetén rideg és zavarba ejtő is tudott lenni. - Jó, hogy újra itthon üdvözölhetem. - Montgomery - Raphael a vámpír vállára ejtette a kezét, amikor elhaladt mellette. Elena a komornyikra mosolygott. Újra felvidult a férfi láttán. - Hello! - Úrnőm. A lány nagyokat pislogott. - Elena - jelentette ki határozottan. - Nem vagyok én senki úrnője, csak a magamé. - És az is tény volt, hogy ez a vámpír, bár saját elhatározásából úgy döntött, Raphaelnek szolgál, nagyon erős volt, több száz éves. A lakáj háta megmerevedett; olyan lett, akár egy deszka. A pillantása Raphaelre villant, aki bágyadtan elmosolyodott. - Ne sokkold ennyire Montgomeryt, Elena! - Kinyújtotta a lány felé a kezét és magához vonta. - Azt talán megengedhetnéd neki, hogy vámpírvadásznak szólítson. Elena felnézett rá, meg volt győződve arról, hogy az arkangyal nevet magában. Raphael tekintete azonban tiszta volt, az ajkán nem látszott más, csak a szokásos, érzéki báj. - Ööö, hát, oké. - Bólintott Montgomery felé, majd úgy érezte, muszáj megkérdeznie: - Ez így jó lesz? - Természetesen, vámpírvadász. - A komornyik meghajolt a lány előtt. - Nem tudtam biztosan, kíván-e étkezni, uram, de felküldtem egy apróbb tálat a hálószobájukba. - Mára ez minden, Montgomery. A komornyik némán távozott, Elena pedig egyre növekvő gyanakvással kezdett méregetni egy, a hallban, az ólomüveg ablakkal szemben álló, nagy kínai vázát. Furcsán ismerős volt neki az azon lévő napraforgóminta. Elengedte Raphael kezét és közelebb lépett a

9 vázához... majd, még közelebb. - Ez az enyém! - kiáltott fel. Egy kínai angyaltól kapta, miután befejezett egy különösen veszélyes vadászatot a számára. Azon a küldetésen a sanghaji alvilág legmélyebb bugyraiba is elvetődött. Raphael megérintette a lány hátát; az érintése olyan volt, mintha jelet égetett volna a lány bőrébe. - Mindened itt van. - Megvárta, amíg a lány felnézett rá, és csak azután folytatta. - Idehozattam őket, hogy biztonságban legyenek, amíg vissza nem térsz. Montgomerynek azonban - folytatta, amikor a lány nem szólalt meg, mert a heves érzelmek összeszorították a torkát -, attól tartok, a szép tárgyak a gyengéi. Nem egyszer áthelyezett már bizonyos tárgyakat, ha úgy érezte, hogy az addigi helyükön nem becsülik meg őket eléggé. Egyszer egy másik arkangyal házából is áthelyezett" egy szobrot ide. Elena a folyosó vége felé fordult, ahol a komornyik kifinomult hangtalansággal eltűnt a szeme elő. - Ezt nem hiszem el! Ahhoz ő túl pedáns és rendes. -Könnyebb volt ezt mondania, elütni a dolgot egy viccel, mint szembenézni az érzéssel, ami a mellkasát szorította össze és elzárta a torkát. - Meglepődnél. - Raphael újra a lány háta aljára tette a kezét és a lépcső felé vezette. - Gyere! Holnap majd megnézheted az összes holmidat. A lány megvetette a lábát a lépcső tetején. - Nem. Raphael alaposan megnézte Elena arckifejezését. Olyan szemei, mint amilyenek a lányra meredtek, halandónak soha nem lehettek. Néma emlékeztető volt ez Elena számára, hogy Raphael soha nem volt ember, még távolról sem volt benne semmi emberi. - Milyen erős akarat! Egy, a fő hálószobáéval szomszédos ajtóhoz vezette a vadászt, és kinyitotta azt. Elena lakásának teljes felszerelése ott volt, gondosan elrendezve, a szobában. A bútorokon védőfólia, a lány csecsebecséi dobozokba gyűjtve. A lány megdermedt a küszöbön, nem tudta eldönteni, mit is érez. Megkönnyebbülés, harag és öröm küzdött a lelkéért. Tudta, hogy soha nem költözhet vissza a lakásába, ami a biztos révet jelentette számára, és még valamit: amivel rácáfolt az őt kitagadó apjára. Az a hely nem volt alkalmas egy szárnyas lény számára, a veszteség mégis fájt Elenának. Nagyon fájt. És most... - Miért? Az arkangyal átfogta a lány tarkóját, meg sem próbálta elrejteni a gesztusból sugárzó hatalmas birtoklást. - Az enyém vagy, Elena. Ha úgy döntesz, más ágyban akarsz aludni, egyszerűen felkaplak és hazahozlak. Gőgös szavak. De elvégre Raphael arkangyal volt. És Elena is kisajátította magának őt... - Amíg meg nem feledkezel arról, hogy ez rád is érvényes, nem bánom. Elfogadom, vámpírvadász. Egy csókot nyomott a lány vállának dombjára, közben alig észrevehetően megszorította az ujjait Elena tarkóján. Gyere az ágyba! A lányban feltámadt a vágy. A teste pontosan tudta, milyen gyönyörök várják azok

10 között a halálos kezek között. - Hogy kardokról és hüvelyekről beszélgethessünk? Érzéki, férfias nevetés, újabb csók, simogatás a fogakkal. De ezután elengedte a lányt és figyelte, ahogy Elena felemelte a porvédő fóliát és gyengéden végigsimított az ágyára terített, hímzett paplanon, majd a fésülködőasztalához lépett és megvizsgálta a csinos üvegedényeket és a dobozban szépen elrendezett hajkeféket. Úgy érezte magát, mint egy gyerek, aki meg akar bizonyosodni róla, hogy valóban minden ott van. Valami erős, zsigeri kényszer hajtotta. Ahogy átengedte magát ennek az érzelmi éhségnek, az elméje kiokádott néhány képet egy korábbi hazaérkezésről. A sokkról és szégyenről, ami elszorította a torkát, amikor a holmijait az utcára hajigálva találta, mintha mindaz csak szemét lett volna. Soha semmi sem fogja elfeledtetni vele a fájdalmat, amit akkor érzett, amikor ráébredt, hogy az apja számára ő pontosan az: szemét; de aznap Raphael összezúzta azt az emléket egy sokkal erősebb tett teljes súlyával. A lány nem táplált hiú reményeket az arkangyalával kapcsolatban. Tudta, hogy Raphael részben pontosan azért ürítette ki a lakását, amiért mondta: hogy Elena ne használhassa búvóhelynek előle. De ha csak ez lett volna a szándéka, akár a kukába is boríthatott volna mindent. Ehelyett minden egyes tárgyat gondosan becsomagoltatott és idehozatott. Némelyiket meg is rongálta az időjárás, amíg Elena lakásának nem volt ablaka, és most mégis érintetlennek, újnak tűntek. Valaki nagy odafigyeléssel felújította őket. Elena szíve megsajdult a tudattól, hogy valaki ennyire megbecsüli őt. - Most már mehetünk - szólt és megfordult. Később majd még visszajöhet, hogy eldöntse, mi legyen a cuccával, gondolta. - Raphael! Köszönöm. Az arkangyal néma becézgetésként végigsimított a lány szárnyán a sajátjával, miközben a fő lakosztályba léptek. Senki nem látta még őt ilyennek, gondolta Elena, és figyelte, ahogy Raphael az ágyhoz lép és vetkőzni kezd, anélkül, hogy felgyújtaná a villanyt. A mellkasáról lecsúszott az inge és Elena meglátta azt a lenyűgöző felsőtestet, amit nem egyszer végigcsókolt már. Az érzelmek áradata elcsendesedett, a helyét azonnal átvette a gyomorszorító vágy. Raphael ebben a pillanatban emelte rá a tekintetét, a szemeiben nagyon is emberi éhség csillogott, amiből Elena tudta: az arkangyal megérezte az ő izgalmát. Úgy döntött, beszélni lesz idejük később is, felemelte hát a kezét, hogy ő is megszabaduljon a topjától, amikor eső... nem is: jégeső kezdte szaggatottan verni az ablakot. Elena összerezzent. Nem is foglalkozott volna ezzel, de az apró jéggömbök továbbra is heves dühvel csapkodták az üveget. - Micsoda vihar! - Leejtette a karját, ellenőrizte, hogy az erkélyre vezető üveg tolóajtók be vannak-e zárva, majd az egyik ablakhoz lépett. A villám rémisztő cikcakkokat égetett az égre, vad szél kezdte tépázni a házat eszelős erővel, a jégeső pedig egyik pillanatról a másikra zuhogni kezdett, szakadt. - Soha nem láttam még vihart, ami ilyen gyorsan támadt volna fel. Raphael odalépett mellé. A férfi meztelen testén kirajzolódtak az ablaküveget tarkító esőcseppek képei. Amikor sokáig nem szólalt meg, a lány felnézett rá és meglepődött, amikor az angyala arcán a vihar sötét zavarát látta tükröződni. - Mi az? Van valami, amit nem tudok? - kérdezte. Mert az angyal tekintete... - Hallottál a különleges időjárási jelenségekről világszerte mostanában?

11 Elena a tekintetével követett egy vízcseppet, ami végigsiklott az ablaktáblán. - Láttam egy időjárás-jelentést az Arkangyal-toronyban. Azt mondták, a cunami elérte Új-Zéland partjait, és a kínai árvizek egyre súlyosabb helyzetet okoznak. Sri Lankát és a Maldív-szigeteket már kiürítették, de lassan nem tudják hová elhelyezni a kitelepítetteket. - Elijah területét földrengések rázták meg - folytatta Raphael a dél-amerikai arkangyal híreivel -, és félő, hogy legalább egy vulkán kitörni készül. De ez nem minden. Michaela arról számolt be, hogy Európa legnagyobb részén egy, az évszakra nem jellemző jégvihar pusztít, olyan hevesen, hogy talán ezrek életét is követelheti. Elena válla megfeszült, amikor Raphael a leggyönyörűbb és egyben legfenyegetőbb arkangyalt említette. - A híradásokból úgy tűnt - erőltetett nyugalmat magára -, legalább a Közel-Kelet megúszta nagyobb katasztrófák nélkül. - Igen. Favashi Nehának segít, az ő területén történt szerencsétlenségeknél. Elena tudta, hogy Perzsia arkangyala és India arkangyala már korábban is együttműködött. Most pedig, hogy Neha a Tízek Tanácsában majdnem mindenkit gyűlölt, úgy tűnt, Favashit képes elviselni. Talán azért, mert az az arkangyal annyival fiatalabb volt nála. - Ez jelent valamit, ugye? - kérdezte Elena és tenyerét Raphael mellkasának vad forróságára fektette, amelyen az esőcseppek árnyékai gyöngyöztek. - Ez a végletes időjárás. -Van egy legenda... - Raphael kitárta szárnyát és magához vonta a lányt, mintha meg akarná védelmezni. - A hegyek megremegnek, a folyók kilépnek medrükből, jég takarja el a földet, eső árasztja el a földeket. - Lenézett a lányra azokkal a lehetetlenül kék, krómszínű szemeivel. - Ez akkor történik, amikor egy ősöreg felébred. A férfi hangjának hideg élétől Elena minden szőrszála az égnek állt.

12 Elena lerázta magáról a csontig hatoló hidegséget és megkérdezte: - Azok, akik alszanak? Raphael korábban mesélt már neki a fajának azon tagjairól, akik olyan régóta éltek már, hogy beleuntak a halhatatlanságba, ezért mély álomba merültek, amit csak akkor törnek meg, ha valami kényszeríti őket, hogy felébredjenek. - Igen. - Egyetlen szó, de abban benne volt ezernyi kimondatlan dolog. Elena még közelebb húzódott Raphaelhez, karját a férfi dereka köré fonta. A keze hozzáért szárnya durva, mégis selymes tollaihoz. Csendes, kábítóan intim pillanat volt ez az arkangyal és a vámpírvadász között. - De ilyen zavar nem támadhat akármikor. És bizonyára vannak néhányan, akik alszanak!

13 - Igen. - A hangja most távolinak tűnt, egy olyan halhatatlan álarca volt ez, aki már egy évezrede és több évszázada élt. - Amit most tapasztalunk, az egy arkangyal ébredése. Elenának a lélegzete is elakadt, amikor megértette, mit jelenthet mindez. - Hány arkangyal alszik? - Senki sem tudja pontosan, de a történelmünk során eltűntek néhányan. Antonicus, Qin, Zanaya. És... - Caliane - fejezte be Raphael helyett a mondatot Elena. Úgy helyezkedett, hogy láthassa az arkangyal arcát anélkül, hogy kitekeredne a nyaka. A férfi kitűnően rejtette el az érzéseit, de ő már megtanult olvasni Raphael szemének apró villanásaiból. A szeméből, amely több hajnalt látott már, mint amennyit ő el tudott volna képzelni; amelyik látta birodalmak felemelkedését és bukását. Elena háttal állt az ablak hűvös üvegének és nem tiltakozott, amikor Raphael közel hajolt hozzá és egyik tenyerével megtámaszkodott az ablaktáblán, a feje mellett. Sőt, végigsimított az ujjaival a férfi mellkasának izmain és megállította a kezét Raphael csípőjén, hogy a valósághoz kösse őt, hogy magához kösse, mielőtt tovább faggatná a rémálmáról. - Tudnál róla, ha az anyád ébredne fel? - Gyermekkoromban volt közöttünk mentális kapocs. - A férfi bőre forrón izzott, de a szeme ugyanolyan embertelenül rideg, fémes színű maradt, mint mindig. - De ez kiégett, amikor idősebb lettem, rajta pedig eluralkodott az őrület. -Az angyal tekintete a távolba révedt, az éjszaka vaksötétjébe. Elena megszokta már, hogy harcolnia kell azért, amire szüksége van, amit meg akar kapni. Ez megkeményítette. De az, amit ez iránt az arkangyal iránt érzett, erősebb volt, egy hatalmasabb vágy, és ettől tisztábban látta a dolgokat, mint ahogyan korábban, vadászként képes lett volna. - Hagyd abba! Raphael némán nézett rá, jéghideg tekintettel, amit az emlékeinek miriádnyi, sötét visszhangja fagyasztott meg. - Ha hagyod, hogy az anyád emléke elrontson mindent -folytatta Elena és nem volt hajlandó meghátrálni -, elrontsa, ami köztünk van, akkor nem számít, hogy ő-e az, aki ébred. Mert addigra már megtörtént a baj, és te magad okozod. Egy hosszú, feszült pillanat következett, de az arkangyal már nagyon is Elenára összpontosított. - Te - szólalt meg, és kitárta a szárnyait, hogy a szoba többi részét elzárja a lány szemei elől - manipulálsz engem. - Én vigyázok rád - javította ki Elena. - Éppen úgy, ahogy te vigyáztál rám ma délelőtt, amikor nem engedted, hogy fogadjam az apára hívását. - Akkor, délelőtt Elena nagyon ideges lett, mert félt. Pedig utált félni, különösen attól a fájdalomtól, amit Jeffrey Deveraux mért rá mindig, kegyetlen könnyedséggel. - Ez így működik. Jobb, ha megszokod. Raphael végigsimított a hüvelykujjával a lány arcán. - Mert ha nem? - kérdezte hűvösen. - Ne akarj most velem veszekedni! - Tudta jól, mi nyomasztja Raphaelt. Attól félt, hogy a szülei őrülete egy nap az ő elméjén is eluralkodik és szörnyeteggé változtatja. Csakhogy ezt Elena soha nem fogja hagyni. - Ha zuhanunk, együtt zuhanunk - Finom figyelmeztetés és komoly ígéret. Elena. Raphael egyik kezével átkarolta a lány mellkasát, csak egy kevéssel a melle alatt, a másik keze hüvelykujjával pedig végigsimított Elena ajkán.

14 - Ha az anyád felébredne - motyogta a lány, a topja egyszerre érdesen feszült a mellbimbójának -, mi történne vele? - Van, aki azt mondja, hogy egy hosszú alvás meggyógyítja az őrületet, amit az idő okoz. így újra a Tízek Tanácsának tagja lehetne. - De a hangján hallatszott: Raphael nem hiszi, hogy ez lehetséges lenne. - A Tanács többi tagja megpróbálja majd megkeresni és megölni, mielőtt felébred? - Azok, akik alszanak, sérthetetlenek - válaszolt az arkangyal. - Ez a törvényünk annyira ősi, hogy beleivódott a fajunk közös tudatába. De azt semmi sem tiltja, hogy megkeresse őket valaki. Mondania sem kellett, Elena máris tudta, hogy Raphael kerestetni fogja az anyját. Csak remélhette, hogy nem a valóra vált rémálmát találja majd meg. - Beszélni fogok Jasonnal - tette hozzá a férfi. - Meg akarom tudni, van-e bármi híre a témában, amit én még nem tudok. - Meggyógyult már? - Raphael kémmestere abban a hatalmas robbanásban sérült meg, ami Pekinget a földdel tette egyenlővé, és amitől Elena a földre zuhant. - És Aodhan? - A két angyal nem volt hajlandó magára hagyni a lányt, nem repültek el biztos távolba, pedig sokkal gyorsabbak és erősebbek voltak, mint ő. Még akkor is megpróbálták saját testükkel védeni Elenát, amikor a kemény földnek csapódtak. - Ha te már meggyógyultál - szólt Raphael és végigsimított a lány felsőtestén, hogy kezét a derekán nyugtassa -, természetes, hogy ők sem sérültek már. Mert Elena csak nemrég változott angyallá, Jason pedig több száz éves volt már. Aodhanról nem tudta pontosan, mennyi idős, mert az az angyal annyira más volt, mint bármi, amit ismert, hogy nem tudta megítélni. De a tény, hogy a Hetek tagja volt, magáért beszélt. - Peking... van bármi jele annak, hogy visszatér oda az élet? - A város azóta a véres éjszaka óta már csak az emberek emlékezetében létezik. Annyi volt aznap a halott, hogy Elena bele sem tudott gondolni anélkül, hogy úgy érezné, mellkasát összeroppantja a halálesetek fekete súlya. - Nincsen. - Megkérdőjelezhetetlen kijelentés volt. - Évszázadokba telhet, amíg újra gyökeret ver ott valami. A megsemmisítőén erős hatalom, ami ebben a kijelentésben rejlett, elképesztő volt. Elena a zsigereiben megérezte, milyen nagy ereje is van annak a férfinak, aki őt most a karjában tartja. Abból az ölelésből soha nem tudna kiszabadulni, ha Raphael úgy döntene, hogy rabul ejti őt. Ettől meg kellett volna rémülnie. De azt biztosan tudta, hogy ha bármikor harcolnia kell Raphaellel, a küzdelem nyílt és tiszta lesz, a civilizáltság díszlete mögött elrejtett tőrök vagy éles kések nélkül. Nem úgy, mint egy másik férfival szemben, aki valaha azt mondta, szereti őt. Elena lelkébe fájdalom villant. - Nem kerülhetem örökké az apámat - jelentette ki és nekivetette a hátát az ablaknak. Majdnem fájdalmat érzett, amikor a hideg üveg a szárnyához ért. - Mit gondolsz, mit fog majd szólni, amikor először meglát? - Jeffrey egyelőre úgy tudta, hogy Raphael vámpírrá változtatta őt, hogy megmentse sérült, haldokló testét. Raphael az ujjai közé fogta a vadásza állát, a másikkal pedig megtámaszkodott az arca mellett. - A lehetőséget fogja látni benned. - Őszinte szavak, mert az arkangyal nem tudott volna hazudni Elenának. -Az utat arra, hogy bebocsátást nyerjen az angyali hatalom berkeibe.

15 - Ha Raphaelen múlt volna, Jeffrey már régen egy névtelen sírban rohad, de Elena szerette az apját, bármilyen kegyetlenül és gonoszul viselkedett is vele. Most összefonta a karját maga előtt, és amikor megszólalt, a szavai szaggatottak, fájdalmasak voltak. -Tudtam én, mielőtt még megkérdeztem volna... de a lelkem mélyén mindig azt remélem, hogy ezúttal talán szeretni fog. - Ahogyan én is reménykedem benne, hogy az anyám fog felébredni és újra olyan lesz, mint régen, amikor altatódalokat énekelt nekem és a világ megszűnt létezni körülöttem. - Erősen magához ölelte a lányt és az ajkát a homlokára szorította. - Mindketten bolondok vagyunk. Ebben a pillanatban menydörgés csattant, fényes villám cikázott át az ablak túloldalán lévő sötét világon. A fényében Elena haja ezüstszínű lett, a szeme pedig, mint a higany. Ezek a szemek, gondolta az arkangyal, miközben lehajtotta a fejét és a szájával foglyul ejtette Elena ajkát, az évek során meg fognak változni, míg olyanok nem lesznek, mint amilyenek most, villámfénynél látszanak. Gyere, vámpírvadász! Késő van. Raphael! - suttogott meghitten Elena a férfi ajkába. -Annyira fázom! Az arkangyal újra megcsókolta. A kezeit lejjebb csúsztatta és beborította velük a lány mellét. Ezután elragadta kettőjüket, egy vihar szívébe, amelyben a tomboló vágy sokkal erősebb és hatalmasabb volt, mint az odakint süvítő szél. * * * Aznap éjjel visszatért a rémálom. Elena védekezett volna ellene, de az olyan hirtelen rántotta őt vissza a valamikori családi fészke véres romjai közé, hogy a lánynak esélye sem volt ellenállni. - Ne, ne, ne! - Elena gyermeki daccal összeszorította a szemét. De az álom kényszerítette őt, hogy újra tágra nyissa. Amit látott, attól megdermedt, a torkában érezte szíve pánikszerű kalapálását. A sötét, sötét, vörös vértől maszatos padlón nem látott sérült testeket. Csak vér volt ott. Vér. Mindenfelé. Ennyi vért még soha nem látott. Ekkor vette észre, hogy nem abban a konyhában volt, ahol Arit és Belle-t meggyilkolták. A nagy ház konyhájában volt, amit az apja azután vásárolt, hogy a két testvére... Azután! A hosszú kőpadka felett csillogó edények lógtak, a sarokban hatalmas hűtő zümmögött halkan. A tűzhely ragyogó fémből volt, és Elena mindig távol tartotta magát tőle, mert félt a közelébe menni. Most azonban a csillogó fémet tompa, rozsdavörös lepedék borította. Elena gyomra felfordult a látványtól. És a kések! Mindenfelé késeket látott: a padlón, a pulton, a falakban. Mindről vér és más, húsosabb darabok hullottak a földre. - Ne, ne, ne! - Összeszorította a karját vékony, törékeny gyermekteste körül és a tekintetével biztonságos rejtekhely után kutatott. A vér és a kések eltűntek. A konyha újra makulátlan tisztasággal csillogott. És hideg volt, olyan hideg! A nagy házban mindig nagyon hideg volt, nem számított, mennyire tekerte fel a fűtést Elena. Az álom egy pillanat alatt megváltozott. Tévedtem, gondolta Elena. A konyha nem volt makulátlan: egy magas sarkú cipő feküdt a ragyogóan fehér csempén. Ekkor Elena

16 meglátta az ide-oda ringó árnyékot. -Ne! - Elena! - Két kéz ragadta meg keményen a felkarját, az elméjébe a tenger illata tört be. - Vámpírvadász! A szavak áthatoltak az álom utolsó maradványain és visszarántották a lányt a valóságba. -Jól vagyok. Jól vagyok. - Szaggatottan, kapkodva beszélt. - Jól vagyok. - Ki akart ugrani az ágyból, de az arkangyal a karjába zárta. Nem tudta, mit szeretett volna tenni, de elaludni soha nem tudott, miután az emlékei ilyen brutális módon rontottak rá. - Meg kell... Raphael megfordult, amíg félig maga alá temette Elenát; a szárnyait felemelte, hogy sötét magányba borítsa vele magukat. - Sss, habibti! - csitította. Testével, ami a lányra nehezedett, kemény páncélt vont köré a lengedező árnyék ellen, ami mindenhová üldözte a lányt. Ezután lehajtotta a fejét és csendesebben suttogta tovább a szenvedélyes szavakat a nyelven, ami Elena anyai öröksége volt. Elena felemelte a karját és átfogta az angyal nyakát. Magára akarta húzni, meg akart fulladni a teste alatt, de Raphael szorosan megölelte, majd fél karjára támaszkodva felemelkedett, hogy a szemébe nézhessen. -Mondd el! Azután, hogy a családjuk széthullott, Elena figyelt, hogy minden nap megölelje Betht, hogy a testvére ne érezze a ridegséget, ami körülvette őket. De senki sem volt, aki őt megölelte volna, senki sem zúzta össze a jeget, ami még órákig beburkolta a testét egy-egy rémálom után. Ezért hát most nehezen jöttek a szavak az ajkára, de Raphael megtanult türelmesnek lenni. - Értelmetlen álom volt. - Elena hangja nyers volt, mintha azelőtt hosszasan kiáltozott volna. - Semmi értelme nem volt az egésznek. - Az anyja nem a konyhában tette, amit tett. Nem, Marguerite Deveraux gondosan megkötötte a kötelet az erős korlátra, ami a félemeleten futott körbe. Csinos, csillogó magas sarkú cipője pedig a hall pepita kockás csempéjére hullott le, a nagy ház bejárati ajtajához közel. A fényes piros cipő láttán Elenában egy pillanatra felcsillant a remény, hogy az anyja visszatért az életbe, vissza hozzájuk; hogy végre abbahagyta a sírást és a kiáltozást. Ezután nézett fel és meglátta a képet, amit már soha nem fog tudni kitörölni az emlékei közül. - Egy nagy összevisszaság volt az egész. Raphael egy szót sem szólt, de Elenának kétsége sem volt afelől, hogy csakis őrá figyel, teljes odaadással - Azt hittem - folytatta, és erősen megmarkolta a férfi vállát -, hogy a rémálmok elmúlnak majd, miután megöltem Slatert. Ő már soha többé nem bánthatja egyetlen szerettemet sem. De miért térnek vissza az álmok?! - A hangja remegett, de nem a félelemtől, hanem a tehetetlen dühtől. - Az emlékeink azok, amelyek azzá tesznek minket, akik vagyunk - szólt Raphael, visszhangozva a gondolatot, amit egyszer a lány mondott neki. - Még a legsötétebbek is. A lány kitárta ujjait a férfi mellkasán, figyelte szívverését. - Én nem akarom elfelejteni ezt - suttogta -, de azt kívánom, bárcsak ne gyötörnének mindig az emlékek. - Árulónak érezte magát, amiért ilyet mond, mikor Ari és Belle átélték azt a rémálmot. Amikor az anyjának nem sikerült elmenekülnie előle. - Nem fognak mindig gyötörni. - Raphael hangján hallatszott a tapasztalat bizonyossága. - Megígérem.

17 És mivel az arkangyal még soha egyetlen neki tett ígéretét sem szegte meg, Elena hagyta, hogy a karjaiban tartsa az éjszaka hátralévő részében. A hajnal már arany és rózsaszín ujjakkal űzte el a sötétséget a szobában, amikor az álom elhozta Elenának az édes felejtést. De a béke, úgy érezte, alig néhány másodpercig tartott csak. Elena! Egy hullám csapott át az elméjén, a vihar friss ereje. Álomittasan pislogni kezdett. Meglátta, hogy egyedül fekszik a napsütötte ágyon. Az eső elvonult, az ablak előtt szikrázó azúrkék volt az égbolt. -Raphael! - Az éjjeliszekrényen álló órára pillantott. Késő délelőtt volt már. - Mi történt? Valami olyasmi, amihez szükségünk van a képességeidre, Az érzékei várakozón felébredtek, mentális izmai nagyot nyújtóztak, ugyanazzal a jóleső fájdalommal, amivel a teste izmai is, amikor felemelte a karját és homorított a hátával. Hová menjek? Egy iskolába az állam északi részében. A neve Eleanor Vand... Elena leejtette a karját. A testére hirtelen félelem nehezedett. Tudom, hogy hívják. Odajárnak a testvéreim.

18 A tízéves Evelyn látta meg először. A szeme elkerekedett, amikor Elena elbúcsúzott az angyaltól, aki a legrövidebb úton elkísérte őt, majd kitárta a szárnyát és leszállt az elegáns magániskola előtti gyepen. A selymes, zöld füvet csak néhány lehullott levél tarkította, amiket felkaptak az apró, megannyi ideges, dervisként kerengő forgószelek. Elena behúzta a szárnyait és üdvözlésképpen biccentett fiatalabbik féltestvérének. Evelyn felemelte a kezét, hogy integessen neki, de Amethyst, a három évvel idősebb nővére elkapta a karját és magához rántotta a húgát. Sötétkék szemei, amelyek éppen olyanok voltak, mint az anyjáé, Gwendolyné, figyelmeztetően villantak Elenára, hogy tartsa meg a tisztes távolságot tőlük. Elena megértette ezt a reakciót. Jeffrey és Elena majdnem egy évtizedig nem beszéltek egymással, miután az apa kidobta otthonról a lányát, csak néhány nappal az erőszakos események előtt, amelyek

19 eredményeképpen Elena éjfekete és hajnalszín szárnyakkal ébredt, álltak újra szóba egymással. Azelőtt pedig, hogy Jeffrey kitagadta volna a lányt, egy bentlakásos iskolába száműzte őt, Elenának tehát sohasem volt semmilyen valódi kapcsolata egyik féltestvérével sem. Tudott róluk, ahogyan ők is tudtak róla, de ezen túl idegenek voltak egymás számára. Még csak nem is hasonlítottak egymásra, ez sem jelezte, hogy egy családhoz tartoznak. Elenával ellentétben, akinek a haja fakó, majdnem fehér volt, a bőre színe a marokkói naplementére hasonlított, termete pedig magas volt, a két lány anyjuk hollófekete haját és apró termetét örökölte, a bőrük pedig tejfehér volt, mint egy angol nemesé. Evelyn még gyerekesen pufók volt, de a csontozata az anyjáé: finom és arisztokratikus. Jeffrey mindkét felesége nyomot hagyott a gyermekein. Elena elszakította a tekintetét a két lányról, akik óvatosan és ridegen, vádlón meredtek rá, és végignézett a többieken, akik a tornácon gyülekeztek. Több másik lány is volt ott, Evelyn és Amethyst mögött csoportba verődve álltak az iskola vörösesbarna és fehér egyenruhájában. Több felnőtt is volt velük, valószínűleg a tanárok. Raphaelt azonban sehol sem látta, ami vagy azt jelentette, hogy az arkangyal odabent van a masszív, krémszínű téglaépületben, vagy annak borostyánnal benőtt falai mögött, a belső udvaron, ahol a lányok ebédeltek és játszottak a fűben. Elena ismerte ezt az udvart, mert korábban már utánanézett a helynek. Nem számított ugyanis, hogy őket, hármójukat csak Jeffrey vérének rideg köteléke köti össze, Evelyn és Amethyst mégis a testvérei voltak, és ő akkor is vigyázni akart rájuk. Ha a lányoknak szükségük lenne őrá, Elena ott volna a számukra... ahogyan Ari és Belle számára nem tudott ott lenni. A szívébe ezernyi acélszilánk fúródott, megannyi penge, de Elena elindult a bejárat felé. Ekkor látta meg, hogy Evelyn kiszakítja magát a nővére kezei közül és leszalad elé, a tornácra vezető lépcsőkön. - Nem is vagy vámpír! Elena megtorpant az apró, lázadó arcon tükröződő kihívás láttán, és csak annyit mondott: - Nem. Evelyn és ő egy pillanatig farkasszemet néztek egymással, az angyal úgy érezte, mintha a kislány végigmérné és alaposan megvizsgálná. - Akarod tudni, hogy mi történt? - kérdezte végül Evelyn. Elena összeráncolta a homlokát és végignézett a tornácon. Senki sem volt, aki eléje sietett volna; úgy tűnt, a felnőttek épp annyira megdermedtek a meglepetéstől, mint a gyerekek nagy része. Visszanézett a féltestvérére és le kellett gyűrnie a kényszert, hogy megérintse, megölelje.. - Van valami, amit el akarsz mondani nekem? - Szörnyű volt - suttogta a kislány. Az arcon, ami még egy gyermeké volt, nem a felnőtté, aki később válik belőle, most már nem látszott más, mint iszonyodás. - Beléptem a hálóba és akkor megláttam, hogy minden csupa vér, Celia pedig nincsen sehol, pedig úgy volt, hogy találkozunk. És azt sem tudtam, hol lehet Bets... - Te fedezted fel ezt? - kérdezte. Feltolult benne a vad, védelmező ösztön. Ne, gondolta, ne! A szörnyek nem vehetik el még egy testvérét! - Mit láttál? - A gyomra összeszorult, a torkát hányinger szorongatta. - Azután semmit. - Elena térde megroggyant a megkönnyebbüléstől. - Hill tanárnő meghallotta, hogy sikítok, és azonnal kivonszolt a szobából. Azután mindenkinek ki kellett

20 jönnie ide. Hallottam a szárnycsapásokat, de az arkangyalodat nem láttam. Ebben a pillanatban Elena megpillantotta a ravaszság, a fondorlatosság egy apró szikráját azokban a szürke szemekben, és ez Jeffrey-re emlékeztette. Mert ő is az apja lánya volt, a lelke egy kis részében legalább. - Elintézem a dolgot - ígérte meg a kislánynak. - De neked most vissza kell menned Amethysthez, és ott is kell maradnod, amíg én kiderítem, mi folyik itt. - Csak egy vérengző vámpír lehetett, ha Raphael őt hívta ide. Evelyn megfordult és visszaszaladt a tornácra, átölelte mereven álló testvérét. Raphael! Egy pillanatig nem hallott semmit, végtelen csend vette körül. Nem válaszolt neki a mély, több mint ezer év életének arroganciájával telt hang. Nem süvített a szél, nem érződött az eső illata. De ekkor menydörgés csattant, és Elena megtántorodott a szabadjára engedett hatalmas erőtől. Az angyal erejétől. Repülj el az első épület felett és... Nem tudok. Már leszálltam. Elena nem volt még elég erős ahhoz, hogy egy helyből fel tudjon szállni, ehhez elég nagy izomerő és sok ügyesség is kellett. Gyere be a főbejáraton. Tudni fogod, merre indulj. Elena tudta, hogy csak egy dolog van, amitől Raphael ennyire biztos lehet ebben, és ettől minden izma megmerevedett. Erőt kellett vennie magán, hogy elfojtsa ezt az érzelmet és a kezdődő vadászatra összpontosítson. Amennyire csak tudta, összehúzta a szárnyait, hogy véletlenül se érjen hozzá az ajtó előtt ácsorgókhoz, és elindult felfelé az öreg, de masszív lépcsőn, ami ugyanolyan téglából készült, mint a ház maga. Izgatott suttogást hallott mindenfelőli - Azt hittem, ő meghalt vámpír... - Nem tudtam, hogy az embereket angyallá is lehet változtatni. Ezt halk kattanások követték: a mobiltelefonok kameráinak hangja. A felvételek percek, sőt másodpercek múlva fent lesznek a neten, és akkor a média azonnal rá fog ugrani Elenára. - Nos - mormolta maga elé -, legalább így a bejelentés el van intézve. - Most már csak a média rohamára kellett felkészülnie, ami úgy csap majd le rá, mint egy rohadt tornádó. Vas illatának nyomai a levegőben. Felkapta a fejét, az érzékeit a vérről és halálról suttogó szagnyomra összpontosította. Végigment a vörösesbarna szőnyeggel borított kihalt előcsarnokon. A falakon több évtized évfolyamainak osztályfényképei voltak, a tanulók mereven, mesterkélt komolysággal néztek le róluk. Elena a bal oldalon felfelé tekergő lépcső felé tartott. Újra vas illata. Olyan gazdag és erős, hogy csak egyetlen dolgot jelenthet. Halált. - Odafent. Elena meglepetten fordult meg és egy csontsovány alakkal találta magát szemben. A nő elegáns szabású kosztümben volt, aminek színe valahol félúton volt a halvány olíva-zöld és a sötétszürke között. A szín majdnem élénknek tűnt a sápadt, krétafehér arc mellett. - Adrienne Liscombe vagyok - válaszolt a nő Elena kérdő pillantására. - Az iskola igazgatója. Ellenőrizni akartam, hogy minden gyermek kijutott-e. Elena már korábban észrevette az előcsarnok jobb oldalán nyíló ajtókon a feliratot.

21 - Ebben az épületben irodák vannak? - A földszinten. - A hangja kimért, egyenes volt. - A második emeleten a könyvtár van, és tanulószobák a lányok számára. A harmadikon számos hálószoba, a negyediken pedig további létesítmények. Sok tanulónk lakik itt, az iskolában. A személyzet irodái fogadószobákként is működnek, mivel közülünk is sokan laknak itt. A lányok bármikor lejöhetnek hozzánk a hálójukból, ha beszélni szeretnének a személyzet egy tagjával. Elena észrevette, hogy a tagolt, szép kiejtés, a makulátlan ruha és a tökéletesen kiválasztott aranyékszerek látványa ellenére az igazgatónő összevissza beszélt, elkalandozott. Fájón tisztában volt azzal, mi lehetett, ami az amúgy keménynek és fegyelmezettnek tűnő nőt ilyen állapotba taszította. - Köszönöm, Liscombe igazgatónő - mondta hát, pedig nagy erőfeszítésébe került, hogy a vér és más testnedvek minden érzékét elöntő szaga ellenére kedves hangon szólaljon meg. - Azt hiszem, a lányoknak odakint most szükségük lenne az ön iránymutatására. A nő élesen bólintott, ezüstös haján fény csillant. - Igen, igen, ki kellene mennem hozzájuk. - Várjon! - Ezt a kérdést még fel kellett tennie. - Hány diákjuk hiányzik? - Még nem végeztünk teljes létszámellenőrzést. Azonnal intézkedem. - A konkrét feladat jótékony hatására a nő kihúzta magát, a professzionális nyugalom visszatért az arcára. - Néhányan iskolai kirándulásra mentek, és általában hiányzóink is vannak, ezért ellenőriznem kell a névsort. - Kérem, amint tudja, közölje velem az eredményt. -Természetesen. - Rövid csend. - Celia... azt hiszem, ő itt van. - Értem. - Még hallotta az igazgató halk lépteinek távolodó neszét, miközben elindult felfelé a lakkozott falépcsőkön. Eszébe jutott, hogy fel kell emelnie a szárnyait. Ez még nem volt teljesen természetes a számára, de már sokkal jobban ment, mint amikor először szárnyakkal ébredt. Eredetileg azért akarta megtanulni, hogy ne húzza őket végig Manhattan utcáinak porában és szemetében. Most azonban sokkal gyászosabb dolog miatt kellett emlékeztetnie magát erre. Felért a harmadik emeleti folyosóra, elhaladt a falon függő, pénzről és előkelőségről árulkodó olajfestmény mellett és követte a vas szagát az épületszárny legvégén lévő szobába, ahol már ott várt rá egy kegyetlen, kék szemű arkangyal. - Raphael! Megtorpant és levegő után kapkodott, annyira fullasztó volt az émelyítő szag. Közben végignézett a véráztatta takarókon, a padlót borító, sötét színű, vörös szélű tócsákon és a falra fröcskölt véren. Milyen szörnyű graffiti! - Hol a holttest? - Mert biztosan volt egy holttest. Emberi lény ekkora vérveszteség után nem maradhat életben. - Az erdőben - válaszolta Raphael. A hangja olyan nagyon-nagyon, nagyon nyugodt volt, hogy Elena minden egyes szőrszála az égnek meredt tőle. - Oda vonszolta, hogy táplálkozzon belőle, bár a legtöbb vért itt ontotta ki. Elena úrrá lett a fájdalmon, amit a lány miatt érzett. Ez Celián már nem segített, abban viszont hátráltatta a vadászt, hogy megtegye, amit még tud: igazságot szolgáltasson neki. - Miért hívtál be ide? - ha követni akarta a vámpír szagát, a legbiztosabb kiindulópont Elena számára a gyilkos utolsó ismert tartózkodási helye volt. - A testet egy tóban találtuk meg, a vízben lebegett. A vámpír valószínűleg

22 megfürdött, mielőtt továbbment. Elena felkapta a fejét. - Azt akarod mondani, hogy tisztán gondolkozik? A víz volt az egyetlen dolog, ami összezavarhatta egy született vámpírvadász nyomkövető érzékét. A vérengzővé vált vámpírok pedig nem tudtak elég logikusan gondolkozni ahhoz, hogy ezt kihasználják. Márpedig a tettes biztosan vérengzővé vált, más magyarázat nem lehetett a pusztításra, amit ebben a szobában végzett. Az ilyen vámpírok megállíthatatlanul pusztítottak és tomboltak; leggyakrabban akkor kapták el őket, amikor teleették magukat és elteltek egy áldozatuk vérével. - Ugye, nem... még egy Urram? - A mondatot Elena már csak gondolatban fejezte be, mert tudta, hogy az angyalok egyik legsötétebb titkáról itt nem beszélhetett nyíltan. - Nem. - Raphael hangja, ha lehet, még finomabb volt. Selyembe burkolt penge, jutott Elena eszébe. Az arkangyal borotvaélen tancolt a józanság és a kezelhetetlen düh határán. - Találd meg az illatát! Ezen a helyen lesz a legerősebb. Az arkangyalnak igaza volt. A minta, amit a tó mellett nyert volna, nem lehetett tiszta. A vámpír itt azonban gyilkolt, és lehet, hogy még vért is vesztett, ha az áldozatnak sikerült küzdenie ellene és megkarmolnia. Elena becsukta a szemét és kizárta a külvilágot, még azt a félelmetes gondolatot is, hogy az áldozat akár az egyik testvére is lehetett volna, és a szobát betöltő erős szagokra összpontosított. A legkönnyebben Raphaelt tudta azonosítani, azt használta biztos alapnak. A vér vasszagú csókja. És... tűzzel átszőtt viharillat A lány szempillái felrebbentek. - Jason itt járt? - képes volt követni az angyalok szagát, de ez az adottsága nagyon megbízhatatlan volt és többször mondott csődöt, mint ahányszor működött. Ezt az illat-együttest azonban megismerte, de azt is tudta, hogy a fekete szárnyú angyal csak nagyon ritkán mutatkozik nappal. Igen. Nézte, ahogy Raphael rezzenéstelen arccal figyeli a vértócsát, és ettől megnyugodott kissé; nem feszegette a kérdést, vajon miért jött ide Raphael kémmestere, sőt miért van itt Raphael, amikor a helyszínen már régen a rendőröknek és vadászoknak kellene nyüzsögniük. Újra az illatokra figyelt. Meglepődött, milyen könnyen el tudta különíteni a vámpír illatát a többi közül. Az állam többi iskolájával ellentétben úgy tűnt, itt nem dolgoztak vámpírok. Ez emberek számára fenntartott zóna volt. Nem csoda, hogy Jeffrey éppen ezt az iskolát választotta a lányai számára. Egy vámpír azonban behatolt ebbe a szentélybe. Egy vámpír, akinek illatában volt valami selymesen édes... Megpörkölődött melasz... üvegcserepek és a mélyben nehéz tölgyvonások. Követte ezt a fonalat, az ablak felé fordította a fejét. - Erre menekült. Elena azonban az ajtón keresztül távozott a szobából; tudta, hogy a szárnyaival a hátán soha nem lenne képes kipréselni magát a szűk ablak nyílásán. Raphael követte, miközben a lány talált egy kijáratot, végigment a borostyánnal benőtt falak mellett, amíg az alá az ablak alá nem ért. A falnak azon a részén nem nőttek zöld leveles indák. - Jó magasak a szobák. - Ez pedig azt jelentette, hogy a harmadik emeleti ablak

23 meglehetősen messze volt a földtől. Ekkorát egyetlen vámpír sem tud ugrani. Hacsak... Elena a falhoz szorította az orrát és vett egy mély levegőt. Törött üveg, tölgyfalevelek. Ekkor meglátta a falon a vércsíkot, nem messze a tenyerétől, amivel megtámaszkodott. Leengedte a kezét és körbenézett maga körül. - A falon mászott fel és le, mint egy rohadt pók! - Csak néhány vámpír volt képes ilyesmire. - Ez megkönnyítheti a keresést. - A neve Ignatius - szólalt meg Raphael, Elena legnagyobb meglepetésére, éppen akkor, amikor Elena néhány sötét cseppet vett észre a fűben. - Éreztem, hogy az elméje vérvörös, amikor megérintettem. Elena nem tudta biztosan, mekkora Raphael elmeerejének hatótávolsága, de ha megérintette vele Ignatius elméjét, akkor itt valami nem stimmelt. - Nem tudtad kivégezni őt. - Követte a nyomot a belső udvar szépen nyírt füvén át, a masszív árkád alatt, amely a hosszan elnyúló iskolaépület közepén nyílt, be az erdőbe, ami általában derűs hátteret nyújtott az épületnek, most azonban inkább vészjósló, sötét tömegnek tűnt, falevelek tompa, színtelen masszájának az ég alatt, ami azúrkékről piszkosszürkévé változott, amíg Elena az épületben volt. Raphael nem válaszolt a lány kijelentésében foglalt kérdésre, hanem az égbe emelkedett. Elena pedig követte Ignatius nyomát az erdőben. A szárnyai beleakadtak az ágakba és tüskékbe. A lány felszisszent a kellemetlen érzéstől, de nem lassított, csak szorosabban a hátához szorította a szárnyait. Egy ponton habozott egy kicsit, mert biztos volt benne, hogy valami szag vonzotta jobb felé, de az üvegszilánk és a tölgy illata egyenesen előtte volt a legerősebb. Elfojtotta a késztetést, hogy elinduljon és felfedezze, mi van jobb felől, továbbment. Alig öt perc múlva meglátta Jason alakját a sötétben. A fekete szárnyú angyal mozdulatlanul állt a holttest felett, őrizte, mint egy kőszobor, az apró, sima vizű tó mellett. A lány még mindig az iskolai egyenruhájában volt. Egész teste csupa víz. A blúzának fehérnek kellett volna lennie, de most émelyítő lazacrózsaszín borította. Szét volt szaggatva, és Elena tudta, hogy alatta a húsát ugyanúgy szétmarcangolta a gyilkosa. Elena elfojtotta magában a sajnálatot, ami majdnem elvonta a figyelmét a feladatáról, és nem ment oda a holttesthez. A legfontosabb számára most az volt, hogy gondoskodjon róla, egy másik lány se végezze úgy, mint egy elromlott baba egy tó partján, ami a játék és szórakozás helye kellene legyen, nem egy halállal és rémülettel hintett halotti fürdő. Igazad volt, üzente Raphaelnek, megmosdott a tóban, elmosta a szagnyomot. De valahol ki kellett másznia a vízből. Elena ezért otthagyta Jasont, hogy tovább virrasszon némán a holttest felett, és elindult körbe a moha fedte köveken, amik a tavat szegélyezték. A víz zavaros volt a felkavarodott iszaptól és más, sötétebb dolgoktól. Egy percig tartott csak, amíg újra megtalálta a vámpír nyomát. Az illat gyengébb volt, a víz után csak a tölgyvonás maradt érezhető, de ez éppen elég volt Elena számára. Teleszívta a tüdejét a hűvös, erdei levegővel és futásnak eredt Ignatius nyomában. Le akarta vadászni azt a vámpírt. Nagyon gyorsan haladt, jött rá azonnal, amikor meglátta a nyomokat, amelyeket a férfi a tegnap esti vihar után maradt sárban hagyott maga után. Ő ezzel ellentétben nem volt már olyan fürge és mozgékony, mint azelőtt. Nem szokta még meg, hogy szárnyakkal kell futnia. Ez azonban aznap nem volt hátrány. A gyilkos úgy ötszáz méter menekülés után lassított, valószínűleg azt gondolta, hogy a víz úgyis elmosta a nyomát. így is lett volna, ha

24 egy kicsit jobban odafigyel. Persze Raphael azt mondta, a lány testét is a vízben találták: valószínűleg a gyilkos vonszolta be magával, mert nem tudta abbahagyni az evést. Mivel a tó nagyon kicsi volt, ennek az lett az eredménye, hogy a vér és a halál beszennyezte a vizét, és az nem volt képes tisztára mosni a gyilkost. Jó kislány, mondta magában Elena a gyermeknek, aki mozdulatlanul feküdt az éjfekete szárnyak alatt. Még halottan is megjelölted azt a szemetet. Elena pedig ezt a jelet követve fogja most levadászni a vámpírt. Fél óráig futott a vámpír nyomában, kanyargós utakon, amelyektől a gyilkos azt várta, hogy a sár elmossa a nyomot. Ez is bizonyította, hogy a vámpír racionálisan gondolkozott. Ekkor azonban szúrni kezdett az oldala. - A francba! - mérgelődött Elena. Nem kellett, hogy Raphael szadista fegyvermestere, Galen elpáholja, magától is tudta, hogy nincs jó kondícióban. Igyekezett nyugodt légzéssel legyűrni a fájdalmat, amikor szárnyak árnyékát pillantotta meg maga előtt, a földön. Felkapta a fejét és látta, ahogy Raphael észveszejtő sebességgel elsuhan az előtte lévő emelkedő túloldala felé. Mit látsz, arkangyal?

25 Válasz nem jött, Elena csak azt érezte, ahogy a jég fájdalmasan belemar az ereibe. Düh. Tiszta, erőszakos és hideg. Nagyon hideg. - A francba! - Gyorsabban kezdett futni, és közben vagy ezredszerre átkozta magát, amiért nem tud függőlegesen felszállni. Azt mondták, évekig is eltarthat, amíg ezt megtanulja; talán tovább is, tekintve, hogy neki nem gyermekkorától fogva voltak szárnyai. Azt már nem, gondolta. Még ha New Yorkba is kell hívnia Galent, hogy az angyal egy évig minden áldott nap kínozza őt, akkor is meg fogja tanulni. Raphael lebukott, és mire Elena felért a domb tetejére és zihálva megállt, már egy vámpír nyakát szorította, akinek a ruhája elég vizes volt ahhoz, hogy a testére tapadjon.

26 New York arkangyala látszólag a legkisebb erőfeszítés nélkül tartotta a rettegő lényt vagy hatvan centivel a föld felett. A vámpír szemei kimeredtek, erei elpattantak, miközben a nyakát szorító kéz körül kaparászott és a levegőt rugdalta. De hiába próbált menekülni. -Te nem váltál vérengzővé - hallotta Elena Raphael hangját. A szavak olyan tisztán csendültek, akár egy penge; kegyetlenül vágtak és csonkítottak. ] Az ösztöne alapján, és abból, amit eddig Raphaelről megtudott, a lánynak nagyon rossz előérzete támadt. Lerohant a dombról, mit sem törődött azzal, hogy a nadrágja és a szárnya sáros lesz. A vámpír szemébe nézett. A férfi tekintete a mélyén kavargó félelemtől eltekintve tiszta volt. A szája már teljesen más lapra tartozott: vörös volt a vértől, ami a gyors fürdés ellenére az ajkai köré száradt, és ettől az egész arca olyan lett, mint egy rettenetes, groteszk maszk. - Miért? - kérdezte Elena. Kezében ott volt egy-egy tőr, bár arra nem emlékezett, mikor húzta őket elő az alkarjára szíjazott hüvelyekből. - Miért tetted? - A lány roncsolt testének képe újra és újra felvillant az elméjében. Akár Evelyn vagy Amethyst is lehetett volna. Az ő testvérei. Már megint! Ez a gondolat addig visszhangzott a fejében, míg már semmi mást nem hallott. Raphael szorítani kezdte a vámpír nyakát. - Nem számít, hogy miért. Vér kezdett szivárogni a férfi egyik szeméből, egy halálos könnycsepp. - Várj! - Elena az arkangyal karjának feszülő izmaira tette a kezét. - A vámpírjaid nem szoktak ellened fordulni. Így nem. - Túlságosan is tisztában voltak a brutális büntetéssel, ami rájuk várt. Az, hogy Ignatius ennek ellenére megtette, amit tett... A vámpír utolsó erejével kaparni kezdte Raphael kezét, mintha tisztában lett volna azzal, hogy az arkangyal, miután összezúzta a torkát, valószínűleg letépi a fejét és elégeti a testét. Raphael úgy rázta le magáról a vámpír kezeit, mintha legyeket hessentett volna el. A tekintete rémisztően nyugodt volt. Raphael! Elena újra próbálkozott, ezúttal a kettőjük között lévő mentális kapcsolatot használva, hátha így meg tudja törni az arkangyal dühének jégpáncélját. Meg kell tudnunk, miért tette. Raphael rápillantott. - Rendben. Ekkor a vámpír a rémült Elena szeme láttára vérezni kezdett. Mindenhol. Mintha minden egyes pórusából vér tört volna fel az óriási nyomás alatt. A lány tudta, mit tett az arkangyal: szétszaggatta a vámpír elméjét, konfettit csinált belőle. Amint ezzel készen volt, Raphael egyetlen hatásos mozdulattal letépte a vámpír fejét, majd testének mindkét darabját hamuvá égette az élénkkék angyaltűzzel. A nyers erő ilyen kisülése egy arkangyalt is képes volt megölni, a vámpír teste egyetlen másodpercig sem bírta. Az egész olyan gyorsan történt. Elena még mindig arrafelé bámult, ahol a vámpír teste volt, amikor Raphael már felé fordult. A szárnyai halványan izzottak, és ez semmi jót nem jelentett. A lány elméjének ősibb, állatiasabb része, ami csak a túlélésért küzdött, adrenalin hullámokat küldött Elena testébe. Fuss, ösztökélte, menekülj! Mert ha egy arkangyal teste izzott, emberek haltak meg körülötte. De Raphael nem csak egy arkangyal volt. Raphael az ő arkangyala volt. Elena nem mozdult, amikor a férfi közelebb lépett hozzá és lehajolt, hogy a fülébe súgjon. Az ajka a lány fülkagylóját súrolta. - Valaki azt súgta neki, hogy én meghaltam. - Hűvös hang, csendes szavak, amiktől

27 Elena idegei felborzolódtak. - Hogy már nem kell féken tartania a vágyait. - Raphael hátrált egy lépést, majd egy ujjával hátrasimította Elena egy szökevény hajtincsét a füle mögé. A gyengéd gesztus nem nyugtatta meg Elenát, mert az arkangyal dühe ugyanabban a pillanatban egy penge élét csókolta a torkára. - Ennek semmi értelme nincs. - Nagy igyekezetébe került, hogy a hangja ne remegjen. Igen, az arkangyal az övé volt, de eddig Raphael személyiségének még csak a felszínét karcolgatta. - Még ha így is gondolta, miért jött volna ide, ebbe a suliba? - Elena nem volt annyira egoista, hogy azt higgye, az egész őmiatta történt. Nem: Raphael volt a célpont, csakhogy ő az arkangyal gyenge pontja. - A hely túlságosan távol esik a várostól ahhoz, hogy ne célzott támadás legyen. Raphael szemei azzal a veszélyes, fémes színnel csillogtak, amit Elena nem tudott megfejteni. A férfi már több mint ezer éve élt, és a személyiségének annyi rétege volt, hogy a lány tisztában volt vele, egy örökkévalóságig is eltarthat, amíg mindet megismeri. Azt látta, hogy most értelmesen vitatkozni vele körülbelül annyira lenne hasznos, mint a fejét verni egy fakírpadba. Csak a saját vére fakadna tőle. Vett hát egy nagy levegőt és abba az irányba mutatott, ahol Jasonnel találkozott. - Meg kell vizsgálnom a holttestet, hogy ellenőrizzem, nem volt-e semmi furcsa a gyilkosságban. - Egyelőre úgy tűnt egyszerű evésből változott vad tombolássá, de az elmúlt másfél év történései alapján Elena már nem nagyon hitt az első benyomásnak. Raphael kitárta a szárnyait. A fényük bántóan éles volt a tompa fényben. - Később jelentést tehetsz nekem. Dmitri mindjárt ideér, ő majd mindent elintéz az iskolában. Egy pillanattal később Raphael egy suhanással el is tűnt, a lány pedig ott maradt és bámult utána. A parancsot nem bánta: Raphael a szeretője ugyan, de ebben a pillanatban Elena vadászként volt jelen, és az arkangyal így is kezelte. Neki pedig esze ágában sem volt feladni a pozícióját a vámpírvadász céhben, ezért hát tökéletesen megfelelt neki a dolog. Ami aggasztotta, az az volt, hogy az arkangyal ennyire eltávolodott tőle. Ettől újra a tetőteraszon érezte magát, ahol először találkoztak; akkor Raphael még nem viselte a borostyángyűrűt, amivel a lány a magáénak jelölte meg őt. Akkor Raphael még csak egy halhatatlan volt, aki egyetlen gondolattal megsemmisítheti; aki arra kényszerítette, hogy markolja meg az éles pengét, amíg a vére ki nem csordul, és le nem csepeg a földre. - Márpedig oda nem megyünk vissza, arkangyal! - morogta maga elé Elena, és a feltámadó emléktől ökölbe szorította a kezét. - Ha azt hiszed, visszatérhetünk ahhoz, akkor nagyon meg fogsz lepődni. Sarkon fordult és visszament Jasonhöz a levelekkel terített úton. A néma erdő kísérteties volt. Mintha a madarak is gyászolták volna a fiatal élet elmúlását. Mire visszaért, már harag szorongatta a torkát. Nem számított, hogy a szörnyeteget, aki elvette Celia fiatal életét, már kivégezte Raphael. Nem számított, hogy az arkangyal igazságot szolgáltatott, a lány attól még halott maradt, az álmai örökre összetörtek. Jason ugyanúgy állt ott, mint amikor legutóbb látta; kőből faragott védelmező. Most, hogy Eléna már tudta, mit keres, megpillantotta az angyal hátára szíjazott kard fekete markolatát a két szárny koromfeketesége között. - Nem számítottam rá, hogy itt találkozom veled - szólt a lány és igyekezett eltávolodni attól, amit meg kellett tennie.

28 Jason hátrált egy lépést, hogy Elenát közelebb engedje a holttesthez. A mozdulat közben az arca bal felét borító törzsi tetoválás megvillant a fényben, de Jason vissza is fordította a fejét az árnyékba, amibe úgy bele tudott burkolózni, akár egy köpenybe. Nemsokára már csak a szeme csillogása látszott, pedig a haja szoros copfban hátra volt fogva. - Éppen az úrral volt megbeszélésem, amikor megkaptuk az üzenetet. Elena letérdelt Celia mellé. A szárnyai súrolták a tűleveleket és összezúzott faleveleket, amelyek az előző este esőillatával keveredve zöld parfümillattal töltötték meg a levegőt. Elena összeráncolta a szemöldökét. - Miért az Arkangyal-toronyba érkezett az üzenet? A vámpírvadász céh lett volna illetékes. - A céh igazgatónője személyesen hívta fel Raphaelt, amikor megtudta, hogy a testvéreid is érintettek. - Jason hangja nyugodt volt, annyira nyugodt, hogy Elena azt gondolhatta volna, egyáltalán nem érinti meg az, ami történt, ha nem látta volna a fekete lángnyelveket az angyal szemében, mielőtt az visszahúzódott az árnyak takarásába. - Mi gyorsabban ideértünk, mint bármelyik vadász, akit küldhettek volna. Köszönöm, Sara! Ezzel Elena minden más gondolatot félretett és a test felé fordult. Celia megérdemelte, hogy a teljes figyelmét neki szentelje. - Te húztad ki a testet a vízből? - Igen. Azt hittem, még életben van. De a lány halott volt, az arcán az élete utolsó pillanataiban átélt szörnyűségek nyoma látszott. Életében a bőre élénk karamellszínű lehetett, de most tompa barna maradt; az ereiben keringő vér kiömlött a nyakán és a mellkasán tépett sebeken át. - Értesítette már valaki a halottkémet? - Sokszor a vámpírvadászok voltak azok, akik megtalálták egy vámpír áldozatát vagy áldozatait, ezért a céh akadémiájának éveiben kiképzést kaptak a helyszínelés alapjaiból és joguk volt megvizsgálni a holttestet. De mindig jó politikai húzás volt beavatni a többi hatóságot is. - A céh igazgatója azt mondta, elintézi. Elena lehajolt és megvizsgálta a lány nyakát. Igyekezett csak a részletekre figyelni, nem az egész képre. A sebzett húst látni, és nem Celiát, a lányt. És lejjebb, a roncsolt mellkast, ami még lapos volt, akár egy fiúé. - A vámpír sietve evett - mormolta maga elé Elena. - Felszakította a bőrt és mély sebeket ejtett, egészen a csontig. -Ez nem volt meglepő, csakhogy Ignatius nem volt vérengző állapotban. - Van ötleted, miért eszik egy vámpír így, ha tiszta a tudata? - A legtöbb vámpír tisztán táplálkozik. - Jason szárnyai halkan surrogtak, ahogy az angyal megigazította őket. Elenának jólesett hallania ezt, mert emlékeztette rá, hogy az erdő néma csendje nem az egyetlen valóság körülötte. -Ez náluk büszkeség kérdése. Ha így széttépnek valakit, az nemcsak az önuralom hiányára utal, de az a vámpír nagyon gyorsan el is fogja veszteni az önkéntes partnereit. Az emberek nem a fájdalom miatt lesznek egy vámpír szeretői. Elena elméjében emlékképek villantak fel: Dmitri, ahogy egy nő nyakára hajtja a fejét, a nő pedig annyira vágyik a véres csókra, hogy szinte már dorombol. Később Naasir az ezüstös szemével és egy vadászó tigris illatával, egy kéjesen nyögő nő felett. - Na, igen. - Elena a sarkára ült, szárnyait kiterítette maga mögött az avaron. - Segítenél megfordítani? Jason szó nélkül így tett.

29 Amennyire Elena látta, a lány háta érintetlen volt. - Egyelőre ennyi elég. Elmegyek a boncolásra, ott majd kiderül, nem néztem-e el valamit. Éppen visszafordították Celia testét, amikor az erdőből zajt hallottak: közeledő léptek zaját és beszélgetés hangját. Elena nem lepődött meg, amikor Jason visszahúzódott a sötétbe, amíg a lány már csak azért látta, mert tudta, hogy ott van. Illiummal ellentétben Raphael kémmestere nem tűrte jól a reflektorfényt. Még a mindig összeszorított állkapcsú Galennek is voltak barátai és egy nő, akit szeretett, de Jasont Elena a munkán kívül még soha nem látta senkivel. - Hallottam, visszatértél - csendült fel egy ismerős férfihang -, nem hittem el. Elena felnézett és meglátta Luis Aczélt, a halottkémet, aki nagyon jól leplezte a meglepetését, amikor meglátta Elena szárnyait. A lány mindig is úgy gondolta, hogy a helyenként őszülő, fekete hajú Luis nemes arcvonásaival és hosszú zongoristaujjaival, sokkal jobban mutatna egy tanácsteremben, mint az erőszak kellős közepén. Azt azonban nem tagadhatta, hogy a pasas nagyon jó volt a szakmájában. Celia jó kezekbe került. - Luis! - Elena felállt, félrelépett és röviden összefoglalta, hogy mit látott és tett, mióta a tetthelyre ért. Luis letérdelt a test mellé. A bőre sötétebb barnának tűnt ebben a fényben. - A vámpír meghalt? - kérdezte és a tekintete olyan éles volt, hogy sokan meglepődtek volna, ha látják. - Igen. - Jó. - Rövid szünet. - Elég szar fogadtatás ez neked. Elena Luis vállára ejtette a kezét, amikor elhaladt mellette. Visszaindult az iskolába, hogy még egyszer megvizsgálja a hálószobát. - Hé, Ellie! - Luis megvárta, hogy a lány visszaforduljon, csak akkor folytatta. - Szar körülmények, de azért örülök, hogy visszajöttél. Ez az elfogadás nagyon sokat jelentett Elena számára. - Emlékszem ám, hogy lógok neked egy itallal. - Már kettővel. Szar dolog a kamat. * * * Öt perc múlva már úgy tűnt, mintha ez a könnyed beszélgetés egy másik világban történt volna. Egy olyanban, ahol Elena nem egy erőszakkal telített szoba közepén áll és a helyszínelők nem dolgoznak kimért professzionalizmussal körülötte. Nem számított, hogy a gyilkost már elkapták és megbüntették, a helyszínt akkor is dokumentálni kellett a céh archívumai és a halottkém számára is. Ha egy nap Celia szülei meg akarják tudni, mit követtek el azért, hogy igazságot szolgáltassanak a lányuknak, így legalább kaphatnak néhány választ. Ugyan nem csökken tőlük a fájdalmuk és nem is hozzák vissza a kislány nevetését az életükbe, mégis válaszok lesznek. Ahogy Elena számára is volt egy fájl, amit elolvashatott, amikor elég idős lett ahhoz, hogy kikérje. Elhessentette a fájdalmas emléket és végignézett a szobában a két kék overallos technikuson. Az egyikőjüket ismerte. Mindkét helyszínelő majdnem lenyelte a nyelvét,

30 amikor Elena először lépett be a szobába, de Wesley gyorsan feldobta a hangulatot, amikor megkérdezte: - Csinálhatok rólad egy fényképet? - A fogai fehéren villantak elő sötét bőrű arcából. - Eladhatnám a magazinoknak, mint exkluzív fotót, abból pedig ki tudnám fizetni a még nem létező gyermekeim egyetemi tandíját. - Sajnálom, hogy össze kell törnöm az álmaidat, de a képem mostanra valószínűleg már kint kering a világban. A diákok - tette hozzá Elena, amikor látta az értetlenkedést a férfi világosbarna szemében. - Ó, a fenébe! Ennél többet nem is beszélgettek. Wesley és a kollegája, Dee olyan hatékonyan végezte tovább a dolgokat, amiből Elena számára nyilvánvaló lett: a két helyszínelő elég régóta dolgozik már együtt ahhoz, hogy kialakítsa a saját munkaritmusát. Ő csak állt középen és elmerült az erőszak visszhangjában. Az egyik emeletes ágyon a lepedőt teljesen eláztatta a vér, ami most már tompa barna színűre alvadt, de még így is tükrözte a gonosztettet, ami ott történt. Ettől jobbra, a falon, az ajtóhoz közel még több vér, a foltok alakjából ítélve artériás. Wesley a fal előtt állt és a nyomokra meredt. - Ellie, te is látod? - Igen. - A vadász megfordult, látta a vérfoltokat a padlón és az ablak mellett, a falon. Érezte, hogy ökölbe szorul a keze. - Dee, megkérhetlek egy szívességre? A kis termetű, szőke nő, kezében az ujjlenyomatvevő ecsettel felnézett. - Persze, mi lenne az? - Állj meg, kérlek, az ajtóban! - Elena megvárta, amíg a nő így tett. - Egy kicsit rogyaszd be a térded! Ez az. - Odament és megvizsgálta a vérfröccsenéseket a falon. - Körülbelül ilyen magas lehetett Celia. A helyszínelő felegyenesedett és maga mögé nézett. Az arcbőre, ami még mindig fehér volt a tél után, megfeszült a csontjain. - A szemét itt ölte meg a lányt, akkor fröcskölte össze a falat. - Akkor ki vérezte össze az ágyat? - Wesley az emeletes ágyhoz lépett és óvatosan felemelte a matracot. - Teljesen átázott. Kizárt, hogy a lánynak ennyi vére lett volna, miután ilyen csúnyán összevérezte a falat. A francba! -Szóljatok az embereiteknek, hogy vizsgálják át a tavat! Egy olyan idős vámpír, mint Ignatius, aki legalább hatvanévesnek tűnt, könnyedén elbírta két fiatal lány testét. Vagy... az egyiket eldobta valahol az erdőben, ahol az angyalok a levegőből nem vették észre, Elena pedig elment mellette, mert ő a gyilkos nyomára összpontosított. Wesley már vette is elő a mobilját. - Újra végigjárod a nyomot? - Igen. De először valakinek beszélnie, kell az igazgatónővel. Tudni akarom, hogy ki... - Ekkor új illat kanyargott be a szobába. Erotikus, buja, szexuális romlottsággal teli illat. Csalétek volt, egy csapda, ami csak a született vadászokat vonzotta magához, Dmitri pedig nagyon jól tudta, hogyan használhatja ezt ki.

31 Elena ösztönösen kilépett a folyosóra, hogy találkozzon a Hetek vezetőjével. A csokoládébarna szemű, fekete hajú vámpír valamelyik felkapott üzletből, például a Zegnából való, ránézésre tízezer dolláros öltönyt viselt. A fekete öltönyhöz fekete inget vett fel, és borostyánsárga nyakkendőt, ami élesen kiemelte napbarnított bőrét. Csakhogy Elena pontosan tudta, hogy az a barnaság nem a napfénytől van. - Hallottam - jelentette ki, amikor a lány odaért hozzá. A hangjában Elena most nem hallotta a szexuális élt. Dmitri most olyan volt, mint amilyennek a vadász valaha elképzelte: tapasztalt harcos ősi rúnákkal teleírt pengéjű handzsárral a kezében. Elena azt is észrevette, hogy a vámpír visszafojtja az illatát. A férfi újra megszólalt, mielőtt Elena bármit is mondhatott volna. - Vissza kell menned az Arkangyal-toronyba. Elena összehúzta a szemöldökét. Hogy Dmitri parancsolgasson neki?! Majd ha a pokolban rendszeresen jéghokimeccseket rendeznek! Ez egyrészt puszta ellenállás volt: Elena pontosan tudta, hogy a vámpír őt tartja Raphael páncélján a leggyengébb pontnak; másrészt

32 azonban önvédelem, mert abban a pillanatban, hogy Dmitri úgy dönt, ő nemcsak gyenge pont, hanem maga is gyenge, nem fog többé szurkálódni, hanem egyenesen a lány szívét nyársalja át. Ezért Raphael természetesen megölné őt, de ahogy azt egyszer már mondta: Elena akkor már halott lenne. A vadász ezért hát összefűzte a karját és megvetette a sarkát. - Lehet, hogy a második testet... Dmitri csapott egyet a levegőbe, elvágta Elena mondatát. - Raphael furcsán viselkedik. Elena és a vámpír tekintete találkozott, megértették egymást. - Csendesség? - kérdezte a lány. Ez egy rémületes, érzelemmentes állapot volt. Raphael ilyenkor szörnyeteggé változott, egyszer már Elena is arra kényszerült, hogy önvédelemből rálőjön. Az erőszakos jelenet emlékétől még most is félelem kerítette hatalmába. - Nem. - Egyetlen szó, egy pontos kijelentés. - De nem önmaga. - Nem az - bólintott Elena. Raphael arkangyal volt, kegyetlenül büntetett, ha kellett, de nagyon intelligens is volt. Nem Elenának kellett volna emlékeztetnie, hogy meg kell vizsgálnia, miért tette Ignatius, amit tett. Az a Raphael, akit ismert, gondolt volna erre, jócskán azelőtt, hogy kivégzi a gyilkost, most azonban úgy tűnt, mintha féktelen és kezelhetetlen düh hajtaná. - Láttad már ilyennek korábban is? - Nem. Pedig majdnem ezer éve ismerem. Elenának elállt a lélegzete. Tudta, hogy a vámpír nagyon jól leplezi, milyen nagy erővel bír, és azt is, hogy Dmitri nagyon idős, de azt nem is sejtette, hogy ennyire. - Van itt valahol egy erkély, ahonnan fel tudnék szállni? - Ráért még Dmitri titkait kifürkészni, most a legfontosabb az volt, hogy minél gyorsabban az Arkangyal-toronyba érjen. - Egy apró, odafent. Ha felállsz a korlát tetejére, éppen elég magasan leszel ahhoz, hogy felemelkedj. - A vámpír egy kis lépcsőre mutatott, amit Elena eddig nem is vett észre. - Megszervezem a kutatást a második áldozat után - tette még hozzá, amikor Elena fellépett az első lépcsőfokra -, és tudatom a halottkémmel, hogy látni akarod a holttestet. Elena megszorította a lépcső korlátját. Két ártatlan család élete fog apró darabokra törni, amelyek soha többé nem forrnak már össze valódi egésszé. - A testvéreim? - kérdezte, miközben kétségbeesetten igyekezett megakadályozni, hogy az elméjében felszínre törjön egy másik ártatlan család képe, amelynek az élete egy apró, külvárosi konyhában hullott szét örökre majdnem két évtizede. - A többi lány? - Mindenkit hazaküldenek. Az apád már autót küldött a testvéreidért, negyedórája elvitette őket. - A vámpír hangjában még most sem volt nyoma a szarkazmusnak és az illatával sem zavarta meg a vadászt. Dmitri önmegtartóztatása jobban aggasztotta Elenát, mint bármi, amit a vámpír mondhatott volna. Elena felment a lépcsőn, hagyta, hogy Dmitri végezze a dolgát és megtalálja a második testet. Egyfajta műterembe ért, amelynek hatalmas ablakai voltak, hogy mindig beragyoghasson rajtuk a napfény. Aznap azonban nem volt a szobában arany csillogás. Odakint az ég vigasztalanul szürke volt, a levegő pedig nehéz és fullasztó. A lány elhessentette a gondolatot, hogy ilyen ólmos levegőben senki sem tudna

33 repülni, és kilépett az erkélyre. Dmitrinek teljesen igaza volt, amikor azt mondta, hogy az erkély kicsi. Elenának minden egyensúlyérzékére szüksége volt, hogy felkapaszkodjon a korlátra, de a föld még így is veszélyesen közelinek látszott. Az angyal vett egy nagy levegőt, kitárta a szárnyát... és lebukott. A talaj szédítő sebességgel közeledett felé, ő pedig gyorsan és erősen vert a szárnyával, izmai már fájtak a megerőltetéstől. Végül az ujját végighúzhatta volna a füvön, de a levegőben maradt és felemelkedett, eléggé ahhoz, hogy felfeküdjön a légáramlatokra. Az izmai sajogtak a számára szokatlanul sok repüléstől, de nem annyira, hogy attól kellett volna félnie, lezuhan. Egy gyors légáramlat hátán kifújta magát, majd még feljebb emelkedett, hogy lentről senki se láthassa meg szárnyai ismeretlen mintázatát. A szél beletépett a hajába, szinte jégréteget húzott a bőrére. A hideg annyira elvonta a figyelmét, hogy majdnem elsiklott a tekintete a felette felvillanó feketeség felett. Jason. Vigyáz rá. Máskor ez idegesítette volna, de most túlságosan aggódott Raphael miatt ahhoz, hogy ezzel foglalkozzon. Inkább megjegyezte, hogy alkalomadtán megkérje a fekete szárnyú angyalt, tanítson meg neki néhány trükköt, amivel észrevétlen tud maradni a nappali égbolton. Vadul, szenvedélyesen rajongott a szárnyaiért, de Illium jellegzetes, ezüstös kék színeivel ellentétben az övé nem olvadt bele a nappali ég hátterébe. Ahogyan Jasoné, az ő szárnyai is az éjszaka sötétjébe valók voltak, vagy még inkább alkonyat és hajnalpír idejére. Talált egy meleg áramlatot és meglovagolta, akár egy újszülött angyal, hogy pihentesse kicsit az izmait. Erről Sam jutott eszébe, az angyalgyerek, aki ártatlan áldozata lett egy önimádó angyalnak, mikor az hatalomra próbált törni. Ahányszor Elenának eszébe jutott, hogyan talált rá a csecsemőpózba húzódott, törött szárnyú Samre, mindig fájdalom és harag kaotikus keveréke töltötte el a szívét. Ezt az érzést csak az a tudat csendesítette le, hogy Sam már jó úton van ahhoz, hogy teljesen felépüljön. Elenát elkapta egy széllökés, amitől vadul pislognia kellett. Ekkor látta meg az Arkangyal-tornyot: büszkén emelkedett Manhattan házai közül. A fenséges építmény mellett eltörpült a többi felhőkarcoló, a torony még most is fényesen szúródott az égboltba, amikor egy veszélyes, szürke felhőtakaró borította el. A lány arrafelé vette az irányt. Utolsó erejét is össze kellett szednie, de biztos volt benne, hogy Raphaelt ott fogja találni, ahonnan gyakorlatilag irányította a területét. Néhány másodperc múlva feltűnt előtte a torony tágas leszállóhelye. Úgy tűnt, mintha az épület teteje a felhők felett lebegne, de Elenának nem volt ideje megcsodálni a látványt, mert elszámolta a süllyedést és már nem volt ideje újra felemelkedni. - Fájdalom nélkül nincs győzelem - morogta magában, és összeszorította a fogát. Ezt az arckifejezést a vadásztársa és néha még barátja, Ransom is kamikazevigyornak nevezte el. Elena lebukott az égből. Emlékezett, hogy rövid, éles csapásokkal kell kitárnia a szárnyát. Ezt megtanulta akkor, amikor rájött, hogy (kamikaze ide vagy oda) nem szeret térdre zuhanni. A sérülései gyorsabban gyógyultak ugyan, de attól még fájtak, mint a fene. Az eredmény az lett, hogy földet érés után is futnia kellett tovább, át a tetőn.

34 Ejtőernyőzz, Ellie! Felidézte Illium tanácsát és befordította a repülőtollait, hogy most már nem siklott a levegőn, hanem összegyűjtötte a szárnyában. Lassulni kezdett, egyre jobban, míg végül képes volt behúzni a szárnyait. - Hát - mondta az átlátszó falnak, ami két centire volt az orra hegyétől -, ez is sikerült. - Csak majdnem mázolódott fel a liftet körülvevő üvegdoboz falára. A vére még mindig tele volt adrenalinnal, amikor megnyomta a lift hívógombját. Persze, megpróbálhatott volna leszállni rögtön Raphael lakosztályának és irodájának erkélyén is, de ott kisebb volt a hely és valószínűleg jó pár csontját eltörte volna közben. Az elmúlt másfél évben pedig épp elég csontja törött már, többet, köszönte szépen, nem kért. A lift egy pillanat alatt Raphael saját emeletére repítette. Amikor kiszállt, Elena végignézett az arannyal díszített, ragyogó, fehér folyosón. Apró, majdnem mikroszkopikus aranyszemcsék a falfestékben, aranyszálak a vastag szőnyegben. A legridegebb elegancia volt ez. Elena tollai összesimultak a fagyos levegő harapása ellen, a hűvösség a csontjáig hatolt és máris hatástalanítani kezdte az adrenalint a vérében. Lerázta magáról az érzést és belépett a hatalmas dolgozószobába, amiből az ajtó a hálószobába vezetett. A hátsó falat alkotó ablakok előtt felhők gomolyogtak és elzárták a lány szeme elől a világ többi részét. Elena úgy érezte, mintha egy bábban lenne a semmi közepén. Zavarba ejtő volt. - Raphael? Csend. Tökéletes csend. Végtelen csend. Elena nem találta az érzékei perifériáján a szél és az eső érzését. Nem hallotta a szárnyak suhogását. Nem érezte a levegőben az erő nyomát. Semmi sem utalt arra, hogy Raphael a közelben volna. A lány mégis biztos volt ebben. Vett egy mély levegőt és kiterjesztette elméje erejét. Raphael? Elena nem tudta irányítani úgy a gondolatait, ahogyan az arkangyal; nem tudta megmondani, hogy az üzenete célt ért-e, amíg Raphael nem válaszolt. Ezúttal csak még nagyobb csend volt a válasz. Szorongva végiglépdelt a dolgozószoba bársonyos szőnyegén és belépett az abból nyíló lakosztályba. A szobák elfoglalják az emelet felét és egyfajta második otthonként szolgáltak Raphael számára; a másik rész a Hetek tagjai számára volt berendezve. A hatalmas nappaliba ért. Elkiáltotta magát, Raphaelt hívta, de a hangja üresen visszhangzott a nagy térben, amelyre rányomta a bélyegét az arkangyal férfias ízlése. A berendezés nem volt hivalkodó vagy túl díszes. A bútorok elegáns feketék, erősek, de hullámzó, egyszerű vonalvezetésűek; ez illett Raphaelhez. Mégsem volt lélektelen a hely. A modern bútorok ellenpontjaként a falat egy szőnyeg díszítette, ősi udvartartást ábrázolt. Amikor pedig a tágas hálószobába lépett, Elena megpillantott egy festményt, ami... Megrázta a fejét. A festmény egy egész alakos kép volt őróla: késekkel a kezében, kitárt szárnyakkal, küzdelemre kész tartásban állt, a haját játékos szellő lebbentette ki az arcából. A festő enyhén félrebillentett fejjel ábrázolta, kihívó és vággyal teli arckifejezéssel, nevető szemekkel. A háta mögött a Menedék hegyes vidéke látszott, előtte pedig.., ez nem látszott a képen, de Elenának kétsége sem volt afelől, hogy Raphael áll vele szemben. Senki másra nem nézett ilyen

35 pillantással. Elena önkéntelenül felemelte a kezét és végighúzta az ujját az élénk színű olajfestéken. Fogalma sem volt, mikor készült a kép és ki festette. Végtelenül kíváncsi volt rá, de e kérdés megválaszolása várhatott még. A furcsa ridegség, ami a szobákat átjárta, csak még jobban hajtotta, hogy megtalálja az arkangyalt. Elővette a mobilját és a folyó túloldalán lévő otthonuk számát hívta. - Montgomery - szólt a telefonba, amikor a lakáj felvette a kagylót. - Ott van Raphael? - Nincsen, vámpírvadász. Az úr még nem tért haza. - Ha hazaér, megtenné, hogy... Ellenőrzől? A lány hátán végigfutott a hideg. Hátrafordult, a hálószoba ajtaja felé, és meglátta Raphaelt. Az arkangyal szeme a folyékony acél színével izzott, a szárnya pedig halálos erőtől sugárzott. Éjfélfekete hajfürtjeit összeborzolta a szél, a teste lenyűgözően megfeszült, de Elena nem tudta levenni a tekintetét a férfi szeméről. Végtelen idő, kegyetlenség és fájdalom sütött azokból a szemekből. Hihetetlenül sok fájdalom. - Raphael! - Elena nem vett tudomást a hidegről, ami testének minden szőrszálát felborzolta, és odalépett az arkangyalhoz. - Aggódtam érted. Arkangyal vagyok. Nem mondta ki, de éreztette, milyen nevetségesnek tartja, hogy egy nő aggódjon érte, aki nemrég még halandó volt, és még most sem teljesen halhatatlan. A lány nem hagyta magát megfélemlíteni. Ő és az arkangyala korábban ígéretet tettek egymásnak, és Elena nem volt hajlandó már az első akadályban megbotlani. Még akkor sem, ha a szíve hevesen és kapkodva vert, mert a lány állati ösztönei azt súgták, olyan ragadozóval áll szemben, aki nem ismer kegyelmet. Megállt Raphael előtt, felemelte a fejét és a szemébe nézett. Az arkangyal acélszínű tekintete fájdalmasan nem emberi volt, Elena szemébe önkéntelen védekezésként könnyek szöktek a látványtól. El kellett kapnia a tekintetét. Túl könnyen megadod magad. A férfi hűvös önbizalma rémisztő volt, de Elena mindig is tudta, nem lesz könnyű őt szeretni. - Arkangyal, ha azt hiszed, hogy megadtam magam, akkor nem ismersz. Elena kipislogta a szeméből a könnyeket és közelebb lépett hozzá, annyira, hogy melle a férfi mellkasához tapadt. Szikrázó, forró elektromos ív csattant közöttük. Az arkangyalba visszatért az élet. Beletúrt a lány hajába, hátrahajtotta a fejét és megcsókolta; az a csók egyszerre volt követelés és figyelmeztetés. Raphaelnek nem volt kedve játszadozni. ; De Elenának sem. A férfi nyaka köré fonta a karját és ugyanazzal a nyers szenvedéllyel csókolta vissza. Nyelvével végigsimította a férfiét, szándékosan provokálva. Mert nem számított, milyen forrón égeti a férfi, a vágyát tudta kezelni. Csak akkor félt, hogy elveszítheti, amikor Raphael az emberfeletti hatalom gőgjének ridegségébe burkolózott. Alighogy ez a gondolat átvillant az agyán, megérezte, hogy Raphael csókja megváltozik. Félreérthetetlenül felismerte benne, hogy az angyal át akarja venni az uralmat felette. Az kizárt, arkangyal, gondolta, és ráharapott Raphael alsó állkapcsára; tudta, hogy ez ebben a lelkiállapotában beindítja.

36 A férfi erősen belemarkolt Elena hajába és hátrarántotta a fejét. Azt hiszed, biztonságban vagy? Eközben az arkangyal szabad kezét bedugta a lány felsője alá és hosszú, erős ujjaival megmarkolta a mellét. Nyers, kisajátító gesztus volt ez. - Biztonságban? - Elena levegő után kapkodott. Felemelte a kezét és végigsimított a férfi szárnyának felső részén. - Lehet, hogy nem vagyok biztonságban. De mindig is akartam táncolni veled. Raphael megszorította, ujjaival formálta a lány érzékeny mellét. Akkor táncoljunk! Elena felsője abban a pillanatban eltűnt, cafatokban szakadt le a testéről. A lány kitárta a szárnyait és rántott egyet Raphael ingén. Az egy pillanat alatt lefoszlott a férfi testéről, a vadász pedig közvetlenül a bőrén érezte az arkangyal fehér lánggal égő testét. Ekkor járta át először valódi félelem. Eddig még soha nem került ilyen közel Raphaelhez, amikor a férfi ilyen állapotban volt, soha nem érezte még közvetlenül a halálos erejét, ami most jéghidegen égette a testét. Az érzés egyszerre volt felemelő és rémisztő. Elena legyőzte a félelmét és közelebb húzódott az arkangyalhoz, a hasa finom bőrét rászorította a férfi erekciójának kemény vonulatára. Raphael figyelmeztetés nélkül fordult, a falhoz szorította Elena hátát. A lány két oldalt kitárta a szárnyait és felszisszent. Raphael a legelemibb csókkal szívta magába az Elenából feltörő levegőt, miközben a lány maradék ruháját is letépte róla. Elena ott állt előtte, meztelenül és kiszolgáltatva. Amikor az arkangyal a combjai alá nyúlt és felemelte, ösztönösen a férfi dereka köré fűzte a lábait. Az arkangyal hatalmának hideg, fagyos lángja a legérzékenyebb pontját csókolta végig.

37 Elena megremegett és megtörte a csókjukat. Raphael azonban nem volt hajlandó elengedni. A kezével, amivel a lány hajába markolt, visszafordította a lány száját az övére. Elenát ez meg is rémiszthette volna, de inkább csak még eltökéltebb lett, hogy megnyerje ezt a csatát és visszarántsa az arkangyalt az örvényből, amit a pupillája fagyos mélyében megpillantott. Sok színt látott már azokban a szemekben, de ilyen vigasztalan sötétet még addig soha. Arkangyal üzente suttogva Raphael elméjébe, miközben megpróbálta megőrizni a józanságát, annak ellenére, hogy a férfi, aki minden gyengéjét ismerte, melle feszes bimbóját szorította az ujjaival. Raphael! Választ nem kapott, az arkangyal erejének jeges érintése pedig annyira erős volt, hogy nem tudta tovább nyitva tartani a szemét. Az ujjaival az arkangyal hajába túrt, amikor a világ elsötétedett körülötte, ugyanakkor még erősebben szorította a férfit a combjával. Valami nagyon, de nagyon nem volt rendjén, ő azonban nem volt hajlandó meghátrálni. Még akkor

38 sem, amikor a félelem már elszorította a torkát és kegyetlen élt adott a vágynak, amitől a teste nedves lett, készen állt. Mert az angyal halálos volt ugyan, ugyanakkor az övé is volt; a lány teste ismerte az övét, tudta, milyen gyönyöröket képes adni neki. És lehet, hogy ma ezt a gyönyört kéjes kínzás is fűszerezi majd. Csábító volt a gondolat, hogy átengedje magát Raphaelnek, megadja magát és átengedje a testét a férfi tökéletesre fejlesztett képességeinek, de az ösztöne azt súgta, hogy ezzel azonnal el is vesztené ezt a csatát; és elvesztené őt is, átengedné az arkangyalt a démonjainak, amelyek Raphael szemének gyötrő kékjét kemény, kegyetlen sötétté változtatták. Az én szeretőim mind harcos nők voltak. Ezt az arkangyal mondta neki a legelején. Elena erővel elszakította az ajkát a férfiétól, oldalra fordította a fejét és levegő után kapkodott. Az arkangyal erősebben megmarkolta a lány haját, hogy visszafordítsa a fejét, de Elena a karjával leszorította az övét. Jeges fehérség villant körülöttük, olyan hatalmas, hogy Elena úgy érezte, mintha a szeme nyitva lenne, nem összeszorítva. - Raphael - szólt, miközben küzdött, hogy a szorítás ellenére levegőt kapjon -, vagy csillapítsd az erőt, vagy add ide a fegyvereimet! Egy pillanatnyi csend. Miért adnám oda a fegyvereidet? Elena az elméjében hallotta a bársonyos suttogást. Amikor megszólalt, úgy érezte, mintha a tüdejéből minden levegő kiszorult volna. - Mert nem szeretsz védtelen nőkre támadni. A harcosokat szereted, nem igaz? Nevetés csendült a lány elméjében, de volt abban valami kegyetlen él is, amitől Elenában élesen metsző félelem támadt. Úgy találom, van valami különlegesen kéjes abban, ha egy harcos tehetetlenül fekszik előttem. Elena ereiben most már a rettegés zúgott. Abban a pillanatban nyoma sem volt Raphaelben a szeretőnek, akit ismert; nem volt semmi, amiben megkapaszkodhatott volna, amire hathatott volna. - De nem valami nagy kihívás, igaz? - kérdezte, miközben a vadász ösztöneivel küzdött, amik hajtották, hogy kaparja ki azokat a lenyűgöző szemeket, tépje meg az arkangyal szárnyait, tegyen bármit, csak próbáljon meg elmenekülni. - Én sétáltam a karjaidba. Raphael a lány nyakára tapasztotta az ajkát, miközben a vadász fejét a hajánál fogva oldalra fordította. Elena érezte a férfi fogait... és lejjebb az erekciójának kemény nyomását. Ezt ismerte. Valóságos volt, elemi és vad. Egy hirtelen döntéssel suttogni kezdett. - Tégy magadévá, Raphael! Tedd magadévá a te harcosodat! - Szándékosan fogalmazott így, hogy emlékeztesse az arkangyalt a kettejük között lévő kapcsolatra. A férfi megdermedt. Megadod hát magad? Elena az arkangyal hajába markoló kezével felemelte a férfi fejét és megcsókolta őt úgy, ahogyan ő akarta. Nedves forrósággal, vad szenvedéllyel... és tele szerelemmel, ami egyre jobban átszőtte a szívét. Szexi ez az erő dolog, de most már érezni akarlak magamban. Vastagon, keményen és most azonnal: Raphael megszorította a lány csípőjét.

39 Elena! A lány szíve nagyot dobbant. Mert ezt a hangot már megismerte. Raphael, szükségem van rád! Ő volt az egyetlen férfi, akinek felnőtt életében ilyet mondott; az egyetlen, aki ennyire kiérdemelte a bizalmát. - Szükségem van rád! A nagy test, ami a falhoz szegezte, megremegett. A hidegség feloldódott az ezernyi pihekönnyű csók kényeztetésében, amelyekkel a férfi Elena testét beborította. Az arkangyal erekciójának tompa hegye utat keresett a lány testébe. Raphael nagyot sóhajtott, mielőtt újra megtámadta a lány ajkait a csókjával, és lassan, kimért hevességgel belehatolt; nem állt még, amíg tövig el nem merült Elenában. A lány teste ívesen megfeszült, amikor átjárta a kéj heves hulláma. Raphael kihasználta ezt és játszani kezdett Elena mellbimbójával: harapta, nyalta és szívta, amíg a vadász gyors mozdulatokkal hullámozni nem kezdett a csípőjével, a körmei bele nem martak az arkangyal vállába. - Ne ingerelj, arkangyal! Raphael egyszerre eltelt tiszta, férfias vággyal, a teste keménnyé, síkossá és nagyon-nagyon evilágivá vált a lány keze alatt. Elena kinyitotta a szemét és az arkangyaléba nézett... és meglátta a végtelen, kérlelhetetlen kékséget, mielőtt a férfi nekivetette magát és több évszázad szexuális tapasztalatával a csillagok felé repítette. Elena felkiáltott, egész testével megkapaszkodott a férfiban és magával repítette. * * * Az ágyon, hason fekve tért magához. Raphael ott feküdt mellette, az oldalán; a tekintete a távolba révedt. - Hello! - Elena kinyújtotta a kezét és megérintette a férfi combját. - Máskor ne távolodj el, oké? -Ez fátyolosabb hangon szólalt meg, mint ahogy Elena szerette volna. Átszőtte a gyermek félelme, akit egyszer már magára hagytak, jóval azelőtt, hogy az utcára tették volna az üres és elegáns nagy házból. A férfi combja összerándult Elena keze alatt. - Nem okoztam neked fájdalmat, vámpírvadász? A lánynak eszébe jutott, amit az arkangyal korábban mondott arról, hogy megtörheti, összezúzhatja a testét. De Elena nem az volt, akit meg lehetett törni. És a kapcsolatuk sem ilyen volt. - Nem. Csak megijesztettél egy kicsit. Bocsáss meg, Elena. Az arkangyal végigsimított a lány szárnyának ívén. Nem voltam önmagam. Elena sohasem gondolta volna, hogy Raphael bevallja ezt, mert hosszú ideje együtt voltak ugyan, de még mindig csak tanulták, hogyan bánjanak egymással. Az arkangyalba pedig belerögzült, hogy megtartsa magának a titkait. A saját, a faja és a Hetek titkait. És most már Elenáét is. - Tudom. - Elena felkönyökölt és az ujjait összezárta a férfi vallanak izmain. Szüksége volt a nyers érintésre, a kapcsolatra. - Valami nincs rendjén, Raphael. Az a vámpír nem volt ugyan vérengző, de egyáltalán nem viselkedett racionálisan, amikor megtámadta az iskolát. És ezt neked fel kellett volna mérned. De nem tetted. - Nem sok mindenre emlékszem abból, amit akkor tettem. - A szavaiban kimondatlan

40 kérdés volt. Eközben visszatolta Elenát háttal az ágyra, és nagy, meleg kezét a lány felsőtestén nyugtatta. A vadász tudta, mennyire kínozhatja az arkangyalt, hogy elvesztette az uralmat a tettei felett, ezért gyorsan felidézte a nap eseményeit. - Emlékszel arra, hogy kivégezted Ignatiust? - Igen. - Lehajtotta a fejét, Elena pedig ezt meghívásnak vette arra, hogy beletúrjon a hajába. - Most, hogy elmondtad, mi történt, fel tudom idézni az eseményeket. De olyan, mintha vörös fátyol borulna az emlékeimre. A selymes, dús, élénk fekete fürtök lágyan simogatták Elena kezének bőrét. - Ha meg kellene neveznem, amit a szemedben láttam, azt mondanám, végtelen düh volt. - Igen. - Az arkangyal végigsimított Elena hasán, a keze megállt a lány csípőjén. - De elég hosszú ideje élek már, a dühöt megtanultam kezelni. Ez viszont... más volt. Elena megdermedt. Megrémült attól, ahogy Raphael fogalmazott. - Úgy érted, nem belőled fakadt? Raphael szemei gyémántkemény kékséggel csillogtak a félig lecsukott pillái mögött. - Ezt képtelenség megállapítani. Elena azonban nem hagyta annyiban a dolgot. - Mondj el mindent! - Tudta, kivel áll szemben, tisztában volt azzal, hogy az arkangyalban nagyobb erő lakozik, mint amit ő akár tízezer év alatt is megismerhetne. Sohasem lesznek egyenrangúak, ezen a téren legalábbis nem. De ha a szívet szaggató érzelmekről volt szó... - Raphael! Nadielen, üzente a gondolataival Raphael, lett úrrá így a düh. Raphael apját is hatalmába kerítette az őrület. - Nem - vágta rá Elena, mert egy pillanat elég volt neki, hogy végiggondolja.- Te nem fogsz megőrülni. - Nagyon biztos vagy ebben, vámpírvadász. - Az angyal hivatalos hangszínéből egyértelmű volt, hogy Elena szavait csak üres frázisnak tartja. A lány felemelte a fejét és rágcsálni kezdte a férfi alsó ajkát. - Az illatod és ízed átjárja a teljes lényemet, minden sejtemet. Te vagy az eső és a szél, és néha a tenger vad ereje. Azonnal megtudnám, ha ebben bármi megváltozna. Raphael felkelt a lány testéről, hagyta, hogy Elena felemelkedjen, miközben ő az ágy szélére ült, háttal a vadásznak, és kitárta pompás szárnyait. A fehér tollak minden egyes szárának vége csillogott, mintha aranyba mártották volna őket. Még az ablakon beszűrődő tompa fényben is ragyogtak. Halálos csábítás volt ez halandóknak és volt halandóknak egyaránt. Elena éppen kinyújtotta volna a kezét, hogy engedjen a kísértésnek és megérintse azokat a szárnyakat, amikor Raphael megszólalt. - Hazudsz magadnak és nekem is. Elena homloka ráncokba szaladt. A lány hátul, a szárnyai alatt mélyen lógatva maga köré csavarta a takarót, lemászott az ágyról és megállt az angyal előtt. - Miről beszélsz? Az arkangyal felemelte a fejét. Az arcán az érzelemnek leghalványabb nyoma sem látszott. Vonásai annyira élesek, tiszták és gyönyörűek voltak, hogy a látvány szinte megsebezte a lányt.

41 - Urram illata megváltozott? Sav, vér és... napfény. Elena megremegett a vérengzővé vált arkangyal emlékétől, a bokájában újra érezte a sajgást ott, ahol Urram összetörte a csontját, csak hogy hallja, hogyan sikolt Elena. - Vele már csak akkor találkoztam, amikor átlépte az őrület határát - válaszolt a lány, és tudta, milyen nagy horderejű ez a beszélgetés. - így nem tudhatom, milyennek éreztem volna az illatát azelőtt. Lehetséges, hogy a vér és a savas vonás azt jelezte, amivé vált, és nem azt, ami korábban volt. Nem úgy tűnt, mintha ezzel meg tudta volna győzni Raphaelt, de az arkangyal nem is vetette el Elena érveit. Felállt és felvette a nadrágját. - Nem kerülhetem ezt el tovább. Beszélnem kell Lijuannal. A szobát furcsa hűvösség járta át, Elenának borsózni kezdett a háta a félelemtől. - Majdnem olyan, mintha hallaná, hogy kimondod a nevét. Az arkangyal nem intette le és nem nevezte babonásnak. Sőt. Igen, mondta inkább. Nem tudhatjuk, hogy Lijuan mit és hogyan érzékel most. - Nem hagyhatom figyelmen kívül a tényt, hogy ez a kezelhetetlen... düh akkor tör rám, amikor, úgy tűnik, egy ősöreg ébredni kezd. Lijuan a legidősebb közöttünk, ő talán szolgálhat néhány válasszal. - Veled megyek. - Nemrégen, a körülötte összeomló Peking közepén szembesült a magukat vonszoló, üres tekintetű porhüvelyekkel, és ez ékes bizonyíték volt Lijuan erejének sötét oldalára. Kína arkangyala feltámasztotta a holtakat, akár vissza akartak térni az életbe, akár nem. Az élőhalottak szörnyetegek voltak, Lijuan ellenségeinek a húsából táplálkoztak, hogy saját lesoványodott testüket táplálják. Ugyanakkor áldozatok is voltak, néma, sikítani képtelen játékszerek. Elena mégis meghallotta a jajveszékelésüket, és most minden porcikája lázadt ellene, hogy Raphaelt egyedül elengedje ahhoz, aki ezeket az élőhalottakat feltámasztotta. -Ez egy... Erős ujjak simítottak végig Elena állán. - Lijuan még nem lát téged, igazából nem. És szeretném, ha ez így is maradna. Elena összeszorította az ajkát. - Az én biztonságom nem annyira fontos, hogy az életedet kockára tedd miatta. - Lijuan egy megtestesült rémálom volt, a hatalma is ugyanilyen sötét rétegekből fakadt. Semmi emberi nem volt benne, semmi sem utalt arra, hogy lenne lelkiismerete. Raphael megrázta a fejét. - Lijuan nem fog megölni engem, vámpírvadász. - Megölni nem akar, de... - Bármelyik más nő esetében egyszerű lett volna a képlet, de a legidősebb arkangyalnak már nem voltak testi vágyai. Még csak nem is evett, szeretőre pedig még annyira sem vágyott.-... meg akar szállni téged - találta meg Elena végül a legmegfelelőbb szót. Raphael olyan pillantást vetett rá, amitől Elena úgy érezte, az arkangyal pucérra vetkőzteti és kiteríti maga előtt, hogy eltelhessen a testével. - Én azonban téged akarlak megszállni, habibti. Ez a két vágy pedig nem fér meg egymás mellett. Habibti.

42 Egy csodaszép, becéző szó Elena anyai oldalról származó marokkói örökségéből. - Nem hagyom, hogy megfőzz a hízelgéseiddel. Az arkangyal ajkának sarka felfelé görbült, szórakoztatta őt a vadász makacssága. - Akkor hagyd, hogy az ész szava meggyőzzön. Nem tudhatjuk, hogy Lijuan figyelemre sem fog téged méltatni vagy zokon veszi a jelenléted. Mindkét lehetőségre ugyanakkora esély van. Márpedig ha rászánom magam erre, biztosan akarom tudni, hogy hasznom származik a találkozásból. Elena dühösen megmarkolta a takarót. - A francba! - Tudta, hogy Raphaelnek igaza van. Lijuan kiszámíthatatlan. Volt rá esély, hogy sértésnek vegye, ha Raphael magával viszi a háziállatát". - De legyél túl rajta gyorsan! Ne hagyd, hogy beléd vájja a karmait! Az arkangyal bólintott, amitől a fürtjei a homlokára omlottak, mint a csillogó éjfél érintése. - Egyszer megkérdezted, hogy minek nevezz. Elena összeráncolta a szemöldökét. -Emlékszem, valami olyat válaszoltál, hogy mesterednek", de én úgy döntöttem, biztos csak félreértettem. - Minek szeretnél nevezni? A lány elgondolkozott. A férj szó túlságosan emberi volt, a partner pedig egyáltalán nem igaz egy olyan hatalmas lény esetén, mint egy arkangyal. Pár? Társ? Talán, de egyik sem tűnt tökéletesnek. - Enyém - mondta végül. Az arkangyal lesütötte a fejét, és amikor újra felemelte a pilláit, a szeme kékje folyékony, izzó tűz volt. Igen, ez megfelel. - De a nyilvánosság számára te a hitvesem vagy, én pedig a hitvestársad. - Hitves - ízlelgette a szájában a szót Elena. - Igen, ez jó. - A hitves több volt, mint szerető, több, mint feleség... olyasvalaki, akivel az arkangyal megbeszélheti a legsötétebb titkait is, és akiről Raphael tudhatja, hogy csakis az igazai fogja mondani neki, még akkor is, ha nem akarja hallani - Ha az a tébolyodott ribanc bármivel bepróbálkozik - tért vissza Lijuanhoz Elena -, és segít ellenállnod, ha behatolsz az elmémbe, akkor tedd meg! Raphael az ujjait összezárta Elena meztelen vállán, majd feljebb csúsztatta és a tarkójára zárta, miközben hüvelykjével a lány ütőerét simogatta. - Olyan nagyon harcolsz mindig a függetlenségedért, és most mégis megengednéd ezt nekem? - Tudom, hogy nem élsz vissza vele. - Most biztosan nem mert az arkangyal tudta, milyen fontos Elena számára, hogy az elméje csak az övé legyen. - Köszönöm neked ezt az ajánlatot, Elena. - Furcsán ünnepélyes kijelentésnek tűnt, mintha Raphael esküt tett volna neki valamire. Az arckifejezése olyan átható volt, a lány nem bírta ki, hogy ne zárja a férfit a karjába. A takaró ugyanabban a pillanatban csúszott le a padlóra, amikor Raphael végigsimított a lány gerincén, egészen a csípőjéig, majd az arkangyal magához húzta őt és a szárnyát megemelte, hogy beborítsa velük a lányt. - A festmény - szólalt meg a lány, és élvezte, hogy lophat egy meghitt pillanatot a hitvestársával. - Mikor készült? -Amíg Galennel edzettél. - Raphael már meg is válaszolta a lány következő kérdését,

43 mielőtt Elena feltehette volna azt. - Aodhan munkája, az én kérésemre készítette. Elenának eszébe jutott az üvegszilánkhoz hasonló szemű angyal gyémántként csillogó szárnyaival. - Nem is láttam őt. - Aodhan gyakorlott abban, hogy észrevétlen maradjon. - A legtöbb férfi egy meztelen nő képét tartaná a hálószobájában - ugratta az angyalát Elena. - Te pedig egy harcos képét teszed ki. - Te vagy az egyetlen nő, Elena, akit megtűrök a hálószobámban. Már az is csoda, hogy valaki szereti őt, gondolta Elena. Az, hogy egy ilyen férfi szereti, több volt, mint csoda. Ez erőt adott neki ahhoz, hogy visszatérjen a sötétségbe. - Mesélnem kell neked arról, hogy mit találtunk az iskolában. Az arkangyal csendben végighallgatta a vadászt. -Kapcsolatba akarsz lépni Dmitrivel, hogy megtudd, megtalálták-e a második holttestet? - Igen. - A frusztrált dühtől Elena keze ökölbe szorult Raphael háta mögött. - A vámpír nem véletlenül választotta azt az iskolát, igaz? Raphael válasza az utolsó, illékony reményét is összetörte. - Nem. Az kizárt.

44 Alig egy óra múlva Elena a hullaházban állt és nézte a szívszaggató magyarázatot arra, miért ontotta Ignatius két ártatlan lány vérét. A lányt, akinek a holtteste az asztalon feküdt, Betsynek hívták. Ódivatú név egy kislány számára, de lehet, hogy ő szerette. Ezt Elena már soha nem fogja tőle megtudni. Mert Betsy torkát feltépte a vámpír. A vére sötét bíborszínűre áztatta az iskolában az ágyat, amelyben a gyerek feküdt. A testére az erdőben találtak rá, nem messze a tótól és alig néhány méterre onnan, ahol Elena elbizonytalanodott a nyomkövetéskor. - Bejárós diák volt, nem volt szobája, ágya az iskolában - magyarázta Elenának Dmitri a test másik oldalán állva. -Betsy fájlalta a hasát, ezért a tanára a gyengélkedőre küldte, de a lány egyik barátnőjének volt szobája ott. Úgy tűnik, Betsy inkább oda osont be. A kavarodásban aztán mindenki azt gondolta, hogy az iskolai nővér hazaküldte, ezért nem keresték. - Evelyn - szólalt meg Elena, miközben a kislány szív alakú arcát és barna haját nézte, ami olyan sötét volt, hogy akár feketének is nézhette volna bárki. Az akta tanúsága szerint Betsy szeme szürke volt, mielőtt a halál fakó fátylat vont elé. - Nagyon hasonlít a testvéremre.

45 - Az ágy pedig, amit a vére eláztatott, Evelyné volt. Ezért kellett Betsynek meghalnia. - Telefonálnom kell. - Elena ökölbe szorította a kezét, hogy ellenálljon a késztetésnek és ne érintse meg a lány fakó bőrét. Hiába reménykedett: abban a testben már nem volt élet, nem volt melegség. Azt visszavonhatatlanul ellopta valaki belőle. Elena figyelte, ahogy Dmitri gyengéden letakarja Betsy arcát egy lepedővel. Elenának elszorult a torka. - Megszervezem, hogy diszkréten őrizzék a testvéreidet -mondta. A hangja annyira sima volt, hogy Elena tudta: csak álca lehet. Elena bólintott és kilépett a folyosó hűvös, sértő fényébe, majd a falnak támaszkodott és összerogyott. Időbe telt, amíg a remegés elmúlt. - Sajnálom - suttogta a lánynak, aki soha többé nem kiabál és nem futkározik... és a másiknak is, aki nemsokára megtudja, hogy a legjobb barátnője meghalt. Ezután kihúzta magát, elővette a mobilját és megtette, amit azóta halogatott, hogy felébredt a kómából. Az apja az első csengés után felvette a kagylót. - Igen? - rövid, parancsoló bejelentkezés. - Hello, Jeffrey! A vonal túlsó végén lévő csend nagyon is beszédes volt. A férfi nem szerette, ha Elena a keresztnevén szólította, de már régen elvesztette a jogát bármilyen más családi titulusra. Akkor, amikor a lányát elfajzott torzszülöttnek nevezte, egy kártevőnek a nagynevű Deveraux családfán. - Elieanora - szólt végül a telefonba jeges hangon. - Feltételezem, közöd van a lányok iskolájában ma történt kellemetlenségekhez. A lány gyomrát összeszorította a bűntudat. - Azt hiszem, Evelyn volt a célpont.- Tenyerét erősen a folyosó falának lepattogzó festékrétegére szorította és folytatta. - A legjobb barátnőjét, Betsyt meggyilkolták. Biztosan tudod, mennyire hasonlítanak... hasonlítottak egymásra. - Igen. - El kell mondanod Evelynnek. A nevek nemsokára kiszivárognak a médiába. - Az anyja beszélni fog vele. - Újabb szünet. - A lányok pedig magántanulók lesznek, amíg el nem rendezted a felfordulást, amit ezúttal keltettél, bármi is az. Egyenes, fájdalmas szúrás volt ez, és Elena hagyta, hogy betaláljon. Mert Jeffreynek igaza volt, Evelyn és Amethyst őmiatta került a tűzvonalba. - Valóban ez a legjobb megoldás. Nem tudta, mi mást mondhatna még, hogyan beszélhetne ezzel az emberrel, aki valaha az apja volt, mostanra azonban idegenné vált, akinek egyetlen célja, hogy neki fájdalmat okozzon. Azután, hogy felébredt a kómából, Elena visszaemlékezett a gyermekkora néhány elveszettnek hitt pillanatára, eszébe jutott az apja, akit sok évvel ezelőtt szeretett. Jeffrey megfogta a kezét a kórházban, miután a két idősebb testvérét a vérrel áztatott konyhában megölte egy vámpír, és mindenki heves ellenkezése ellenére levezette őt a pincébe, hogy megnézhesse Ari és Belle holttestét. Elenának szüksége volt rá, hogy megbizonyosodjon: a testvérei békében nyugszanak, a szörnyeteg nem változtatta át őket magához hasonlóvá. Jeffrey aznap sírt. A rideg, kőszívű apja sírt. Mert akkor még más volt, mint most. Elena is más volt akkor még. - A hallgatásodból - törte meg a csendet Jeffrey - arra következtetek, hogy a

46 Vámpírvadász Céh igazgatónője nem adta át neked az üzenetemet. Jeffrey soha nem szerette Sarát, hiszen a nő része volt Elena mocskos" foglalkozásának. A lány egyre erősebben szorította a telefont, míg már úgy érezte, hogy az ujjai csontjai egymáshoz préselődnek. - Nem tudtam találkozni ma délelőtt Sarával. Úgy volt, hogy együtt kávéznak, és végre beszélgetnek. Elena nagyon örült, hogy megláthatja, mekkorát nőtt a keresztlánya, Zoe, és megpuszilgathatja. - Hát persze. Az iskolában voltál. - A hangja kemény volt, mint a gránit. - Személyesen akarok találkozni veled. Légy itt holnap reggel. Ha nem, elveszíted a jogod, hogy beleszólj a döntésbe. - Milyen döntésbe? - Jeffrey és Elena tíz évig nem beszélt egymással, mielőtt Urram vérengzésbe kezdett a városban, nem volt miről. A szavaik pedig még most is kifent tőrök voltak, amelyekkel a lehető legnagyobb pusztítást végezhették. - Elég, ha annyit tudsz, hogy családi ügyről van szó. -Jeffrey letette a kagylót. Elenát dühítette a dolog, annyira, hogy buta módon, akarata ellenére sírva fakadt, de tudta, hogy engedni fog a parancsnak és megjelenik az irodában, amikor kell. Mert bármennyire is szétszakadt az a család, amiről szó volt, nemcsak Evelyn és Amethyst tartozott hozzá, de Marguerite legfiatalabb lánya, Beth is. Ők hárman pedig nem érdemelték meg, hogy két tűz közé kerüljenek a végtelen háborúban, amit Jeffrey és Elena vívott egymással. * * * Raphael két órát töltött az Arkangyal-toronyban Jasonnel. Miután megbeszélték az ügyeket, amik a fekete szárnyú angyalt a városba hozták, szárnyra kapott és csendben leszállt az erdőben, ami az ő birtokát elválasztotta attól, amit Michaela a szállásának használt, amikor New Yorkba jött. Elindult a kis tó felé, amit a kertésze egy apró lugasban készített és szőlőindákkal futtatott be a hatalmas fák között. Közben azon gondolkozott, vajon Elena több mindent lát-e, mint ő. Arrogáns volt, azt pontosan tudta. Ezt nem tudta elkerülni, hiszen olyan régóta élt már és nagy hatalom összpontosult a kezében. De buta nem volt. Ezért hát komolyan vette a vadász figyelmeztetését és gondosan megerősítette a mentális védőfalakat az elméje körül, mielőtt belenézett a tavacska békés vizébe és kimondta: Lijuan! A gondolatot körbeküldte a Földön. Megvolt rá az esély, hogy nem éri el a másik arkangyalt, mivel nem volt hajlandó valóban szólítani őt. Azért túl nagy árat kellett volna fizetnie: Csendesség lett volna úrrá rajta egy ideig, amelyben szörnyeteggé változik, csak a hatalmának rideg ereje marad, lelkiismeret nélkül. Ilyen állapotban Elenát egyszer már annyira megrémisztette, hogy a lány önvédelemből rálőtt. A szárnyán lévő sebhely meglepően maradandó figyelmeztetés volt a számára, hogy máskor ne válassza ezt az utat. Ha most nem jár sikerrel, kézzel írott levelet kell küldenie, mert a legidősebb arkangyal kerülte a modern világ olyan kényelmes berendezéseit, mint a telefon. A víz felszíne azonban egy pillanat múlva hullámzani kezdett. Sokkal korábban, mint azt Raphael várta. Tudta ugyan, hogy Lijuan ereje hatványozottan megnövekedett, de ez a gyors válasz azután, hogy ő a hívásra erejének csak egy parányi részét használta fel, azt jelezte, hogy ez az

47 erő sokkal hatalmasabb lett annál, mint a Tanács tagjai képzelték. - Raphael. - A tó vizében az idős arkangyal fizikai formájának képe jelent meg. Csak hajának makulátlan fehér színe és fakó szemének gyöngyházszerű csillogása árulkodott arról, hogy mi ő valójában, mivé változott. - Hát visszatértél hozzám. Raphael nem reagált, csak annyit kérdezett: - Ölebet akarsz belőlem csinálni, Lijuan? Csilingelő nevetés volt a válasz, szinte kislányos, és épp ezért még inkább zavarba ejtő. - Micsoda feltételezés! Úgy hiszem, meglehetősen fegyelmezetlen öleb válna belőled. Raphael bólintott. - Otthon vagy? - Lijuan palotája Kína szívében volt, a hegyvidék mélyén. Raphael maga soha nem járt arra, de Jasonnek sikerült bejutnia, még Lijuan átváltozása előtt. Raphael kémmesterének a fél arcát letépte valaki, mielőtt a titkos látogatásról visszatért. - Igen. - Lijuan haját meglebbentette a szél. Raphael biztos volt benne, hogy azt a fuvallatot az arkangyal környezetében senki más nem érezhette. - Rájöttem - folytatta -, hogy van néhány testi élvezet, amit még mindig élvezni tudok. És hol máshol venném ki a részem ezekből, mint a palotámban? Raphaei egy pillanatig sem gondolta, hogy Lijuan a szexről beszélt. Az idős arkangyal már évezredek óta nem volt szexuális lény, legalábbis nem a szó általános értelmében. - A játékszereid túlélik a kalandot? Lijuan felemelte az ujját, annyira, hogy a másik arkangyal is láthassa. - Micsoda kérdés, Raphae! A végén még szörnyetegnek nevezel. - Azt te bóknak tekintenéd. Újabb nevetés, és közben a furcsa, színtelen szemekben erő villant, amitől az egész szemgolyó, a pupilla és az írisz is fehérré változott. - Egy ősöreg ébredezni kezdett. Raphael nem lepődött meg, hogy a másik arkangyal kitalálta, miért kereste fel Raphael. Annak ellenére, hogy őrült volt, New York arkangyala sohasem vonta kétségbe Lijuan intelligenciáját. - Így van. - Tudod, mennyi idős volt az anyád, amikor nyoma veszett? - kérdezett rá figyelmeztetés nélkül Lijuan. Raphaelnek eszébe jutottak az anyja lenyűgöző, kék szemei; a hang, amelytől a mennyek is könnyezni kezdtek, és az őrület, amely olyan mély és valóságos volt, hogy már-már épelméjűségnek tűnt. - Alig egy évezreddel idősebb nálad. Lijuan ajkai mosolyra húzódtak, furcsamód nagyon szórakoztatónak talált valamit. - Caliane hiú volt, bizony, hiú. Azért szerette ezt mondani az embereknek, mert így csak kicsit tartották őt idősebbnek a párjánál. Raphaei úgy érezte, mintha a mellkasában jégcsapok nőnének, és hegyes karjaik egyre csak terjednének szét az ereiben. - Mennyivel volt idősebb? Lijuan válasza szétrobbantotta a jeget Raphaei bensőjében, apró szilánkokra zúzta, amik nagy pusztítást végeztek benne. - Ötvenezer éves. És talán ez sem volt igaz. Az emberek azt suttogták, hogy már akkor

48 is kétszer ennyi idős volt, amikor én megszülettem. - Lehetetlen. - Raphaei tudta, hogy nem árulhatja el, mennyire megrökönyödött, mert azzal csak csábítaná a Lijuanban lakó ragadozót. - Nincs arkangyal, aki ilyen sokáig ébren maradna. - Százezer év elképzelhetetlen örökkévalóság volt. Valóban éltek idős arkangyalok a világukban, de a néhány kivételtől eltekintve mind nagyon hosszú időre aludni tértek, és csak alkalmanként, rövid időre ébredtek fel, hogy lépést tartsanak a fejlődő világgal. Lijuan arcáról eltűnt a mosoly a hangjában ezernyi kísérteties suttogás sziszegett. - Ó, azt mondják, Caliane aludt, nem is egyszer. De amikor utoljára felébredt, találkozott Nadiellel. - És megszülettem én... - Raphael visszagondolt mindig nevető, éneklő anyjára. És az őrületre, ami látszólag a sem miből támadt rá, váratlanul. De ha Caliane már ilyen sok évezrede élt... - Hazudsz nekem, Lijuan? - Nincs miért hazudnom neked. Én továbbfejlődtem, még Caliane-nál is hatalmasabb lettem. A felszínen ez valóban igaznak tűnt. Soha nem csak a kor határozta meg egy angyal hatalmát. Raphael például az angyalok között hallatlanul fiatalon lett arkangyallá, és a nem sokkal több mint ötszáz éves Illium sokkal erősebb volt nála tízszer idősebb angyaloknál is. De Raphael nem ezért kereste meg őt. - Az anyám az, aki ébred, Lijuan? - kérdezte és állta a nő vak tekintetét. - Ezt nem tudhatjuk. - A suttogások a hangjában halk sikoltásokká változtak. - A zavar nagysága, a földrengések é a viharok ereje azonban arra utal, hogy az ősöregek legősebbike az, aki most ébredni kezdett. Raphael elgondolkozott, vajon mit láthat Lijuan a fehér szemeivel, és hogy érdemes volt-e azért feláldozni egy égész várost. És hogy vajon mennyi maradt meg az idős arkangyal lelkéből. - Ha az ősöreg nem ép elmével ébred, ki fogod végezni? Addig nem. Azelőtt soha. Ha valaki megölt volna egy még alvó angyalt, az a saját halálos ítéletét írta volna alá. Azonnal kivégezték volna, és ez alól a törvény alól senki sem lehetett kivétel. Lijuan úgy gondolta ugyan, hogy a halál rajta már nem fog, de egy ilyen tett után még őt is kiközösítette volna az egész angyaltársadalom. Ilyesmire pedig egy királynő nem vágyhatott. Újabb kislányos nevetés, ezúttal inkább kuncogás, ami még zavaróbb volt, mint az arkangyal külseje. - Csalódtam benned, Raphael. Ugyan, mi szükségem lenne arra, hogy megöljek egy ősöreget? Ők nekem már nem árthatnak, de lehet, hogy én megtudhatok tőlük néhány titkot, amit még nem ismerek. Raphael ekkor ébredt rá, hogy ha egy szörnyeteg felébred, meglehet, hogy csak erősebbé tesz egy másikat. * * * A hullaházi, fájdalmas látogatás és ráadásként a telefonbeszélgetés Jeffrey-vel kikészítette Elenát. A lány úgy érezte, mintha kőből faragott öklökkel verték volna puhára. Nagy volt a csábítás, hogy hazamenjen, elbújjon valahová és meggyőzze magát, hogy mire előjön, minden rendben lesz. Csakhogy ez gyerekes dolog lett volna, Elenának pedig nem adatott meg soha a luxus,

49 hogy gyerekes dolgokat tegyen, mióta tízéves korában egy vágóhíddá változtatott konyhában kellett csúszkálnia a testvérei vérében. - Tudod, hol van Jason? - kérdezte Dmitritől, amikor kiléptek a hullaház épületéből. A vámpír megnyomott egy gombot a távirányítón, kinyitotta a dolgozóknak fenntartott helyen parkoló tűzpiros Ferrarijának az ajtaját. -Máris ráuntál a kék madárkádra? - Egy pezsgőillatú nyaláb fonta be Elena érzékeit, de volt benne valami sokkal keményebb vonás is. Elena még soha nem érzett ilyen metsző élt Dmitri illatában. Már előre sajnálta a nőt, akit a vámpír ma az ágyába visz. - Hát persze, pont erről van szó. Háremet tartok. Dmitri kinyitotta a Ferrari ajtaját, majd karjával megtámaszkodott a kocsi tetején. Fürkésző tekintettel mérte végig Elenát, és a lánynak egy pillanatig az volt a benyomása, hogy a vámpír valami fontosat fog mondani. De az csak megrázta a fejét, előhúzta a mobiltelefonját és megnézett rajta valamit. - Jason a toronyban van. Elenát meglepte, hogy egyenes választ kapott a kérdésére. Lerázta magáról a pezsgőillat szorítását és megkérte Dmitrit: - Megkérdeznéd tőle, hogy tudna-e találkozni velem házban? Dmitri telefonált. - Máris indul. - Becsukta a mobilt. - Itt nincs hely, ahonnan fel tudnál szállni. Elena felnézett. - A kórházépület elég magas. Felmegyek a tetőre. Így is tett, belépett az épületbe és elindult felfelé. Érdekes út volt. A földszinti folyosókon csak kevés alkalmazott járt, és akik meglátták, meg sem tudtak szólalni a csodálkozástól. Elenát nagyon zavarta az emberek reakciója abban a városban, amit az otthonának tekintett. A lifthez ment és megnyomta a hívógombot. A felvonóban kórházi ágyakat szállítottak, ezért elég nagy volt ahhoz, hogy a lány szárny is kényelmesen elférjenek. Az ajtó rögtön az első emeleten újra kinyílt. Két nővér állt ott, elmélyedtek a beszélgetésben. Amikor felnéztek, mindketten megdermedtek. Elena hátralépett. - Van még hely. Egyik nő sem szólt egy szót sem, míg végül az ajtó becsukódott elképedt arcuk előtt. Hasonló jelenet ismétlődött még a következő négy emeleten. Akár vicces is lehetett volna, ha nem olyan nagyon zavarba ejtő. Nem volt jó érzés. Ez itt New York! És Elenának szüksége volt arra, hogy ide tartozzon, bár tudta, hogy soha nem lesz már a város része úgy, ahogyan azelőtt. Umpf. Elena felnézett a kijelzőre és látta, hogy az ötödik emeleten álltak meg. Egy járókeretes öregúr állt az ajtóban. - Felfelé? A férfi bólintott és beszállt a liftbe. Meg sem próbálta rejtegetni, hogy Elena szárnyát bámulja, miközben megnyomta a lift gombját. - Ön új itt.

50 - Nagyon új. - Elena kitárta a szárnyait, hogy az öreg megnézhesse őket. A csomó, amit a gyomrában érzett, kezdett felengedni. Jó darab idő eltelt, mire a férfi megszólalt. - Miért lifttel? Okos. - Ilyen kedvem volt. Éppen kinyílt az ajtó az öregúr emeletén, amikor az hangosan felnevetett. - De úgy beszél, mint egy született New York-i! Elena még azután is mosolygott, hogy az ajtó becsukódott a férfi mögött. Néhány perce, Dmitri mellett még el sem tudta volna képzelni, hogy aznap még mosolyogni is fog. Amikor végre felért a legfelső emeletre, határozott léptekkel indult el a tető felé. Már nem érezte úgy, mintha mindenki őt ütné. Gyorsan átrepült a Hudson felett, jó szele volt. Jason már a kertben várt rá. Fekete szárnyait gondosan a teste mögé hajtogatta, a haját, mint mindig, most is copfba fogta. Elena most először látta meg az angyal fél arcát borító tetoválást nappali fényben. A bonyolult és részlet gazdag minta láttán a lélegzete is elállt. Lijuan élőhalottjai tönkretették a képet, még azelőtt, hogy Elena felébredt a kómából, de azóta az angyal olyan pontosan visszarajzoltatta, hogy már semmi sem látszott a sérülésből. A csavarodó, kavargó minták egyszerre idézték a Csendes-óceán szeleit és az égbolt tágas szépségét. - Hol születtél? - csúszott ki a kérdés Elena száján, de választ nem is várt rá.

51 -Egy apró csendes-óceáni korallzátonyon, ami ma már nem létezik. - Semmi sem volt ebben a kijelentésben. Sem fájdalom, sem bánat, sem harag. Semmi. De az érzelmek teljes hiánya is egyfajta válasz volt. Elena úgy döntött, nem bolygatja tovább Jason titkait. - Azt reméltem, meg tudnál tanítani nekem néhány trükköt, hogy észrevétlenül repülhessek nappal is. Jason összehúzta a szemöldökét, figyelmét Elena szárnyaira fordította. - Van néhány technika, amit már most is tudsz használni, de a legtöbbel várnod kell, amíg nagy sebességgel fel tudsz emelkedni a felhőtakaró fölé. - Van most időd, hogy edzést tarts nekem? Rövid biccentés volt a válasz. - Ma már többet repültem, mint általában - vallotta be Elena -, szóval lehet, hogy kicsit gyengébben fog menni. Készülj fel rá, hogy ügyetlen leszek. - Lassan mozgunk majd. A felhők alatt nem a sebesség számít, hanem hogy hogyan

52 tudod kihasználni az árnyékokat és a fényt. Elena bólintott és elindult az éjfekete szárnyú angyal mellett a sziklaperem felé. Az árnyékok már hosszúra nyúltak napszálltakor, mire Jason úgy ítélte, Elena elég gyakorlott ahhoz, hogy egyedül folytassa. - Ma este elhagyom Manhattant. - Vigyázz magadra, Jason. - Raphael kémmestere mindi veszélyes utakon járt. A férfi egyenesen Elena szemébe nézett, fekete szemével amely éppolyan tökéletesen sötét volt, mint a penge, amit hátára szíjazva hordott. - Milyen halandónak lenni? A lányt meglepte a kérdés, elgondolkodott néhány másodpercig, mielőtt válaszolt. - Az élet hirtelen történik. Ha véges az időd, minden pillanat nagyobb jelentőséget nyer, és ezt egy halhatatlan soha nem értheti meg. Jason kitárta csodás szárnyait, amelyek tökéletesen bele olvadtak az éjszakába. - Amit te véges időnek hívsz, az mások számára menekvést jelent. - Azzal felemelkedett, mielőtt Elena válaszolhatott volna, és egy pillanat múlva már csak egy árny volt sötétedő égbolton. De Elena nem csak az ő szárnyait látta az égbolton. Jason valóban ennyire menekülni akar az életből, arkangyal? Igen. Az egyetlen dolog, ami még az élőkhöz köti, az a szolgálat, amit nekem végez. - Egy nő miatt, ahogyan Illiummal történt? - kérdezte Elena suttogva, amikor Raphael földet ért. A leszállás szele kifújta Elena arcából a hajtincseket. - Nem. Jason soha nem szeretett. - Az arkangyal a lány köré zárta a karját és a szárnyát, majd felemelte a fejét és végignézett Manhattanen. A városban lassan felvillantak az éjszaka fényei. - Talán jobb lett volna, ha nem így történik. Akkor lenne néhány szép emléke, amibe kapaszkodva harcolhat a sötétség ellen. Elena igyekezett ebből a gondolatból erőt meríteni, miközben aznap este aludni tért. A nevetésre és örömre akart emlékezni, de utolérte a rémálom. Avas vér szaga fojtogatta, egy boncasztalon fekvő, halott lány bugyogó suttogása üldözte. A hangok nagyon is valóságosak voltak; finom, ragadós fonalakká álltak össze, és ez a pókhálószerű szövevény egyre szorosabban tekeredett köré, egyre erősebben szorította, amíg Elena pánikszerűen fulladozni nem kezdett. A lánynak ki kellett szakítania magát az álomból, míg hirtelen fel nem ült az ágyban. Ekkor vette észre, hogy szorosan markolja a tőrt, amit az ágy matraca alá rejtett, a fém hűvösen simult adrenalintól lüktető tenyerébe. Megfordult és meglátta Raphaelt: az arkangyal ébren volt, felkelt az ágyból, - Gyere, Elena! A lánynak erőt kellett vennie magán, hogy letegye a tőrt elfehéredett bütykös kezéből. Az éjjeliszekrényre helyezte, a Végzet Rózsája mellé. Ez egy felbecsülhetetlen értékű műtárgy volt, és ajándék az ő arkangyalától. Végül Elena megfogta a felé nyújtott kezet és hagyta, hogy Raphael felhúzza az ágyról. - Repülni megyünk? - A bőre feszült a testén, a szíve dupla iramban vert és Elena úgy érezte, mindjárt felrobban. Raphael végigmérté a lány szárnyát. - Nem. Túlságosan megerőltetted magad ma. - A faliórára pillantott. - Tegnap. Hajnali öt óra volt, a világ még az éjszaka sötétjébe burkolózott, amikor Raphael

53 kivezette Elenát. Ő csak egy bő nadrágot húzott, ami úgy lobogott a teste körül, mint a fekete víz. Elena melegítőnadrágot vett, fölé pedig fehér selyeminget, ami nagyon nagy volt rá. Raphael egy szót sem szólt, amikor a lány kivette a ruhadarabot a szekrényből, egyszerűen csak összefogatta a szárnyak alatt a hasítékot energiájának egy vékony, kék nyalábjával, hogy az ing ne lobogjon Elena teste körül. Hűvös volt odakint, a hideg csípte Elena arcát. - Hová megyünk? - kérdezte a lány, miközben követte Raphaelt a birtok Michaela területével ellentétes oldalán húzódó erdőbe. Türelem. Elena körbenézett a tájon, amit még nem volt ideje felfedezni. Egyszerre két dolgot is megállapított: azt, hogy Raphael birtoka hatalmas, és azt, hogy egy finoman kidolgozott ösvényen haladnak, ami alig észrevehetően olvadt a környezetébe. A kíváncsiság harcra kelt benne a haraggal és a félelemmel. És nyert is. - Néhány támpontot azért adhatnál! Raphael a szárnyával végigsimított a lányén. - Találgass! _ Nos, koromsötét van és mi itt vagyunk, egy erdő közepén... ez nem valami biztató. - Elena az alsó ajkát ütögette az ujjával, amikor az ösvény egy kanyart vett, és mögötte, tőlük három méterre felbukkant egy kis melegház, amit, úgy tűnt, belülről három narancssárga fényű infralámpa világított meg. - Ó! - Elenát öröm töltötte el. - Ó! Elengedte Raphael kezét és beszaladt az ajtón, a sátor meleg, nedves ölelésébe. A helyet egyértelműen úgy alakította ki valaki, hogy szárnyakkal is kényelmesen bejárható legyen. A lány érezte, hogy az arkangyal belépett mögötte a melegházba, de figyelmét teljesen lekötötték a plafonról ládákban lógó, buja, finoman göndörödő levelű páfrányok, a petúniák szilvaszínű virágai és... - Begóniák! - Urram pusztítása előtt ő maga is nevelt otthon begóniákat. Gondozta őket, hogy pompás leveleket és büszke virágokat hozzanak. Ezek a növények azonban elhanyagoltak voltak, a leveleik barnák, virágaik satnyák. - Ezeket gondoznia kellene valakinek! - Akkor tedd meg, amit meg kell tenned. Elena a hitvestársára pillantott. A tenyere szinte viszketett, hogy azonnal felkapja a szerszámokat, amelyek az egyik sarokban, egy kis padon hevertek. - És a kertészed? - Ez nem az ő területe. Utasítottam, hogy ne tegyen mást, csak tartsa életben a növényeidet, amíg távol vagyunk. Ezt a helyet neked építtettem. Elena nem tudott megszólalni, mellkasa elszorult, a szíve csordultig telt. Inkább nekilátott felfedezni az ajándékot, amit az arkangyaltól kapott, és ami értékesebb volt számára a legelőkelőbb ruháknál és a legdrágább ékszereknél is. Raphael pedig figyelte őt, végtelen türelemmel. Ha az arkangyal eddig nem nyerte volna el a szívét, Elena abban a pillanatban gondolkodás nélkül nekiadta volna. Kis idő múlva Montgomery jelent meg az üvegházban egy kancsó gőzölgő kávét, néhány szelet vajas pirítóst, egy gyümölcstálat és válogatott édes süteményeket hozott A lakáj, aki, mint mindig, most is a legapróbb részletekre is ügyelve, tökéletes külsővel állított be, nem tűnt túl boldognak, amikor meglátta, hogy a világ egyik leghatalmasabb lénye egy

54 ágat tart, hogy Elena le tudja vagdalni róla a halott rügyeket. - Jó reggel, uram. Vámpírvadász. - Jó reggelt, Montgomery. - Raphael elvette a gőzölgő kávét, amit a lakáj nyújtott felé. Elenába ekkor nyilallt bele a tudat. Otthon. Itt otthon volt. * * * Két órával később Elenát még mindig eltöltötte a nyugodt, csendes boldogság. Éppen Sarához tartott, hogy találkozzon a barátnőjével, mielőtt Jeffreyhez megy, amikor megcsörrent a telefonja. Elena leszállt a legközelebbi lapos tetőre és fogadta a hívást. Az apja hangját hallotta a kagylóban. - El kell napolnunk a találkozót holnapra - jelentette be körítés nélkül Jeffrey. - Ma lefoglal egy váratlan üzleti ügy. Annyiban kellett volna hagynia a dolgot, de feltámadt benne a megbántott tinédzser. - És az üzlet mindig is fontosabb volt neked, mint a család, igaz Jeffrey? Éles levegővétel hallatszott, és Elenának az volt a benyomása, hogy a megjegyzésével az apja elevenébe talált. De amikor a férfi megszólalt, az ő szívébe bökött tőrt. - Te nem tudhatsz sok mindent a családról, Elieanora. Nem. Jeffrey maga gondoskodott erről. Elena bosszúsan csukta össze a telefonját. Jeffrey megint elrontotta a kedvét, ráadásul még Sara sem volt az irodában. A lány dühös volt, és tenni akart valamit, ezért úgy döntött, elmegy Ignatius lakásába. Nem volt valószínű, hogy bármit is talál ott, ami megmagyarázza a vámpír bizarr viselkedését, de... Ekkor egy égkék, ezüst szegélyű toll bukdácsolt le előtte a magasból Az öröm rögtön elfeledtette Elenával Jeffrey gonoszságát. Elkapta a tollat és forgatni kezdte a fejét, hogy megtalálja A gazdáját is. De ezen a téren hatalmas hátránnyal indult: messze nem tudott úgy lebegni és fordulni a levegőben; mint az angyal, akit Galen csak pillangónak nevezett. A tollat a zsebébe csúsztatta, hogy később hozzátegye a gyűjteményhez, amit Zoe-nak szánt, ajándékba. Tovább repült, és a szeme sarkából nemsokára meglátta a csillogó, kék foltot. - Mikor értél a városba? Válasz helyett Illium a testéhez szorította a szárnyait és zuhanni kezdett egy felhőkarcoló felé, mint egy kő. Elena alig tudta visszatartani a sikítást, de meg volt magával elégedve, hogy még akkor is sikerült elég közönyös arcot vágnia, amikor az angyal csak egy milliméterrel kerülte el az épület csúcsos tetejét, majd felemelkedett, és félmeztelen testével lebegni kezdett előtte. - Ó, Ellie! - A szemei, mint ősrégi aranyérmék, amelyek csillogását csak még jobban kiemelték a hihetetlenül sötét fekete, kék végű szempillák. - Nem is sikítasz?! Elrontod a játékomat! I - Én már csak ilyen vagyok. Morcos, gonosz viccgyilkos. - De a szája felfelé görbült, a szíve pedig nagyon ellágyult, ha Illiumról volt szó: a Hetek egyetlen tagjáról, akit a barátjának tartott. - Máris testőrszolgálatra kárhoztattak -Elhatározta,

55 hogy beszélni fog Raphaellel arról, hogy az arkangyal folyton őröket és védelmezőket parancsol mellé, bár abban a pillanatban egyáltalán nem bánta, hogy van valaki mellette. Mert bármennyire is utálta, ő volt most a média legnagyobb célpontja. Már így is nagy kerülőt kellett tennie, hogy lerázzon egy híradós helikoptert, amelyik majdnem túl közel jött hozzá és kis híján lesodorta az égből, a manhattani acéldzsungelbe. Illiummal ellentétben Elena nem lett volna képes felemelkedni, hogy elkerülje a súlyos sérüléseket. Az idióta riporterek nem fogták fel, hogy ő nem olyan erős, mint a többi angyal; ő nem tudott volna ellenállni a szélnek, amit a helikopter rotorjai kavartak. Illium ezüsttel csókolt kék tollaival és az arcával, ami arra termett, hogy nőket és férfiakat egyaránt elcsábítson, eléggé el tudja majd vonni a híradósok figyelmét róla. Arról nem beszélve, hogy az angyal a leghihetetlenebb légi akrobatikára volt képes. Az, hogy ma úgy döntött, a ruhája felét ledobálja magáról, már csak hab volt a tortán. A kék angyal helyet változtatott, hogy Elena mellett repülhessen; - Én kértem - válaszolt a korábbi kérdésre. - Tudom, hogy én vagyok a kedvenced. - És amikor a lány nem válaszolt, végigsimított a szárnyain a sajátjával. - Esküszöm - morgott Elena, de közben nevetés fojtogatta -, hogy ha megint összekentél kékkel, csomót kötök a zacskódra és annál fogva akasztalak fel a legközelebbi hegyes tárgyra. - Amikor Illium legutóbb kék angyalport hagyott Elena szárnyain, Raphael megértette, hogy az egy vicces helyzet volt. Egy idő után. De ha másodjára is megtörtént volna, Elena egyáltalán nem volt biztos benne, hogy garantálni tudja Illium biztonságát. Illium lebukott, majd lassú, lusta mozdulatokkal ismét felemelkedett. Elena azonban tudta, hogy ehhez is nagy erőre van szükség. - Ha nem vagy kedves velem, oda sem adom az ajándékodat! - Hülye! - De valóban Illium volt Elena kedvence a Hetek közül. Hogy is ne lett volna, amikor ő volt az egyetlen, aki nem hátránynak tartotta Elena emberi szívét, hanem ajándéknak? Amikor ez a kék angyal az életét is odaadta volna az arkangyalért, akit Elena szeretett? Amikor Illium ugyanolyan vidáman tudott nevetni, mint a gyermekangyalok a Menedéken? - Sam... - motyogta Elena, amikor eszébe jutott a súlyosan sérült angyalfiú. - Hogy van? - Sam jól van, Ellie! Vigyázunk rá. - Kimondatlanul is emlékeztette Elenát arra, hogy a sok mókázás és szépség ellenére a Hetek tagja. És hogy nincsenek aggályai, ha végre kell hajtani valakin akár a legvéresebb büntetést is. Elena soha nem fogja elfelejteni a látványt, ahogy Illium abban a furcsa, virágzó télikertben áll, a bőre véres, a kardja villan miközben sorra vágja le az angyalok szárnyát, akik Elenára támadtak. - Hiányzol neki. Bugyuta, boldog mosoly ült ki Elena arcára. - Hiszen csak néhány napja jöttem el. - Ünnepélyesen megígértem neki, hogy megkérlek, minden este hívd fel. Ne hagyd, hogy hazugnak higgyen engem - Nem tennék ilyet. - Elena imádta a kis Samet. Órákat töltött el vele, amikor a pekingi incidens után a Medikában kellett maradnia gyógyulni. - És hogy van Noel? - Az arkangyal Néha lánya, Anoushka könyörtelen hatalomvágyának felnőtt vámpír áldozata fizikailag már hetek óta felépült. De a legmélyebb sebek nem a testén voltak. - Ő... - Illium hosszú szünetet tartott. - Megtört. Legbelül megtört. Elena tudta, milyen az, ha valakinek összetörik a lelkét De azt is tudta, hogy túl lehet

56 élni. - Az, aki túlélt olyasmit, ami vele történt - vér és húscafatok ennyi maradt belőle, amikor rátaláltak - ezt is átvészeli. - Muszáj lesz neki. Raphael Nimra udvarába rendelte. Az az angyal nyíltan nem vesz részt hatalmi játszmákban, de még Nazarach sem mer hívatlanul belépni a területére. Elena a homlokát ráncolta és megjegyezte magának, hogy rá kell kérdeznie Raphaelnél, miért küldte a sérült vámpíri egy ilyen halálosnak tűnő terepre. Ha Nazarachot kordában tudta tartani, akkor Nimra bizonyára egyszerre brutalitás kegyetlen is; Noelnek pedig most gyógyulnia kell, nem megküzdeni minden egyes lélegzetvételért. Szeletelő, hasító hang hallatszott a távolból. Nem szívesen hallott hang. - Ez ugye nem... - Elena szeme tágra nyílt, amikor meglátta a horizonton egyre növekvő fekete pontot. A pokolba is! - Ugyanaz a híradós stáb, amelyik egész délelőtt vadászott rá. Illium a lány elé suhant. - Ezek ilyet merészelnek?! - A hangja egyszerre azé a férfié volt, aki nyugodt tekintettel amputált angyalszárnyakat igazságszolgáltatásként. - Gondoskodom róla, hogy ilyesmi ne történjen meg még egyszer! - Ne, Illium! - Elenának sikerült elkapnia az angyal izmos, forró karját. - Ne onts vért! Itt ne! Ez az otthonom! Az angyal hihetetlenül szép, zafírporral hintett ébenfekete, valószerűtlennek tűnő haja lobogni kezdett a helikopter rotorjainak egyre erősödő szelében. - Ha most nem leckézteted meg őket - mondta, miközben Elena egyre erősebben kapaszkodott a karjába, hogy el ne sodródjon -, ezek a keselyűk gyengének fognak tartani. És téged nem tarthatnak gyengének, Ellie! Mert ő Raphael hitvese. És egy arkangyal gyengesége halálos következményekkel járhat. - A francba! - Elena fogást váltott Illium karján és kiabálni kezdett a szélben. - Milyen erős vagy? - Az angyal ötszáz éves volt, és Elena látta már halálos erővel a Hudson folyóba zuhanni, látta már ragyogni az energiától, de nem tudta, ez mit jelent fizikai erő tekintetében. - Elég erős ahhoz, hogy kettétörjem azt a gépet. Ó! - Mit szólnál ahhoz, ha fejjel lefelé fordítanád a helikoptert és úgy tennéd le a földre? - Megszorította Illium karját és érezte, ahogy az izmok és inak átrendeződnek a bőr alatt, hogy jobban megtartsák őt. - Halálos áldozat nélkül. Illium pislogott néhányat, Elena szemébe nézett, majd pajkos mosoly csillant az arcán. - Te hová mégy? - kérdezte. Elena elmondta neki. - Ott találkozunk! A lány elengedte Illium karját és amilyen gyorsan csak tudott, lebukott, a légörvény alá, hogy eltávolodjon arra, amerre biztosan nem lesz útban. De nem jutott még olyan messzire, hogy ne látta volna, ahogy Illium a helikopter fölé repül. A torka kiszáradt, és ha akkor elég közel lett volna ahhoz, hogy odakiáltson az angyalnak, megállította volna. Te jó ég, elég egy rossz mozdulat, és azok a rotorok ledarálják a szárnyait! De Illium, a nevető, játékos, erős Illium ekkor tett valamit, amitől a légcsavar egyszerűen megállt. Hagyta, hogy a gép néhány gyomorfelkavaró pillanatig szabadon zuhanjon, mielőtt alulról elkapta és a feje tetejére fordította. Elena ekkor jött rá, hogy az angyal élvezi ezt az egészet.

57 Fejcsóválva továbbrepült Ignatius lakása felé, amely, mint kiderült, nagyon közel volt az Arkangyal-toronyhoz. Szerencsére a toronyháznak lapos teteje volt, így Elenának nem kellett szűk helyen leszállnia. Végigsétált az épület durva tetején, közben kifújta magát. Gyorsan megtalálta a lefelé vezető ajtót. Zárva volt. - Köszi még egyszer, Ash! - A másik vámpírvadász nem csak megtanította Elenát arra, hogyan kell egy mesteri ékszertolvaj ügyességével feltörni bármilyen zárat (ez persze egy csomó érdekes kérdést vetne fel), hanem meg is ajándékozta egy lapos álkulcskészlettel, amit Elena az alkarjára erősített tőrhüvelyek egy külön erre a célra kialakított rekeszében mindig magával hordott. Elővette a megfelelő álkulcsot és munkához látott. - Ez túl könnyű volt. Bepréselte magát az ajtón, közben felszisszent, amikor jobb szárnyát végighorzsolta a rozsdás ajtófélfa. Hátrapislantott és megállapította, hogy néhány sötétkék tollán rozsdanyomok vannak ugyan, de a szárnya nem vérzik. Ennél jobbra nem is számíthatott volna, gondolta magában. Úgy döntött, nem használja a folyosó végén nyíló liftet: ki tudja, milyen szűk az a kabin. Ezért inkább a lépcsőn indult lefelé, háromemeletnyit, Ignatius lakásának szintjére. Abban a pillanatban megérezte a vámpír szagát, ahogy a lépcsőházból belépett a folyosóra. Ignatius pörköltmelaszillata beleivódott a falakba és szőnyegekbe. De nem csak az övé. Ami azt illeti, annyi vámpír szaga volt a levegőben, hogy Elenának eszébe jutott, ez nem egy olyan épület-e, amelyben azok laknak, akik nincsenek elég magasan a ranglétrán ahhoz, hogy a toronyban kapjanak lakást, de ahhoz igen, hogy a közelében kelljen maradniuk. Odalent, az előcsarnokban éppen akkor nyílt egy ajtó, amikor Elena megállt Ignatius lakásának ajtaja előtt. Öreg brandybe szórt gyémántpor, buja csokoládéillat simított végig a mellén, pazar és dús szőrme nyomult a lány legérzékenyebb testrészéhez.

58 - Mit keresel te itt? - sziszegte Elena összeszorított foga között. Küzdenie kellett a forró, szexuális vágy ellen, amit Dmitri alattomos illata keltett benne. Nem is vágy volt ez, hanem vágynak álcázott kényszerítés. Elena elgondolkozott, vajon hány született, vadász esett már áldozatul ennek a csalárd képességnek, és hogy Dmitri mit csinált velük. - Egy másik lakóval volt dolgom. - A vámpír szürke öltönynadrágjának zsebébe dugott kézzel sétált oda Elenához. A zakótól már megszabadult, és kigombolt, fehér ingének vágásában kivillant aranyló mézszínű bőrének háromszöge. Sötét, tündöklő szemek fúródtak Elena arcába, majd egy újabb, érzéki és ősi erotikus ígéretet hozó illat csapott át rajta. A lánynak megroggyant a térde. - Szóval - sikerült kinyögnie a kéjtől fátyolos hangon - a fegyverszünet véget ért? - Nem akartam, hogy azt gondold, barátok vagyunk. -Elena az ilyen válaszokat megszokta már Dmitritől, de a vámpír megjegyzése mögött most lüktető harag érződött. Ugyanaz, mint amilyet Betsy megszentségtelenített teste fölött hallott Dmitritől. Elena nem vette személyes támadásnak. Éppen elég halálra sebzett és megcsonkított test felett állt már életében ahhoz, hogy tudja: ilyenkor az ember ütni akar, bosszút akar állni

59 valakin. Ez a vágy pedig egy csendes, de szűnni nem akaró késztetés volt, ami bárkit tönkretehetett. Ha őt nem rántják vissza a céhes barátai a szakadék széléről és nem tanítják meg rá, hogy bár kegyetlenség, érzelmileg muszáj eltávolodni az áldozattól, akkor már régen a mélybe zuhant volna. Szóval, igen, megértette Dmitrit, de ez még nem jelentette azt, hogy hajlandó a bokszzsákja lenni. A vámpír már olyan közel állt hozzá, hogy testének forróága lassú, bágyadt simításokkal futott végig a lány testén, illatának csápjai pedig köréje fonódtak, mint ezernyi selyemszál. Elena a száján keresztül kezdett lélegezni. A kezét Dmitri izmos vállára tette és előrehajolt, mintha súgni akarna valamit a fülébe. Aztán ráharapott a vámpír fülcimpájára. Erősen. - A franc! - A férfi természetfeletti gyorsasággal ugrott hátrébb. - Befejezted a játékot? - kérdezte a lány mesterkélt, mérgező negédességgel a hangjában, miközben levegőért kapkodott. - Vagy azt szeretnéd, hogy szimmetrikus legyen? - Ribanc! - Lassú, kéjes vigyor jelent meg a vámpír arcán, melyben már nem látszott a harag korábbi, metsző éle. -Ez mindig is tetszett benned. Elena visszacsúsztatta a tőrét a hüvelybe, amelyből már abban a pillanatban előrántotta, amikor megharapta a vámpírt - Nem tudok dolgozni, ha te itt vagy. - A vámpír illata az összes többi szagnyomot elnyomta, most is, annak ellenére hogy Dmitri már visszafogta magát. Kábítószer volt Elena számára az az illat, mérgező és függőséget okozó. - Tűnj innen, vagy megöllek! A nyers kijelentés hallatán Dmitri pislogni kezdett. - Ezt úgy mondtad, mintha komolyan is gondolnád. Abban a pillanatban így is volt. Elena pedig hagyta, hogy ez az arcára is kiüljön. Belenézett azokba az erős szexualitással teli, magabiztos szemekbe. Slater ugyanígy megérintette őt az illatával, és majdnem az őrületbe taszította a kislányt, aki nem értette, miért szereti a teste azt, amit a szörnyeteg csinál vele. Annyira irtózott ettől a kényszertől, hogy képes lett a legprimitívebb és legvadabb erőszakra is, hogy megvédje az életét. Dmitri lehajtotta a fejét, és egyetlen végső, csábító csáp kivételével visszavonta az illatát. - Azt hiszem, erre szükséged lesz. - Egy vékony kulcs lógott az ujjairól. Elena félreállt. A legnagyobb meglepetésére Dmitri anélkül lépett az ajtóhoz és csúsztatta a zárba a kulcsot, hogy tovább ingerelte volna őt. Elena a vámpír vállán lévő vércseppekre pillantott - A legrosszabbat hozod ki belőlem. Dmitri elfordította a kulcsot és kinyitotta az ajtót, majd felnézett. Halvány mosoly jelent meg az arcán, ami legjobban selyemmel telerakott hálószobákba és véres csataterekre illett. - Köszönöm. - Jártál már odabent előttem? - Nem. - A vámpír az ajtófélfának támaszkodott, míg Elena áthaladt az előszobán és a nappaliba lépett. - Hallom, megérkezett a kék madárkád. - Feszült csend. Elenának felállt a szőr a tarkóján. Megfordult, hogy szemmel tarthassa a férfit. - Mi van vele? - Légy óvatos Illiummal, Elena! - Szelíd figyelmeztetés volt ez. - Őt lenyűgözi az

60 emberség, ami benned lakozik. -Egy pillanat múlva Dmitri eltűnt. Elena ledermedt a váratlan szavak hallatán. Angyalszárnyak suhogásának hangjára riadt fel az elmélázásból. - Maradj ott! - Nem fordult szembe Illiummal, úgy szólt rá. - Először fel akarom mérni a terepet. - Kívánságod számomra parancs. Az angyal feltétlen engedelmessége elvágta a feszültséget, amit Elena érzett. A válla felett Illiumra pillantott, látta, hogy az egy vésett mintás ezüsttőrt forgat az ujjai között észveszejtő gyorsasággal. A barátja, futott át Elena agyán. Ez az angyal a barátja, ahogy Ransom és Sara is. És ő nem volt hajlandó megmérgezni ezt a viszonyt azzal, hogy feleslegesen aggodalmaskodik. Őt lenyűgözik az emberek. Ezt Raphael mondta neki Illiumról, még mielőtt Elena éjfél és hajnalpír színű szárnyakkal ébredt volna fel egy reggel. - Miért bámulsz, Elena? - kérdezte Illium anélkül, hogy szemét levette volna az ujjai között táncoló pengéről. A válasz ösztönösen bukott ki a lányból, ilyesmiket szokott Ransomnak is mondani, amikor cikizni akarta. - Olyan csini vagy, nehéz ellenállni neked. Egy villanó mosoly, a válaszban arisztokratikus akcentus: - Nagyon nehéz viselnem ezt a terhet, az már igaz. Elena felhorkant, de végre visszatért a nyugalma. Nekilátott, hogy átvizsgálja a lakást. Minden olyan volt, mint amilyennek képzelte: Ignatius rendet tartott, de nem volt tisztaságmániás. A mosogatóban egy pohár állt, a kanapén egy pulóver hevert. Az ágy meg volt ugyan vetve, de úgy, hogy látszott, a vámpír csak a kényelem miatt ágyazott be. Még egy szál virág is állt az éjjeliszekrényen, kicsit túl egzotikus Elena ízlésének, de a vámpírok szerették a sötét és buja dolgokat. A vadász visszatért a nappaliba és intett Illiumnak, hogy bejöhet. - Nincs itt semmi különös. Nincs illat, ami ne illene ide, semmi jele annak, hogy Ignatius elvesztette volna az eszét. - A vérengzővé vált vámpírok az első roham alkalmával általában szétrombolták a helyet, ahol éltek. - Ez is megerősíti azt, amit a helyszínen láttunk: a gyilkos tökéletesen tisztában volt vele, mit tesz. - Elena! - Illium hangja éppen olyan gyilkos volt, mint a kard, amit a hátán hordott. A vadász harcra készen odalépett Illium mellé, a hálószoba ajtajába, majd követte az angyal tekintetét. Az éjjeliszekrényen egy vázában álló, csillogó fekete, melegházi orchidea. - Mit jelent ez? Illium nem válaszolt, magában összpontosított valamire. Egy pillanat múlva Elena elméjét eltöltötte a tiszta, éles szél és eső. Illium azt mondja, fakó és illattalan másolata csak az eredetinek, de kétségkívül az ő jelképe. Raphael hangja erősen csengett az elméjében, Elena biztos volt benne, hogy az arcangyal a toronyban van. Az anyám ébred. Elenának a lélegzete is elakadt. Meredten nézte a mély, fekete virágszirmokat. Soha nem látott még ilyen gazdag, összetett árnyalatú sötét virágot. Ő irányította Ignatiust?

61 Meglehet. De valószínűbb, hogy csak kihasználta azokat a késztetéseket, amelyeket a vámpír a befolyása nélkül elfojtott volna. Elena nagyot sóhajtott és ráharapott az alsó ajkára. Ez egy kicsit elhamarkodott kijelentés, nem gondolod, arkangyal? Csend. Várj meg! Odamegyek. Elena Illiumhoz fordult és kérdőn ránézett. - Honnan tudtál az orchideáról? Te több száz évvel azután születtél, hogy Caliane eltűnt. - Néhány történelem tankönyvet azért elolvastam. -Morcos tekintet. - Jessamy azzal fenyegetett, hogy a székhez kötöz, ha meg nem csinálom a házi feladatomat. Elena szinte látta maga előtt a kék szárnyú angyalfiút aranyló szemével és huncut mosolyával. De bármilyen csábító is volt továbbgondolni ezt, Elena inkább a halálesetekre összpontosított, amelyek, úgy tűnt, követik őt, bármerre jár. Arról egyáltalán nem volt meggyőződve, hogy Caliane-nak bármi köze is van ehhez, egy dologban azonban teljesen biztos volt. - A végső célpont Raphael. Mindenki más csak ártatlan áldozat. A keze ökölbe szorult, amikor ráébredt erre a kegyetlen és gonosz igazságra. Raphael ekkor lépett be a lakásba. A szárnyai végigsimítottak Elenáén, amikor elhaladt a lány mellett és felvette a vázából a virágot. - Illium, hagyj magunkra! - Uram. Elena csak akkor lépett oda Raphaelhez és tette a kezét annak karjára, amikor Illium már elment. Közben a virágot vizsgálgatta, amit néhány perccel ezelőtt még jelentéktelen dekorációnak gondolt. - Még ha valóban az anyád is az, aki ébred - szólt most, hogy már volt ideje végiggondolni a dolgot -, a világot megrázó felfordulás azt jelzi, hogy ez nem egy nyugodt és rendezett folyamat. De hogy valaki megtámadja a féltestvéreimet?! Az nagyon is tudatos, megtervezett dolog volt! Raphael az éjjeliszekrény üveglapjára dobta a virágot. - Megfeledkezel a dühömről. - Nem, nem feledkeztem meg róla. Az éppen olyan volt, mint a jégesők és a földrengések. A semmiből jött, váratlanul. Ki tudja, a többi arkangyal nem élte-e át ugyanezt. Raphael mozdulatlanná dermedt. - Igazad van. Megkérem az embereimet, derítsék ki, van-e még arkangyal, aki mostanában szokatlanul viselkedett. Felemelte a kezét és végigsimított Elena szárnyának érzékeny ívén. A lány megborzongott. - Ha engem kérdezel, valaki megpróbálja kihasználni a felfordulást, amit egy ősöreg ébredése okoz. Mindenki tisztába van a lehetőségekkel, tudja, hogy akár az anyád is lehet az. - És hogy még egy arkangyalt is elvakíthat a sötét emléke vihara. - Szerintem valaki megpróbál megzavarni téged. A szeretteidet támadják- mordult fel Raphael -, hogy kárt okozzanak abban, ami az enyém.

62 Elena hallotta a kijelentésben megbújó ítéletet, és tudta, hogy aki ezt kitervelte, nemsokára New York arkangyalának célpontjává válik. Pár perc múlva felszálláshoz készülődtek, amikor Elena elmondta Raphaelnek, hogy Sarához indul, megnézi, hátha a igazgatója visszatért már az irodájába. -Illium veled tart. Elena fújt egy nagyot és felkészült a küzdelemre. Raphael! -Most nincsen erre időm, vámpírvadász. - Elég volt egy pillantást vetnie az arkangyal arckifejezésére, hogy az idegességének helyét átvegye egy sokkal erősebb érzés. -Raphael, az arcod... - Kegyetlen. Szívtelen. - Mire készülsz? AZ arkangyal válasza komor volt. Egy vámpír elárult engem. Most meg kell büntetnem. Elena ereiben megfagyott a vér. Odalépett az arkangyal mellé és kezét a szárnya hegyére tette, így tartotta őt maga mellett. Raphael pillantása, amit válaszként lövellt a lány felé, a halhatatlan lényé volt, aki számára a kegyelem gyengeségnek számít. -Meg akarsz állítani, Elena? - kérdezte kifejezéstelen hangon, amikor a hitvese eléje lépett. Elena kitárta a szárnyait, hogy megtartsa az egyensúlyát az épület tetejének szélén. Összehúzta a szemét. - Én sem vagyok ártatlan. Ezt pontosan tudod. Raphael arca előtt éjfélfekete hajtincsek táncoltak, a szél úgy tépte őket, mintha az övéi lennének. - Mégis az utamba állsz. - Tudom, hogy uralkodnod kell a vámpírok felett. - Minden vadász tisztában volt az igazsággal: hogy a majdnem halhatatlanok igazából ragadozók, és ha szabadjára engedik őket, egész Manhattant vérvörös vágóhíddá változtatták volna, míg minden életet el nem pusztítanak a városban. -Minden vétséget gyorsan és keményen meg kell torolnod, hogy ilyen ne forduljon elő még egyszer. Raphael csak nézte a lányt csendes, végtelen türelemmel. Elena frusztráltan felnyögött, megmarkolta az arkangyal fehér vászoningét és lehúzta őt magához. Tudta, hogy meglepte ezzel Raphaelt, de a férfi azonnal a csípője köré zárta a kezét, nehogy a lendülettől a lány leessen a tető pereméről. - Te - szólt a lány az arkangyal tökéletesen formált, de figyelmeztetés nélkül kegyetlenné váló ajkait érintve a sajátjával -, te vagy számomra a legfontosabb. Büntesd meg, akit kell, de ne tégy semmi olyat, ami elég szörnyű ahhoz, hogy a Csendességbe taszítson téged. - Elena nem ismert rá a hitvestársára, amikor az arkangyal abba az embertelen, érzelemmentes állapotba került, és most is rettegett tőle, hogy elveszti, ha ez történik. - Azt ne! Olyat soha többé ne, Raphael! Az arkangyal egész teste megremegett. Fogást váltott a lány csípőjén és magához húzta. - Te tartasz meg engem a földön, Elena. A lány érezte az arkangyal erejének forróságát a mellkasán. Minden érzékét elöntötte a ***

63 megkönnyebbülés. Gyengéden ráharapott Raphael alsó ajkára. - Csak meg ne feledkezz erről soha! - A kezét leengedte és játszadozni kezdett a borostyánkővel, amit az arkangyal bal keze gyűrűsujján hordott. Fogaival a férfi állkapcsát kezdte harapdálni. - Te hozzám tartozol, arkangyal, és én vigyázok arra, ami az enyém. * * * Egy óra telt el azóta, hogy Raphael figyelte Elena éjsötét és hajnalpiros szárnyainak a céh irodája felé távolodó képét. Most a figyelmét a vámpír felé fordította, aki a fekete gránitasztal előtt ült egy széken. A remegő, nyöszörgő, gyenge vámpír felé, aki lopni akart egy arkangyaltól. Eltekintve attól, mennyire buta ötlet volt ez, a tény, hogy a vámpír azt hitte, megúszhatja, arra utalt, hogy a tettének mélyebb, rothadó gyökere volt. Raphael pedig még aznap ki akarta irtani ezt a rothadást. - Tudod, mit fogok tenni veled? - kérdezte nyugodt hangon. Az irodája hatalmas, Manhattanre néző ablaka előtt ült. Uralkodása hosszú évszázadai során sokakat megbüntetett vagy kivégzett már, de arra nem számított, hogy az árulás a területe szívében következik be. Ettől a haragja olyan éles lett, mint egy csillogó penge. - Uram, én nem... nem tudtam... - A vámpír szavai értelmetlen hablatyolássá változtak. Raphael hagyta, hogy a férfi beszéljen, amíg talált szavakat. - Mondd el, miért! - parancsolta, és az ablak felé fordult, vadásza szárnyait kémlelte az égen. Ez szokásává vált mostanában. A vámpír szipogott, levegő után kapkodott. - A nő azt mondta, soha nem fog kiderülni. Raphael hirtelen a vámpír felé fordult. -Ki? A férfi ösztönösen a tenyerét kezdte dörzsölni. - Az egyik vezető könyvelő. - Nevet kérek. - Vajon milyen mélyre hatolt ez az árulás? - Oleander Graves. Raphael minden vezető beosztású emberét ismerte. Ilyen nevű nem volt közöttük. - Azt mondta, uram soha nem tudja meg... - A fecsegés folytatódott, amitől Raphaelnek eszébe jutott a kellemetlen feladat, amit végre kellett hajtania. - Olyan szép volt az a nő! Gyenge, gondolta undorodva Raphael. Ennek a vámpírnak soha nem lett volna szabad bekerülnie az Arkangyal-toronyba, de néha még a halhatatlanok is hibáztak. Raphael minden további szó nélkül kiterjesztette az erejét és összeroppantotta a vámpír bordáit, hogy azok átszúrták a belső szerveket. Raphael figyelte, ahogy vér buggyan ki a vámpír száján, és tudta, hogy egy kívülálló számára ez a büntetés kegyetlennek, primitívnek tűnhet. De a kívülállóknak fogalmuk sem volt a vérszomjról, ami olyan sok vámpír elméjében rejtőzött a felszín alatt, és arról, milyen könnyen elszabadulhatnak ezek a lények. A sérülés pedig, amit okozott, egy napon belül elmúlik. A valódi büntetés csak ezután jön. - Egy évtizedre el foglak temetni. Pánik látszott a vámpír szemében, és könyörgés, ami nem lágyíthatta meg Raphael szívét. Mert nem akarta, hogy a Hudson folyó vérvörössé változzon. Arkangyal volt, még akkor is órákon belül úrrá tudott volna lenni a helyzeten, ha a város összes vámpírja egyszerre

64 válik vérengzővé. De ehhez több százat meg kellett volna ölnie azok közül, akiket ők változtattak vámpírrá. - Menj! A vámpír felállt. Átölelte törött bordáit és igyekezett, nehogy összevérezze a ragyogó fehér szőnyeget. Raphael visszafordult az ablak felé. A büntetés igazságos volt, de valószínűleg el fogja venni egy ilyen gyenge vámpírnak az eszét. Ha más büntetést szabok ki rá, akkor felbátorodnának azok, akik el akarnak árulni engem. Önkéntelenül szólította meg Elenát. Raphael? Arra ítéltem, hogy élve ássák el egy koporsó méretű dobozban, mondta a halandó szívű vadászának. Táplálni fogják, hogy életben maradjon, egészséges legyen, de tíz évig abban a dobozban kell maradnia. Döbbenet, aggodalom, fájdalom. Raphael hitvesének érzelmei ökölcsapásokként zuhogtak az arkangyalra. Sajnálom, Raphael. Sajnálom, hogy olyan helyzetbe kényszeritett téged, hogy ilyen döntést kelljen hoznod. Annak ellenére, amit Elena korábban mondott, Raphael arra számított, hogy a lány elborzad attól, amit tett. Mert ez nem emberi büntetés volt. De úgy látszik, megfeledkezett arról, hogy ez az ember túlélte egy szörnyeteg támadását, és megértette, hogy néha nem volt más választás, volt, amit meg kellett tenni. Gyere hozzám, miután beszéltél Sarával. Ölelni szeretnélek. Tizenöt perc múlva az égen egy éjszaka- és hajnalszínű folt villant, ahogy Elena a toronytól nem messze lebukott a felhők közül. Illium jellegzetes szárnyai látszottak mögötte. A kék szárnyú angyal nyíltan vonzódott Raphael vadaszához, az arkangyal pedig elnézte ezt neki. És továbbra is fogja nézni, ameddig Illium meg nem feledkezik arról, hogy Elena egy arkangyal hitvese. Átveszem. Uram. A kék szárnyú angyal irányt váltott és távoldni kezdett. Várj! Ma érkezett egy üzenet a számodra. Szótlan várakozás. A Kolibri látni kívánja a fiát. Csend. Mély csend. Elmegyek hozzá. Ne tedd. Ő jön New Yorkba. Raphael érezte, mennyire megrökönyödött Illium. A Kolibri csak nagyon ritkán hagyta el hegyi otthonát, és akkor is csak a Menedékre ment. Vigyázni fogunk rá, Illium. Emiatt ne aggódj! A Kolibri megszabadította Raphaelt az észveszejtő fájdalomtól, amikor rátalált a réten, ahol Caliane hagyta őt összetörve, megcsonkítva.. Már ezzel is kiérdemelte Raphael hűségét, de Illium anyja ennél sokkal többet tett. Hihetetlen szeretettel bánt a kisfiúval, akinek a világa éppen akkor hullott darabjaira. Alig volt olyan dolog, amit Raphael ne tett volna meg a Kolibriért. Uram, nekem most... Menj! Raphael tudta, hogy Illiumnak időre van szüksége, hogy megeméssze ezt a hírt.

65 Egy hét múlva érkezik. Kilépett a saját erkélyére és váltott a mentális kapcsolatok köze Gyere, Elena! Én ott nem tudok leszállni! Felkenődnék a falra! Raphael majdnem elnevette magát. Nem hitte volna, hogy képes ilyesmire azután az ítélet után, amit meg kellett hoznia. Elkaplak. Az, hogy a lány ezek után nem kérdezett semmi mást, csak irányt változtatott és a karjaiba repült, összetörte Raphael szívét. Majd nyomba újra össze is forrasztotta a darabokat. - Elena! - suttogta a lány hajába, miközben szorosan magához ölelte. Az ő törékeny hitvese, akinek hatalmas akaratereje volt és soha nem adta volna meg magát, most a dereka köré fonta a karját. - Mondd el! - suttogta Elena. És az arkangyal, aki hozzászokott már, hogy ezernyi titkot tartson magában, elmondta.

66 Az árnyékok már megnyúltak, amikor Elena átvágott a réten Raphael... most már a kettejük háza mögött, és a szurdok felé tartott, az erdő túloldalán. Kora délután, miután az erkélyen történt meghitt jelenet melegével a szívében hazatért, a könyvtár weblinkjén keresztül felhívta Samet. - Ellie! - A boldog kisfiú arcán a mosoly fültől fülig szaladt. - Nem feledkeztél meg rólam! - Hogy feledkeztem volna meg? - Elena elnevette magát, amikor látta, hogyan ugrándozik a székén az angyalgyerek, akinek szárnyai túl nagynak tűntek a testéhez képest, és kékesfekete fürtjei a homlokába hullottak az izgága mozdulatoktól. Megkérdezte, hogyan telt a napja. - Apa újra elvitt repülni! Samet egy további hónapra eltiltották a repüléstől az orvosok, ezért az apja kezdte

67 felhordani őt a karjában a levegőbe. Nem lehetett nem észrevenni, mennyire szereti Samet az apja, annak ellenére, hogy az angyal nagyon hallgatag volt. -Jó volt? Lelkes bólogatás volt a válasz. - Ő annyira gyorsan tud menni! Még vagy fél óráig beszélgettek, közben Elena Sam anyjával is váltott néhány szót. A nő haja épp olyan gazdag, kékesfekete volt, mint a fiáé, a szárnyai pedig fehér mintás halványbarnák. Még mindig féltő gonddal érintette meg Samet, de már mosolygott is, és Elena akkor először valóban elhitte, hogy a család helyrejön majd. A fennmaradó időben Elena repülési gyakorlatokat végzett a furcsán nyomott hangulatú Illiummal. Minden feladatnak az volt a célja, hogy megerősítse a lány izmait. Raphael ugyanis korábban egyeztetett Keirrel és arra a következterésre jutott, hogy Elena nem fog tudni függőlegesen felemelkedni a földről, amíg erősebb nem lesz, mint amilyen most. Felszállni enélkül egyszerűen fizikai képtelenség. - A halhatatlanság - suttogta a lánynak Raphael akkor az erkélyen - még nem épült be olyan mélyen a sejtjeidbe. De -tette hozzá gyorsan - figyelembe véve a vadászerődet, lehet, hogy képes leszel megtanulni a felszállásnak egy lebutított módját, ami nem a szárnyaid erején, hanem egyszerű izommunkán alapul. Ez sokkal nehezebb útja a dolognak, és minden egyes felszállás úgy fáj majd, mint a fene, még azután is, hogy Elena megtanulta a technikáját. De Elena nem volt hajlandó tehetetlenül ülni, ha bármit tehetett ez ellen. Lehet, hogy újszülött halhatatlan vagyok, gondolta most, amikor az égen kószáló felhőket nézte, de akkor sem leszek könnyű célpont. Lám csak! Elena szeme előtt feltűntek Raphael csodálatos, kitárt szárnyai. Az arkangyal leszállt a szurdok szélére, szárnyai végén megcsillantak a nap utolsó sugarai. Aznap kora délután ugyanis még a nap is kisütött rövid időre. - Mégy meglátogatni a céh igazgatónőjét és családját? Elena kisimított az arcából egy szökevény hajtincset. - Gyere velem! Az arkangyal nagyot pislantott. - Ők a legjobb barátaid, Elena. Veled szeretnék tölteni a ma estét, egyedül. - Én egyre inkább része leszek a te világodnak. Gyere, légy te is része az enyémnek! - Elena látta a meglepetést Raphael arcán; látta, hogy az angyal nagyon nem számított egy ilyen meghívásra. A teste egy izmokból épült, kemény fal volt, ahogy Elenát közel húzta magához; olyan közel, míg a lány mellei a mellkasához szorultak. - Mit szólna Sara és Deacon? Elena végigsimított a szárnyakon, amelyeket Raphael kitárt előtte. Élvezte, hogy megérintheti az arkangyalt, amikor csak akarja. - Csak nem ijedsz meg egy pár vadásztól, arkangyal? Raphael szemében tökéletes kékség villant, amikor felemelte a pilláit. Még az is lehet, hogy megszakítják veled a kapcsolatot, csak hogy engem ne kelljen az otthonukba engedniük. Nem feledkezhetsz meg arról, mit tettem a Csendesség idején. - Nem. - De volt még valami, amiben Elena egy pillanatra sem kételkedett. - Neked ott a Hetek, nekem pedig a barátaim, akik előbb vágnák le a karjukat, mint hogy engem magamra

68 hagyjanak. Mekkora hűség, gondolta Raphael. Nem hitte volna, hogy a halandók ilyesmire képesek, ha nem ismerte volna Dmit-rit még ember korában... és most Elenát. - Nagyon örülök a meghívásnak - mondta végül. - Legközelebb el fogom fogadni, de ma itt kell maradnom. A halványszürke szemekben kíváncsiság villant. - Mi történik? - Találkozóm van Aodhannal. - Itt, New Yorkban? - Magam is meglepődtem. - Aodhan sokkal jobban szerette a Menedék világtól elzárt környezetét. - Az Arkangyal-toronyban találkozom vele. Elena a füle mögé simított egy újabb hajtincset és az arkangyal szemébe nézett. - Én is beszélni szerettem volna veled. - Mit kívánsz, vámpírvadász? -Többé nincs már szükségem testőrökre. Illium mai trükkje a helikopterrel hatásos volt. Az újságírók, úgy tűnik, vették a lapot. Te vagy a szívem, Elena. Raphael soha nem engedné, hogy a lánnyal bármi történjen. Elena hátrált egy lépést. - Nem tűröm, hogy láncra verj! Raphael átfogta a lány tarkóját, nem hagyta, hogy Elena eltávolodjon tőle. - Elég nagy szabadságot adtam neked így is. Ebben az egyben nem engedek. Elenában felforrt a méreg. - Te nem engedhetsz vagy tilthatsz meg nekem semmit. A hitvesed vagyok, kezelj is úgy! Csakhogy a lány még annyira halandó volt! Még a született angyalok is sérülékenyek százéves korukig, Elena pedig embernek született. A halhatatlanság alig csókolta még meg a vérét, nem ehette be magát mélyen a sejtjeibe. Ezt a vitát nem fogod megnyerni, vámpírvadász. - Rendben. De ezt a vitát mostantól minden áldott nap folytatni fogjuk, amíg jobb belátásra nem térsz, és értelmesen nem kezdesz viselkedni. Elena előtt még senki sem mert ilyen kihívóan beszélni vele. De Elena előtt még senki nem is szerette így, egy vadász lelkének teljes erejével. - Dmitri szerint akkor viselkedtem volna értelmesen, ha az első találkozásunkkor megöltelek volna. Elena összeráncolta a szemöldökét. - Ne próbáld meg elvonni a figyelmemet! - Egy váratlan mozdulattal kiszakította magát Raphael kezéből és lehajolt az apró csomagjáért, amit az arkangyal csak akkor vett észre a lábainál. - Raphael? A férfi meghallotta a komolyságot a lány hangjában, felemelte a tekintetét és mélyen a lány ködként változó szemébe nézett. - Vadász? - Ne nyesd le a szárnyaimat. Az mindkettőnket tönkretenne. Elena ezekkel a zavarbaejtő szavakkal levetette magát a Hudson folyó fölé és elrepült Manhattan irányába. Raphael figyelte és tudta, hogy Illium követni fogja a lányt a céh igazgatónőjének házához, ahol a Hetek egy másik tagja már órák óta őrt állt, nehogy

69 bármilyen meglepetés várja Elenát. Tudta, hogy a hitvesének igaza van. Tudta, hogy a lány soha nem lenne boldog egy kalitkában. De azután, hogy nem egyszer, de kétszer is majdnem elvesztette, nem volt benne biztos, hogy képes lesz szabadon engedni. *** Elena igyekezett kiverni a fejéből a szóváltást és azt, ami mögötte húzódott, miközben simán földet ért Sara és Deacon homokkő homlokzatú háza előtt. Egy pillanattal később a barátnője már húzta is befelé, ahol kellemes meglepetés várta Elenát. - Megvettétek a szomszédos házat! - Kiütötték a két épület szemközti falait és hozzáépítettek az egyik házhoz, hogy bezárják a rést. Biztosan a bontásból nyert anyagokat használták fel a bővítéshez, hogy ne legyen feltűnő az új fal, mert Elena kívülről semmit sem vett észre. De bármilyen csodás is volt ez, nem volt fogható ahhoz, amit a belső térrel csináltak. Az egész első emeletet egyetlen hatalmas, összefüggő nappalivá és abból nyíló konyhává alakították. - Bizony meg - bólintott büszkén Sara, kávészínű bőre szinte ragyogott a boldogságtól. - Most, hogy ilyen jól megy Deacon üzlete, megengedhettük magunknak, szóval úgy döntöttünk, miért ne?! - Rövid szünet. - De ami még fontosabb: azt akartam, hogy a legjobb barátnőm jól érezze magát a házunkban. Elena nagyot nyelt, mert a torka elszorult a sok feltoluló érzelemtől. Letette a táskáját és végigsétált a csillogó parkettán, a navaho indián csomózott szőnyegek között, amelyek tökéletesen illettek a ház földszínű árnyalataihoz. - Sara, ez csodás! - Deacon maga újította fel az egészet. Zoe és én csak szórakoztattuk, meg néha vittünk neki egy-egy szöget és persze felügyeltük a munkát. - Sara boldogan vigyorgott. - Tudom én, hogy a színeket te választottad! - Elena teljesen megnyugodott itt, még a szárnyait is kitárta. - Ez teljesen... - Istenem, Ellie! - nyögött fel egy nagy sóhajtás kíséretében Sara, - Amikor ezt csinálod, mindig úgy érzem, menten elájulok. Elena még mindig kacagott a barátnője arckifejezésén, amikor egy nagy, kemény férfi lépett be a szobába. A szeme sötétzöld volt, a bőre barna, a haja sötét. A karjában pedig egy kislányt tartott. - Deacon! - Elena nagy mosollyal odalépett a férfihoz, elég közel ahhoz, hogy az fél karjával át tudja őt ölelni. Deacon hosszú másodpercekig szorította a lányt, míg végre megszólalt: - Jó látni téged, Elena. - Csendes, egyszerű, de erős szavak. A lány felemelte a fejét, tekintete találkozott a kislányéval, aki szégyenlősen az apja nyakába fúrta az arcát. - Szia, Zoe! - suttogta Elena és elcsodálkozott, mekkorát nőtt a keresztlánya a másfél év alatt, mióta nem látta. Sara odalépett hozzájuk, felemelte az egyik apró kezet és egy puszit nyomott a lánya tenyerébe. - Zoe, ő Ellie néni. Ekkor robbant be a szobába egy hatalmas véreb. Egyenesen Elena felé tartott. - Gyilkos! - A lány hangosan felkacagott, amikor az állat rávetette magát.

70 Legszívesebben agyonszeretgette volna azt a vérebet. Felnézett és meglátta, hogy Zoe halkan kuncog. A karjába akarta kapni a kislányt és puszikkal beborítani a cuki kis pofiját, de tudta, hogy idegen még Zoe számára. Idegen, aki azonban talán le tudja kenyerezni. - Hoztam neked ajándékot - jelentette be, miután Deacon fél kézzel lehúzta róla a kutyát. Az apró szemek, amelyek ugyanolyan feketék voltak, mint Saráé, tágra nyíltak. Még utoljára megvakargatta Gyilkost, amitől a kutya tripla tempóban kezdte csóválni a farkát, majd felemelte a táskáját és elővette belőle a kézzel készített babát, amit a Menedékben vásárolt egy kézművestől. Zoe óvatosan elvette tőle, és másik kezével is elengedte az apját, hogy megsimogathassa a baba dús, göndör haját. - Mit kell mondani, kicsim? Zoe szégyenlősen rebegte: - Köszönöm. - Szívesen - válaszolt Elena, és elővette az angyaltollakat, amelyeket azóta gyűjtögetett, hogy felébredt a kómából. Volt ott elképesztő fehér és arany, ezüstszegélyű kék, éjfél-és hajnalszínű, csillogó szürke, édes barna, hihetetlen kristálytiszta fehér. Zoe-nak elállt a lélegzete. Ámulva nézte Elena kezét, majd a tollakat óvatosan az egyik markába zárta. - Apa! Le! Deacon engedelmeskedett a parancsnak, lehajolt és letette a lányát. Zoe a tollakkal a kezében a dohányzóasztalhoz totyogott, majd szépen sorban kirakta rá a kincseit, hogy egyenként megcsodálhassa őket. Közben szorosan magához szorította a babáját. Gyilkos, akit Deacon a kandalló mellé, küldött, most odaoldalazott és megállt a kedvenc emberi lénye mellett. Deacon erős karjait Sara válla köré zárta, a nő pedig a férje szívére fektette a tenyerét. - Nem készítettél te is valamit Ellie-nek? - Azonnal hozom. - A céh korábbi verőembere nyomott egy puszit a felesége orrára, megborzolta a lánya haját és kisietett a szobából. - Nektek is hoztam ajándékot. A Menedékről. Sőt, találtam egy gyönyörű nyakörvet a szörnyetegeteknek is. Sara megszorította Elena kezét. - A legnagyobb ajándék az, hogy itt vagy. Annyira hiányoztál! Elenának le kellett sütnie a szemét, hogy kipislogja a hirtelen feltoluló érzelmek jelét a szeméből. Sara vér szerint nem volt rokona, de minden más, fontos tekintetben a testvérének tekintette. - Összezörrentem Jeffrey-vel - bukott ki belőle az egyetlen téma, amiről nem tudta kiönteni a lelkét a barátnőjének-a korábbi beszélgetésük alkalmával. - Dühös, amiért a lányokat megtámadták miattam, és még csak nem is hibáztathatom ezért. Sara arca megfeszült. - Ellie, ez... - Most igaza van, Sara. - Elenát elöntötte a bűntudat szinte véresre dörzsölte, mint egy durva kötél. - De ezt le alább megértem. Arról viszont fogalmam sincs, miért akar velem találkozni holnap. - Veled menjek? -Ne. Én... - Ekkor érezte meg, hogy egy apró, puha tenyér kendőzetlen ámulattal

71 megtapogatja a szárnya tollait. - Hello, édesem! - Lenézett arra az imádnivaló arcocskára és eldöntötte, hogy félreteszi a Jeffrey, a gyilkosságok és a Raphael túlzott aggodalma miatt érzett haragját és egyszerűen csak élvezni fogja az időt, amit a barátnőjével és annak családjával tölthet. Azokkal az emberekkel, akik kitárták előtte a szívüket, amikor ő még nem volt más, csak egy riadt kislány remények és otthon nélkül. Vigyázni fogok rád, ígérte némán Zoe-nak, bár a gondolattól, hogy túl fogja élni a barátait, megsajdult a szíve. Rád, és mindenkire, aki utánad jön. Sara családjára. * * * Raphael, miután megtudta, hogy Aodhan megérkezett, végigsuhant Manhattan csillogó fényei felett és leszállt az Arkangyal-toronyban, az irodája széles erkélyén. Az angyal már ott várt rá. Illiummal ellentétben, aki aranyszínű szeme és csodálatos szárnyai ellenére elboldogult a halandók között, Aodhan soha nem tudott volna teljesen beilleszkedni ebbe a világba. Ő olyan volt, mintha csillogó jégből faragták volna, a szárnyai olyan fényesek, hogy szinte sértették a halandók szemét, bőre pedig, mintha fehérarannyal bevont márványból lett volna. Michaéla, aki sorra fogyasztotta el a férfiakat, egyszer azt mondta Aodhanról: szép, de annyira rideg! Persze, szívesen megtartanám, mint egy csillogó ékszert. Nincs a világon hozzá hasonló. De Michaéla csak a felszínt látta. Raphael megállt a korlát nélküli erkély szélén és végignézett a városon. - Mit tudtál meg? Aodhan szorosan összezárta a szárnyait, nehogy hozzáérjen az arkangyalhoz, és mellé lépett. - Nem értem - mondta válasz helyett -, hogy vagy képes itt élni, ahol ennyi élet zsibong körülötted. - Minden szava nagy kíváncsiságról árulkodott. - Sokan azt nem értik, te hogyan kedvelheted a teljes magányt. - Raphael nézte, ahogy egy sor angyal leszáll az alsóbb erkélyekre. Szárnyaik sziluettje élesen kirajzolódott az éjjeli égbolton. - Meglep, hogy meglátogatsz itt, Aodhan. Az angyal nem véletlenül lett a Hetek tagja, de a lelke sérült volt. - Ez... összetett dolog. - Nem sokan értették volna meg Aodhan üldözött, zaklatott tekintetét. - De a vadászod... Ő olyan gyenge, mégis megingathatatlan bátorsággal küzdött az élőhalottak ellen. - Elena bizonyára szórakoztatónak találja majd, hogy ösztönző lehet a számodra. - De a halandó szívű vadász azt is meg fogja érteni, milyen sokat jelent, hogy Aodhan meg teszi ezt a lépést. Aodhan egy hosszú pillanatig csendben maradt. - Keleten - szólalt meg végül. - Naasir és én is úgy véljük az ősöreg a Távol-Keleten alszik. Raphael Galent jelölte ki a Menedékbeli ügyek irányítására, Aodhant és Naasirt pedig megbízta, hogy nyomozzák ki hol alhat az ősöreg, aki akár az ő anyja is lehet. Ilyen korán azonban nem számított eredményre. - Miért? - Jessamytól megtudtam, hogy egy ősöreg ébredése nem néhány napos, sőt nem is néhány hetes folyamat. Akár egy évig is eltarthat. - A pupillájától sugárirányban kifelé repedt

72 kristályra hasonlító szemében ezernyi szilánkra tört a fény. - Mégsem érezte meg a Tanács egyetlen tagja sem. Raphael azonnal megértette, mire célzott az angyal. - Mert az a terület Lijuan árnyékában van. - Ha bárki érzékelt is volna szokatlan jelenségeket az erőviszonyokban, azt Lijuan fejlődésének" a számlájára írták volna. - Kutassatok tovább! - Nagy volt a kísértés, hogy maga is csatlakozzon a keresőkhöz, de azután, hogy olyan sokáig távol volt az Arkangyal-toronytól, nem hagyhatta el újra. Túl sok mohó szem figyelte a területét, és a kutatás akár hetekig is elhúzódhatott, Aodhan meghajtotta a fejét. - Uram. Kitárta a szárnyát, hogy felszálljon, de Raphael a vállára tette a kezét és megállította. Az angyal megmeredt. - Beszélj Sammel! - Raphael tudta, hogy az angyalt démonok kínozzák, ezért elengedte a vállát. - Elena egy tőrt ajándékozott neki. A legenda szerint a markolatban lévő rubin egy alvó sárkánytól származik. Lehet, hogy ez nem jelent semmit... -.de lehet, hogy egy ősöregről tudhatunk meg belőle valamit. - Aodhan szárnyán megcsillant a hold egy eltévedt sugara, amikor az angyal habozott felreppenni. - Uram. Vissza szeretnék térni ebbe a városba. - Biztos vagy benne? - Évszázadokon át voltam gyáva. Többé nem akarok az enni. Raphael ott volt, amikor rátaláltak Aodhanra. Ő vitte karjában, órákig, mire eljutottak a Medikába, Keirhez. - Te nem vagy gyáva, Aodhan. A Hetek tagja vagy. Aodhan hátrapillantott, az irodába, a falakat takaró, széles ébenfa polcok irányába. - Miért nem teszel ki egyet az én tollaim közül is? A szárnyam van olyan különleges, mint Illiumé. Raphael felhúzta a szemöldökét. -Illium egy előadóművész. - Aodhan viszont Jasonhoz hasonlóan jobban szeretett az árnyékban maradni. Ekkor az angyal Raphael szeme láttára kihúzott egy tökéletes, csillogó tollat a szárnyából, a polchoz ment és odatette Illium égkék tolla mellé. Raphael meghajtotta a fejét, amikor Aodhan visszatért hozzá. - Amint ez a küldetésed befejeződik, visszatérsz ide. Manhattan még alig tért magához a sokkból, amit Elena felbukkanása okozott. Ha Aodhan megjelenik, az egész város megbénulhat. De ezzel Raphael később is ráért foglalkozni - Ha Naasirral sikerül leszűkítenetek a keresés területét egy jól körülhatárolt helyszínre, hívjatok és várjatok rám! Egyedül ne közelítsétek meg a helyet! - Ha az anyád az... azt hiszed, gyilkolni fog? - Az anyám egy sötétben leselkedő kísértet, Aodhan. Egy rémálom, ami nem hagy nyugtot és mindig ott van a tudatom mélyén. - Ő pedig az anyja fia volt. Két arkangyal fia, akiken úrrá lett az őrület.

73 Elena csak akkor nyitotta ki a dobozt, amit Deacontól kapott, amikor Zoe már ágyban volt, a felnőttek pedig megvacsoráztak. Ekkor látta meg először a fegyvert, amit Deacon egy szárnyas vadász számára tervezett. - Óóó! - Elena eszét teljesen elvette az öröm. Felemelte fegyvert, ami úgy nézett ki, mint egy módosított íjpuska. Olyan kicsi és könnyű, hogy... - Ezt a lábamra kell kötni? - Igen. - Deacon megfogta a fegyver szíját és felállította Elenát, hogy a combja köré tudja csatolni. - Úgy gondolám, túl macerás lenne, ha a válladon kellene hordanod. Túl közel lenne a szárnyaidhoz és könnyen megsérthetné őket. Elena helyeslően bólintott és tovább vizsgálgatta a fegyvert. - Az egyensúlyomat nem befolyásolja, mert annyira könnyű. De ez mi a csuda? - Kihúzott belőle egy apró, éles, fogas szélű, tárcsaszerű pengét. A szeme elkerekedett. - Ezek a lövedékek? Mint a te fegyveredé? - Azé, amelyik után Elena attól a naptól fogva csorgatta a nyálát, hogy először megpillantotta egy vámpíroktól nyüzsgő szeméttelep közepén. - Bezony! Úgy terveztem, hogy fél kézzel is tudd használni. - Meghúzta a szíjat.

74 Akaszd fel! Elena rácsatolta a biztonsági zárat és tett néhány lépést. - Könnyű, jól hordozható. - Rajtam tesztelte - szólalt meg Sara, aki addigra a kanapéra kuporodott egy tál epres jégkrémmel a kezében. -Én kisebb is vagyok meg gyengébb is, szóval, gondoltam, neked sem lesz gondod vele. Elena végigsimított a fegyveren. Érezte, ahogy a vadászösztönei elégedetten sóhajtanak. - Deacon, gyere ide! - Amikor a férfi közelebb lépett hozzá, Elena felpipiskedett és egy csókot nyomott a szép ajkaira - Csodálatos vagy! - Hé! - kiáltott fel Sara a kanapéról. Meglengette a levegőben a kiskanalat. - Az az enyém! Elena vigyorogva kicsit feljebb húzta a szíjat, miközben Deacon leült a felesége mellé, hogy lopjon Sara fagyijából. A helyzet annyira normális volt, hogy Elena egy pillanatra úgy érezte, mintha soha nem is hagyta volna el New Yorkot, mintha nem kötött volna ki egy arkangyal karjaiban. Ekkor csörrent meg a telefonja. Követte Illiumot a tetthelyre. A fegyver, amit Deacontól kapott, ott lógott a combján. Nagyon figyelt, amikor ereszkedni kezdett: már fáradt volt, és ilyenkor könnyebben hibázott. Márpedig ez most nem a megfelelő idő volt arra, hogy eltörje a lábát vagy a karját. Alatta Manhattan zöld szíve terült el. Sötét volt, csak a régimódi utcai lámpák világították meg a fák között tekergő sétautakat. - Uff! - Nagyot zökkent, amikor földet ért, a térdei is belesajdultak. Elindult a hely felé, ahol már ott állt a Hetek egy másik tagja, lábainál pedig egy felismerhetetlen halom. Méreg, a kibelezett test orrfacsaró szaga, zsigerek... és ez alatt a jégbe mártott violák illata. Elenának felfordult a gyomra, de azért erőt vett magán és megnézte a holttestet. A férfit, a szagából ítélve vámpírt lefejezték, de amennyire Elena meg tudta állapítani, ez utoljára történt. Előtte még kiszaggatta valaki a belső szerveit, majd visszatömte a testébe, csakhogy egyiket sem a helyére. Ez nem volt olyan brutális, mint Urram néhány tette, de az is igaz, hogy az elfajzott arkangyal a holttesteket egyfajta szörnyű műalkotásnak szánta. - Ki ő? - kérdezte a lány Méregtől. A vámpír nemrég még a halál kapujában volt, de ezt a mostani kinézete alapján nem lehetett volna megmondani. A szokásos, fekete alapon fekete mintás öltönyében és a hüllőszemeit teljesen eltakaró napszemüvegben, amit még sötétben is hordott, a férfi úgy nézett ki, mintha egy előkelő divatmagazin lapjáról lépett volna le. - A könyvelő, akit Raphael élve eltemetésre ítélt. Elenának nem kellett megvizsgálnia a holttestet, hogy meg tudja mondani: valaki csúnya játékot űzött itt. - Raphael hol van? Méreg szokatlan módon továbbra is egyenes válaszokat adott. - Ott, ahol ezt a vámpírt ma eltemették volna. Valószínűleg kitervelt gyilkosság volt, ***

75 szóval lehetséges, hogy a gyilkos megfigyelte azt a területet. De ezen a helyen a legbiztosabb, hogy szagot fogsz. - Igen. - A füvön lévő vérnyomok és a letaposott, felsértett pázsit alapján a gyilkos ezen a helyen ölte meg az áldozatát. Ez pedig azt jelentette, hogy a tettes illata erősen érezhető lesz a környéken. Kizárta Méreg vámpíraromáját és újra megérezte a tört jég és a viola illatát... de ekkora pusztítás után nem tudta biztosan megmondani, hogy az áldozaté-e. Összeszorította a gyomrát, óvatosan, a vérfoltokat elkerülve letérdelt és előrehajolt. De nem tudta elérni a holttestet anélkül, hogy bele ne tenyereli volna a vérfoltokba, amelyek pedig bizonyítékul szolgáltak. - Méreg, fogj meg a derekamnál fogva és tarts meg! Egy pillanat múlva már két erős kéz szorította Elena derekát. A lány elfojtotta a késztetést, hogy lerázza magáról az intim érintést. Megbízott Méregben; abban, hogy nem hagyja majd, hogy a holttestre essen. Igen, ez a bizalom nagyon nehezen jött. Előrehajolt, hogy meg tudjon szagolni egy sértetlen darab bőrt. Viola. Jég. És egy vonás a háttérben, amit eddig még nem érzett. Valami könnyed. Gyümölcsös. Görögdinnye? - Kész. A vámpír egy pillanatra szorosabban megmarkolta Elena derekát, és a lány már-már arra gondolt, hogy Méreg megpróbálja elejteni. De egy pillanattal később már a saját lábán állt. - Megvan az illata - mutatott a holttestre -, és a tiédet is kiszűrtem már. Járt még valaki a helyszínen? A vámpír az égre mutatott. - Csak Illium. És ő sem szállt le itt. Jól van, gondolta magában Elena. Ez azt jelenti, hogy a simogató, mérges illatréteg, amit korábban érzett, a gyilkosé volt. Erre koncentrált és nekilátott szétválogatni a különböző vonásokat, hogy még részletesebben megismerje a tettes illatát. Gazdag és édes leanderillat, benne halványan egy oda nem illő, sötét vonásnyi gyanta, az alatt pedig némi lédús, kipattanó piros bogyó. De az uralkodó illat a virágzó leanderé volt, nagyon, de nagyon kábító. Elena már követte is a szagnyomot, miközben még elemezte magában, amit érzett. Alig fogta fel, hogy Méreg ott maradt a test mellett, Illium pedig követte őt a levegőben. A nyom erre-arra kanyargott a Central Parkban, mintha a gyilkos sétált volna egyet a tette után. Az önbizalma alapján ítélve Elena arra számított, hogy elveszti a nyomát, amikor a tóhoz ér, de a vámpír meglepő módon nem ment be a vízbe. Ehelyett az Ötödik sugárúton találta magát, ahol az erős leanderillat hirtelen megszakadt, ebből a vadász biztosan tudta, hogy a gyilkos taxiba szállt. Elena nagyot sóhajtott és magához intette Illiumot. Az angyal egy kék villanásként azonnal földet ért mellette. - A nyom kihűlt. Akár el is vihetsz a másik helyszínre, hátha megfigyelte. Már a Hudson felett repültek, amikor Elenában tudatosult, hogy Raphael birtoka felé tartanak. Azt gondolta, az arkangyal valahol azon túl ásatta volna el a vámpírt, és megrökönyödött, amikor Illium lebukott és földet ért az erdő mellett, ami az arkangyal otthonát Michaela amerikai szállásától elválasztotta. Illium megállt, ő pedig bement az

76 erdőbe. Arkangyal? Tőled kicsit balra, úgy ötven méterre. Raphael a kezét nyújtotta felé, amikor Elena odaért, de a vadász nem fogta meg, csak meredten nézte a koporsó méretű lyukat a földben. - És pontosan mikor akartad elmondani nekem - szólal meg -, hogy a vámpírt az otthonunkban akarod elföldelni? - A vadász megértette, hogy az arkangyalnak uralkodnia kell a vámpírjain, és ennek módja néha könyörtelennel tűnhetett, de ez... Krómszín kék tekintet fúródott az arcába, az arkangyal szemei még a sötétben is csillogtak. - Közel kell tartanom magamhoz, hogy mentálisan meg figyelhessem. - Hány van még? - Elena gyomra felkavarodott. Sokszor sétált már ebben az erdőben. Még az is lehet, hogy rálépet egyre vagy kettőre. - Egy sincsen, vámpírvadász. Raphael jeges hangjától meg kellett volna rémülnie, de túl dühös volt ehhez. - Raphael, tudtad, hogy nem helyes, hogy ezt eltitkolod előlem. Mégis megtetted. Szándékosan. - A férfi arckifejezése nem változott, de Elena tudta, hogy igaza van. - Akkor miért csináltad? - Mert a te szíved egy halandóé. - Kérlelhetetlen kijelentés volt ez. Elena megremegett a szóbeli csapástól. - És az olyan rossz?! - Nem az a kérdés, hogy ez jó vagy rossz. - Acélos, kék, tökéletesen embertelen szemek. - Ez tény. Ez pedig annyira zavart volna, hogy végül nem lettél volna képes itt lakni. Ez tökéletesen igaz volt, és a tényen az sem változtatott, hogy Raphael ilyen könyörtelenül tisztán látta a dolgot. Elenában a düh harcra kelt más, mélyebb érzelmekkel, eltartott vagy fél percig, amíg a lány összeszedte magát. - Szeretnék kérni tőled valamit, arkangyal. - Raphael már nekiadta a szívét, hatalmat adott neki önmaga felett, de Elena eddig még soha nem használta ezt ki. -Mit szeretnél, vámpírvadász? - Annyira formálisan, annyira távolságtartón kérdezte ezt. A lelkében még mindig ott élő gyermek, akit az anyja után az apja is elhagyott, rettegett attól, hogy túlfeszíti a húrt és Raphaelt is eltaszítja magától, de ezt a harcot meg kellett vívnia. - Töröld ezt a büntetésfajtát a könyvekből! Biztosan van sok más módja is a fegyelmezésnek. Raphael egy hosszú pillanatig úgy állt ott, mint egy kőszikla. - Kegyet kérsz tőlem, vámpírvadász? - Nem - válaszolt Elena megfontoltan és határozottan. -Ezt a hitvesedként kérem tőled. Nem lenne érdemes ilyesmivel beszennyezni a kapcsolatunkat. New York arkangyala a kezét a lány nyakára helyezte. Nem fenyegetően, hanem a birtoklás jeleként. - Ilyen gyenge lenne a kapcsolatunk? - Nem. - Elena bármit megtett volna érte... az arkangyalért. - A kapcsolatunk különleges, éppen ezért érdemli meg, hogy megóvjuk a sok szartól, amit az élet hajigál rá. A lány látta, hogy a fémes él visszahúzódik, és a helyébe a déli, hegyi, kék ég

77 árnyalata lép. - Ah, Elena! Mily ékesszóló! - Komolyan mondtam. - A gyomra úgy összeszorult mintha valaki ezernyi csomót kötött volna rá. - Megkérem Dmitrit, hogy találjon ki valami más, megfelelő büntetést. Elena tüdejébe hirtelen áramlott vissza a levegő, amikor megkönnyebbülten fellélegzett. - Biztos vagyok benne, hogy kiötöl valamit. - Dmitri volt az egyik legidősebb vámpír, akivel Elena életében találkozott. Ráadásul igencsak szeretett fájdalmat okozni. - Ami a szagnyomot illeti, itt nincsen semmi. - Nem is számítottam rá igazából. A vámpírt csak később szállították volna ide. Adtam neki időt, hogy elrendezze az ügyeit. - Raphael a hüvelykujjával végigsimított a hitvese verőerén. - Mi az, amit érzek rajtad, Elena? Félelem volt, egy álnok betolakodó, ami elszakíthatta tőle Elenát. A lány felsóhajtott és megrázta a fejét. - Nem miattad van. - Csend. - Miattam. Eléggé felkavarodtak a dolgok. Néha minden feltolul a felszínre... Az arkangyal Elena tarkójára csúsztatta a kezét, magához húzta a lány fejét és mély, kényeztető csókkal zárta le az ajkait. Ez emlékeztette a lányt arra, hogy nem uralják őt többé a rémálmok. Mert ő már egy arkangyalé. Amikor tágra nyílt szemekkel elszakadtak egymástól, a vadász a csóktól nedves ajkaihoz emelte a kezét. - Sukran, arkangyal. - Szívesen, vámpírvadász. - A szárnyával végigsimította a lányét, amikor elindult a ház felé vezető úton. - Ez a gyilkosság üzenet volt a számomra. Nem lehetett más. - A kérdés csak az, ki üzenget. - Elena lába gyökeret vert a földbe. - A gyilkos illatában nagyon jellemző volt a leander. Ez egy növény ugyan, de nagyon erős méreg is egyben. - Neha. * * * A kimerült Elena elment fürdeni, Raphael pedig, bár a gondolat, hogy társul hitveséhez a kádban sokkal csábítóbb volt, a könyvtárszobába ment és felhívta Nehát. A másik arkangyal nem sietett fogadni a hívását. Amikor az arca végre megjelent a képernyőn, kifejezése fagyos volt, mint a sarkvidékek levegője. - Raphael. - Neha haját szoros kontyba fogta, arcán semmiféle mesterséges szépítőszer: tiszta és természetes szépség volt. Ezt a benyomást csak még jobban megerősítette a fehér selyemszári, amit gondosan redőkbe rendezett a vállán. A ragyogó anyagot csak a szélén lévő, vékony mintában felvarrt lapos gyöngyök díszítették. A nyakát tátott szájú, keskeny, fekete, kígyó formájú nyaklánc díszítette. Persze Raphael pontosan tudta, hogy valójában nem nyaklánc. - Neha - szólalt meg Raphael. Figyelte, ahogy egy kobra feltekeredett a női arkangyal karjára. - Tudod, hogy miért ez a beszélgetés. - Elena elmondta Raphaelnek, miközben a kádba ereszkedett, hogy a vámpíroknak különös, megmagyarázhatatlan illatuk lehet, szóval

78 lehetséges, hogy az illatban a méreg vonás nem jelentett semmit. De, ahogy azt Méreg esete ékesen bizonyította, Neha előszeretettel jelölte meg azokat, akiket vámpírrá változtatott. A Kígyók és Mérgek Királynője erre elmosolyodott, arckifejezése azonban éppen olyan hűvös volt, mint a vér, ami kedvenc állatai ereiben csörgedez. - Hiszen ez csak játék, Raphael. Egy halandó talán megpróbált volna Neha lelkiismeretére hatni, megpróbált volna bűntudatot kelteni benne az értelmetlen haláleset, valószínűleg halálesetek miatt, amelyeket mind ő tervezett meg, de Raphael inkább a nő büszkesége akart hatni. - Nem méltó hozzád, Néha, hogy ilyen szánalmas bolondokat küldj. Titus egy ilyen sértés hallatán felrobbant volna, Michaela pedig fújt volna mérgében, de Néha... ő felsóhajtott, felemelte a kezét és két ujjával összeszorította a nyakán lévő kis kígyó száját. Így tartotta, és csak akkor engedte el, amikor az állat már rángatózni kezdett. De a kígyó továbbra a nyakán maradt, - Igazad van - motyogta. - De te részt vettél abban, hogy elvegyetek tőlem valamit, amit szeretek. - Ezért te elvennél valamit, amit én szeretek? - Annyira okos és annyira gonosz, gondolta magában Raphael. Épp olyan, mint a háziállatai, a kígyók. - Biztos vagyok benne, hogy a vadászod nem örül, ha rájön, hogy amikor a tiéd lett, minden szerettét halálos veszélybe sodorta. - Miközben így beismerte, hogy szerepet játszott az iskolában történt gyilkosságokban, lassan simogatni kezdte a kobra csillogó fejét. - Ami pedig a másik esetet illeti... az árulást mindig nehéz megemészteni. A vámpír annyira gyenge volt, nevetségesen könnyű volt megtörni és irányítani. Raphael már el is küldte Dmitrit és Mérget, hogy megbizonyosodjanak róla, Neha nem csempészett-e be még több kígyót a környezetébe. - Miért ölted meg? Neha egy elegáns mozdulattal megrántotta a vállát. - Lehet, hogy tudott valamit, amit nem kellett volna, bár ez most már teljesen érdektelen. Nem volt a leghatékonyabb eszköz számomra, és biztos vagyok benne, hogy a halált megváltásnak tartotta. A büntetését ép elmével nem élte volna túl. Talán így volt. De Raphael biztos volt abban, hogy a vámpír nem akarta volna, hogy a belső szerveit kitépjék a testéből, még mielőtt meghal. - Tudod, hogy amit Anoushka tett, az halálos vétek. -Neha lánya részt vett egy angyalgyermek elleni erőszakban. Ez volt a fajuk egyik legnagyobb tabuja. - Én anya vagyok, Raphael. - Az éles gyász egy pillanata. - Anya voltam. - Most mégis azt akarod, hogy más anyák éljék át ugyanazt a fájdalmat, amit te? - Neha egyike volt a Tízek Tanácsa azon ritka tagjainak, akik értékesnek tartották még a halandó gyermekeket is. Egy lassú, sötét és rideg pillantás, olyan, amely más, alacsonyabb rendű angyalokat bizonnyal megzavart volna. - Azt hiszem, nemsokára az én kis játékaimnál sokkal nagyobb gondjaid is lesznek. Raphael nem válaszolt. Neha elmosolyodott, kinyúlt a kamera látószögéből. Amikor a keze újra megjelent a képernyőn, elegáns, hosszú ujjai között egy fekete orchidea látszott. - Azt hiszem, ez szép adalék volt a részemről. - Végighúzta a fekete szirmokat a kobra

79 bőrén. - Nagy élvezettel fogom nézni, ahogy az anyád felébred. Ugye, jól tudom, hogy ott hagyott téged, sérülten, egy minden lakott helytől távoli réten? Raphael számított rá, hogy a másik arkangyal ezzel fog gúnyolódni, ezért nem reagált a kötekedésére. - Ha meg nem is bocsátom, hogy megsértetted a területemet, nem fogok bosszút állni érte. Mert nemrég vesztetted el a gyermekedet. De ne folytasd a játékaidat! Neha keserűen felnevetett. - Ugyan, mit tennél velem, Raphael? Én már elvesztettem azt, ami a legértékesebb volt a számomra. - Hazugság - mordult Raphael, de megvárta, amíg Neha abbahagyja a nevetést és csak azután adta meg neki a kegyelemdöfést. - Nem szeretnéd elveszíteni a hatalmadat. Neha arcáról egyszerre minden érzelem eltűnt, a vonása megkeményedtek. - Vagy annyira arrogáns, hogy azt gondold, meg tudnád dönteni az uralmamat? - Soha ne feledd, Neha, hogy én voltam az, aki kivégezte Urramot, amikor meg kellett tenni. - Áldozatokkal járt, de Urram elfajzott és valakinek meg kellett állítania a vérengzést. - Soha ne feledd, ki és mi vagyok! India arkangyala hosszú-hosszú pillanatokig állta Raphael tekintetét. - Lehet, hogy a halandód mégsem változtatott meg téged annyira. Raphael erre már nem szólt semmit, csak megszakította a kapcsolatot. De amikor elindult a vadászához, tudta, hogy Neha tévedett. Elena alapvetően megváltoztatta. Vársz rám, habibti? Kérdezte, amikor az elméjével megérintette a lányét és ébren találta a vadászt. Az ágy hideg nélküled. Kitárta a hálószoba ajtaját és ekkor már tudta, hogy soha többé nem lenne képes úgy élni az életét, mint azelőtt, hogy Elenával találkozott. Akkor a szív keménysége erénynek számított, a szeretet pedig gyengeségnek. - Fáradt vagy, Elena? A lány felült az ágyon és hagyta, hogy a takaró lecsússzon a testéről.

80 Elena torka kiszáradt Raphael tekintetétől, úgy érezte, a bőre a mellén egyszerre túl szűk lett. Mélyen, fájón vágyott a férfira, és ezt csak erősítették a nap eseményei, a felkavarodott rejtett félelmek és fájó titkok. Érezni akarta a testén az angyal ajkát, az angyal kezét... de Raphael tekintetében volt valami veszélyes. Nem is hasonlított a dühre, ami miatt az arkangyal hideg lánggal égett az iskolában történtek után, semmi rémisztő nem volt benne... kivéve a legérzékibb szinten. -Nem akarsz idejönni, arkangyal? - kérdezte, amikor Raphael továbbra is csak embertelenül kék tekintetével cirógatta őt, benne azonban a vágy valami forróbbá és sötétebbé alakult. A férfi nekidőlt az ajtónak.

81 - Előbb ki akarom élvezni a látványt. Elena vadász volt, prüdériától mentes, de attól, ahogyan az angyal most nézett rá, a mellbimbói összehúzódtak, a bőre pedig kipirult. - Legalább vedd le az inged! - szólt és a talpát az ágytakaróhoz dörzsölte. - Hogy fair legyen a dolog. - Miért tennék ilyet, amikor az ágyamban egy meztelen vadász áll készen arra, hogy minden kívánságomat teljesítse? Elena összeszorította a lábujjait, mert abban a pillanatban a kifejezés, amit Raphael szemében látott, egy hódítóé volt. Egy olyan férfié, aki megszokta, hogy mások megadják magukat neki. De nem csak ez látszott az arcán: a leghalványabb mosoly bujkált az ajkán, amely Elena testének minden gyönyört okozó pontját ismerte. Az arkangyal válla pedig ernyedt volt, és ez elárulta a lánynak, hogy a hitvestársa játszik vele. Ó, nem minden volt játék. A férfi minden bizonnyal ugyanazt az arrogáns kielégülést érezte, mint bármelyik más hódító egy olyan meztelen nő előtt, aki semmit sem fog megtagadni tőle. Csakhogy ez a hódító elismerte Elena jogát, hogy saját követelései is legyenek. Elena nem vette le a szemét a férfiról, de közben lefelé végigsimította a saját testét, majd vissza felfelé is, és a végén a tenyerébe vette a melleit. A férfi tekintetében folyékony forróság volt, de Raphael nem közelített a lányhoz. - Tovább, Elena! - Ilyen szexuális, követelő és néha irgalmatlan parancsot a vadász csak az ágyban hallott az arkangyaltól. - Mindig ezek a parancsok! - suttogta Elena, miközben masszírozta és csipkedte a mellbimbóit, amelyek keményebb, durvább érintés után sóvárogtak. Ugyanakkor annyira érzékenyek is voltak, hogy Elena félt, a teste darabokra hullhat, ha az angyal akár csak rájuk fekteti erős tenyerét- Mi lenne, ha én akarnék parancsolni az ágyban? - Milyen parancsokat adnál? - kérdezte bensőséges hangon Raphael. Tekintete a lány ajkán csüggött, és a szándék; nem is próbálta meg elrejteni. Csak ezután követte a szemeivel a lány kezét, ami ingerlőén becsúszott a takaró alá. A lány mellei felhevültek az angyal tekintetének érzel csókjától. Elena magába szívta az ajtóban álló csodálatos férfitest látványát. - Azt mondanám, gyere ide - buja nyomatékosításként végighúzta az ujjait a lába között -, hogy megmutassam, mennyire készen állok rád. Aznap este mindkettejüknek mélyen szüksége volt az érintésre, hogy kiégesse a lelkük sötét és hideg részeit, és összefonódhassanak a test evilági táncában. - Szeretem - szólt Raphael -, amikor bűnös dolgokat teszel. - Ez a kijelentés egyben utalás is volt arra, amit egyszer a lány mondott neki. Elenában feléledt az emlék: az angyal farkának bársonyos tapintása a nyelvén. Ettől a combjai megszorultak a keze körül. - Akkor - kérdezte a lány, és közben a másik kezével megmarkolta a lepedőt - miért nem mozdulsz már? Az arkangyal még csak meg sem érintette, de ő már nedves és puha volt a vágytól. - Mert ma este, vámpírvadász, megvannak a magam bűnös tervei. Elenának szó szerint elállt a lélegzete. Az angyal tekintete lejjebb vándorolt, a takaróra, amely a lány ölében feküdt. Akárki is mondhatta volna a parancsot, annyira egyenes, annyira férfias volt az a tekintet. Elena zihálva levegőt vett és egyik kezével lefelé kezdte tolni a takarót, a combja tetejéig,

82 ahol az még mindig elrejtette őt az angyal szeme elől. Ekkor megállt. Elena! A lány megrázta a fejét. - Le az inggel! - Egy lánynak keményen kell játszania, ha egy arkangyallal táncol. Raphael ellökte magát az ajtótól és elkezdte kigombolni az ingét. Az ujjai gyorsan és hatékonyan dolgoztak, ennek látványától Elena szájában összeszaladt a nyál. Azok az ujjak tökéletesen ismerték az ő testét, érintették már finom gyengédséggel és sötét birtoklási vággyal is. Aznap este, ahogy nézte, hogy Raphael lerázza magáról a ruhát és felvont szemöldökkel ránéz, tudta, hogy melyikben lesz része. Te jó ég, milyen szép volt az a férfi! A mellkasa és a válla nehéz izmokkal épített, a bőre aranyló; csábította a lány száját, kezét. De nem ebben állapodtak meg. Elena tehát elvette az ujját vágytól csúszós húsától, majd a melle elé húzta a lábát, mielőtt a takarót végigcsúsztatta felfelé a combján és leejtette a bokájára. - Tessék. Az arkangyal összefűzte a karját a mellkasán. - Lábakat le! Elena megrázta a fejét, szeme pedig megállt a férfi nadrágjának feszülő büszke erekcióján. Apró, belső izmok szorultak össze a testében. - Kérek valamit cserébe. - Nem. Elena ellenkezni akart a nyers visszautasítással, de Raphael ekkor odalépett hozzá és megfogta a tarkóját. A szája, a halálos száj, amely ismerte Elenát, egy pillanat múlva már a lány szájára tapadt. A lány felemelte a karját és megmarkolta a férfi derekát, amikor az fölé hajolt. Felsóhajtott, amikor Raphael a másik kezét leeresztette és átfogta vele a lány mellét. Magabiztos mozdulat volt, kifejezte, hogy a lány az övé és ő ezt tudja is. Ujjai szorításából sütött a birtoklási vágy. A bőre éppen annyira volt érdes, hogy az szinte kínozza Elena mellbimbóit. A lány ekkor vette észre, hogy közben kinyújtotta a lábait. - Gondolom, most azt hiszed, nyertél - suttogta rekedten. Raphael a két melle közé helyezett tenyerével hátrafelé lefektette a lányt az ágyra. Elenának talán ellenkeznie kellett volna, de ekkor már csak arra vágyott, hogy a férfi rajta feküdjön, benne legyen, hogy érezze, ahogy Raphael farka keményen és követelve szétválasztja szenvedélytől duzzadt, nedves húsát. - Ezt a csatát igen. - Raphael hosszú másodpercekig csak állt a lány felett, élvezte a hitvesének látványát. Elena teste egy harcosé volt: erős, vékony és izmos. Kívánatos minden érzéke számára. A szemek, amelyek visszanéztek rá, homályosak voltak a vágytól. A lány ajkán egy olyan nő mosolya ült, aki tudta, hogy a partnere ki fogja elégíteni. Elena egyik lábát felhúzva, epekedve, forrón, felizgulva feküdt az ágyon. Majd átfordult a hasára, különleges szárnyait két oldalt kitárta. Raphael nem állította meg, hanem lovaglóülésben rátelepedett a lány térdhajlatára, kisimította a hátáról a selymes hajfürtöket és az ujjait végighúzta Elena gerincének vonalán. A lány megremegett. - Arkangyal. Raphael szerette hallani, ahogy Elena ezt mondja, a rekedt hang már önmagában kéj

83 volt a számára. Előrehajolt, a tenyerével megtámaszkodott Elena feje mellett két oldalon, és megcsókolta a vadász tarkóját. Érezte, ahogy Elena alsóteste felemelkedik és nekiszorul az övének. Raphael tovább csókolta a lány hátát, közben az ujjait végighúzta Elena szárnyának érzékeny belső szélén. Ettől Elena légzése egyre szaggatottabbá vált, testének apró rándulásai egyre sürgetőbbé, vágyának illata pedig megtöltötte a levegőt. Raphael farka megrándult, de az arkangyal még nem végzett. A nyelve körkörös simításaival kényeztette a lány hátának alját, majd felemelkedett és így szólt: - Eljött az első bűnös dolog ideje. A kezét a lány csípője alá csúsztatta és felemelte Elena testét. - Ilyen helyzetben nem! - Elena hangja olyan volt, mintha nem kapna levegőt, de közben engedett az arkangyal néma parancsának, térdre emelkedett, megtámaszkodott a könyökén és széttárta a combjait. Raphael nem tudott ellenállni, mindkét kezét a lány combjának belső, érzékeny oldalára csúsztatta. Hallotta, ahogy Elenából a kéj egy végletekig nőies hangja szakad fel. Ebben a testhelyzetben a lány teljesen kitárulkozott előtte, buja, duzzadt redőinek látványa tiszta, erotikus csábítás volt. Figyelmeztetés nélkül a lányra tapasztotta a száját. Elena megugrott volna, de az angyal szorosan tartotta combjait. Elenán vad rándulás szaladt át, amikor az arkangyal először megízlelte a testét. Raphaelnek szüksége volt erre, szüksége volt Elenára. Sok erejét elvette ez a nap, de most már nem volt más, csak ő és a hitvese. Akit nem riasztott el az, hogy megtudta, milyen kegyetlen döntéseket kell Raphaelnek meghoznia, ha nem akarja, hogy a Hudson folyó vize vérvörössé változzon. Akinek a haragja erős ostorként csattant az arkangyalon, de aki ennek ellenére visszatért a karjaiba. - Raphael, kérlek! - Érzéki könyörgés. Az arkangyal felemelte a lányról a száját és egy ujjával ingerelni kezdte Elena nedves forróságát. Ettől a lány megmarkolta a lepedőt, a szívverése felgyorsult... de Elena vadász volt, harcos. Egy váratlan mozdulattal elhúzódott a férfitól és kecsesen, hogy közben a szárnya a férfi felett villant egy pillanatra, átfordult a hátára. Első dolga az volt, hogy kisimítsa az arcából a haját. Második, hogy feltérdeljen és egy csókban rabul ejtse az arkangyal ajkát. Az a csók a női birtoklási vágyról szólt, amit Elena nem is akart elrejteni. Raphael kihasználta az alkalmat, hogy kényeztesse Elena dús kebleit és a mellbimbói érzékeny csúcsát. De ellenállt, amikor a lány le akarta fektetni a hátára. - Nem, vámpírvadász, ma nem. - Még soha senki ne szerette őt olyan zabolátlanul, mint ahogy a vadász élvezte a testét. Abban a pillanatban, hogy a lány a kezét, a száját a testéhez érintette volna, ő elveszett volna, és aznap valami másra vágyott. - Én akarok gyönyört okozni neked. - Úgy érted, kínozni akarsz. - A lágy panasz ellenére Elena hátradőlt, hagyta, hogy az angyal fölé hajoljon és simogassa a vállától a melléig, onnan a csípőjéig. Az arkangyal megcsípte Elena mellbimbóját, a hüvelykujjával dörzsölte a kulcscsontját, az ajkával cirógatta a csípője hajlatát. Majd újrakezdte. A lány ajka csóktól nedves csábítás volt, a nyakán lüktető ér meghívás arra, hogy szívja, megjelölje a bőrét, a férfi csípője köré font lába kecses kísértés. Amikor Elena felemelte a testét és nekifeszült az ő testének, Raphael nekilökte ruhával borított alsótestét a lánynak. Ó! Raphael nadrágjának súrolása, a cipzárja nyomása arra késztette Elenát, hogy

84 belevájja körmeit az arkangyal vállába. - Sajgok érted! - suttogta, a vágya egy tátongó seb a szívében. Raphael abbahagyta a lassú simogatást, hogy kisimítsa a lány homlokából az izzadságtól nedves hajtincseket. - A tiéd vagyok, Elena. Mindig. - Az arkangyal csókja sötét bizonyíték volt erre. A lány levegő után kapkodott tőle, a hitvese íze minden sejtjét átjárta. -Most! - - Nem. - Raphael oldalra fordult és az ujjait becsúsztatta Elena lábai közé. Odaszorította őket a lány csiklójához, amitől a vadász hangosan felkiáltott. - Szólj - suttogta az arkangyal, miközben az ujját végigcsúsztatta Elena testének remegő húsa között a teste síkos bejáratáig -, ha túl gyorsan haladok! - Te - zihált a lány, miközben szorította az arkangyal vállát és érezte, hogy Raphael két ujjával határozottan behatol testébe - játszol velem! Raphael lassan szétnyitotta a lány testébe szorosan beágyazott ujjait, ettől Elena apró, belső izmai összerándultak... de az arkangyal megállt, mielőtt átlendítette volna Elenát a kielégülésbe, megtartotta őt a vékony határvonalon. - Nem játszom. - Az ujjai összezártak, majd újra szétnyíltak. - De van előnye is a türelemnek. Gyorsan, erősen kihúzta az ujjait, majd újra belökte őket Raphael! Elena megmarkolta az arkangyal felkarját és körözni kezdett a csípőjével, kényszerítve Raphaelt, hogy fejezze be, de az arkangyal visszatért a lassú mozdulataihoz. Még aközben is így folytatta, hogy a fejét Elena testére hajtotta, a szájába szívta a lány mellbimbóját és ráérős kéjjel ízlelgette. Elena teljes teste a határon lebegett. - Pokoli kedvedben vagy ma! Raphael ajka mosolyra húzódott a lány mellbimbóján, majd egy nedves cuppanással eleresztette, hogy csókolgatni kezdje a bőrt körülötte. - Élvezni akarom a hitvesemet, te pedig hagyod, hogy megtegyem. Elena belemarkolt a férfi hajába és felemelte Raphael fejét. - A hitvesed egy tőrt tart a matrac alatt és használni is fogja, ha nem elégíted ki őt most, azonnal. Raphael elmosolyodott. Szikrázó, sugárzó volt a mosolya. Elena olyan ritkán látott ilyet a hitvestársán, hogy most nagyot dobbant a szíve. Az enyém, gondolta. Az enyém vagy. A mosoly még szélesebbre húzódott. Igen. Elena csak ekkor eszmélt rá, hogy elküldte a gondolatot az arkangyalnak. Az pedig, hogy Raphael egy pillanatig sem habozott a válasszal, eloltotta benne a pusztító, rút lángot, ami korábban fellobbant benne: a magány és a kitaszítottság fájdalmas visszhangját. Elena tudta, hogy ez vissza fog térni, mert a seb, ami okozta, túl mély. De ez a férfi, az ő arkangyala szorosan tartotta őt és az ő birtoklási vágya pajzsot vont köré. - Miért mosolyogsz? - kérdezte Elena, és a saját ajka is felfelé görbült. - Mert itt van az ágyamban a vadászom. Szoros... - Két ingerlő lökés az ujjaival. - Forró... - Fogak Elena állkapcsán. - Nedves. - Raphael lehajtotta a fejét és nagy odafigyeléssel kényeztetni kezdte Elena másik mellbimbóját is. A mély, hosszú rántások visszhangját Elena

85 a felsőteste alsó részein is érezte. Megvonaglott, megszorította az arkangyal ujjait. Válaszul az arkangyal felemelte a hüvelykujját, megsimogatta vele a lányt, majd végre dörzsölni kezdte a csiklója lüktető, forró pontját, ami, ezt tudta, az őrületig fokozta Elenában a kéjt. Közel volt. Annyira közel. Raphael felemelte az ujját. - Soha többé nem szoplak le! - nyögött zihálva a lány. Raphael nevetett. Még ha szépen kérlek, akkor sem? És ezzel gyors ritmusban kezdte mozgatni az ujjait, miközben keményen a szájába szívta a lány mellbimbóját. Majd a fogaival is ráharapott. Az orgazmus olyan erővel rázta meg Elenát, hogy nemcsak csillagokat, de egész csillagképeket látott fehérarany fénnyel ragyogni. Mennyei érzés volt, és teljesen megsemmisítő. Amikor végre fel tudta emelni elnehezült pilláit meglátta, ahogy Raphael veti le a maradék ruháit. Az arkangyal szépsége újra szíven ütötte. Raphael teste hatalmas és veszélyes volt, a farka erős és vastag. A szemei olyan élénkkékek, mint a reggeli égbolt a hegyek felett. A szárnyai páratlanul szélesek, amelyek egyetlen erőfeszítéssel a felhők fölé tudták vinni. Elena nézte, ahogy Raphael megmarkolja a farkát és meg rántja egyszer, kétszer. A férfi testé felparázslott. Ezúttal, amikor Elena hívogatan kitárta felé a karját, Raphael vele ment. Nem játszott tovább, nem beszélt többet. Az arkangyal kitárta a lány combjait és egyetlen erős, forró lökéssel elfoglalta Elenát. Pompás forrósággal hatolt át az előző orgazmus erejétől már duzzadt húsán. - A szádat! - szólt és csókolni kezdte Elenát, miközben a farka követelő ritmusban járt ki és be a testében. Ettől Elenán dús, sötét forróság ömlött végig. A kéj ősi volt, zsigeri tömény. A lábujjai összeszorultak tőle, a melle megfeszült lábai közötti, érzékeny hús újra megtelt vérrel. Soha nem adta még át magát ennyire senkinek, és soha nem birtokolta még őt így senki. Az orgazmusa lassabban jött, tovább tartott és erősebben megrázta. De ezúttal érezte az arkangyal kéjének parazsát is, hallotta, ahogy Raphael szárnya egy csapódással kitárul felettük, amikor a férfi hátának izmai megfeszülnek és összerándulnak. A gondolatai szétforgácsolódtak.

86 Aznap éjjel csak gyönyört érzett, a rémálmok nem támadtak rá. Ettől függetlenül másnap reggel továbbra sem volt kedve Jeffrey-vel találkozni. Ugyan mikor van ehhez kedvem? - morgott magában, amikor földet ért a Central Park keleti oldalán álló, fémkerítéssel védett csinos belvárosi ház előtt. Arra számított, hogy a találkozó az apja irodájában, a Deveraux Vállalatcsoport épületében lesz, de egy órával azelőtt kapott egy üzenetet, amelyben ide irányították. Nagyon szép otthon volt, épp olyan elegáns és finom, mint Jeffrey második felesége. A ház körüli apró zöld terület elrendezése (ez hatalmas luxusnak számít New York városában) kecsesen tökéletes volt, mégsem hatott túl komolynak. Elena nem tudott belekötni Gwendolyn ízlésébe, pedig szívesen tette volna, mert a lelke mélyén neheztelt a nőre, amiért elfoglalta Marguerite helyét Jeffrey mellett. Persze Elena anyja már fel sem ismerte volna a férjét, Jeffrey annyira megváltozott. Szóval ez igazából nem is számított már. Elenának ez a felismerés kavargott a fejében, miközben felsétált a három alacsony

87 márványlépcsőn és becsöngetett az apja otthonába. Oda, ahová őt eddig soha nem hívták meg, ahol soha nem látták szívesen. A csengő hangja visszhangzott a házban, mintha az teljesen üres lett volna. Eltelt egy perc, kettő, és még mindig nem hallatszott léptek zaja. Elena könnyen el tudta képzelni az apjáról, hogy elmegy otthonról és lógva hagyja őt, ezért megfordult és elindult lefelé. Ekkor nyílt a bejárati ajtó. A lány hátrapillantott a válla felett és már készítette a csípős megjegyzést, amikor megpillantotta az előkelő szépség, az apjánál húsz évvel fiatalabb nő nyugodt, kék szemeit. Jeffrey egy ősszel vette őt feleségül, amíg Elena egy bentlakásos iskolában volt. - Gwendolyn - szólította meg őt Elena udvariasan, ahogy Marguerite még kiskorában belésulykolta. Az évek során egyszer-kétszer összefutott már Jeffrey új feleségével, de egyikük sem vette a fáradságot, hogy a hűvös udvariasságon túl megpróbálja elmélyíteni a kapcsolatukat. - Elena. Gyere be! Elena legalább annak örült, hogy a nő, úgy tűnik, nem akarja minden áron a teljes nevén szólítani. Belépett a házba, és közben észrevette, hogy Gwendolyn szándékosan nem néz a szárnyaira. - Arra számítottam, egy szobalány nyit ajtót szólt. Végignézett a hosszú előcsarnokon. A falak mentén apró, megvilágított vitrinek sorakoztak, bennük pedig kétségtelenül megfizethetetlen műtárgyak. - Ez családi ügy - válaszolt Gwendolyn, és közben idegesen tépkedte smaragdzöld blúzának a szélét. Elena a homlokát ráncolta. Nem is annyira a szavak miatt, hanem a másik nő önkéntelen mozdulatainak láttán. Gwendolyn volt ugyanis a legfegyelmezettebb ember, akivel valaha találkozott. Most pedig, hogy jobban megnézte, látta az árnyékokat a szeme alatt: lilás foltokat a krémszínű, tiszta bőrön. - Mi baj van? - kérdezte és megértette, hogy ezúttal talán egyáltalán nem az apja hatalmi játszmái miatt kellett idejönnie. Gwendolyn egy pillantással végignézett a folyosón, majd közelebb lépett a lányhoz. -Tudom, hogy nem tekinted őket a testvéreidnek -mondta halk, de jelentékteljes hangon -, de kérlek, állj ki a kislányomért! Elena meg akarta kérdezni, hogy mi a fene folyik itt, ám ekkor a folyosó végén kinyílt egy ajtó, és egy pillanattal később Jeffrey is megjelent. Szénfekete, kék hajszálcsíkos szövetnadrágban volt és fehér ingben. A gallérja nem volt begombolva. Elena ennél kevésbé formálisan öltözve még nem látta az apját, legalábbis felnőttkorában. Azelőtt... A lányban felrémlettek az álmai. Látta maga előtt a festékfoltos férfit, aki nevetve a magasba dobja és elkapja őt egy napsütéses nyári délutánon. Érezte a frissen nyírt fű, a fagylalt és a hamburger illatát. Ez a vér előtt, a halál előtt volt. A csend előtt... és a falon ringó árnyék előtt. Erőt vett magán és elfojtotta a megsemmisítő erejű emlékeket. Egyenesen az apja szemébe nézett, aki állta a tekintetét fémkeretes szemüvege lencséinek pajzsa mögött. - Miért vagyok itt, Jeffrey? - kérdezte. Tudta jól, hogy Gwendolyn most már egy szót sem fog szólni. Látta már, hogyan viselkednek ők ketten a nyilvánosság előtt és tudta, ki a főnök. Ez a házassága nem is hasonlított az előzőhöz, amelyben a felesége éppen annyiszor ugratta Jeffrey-t, mint amennyiszer megcsókolta. A felesége, akinek testét életben hagyta

88 ugyan, a lelkét viszont megölte a sorozatgyilkos, aki Elena miatt jött a családjukhoz. Emiatt a bűntudat miatt vált ólommá Elena lába és maradt védtelen ő maga az apjával szemben, emiatt volt kiszolgáltatva a kiütéssel végződő összecsapásoknak. Az apjával való találkozásai mindig így értek véget. - Örülök, hogy valamennyire azért még emlékszel, milyen kötelességei vannak egy embernek a családjával szemben - szólalt meg Jeffrey szokásos, pengeéles hanghordozásával. - Bizonyára sokkal fontosabb látogatásokat kellett megejtened, mióta visszatértél a városba. A bűntudatot erős és vad harag söpörte el Elenában. - Igen. Azokat látogattam meg, akik törődtek velem, miután te az utcára tettél - vágott vissza és örült, amikor látta, hogy az apja arca megrándul. - De nem feltételezem, hogy te megérted az effajta hűséget. Nem is tudta, mit várt. Hogy az apja annyira megrökönyödik majd a szárnyai láttán, hogy ledobja a jeges álarcát? Hogy mostantól csodálni fogja őt? Ha igen, akkor nagyobb bolond volt, mint képzelte. - Jeffrey! - szólalt meg mézédes hangon Gwendolyn. A férfi összeszorította a fogát, szemei dühösen villantak vékony szemüvegkeret mögött, de csak kurtán bólintott. - Gyere a dolgozószobámba. A lányok? - A kérdést már a feleségéhez intézte. - Amy szobájában. Rájuk parancsoltam, hogy ne jöjjenek le. Jeffrey nyakán megfeszültek az inak, miközben a dolgozószobájába lépett. Elena lassú léptekkel követte és közben a felszín alatt zajló dolgokat próbálta meg értelmezni. Lehet, hogy tévedett Gwendolynnal kapcsolatban? Tényleg úgy tűnt, mintha a nő megcsillantotta volna a hatalmát. Elgondolkozott ezen, és amikor felnézett, egy tágas szobában találta magát. A falakat súlyos mahagóni könyvespolcok borították, rajtuk bőrkötéses kötetek sorakoztak. A tér közepén egy nagy, ugyanolyan fából készült íróasztal állt. De még így is volt hely a mély karosszékeknek, amelyek oldalt, az üvegajtó mellett álltak. Ez nemcsak hogy férfias szoba volt, de női kéznek nyoma sem látszott rajta sehol. Klikk. A zár kattanása, ahogy Gwendolyn elfordította a kulcsot, nagyon hangosnak tűnt a teljes csendben. Elenának több helyre volt szüksége. Az üvegajtóhoz lépett és kinyitotta. Nekidőlt az ajtófélfának, egyik szárnyát kidugta a hűvös, tavaszi szélbe, a másikat pedig a szoba érzelmi hűvösségében tartotta. Jeffrey a szoba másik végében állt, hátát egy könyvespolcnak vetette, karját összefonta. - Szóval angyal vagy. - Ha megint arra kérsz, hogy csináljak magamból kurvát a kedvedért, attól tartok, most sem fogsz nagyobb sikerrel járni, mint legutóbb - csattant fel Elena. A nyugalma szertefoszlott az apja ítélkező pillantásától. Jeffrey szája körül fehér csíkok jelentek meg. - A lányom vagy. Illene, hogy ne a céheden keresztül tudjam csak meg, élsz-e még. - Ugyan, kérlek - nevetett fel keserűen Elena. Mit érdekelt az téged, hogy élek-e vagy sem? - A tíz év alatt Jeffrey egyszer sem kérdezte meg, mi van Elenával. Még akkor sem, amikor a lány súlyosan megsérült egy vadászaton és hetekig kórházban feküdt. - Csak mondd el, miért vagyok itt, hogy minél gyorsabban folytathassam a saját életemet. Gwendolyn válaszolt neki. Elena soha nem tudta volna elképzelni, hogy Jeffrey

89 tökéletes, társasági hölgy feleségét olyan testtartásban lássa, ahogy a nő most ott állt az ajtó előtt. - Evelynről van szó - mondta csendesen, de határozottan - Ő olyan, mint te. - Nem - mordult fel Jeffrey. - Hagyd ezt abba! - fordult a férje felé Gwendolyn. - Attól, hogy tagadod, a tény tény marad. Elena már nem hallotta Jeffrey válaszát a fejében támad zúgástól. Megpróbálta megérteni, mit jelent az, amit Gwendolyn az imént mondott neki. - Mint én? Hogy érted ezt? - Nem akart elhamarkodott következtetéseket levonni. Gwendolyn összepréselte az ajkát és ökölbe szorította a kezét. Így állt és nézte a férjét. Azután, amikor Jeffrey nen szólalt meg, a fekete hajú nő Elenához fordult. - Született vadász - jelentette ki. - A kicsi lányom vadásznak született. Elena összeesett volna, ha nem támaszkodik az ajtófélfának. Úgy érezte, mintha valaki hatalmas ütést mért volna rá. El sem tudta hinni, amit hall. - Ez lehetetlen. - A született vadászok, akiknek születésiktől fogva megvan a képességük, hogy szagnyom után kövessék a vámpírokat, nagyon ritkák. Habár a képesség örökletes, családi vonás. De Elena mindig is abban a hitben élt, hogy az anyja oldaláról származik. - Teszteltük - vakkantott Jeffrey. - Harrison és néhány barátja segítségével. Evelyn követni tudta őket. Harrison vámpír volt, Elena sógora. Egyetlen vértestvérének, Marguerite életben maradt lányának, Bethnek a férje. Az, hogy Evelyn tudta követni a nyomát... -Te... - suttogta Elena és az apjára meredt. - Ezt tőled örököltük. És Jeffrey tudta ezt, értette meg a lány, amikor látta a megnevezhetetlen érzelem villanását az apja szemében. Végig tudta, miközben megvetette Elenát alantas, embertelen" foglalkozása miatt. Végig tudta, hogy az ő vére miatt van. Jeffrey halántékán rángani kezdett egy izom. A bőre megfeszült arisztokratikus csontjain. - Ennek semmi helye ebben a beszélgetésben. Elena nevetett. Keményen és szaggatottan. Nem tudott mást tenni. - Te álszent! Jeffrey felé kapta a fejét. - Hallgass, Elieanora! Az apáddal beszélsz! Az egészben az volt a pokoli, hogy Elena a lelke mélyén még mindig az a kislány volt, aki imádta az apját és engedelmeskedni akart neki. A vadász legyűrte ezt a késztetést, és éppen vissza akart vágni az apjának, amikor a tekintete Gwendolynra tévedt. A nő teljesen megtörtnek tűnt, és Elena ráébredt, hogy abban a pillanatban nem az apja iránt érzett haragja a legfontosabb dolog. Az ott volt már egy évtizede, ott lesz később is. - Különleges kiképzésre van szüksége - szólt Gwendolynhoz fordulva. - Anélkül nem fog tudni összpontosítani, figyelni. - A levegőben terjengő illatok zavaros özöne komoly hatással lehet egy született vadászra, főként egy olyan, vámpírokkal teli városban, mint NewYork. Elenának magának kellett megtanulnia kizárni ezt a sok zajt", mielőtt elég idős lett ahhoz, hogy szülői beleegyezés nélkül jelentkezzen a Vámpírvadász Céh akadémiájára. De ez magányos, fájdalmas és nehéz út volt. És Evelynnek nem kellett ezen követnie őt. - Be kell adnotok őt a Céhakadémiá... - Nem! - Jeffrey hangja kemény volt a sok visszafojtott dühtől. - Nem hagyom, hogy

90 még egy lányomat megfertőzze az a hely! - Az a hely egy iskola. - Elena keményen küzdött, hogy visszatartsa az indulatát, ami erőszakosan feszült a lány tudata falának. - Erre szakosodott tanárokkal. - Evelyn soha nem lesz vadász! - Mert már az, te szemét! - ordított fel Elena. Az értelmes felnőtt eltűnt a gyermekkorának visszhangjaiban. - És ha nem vigyázol, őt éppen úgy fogod elveszíteni, ahogy engem! Ez talált. Elena látta. Saját magáért már nem harcolt volna, de Evelyn kedvéért tovább küzdött, kihasználva a pillanatnyi előnyét. - Senki sem döntheti el, hogy vadász akar-e lenni vagy sem. Ez része a testünknek és a lelkünknek. Ha most megkérdeznéd Evelynt, minden bizonnyal téged választana. - Majd hozzátette, mielőtt Jeffrey ráugorhatott volna erre a kijelentésére: - És megőrülne. Ha nem néhány éven, akkor egy évtizeden belül. - A vadászat kényszere a született vadász vérében lüktetett és elemészthette az embert, ha az nem enged neki. Gwendolyn röviden felsikított. - Jeffrey, én nem fogom elveszteni a gyermekemet! Lehet, hogy te képes vagy eltaszítani magadtól a lányodat, de én nem! - Elenához fordult. - Tudnál nekem információkat küldeni az akadémiáról? Esetleg... beszélnél Eve-vel? Elenát megrázta az anyai szeretet ereje, ami a hűvös és fegyelmezett Gwendolynt anyaoroszlánná változtatta. Bólintott. - Kint leszek a kertben, ha le akarjátok hozni őt hozzám. Így is tett, kilépett az üvegajtón át a kis hátsó udvarba és vett egy mély levegőt. A Central Parkhoz ilyen közel a hűvös szélben érezte a fenyők, a víz és a lovak illatát. Az alatt pedig a város állandó moraját, a füst- és fémvonásokat, az emberiség lenyomatát. Megdörzsölte a szemét, de megdermedt, amikor megérezte, hogy Jeffrey megáll a háta mögött az ajtóban. -Lehetséges, hogy a vámpírt, aki az iskolában meggyilkolta a két lányt, Evelyn vonzotta oda? A kérdés hallatán Elena ereiben meghűlt a vér. Mert ez azt jelentette, hogy Jeffrey tudta. Tudta, hogy Slater Patalis Elena miatt tört be a kis családjukba. A lelke mélyén, ahol az elveszett, sérült kislány, a valamikori önmaga élt, azt remélte, hogy az apja nem tud erről. Mert akkor lett volna még halvány esély arra, hogy valamikor újra rendes kapcsolat lesz kettejük között. De így... - Nem - suttogta rekedt hangon. - Elkaptuk a vámpírt aki megölte Betsyt és Celiát. Nem volt olyan, mint Slater. - Ezt a nevet nem ejtjük ki a szánkon, Elieanora. - Olyan kemények voltak ezek a szavak, mint az acél. - Megértetted?! Elena ezúttal az apja felé fordult. - Igen. - Teljesen érthető volt, hogy Jeffrey el akarja felejteni azt a szörnyet. Amit nem tudott megérteni, az az volt, hogy a szörnnyel együtt a lányait és a feleségét is el akarta felejteni. - Evelynt a lehető leggyorsabban ki kell képezni. A képességei védelmet nyújtanak majd neki a támadások ellen. - Szünetet tartott és hátra akarta simítani a haját. Megfeledkezett róla, hogy copfba fogta. - Amynek is meg kellene tanulnia az alapvető önvédelmi technikákat. - Mert miattad célpontokká váltak. Elena megrándult, de nem adta meg magát.

91 -Ők a te lányaid, Jeffrey - suttogta. Visszaütött, mert Jeffrey-vel szemben nem volt képes másként viselkedni. Így működött kettejük között a sértések és visszavágások örök köre. - Hacsak nem tértél jó útra, nem egy versenytársad szeretné a kezei közé kaparintani a gyermekeidet. Jeffrey kinyitotta a száját, majd szótlanul becsukta. Egy pillanattal később Evelyn furakodott át az apja mellett. Nem jutott messzire, mielőtt a férfi a vállára tette a kezét és meg állította a kislányt. - Evelyn. A tízéves gyerek, akinek szemei a felette magasodó ember szemeire hasonlítottak, felemelte a fejét. - Igen, apám? - Soha ne felejtsd el, hogy ki vagy. Egy Deveraux. Elena meg akarta jegyezni, hogy efelől semmi kétség sem lehet, hiszen a vadászképességek az ő vonalán öröklődnek, de visszafogta magát, amikor látta, a magabiztosság álarca mögött mennyire izgul a kislány. - Gyere, Eve - mondta inkább. - Beszélgessünk! * * * Raphael a Staten-sziget felett, a levegőben találkozott Jason-nel. Vastag, fehér felhőtakaró húzódott a lábuk alatt. - Azt hittem, már nem vagy a területen. - Raphael kémmesterének útban kellett volna lennie Európa felé. - Adódott egy váratlan megbeszélésem. - Jason nem fejtette ezt ki bővebben, Raphael pedig nem kérdezősködött. Nem sok hasznát vette volna Jasonnek, ha a kém nem végezte volna önállóan a munkáját. Akárcsak a Hetek többi tagja, ő sem kötelességből szolgálta az arkangyalt, hanem szabad elhatározásából. - Ma hajnalban visszatértem a toronyba, hogy magammal vigyek valamit, és jó, hogy így tettem. Kiderítettem a nőnek a nevét, aki meggyilkolta a vámpírodat tegnap. Belladonnának hívja magát, de használja az Oleander Graves nevet is. A név nem volt meglepetés Raphael számára, mint ahogy a gyilkos neme sem. A női vámpírok éppen olyan kegyetlenek tudtak lenni, mint a férfiak. Az azonban váratlan volt, hogy Jason ilyen gyorsan felfedte a tettes kilétét. - Hogyan derítetted ki? Jason megfeszítette a szél ellen a szárnyait. - Elena az illat alapján igazolni tudja majd, de Néha bérgyilkosa nem olyan okos, mint amilyennek képzeli magát Tett néhány meggondolatlan kijelentést az Erotique táncosai előtt, ami alapján gyerekjáték volt összefüggésbe hozni őt a gyilkosságokkal. Raphael felvonta a szemöldökét. - Nem tudtam, hogy te az Erotique-ba jársz. - Ez a magas rangú vámpírok kedvelt helye volt, a táncosai és háziasszonyai okosak és jártasak a társasági élet szabályaiban. - Illium - magyarázta meg egyetlen szóval az angyal. - Ő járt ott, miután Méregnek segített megvizsgálni a tetthelyet. Látta, amikor ma reggel megérkeztem és megkért, hogy segítsek neki megerősíteni a gyanúját. Sikerült megtudnom azt is, hol tartózkodik most a nő. - Elmondta a címet.

92 Raphael megjegyezte ezt magának, majd félretette Neha vámpírjának a problémáját. Most, hogy megtalálták, már nagyon könnyű lesz elbánni vele. - Mit tudsz Illiumról? - Lehet, hogy a látogatása az Erotique-ban semmit sem jelentett. Talán csak el akarta terelni a figyelmét a Kolibri látogatásának híréről. De a kék angyal nagyon vonzódott a halandókhoz, és ennek tudatában kérdés volt, nincs-e valami sokkal veszélyesebb dolog a háttérben. - Nincs okod aggodalomra - vágta rá Jason. - Galen figyelmeztetett volna minket. Ebben Raphael egyetértett. A két angyal már sok évszázada közeli barátságban volt egymással. - És miattad, Jason? Ki fog figyelmeztetni, ha miattad kell aggódnom?

93 A kémmester fordult a levegőben, a napfény egyenesen a tetoválására tűzött. A megkapó minták olyan elhivatottságról árulkodtak, ami jóval erősebb volt a fájdalomnál. - Én, uram. És akkor kivégzel, ahogy megígérted, amikor a Hetek tagja lettem. Raphael Jason szemébe nézett. - Megígértem és meg is fogom tartani a szavam, ha szükség lesz rá. De egyelőre jobban szeretném, ha életben maradnál. Te vagy a Tanácsban a legjobb kémmester. Jason ajkai halvány mosolyra húzódtak. Ez nagyon ritka látvány volt. - Mind meg is próbáltak felbérelni. Különösen Favashi és Charisemnon. - Nem is számítottam másra. - De Raphael tudta, hogy Jason soha nem árulná el őt. Az angyal egy vérrel áztatott mezőn esküdött neki hűséget. Nem Jason vére volt, a pengéje azonban ázott benne. És a kardja következő áldozata ő maga lett volna, ha Raphael közbe nem lép. Az ilyen fekete tűzben kovácsolt kapcsolatok nem törnek meg egykönnyen. Raphael visszatért az aktuális témára. - Szólni fogok Elenának az illatról. - Ha az ösztöneit követte volna, meg akarta volna

94 védeni a lányt az élet kegyetlen oldalától, de Elena született vadász volt. Ne merészelj visszatartani attól, hogy az lehessek, aki vagyok! Ne merészelj! Elena gyenge volt és nem tudott repülni, amikor ezt mondta, de az arkangyal emlékezett a szemére. Tudta azzal, ha átlépi a határt, ha megtagadja a hitvesének ezt a kérését, azzal megtöri őt. Tudta, hogy képes lenne ekkora kegyetlenségre, de azt is, hogy ha Elenát összezúzná, ő maga is megtörne. - Uram - törte meg a merengését Jason. - Még egy oka van annak, hogy visszatértem a városba. Megkértél, hogy figyeljek, hallok-e másik arkangyalról, aki szokatlanul viselkedik. Raphaelnek eszébe jutott a harag vörös felhője, ami teljesen elborította az elméjét és majdnem az eszét is elvette. - Kicsoda? - Astaad - nevezte meg Jason a csendes-óceáni szigetvilág arkangyalát. Éppen ekkor egy széllökés suhintotta meg őket bal oldalról. - Az ő udvarába nehéz kémeket juttatni. Az emberei a maguk módján éppen olyan hűségesek hozza, mint hozzád a Hetek. Raphael önkéntelenül is a szélhez igazította a szárnyait és el sem mozdult a helyéről. -Az uralkodása úgy változik, mint a széljárás: hol nagylelkű, hol pedig véreskezű. -De az asszonyokat mindig is megbecsülte. Astaad háreme a világ leggyönyörűbb vámpírasszonyaiból állt, Astaad pedig védelmezte és kényeztette őket. Híres volt erről. És az, hogy Jason ezt megemlítette, csak egyet jelenthetett. - Tett valamit az asszonyaival. Jason bólintott, fekete haja kékes fénnyel csillant. - Az ügynök, akit az udvarába sikerült bejuttatnom, egy alacsonyrendű szolgáló csak, de kihallgatta a hárem szolgálóit, akik azt beszélték, Astaad majdnem péppé verte az egyik kedvenc ágyasát. - Astaad ezt a becsületén esett csorbának tartaná. - Raphael újra felidézte, hogyan végezte ki Ignatiust. Ha Astaadot ugyanolyan düh kerítette hatalmába, mint őt, akkor az ágyasnak szerencséje volt, hogy életben maradt. - Tartsd szemmel a helyzetet! Amint bármi újat megtudsz, azonnal üzenj! Miután Raphael elvált Jasontől, Manhattan felé vette az irányt. Elég alacsonyan repült ahhoz, hogy lássa a többi angyalt, amint a dolgukat végezték, suhantak a felhőkarcolók csillogó üvege és acélja felett. A nap fényesen ragyogott aznap, a város pedig úgy sziporkázott a kápráztató fényben, mint a csiszolt gyémánt. Nem csoda, hogy a Tanács többi tagja irigy pillantásokat vetett feléje. Ők azonban nem értették meg: ahhoz, hogy valaki uralkodjon e felett a város felett, meg kellett becsülnie a benne lakó embereket is. Arkangyal. Raphael a hang irányába fordította a fejét, amiben érezte a tavasz csókját és az acél csengését. Meglátta Elena távolról is könnyen felismerhető hajának csillogását, aki a torony felöl közeledett hozzá lassú, széles szárnycsapásokkal. Néhány hónapja ébredt csak fel még, de máris erősen és kecsesen repült. Gyere, vámpírvadász! Elena irányt váltott és követte Raphaelt a felhőkarcolók és az East River sodró vize felett, egy kisebb bérház lapos teteje felé. Raphael leszállt a tetőterasz közepén csillogó, kék úszó medence mellett, megfordult és figyelte, ahogy Elena fékező rövid szárnycsapásokkal, simán földet ért nem messze tőle. Szárnyainak vége a leszálló nap aranyszínével csillogott. - Gyakoroltad a leszállást.

95 - Illium nem hagyta, hogy abbahagyjam, amíg tíz próbálkozásból kilencszer nem sikerült simán leszállnom. És muszáj volt gyorsan végeznem, mert Montgomery friss barackpitét hozott ki nekünk! - A lány igyekezett jókedvűnek tűnni, de viccelődése nem tudta elfedni a szemében tükröződő fájdalmat. A férfi ereiben harag áramlott szét, rideg és könyörtelen érzés, aminek hatása alatt a fájdalom és halál teljesen elfogadható dolognak tűnt. - Mit mondott neked az apád? Elena hátrasimította a haját, majd ellépkedett a cserepes növények mellett, leguggolt a medence szélén és nem is figyelve oda, hogy mit csinál, belemártotta az ujját a vízbe. -Semmit. Csak... a szokásos hülyeségeket. - Ezután mindent elmesélt hitvestársának a legfiatalabb féltestvéréről. A hangjában harag lobogott. - Ezzel rohadtul lezúgott a magas lóról a nagy erkölcsi elveivel együtt. - Az apád olyan embernek tűnik, aki soha nem vallaná be, hogy tévedett. - Nem, Jeffrey Deveraux-nak mindig, minden áron győznie kellett. Elena felállt és lerázta az ujjáról a vizet. - Igen. - Ekkor a lány valami olyasmit tett, amire Raphael nem számított: odalépett hozzá és a mellkasába fúrta az arcát. Bizalom, gondolta magában a férfi, miközben óvó karjai közé zárta Elenát. Óriási bizalom jele volt az, amit a lány most tett. - Van számodra egy megbízatásom, vámpírvadász - szólt. Egyik kezével simogatni kezdte hitvese fakó, selyemfényű haját, kibontotta a lány copfját. - Jó. - Egy nyers kijelentés. - Lehet, hogy a vámpír, aki tegnap vért ontott, ebben az épületben van. Vadásznod kell. Érezte, hogy a karjai között nyugvó testet furcsa energia járja át. Kisvártatva Elena eltolta magát tőle és már indult is a lépcsőházi lejáró felé. - Az illat erős volt és különleges. Nagyon könnyen rá fogok találni, ha a pasas a környéken van. Vagy korábban itt volt. A nő, javította ki Raphael a vadászt. Eszébe jutott, hogyan tesztelte Elena képességeit két vámpírral, akit nem sokkal azelőtt változtattak azzá. Elenát megrázta a két remegő, állati külsejű lény látványa, de a feladatot így is tökéletesen teljesítette. A gyilkos, akit Neha küldött, nő. - Gondolhattam volna. - A lány kitárta az ajtót, de megállt. - Ez a hely túl szűk a szárnyaknak. Nem lenne okos húzás beszorulni oda. De nincs is szükség rá. A virágzó leander illatát innen is szinte tapintani tudom. Annyira erős, hogy nem is kérdés, a tettes az épületben van-e. - Nem lesz nehéz kiugrasztani innen - jelentette ki Raphael, amikor azonban lerepült, hogy benézzen a vámpír lakásának ablakán, leállította a vadászatot. Meghalt. Valaki egy hurokkal megfojtotta. Bár biztos vagyok benne, hogy a nyakában lévő kötélről kiderül, hogy valójában egy kígyó. Elena szárnyra kapott és leereszkedett az arkangyal mellé Neha úgy döntött, hogy eltakarítja a szemetét. Úgy tűnik. Dmitri majd gondoskodik róla, hogy elszállítsák a testet. Ha már elvitték, még egyszer ellenőrizni szeretném itt a szagnyomot. Csak a biztonság

96 kedvéért. Elena lebukott a levegőből, majd újra felemelkedett. Kisimította az arcába tapadt hajtincseket. Félszegségükben is kecses mozdulataiból egyértelműen látszott, milyen hatalmas lehetőségek rejlenek benne és milyen jó repülővé válik majd Elena. Van időd vívni velem? Hiányolod Galent? Az a szemét nagyon jó. De te gonoszabb vagy, amikor olyan a kedved. Raphael egyáltalán nem volt biztos benne, hogy örül ennek. Soha nem lennék képes bántani téged. Persze, hogy nem. Elrepültek egy fiatal, szőke angyal mellett, aki a torony egyik alsóbb erkélyének széléről lógatta a lábát. Elena integetett a fiúnak. Az vigyorgott és visszaintegetett. De neked nem is kell aggódnod, hogy egy arkangyal angyaltüzet küld rád, ha csak egy kék folt is lesz a bőrömön. Mi vívhatunk teljes lendülettel, és nekem tényleg szükségem van egy-két full contact összecsapásra, szabályok nélkül. Elena volt az egyetlen, aki így beszélt vele. Az egyetlen, aki mellett az arkangyal fiatalabbnak érezte magát, mint ezer éve bármikor. Otthon fogunk edzeni. Kikerültek egy angyalcsoportot, akik az Arkangyal-toronyba készültek éppen leszállni, elkanyarodtak a Hudson folyó felé. Azután pedig, folytatta az angyal, amikor a víz fölé értek, fizethetsz az edződnek a legősibb módon. A lány felsőtestében melegség kavarodott fel az érzéki parancs hallatán. Éppen valami csípős válasszal akart előrukkolni, amikor hirtelen széllökés tépett a szárnyába és letaszította az égből, az egyik pillanatról a másikra viharosan hullámzó folyó habjai közé. Raphael! A mentális segélykiáltás ösztönösen fakadt az elméjéből, annak ellenére, hogy az érzékeit hirtelen édes, egzotikus illat csavarta körül és kezdte fojtogatni, Ekkor eső és szél érzése tört be az elméjébe egy tomboló vihar erejével és félresöpört minden más gondolatot. Bocsáss meg, Elena! Azzal Raphael átvette a lány felett az irányítást. Elfordította a testét, ahogyan Elena magától soha nem tette volna. Így ki tudta tárni a szárnyait és megtartotta a testét a levegőben, kicsivel azelőtt, hogy a víznek csapódott volna. Egy másodperccel ezután az elméje újra a sajátja volt. Az egész olyan gyorsan történt, hogy Elena semmit sem érzett, csak a testében lüktető adrenalint. Most pedig egyensúlyba hozta és kifújta magát. Ekkor jutott eszébe, amit Raphael az első találkozásuk alkalmával mondott neki. Megparancsolhatnám neked, hogy a földön kúszva kövess. Tényleg azt akarod, hogy négykézlábra kényszerítselek? - Azt hittem, már nem vagy képes ilyesmire - suttogta maga elé Elena, de tudta, hogy az arkangyal elméje kapcsolatban maradt az övével. - Azt hittem, már vannak pajzsaim az elmém körül. Vannak. De figyelned kell, hogy fenntartsd őket. Ha pánikba esel, tárva-nyitva hagyod az elméd. - A francba! - De Raphaelnek igaza volt. Valóban pánikba esett. A repülés még mindig új volt a számára, a félelem zuhanástól pedig annyira ősi, zsigeri reakció, hogy aközben egyetlen értelmes gondolat sem maradt meg az agyában. Az arkangyal leereszkedett Elena mellé, az alacsonyabb repülési magasságba, amit a lány sokktól feszülő izmaivá még így is alig tudott megtartani. Végig mellette repült, amíg Elena haza nem vergődött. A lány számára egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre zökkenve leszállt a hálószobájuk ablaka előtt a földre. Raphael egy pillanattal később lebukott előtte és

97 a lány felkarjánál fogva megtartotta remegő testét. - Köszi - szólt Elena, amikor a férfi elengedte. Lehajolt és a kezét a combjára támasztotta. - Nem csak ezért. - Félnézett. A korábbiért is. Az arkangyal szemében meglepetés látszott. - Azt hittem, dühös leszel. - Nem vagyok hülye. Makacs igen, de hülye nem. - Ki húzta magát és fújt egy nagyot. - Nagyon nem szeretem, hogy még mindig ennyire sérülékeny vagyok veled szemben, de az igazság az, hogy ez nem fog egyik napról a másikra megváltozni. - Egy arkangyalt fogadott szeretőjének és tudta, mekkora a különbség kettejük ereje között. - Tudod, hogy egy átlagos helyzetben az utolsó csepp véremig harcolnék, ha bemásznál a fejembe és megpróbálnál elnyomni az akaratomat. De ez, a folyó felett - a szíve már az emléktől is gyorsabban kezdett verni - egyáltalán nem volt átlagos helyzet. Ekkor egy széllökés zúdult rájuk, letépte Elena utolsó szavait az ajkáról és belekapott a szárnyaiba, mintha le akarná szaggatni azokat. Raphael a testével védte meg a lányt, megölelte és a szárnyait maguk köré hajlította. A szél újra és újra beléjük tépett. Érzed? A kérdéstől Elena megdermedt. A szél... egy illatot hordott feléjük. Gyenge, alig érezhető illatot. És olyan különlegeset, hogy Elena nem tudta megállapítani, mi az. Csak annyit tudott, hogy ugyanezt érezte egy pillanattal azelőtt, hogy a szárnyai kifordultak a folyó felett. Mi ez? Egy ritka fekete orchidea, ami csak az Amazonas dzsungeleinek mélyén nő. A lány megborzongott. Szóval valóban ő az? Úgy tűnik. Amikor az utolsó, metsző széllökés is elült, Elena felnézett. Kisimította az éjsötét fürtöket az arkangyala homlokából és meglátta a férfi arcának hihetetlen, férfias szépségét, ami könnyekre fakaszthatta volna bármelyik halandót. - Még nem nagyon erős - jegyezte meg. - Nem. De úgy tűnik, felfedezte a hitvesemet. - Azta, de lassú vagyok ma! - A Hudson feletti széllökés nem véletlen volt, hanem egy felé kilőtt nyíl, ami miatt a vízbe kellett volna csapódnia és össze kellett volna törnie a csontjait. - Szóval tudatánál van? Raphael megrázta a fejét. - Megkértem Jessamyt, hogy végezzen egy kis kutatást a számomra. - Az említett angyal volt a fajának krónikása, minden titkok tudója, az angyalok történelmének letéteményese... és a legkedvesebb angyal, akivel Elena valaha is találkozott. - Gyere, odabent megbeszéljük. Beléptek a házba és a könyvtárszoba felé indultak. Ez a terem mindig is vonzotta a kíváncsi természetű lányt. Amikor először belépett ide, csak a faltól falig húzódó, telepakolt könyvespolcokat, a bal oldali kandallót és az ablak alatt álló csodaszép asztalt és székeket vette észre. De ahogy a többi angyali szobának, ennek a teremnek is magas mennyezete volt, ez pedig maga volt a műalkotás: a fagerendákat aprólékos figyelemmel faragta meg a művész, közéjük pedig sötétebb faberakásokat épített, a metszetek tökéletesen illettek egymáshoz.

98 - Aodhan? - Nem - válaszolt Raphael és követte Elena tekintetét. -Ezt egy ember készítette, egy művész, a szakmájának mestere. - Lenyűgöző. - Elena elképzelte, milyen büszke lehetett az az ember, hogy ilyen szobát alkothatott az arkangyal számára. Raphael végigsimított a lány haján, az érintése szokatlanul gyengéd volt. - Arkangyal? - Sokkal erősebb vagyok most, mint akkor voltam, amikor Caliane eltűnt. - Szavai mögött érezni lehetett a fájdalmas emléket, a fájdalmat, ami azóta is kísértette. - De attól még a fia vagyok, Elena. Több ezer és ezer évvel fiatalabb nála. Elena megrázta a fejét. - Urramnál is fiatalabb voltál, mégis legyőzted. - Anyám jóval felette áll Urramnak, de még Lijuannak is. -Raphael szavaitól Elenának végigfutott a hátán a hideg. -Több tízezer évet élt már arkangyalként. Elképzelni sem lehet, mivé lett mostanra. Elena a pusztításra gondolt, amit Lijuan végzett Pekingben, a füstre és a halálszagra, ami állítólag még mindig ott lebeg a kráter felett, azon a helyen, ahol azelőtt egy élő, pezsgő nagyváros állt. A félelem a szívébe mélyesztette a karmait, de a lány nem volt hajlandó átengedni magát az érzésnek. A szerelem, amit az arkangyal iránt érzett, sokkal erősebb volt, mint bármilyen elképzelt fenyegetés. - De ő sem tudja, hogy te mivé váltál. A férfi arckifejezése nem változott, de Elena tudta, hogy meghallotta. - Jessamy szerint anyám most valószínűleg egy félálomhoz hasonló állapotban van. Félig eszméleténél van, vagy valami ehhez hasonló elmeállapotban, de igazából nincs tudatában a tetteknek, amiket elkövet. - Lehet, hogy azt hiszi, ez az egész csak egy álom? Az arkangyal összezárta az ujjait Elena tarkója körül és magához húzta a lányt. - Igen. - A csókja több volt, mint veszélyes. De nem azért jöttünk ide, hogy Caliane-ról beszéljünk. Elena a férfi kemény állkapcsához szorította az ajkát. A várakozás és az izgalom kiégette belőle a zuhanás félelmének utolsó maradványait is. - Ideje megizzadni!

99 Egy órával később Elena sokkal több volt, mint csak izzadt. Raphael megadta neki a teljes erőbedobásos küzdelmet, amire vágyott. - Tudod, mi az, ami igazán bosszant? kérdezte, miközben kezét a térdére támasztva állt meggörnyedve az arkangyallal szemben, a kör alakú küzdőtér ellentétes oldalán. A félmeztelen Raphael mellkasán izzadságréteg csillogott. Az arkangyal hátrasimította a haját. - Elég a beszédből! - parancsolta. - Fel! Elena kivicsorította a fogát. - Az, hogy te még csak nem is zihálsz, én meg úgy érzem magam, mint aki megverekedett egy egész vámpírfalkával - De azért kihúzta magát, mert ha megtanulja, hogyan állja meg a helyét Raphaellel szemben akár csak egy másodpercig is, akkor a legtöbb angyallal és vámpírral szemben már jó esélyei lesznek. A férfi figyelmeztetés nélkül támadott, gyors suhanással vetette magát a lányra. Elena elugrott előle és keményen a földre zuhant. Galen korábbi leckéiből már tudta, hogyan tud

100 úgy esni, hogy ne bénán, a szárnyaira érkezzen, most mégis megzúzódtak a zöld pázsiton, amikor az arkangyal ráugrott a lányra és a földhöz szegezte. -Erre Galen nem tanított meg - lihegte Elena Raphael súlya alatt, miközben az arkangyal a feje felett lefogta a karját. -Mire? - Forróság sugárzott Raphael testéből, a szeme pedig úgy szikrázott, ahogy Elena azt eddig csak az ágyban látta. Nem tudott ellenállni, felemelte a testét, amennyire tudta, és megcsókolta a férfit, nyelvével megízlelte a Raphael testében lüktető, férfias erőt. - Amit a szárnyaddal csinálsz. Válasz helyett Raphael a lábával széttárta Elena lábait. A póz hirtelen jóval intimebb lett a kelleténél. Raphael - korholta suttogva az angyalt Elena. - Lehet, hogy Montgomery figyel. - Ő soha nem tenne ilyen illetlenséget. - Forró, nedves csókot nyomott a lány nyakára. - A szárnyakkal? Elena visszaerőltette az agyát a korábbi kerékvágásba. - Te használod őket. Nekem Galen azt tanította, hogy zárjam össze, hogy ne legyenek útban és meg ne sértsem a tőrrel vagy a rövid karddal. Te viszont egyensúlyozol velük, sőt néha még fel is emelkedsz, hogy kitérj a támadás útjából. - Még soha nem látott senkit ilyen halálosan, mégis kecsen mozogni. Galen más stílusú harcos volt: brutálisabb, nyersebb, erőteljesebb mozdulatokkal küzdött. Újabb csók, amiben ezúttal a fogak is játszottak. A lány szisszent és össze akarta kulcsolni a lábát a férfi teste körül, amikor Raphael felállt róla és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse. - Galen azt tanította meg neked, ami a túléléshez szükséges - magyarázta Raphael, mikor Elena újra talpon volt. Olyan technikákra kellett összpontosítania, amikről tudta, hogy képes leszel megtanulni az alatt a rövid idő alatt, ami Lijuan báljáig az edzésre maradt. Elena felemelte a kezét és újra összefogta copfba a haját. - Gondoltam. Felteszem, hogy sokkal több idő kell, amíg úgy tudom használni a szárnyaimat, mint te. - Ezen a szinten - mondta Raphael, miközben a kör túlsó végébe sétált és felvette a két rövid tőrt, amit a lány korábban odakészített - a szárnyaid csak akadályoznak. Elena a markolatánál elkapta a két fegyvert, amit az arkangyal odadobott neki, és figyelte, hogy Raphael két sokkal kisebb kést vesz magához. - Előnyt akarsz adni nekem? Mosoly jelent meg a férfi arcán, amiben ott volt az önteltség nyoma is. - Te, Elena, még csak egy újszülött vagy fegyverekkel. A két kezébe vette a késeket és az ellenfelére meredt. - Nem lenne fair, ha ilyen gyorsan újra letepernélek. Elena küzdőállásba helyezkedett, szárnyát a hátához szorította. - Akkor gyere, angyalfiú! - A tekintetét azonban nem vette le Raphael válláról, hogy rögtön lássa, ha egy izom megfeszül rajta. Egy másodperc múlva a testük és az acél már vad, veszélyes táncot járt. Elenának eddig soha nem volt alkalma igazából küzdeni Raphaellel. Soha nem szórakozott még ilyen jól. Az arkangyal jó volt. Jobb, mint jó. Nem, mintha ez meglepő lenne, gondolta a lány, miközben egyik pengéjével hárította az angyalét, a másikkal pedig szúrt felé, de ő elhúzódott előle. A Hetek egyik tagja sem esküdött volna hűséget egy arkangyalnak, akinek a képességeit a harcmezőn nem tisztelik. Vas illata csapta meg Elena orrát.

101 - Állj! - szólt az arkangyal. - A francba! - Elena leengedte a kezét és a bal karján lévő, hajszálvékony karcolásra nézett. - Éles helyzetben most elvesztettem volna a karom? Raphael látta Elena arcán az utálkozó kifejezést, de nem tudta elnyomni az apró, büszke mosolyt, ami megjelent a szája sarkában. A lány haja egy harcos gyakorlatiasságával szigorúan hátra volt fogva, testén izzadság csillogott, az izomzata kecses és ruganyos. Ez az ő hitvese. - Ez taktikai hiba volt - jegyezte meg. Tudta, hogy a lány idővel legyőzhetetlenné válhat azokkal a tőrökkel. Csak időre van szüksége, hogy belenőjön a halhatatlanságba, és további szakértő tanácsokra. - Kockázatot vállaltál, amikor a bal oldalon leengedted a fedezéked, mert azt gondoltad, nem tudok olyan gyorsan fordulni. De soha ne becsüld le egy angyal sőt, akár egy vámpír képességeit! - Még nincs fél éve, hogy Elena halhatatlanná változott. Az, hogy a vadászösztönei és -ereje a felszínre törtek és már így is hihetetlenül jó volt, nem jelentette azt, hogy el lehetett hanyagolni az edzését. Épp ellenkezőleg: emiatt csak még jobban kellett őt hajtani. Elena felemelte a tőreit. - Még egy tust! - Rajta! Az acél pendülése, az izzadt, síkos testek csusszanása, az ebben tomboló élet: mindez felvillanyozta Raphaelt. Persze a Hetek tagjaival is vívott időről időre, de azok mind gyakorlatias edzések voltak, azzal a meghatározott céllal, hogy Raphael fizikai képességeit szinten tartsák. Elena azonban úgy harcolt, mintha a lényének része lenne, és annyira élvezte, hogy az öröm Raphaelre is átragadt, míg már a bőre alatt lüktetett. Akkor ő fog megölni téged. Halandóvá tesz. Ezt Lijuan mondta Raphaelnek Elenáról. De Lijuan semmit sem tudott, gondolta az arkangyal, miközben elhajolt az egyik rövid kard felé surranó éle elől, s kését Elena spagetti pántos felsőjének pántja alá csúsztatta és egyetlen rántással elvágta a szalagot. Mert lehet, hogy most lassabban gyógyult és könnyebben sérült, de Raphael úgy érezte, él. Sokkal inkább élő volt, mint Lijuan bármikor. Mert Kína arkangyala megölte azt az embert, aki őt halandóbbá tehette volna. Elena nem törődött a levágott pánttal. Hátraugrott és eldobta mindkét pengéjét. Raphaelt ez a húzás meglepte, hátrahajolt. A szárnyai a földnek csapódtak, az egyik tőr egy centire suhant csak el a feje mellett, a másik azonban súrolta az arcát, mielőtt az angyal háta mögött beleállt a talajba. - A francba, Raphael! - Elena már ott állt előtte és az arcát a két tenyere közé szorította, mielőtt Raphael megjegyezhette volna, mennyire nem jó ötlet eldobálni a fegyvereket. - Te nem sérülhetsz meg! Csak ezért használunk valódi fegyvereket. Egy örökkévalóság óta először Raphael nem talált szavakat, annyira meglepődött. Nem a lány szavaitól, hanem a keze gyengédségétől és a szemében lángoló aggodalomtól. Arkangyal volt, ezerszer súlyosabban megsérült már, és azt is alig vette észre. Eddig azonban nem volt mellette egy napfénnyel csókolt bőrű lány viharos szürke szemekkel, hogy leszidja, amiért sebet merészelt kapni. - Figyelsz te rám?! Komolyan meg is sebesíthettelek volna! Raphael megrázta magát, hogy megszabaduljon az ámulattól és válaszolhasson a lánynak, a ki nem mondott kérdésre is.

102 - Háríthattam volna a pengét az erőmmel, de az nem lett volna fair ebben a küzdelemben. És ez nem is hasonlít ahhoz, amikor meglőttél, Elena. Akkor veszélyt jelentettem rád nézve. Elena a fény felé fordította az angyal arcának sebzett oldalát és lábujjhegyre állt, hogy megvizsgálja a sebet. - Sokkal mélyebb, mint azok a szúnyogcsípések, amiket tőled kaptam, ha hibáztam. Raphael mindkét kését egy kezébe fogta, a másikkal pedig átfogta Elena arcát. - Ez kisebb sérülés nekem, mint neked egy szúnyogcsípés. Ne aggódj, Elena, még nem kell másik hitves után nézned. - Ezzel még csak ne is viccelődj! - De a lány megnyugodott. A kezét csípőre vágva állt meg az arkangyala előtt. -Különben milyen voltam? - Eldobtad a fegyveredet. Ezt biztosan nem Galentől tanultad. - Majdnem legyőztél. Azért csináltam, hogy időt nyerjek és előhúzhassam a késeimet. Vagy egy igazi harcban a fegyveremet. - Elena a Raphael bal szárnyán lévő sebhelyre pillantott, egyértelművé téve, hogy az angyalszárnyak roncsolására tervezett pisztolyra gondol. Raphael egyáltalán nem szívesen idézte fel, hogy valaha ilyen heves önvédelemre kényszerítette Elenát, de az arany tollakból álló, csillagszóró mintájú sebhelyet a szárnyán cseppet sem bánta. Az ő szemében annak jele volt, hogy Elenához tartozik, éppen annyira, mint a gyűrű, amit az ujján hordott. - Ez bizonyos helyzetekben jó stratégia lehet - jegyezte meg, amikor a lány szempontjából is megvizsgálta a helyzetet. - Majd még kidolgozzuk. Amikor a lány a kardjaiért indult, Raphael rászólt. - Ma már ne. Kezdesz lassulni. Elena elhúzta a száját. - Igazad van. Lehűtöm magam, letusolok, és utána még el kell intéznem egy dolgot a városban. - Egy pillanatnyi szünet, ami Raphaelnek is csak azért tűnt fel, mert éppen Elenát nézte. - Lehet, hogy később még megkérem Illiumot tartson nekem néhány laza repülésórát. A függőleges felszállás sehogy sem sikerül, de nem adom fel. Raphael nem szólt semmit egészen addig, amíg el nem pakolták a fegyvereket és vetkőzni nem kezdtek, hogy letusoljanak. - Mi az az elintézendő dolog, ami ekkora bánatot okoz neked? A lány pucér háta megfeszült. - Van valami, amit nem mondtam el neked - törtek fel a lányból a szavak. Raphael közelebb lépett hozzá, kezét a tarkójára tette és hüvelykujjával simogatni kezdte a lány bőrét. - Emlékszel, amikor először küldted el Illiumot, hogy vigyázzon rám? - Közvetlenül azután, hogy az apáddal találkoztál. Onnan egy bankba mentél. - Volt ott egy széf a számomra. Jeffrey... nem tudom, miért, de megtartotta... - Nehéz volt beszélni az apja érthetetlen tettéről. Jeffrey elkergette őt otthonról, elfajzott torzszülöttnek nevezte és képtelen volt egy mondatot beszélni vele anélkül, hogy a keserű harag el ne árasztotta volna minden szavát. Mégis... - Az anyám dolgait - suttogta Elena és szembefordult az arkangyallal. - Megtartotta anyám dolgait. Ezek most Brooklynban vannak, egy raktárkonténerben. - Elena aznap reggel egyszer már elrepült az épület felett, de nem volt elég bátorsága leszállni. - Annyira félek odamenni, mert akkor... újra be kell majd látnom, hogy anyám elhagyott. Hogy nem szeretett eléggé ahhoz, hogy maradjon. Könnyek gyűltek a szemében, de nem volt hajlandó sírni. Eleget sírt már az anyja

103 miatt, de azután inkább dühös lett rá. - Néha gyűlölöm őt - mondta ki. Ezt tartotta a legnagyobb titkának, és a legnagyobb bűnének is. Raphael a lány homlokára hajtotta a sajátját. Amit én érzek Caliane iránt, az néha több mint gyűlölet. Azért, amit tett, a kegyetlenkedésekért, amiket elkövetett. Mégis... - Igen. - Elena a férfi nyakába rejtette az arcát. - És mégis... * * * Mint kiderült, aznap nem kellett volna feltépnie a lelkének ezt a sebét. Amikor kilépett a tus alól, a telefonján egy üzenet várta. Felkapta a készüléket és a homlokát ráncolva elolvasta. -A Céh az. - Bűnös megkönnyebbülést érzett, amikor visszahívta a vámpírvadász céhet és meghallotta, hogy készülnie kell. Vadászatra küldték. - Ott leszek, amint tudok. Raphael éppen ekkor gombolta be az ingét, ami a szárnyak számára készült vágások mentén tökéletesen rásimult a hátára. - Mit akar a céh? Elena öltözni kezdett. - Bostonban vérengzővé vált egy vámpír. - Az ottani rangidős angyalnak már jelentést kellett volna erről küldenie. - Raphael megnézte a saját telefonját, és meg is találta az üzenetet. - Már két halott van. Elena már felhúzta a csizmáit és most a fegyvereit szíjazta a testére, köztük azt is, amit előző nap kapott Deacontől. Nem volt nála chippel felszerelt fegyver, de ez nem zavarta, mert Ransom, aki már úton volt Bostonba, biztosan vételezett egyet. A chipek rövid időre hatékonyan elnyomták a vámpírok akaraterejét, hogy a vadászoknak legyen idejük foglyul ejteni őket. Rendes körülmények között ugyanis a céh emberei nem öltek meg senkit. A kivégzés az angyalok feladata volt. Most azonban, hogy vérengzésről volt szó, engedélyt kaptak rá, hogy megöljék a vámpírt, ha túl veszélyes lenne elfogni. - Ransom nemsokára odaér, de nincs erősítése. A vadásztársát Elena csak úgynevezett barátom -ként emlegette, mert amennyiszer megnevettették egymást, éppen annyira egymás agyára is mentek néha. Ettől még Elena gondolkodás nélkül a vérét adta volna a pasiért. És Ransom is őérte. - Értem. Elena összeszorította a fogát a rideg megjegyzés hallatán, miközben a miniatűr lángszórót a másik combjára rögzítette. - Legutóbb nem szóltam egy szót se, de most már elég! - A fésülködőasztalához ment és gyakorlott mozdulatokkal, gyorsan fonni kezdte a nedves haját, nehogy a szemébe lógjon. A tincsei olyan finomak és selymesek voltak, hogy sokszor még a legszorosabb copfból is kicsúsztak, de így nedvesen rögzítve talán nem bomlanak ki. - Egy vadászt választottál párodul, arkangyal. - Csakhogy már nem ez az egyetlen szempont. - A hang egy halhatatlané volt, aki hozzászokott ahhoz, hogy mindig eléri, amit akar. - Nem egy arkangyal szeretné a fejedet trófeaként a falára tűzni. - Milyen élet az, amit egy ketrecben kell leélni? - kérdezte feszülten. A copfja készen volt, most a késeinek a hüvelyét szíjazta épp az alkarjára.

104 Raphael odalépett a lány mögé, a csuklója köré csavarta a copfját és egy csókot nyomott Elena tarkójára. - Vidd el a helikoptert. Nem vagy még elég erős ahhoz, hogy odáig repülj. A lány néha megrémült attól, hogy érzelmileg mennyire sebezhető az angyallal szemben. Most is elhúzódott. - Ki vezeti majd a helikoptert? - Méreg. - Ez az utolsó ajánlatod? - Az arkangyal csak nézett rá azokkal a kegyetlenül kék szemeivel, és Elena tudta, mi a válasz. - Oké. - A csalódottságtól megkeményedtek a vonásai. - De szólj neki, hogy ne kerüljön az utamba. * * * Amint a helikopter felemelkedett, Elena felhívta Sarát. Közben végig feszült volt a vámpír miatt, aki a pilótaülésen ült. A fenébe is, de dühös volt Raphaelre! Tudta, hogy ennek a veszekedésnek előbb vagy utóbb be kellett következnie, de ettől még nem tudta jobban kezelni a dolgot. Főleg úgy hogy Raphael egyszerűen egy tapodtat sem volt hajlandó engedni. Nem tárgyalt. Csak teljes engedelmességet várt el tőle. De ha azt hitte, hogy ezzel lezárta a témát, akkor... - Ellie? - Sara hangja a telefonban olyan volt, mintha a Holdról jönne. - Hol vagy? - Körülbelül félúton Bostonba - válaszolt a lány és azonnal rátért arra, amiért telefonált. - Miért vontál be engem? Nem mintha nem örült volna, hogy újra terepre küldték, de a céhnek rengeteg elérhető vadásza volt. Sara hangja egy pillanatra kiesett, majd visszatért. -...mindenfelé. Az összes elérhető emberre szükségünk van. - Micsoda? - Elena a füléhez szorította a fejhallgatót. -Ismételd meg! - A vámpírok sorban szegik meg a szerződésüket mindenfelé - mondta Sara. - Olyan, mintha valami fura... -Recsegés hallatszott, majd megszakadt a vonal. De Elena eleget hallott. Ilyen mértékű káoszt csak egyvalami okozhatott. Vagyis egyvalaki. Caliane.

105 Ransom egy néptelen bostoni betonmólón várt Méregre és Elenára. Ő kérte, hogy itt szálljanak le a helikopterrel, amikor a lány felhívta. Amint Elena odaért hozzá, felkapta a lányt és egy puszit nyomott Elena nevető ajkaira. - Híjnye, Ellie, rohadt szexi szárnyaid vannak! De jó volt újra látni őt! - Te is szívdöglesztően nézel ki. De most tegyél le! - Féltékeny az arkangyalod? - Ransom továbbra is magához ölelve, a levegőben tartotta a lányt, ami sokat elárult az erejéről. Elena izomtömege már önmagában is elég jelentős volt, és a szárnyai csak még jobban megnövelték a súlyát. A lány eltolta magát a férfi vállától és kiszabadult az ölelésből. - Azt hiszem, inkább el kéne kapnunk azt a vámpírt. - Na igen. Gyere! - Az arca, ami indián bőrszínével és szerkezetével és az ír származásról árulkodó, zöld szemekkel valami lenyűgöző keverék volt, egyszerre nagyon hivatalos lett. - A nyom egy raktárépülethez vezet, innen gyalog úgy ötpercnyire. Ezért kértem, hogy itt szálljatok le. - Ha ilyen közel vagy, miért vártál rám? - Ransom helyi volt ugyan, de a céh egyik legkeményebb vadásza is. - Nem csak egy van, Ellie. - Ransom elindult egy csónakház mellett a távolból

106 látszódó raktárépületek felé. - És segítik egymást. - A francba! - Ritka, nagyon ritka volt, hogy a vámpírok együtt vadásszanak. És ha egyszer így tettek... - Hány áldozat? - Huszonkettő az utolsó infóm. - Ransom vékony lófarokba fogott, hosszú haja meglibbent a szélben. - De ez fél órája volt. - Ha ilyen gyorsan pusztítanak, nem is marad idejűk enni. - Ez pedig azt jelentette, hogy a vámpírok a gyilkolás kedvéért vérengzenek. Így szörnyű pusztítást tudnak végezni. - Azt mondtad, segítik egymást. Úgy érted, értelmesen gondolkoznak? - Összetett dolgokra nem képesek, de az tuti, hogy nem mentek el teljesen otthonról náluk. Fura, mi? Elenának eszébe jutott Ignatius, és arra gondolt, Neha talán végül mégsem értette meg Raphael üzenetét. Vas illata a levegőben. Erős, friss. Ransom abban a pillanatban emelte fel a karját, hogy Elena megérezte a szagot. A lány felhúzta a szárnyait és szorosan a hátához vonta őket. Végre megtanult erre figyelni. Hosszan, mélyen beleszagolt a levegőbe. Motorolaj és hal Vér, avas zsír, szennyvíz. Kipattanó áfonyaszemek, amelyeknek a leve a földre csepeg. Ezek bármelyike vámpír szaga is lehetett. De Ransomnak most nem a lány orrára volt szüksége. Elena sima erősítésnek kellett. Előhúzta a fegyvert, amit Deacon tervezett (pengepuska, magában ezt a nevet adta neki) és követte Ransomot az épületek közötti útvesztőszerű, szűk folyosókon. Méreg Elena mögött lépkedett. Az ég úgy egy órája teljesen beborult, sűrű, szürke felhők versenyeztek egymással, hogy eltakarják a napot. Most pedig egy nagy esőcsepp hullott Elena arcára. A lány elfojtott egy cifra káromkodást. Ha a vámpírok úgy döntenek, hogy elmenekülnek, az eső őket segítené és elmosná a nyomukat. Ez azt jelentette, hogy itt kellett megsemmisíteni őket. Az, hogy foglyul ejtsék a vámpírokat, szóba se jöhetett, ha csapatostul vadásztak. Elena szárnya valami vékony, hegyes tárgynak súrlódott. A lány ráharapott az ajkára, hogy fel ne szisszenjen, és megállt egy pillanatra, hogy leakassza a szárnyát egy rozsdás szögről. Jobb oldalon, középen egy vérfolt áradt szét az éjfélkék tollakon, de Elena inkább a tetanusz miatt aggódott. Egy pillanat múlva eszébe jutott, hogy a betegségek már nem árthatnak neki. Persze, ettől még, ha egy mód van rá, nem akart rozsdás szögeket böködni a testébe. Továbbhaladtak a szűk járaton: Ransom az egyik oldalon, ő a másik fal mellett. Elena hátrapillantott Méregre. A vámpír őmellette maradt, de elég távolságot tartott ahhoz, hogy ne legyen útban, ha küzdelemre kerül sor. Figyelembe véve a képességeit, ez hasznukra lesz majd, gondolta Elena. Áfonya. Érett, túlérett áfonya. Halkan odasziszegett Ransomnak. Amikor a férfi hátranézett, Elena egy raktárépületre mutatott, tőlük sorban a negyedikre. A másik vadász bólintott. Ekkor az ég megnyílt, mintha valaki kinyitott volna egy csapot, és zuhogni kezdett az eső. - A franc! - mordult fel Elena, és az óvatos becserkészés ötletét végleg elvetve futni kezdett az épület hátulja felé. Ransom megkerülte a raktárát és elölről támadt. Elena alig egy méterre volt a faajtótól, amikor éles, fanyar mentaillat villanását érezte, és már zuhant is az aszfaltra. Az arcán felrepedt a bőr, jobb karja pedig a teste alá csavarodott és el is tört volna,

107 ha a lány nem gurul oldalra abban a pillanatban, hogy földet ér. Így azonban az egyik szárnyát nyomta össze a hátával. Perzselő fájdalmat érzett és csak remélni tudta, hogy ez nem azt jelenti, eltörte az egyik finom csontot. A hátáról egy pillanat múlva eltűnt a súly, és Elenának fel sem kellett néznie ahhoz, hogy tudja, épp Méreg intézi el a vámpírt, aki megtámadta. Egy pillantást vetett csak feléjük, hogy meggyőződjön arról, Méreg győz (ó, igen), és már rá is hagyta a dolgot, hogy elinduljon az ajtó felé. Már hallotta a küzdelem erős, dübörgő hangját, és egy hátborzongató nevetést is, amiből kitalálta, hogy Ransomot is tőrbe csalták. Megszorította a pengepuskát. - Várj! - Méreg leheletét érezte a fülén, a kezét a karján. - Menj fel, a tetőn keresztül támadj! Ahogy elnézem ezt az épületet, a fele úgyis rothadt már. Ez tényleg nagy előnyt jelentett volna, de... - Nem tudok vízszintesen felszállni. Méreg féltérdre ereszkedett, szeme természetfeletti módon csillogott az esőben. A napszemüvegét a küzdelemben hagyhatta el. Két kezét tenyérrel felfelé összekulcsolta, Elenának azonnal leesett, hogy mire készül. A hátára akasztotta a pengepuskát. - Kész? - kérdezte. Egyik lábával belelépett Méreg kezébe, megkapaszkodott a vámpír izmos vállában, és amikor az bólintott, kiadta a parancsot. - Mehet! Méreg leengedte kicsit a kezét, majd emelt. A vámpírok gyorsak és erősek voltak, de Elena soha nem gondolta volna, hogy Méreg ekkora erővel meg tudja őt lökni. A levegőben megfordult és megkapaszkodott a tető szélében. Érezte, hogy a fém mélyen a tenyerébe vág, sűrű és meleg vére kicsordul. De ez nem számított, mert Ransom odabent volt, egyedül. Az erejével, ami a született vadászok sajátja, felhúzta magát a tetőre. Érezte ugyan, hogy sérült az egyik szárnya, de úgy tűnt, nem tört el. Az is nyilvánvaló volt, hogy Méregnek igaza lett a tetővel kapcsolatban. Tudta, hogy Ransomnak nincs sok ideje hátra, ezért kézbe vette a pengepuskáját és rohanni kezdett a repedezett, rothadó tetőn, amíg az egy helyen be nem szakadt alatta. Hagyta, hogy zuhanjon, majd amikor a raktár meleg levegője megcsapta, kitárta a szárnyát, hogy lassítsa az esést. Meglepett, vérfoltos arcok néztek fel rá, férfiaké és nőké egyaránt. De mindegyik szeme piros volt. Vérengzők. Amint erről meggyőződött, tüzelni kezdett, hogy ne is adjon nekik esélyt a támadásra. Az apró, éles korongok nyakakat vágtak át, agyakon és szíveken zúgtak át... Azta, gondolta Elena. Deacon tényleg rohadt jó. Amint a lába egy dobbanással földet ért, elkiáltotta magát. - Ransom! - Még életben van! - hallatszott a válasz egy nagy rakás vámpír közül. Elena ekkor látta meg a falakon, a sötétben a szemeket. Vámpírok gubbasztottak a palánkokon, ugrásra készen. Éppen időben fordult meg ahhoz, hogy kettőt leszedjen közülük. Te jó ég, hányan vannak ezek?! Ezután már nem volt idő gondolkodni. A szárnyai a földön nagyon sérülékenye tették, nem engedhette, hogy a vámpírok a közelébe férkőzzenek. Fél kézbe fogta a pengepuskát, a másikkal pedig lőni kezdett maga körül a kis lángszóróval. Ez repülés közben egyáltalán nem volt hasznos fegyver, de közelharcban határozottan sok kárt tudott okozni. Magas és éles sikoltások töltötték meg a raktárat, hús pörkölődött és sistergett, a szag gyomorforgatóan hasonlított a vasárnapi grillezés illatára. És nem csak ő és Ransom pusztította a vámpírokat. Elena megpillantotta Mérget, kezében a két görbe tőrrel, amiket az annyira szeretett. De honnan a fenéből szedte elő őket?! Méreg egy kígyó gyorsaságával

108 kaszabolta a vámpír fejeket, és ez a képessége egyszerre riasztotta és vonzotta Elenát. Vér fröcskölt szanaszéjjel. Méreg fahéjszínű bőrére is jutott belőle bőven, amikor kivégzett egy bögyös szőkét, aki az arcába akarta vájni a körmeit - Ransom, vigyázz! - kiáltott Elena, amikor látta, hogy a párkányról egy vámpír a barátja felé ugrik. A vadász felemelte a fegyverét és lőtt, éppen abban a pillanatban, amikor Elena egy pengét eresztett át a vámpír agyán. A férfi a földre zuhant, a teste rángani kezdett, mintha fel akart volna állni, annak ellenére, hogy az agya a halántékán folyt ki. De miatta egy darabig nem kellett aggódniuk, ahhoz elég súlyos volt a sérülése. Elena hideg, csúszós ujjak érintését érezte a szárnyán. Ne! A szárnyai különösen érzékenyek voltak és Elena utálta volna, ha bárki gonosz megérinti őket. Leküzdötte az ingert, hogy megforduljon és megfontolatlanul tegyen valamit, és inkább a háta mögé fordította Deacon pengepuskáját. A vámpír helyzetét a méz- és körömvirágillat alapján számolta ki. És lőtt. A felhangzó gurgulázásból tudta, hogy eltalálta a célpontot. Érezte, hogy az ujjak megmerevednek, majd lecsúsznak tollairól. A lángszóróval egy vámpír felé lőtt, aki négykézláb ügetett felé: a vékony, barna nőt a levegőben sütötte meg, majd hátrafordult, hogy a lángokat arra a vámpírra fordítsa, aki megérintette a szárnyát és most bele akart markolni a tollaiba véres ujjaival. Amikor a férfi tekintete Elenáéval találkozott, a vámpír mosolyodott. - Ébred. - Sistergő suttogás volt ez, mert a penge majdnem teljesen elvágta a vámpír nyakát, szemében mégis pokoli lánggal villogott az öröm. - Ébred. A vadász megrázta magát, hogy megszabaduljon a hátán futkározó hidegtől és így szólt: - Hát, ha gondolod. Neked viszont jó éjt! - Azzal a vérszívó felé fordította a lángszórót. Amikor felnézett, mindenfelé a pusztítást látta. Rajta kívül csak ketten voltak talpon. Ransom kezében egy-egy durva méretű pisztoly füstölgött. A vadász szétvetett lábakkal állt és azt figyelte, hogy a körülötte fekvő vámpírok közül lélegzik-e még valamelyik. Az arcán véres karmolás nyomok, a pólója majdnem leszakadt róla, haja pedig kibomlott és most barna zuhatagként omlott a hátára. Az ajtóban, nem messze onnan, ahol Elenát először meg támadták, Méreg állt és forgatta íves tőreit. Öltönyzakója és nyakkendője eltűnt, fehér inge vérfoltos, haja pedig kivételesen nem volt férfimagazinba illően tökéletes. A homlokába lógott, és az arcán lévő vad mosollyal együtt nagyon zavaróan vonzóvá tette. Kígyószerűen vékony pupillájú, nem emberi szemei Elenára villantak. - Nem hallok szívverést - jelentette ki. - Attól még sorban, egyenként ellenőrizzük - szólt Elena. Mellkasa gyors ütemben, szaggatva emelkedett és süllyedt, ahogy a két férfié is. - Ez a csoport túl szervezett volt, nem szabad, hogy egy is megússza. Így is tettek, és szótlanul végignézték a raktár minden zugát. - Tizenötöt számoltam - jelentette be Ransom, amikor hárman a tér közepén találkoztak. - Igen, nálam is ennyi - tette hozzá Méreg. - Odakinn van egy, szóval itt tizenhat. Ransom ekkor nézett először igazán a másik férfira. Megrázta a fejét és újra rábámult.

109 - Szent ég, neked olyan a hajad, mint egy kobráé! Méreg felhúzta a szemöldökét. - Neked meg olyan szép hajad van, mint Astaad ágyasainak. Ransom bemutatott a vámpírnak. Méreg elvigyorodott. Elena előhúzott egy hajgumit a zsebéből és odadobta Ransomnak. - Azt mondanám, ez lehetetlen, ha nem lennénk a közepében. Hány szökött vámpírunk van az államban egy évben? Vagy három? - Szökevény? Igen. De vérengző? Évente egyet, ha kapunk, és az is tiszta agyalágyult. - Az úr keményen fogja a vámpírjait - jegyezte meg Méreg, miközben lehajolt, hogy véres pengéit megtisztítsa egy lesett vámpír ingében. - Ilyesminek egyszerűen nem lett volna szabad megtörténnie. Elenának eszébe jutott, amit az utolsó vámpír mondott neki és tudta: nagy az esély arra, hogy ez Caliane műve. De nem szólt egy szót sem. Bármennyire is fájt neki, hogy titkolóznia kell Ransom és a céh előtt, ő döntött úgy, hogy Raphael hitvese lesz. Ezzel pedig megválasztotta, hogy kihez hű elsősorban. Ő pedig nem fog visszaélni az arkangyal bizalmával, és különben sem osztott volna meg senkivel félinformációkat, ha biztosan tudja, hogy senki sem tehet a dolog ellen semmit. - Be kell azonosítanunk a vámpírokat - szólalt meg ehelyett, miközben a pengepuskát az egyik, a miniatűr lángszórót pedig a másik combjára kötözte. - És értesítenünk kell a hatóságokat is. - A hatóságokat én majd elintézem - ajánlotta fel Ransom, s már vette is elő a mobilját. - Úgyis tudják, hogy követtem ezt a nyomot. - Legalább kettejüket ismerem látásból - szólt Méreg. Közben eltüntette a tőreit a hátán keresztben húzódó hüvelyekbe. Elena most, hogy nem volt a vámpíron zakó, már látta ezeket. - Néhány perc, és végignézem, hogy azonosítani tudok-e többet is. Amíg Méreg ezzel foglalatoskodott, Elena körbement, hátha talál néhány irattárcát. Mármint olyat, ami nem égett meg és más baja sem esett. Ő hetet talált, Méreg pedig ezeken felül négy vámpírt ismert látásból. Maradt hát öt ismeretlen, akik arca vagy a felismerhetetlenségig torzult, vagy, hála Ransom fegyverének, teljesen hiányzott. - A területet felügyelő angyal úton van a hatóságokkal együtt - jelentette Ransom és becsukta a telefonját. - ők majd kiderítik, ki a többi. Úgy tűnik, némelyikhez elő kell majd venniük a DNS-cuccot is. Elena felnézett a lyukra, ahol beesett a raktárba és látta, hogy az eső még mindig zuhog odakint. - Azt hiszem, ránk fér egy tusolás. A két férfi szó nélkül követte, ki a raktárból a szakadó eső be. Körülöttük a víz először rozsdavörös lett, majd szépia, halvány narancssárga, végül tiszta, színtelen. Elena kipislogta a szeméből a vizet és elindult vissza, a csarnokba. - Ellie! - szólt utána Ransom. - Mi itt végeztünk. Most már csak vigyáznunk kell a helyszínre, amíg a zsaruk ideérnek. Elena bólintott. - Tudom, de meg akarom vizsgálni az illatukat. Egy ilyen tömeges forrongás... akár még egy mutáns vírus is lehet. Természetesen mindketten követték, annak ellenére, hogy már meggyőződtek róla, hogy minden támadó valóban halott. A vámpírok igazából nem voltak halhatatlanok. Nem csak más vámpírok és angyalok ölhették meg őket, de az emberek is. A lefejezés és elégetés

110 volt a legbiztosabb módszer, de az is működött, ha valaki kitépte a szívüket, ha utána levágta, vagy Ransom esetében szétlőtte a fejüket. A két férfi megállt az ajtóban és halkan beszélgetett, amig Elena testről testre járt és kutatott... Sötét, lírai, buja... Az az összetett illat, ami egy ideje kísértette Elenát, újra itt volt, a halott vámpírok erősebb illata alatt. Elena majdnem biztos volt benne, hogy ugyanezt érezte a szélben, ami majdnem a Hudson folyóba sodorta... csakhogy most valami zavarta. Egy oda nem illő vonás, amit nem tudott meghatározni. - A francba! - Eldöntötte, hogy amint visszaér a városba, előkeríti annak a fekete orchideának az illatmintáját. *** Manhattan szívében Raphael eltörte egy vérengzővé vált vámpír nyakát, miután végignézte a gondolatait és kiszűrte onnan, amire szüksége volt. Amit látott, az egyszerre volt borzasztó és... szomorú. Egyesek azt mondták, New York arkangyala kegyetlen, de Raphael nem élvezte, hogy életeket kell kioltania. A legtöbb áldozata olyan mélyen megőrült, hogy esély sem maradt a felépülésére. Márpedig egy őrült vámpír nem maradhatott életben. Az ilyet hajtotta a vágy, hogy sokkal több vért fogyasszon, mint amennyire szüksége van, és több száz ártatlant megöljön. - Öt évtizednél fiatalabb - mondta Dmitrinek, amikor a Hetek vezetője megállt mellette. Ő is végzett már a célponttal. Körülöttük a város a félelem és veszély palástjába burkolózott. A felhőkarcolók fényei gyenge védőbástyák voltak a sötétség ellen, ami egy órával korábban szállt le. - Az enyém is - szólt Dmitri. Hosszú kabátja lebegett a szélben. - Méreg most üzente, hogy akiket Bostonban felismert, mind fiatalok voltak. Egyik sem több hat évtizedesnél. - Az anyám még nincs teljesen a tudatánál, gyenge szólt az arkangyal -, mégis képes ilyesmire. - Képes előidézni az évszázadok óta legnagyobb mészárlást, képes korábban teljesen épelméjű vámpírokat gyilkológépekké változtatni. - Uram... milyen közel jár Aodhan és Naasir ahhoz, hogy megtalálják őt? Raphael felnézett az ezüst holdra, amely akkor bukkant elő a vastag fellegek közül. - Az anyám - mondta azon kevesek egyikének, akikben megbízott - a végső őrület idején is okos volt. A Föld több mint ezerszer kerülte meg azóta a Napot, és még senki sem talált rá. És még ha mi fel is kutatjuk, nem lesz könnyű megfékezni őt. - De meg kell próbálnia. Az anyja ugyanis azért volt életben, mert ő elbukott. Sss, drágám, sss! Ezek voltak az anyja utolsó szavai, mielőtt elment, vékony lába egyre kisebb lett, ahogy szinte táncolt a harmatos réten. A harmatcseppek között bíbor cseppek csillogtak, váratlan színfolt a réten, ahová Raphael olyan magasról lezuhant. A szárnyai összetörtek, teste olyan sebességgel csapódott a földhöz, hogy néhány végtagja leszakadt a testéről, a száját elöntötte a vér, a bordái felnyársalták a szívét és a tüdejét, a lába, amely a testén maradt, legalább tizenöt darabba tört. Ahogy ott feküdt, olyan kiszolgáltatottan, mint gyerekkora óta soha, az anyja leguggolt mellé és finom, anyai mozdulattal kisimította a homlokából a véres tincseket.

111 - Szegény, kis drágám. Szegény Raphaelem! Most fáj, de ezt meg kellett tennem. - Kék szeméből sugárzott a gyengédség. - Nem fogsz meghalni, Raphael. Nem tudsz meghalni. Halhatatlan vagy. -Finoman, mint egy pillangó, csókot nyomott a fia törött arccsontjára. - Két arkangyal gyermeke. Raphael egy szót sem szólt, nem is tudott volna. A torka teljesen összezúzódott. De az anyja megértette a tekintetét. Azt, hogy a halhatatlanok is meghalhatnak. Ő látta meghalni az apját. Az anyja kezétől. - Neki meg kellett halnia, kincsem. Különben magához ragadta volna a hatalmat a Föld felett. Egy halvány mosoly az arcán, mert Raphael továbbra is meredten nézte őt és szó nélkül is ezernyi dolgot mondott. - És nekem is meg kell halnom? Ezért jöttél... hogy megölj, igaz? - Lágyan, egy anya csengő örömével felnevetett. - Te nem tudsz engem megölni, édes Raphael. Csak a Tízek Tanácsának egy tagja ölhet meg egy másik arkangyalt. Ők pedig soha nem találnak majd rám. A lábai kecsesen és könnyeden mozogtak a fűben, a talpa vörös volt Raphael vérétől. A szárnyairól angyalpor szállt, olyan tiszta és csillogó, hogy az már sértő volt. - Gyere, Dmitri! - szólt, és visszaszorította az emléket az elméje egy sötét zugába, ahová felnőtt élete legnagyobb részében rejtette. - Folytatnunk kell a munkát. Nem kellett részt vennie effajta őrjáratban, mióta átvette a hatalmat a városban. Arkangyal volt, fontosabb dolgokkal foglalkozott. Aznap azonban, amikor az este éjszakába hajlott, kirepült. Végigszállt a város felett, hogy megtisztítsa a gonoszságtól, amit Caliane New Yorkra szabadított. Nem hagyja, hogy az anyja átvegye az uralmat a területe felett. És nem vall szégyent még egyszer, még ha ehhez meg is kell ölnie a nőt, aki valamikor a karjaiban ringatta, olyan végtelen szeretettel, hogy annak emléke még mindig ott cseng Raphaelben.

112 Miután a hatóságok megengedték, hogy elhagyják a raktárat, Elena és Méreg segített Ransomnak átfésülni Boston esőáztatta utcáit. Csak egy vámpírt találtak, és az is annyira elmerült a vérengzésben, hogy még csak fel sem nézett az áldozata roncsolt nyaka mellől, amikor Ransom odalépet mögé. Egy pillanattal később a feje legurult a földre, Ransom ruhája pedig újra csupa vér lett. - A rohadt életbe! - morogta, mert a szemerkélő eső már nem volt elég erős ahhoz, hogy tisztára mossa, csak még jobban beleáztatta a vért a ruhájába. - Hívd a rendőröket! - Odadobta a telefonját Elenának, a lány pedig újrahívta a számot, amit a barátja korábban tárcsázott. Amint ezzel végzett, letelepedett az utcát szegélyező egyik bájos régi épület lépcsőjére. Minden ház zárva volt, az ablakokban fény égett. Úgy tűnt, a vérengző vámpírok özönének híre eljutott a médiába is, és most minden épeszű ember visszahúzódott az otthonába, hogy kivárja az erőszakhullám végét.

113 Legnagyobb meglepetésére Méreg letelepedett mellé, de elég távol ahhoz, nehogy véletlenül hozzáérjen a szárnyához. Elena biztos volt benne, hogy ez nem felé irányuló, udvarias gesztus, nem figyelmességből tette, csak megszokásból. Hiszen Méreg annyi időt töltött már angyalok körében. Mégis jólesett neki. Ransomtól elviselte az ilyen érintést, na de Méregtől?! Lehet, hogy most együtt dolgoznak, és amikor Méreg a saját életét is kockára téve megvédte a Medikában lévő gyermekeket nem is olyan régen, Elena arra is ráébredt, hogy kígyószemek ide vagy oda, a vámpírnak szíve is van. Abban azonban biztos volt, hogy vele sokkal kevésbé jótékony hangulatú. - Kár az öltönyödért - szólalt meg a lány és a vámpír véráztatta ingének feltűrt ujjára pillantott. - Ez volt az egyik kedvencem. - A hasított pupillájú, zöld szemek egyenesen Elenára meredtek. Elena azonban már megtanulta a leckét. Elkapta a tekintetét és Ransom felé fordította a fejét. Méreg finoman felnevetett, gúnyosan, de Elena nem harapott rá a csalira. Nem hagyhatta, hogy a vámpír újra megbabonázza, mert akkor könnyű prédává válik, és nem volt benne biztos, hogy a Méregben lakó lény képes lenne ellenállni a kísértésnek. - Kérdezhetek tőled valamit? - Kérdezni kérdezhetsz. - Méreg hátradőlt és a hátuk mögött lévő lépcsőre könyökölt. Ransomot nézték, aki igazolványokat keresett a gyilkosnál és az áldozatnál is. -A szemeid... Mennyi idő alatt lettek ilyenek azután, hogy vámpírrá változtál? - Mert a vámpírok is emberek voltak valaha. Még Méreg is. A férfi megrántotta a vállát, ami arra emlékeztette Elenát milyen folyékony, kecses mozdulatokra képesek az izmok, amelyeket a vámpír a méregdrága öltönyei alá rejtett. - Megoszlanak a vélemények. Neha azt mondja, az átváltozásom pillanatában a szemem is változni kezdett. Állítólag látta, hogy a pupilláim alakja változik. Elena testén minden szőrszál égnek állt a név hallatán India arkangyala soha nem volt kedves jelenség, de ahogy azt Celia és Betsy halála mutatta, mostanra félelmetes rémálommá vált, akinek egyetlen célja, hogy bosszút álljon a lánya haláláért. - Nem értesz egyet? - kérdezte és megrázta magát, hogy megszabaduljon a gondolattól. Méreg felnézett a felhős égre, a szempilláján esőcseppek csillantak. - Én az átváltozásom után úgy egy évvel vettem észre az első eltérést. Alig volt látható, de az addig tiszta sötétbarna íriszem széle sötétzölddé változott. Elena arra gondolt, a fiatal Méreg vajon mit érzett. Meg akarta kérdezni, nem ijedt-e meg, de a vámpír erre úgysem válaszolt volna. - Hány évig tartott a teljes folyamat? - kérdezte inkább, mert úgy gondolta, Méreg erre sokkal inkább hajlandó lesz válaszolni. - Tíz - mondta a vámpír és továbbra is az eget nézte. Az eső már majdnem elállt. - Neha teremtményei közül én vagyok az egyetlen, aki ilyen nagyon megváltozott. Azt hiszem, kicsit kiábrándult is volt, hogy a folyamat megállt a szememnél. Elenának eszébe jutott, hogyan mozgott Méreg, amikor egyszer vívtak egymással. - Pedig nem is állt meg, igaz? A szeme sarkából látta, hogy a vámpír elmosolyodik. - Ellie! - lépett oda hozzájuk Ransom. Nekitámaszkodott a lépcső melletti dekoratív korlátnak. - Szükséged van szállásra itt?

114 - Nem. Méreg még ma visszarepít New Yorkba. - Az arkangyalához. A veszekedés ellenére Elena nem tagadhatta, hogy hiányzik neki Raphael. Életében először volt valakije, aki az övé, és maga is meglepődött ezen, de felébredt benne a birtoklási vágy. Ransom arcán pajkos vidámság jelent meg. - Már az előkelő társaságban élsz, igaz, Ellie? Kis idő múlva el is feledkezel a barátaidról. - Téged már amúgy is kihúztalak a partivendégeim listájáról. Ransom a fejét is hátrahajtotta, úgy nevetett. - Már alig várom, hogy lássalak téged, mint háziasszonyt! - Hát arra várhatsz úgy egy örökkévalóságig. - Elenát már az ötlettől is kirázta a hideg. - Egy arkangyal hitvese vagy - szólalt meg Méreg, miközben kecses mozdulattal felállt a lépcsőről. Ruganyossága valószínűleg ugyanonnan származott, ahonnan a szemei. - Meg kell majd tanulnod legalább a civilizált viselkedés alapjait. Elena megmarkolta a nedves vaskorlátot és felhúzta magát, amikor két rendőrautó fordult be a sarkon. - Nem is tudom. Úgy látom, te is jól tudsz neki dolgozni, pedig mekkora egy bunkó vagy! Méreg elmosolyodott. Kivillantak a szemfogai, amelyekből Elena már látta, hogyan csepeg a méreg. - Tudok én kedves is lenni. Csak nem hittem, hogy veled szemben megéri. - Ó, csak arra vágyik, hogy valaki egyszer jól seggbe rúgja - legyintett Ransom. - Kár, hogy a vérfürdőt el kell napolnunk. - Megfordult és elindult a rendőrök felé. Elena és Méreg követte. Alig tizenöt perc alatt már el is rendezték a formalitásokat. A rendőrök akár ki is tüntették volna őket azok után, hogy mi minden történt aznap este a városban, és azonnal el is tűntek. Ransom ott tette le a motorját, ahol Elena és Méreg leszállt a helikopterrel. Elena megölelte a vadászt, amikor odaértek. - Hogy van a könyvtárosod? - kérdezte még a fülébe súgva. A nyakán érezte, hogy Ransom ajkai mosolyra húzódnak - Leolvasztja az agyamat. Elenát továbbra is megdöbbentette, hogy Ransom állandó, stabil kapcsolatban él. Hátratolta magát. - Mikor találkozhatok vele? - Még nem akarnám elriasztani. - A kijelentés persze vicces volt, de valami valóságalappal azért rendelkezett. A vadászok nem voltak valami jók a párkapcsolatok terén. Éppen azért, amiért a rendőrök sem. A párjuk félelme, hogy egyszer felveszik a telefont vagy kinyitják az ajtót, és valaki közli velük a legrosszabb hírt, addig gyengítette az érzelmi szálakat, amíg el nem pattantak. Elena újra megölelte Ransomot. - Ha eddig kitartott melletted, az alapokat leraktátok. - Igen, én is szeretem ezt gondolni. - Ransom megszorította a lányt. - De nem akarok belekényelmesedni a kapcsolatba. Elena még soha nem hallotta Ransomot ilyen komolyan beszélni egy barátnőjéről sem. Nagyon remélte, hogy ez a Nyree nem fogja összetörni a barátja szívét. Elvált a motorján ülő vadásztól és Méreggel együtt a helikopterhez sétált. Ekkor ébredt rá, hogy aznap délután nem csak hogy nagyjából értelmes beszélgetést folytattak a vámpírral, de egyetlenegyszer sem

115 fenyegették meg egymást halálosan. Azta! Valószínűleg az adrenalin tette, meg a bajtársiasság, ami abban a rohadt vérfü... A föld megmozdult Elena lába alatt. Erősen. A hátához szorította a szárnyait, miközben az oldalára esett: ugyanarra az oldalára, amelyikre a raktár előtt is. Az arcáról még több bőr jött le és a tenyerén is nagyobb lett a sérülés. Valaki megmarkolta a bokáit. Odanézett és látta, hogy Méreg erősen fogja a lábánál fogva, a saját lábával pedig a helikopter talpába kapaszkodik. - Mi a...? - A lány követte a vámpír tekintetét, a feje fölé nézett, és ekkor úgy érezte, minden levegő kiszorul a tüdejéből. A betonmóló fele... egyszerűen eltűnt. A helyén egy szakadék tátongott, az alja csupa éles szikla, ő pedig centiméterekre volt a lyuk szélétől. Bólintott Méregnek, a vámpír pedig húzni kezdte őt magához, miközben a talaj tovább mozgott és a verem egyre szélesedett. Bármilyen más helyzetben a férfi tapintása a combján, csípőjén, majd derekán zavaróan intim lett volna, de most hagyta, hogy Méreg segítsen neki, míg lábát az acélrúd köré nem tudta kulcsolni és a szárnyát kitárta kettejük fölött. - Mindjárt felborul a helikopter! - kiáltott a férfi fülébe megpróbálva túlharsogni a földrengés robaját. A vámpír haját kifújta a szél az arcából. - Már több földrengést átéltem. Ennek mindjárt vége. -És megmarkolta a lány csípőjét a szárnyai alatt, amikor egy újabb lökés következett. A rengéssel együtt pedig egy ismerős illat. Ezután, amilyen hirtelen jött, úgy véget is ért a földmozgás, és vele eltűnt az illat is, mielőtt Elenának alkalma lett volna elemezni. De enélkül is tudta, hogy ugyanezt érezte már korábban: a Hudson felett. Elena kapálózva eltolta magát a vámpírtól, mert a keze szinte égette a szárnyát, és feltápászkodott. Méreg egy pillanat múlva egyetlen kecses, kígyózó mozdulattal felállt mellette, de nem tett megjegyzést Elena kapkodó menekülésére. - El kell tűnnünk innen, mielőtt újabb lökés jön! - És már nyúlt is a pilótafülke ajtaja felé. - Várj! - A lány ereiben meghűlt a vér. Már futott, amikor a válla felett utasításokat kiabált Méregnek: - Indítsd be a rotort! Meg kell találnom Ransomot. Méreg pedig már mellette futott, mielőtt Elena az utol só mondatot befejezte volna. Elena nem vette a fáradságot, hogy káromkodjon. Követte a vadász ismerős illatát, ami bár nem volt olyan erős, mint egy vámpíré, arra megfelelt, hogy Elena ne veszítse nyomát a férfinak. Végigrohant a szűk utcán, amin Ransom a főút felé indult. - Ott! A motor egy falnak ütközött, Ransom teste pedig az úton feküdt. Elena letérdelt és ellenőrizte a férfi pulzusát. - Hála Istennek! Ransom megmozdult. - Ellie? - Tudsz mozogni? - kérdezte a lány, miközben végigtapogatta a vadász testét. - Eltört

116 valamid? Fáj a hátad? A férfi ökölbe szorította a kezét és feltérdelt. - Jól vagyok, csak szédülök. Nem mentem túl gyorsan, amikor a földrengés jött. - A pupillái tágak voltak, a szeme óriásinak tűnt. - Velünk jössz - jelentette ki Elena, majd talpra segítette a férfit és a karját a nyaka köré vetette. - A motorom... - Kótyagos tekintettel visszanézett a büszkeségére. - Amint felszálltunk, hívok egy helyi vámpírt, hogy gondoskodjon róla - ígérte Méreg és megfogta Ransomot a másik oldalon. Szó nélkül futottak és vonszolták a vadászt a helikopterhez. Éppen, hogy beszálltak, amikor a föld újra megremegett alattuk. Méreg, anélkül, hogy a fejhallgatót a fülére tette volna, csak annyit mondott: - Kapaszkodjatok! És már fel is emelte a gépet. A helikopter veszélyesen rázkódott a rotor túl alacsony fordulatszáma miatt, de Méreg összeszorította a fogát, biztos kézzel tartotta a kormányt és felemelkedett a járművel. Elena lenézett. - Te jó ég! A város szó szerint remegett alattuk, az út egy része felemelkedett, mint egy szökőár, és épületek roskadtak az onnan nyílt szurdokokba. Az egyetlen jó hír az volt, hogy a rengés nem egész Bostonban pusztított, hanem furcsa módon nagyon kis helyre összpontosult: a helikopter volt le szállóhelye körül úgy ötvenméteres körzetben. Nem valószínű, hogy természetes jelenség. Raphael anyja ébredezik. És ha álmában ilyesmire képes... Miután sikerült rábeszélnie Ransomot, hogy nézéssé meg magát a kórházban, Elena mellette maradt és nem volt hajlandó elmenni, amíg a férfi könyvtárosa be nem futott. Nyree meglepetés volt a számára, bár egyáltalán nem tudta, mire számítson. A nő biztosan nem volt százhatvan centi magas, de olyan halálos idomai voltak, hogy a semmilyenkék, nyakig begombolt kardigánnal biztosan el akarta rejteni őket. Nem sikerült, még az 1950-ből visszamaradt, hosszú, fekete szoknyával és a fekete, lapos talpú cipővel együtt sem. Ahogy Nyree Ransom fülkéje felé közeledett, Elena jól megnézte. A bőre világosbarna volt, vonásai pedig olyan különlegesek, hogy nehéz lett volna megállapítani a származását. De a lényeg mégis a szeme volt: csokoládébarna hatalmas és aggódással teli. Észre sem vette a fülke oldalában álló Elenát, annyira csak a pasijára összpontosított. - Ransom! - Kisimította a hajtincseket a férfi arcából majd gyengéd ujjakkal megérintette a sebeket. - Kicsim megsérültél. Elena legnagyobb meglepetésére a nagy és kemény Ransom nem rázta le magáról szerelme kezét, sőt, a lány tenyerébe hajtotta az arcát. Elena életében először látta, hogy a vadász bárkitől eltűri, hogy ápolja. Ettől egyszerre nagyon kíváncsi lett, ki az a nő, aki így foglyul ejtette a barátja szívét. Ezt az érzést azonban most félre kellett tennie egy kicsit. Szépen csendben kiosont a kórházi fülkéből, amíg azok ketten egymásba voltak gabalyodva. ***

117 * * * Jócskán éjfél után volt, amikor Elena kiugrott a helikopterből a házuk előtti nedves gyepre. - Itt maradsz éjszakára? - kérdezte Méregtől. A vámpír megrázta a fejét és becsapta a járgány ajtaját a lány orra előtt. - Neked is jó éjt! - morogta az orra alatt és elindult a ház elé. A szárnyait úgy vonszolta a földön, mint egy kimerült angyalgyerek. Raphael az ajtóban várt rá és a karjába zárta, majd kicsit elfordult, hogy megvédje a lányt a felszálló gép szelétől. Elena mély levegőt vett, magába szívta az arkangyal esőillatát, majd kifújta a levegőt és ezt addig ismételte, amíg úgy nem érezte, hogy a lelke mélyén valami felsóhajt és leteszi a fegyvert. Csak ekkor szólalt meg: - Milyen volt az estéd, arkangyal? Az enyém elég érdekes. Sebeket látok a bőrödön, Elena. A mondatban benne volt, hogy magyarázatot is vár. Amikor először találkoztak, Elena valószínűleg megmakacsolta volna magát egy ilyen kérdés hallatán, de most már örült, hogy van valaki, aki észreveszi, hogy kicsit összeverte magát munka közben. - Elmondom, ha előbb megetetsz és megengeded, hogy használjam azt a csodás fürdődet. - A fürdőszobát, ahol először érintették meg egymást olyan éhes szenvedéllyel, hogy Elenának még most is elakadt a lélegzete, ha visszaemlékezett rá. - Gyere! Örömteli izgalom lett úrrá rajta, amikor megérezte a parancsban rejlő szexuális élt. Az arkangyal kezébe csúsztatta a kezét és hagyta, hogy Raphael a szobájuk felé húzza. Ekkor látta meg a férfi ingén a vérfoltot. - Hé! - torpant meg. Legalábbis szeretett volna. De Raphael nem állt meg, ő pedig úgy döntött, hogy ráér dacolni vele a hálószobában. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, ellépett az angyal mellől és csípőre tette a kezét. A tenyere csúnya volt ugyan, de már nem annyira érzékeny. - Vedd le az inged! Raphael felvonta a szemöldökét, majd áthúzta a ruhát a feje felett. Az anyag a hátsó bemetszések mentén halk suhogással simított végig fenséges szárnyain. Egy pillanat múlva az ing már a padlón volt, az arkangyal pedig olyan szeszélyes arckifejezéssel nézett a lányra, hogy Elena legszívesebben az ágyra tolta volna és addig lovagolt volna rajta, amíg mindkettejük agya pépes nem lesz. Leküzdötte magában ezt a kísértést, és megkerülte a férfit. - Te megsérültél. Három vastag vágás látszott Raphael bőrén. Elena hitetlenkedve pislogott, majd közelebb hajolt, hogy jobban megnézze, és az álla leesett. - Látom, ahogy gyógyulnak! - Ami vagy azt jelentette, hogy a sérülés nagyon friss volt, vagy azt, hogy nagyon mély és sokkal súlyosabb, mint amilyennek most tűnt. Elena Raphael ingére pillantott, felmérte a vérveszteséget és megállapította, hogy az utóbbi. - Arkangyal vagyok, Elena. Ez csak karcolás. - Megfordult és magához rántotta a lányt. - Vedd le a felsőd! Elenának egyszerre nehezére esett gondolkodnia, de vett egy nagy levegőt és összeszedte az akaraterejét. - Hogyan sérültél meg ennyire?

118 Az arkangyal kezét a lány vállára fektette, megmarkolta a fekete, hosszú ujjú topot és megrántotta. A felső egy pillanat múlva cafatokban feküdt a padlón Elena mellett, és mivel a melltartó bele volt építve, az arkangyal már gyönyörködhetett is a lány kebleiben. Elena felsőteste megfeszült a vágytól, mellkasa egyenetlen ritmusban emelkedett és süllyedt. A vadász megnyalta a száját. - Jobban érzed magad? Raphael válaszként lehajtotta a fejét és a szájába szívta a lány feszes, apró mellbimbóját. Elena megremegett, belemarkolt a férfi hajába és húzni kezdte. Érezte Raphael fogait a mellén. Felszisszent. - Raphael! - Ezt figyelmeztetésnek szánta, de csak egy kéjes morgás lett belőle, mert közben az arkangyal beborította a mellét a kezével és magabiztosan formálni, szorítani kezdte, amitől Elenának megroggyantak a térdei. A francba, miért is ne, gondolta ekkor a lány, és ívesen megfeszítette a testét, Raphael falánk ajkai elé. Nem lepte meg, amikor az arkangyal keze a melléről a csípőjére csúszott, a farmerja elejére, és... letépte azt. Ezután a lány bugyija következett. Egy pillanat múlva az angyal a hatalmas ágyra dobta őt. Szárnyai kitárultak a háta alatt, a jóleső hűvös és puha takarón. Raphael pedig már felette is volt, megfogta a lány térdét és felfelé, kifelé tolta, kitárva maga előtt a vadászt. Amikor Elena felnézett, perzselő kékséget látott. Az angyal szárnyai is izzani kezdtek. Elena nem látta, mikor szabadult meg az arkangyal a nadrágjától, csak felkiáltott, amikor érezte, ahogy Raphael kemény erekciója szétválásztja testének legérzékenyebb részét. Raphael! Egy vággyal teli csók, az angyal aranyló izmai és forrósága az ő teste felett. - Gyorsabban! - parancsolt rá Elena, és amikor Raphael továbbra is lassan és mélyen hatolt belé, lábaival átkulcsolta a férfi derekát és magára rántotta őt. - Elena! - Raphael megtámaszkodott, mielőtt rázuhant volna a lányra, de a vadász ekkor már sikoltott, mert Raphael farka teljes hosszában a testébe hatolt. Fájdalmat okoztam? Soha. Elena a férfi hátát simogatta, lábujjaival a szárnyának érzékeny alsó ívét dörzsölte és megszólalt. - Csókolj meg, arkangyal! - Ugyanebben a pillanatban összeszorította az izmait Raphael kemény testrészén, amelyet olyan mélyen magába fogadott. Az arkangyal belemarkolt a lány hajába, csókba fonta száját, a másik kezével pedig Elena csípőjét szorította az ágyhoz. Az első lökéstől a lány egész teste megfeszült, sikoltás ömlött a szájába. A második lökéstől önkéntelenül összeszorította a testét a férfi körül és ezernyi, szivárványszínű darabra tört.

119 Az én hitvesem, gondolta Raphael, míg Elena remegve feküdt alatta, az én párom. Újra, vadász! Összeszorította a fogait és ellenállt a késztetésnek, hogy ismét lökjön. Megfeszítette a farkát a lány testében, és élvezte, hogy Elena kéjesen felnyög. De a lány nem adta meg magát. Fátyolos szemmel végigcsókolta az állkapcsát, a nyakát, majd eltolta magától Raphael mellkasát. - Most én jövök. Hagyta, hogy Elena fordítson a helyzetükön: Raphael most háton feküdt, a szárnya a két oldalán betakarta az ágyat. Elena tenyerével a férfi mellkasának támaszkodott és felemelkedett. Raphael szeme előtt felvillantak Elena vágytól selymes rózsaszínre pirult keblei, fakó, télszínű haja, amit az ő játékos ujjai borzoltak össze, a lenyűgöző, éjfekete szárnyak, amelyek a vállai felett íveltek fel, vékony és izmos combjai. A lába többi részét nem látta, mert még mindig takarta a farmer: az arkangyal nem akarta az időt tölteni azzal, hogy a szétszakadt nadrág maradványait levegye Elena lábáról. A lábáról, amin... Csizma. Még mindig rajta volt a csizma. Az ő hitvese, gondolta újra Raphael. Lenyűgöző, vad és az övé.

120 A lány lehajolt, hogy megcsókolja - a csók buján meghitt volt Elena selymes hajának sátora alatt. Raphael ekkor úgy döntött, hogy megadja magát, hagyta, hogy a lány magáévá tegye. A lány teste ritmikusan mozgott, ellenpontozta nyelvének simításait. Az arkangyal tudta, hogy hitvese el akarja juttatni a csúcsra. Nélküled nem. Olyat tett, amit eddig szeretkezés közben még sosem mert kipróbálni: leeresztette a mentális pajzsait. Elena halhatatlannak még csak újszülött volt, nem tudta, hogy ilyen helyzetben hogyan védheti meg az elméjét. Raphael soha nem is tört volna be az agyába, ilyen bensőséges kapcsolatot csak a lány engedhetett meg neki, ő magától nem akarta kialakítani. De azt hagyta, hogy a lány elméje behatoljon az ő tudatába. A lány teste megrándult az övé felett, csodaszép szemei kéjtől sugárzó ezüstszínűek lettek, amikor a lány felsikoltott és egy nedves és forró lökéssel elélvezett. Több nem is kellett. Raphael is zuhanni kezdett, közben felhúzta a pajzsait, mert ekkora nagy érzés hatása fájdalmat is okozhatott volna a lánynak, ő pedig még az élvezet ilyen extrém csúcsán sem lett volna képes bántani Elenát. A halandó szívű vadászt, aki az ő szívét tartotta a kezében. * * * Elena egy szót sem szólt, amikor Raphael erős karjába kapta és a fürdőszobába vitte, miután a lány lerúgta magáról a cipőt, levette a zokniját és a farmerjából maradt cafatokat. Elena nagy sóhajjal merült a tűzforró vízbe. Amikor a feneke az egyik párkányhoz ért, úgy döntött, ez elég és hátrahajtotta a fejét. Biztos volt benne, hogy a szeme még mindig fel van akadva. Egy hullám nyalt végig a testén, az arkangyala beereszkedett a vízbe, mellé. A kísértés újra a hatalmába kerítette a lányt, amikor felnyitotta a szemét és tekintete végigvándorolt a férfi izmos lábán és barázdás felsőtestén. Ez az ő privát élvezete volt, és érezni is akarta, amilyen gyakran csak lehetett. - Hogy van a hátad? - Meggyógyult. - Raphael is leült a medence szélére, karját a párkányon nyugtatta. - Elszámítottam a távot, túl közel repültem egy építkezésen a vasbeton oszlopok betéteihez. Elena erőt vett magán és megmozdult, átült Raphael mellé. Fejét a vállára hajtotta, tenyerét a szívére tapasztotta. Más férfival soha nem ült volna így, de Raphael, annak ellenére, hogy idegesítette a testőrökkel, tudta, tökéletesen ismerte őt. És értette, hogy egy apró engedékenység nem jelenti azt, hogy más dolgokban is megadja magát. - Te nem szoktad elszámolni magad. Az arkangyal Elena köré zárta a karját, ujjaival lassan rajzolgatni kezdett a vállára. - Szélvihar támadt itt, úgy egy órával azután, hogy Boston egy részét megrázta a földrengés. Ellen tudtam állni széllökéseknek, de nem reagáltam elég gyorsan. Ez már hihetőbb volt. - Az a földrengés nagyon furcsa volt, Raphael. Annyira célzottan jött. - Kinyújtotta a karját és gyengéd alapossággal végigsimított az arkangyal szárnyának felső ívén. Elena. A lány elmosolyodott a figyelmeztetés hallatán, hátrahajtotta a fejét és ajkával végigsimított a férfi állkapcsán. - A földrengés? Raphael a legmélyebb óceán kékségével csillogó szemével állta a lány tekintetét, mire Elena lehajtotta a fejét és végig csókolta a férfi nyakát. Raphael belemarkolt ugyan a lány

121 hajába, de a teste nyugodt, ernyedt maradt: egy hitvese karjában pihenő arkangyal. - Azt mondod, a vámpírokat mind egy helyre vonzotta valami? - A mellkasa nyugodt tempóban emelkedett süllyedt, a lány érezte a tenyerén az arkangyal erős, határozott szívverését. - Igen. - Elena most a fogát használta az inakon, amelyeket azelőtt csókolt. - Úgy tűnt, még az az egy is arrafelé tartott, akit később találtunk. - Csak úrrá lett rajta a vérszomj, ami minden más gondolatot kiölt belőle. - De a földrengés célpontja a helikopter volt. Nem a helikopter, hanem te. Elena elhúzta a száját. - Igyekeztem nem erre a következtetésre jutni. A férfi keze belemarkolt a lány hajába, hátrahajtotta a fejét, de ezúttal nem csók következett. - Az arcod súlyosan összezúzódott. - Raphael a másik kezével átfogta Elena állát és oldalra fordította a fejét, hogy jobban megnézhesse a sebeket. - Nem is csak a bőr felső rétege sérült. Elena nem ellenkezett. Végül is nem sokkal korábban ő parancsolt rá az arkangyalra, hogy vetkőzzön, csak hogy megnézhesse a sérüléseit. - Érzésre nem olyan komoly. - Ami azt illeti, úgy érezte, mintha a bőre máris gyógyulni kezdene. Sokkal gyorsabban, mint egy emberé. Nagyot dobbant a szíve, amikor ráeszmélt, hogy ő már nem halandó. - Legalább két napba telik, amíg magától meggyógyul -állapította meg a férfi és elengedte a lány állát. - A mellkasodon és a csípődön is vannak zúzódások. - Mikor volt időd ezt észrevenni? - Elena felemelkedett és lovaglóülésben az angyal ölébe ült. Átkarolta a nyakát és arcát az ütőeréhez szorította. Még soha, senkivel szemben nem érzett ennyi gyengédséget, hogy ilyen könnyedén kimutathatta volna az érzéseit. - Nekem úgy tűnt, sokkal jobban lekötött a testem többi része. Nedves, erős kezek szorították meg a lány derekát. - Mennyire fáj? - Érzéki ajkak, a szemek tele sötét ígérettel, de az arkangyal arckifejezéséből egyértelmű volt, hogy semmi érdekeset nem akar csinálni, amíg ezt meg nem beszélik. Elena felsóhajtott és az egyik bordájára mutatott. - Ez itt fáj, de annyira nem, hogy zavart volna, amíg lepedőakrobatikáztunk a hálóban. - A vágya, hogy az angyal megérintse, hogy magáévá tegye őt és Elena is Raphaelt, minden más érzést elnyomott. - A bal szárnyam érzékeny egy kicsit, azt hiszem, meghúztam. - Felemelte a tenyerét -A vágások már gyógyulnak. Raphael felemelte a kezét. A tenyerét kék lángnyelvek nyaldosták. Elena gyomra összeszorult, amikor megérezte, milyen hatalmas erőt hordoz magában a hitvestársa. De ez a tűz nem okozhatott neki fájdalmat. Amikor az arkangyal a bordájára tette a kezét, Elena nem érzett mást, csak csontig hatoló melegséget. - Ó! - szakadt fel a halk sóhaj a lányból. Az elektromos forróság érzése szétáradt a testében: főként azokra a helyekre, ahol fájdalmat érzett, de halkan ott suttogott minden egyes erében... és valami szexualitás, aminek a gyógyításhoz semmi köze nem volt. - Arkangyal - mondta rekedt hangon -, ha mindenki ilyet érez, amikor gyógyítod, akkor azt hiszem, gondjaink lesznek. Raphael ajkán nem látszott mosoly, de az elméjéből a lányéba sugárzott hangban nevetés bujkált.

122 Ó, ez egy különleges íz. Csak a számodra készült. Amikor legutóbb ezt mondta, Raphael beborította őt angyalporral. Erotikus, egzotikus érzés volt, ahogy a por a borének minden pórusába behatolt és izgalmat keltett benne - Hát, jó - válaszolt Elena, előrehajolt és rágcsálni kezdte az arkangyal alsó ajkát. - Akkor megengedem, hogy másokat is gyógyíts. Értékelem, hogy engedélyt adsz rá. Elena szélesen elmosolyodott, amikor meghallotta a komolykodó kijelentést, ugyanakkor meglátta a pajkos érzékiséget a férfi tekintetében. Ez a pillantás... még mindig új volt a számára. Raphael nem gyakran engedte, hogy felszínre törjön benne a gyermek, aki valaha volt. A vakmerő, vad és pimasz angyal. De ha megtette... - Végeztél? - kérdezte Elena a férfi szájához simítva az ajkát. Válaszként Raphael megmarkolta a lány csípőjét és magához rántotta, testének acélos vágyához húzta. - Gyere, vadász! - parancsolt, miközben a fogaival Elena nyakának érzékeny alsó ívét simogatta. - Tégy a magadévá! Elena engedelmeskedett. * * * Másnap reggel Elena finomságok nagy választékát találta az asztalon kikészítve, amikor az étkezőbe lépett. Magához vett két croissant-t és egy nagy bögre feketekávét, majd kisétált a hűvös levegőre. Az ösztöneit követte és meg is találta Raphaelt, a Hudson folyó medre felett magasodó sziklaszirt szélén. - Tessék - nyújtotta neki az egyik süteményt. - Montgomery megsértődik, ha nem eszel. A férfi elvette a croissant-t, de nem emelte a szájához. - Nézz le a vízre, Elena! Mit látsz? A lány lepillantott a folyóra, ami így vagy úgy de születése óta az élete része volt. Fehéren tajtékzó, vad hullámokat látott. - A folyó ma nincs valami jó kedvében. - Igen. - Raphael elcsente Elena kezéből a bögrét és belekortyolt a kávéba. - Úgy tűnik, ma a világon mindenfelé rosszkedvűek a vizek. Egy hatalmas cunami éppen most érte el Afrika keleti partjait, pedig földrengésnek semmi érzékelhető jele nem volt korábban. Elena visszalopta a kávéját, majd beleharapott a croissant -jába. Kiélvezte a vajas tészta ízét, mielőtt lenyelte. - Megtudtál már bármi pontosabbat arról, hol alszik anyád? - Nem. De lehet, hogy Lijuan tud valamit. Meglátjuk - Megette a croissant-t, amit Elena adott neki, és elvette a lánytól a kávét. - Ma újra meglátogatod apádat? A lány gyomrában megfordult az étel. - Nem, nem őt. A húgomat, Eve-et látogatom meg. Szüksége van rám. - Nem fogja megengedni, hogy Jeffrey a kislányt is úgy kezelje, ahogy vele tette. Mint valami mocskos, értéktelen szemetet. - Még most sem tudom elhinni, hogy ennyi éven át hazudott nekem a vadász vérvonalról! - Igazából nem hazudott, csak elhallgatta, de ettől még nem volt kevésbé szörnyű. - Apád sohasem értékelte nagyra az őszinteséget. - Kemény ítélet volt ez. Raphael ezután a lányhoz fordult: - Öt nap múlva elvárom, hogy itt légy. Tudasd a céhvel, hogy nem

123 leszel elérhető. Elena háta megfeszült a parancs hallatán, mert ez kétségtelenül parancs volt. Visszavette a kávét és egyáltalán nem tette boldoggá, amikor meglátta, hogy mind elfogyott. - És megtudhatom az idézés okát is? Raphael felhúzta a szemöldökét. Fekete haja lobogott a Hudson vizét kavaró szélben. - A Kolibri látni kívánja a hitvesemet. Elena minden idegessége egy csapásra elmúlt, a helyét majdnem fájdalmas érzések töltötték meg. A pekingi események után, amikor pihennie kellett, hogy felépüljön, sokszor vette be magát a Raphael menedékbeli irodájában álló nagy karosszékbe, de ahelyett, hogy a történelemkönyveket olvasta volna, amiket Jessamy adott neki, legtöbbször az arkangyallal beszélgetett. Raphael ekkor mesélt el neki néhány részletet arról, mi mindent tett érte Illium anyja akkor, amikor ő a legsérülékenyebb volt. Ennek eredményeként Elena ismeretlenül is mély tiszteletet és hálát érzett az angyal iránt. - Már gondolkodtam rajta: Illiumot őmiatta vetted a szolgálatodba? Mert a Kolibri fia? - Először igen. - Átfogta ujjaival Elena tarkóját és magához húzta a lányt. - Örökké hűséggel tartozom a Kolibrinek, természetes volt hát, hogy magam mellé veszem a fiát, amikor Illium elég idős lett. Attól függetlenül, hogy milyen sok mindent elmondott már Raphael a Kolibriről, ahányszor ez az angyal szóba került, Elenának mindig az volt az érzése, hogy valami alapvető dolgot elhallgat. Így volt ez most is. Ehhez jött még Illium nyomott hangulata aznap, amikor először hallott az anyja látogatásáról. Elena elgondolkozott... de voltak titkok, amelyek nem tartoztak rá. - Illium azonban gyorsan bizonyított. Mára a szövetség, ami engem a Kolibrihez fűz, tőle független. Elena látta már Illiumot akcióban, efelől nem is volt hát kétsége. - Itthon leszek. Ki is kell majd öltöznöm? - Igen. A Kolibri nagyon idős angyal. - Mennyire idős? - Ismerte az anyámat. Ismerte Caliane-t. A lábaik alatt a hullámok vadul, dühösen felcsaptak, ahogy Caliane újra megpróbálta magához ragadni a fiát. * * * Fél óra múlva Elena Raphaelt figyelte, ahogy az arkangyal felemelkedett a Hudson felett és elszárnyalt az Arkangyal-torony felé. Elkezdődött egy kétségtelenül nagyon nehéz nap. - Utasítottam az angyalokat szerte a területemen, hogy tegyenek jelentést minden zavargásról és veszteségről, ami mostanában történt - mesélte Elenának, még mielőtt elindult. - Nem Boston volt az első, sem az egyetlen. Mindössze a legnagyobb. - Segíthetek valamiben? - Ma nem. De van egy olyan érzésem, hogy nemsokára szükségünk lesz a képességeidre. Komor jóslat volt ez, de mivel azzal senkinek sem segít, ha aggódik, és aznap volt az első pihenőideje, mióta New Yorkba érkezett, Elena úgy döntött, kihasználja az időt és berendezkedik egy kicsit új otthonában. Első útja a melegházba vezetett. Az üveg csillogott az

124 éles napfényben. Színek és illatok kavalkádja töltötte meg a kis házat. Annyi felfedeznivaló volt ott, de Elena egyenesen a sarokba indult, ahol a kedvenc begóniái álltak. Megérintette az egyik tökéletes, piros szirmot, és egyszerre szomorúság töltötte el, mert eszébe jutottak a növények a régi lakásában. Azok biztosan elpusztultak, miután ő véresen és zúzott testtel az arkangyal karjaiba zuhant. - De a virágok újra kihajtanak - jegyezte meg magának halkan, miközben a körülötte vibráló, üde szépséget figyelte. - Új gyökeret hajtanak és helyet csinálnak maguknak az idegen földben is. Ő is így fog tenni. Amint meghozta ezt az elhatározását, rögtön jobban is erezte magát. Kiválasztotta a legsatnyább begóniatövet és nagy odafigyeléssel jobb földbe ültette át. A cserepet óvatosan a keze közé fogta és visszament a házba. Montgomery rámosolygott, amikor Elena belépett az ajtón. - A harmadik emeleten lévő műteremben kapná a legtöbb napfényt - javasolta a lakáj. Műtermük is van? - Kösz. Felment a lépcsőn és körbejárta a második szintet, amíg megtalálta a szépen elrejtett lépcsőfeljárót a harmadikra. Felmászott. A szája is tátva maradt, amikor belépett a folyosó végén lévő ajtón. A teremnek két fala is üvegből volt, és a tetőablakon is ömlött be a napfény. Egy ablakmélyedésben egy padot is látott, és ekkor vette észre, hogy az egyik nagy ablakfal nyitható. - Hát persze. - Egy angyal nem aggódik amiatt, hogy ilyen magasról kieshet. És, tette hozzá a vadász énje, ez kijáratnak is tökéletes, menekülési útvonalnak, hogy csapdába ne kerüljön a házban. Bútor nem volt sok a szobában. Egy krémszínű szőnyeg arany levélmintákkal, egy finom kisasztal gazdagon faragott, íves lábakkal, néhány ékkőszínű selyempárna az ablakülésben. A növényét letette a pad feletti párkányra és visszament a második emeletre. - Montgomery! - kiáltott a korlát felett, amikor odalent megpillantotta a vámpírt. A lakáj felnézett és igyekezett elrejteni a megbotránkozását, amiért Elena ilyen illetlenül viselkedett. - Vámpírvadász? - Használja valaki a műtermet? - Úgy hiszem, most már ön. Elena szélesen elvigyorodott, egy csókot dobott a férfinak, és meg mert volna esküdni, hogy az idős vámpír elpirult. Éppen indult volna felfelé, amikor bunda, csokoládé és sok más bűnös dolog illata csapta meg a vadász érzékeit. Összevonta a szemöldökét. - Miért van itt Dmitri? A vámpír, mintha a semmiből bukkant volna elő, abban a pillanatban, hogy Elena kimondta a nevét, megjelent a falambériával borított előszobában. Fekete öltönyben volt, sötét smaragdzöld ingben, és egy iratköteget tartott a kezében - Nincs időm játszadozni, Elena. - Egy füstös, pezsgőillatú csápot azért mégis a lány köré csavart. - Vissza kell mennem az Arkangyal-toronyba. Most, hogy Montgomery távozott, Elena alig állta meg, hogy ne állítson egy tőrt a falba Dmitri feje mellé, amiéit tudatosan provokálja. - Meg ne botolj a küszöbben, amikor kimész.

125 Az illatcsáp olyan helyekre csavarodott be, ahol semmi keresnivalója nem volt. - Neha bérgyilkosának teste a hullaházban van, ha ellenőrizni akarod a szagát. Ma tizenegyig nem nyúlnak hozzá. Erős és vonzó pézsmaillatú csók Elena minden vadász érzékén. - A franc! - Az illat azonnal eltűnt, Dmitri pedig a vékony ezüsttőrre meredt, ami érzéki arcától, szláv pofacsontjától alig egy centiméterre remegett a falban. Ezután teljesen váratlanul kacagni kezdett. Elena akkor hallotta őt először őszintén nevetni. Nagyon vonzó volt. Szexibb, mint az illattrükkjei. Felnézett, majd régimódi udvariassággal meghajolt a lány előtt. Az arcán még mindig ott volt a nevetés nyoma. - Most megyek, vámpírvadász. - De megtorpant az ajtóban. Az arca elkomorult. - A könyvtárban hagytam a legújabb, Holly Changról szóló jelentést. Elena megszorította a lépcsőkorlátot, amikor meghallotta Urram egyetlen életben maradt áldozatának nevét. A nőt, igazából még csak lányt megfertőzte az elfajzott arkangyal vérében lévő méreg. Egy ártatlan ember, aki a legszörnyűbb támadásnak lett elszenvedője és talán szörnyeteggé változik emiatt. - Hogy van? - Amikor Elena utoljára látta, a lány meztelen volt, Urram többi áldozatának vérétől csatakos, és az elméje megbomlott. Dmitri válasza csak hosszú hallgatás után érkezett. - Úgy tűnik, stabil az állapota, de még lehet, hogy ki kell végeznem.

126 Elena fejében még mindig ott csengtek Dmitri lehangoló szavai, amikor benézett a hullaházba, hogy megbizonyosodjon róla: a holttest valóban azé, aki meggyilkolta a vámpírt a parkban. Egy mély lélegzetvétel elég is volt, a leander édes mérge a nő minden pórusába beivódott. Miután ezzel végzett gyorsan beugrott a toronyba és letusolt. Nem érezte helyesnek, hogy a halál házából egyenesen Evelynhez menjen. - Itt is vagyunk - mondta húsz perccel később, amikor átvezette testvérét a Céhakadémia erős acélajtós kapuján. Érezte a feszültséget a kislány apró, izmos testében. -Ahhoz túl fiatal vagy még, hogy teljes jogú diákként felvegyenek, azt pedig senki sem várja el tőled, hogy itt lakj, de kapsz majd egy órarendet az iskola utáni foglalkozásokról, amiken fejlesztheted a képességeidet. Evelyn hátrapillantott Amethystre, aki mereven lépkedett mögötte Gwendolyn mellett. - Amy is jöhet velem? - Persze, ha szeretnéd. - Furcsa volt, hogy bár Evelyn volt született vadász, Elenát

127 mégis Amethyst emlékeztette a fiatalkori önmagára. Ő tele volt metsző bizalmatlansággal és haraggal, amit buzgón táplált is. Eve még elég fiatal volt ahhoz, hogy olyannak lássa a világot, amilyennek akarta, de Amy már régen elvesztette a rózsaszín szemüvegét és valószínűleg megértette a Gwendolyn és Jeffrey kapcsolatában levő fájdalmat is. Mindkettőjüket Marguerite szelleme kísértette. Megérkeztek a váróterembe vezető üvegajtóhoz. Elena lerázta magáról ezeket a zavaró gondolatokat és kitárta az ajtót. Nagyon meglepődött, amikor egy csúcstechnológiás kerekes székben ülő ember fogadta őket. Persze, nem a szék volt a meglepő. - Vivek! - Elena odasietett hozzá, két keze közé fogta a férfi tejét és egy-egy nagy puszit nyomott mindkét arcára. Addig a pillanatig nem is fogta fel, mennyire hiányzott neki. A férfi elpirult, de nem gurult hátrébb a kerekes székével. - Azta, micsoda szárnyak! Sokáig azt hittem, mindenki csak ugrat, még azután is, hogy láttam a híradót. - Vivek Evelynnel, Amethysttel és Gwendolynnal mit sem törődve közelebb gurult Elena szárnyaihoz. - Megengednéd, hogy... - Később. - Elena Eve hátára fektette a tenyerét. Nagy felelősségtudatot érzett, hogy mindent jól csináljon, nehogy a legfiatalabb testvére úgy gondolja, hogy a tehetség, amivel született, valójában átok. - Egy új diákot hoztam a céhnek. Vivek azonnal a lány felé fordította a figyelmét. Barna szemével áthatón nézett végig Evelynen. - Született vadász. A képességei közel sem olyan erősek, mint a tieid, de ahhoz eléggé jók, hogy bajba sodorják, ha nem vigyáz. Evelyn a nyers, majdnem kegyetlen összefoglaló hallatán közelebb húzódott Elenához. - Ne is törődj vele. Már hozzászokott, hogy csak számítógépekkel beszélget. Szerinte az emberekkel csak a baj van. - Valóban nagyon nem volt jellemző Vivekre, hogy elhagyja a föld alatti járatokat. Az volt az ő királysága és megszokott élettere. A céh rezidens technológiai zsenije morcosan intett fejével a céh zsúfolt irodai területe felé. - Menjetek, ott majd elintézik a papírmunkát! Elena elkísérte Evelynt, de amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Gwendolyn képes és kész is átsegíteni a lányát a jelentkezési folyamaton, visszament beszélgetni Vivekhez. - Jó újra látni téged, V.! - Megkaptad a pisztolyt, amit Sarával küldtem? - kérdezte a férfi, és a szemében halvány irigység csillant, amikor Elena szárnyaira pillantott. Elena ezt egyáltalán nem vette rossz néven. Vivek is született vadász volt, de gyermekkorában megsérült egy balesetben és a vállától lefelé teljesen lebénult. A kerekes széke a legújabb technológiával felszerelt trónus volt, ezen ülve uralkodott királysága, a pincék felett. Elena pedig mindig is értette, hogy miért szeret a férfi a céh főépülete alatt húzódó titkos rejtekhelyen lévő információgyűjtő- és feldolgozóközpontban maradni. Rémálom lehetett neki idefönt, hogy az érzékeit elöntik az ingerek és ő nem tudja kiélni a vadászösztöneit. Az, hogy Viveknek ennek ellenére nemcsak az ép elméjét sikerült megőriznie, de a céh felbecsülhetetlen részévé is vált, hihetetlen akaraterőről tanúskodott. - Erre gondolsz? - Elena előhúzta a fegyvert egy, a combja belső oldalára erősített tokból, de gyorsan vissza is dugta, nehogy rászóljon valaki, amiért fegyvert villantott. Vivek elmosolyodott, és ettől az arca megkapóvá vált. Túl soványnak tűnt, a csontjai

128 túl élesen rajzolódtak ki a bőre alatt, de helyes férfi volt. Ezzel azonban semmit sem kezdett: mióta Elena ismerte, Vivek soha nem volt nővel. Szándékosan, gondolta Elena. - Szóval, mit szeretnél csinálni a szárnyaimmal? Vivek homloka ráncokba futott össze. - Meg akartalak kérni, hogy gyere be és engedd, hogy átvilágítsam őket. Hogy jobban megismerjük a szerkezetüket. De... ez sebezhetőbbé tenne téged. A fejének egy apró mozdulatával elindította a kerekes székét és kigurult az épület előtt húzódó teraszra. Elena követte, odakint nekitámaszkodott a korlátnak. - Igen. - Összefűzte a karját és elgondolkozott arról, kihez tartozik igazán. - Nekiadtam a szívem, V. Soha nem tennék semmit, amivel elárulhatom. Vivek egy hosszú pillanatig csak nézte Elenát. - Mindig is kíváncsi voltam, ki fog áttörni a páncélzatodon. Érthető, hogy végül egy durván félelmetes arkangyalnak sikerült. - Hamis mosoly jelent meg az arcán. A fejével az épület felé intett. - Szóval... - Bizony. - Vivek többet tudott Elena bonyolult kapcsolatáról a családjával, mint bárki más, kivéve Sarát. De mivel a balesete után őt is kitaszította a saját családja, talán jobban is megértette a dolgot Elena barátnőjénél. Most végignézett a betonozott felhajtón, az erős vaskapu felé, amik a Céhakadémia bejáratát védték. - Figyeltem a térfigyelő kamerák képét, mielőtt leszálltál. Az apád hozta el kocsival a testvéreidet. Ott ül, kint, a Mercedesében. Elena érezte, hogy a vállai megfeszülnek. Ösztönös reakció volt ez, meg sem próbált ellene védekezni. Megértette, hogy Jeffrey Gwendolyn miatt jött el. Ennek a nőnek, aki eddig csak dekoratív függeléknek tűnt Jeffrey mellett, volt elég ereje ahhoz, hogy rákényszerítse megingathatatlan férjét, hogy támogassa a gyermekeiket. Nem vagyok elég erős. Bocsássatok meg nekem, kicsinyeim! Az anyja hangjának emléke annyira fájdalmasan tért vissza, olyan elveszetten, annyira összegabalyodva minden gondolatában. Elenának ökölbe szorult a keze. Gwendolynnal ellentétben Marguerite nem volt ott, nem állt ki a lányaiért Jeffrey-vel szemben, aki egyre idegenebbé vált számukra. Gwendolynnak nem kellett végighallgatnia, ahogyan valaki halálra kínozza két lányát, nem törte el senki mindkét kezét és lábát, hogy ne tudjon a segítségükre sietni. Ő nem épült le annyira, hogy napokig folyamatosan sikítania kellett volna. - Ellie! Vivek nyers hangja felriasztotta Elenát. A lány pislogva az iroda felé nézett. - Vigyázol majd rá, Vivek? - Lehet, hogy a férfi béna volt, de mindent látott, ami az épületben történt. - Vigyázol majd rá, mindkettejükre, amíg itt vannak, az akadémián? - Tudod, hogy kérned sem kell. - A férfi tekintete sötét volt a fájdalomtól, amikor felnézett. - Elmúlik valaha? A faidalom. Elena első válasza az lett volna, hogy nem. De habozott, végiggondolta. - Nem - mondta végül, és megszorította a férfi vállát. -De elnémíthatják más, erősebb érzelmek. - Mint az a vak és vad vonzódás, ami egy vadászt egy arkangyalhoz kötött. - Szoktál félni, hogy mindezt elveszíted? Újra. - Igen - vallotta be Elena, mert Viveknek volt bátorsága feltenni ezt a kérdést. - De már nem vagyok védtelen gyerek. Ha Raphael valamiért el akarna hagyni, az utolsó csepp véremig harcolnék érte. - Mert az arkangyal már az övé volt.

129 Vivek lassan, komolyan elmosolyodott. - Remélem, hogy sikerül, Ellie. Mindannyiunk kedvéért. A csendes, szívből jövő kívánság utáni csendet Elena telefonjának csörgése szakította meg. A lány megnézte a kijelzőt. - Sara - mondta Viveknek, mielőtt fogadta volna a hívást. - Hello, főnök! - A rendőrség éppen most kérte a segítségünket. - Sara hangja éles volt, Ransom ezt mindig igazgatónősnek nevezte. Csak egyszer merte katonásnak nevezni, és Sara rögtön egy isten háta mögötti kisvárosba küldte vadászatra, ahol a helyiek egy pillantást vetettek a hajára és a bőrkabátjára, és onnantól csak csini fiúnak szólították. Elenának megrándult a szája széle, amikor eszébe jutott, hogyan kellett Ransomnak menekülnie onnan a vadászat végén, hogy lerázza a helyi széplányokat és puskával hadonászó apáikat. - Miben? - Tudom, hogy kemény napod volt tegnap, de te vagy az egyetlen, aki nincs küldetésen, szóval kapd össze magad! Elena nagyon örült, hogy visszarázódhat a munkába De... - Tényleg én vagyok az egyetlen szabad embered? Sara elég sok vadászt irányított New York mind az öt kerületében. - Ransomot hagyni akarom egy napig pihenni a tegnapi sérülése után - magyarázta Sara, Vivek pedig közben intett Elenának, hogy lelép -, és sokan mások is megsérültek a tegnapi felfordulásban. Ashwini itt van, de ő hajnali ötkor vonszolta le magát a pincébe, szóval most biztosan ki van ütve. A vadászok egy csomó okból alhattak lent, a pincében, de leggyakrabban azért tették, mert el kellett rejtőzniük. - Megkérdezzem? - Elena integetett Viveknek, aki legurult a rámpán a kocsijához. - Janvier is benne van, továbbá egy kézzel írott üzenet és sok-sok pénz. Ennél többet nem mondhatok. Elena kuncogni kezdett, mert több minden eszébe jutott a cajun vámpírral kapcsolatban, akinek üldözésével Ashwini a fél életét töltötte. - Hová menjek? - Delancey út, a Williamsburg híd alatt. Holttest. Lehet, hogy többszörös vámpírharapás, de a zsaruk azt mondják annyira sérült a test, hogy nem biztosak benne. Egyszerű küldetés. Elena háta megfeszült, mintha vasrúd lett volna a gerince helyén. - Nem kell babusgatnod, Sara! - Ne feleselj! - csattant fel Sara. - Még nem vagy elég erős egy vadászatra, és ha lett volna bárki más helyetted, tegnap sem küldtelek volna Bostonba. Használd ki a szabadidődet arra, hogy megerősödj, különben pitiáner feladatokat bízok csak rád, és csak idiótákat kell visszavinned, akik azt hitték, egy év után megszeghetik a szerződésüket. Elena visszahőkölt. - Durva! - Ezért keresem én a sok pénzt. Elena az irodába pillantott és látta, hogy Gwendolyn és a lányok lassan elkészülnek. - Úgy húsz-huszonöt perc és ott vagyok. - A zsaruk addig lezárják a helyszínt.

130 * * * A zsaruk nemcsak lezárták a helyszínt, de annyi sárga szalagot húztak köré, hogy majdnem le is szigetelték vele. - Azt a rohadt... - az Elenához legközelebb álló közrendőr a tarkójára tolta a sapkáját és csak bámult, amikor Elena leszállt a híd mellett húzódó parkszerű terület dús füvén. -Ezek igazi szárnyak? Elena nem állta meg. - Ugyan, jelmezkölcsönzőből kiselejtezett darabok. A rendőr összevonta a szemöldökét és bámult még egy kicsit, mielőtt egy széles vállú, civil ruhás nyomozó közéjük nem lépett. - Üdv itthon, Ms. Deveraux! - Kösz, Santiago nyomozó. Jó újra itt lenni. - Őszintén a veterán rendőrre mosolygott, majd a sárga szalagból húzott kerítés felé biccentett. - Kicsit túlzásba vitték, nem? Santiago megvakarta az állát, ami olyan kemény volt, akár egy bokszolóé. Fekete és ősz keverék borostája volt, szárított dohánylevél színű bőrén szinte világítottak a fehér szálak. - Újonc - magyarázta, miközben felemelte a szalagnak azt a részét, ami elég laza volt ahhoz, hogy Elena a szárnyaival együtt át tudjon bújni alatta. - Kiakadt. Eddig még nem látott holttestet. Pedig volt már ennél sokkal rosszabb is. Elenának erőt kellett vennie magán, hogy a rendőr szavai ne kavarják fel benne az emlékeket, amik mindig vissza akartak térni. Ő is kiakadt, amikor először látott holttestet. Csakhogy ő akkor tízéves volt, a test pedig a testvéréé, Mirabelle-é. És a hosszú lábú Belle-é, aki focizott és táncolt, és akinek a lábait Slater annyi darabra törte, hogy Belle nem lett volna képes egyik sportot sem folytatni, még ha életben marad, akkor sem. - Lehet, hogy ez egy őrült ember műve - Santiago mély hangja visszarántotta Elenát a jelenbe -, de ennyi év szolgálat után szeretem ellenőrizni a dolgokat. Elena óvatosan leereszkedett a lejtőn, követte a vér szagát egészen a vízpartig. Valamiért azt várta, hogy egy vizes vagy félig a vízbe merült testet lát majd, de a tinédzser lány száraz volt, a híd alatt, egy árnyas sarokban feküdt a magas fűben. Csak a vér áztatta el a testét, a feje búbjától a lábujjáig, és csupán néhány foltban látszott a bőre színe. Sápadt fehér, mintha papírból lett volna. Santiago kevésbé kecsesen vergődött le a lejtőn, fekete utcai cipője csúszott a füvön. Kifújta magát. - Szinte még gyerek. Elena igyekezett nem tudomást venni a lány koráról, nehogy a testvéreit, Arit és Belle-t lássa meg az áldozat törékeny alakjában. Nem volt könnyű. A gyerek úgy feküdt ott fekete hajával és nefelejcsmintás nyári ruhájában, mint egy pogány vallási áldozat, a szélben lengedező magas fűszálak simogatták a testét. Ekkor megfordult a szél és magával hozta a halál illatát. Ez darabokra törte az illúziót. - Az. - Készen áll, hogy eljátssza a vadászkutyát? - Igen. - Elena belevetette magát a munkába, hogy elűzze az emlékeket. Vett egy nagy levegőt. Összeráncolta a homlokát. - Szokatlanul sok vámpír illatát érzem a környéken. - A területet szinte elárasztotta a vámpírok illata. Volt ott sok minden, a nyárfától és citrustól

131 kezdve a tengeri sóval hintett feketeteán át a nyúlós karamellszálakig. És nem csak ezeket érezte a levegőben. Ó! - Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt mondanám, a vámpírok ide jártak szerelmeskedni. Santiago felemelte a fejét. - Hé, Brent! Jössz nekem tíz dolcsival! - Ó, a fenébe! Elena ajka felfelé görbült. Ugyanakkor bűntudat is tört rá. Hogy merészel ő mosolyogni, amikor egy fiatal lány holtteste fekszik a lábainál? De rögtön vitába is szállt ezzel a gondolattal. Muszáj volt ugyanis elhatárolódnia valamelyest az ilyen helyszínektől, mert ha nem tette volna, teljesen felemészti a sok szörnyűség, amit a munkája során tapasztalt. - Mostanában már rám fogad? Santiago rákacsintott. - Ez is újonc. Olyan ez, mintha gyerekektől venném el a csokijukat. - Csípőre tette a kezét, a kabátját hátrafogta, amolyan férfiasan. - Sok fiatal vámpír lóg erre az ember partnerével. Szemmel tartjuk őket, de nagyrészt ártalmatlanok. Csak buliznak, és, igen, szexelnek is. - Huh. - Elena ekkor ébredt rá, hogy mióta angyallá változott, nem is nagyon találkozott ilyen fiatal vámpírokkal. - Hát, ez gond lehet, hacsak a tettes, már ha tényleg vámpír volt, nem hagyott elég nyilvánvaló nyomot a lányon, amiből ki tudom szűrni az illatát. Elővett két gumikesztyűt, amit még a Céhakadémián markolt fel egy készletből. Lehet, hogy most már ellenálló minden betegséggel szemben, de attól még nem élvezte különösebben, hogy vérbe és más testnedvekbe kell mártania az ujját. Letérdelt a holttest mellé. Nem a fiatal lány mellé, aki szerette a nefelejcseket és a hűvös idő ellenére nyári ruhát hordott. Nem is egy hosszú lábú lány mellé. Csak a holttest mellé. - Hozzáérhetek? - kérdezte és igyekezett, hogy megtartsa az érzelmi távolságot. - Csak nyugodtan. Megbeszéltem a helyszínelőkkel. A fű csikizte a szárnyainak alját, amikor Elena az egyik tenyerével megtámaszkodott a halott lány feje melleit és lehajolt, hogy megszagolja a szétroncsolt nyakát. Vas. Öreg. Száraz. Szappan. Mesterséges parfüm. A szíve nagyot dobbant. Buja, lírai, érzéki, a különlegességében tökéletesen egyedi. - Fekete orchidea - suttogta maga elé. De volt még valami... Biztos volt benne, hogy érzett valami finom másodlagos vonást is az illatban, amikor a szél megtépte Raphaelt és őt a házuk előtt. Ez az illat azonban tiszta volt, tökéletesen tiszta. De Elena az angyalokat elég bizonytalanul érezte csak meg, ezért ez nem jelentett semmit. - Mi az? - kérdezte Santiago és letérdelt a lány mellé. - Azt mondja, ez egy vámpírfalka műve? Elena nyelt egyet, hogy úrrá legyen a fojtogató bizonyosságon, mely szerint ez valami sokkal, de sokkal szörnyűbb dolog. Felemelte az ujját, majd a lány teste fölé hajolt, hogy közelebbről megvizsgálja a sérüléseit, amiket nem fedett véres lepedék. - Ezek nem harapásnyomok - állapította meg meglepetten. - Bemetszések. Apró, vékony metszések. - Az áldozat egész testén. Ezt egy pengével művelte valaki, a nagy kérdés azonban az volt, ki vagy mi vezette a kezet, ami a pengét tartotta.

132 - Igen. Megkínozták. - A nagytermetű nyomozó nyögve feltápászkodott. - Céhes ügy vagy nem? - Céhes. - Bár nem ez volt a teljes igazság. - Ez nem ember műve. - Lehúzta az egyik kesztyűjét, átvette a másik kezébe és megfogta a nyomozó felé nyújtott kezét, hagyta, hogy a férfi felsegítse. - Köszi. - Szívesen. A veszélyeshulladék-tároló odafent van. - A hüvelykujjával a háta mögé bökött. Elena felmászott vele az emelkedőn. Közben megszabadult a másik kesztyűjétől is, elővette a mobilját és felhívta Raphaelt. - Van itt valami, amit látnod kellene.

133 Raphael csak egy pillantást vetett a testre és azonnal elkomorodott. - Ezt úgy hívták: ezer vágás általi halál. Elena tudata igyekezett megérteni, mit jelent ez, de a szeme újra és újra a helyes nefelejcsekre és a lány vékony csuklóján lévő ódivatú barátságkarkötőre tévedt. Szinte illetlennek tűnt ősi kínzási módokról beszélni egy áldozat felett, aki ilyen furcsán ártatlanul feküdt a fűben. De ez persze csak káprázat volt. - Az nem jár lefejezéssel együtt? - Ha Caliane végezte, akkor nem. Ennek hallatára Elena hátán végigfutott a hideg. - Nem vagyok biztos az illat eredetét illetően - mondta, miután megemlítette Raphaelnek a fekete orchideát, amit a lányon érzett. - Csak néhányszor találkoztam még anyád illatával, és soha nem volt alkalmam elemezni a vonásokat. Raphael válasza teljesen váratlanul érintette. - Éppen Michaelával beszéltem, amikor hívtál. Elena keze ökölbe szorult, amikor meghallotta az arkangyal nevét. A nő, akinek

134 szépsége végtelenül érzéki volt, már az első találkozás alkalmával meggyűlölte Elenát, és az érzés kölcsönössé vált. Csakhogy... most, hogy a lány tudta: Michaela elvesztette a gyermekét, már nem tudta elintézni annyival, hogy magában egyszerűen ribanckirálynőnek titulálja az arkangyalnőt. Mert soha nem lesz képes elfelejteni azt a szívszaggató jelenetet, aminek Michaela menedékbeli otthonában tanúja volt azon a szörnyű éjjelen. - Mit mondott? - Szánalmat érzek a szavaidban. - Raphael tekintete, amikor Elenára nézett, intő és sötét volt. - Soha ne lágyulj el Michaelával szemben, ez nagy hiba volna. Ő választotta az utat, amin jár, nagy valószínűséggel ez vezetett egy másik arkangyal halálához. Raphael erre már korábban is figyelmeztette a lányt, és Elena, annak ellenére, hogy emberi szíve meg akarta látni Michaelában a jót is, tudta, hogy az arkangyalnak igaza van. -Nyugodj meg, soha nem leszek óvatlan vele szemben. Raphaelt ez az ígéret látszólag megnyugtatta. A figyelmét újra a holttestre irányította. - Egy ugyanilyen gyilkosság történt tegnap éjjel az ő területén is. És ha két gyilkos volt... A francba!. - Azt az elkövetőt elkapták. Teljesen úrrá lett rajta az őrület. - Úgy tűnik, ez jellemző. - Meghallotta a helyszínelők hangját és odaintette őket magukhoz. - A test az önöké. Azok közelebb mentek hozzájuk, és nagyon igyekeztek nem megbámulni Raphaelt. Nem sikerült, pontosan ezt tették. New York arkangyala néhány lépésnyire eltávolodott tőlük és megállt a folyó partján. - Itt nem tudom kiszűrni a tettes illatát - morgott dühösen Elena, amikor a hitvestársa mellé lépett. - Ez a környék.. - Talán nem is számít - vágott a szavába Raphael. - Dmitri ma beszámolt egy vámpírról, aki tegnap éjjel a bizonyítékok tanúsága szerint felgyújtotta önmagát és egy helyben állt, amíg a teste elégett. Ilyet ép elméjű vámpír nem tesz. Elena felsóhajtott. - Igen, valószínű, hogy ő volt az. Ha Dmitri ad nekem egy nevet, megvizsgálhatom a vámpír lakását, szagmintát vehetek és meg tudom állapítani, hogy itt járt-e tegnap este. - Hetekig tarthat, amíg azonosítják, attól függően, hogy jelenti-e valaki az eltűnését. A testéből csak hamu maradt. -Kitárta a szárnyait. A zsaruk a hátuk mögött megdermedtek. Elena meg tudta érteni, hogy elbűvölte őket a látvány. Ő már érintette azokat a szárnyakat, érezte maga felett a testet, amikor forró és vágyakozó volt, mégis minden alkalommal elszorult a torka, ha Raphaelt így látta. - Beszélek Jasonnel - szólt Raphael, aki észre sem vette az emberek reakcióját. - Megkérem, kérdezzen rá az informátorainál, hogy történt-e máshol hasonló gyilkosság. - Teljes, lélegzetelállító szélességében kitárta a szárnyait és felemelkedett a levegőbe. Azonnal szólj nekem, amint anyám jelenlétének a leghalványabb nyomát is észleled, Ő azonnal összetörne téged, efelől ne legyenek kétségeid. Tudom. Azzal elengedte az arkangyalt, mert nagyon jól tudta: vannak rémálmok, amelyektől nem lehet megszabadulni egy nap, de akár egy év alatt sem. * * * Azután, hogy a lányt ilyen különösen kegyetlenül ölte meg valaki és a feltételezett gyilkos ilyen szörnyű módon vetett véget az életének, és a többi erőszak után, ami visszatérte után a

135 városban fogadta, Elena meglepődve tapasztalta, hogy a következő négy nap teljes nyugalomban telt. Persze a nyugodt felszín alatt mindenki feszült volt, akár egy felajzott íj, és várta, mi lesz a következő szörnyűség. Úgy döntött, ajándék lónak nem nézi a fogát, és egy nap néhány órát azzal töltött, hogy további növényekkel díszítette az otthonukban a műtermet. Felvitte oda néhány kincsét is: az Indonéziából származó szépen faragott maszkot az ajtó melletti falra akasztotta, a muranói üvegből készült cukor alakú díszeket egy tálban az apró asztalkára állította, a kézzel szőtt kasmíri selyemkendőt pedig a falra akasztotta, akár egy faliszőnyeget. Az arannyal átszőtt éjfélkék anyag csillogott a napfényben. - Fészket raksz, vámpírvadász? - kérdezte előző este Raphael, amikor megállt az ajtófélfának támaszkodva. Elena felnézett a helyes kis könyvespolc mellől, amit Montgomery talált neki a kiselejtezett bútorok között, és amelyen éppen a könyveit rendezgette. Szíven ütötte, mennyire férfias az arkangyal, főként itt, egy olyan helyen, amit ő igazán nőiesen rendezett be. - A vadászok már csak ilyenek. - De volt egy olyan érzése, hogy az új életében különösen fontos lesz, hogy otthont teremtsen magának. - Persze te - tette hozzá - már fészket raktál nekünk. Ez a ház, nagysága ellenére, egyáltalán nem volt rideg hűvösen elegáns, mint az Arkangyal-toronybeli lakosztály. Ez tele volt melegséggel és szépséggel. Olyan hely, ahol ledobhatta magát az ágyra és bebújhatott a takarók közé. - Akkor ezt miért csinálod? - Kijelölök a házban egy területet, ami csak az enyém. Hűvös csend. - Nem fogom megengedni, hogy távol kerülj tőlem, Elena. A lány számított erre és fel is készült rá, hogy kezelje a helyzetet. - Kell egy hely, ahol becsaphatom magam mögött az ajtót, ha dühös vagyok rád. És azt hiszem, mindkettőnk jobban örül, ha ez itt van és nem valahol máshol. - Engem meghívsz majd a fészkedbe? - Talán. Az incselkedésre Raphael nem túl jókedvű pillantással válaszolt. Elena elmosolyodott és felvett egy kis, jegyzettömb méretű dobozkát. - Adni szeretnék neked valamit. Legutóbb Elena a borostyánlánggal égő gyűrűt adta ajándékba Raphaelnek. Az arkangyal most is ugyanolyan meglepettnek és boldognak tűnt. - Mit adsz nekem? - A toronyban lévő lakosztályba szántam. Remélte, hogy Raphael megérti a szándékát, átadta a dobozt. Az arkangyal felnyitotta és kiemelt belőle egy fekete kődarabot, amiben, úgy tűnt, aranyporszemcsék csillogtak. - Pirit - szólt a férfi, miután megvizsgálta a napfényben csillogó követ. - Sukran, Elena. A lány minden egyes alkalommal újra beleszeretett a férfiba, amiért az így megbecsülte az ajándékokat, amelyeket tőle kapott. - Tovább is van - tette hozzá Elena. - Ma mesélni szeretnék neked a furcsa, kísértetjárta bányáról, ahol ezt a követ találtam. Lesz a történetben egy vámpír is, akiből

136 vudu-mester lett. Az arkangyal kifejezése megváltozott, meghittség áradt a tekintetéből. Elenának a lélegzete is elállt. Megosztod velem egy emlékedet, hitvesem. Megtisztelsz. Meghajtotta a lány előtt a fejét és a követ gondosan visszahelyezte a dobozba. Hát persze, hogy Elena a karjaiba vetette magát! A férfi karjaiba, aki úgy bánt az ő emlékeivel, mintha azok drága ékkövek lennének. Csak később ébredt rá, mielőtt elaludt Raphael szárnyai alatt, a meghitt melegben, hogy az arkangyal egy pillanatig sem vitatkozott amiatt, hogy ő közös tulajdonként kezelt, sőt, kisajátított egy részt a házból, amiben a férfi már több száz év óta élt. Ettől a lelkének egy újabb darabja nyugodott le, egy újabb gyökeret eresztett az új életében, az új életformájában. De a műteremmel csak szabadidejében molyolt, amikor az izmait már kocsonyásnak érezte. Mert az elmúlt négy napot nagyrészt vagy az edzőteremben töltötte, amit a ház alatti, tágas termekben talált, vagy a levegőben angyali oktatókkal, vagy odakint, a rögtönzött küzdőtéren, ahol Raphaellel és néha Dmitrivel harcolt. Aznap azonban nem az arkangyal, de nem is a helyettese volt az ellenfele. - Amikor legutoljára vívtunk, ájultan végezted. - Hasított pupillájú, zöld szemek meredtek rá rezzenéstelenül. Elena rávicsorgott. - De előtte még majdnem levágtam a golyóidat. - Azok visszanőnek. - Pedig nem úgy tűnt, mintha szívesen megszabadultál volna tőlük. - Elena felemelte a kardját. - Játszunk? Méreg bólintott. A felsőteste meleg, hívogató barnán csillogott a napfényben. Olyan fekete, bő nadrág volt rajta, amit a férfiak errefelé, úgy tűnik, szeretnek edzéshez viselni. - Ha már ilyen szépen kéred... Elrugaszkodtak egymás felé, vívni kezdtek. Méreg Elena szárnyaira ment, a lány pedig igyekezett a földre vinni a vámpírt. Közben pedig figyelt, hogy egy pillanatra se nézzen Méreg szemébe. Megtanulta már a leckét legutóbb, amikor a férfi majdnem megbabonázta. Ez a lecke ugyan megmentette az életét Pekingben, de attól még egyáltalán nem élvezte, hogy a saját kárán kellett megtanulnia, és esze ágában sem volt megismételni az élményt. Elana rövid tőre erősen vágódott az íves pengéhez, amit Méreg használt. A lány érezte, ahogy a rezgés a karján át egészen a fogáig felhullámzik. A férfi a második tőrével hárította Elena kését, amit a lány a felsőtestébe akart állítani. - Patthelyzet. - Viperaszemek keresték a kapcsolatot a lányéval, miközben a vámpír izmai megfeszültek. Elena nem volt bolond. Méreg, úgy saccolta, háromszáz éves lehetett. Ez pedig azt jelentette, hogy fizikai erő tekintetében hatalmas előnye van. - Ne fogd vissza magad! - sziszegte Elena összeszorított fogai között, majd kitépte magát a vámpír szorításából és hátraugrott, hogy a férfi ne érje el. - Kénytelen vagyok - válaszolt Méreg. Közben úgy pörgette a kezében lévő két pengét, mintha alig lenne súlyuk. A nap fénye csillogott az acélon, a villogás könnyen hipnotikussá is válhatott volna. - Lásd be, Ellie, ha nyers erőről van szó, nem nyerhetsz. - Ne hívj Ellie-nek! - Csak a barátai szólíthatták így. Méreg a lányra sziszegett és mérget lövellt felé a fogaiból. Elena lebukott, átfordult és kirúgta a férfi lábait alóla, mielőtt Méreg arrébb ugorhatott

137 volna hüllőszerű, hirtelen mozdulatai egyikével. - Állj! - hallatszott Illium hangja. Az angyal belépett a küzdőtérre. Elena meglepődött, amikor korábban, reggel meglátta őt, mert úgy tudta, hogy a Kolibri előző este érkezik. De Illium szerint az anyja egy vihar miatt később indult és csak néhány óra múlva ér ide. - Mindketten, fel! Elena felegyenesedett és figyelte, ahogy Méreg feltápászkodik. Legszívesebben visszarúgta volna a földre. - Meg is vakíthattál volna! A vámpír megvonta a vállát. - Meggyógyultál volna. De rohadtul fájna, és akkor legközelebb emlékeznél rá. Elena becsukta a szemét és elszámolt tízig. - Igen, igazad van - mondta, amikor felemelte a pilláit. Méreg pislantott egyet, vágott pupillája összehúzódott, amikor felnézett. - Szóhoz sem jutok. - De úgy tűnt, másként azért még ki tudta fejezni magát. Hihetetlenül elegáns mozdulattal meghajolt ugyanis a lány előtt, és amikor felegyenesedett, egy csókot dobott neki. - Még egy kört? Illium Elena felé fordította néhány napja már levertnek és gondterheltnek tűnő arcát. - Nem bánod, ha most én jövök? - Rúgd szét a seggét, Illium! Az angyal levette az ingét és a csizmáit, majd a kezét nyújtotta, hogy elkérje Méreg egyik görbe tőrét. A vámpír oda adta neki. - Biztos, hogy elbírsz velem, csácsogó madárka? - Meséltem már neked a kígyóbőr csizmámról? - Vad vigyor jelent meg az angyal arcán, Elena pedig tudta, hogy most Méreg fogja meginni a levét annak, bármi is légyen ami Illiumot nyomasztja. Méreg megpörgette a kezében a pengét. - Azt hiszem, meg kell tömnöm a párnámat néhány új tollal. Illium küzdőállásba ereszkedett. - Ellie, szólj, hogy ki a győztes! A lány kilépett a körből és leült a fűbe, az ásványvizes palackja mellé. Letette a fegyvereit. - Kész? Rajt! Tíz másodperc múlva Elena szíve már a torkában dobogott, a vízről teljesen meg is feledkezett. Méreg és Illium ugyanis tényleg teljes erőből küzdött, halálos gyorsasággal mozogtak. Egy tőrhegy egy milliméterre egy szemtől, egy láb, ami majdnem eltört egy gerincet, egy penge, ami kis híján lefejezett valakit. Olyan volt, mintha gyorsított felvételen nézett volna egy harcot. Illium szárnyai vakító kéken villantak, a haja zafírba mártott, fekete, vad lobogás, Méreg bőre pedig aranybarnán csillogott, ahogy a fény megvillant az izzadságrétegen. Elena felállt, a szemét le nem vette a küzdőkről, igyekezett ellesni tőlük a technikákat és kifigyelni a gyenge pontjaikat. -Állj! A két férfi szétugrott. Mellkasuk hullámzott, félmeztelen testüket izzadság borította, leeresztették veszélyesen éles fegyverüket és Elenára néztek. Illium csodaszép volt, Méreg pedig annyira más, hogy az ismeretlensége vonzónak tűnt. Ezek ketten, villant át Elena agyán, rohadt gyönyörű látványt nyújtanak. Sara azt mondaná rájuk, módfelett nyalandók. - Méreg győzött - jelentette be a lány.

138 Az enyhe akcentus nagyon nyilvánvalóan kiütközött, amikor Illium felkiáltott: - Már hogy nyert volna?! - A nyakadon volt a foga. - Elena tudta ugyan, hogy a vámpír mérge egy angyalra nem halálos, de még nekik is veszett nagy fájdalmat okoz, és ez elvonta volna Illium figyelmét. Méreg a sarkán kezdett hintázni, az arcán gúnyos, kihívó mosoly jelent meg, ami miatt Illium lefejezéssel fenyegette meg. A vámpír ettől csak még csúfondárosabban vigyorgott, és egy pillanat múlva újra harcoltak. Hihetetlenül kecsesen és gördülékenyen mozogtak, egy élő műalkotás volt a párosuk. Elenát csábította a gondolat, hogy csak nézze őket és ámuljon, de egy idő után elkezdte gyűjteni azokat a mozdulatokat, amiket ő is meg tudott csinálni. Mert akárhogyan is, de szépen lassan visszakerült a céh bevetési listájára, és addigra teljes értékű vadásszá kellett válnia. Raphael az Arkangyal-torony tetejének peremén állt és végignézett Manhattanen. A városban már csak kevés olyan sebhely maradt, ami az Urrammal folytatott küzdelméről tanúskodott. New York erősen állta a földrengések és szélviharok támadását egy héttel ezelőtt, és most békésen csillogott a napfényben. Sss, drágám, sss! A fiatal lány véres testének képe Raphael elméjében összekeveredett az anyja hangjával. De az emlék nem gyűrte maga alá, ezúttal nem. Ez az ő városa. Ő építette, és meg is fogja védeni, még akkor is, ha az anyja el akarja venni tőle. - Boston? - kérdezte Dmitritől. - Újabb problémák? - Semmi - válaszolta a mellette álló vámpír. - A földrengés óta nyugalom van. Ez nem nyugalom, gondolta Raphael. Inkább a csend, ami megüli a tájat, mielőtt kitör a vihar. - Én... - Megtorpant, amikor az érzékei valami hihetetlen, szinte lehetetlennek tűnő dolgot fogtak fel. - Dmitri később folytatjuk. A Hetek más tagjai egyszerűen visszavonultak, de Dmitri felnézett a tiszta, kék égre. - Ki az? - Lijuan. Kína... és a halál arkangyala. ***

139 Dmitri felszisszent. - Riadót rendelek el a toronyban. Raphael kitárta a szárnyát és felemelkedett az acélból és üvegből épült, emberektől nyüzsgő, kaotikus és gyönyörű város fölé, hatalma középpontja fölé, ahonnan indulva megszerezte az összes területet, ami felett most uralkodott. Lijuan a magasban várt rá, ahol a levegő elég ritka ahhoz, hogy megöljön egy halandót. A háta mögött élesen tűzött a nap. Kína arkangyala gyöngyházfényű, csillogó szemével és ragyogóan fehér hajával éppen olyan kevéssé volt emberi, mint bármikor máskor. Raphael megállt előtte. A másik arkangyal aznap testet öltött, úgy jött el hozzá. - Megtisztelsz. Peking pusztulása és Lijuan továbbfejlődése" óta senki sem látta őt élőben, csak a képét a víz színén. Úgy tűnt, szereti a kommunikációnak ezt a formáját. - Természetes, hogy téged meglátogatlak - mormolta Lijuan, és a hangjából sütött a hanyatlásának bizonyítéka. - A többiek közül senki sem érdekel. Elena, hol vagy? Úton a Céhakadémiára, Eve-hez. Kellek? Ne gyere a ház közelébe, amíg nem szólok. Nem akarom, hogy Lijuan meglásson.

140 Szünet, de a lány nem ellenkezett, pedig Raphael pontosan tudta, mennyire nem tetszik Elenának, hogy ő Kína arkangyalával találkozik. Légy óvatos, arkangyal! Mialatt ezt a beszélgetést folytatta, semmitmondó, udvarias szavakat váltott a másik arkangyallal. Ezután a Hudson nyugodt vize felé fordult, nézte, ahogy a fény ezernyi szilánkra törik a hullámokon. - Gyere, beszélgessünk az otthonomban! - Annyira jól nevelt vagy, Raphael! - nevetett fel Lijuan. A hang édes volt, egyáltalán nem illett olyasvalakihez, aki halottakat támasztott fel, és akinek erejét rothadó sötétség fonta be. - Hát csoda, hogy jobban szeretlek a többieknél?! Raphael egy szót sem szólt, és Lijuan sem beszélt, amíg Montgomery fel nem szolgálta nekik a teát és be nem csukta maga mögött a könyvtárszoba ajtaját. Lijuan a kandalló előtti nagy karosszékbe telepedett, Raphael pedig vele szemben, mint egy jó házigazda. Lijuannal szemben mindig be kellett tartani a legapróbb illemszabályt is. Amíg ez így volt Kína arkangyala is tartotta magát bizonyos szabályokhoz Egy ház vendégeként soha nem ontott vért. A nő belekortyolt a teába és felsóhajtott. - Megvannak az előnyei a fizikai formának is. Amikor legutóbb találkoztak Pekingben, Lijuan említette, hogy a létfenntartáshoz már nincs szüksége táplálékra. - Megváltoztak a szükségleteid? Lijuan finom mosolya ártatlannak tűnt... amíg valaki meg nem látta a mögötte megbúvó árnyakat. - A szükségleteim nem. Az igényeim igen. - Újabb korty. - Vannak dolgok, amiket az erő önmagában nem helyettesíthet. - A teáscsészét elegánsan tartotta a kezében és a férfi szemébe nézett. - Hogy bírod ezt, Raphael? Az arkangyal felhúzta a szemöldökét és várt. - Ezeket a halandókat. - Kezével Manhattan irányába intett. - Mindenhol ott vannak körülötted, akárhová mégy. Akár a hangyák. Míg Aodhan ugyanezt a kérdést mély, vágyakozással teli kíváncsisággal tette fel, Kína arkangyalának hangjában csak a megvetés hallatszott. - Én mindig is ebben a világban éltem, Lijuan. A nő felsóhajtott. - Mindig elfelejtem. Te nem éltél még meg egy évezredet, mint én. Valaha én is a halandók között laktam. Raphaelnek eszébe jutottak a történetek, amiket Jason derített ki Lijuan múltjáról, arról, ahogy állandó rettegésben tartotta az embereket. - Te mindig is istennő voltál. Lijuan bólintott, egy uralkodó gesztusával. - Meg fogod őt ölni? A kérdés nem lepte meg Raphaelt. Amikor először meglátta Lijuant, már tudta a látogatásának okát. - Ha az anyám őrült, meg kell állítani. - Nazarach, Andreas és Nimra jelentései után, amelyek gyilkos őrületbe zuhant vámpírokról szóltak, akik Caliane módszereivel gyilkolnak, ez egyre biztosabbnak tűnt.

141 - Nem lenne egyszerűbb megölni őt ott, ahol alszik? - Lijuan látható élvezettel tette le a teáscsészéjét. - Most még nincs ereje teljes birtokában. De ha felébred, lehet, hogy senki sem fogja tudni megállítani. Az elképzelés, hogy Caliane fájdalommal és tűzzel árasztja el a világot, egy rémálom volt. De... - Mi nem teszünk ilyet. - Az angyaloknak kevés szabályuk volt. Az egyetlen, ami mindig is használatban volt az angyalgyermekek bántalmazásnak teljes tilalma. Neha lányának, Anoushkának azért kellett meghalnia, mert megszegte ezt a szabályt. De volt egy második, egy még ősibb törvényük is. Egy angyalt álmában megölni olyan gyalázatos bűn volt, aminek büntetése azonnali halál. Mert még egy arkangyalt is meg lehetett ölni, bár erre csak egy másik arkangyal volt képes. - Nem leszek gyáva, nem fogom megtámadni, amíg védtelen. - Az anyád aligha védtelen - ellenkezett Lijuan. - Mindenfelé láthatod a hatalmának jeleit. A tájat mindenütt a halál itatja át, és a bolygó belső magja most is dühösen forrong. Raphael visszagondolt a halálos dühre, ami hatalmába kerítette, amikor Caliane ereje kiáradt a világra. Astaadra, aki megverte az ágyasát, és Titusra, aki Jason legújabb jelentése szerint kivégzett egy ártatlant. - Igaz. - Az anyja soha nem volt védtelen. - Akkor egyetértesz velem. Meg kell őt ölnünk, mielőtt felébred és rémületbe borítja a Földet. - Nem. Fel kell őt ébresztenünk. - Lehet, hogy a gyermeki énje ott volt még, a lelkében, de ez a döntés egy felnőtt arkangyalé volt. Nem szeghette meg ezt a szabályt, bármi is volt a cél. Mert ha ez egyszer bekövetkezett, azt már nem lehetett visszavonni. A lejtő csak egyre csúszósabb lett volna, míg egy alvó sem lenne biztonságban. - Ha idő előtt felébresztjük, gyenge lesz, amikor felkel. Ezzel előnyhöz jutunk és lesz alkalmunk megvizsgálni azt is, őrült-e vagy sem. -Hogy meg kell-e halnia vagy sem. Lijuan arca nyugodt maradt, de az írisze körül megjelent egy fekete gyűrű, amit Raphael eddig soha nem látott még. A sötétségben pedig Lijuan feltámasztott halottainak, az életre keltett hulláknak néma, fojtott éhsége suttogott. Oly sok évvel ezelőtt azért tudott megszökni - érvelt Lijuan, és a szemében hullámzó feketeség úgy mozdult, mintha saját tudata lenne -, mert a Tízek Tanácsának együttes ereje sem volt elég ahhoz, hogy legyőzze. De te nem voltál közöttük. - Raphael tudatosan használta ki Kína arkangyalának hiúságát. Lijuan elmerengett. - Igaz. Caliane nem fejlődött tovább úgy, mint én. - Apró, elégedett mosoly. - Most pedig kikísérsz engem. - Nem vagyok a háziállatod - emlékeztette őt Raphael. -És soha nem is leszek. Lijuan haja meglebbent a furcsa szellőben, ami úgy tűnt, csak őt érte, senki és semmi mást. - Raphael, a háziállatoktól olyan könnyű megszabadulni. Veled sokkal hosszabb távú terveim vannak. - Erő simított végig a férfi arcán. - Te uralhatnád a világot. Ehhez egyetlen dolgot kellene tennie, gondolta Raphael, miközben nézte Lijuant, ahogy a város feletti kék égen át elrepül. El kellene adnia a lelkét. * * *

142 Aznap éjjel megint viharos eső áztatta el a várost. Olyan gyorsan és olyan erővel zúdult le a víz, hogy Elena még Raphael otthoni dolgozószobájában, a lobogó kandalló mellett is megborzongott és összefűzte a karját, amikor kinézett a sivár tájra. - Illium anyja rendben megérkezett? - Igen. Holnap este együtt vacsorázunk. - Gondoltam, hogy ma pihenni szeretne. - Elena hátán hideg futott végig, amikor egy széllökés hangos hullámban csapta az esőcseppeket az ablakhoz. De nem volt benne biztos, hogy az eső miatt didereg: a karja azóta lúdbőrözött, hogy Raphael mesélt neki a találkozásáról Lijuannal. - Tudnál ilyen időben repülni? Az arkangyal a szoba közepét elfoglaló nagy íróasztala mellett állt és az azon kiterített papírlapokat tanulmányozta. A szárnya halvány borostyánszínű fénnyel izzott. Bólintott. - Te is tudnál, bár csak rövid ideig. A szárnyunk tollai nem áznak át, de a szél, az eső és a légnyomás miatt minden szárnycsapásoddal nagy erőt kellene kifejtened, hogy a levegőben maradj. Azelőtt Elena ámulva figyelte az angyalokat, akik szánkra kaptak az Arkangyal-torony erkélyeiről. Nem beteges imádattal, mint néhány ember, akiket megigéz az angyalok látványa, csak egyszerű, mély csodálattal a nem evilági szépség és kecsesség iránt. - Amíg szárnyaim nem nőttek, bele sem gondoltam abba, hogyan működik a repülés. - De azok a szárnyak most nagyobb szabadságot adtak neki, mint amilyenről a legtöbb ember álmodott. New York arkangyala figyelte, ahogy a lány megkerüli az asztalt és megáll mellette. Kristálycsillogású szemében narancssárgán tükröződtek a táncoló lángnyelvek. - Mi nyugtalanít, Elena? - A vámpírizmus a bénulást is meggyógyítja? - Elenának a munkája során rengeteg elhivatott idiótát kellett levadásznia, és el sem tudta volna képzelni, miért vállalna bárki is száz év rabszolgaságot azért, hogy tovább élhessen. De Méreg megjegyzése arról, hogy visszanőnének a golyói, elindított egy gondolatsort benne, és ezután végzett egy kis kutatást a céh könyvtárában. - Azt tudom, hogy a folyamat sok más betegséget meggyógyít. De segít a gerincsérülésen is? - A hatás nem azonnali - válaszolt Raphael. - A sérülés súlyosságától függően akár öt évig is eltarthat, amíg a vámpírizmus eléggé átalakítja a sejteket ahhoz, hogy a test helyrehozza a sérülést. Nem minden angyal hajlandó ilyen sokáig várni. Elena ráharapott az alsó ajkára. - Hozz vérmintát tőle! Elena tudta, hogy az arkangyal nem utasítja vissza, ennek ellenére elszorult a szíve. -Azt lopnom kell valahogy. Nem akarok hiú reményt kelteni benne, amíg biztosan nem tudom, hogy alkalmas az átváltoztatásra. - Vivek épp eleget szenvedett már. - Adj egy kis időt, amíg kitalálom, hogyan. Raphael bólintott, a haján megcsillant a tűz fénye. - Hallottam, hogy beszéltél Sammel az előbb. - Be nem áll a szája! - Az a gyerek az ujja köré csavarta Elenát. - Mesélte, hogy Jessamy egy esszét íratott vele büntetésből, mert valami rosszat csinált, de nem volt hajlandó elárulni, mit. - Elena pedig nagyon örült, hogy az angyalfiú olyan, mint azelőtt. Az átélt trauma emlékei, azt mondták, fokozatosan törnek majd a felszínre, és így lesz ideje hozzászokni a szörnyűségekhez.

143 - A szülei beszéltek már vele arról, mi történt? - kérdezte Raphael, aki pontosan követte Elena ki nem mondott gondolatmenetét. A lány nekitámaszkodott hitvestársa izmos testének. - Néha feltesz nekem egy-két furcsa kérdést, de leginkább az érdekli, hogy volt, amikor az egész Menedék őt kereste. Ezt csudajónak tartja. - Az anyja és apja ezt okosan tette - morgott Raphael, ki tárta a szárnyát és a lányéra fektette. - így még akkor is ez a keresés lesz a fontosabb, amikor az emlékei visszatérnek. Az, hogy ennyire szeretik, elnyomja majd a félelem és a rettegés emlékét. - Igen. - Elena szeme ekkor megakadt egy papíron, ami az asztalon feküdt. - Ez mi? - kérdezte és felemelte a drága meghívónak tűnő borítékot. A papír vastag volt, a tetején domború, összefonódó E és H betűk látszottak. - Nyisd ki! Elena látta, hogy a férfi titokzatos arckifejezéssel figyeli őt. Felhajtotta a boríték tetejét és egy kártyát húzott elő belőle. Elolvasta a legfinomabb kézírással, gazdag, ezüst és fekete tintával, könnyedén és makulátlan eleganciával írt sorokat. Meghívunk téged és hitvesedet az otthonunkba, Raphael. Élvezet lesz elfogyasztani egy ebédet egy másik párral, akik megértik, hogy a szerelem nem gyengeség. Kérlek, gyertek el. Ez alatt egy kecses aláírás, amelynek első, H betűjét hatalmas műgonddal valódi műremekké varázsolta a levélíró. Elena elmosolyodott, miközben az ujjával követte a kacskaringós indákat, amelyek egy mitikus kígyót formáltak. - Hannah - suttogta, és közelebb emelte a lapot az arcához, hogy jobban megcsodálhassa az egyetlen betűbe sűrített, apró részleteket. - Csodálatos. - Hannah igazi művész. - És Elijah arkangyal hitvese. Elena felnézett, szeme a kandalló fényében remegő hajnalszínű volt. - Van más pár is a Tanácsban, akik hosszú ideje együtt vannak? - Eris Neha férje, de nem a hitvese. - Raphael több mint háromszáz éve nem látta már a férfit, aki azelőtt sem volt több, mint Neha teremtménye. Elena visszacsúsztatta a meghívót a borítékba. - Szívesen találkoznék Hannah-val. - Elijah az egyetlen arkangyal - szólt Raphael, és közben félretolta az asztalán a papírlapokat, helyet csinált maga előtt, majd a kezével átfogta Elena derekát, hogy felültesse az asztalra -, akiben egy nap talán meg fogok bízni. - Helyet csinált magának Elena combjai között és két tenyerét megtámasztotta az asztalon, a lány csípője mellett. - De nem foglak téged a területe szívébe vinni. Még nem. A vadász elgondolkozott. - Nem - töprengett -, még nem. Túl sebezhetővé tennélek. De gondolom, Hanna elég erős már ahhoz, hogy Elijah hajlandó legyen elhozni őt a te területedre. Raphael a kezét a lány izmos combjára fektette. - Soha nem kérdeztem. Mint az egyetlen angyalhitves, Hannah mindig is érinthetetlennek számított, védett volt. Ezt a szívességet Elenára nem terjesztették ki az angyalok, egyrészt mert ő korábban ember volt, másrészt mert született vadász, született harcos. Elena átkarolta a férfi nyakát. - Hívd meg őket! Nagyon szeretnék beszélgetni Hannah-val, annyi mindent tanulhatnék tőle!

144 A szabad kezével Raphael átfogta a lány mellkasát, kicsivel a melle alatt, és a szájába suttogta a választ. -Én nem tehetem, Elena. A meghívót Elijah hitvese küldte, a protokoll megkívánja, hogy az én hitvesem válaszoljon rá. Elena összeráncolta a homlokát és szúrósan Raphaelre nézett. - Már hogy létezhetne ilyen protokoll, ha csak két arkangyalnak van hitvese? - Azt mondod, hazudok? - Raphael soha nem ugratott senkit, mielőtt a vadásszal találkozott. Elena az arkangyal haját simogatta a tarkóján és az állkapcsát a fogaival. - Nekem fogalmam sincs, hogyan kell az ilyen csicsás dolgokat csinálni. - Te vagy a hitvesem. - Az arkangyal egy puszit nyomott a lány arcára. - Úgy csinálsz mindent, ahogy neked tetszik. Szürke, nagyon vékony ezüst csíkkal szegélyezett szemek néztek a férfiéba, Elena maga felé húzta az arkangyalt a tarkójánál fogva. - Igen? Ez esetben el szeretném vonni kicsit a figyelmedet. Raphael engedte, hogy Elena közel húzza őt magához és oldalra fordította a fejét, hogy egy csókba vonja azt a makacs szájat, azokat a puha ajkakat. A lány íze alig kordában tartott vadságról árulkodott, és csodálatos, tündöklő halandó tűzről. Felkészült az erős ragyogásra és meglepődött, amikor megérezte, hogy a lány felemeli a kezét és két tenyere közé fogja az arcát, ezzel lerombolva minden védelmi vonalát és így suttogott: - Hagyd, hogy szeresselek ma este! Rabul ejtette őt a vadász. Raphael nem ellenkezett, amikor Elena lecsusszant az asztal széléről és a kandalló melegen táncoló fényébe húzta. Figyelte, ahogy a lány kioldja a pántokat, amelyek szorosan a testére feszítették fekete topját, és ledobja a ruhát a földre, feltárva előtte buja melleit, amelyeket az arkangyal már sokszor megjelölt magának a csókjaival. Aznap a lángok jelölték meg Elenát, piros és arany fényben fürösztötték és olyan fekete árnyékokat vetettek a testén, amelyeket Raphael fel akart fedezni a szájával, a testével. Elena kéjesen felsóhajtott, amikor az arkangyal kezei végigsimítottak a dereka ívén, de a keze Raphael ingének gombjain volt. A férfi lerázta magáról a ruhát, amint Elena az utolsót is kigombolta: érezni akarta a bőrén a lány érintését. Elena pedig épp ezt adta meg neki. Tenyerét a férfi mellkasára fektette, végigsimogatta a mellizmát, a bordáit, az egész felsőtestét. - Ezt - mormolta, miközben lassú intenzitással felfedezte a férfi testének hegyeit és völgyeit, hogy attól Raphael farka lüktetni kezdett - órákig képes lennék csinálni. Raphael a tenyerébe fogta a lány melleinek erotikus súlyát, lehajolt és megcsókolta a vállát. - Attól félek, a hitvestársadnak nincs annyi türelme. - Hüvelykujjával a lány mellbimbóit kezdte ingerelni, míg a lány az ujjaival a hajába túrt és felemelte a fejét, hogy az ajkával kényeztesse az ő ajkát. Raphael azt is hagyta, hogy Elena megtörje a csókot és végigcsókolja a nyakát, a mellkasát... és még lejjebb. Fiatal volt még az éjszaka és az arkangyal rájött, nehezen tud csak ellenállni annak, hogy Elena kényezteti, szereti. Milyen bűnös dolgokat terveztél ma estére, Elena? A lány letérdelt elé és kitárta a szárnyát. Rendkívüli látvány volt: a csillogó éjfekete indigószínbe folyt át, majd mély, zaklatott kékre változott és átmosódott a hajnalpírtól és a lángok fényétől csókolt fehérarany színeibe. Elena felnézett és kihívó mosolyt villantott az

145 arkangyal felé. - Várj és megtudod! Felemelte a kezét és kigombolta a férfi nadrágját, közben az ujja hegyével végigdörzsölte Raphael keményen a ruhának feszülő farkát. Az arkangyalnak nem volt lelkiismeret-furdalása, amiért segített a lánynak és gyorsan levette a maradék ruhát magáról, míg ott állt előtte meztelenül és felajzottan. Milyen büszke, milyen szép, gondolta Elena. Megmarkolta Raphaelt és szorosan, egyenletesen végigsimított rajta. Az arkangyal belemarkolt a lány hajába, és amikor Elena felnézett, látta, hogy Raphael hátraveti a fejét. Az inak és erek olyan erősen megfeszültek és kidudorodtak, hogy a lány legszívesebben felállt volna, hogy rájuk harapjon. És ott voltak még a férfi szárnyai: duzzadtak az erőtől. Raphael a szenvedély megtestesülése volt. És az övé. Magáévá tehette. Kényeztethette. Szabad kezét megtámasztotta az arkangyal izmos combján és előrehajolt, megnyalta a farka végét. Elena! Figyelmeztetés volt ez, hogy a lány ne ingerelje. Máskor Elena épp ezt tette volna, de aznap forrón és édesen akart szeretkezni vele. A kezét Raphael erekciójának tövére csúsztatta és a száját összezárta annak feje felett. Az arkangyal felkiáltott, majd összeszorította az ajkát, a combja kőkemény lett, kezével erősebben húzta a lány haját. Az íze pedig... Elena felnyögött a férfi hosszú, bársonyos bőrrel borított keménysége felett és néhány centiméterrel beljebb csúszott. Mélyen és nedvesen szívta a férfit. Raphael erősebben megrántotta a haját. Most, Elena! A lánynak ez korántsem volt elég, de volt más módja is annak, hogy az éhségét csillapítsa. Elengedte a férfit, a nyelvével végigsimított a vastag éren, ami Raphael erekcióján futott végig, majd felállt és hátrafelé kezdte tolni az arkangyalt, amíg az bele nem ütközött egy székbe, ami nem messze állt a kandallótól. -Ülj le! A férfi tiszta, férfias arroganciával vonta fel a szemöldökét. Elena elmosolyodott, pedig a testének alsóbb részében vadul lüktetett a legsötétebb szexuális vágy. Hátrált egy lépést és levette a farmerját és a bugyiját. Amikor ezután meglökte a férfi selymes mellkasát, Raphael leült. Elena azt várta, hogy Raphael magával rántja, de a férfi csak leeresztette a kezét a lány bordáiról a csípőjére, majd előrehajolt és egy csókot nyomott a köldökére. Én vadászom! Elena szíve belesajdult a hirtelen rátörő érzelemhullámba. Beletúrt a férfi hajába. - Szeretlek, arkangyal! A teste megremegett, amikor a bőrén érezte Raphael lélegzetét és az állának durva simítását. Amikor a férfi felemelte a fejét, Elena nem várt tovább, képtelen volt tovább várni. Lovaglóülésben fölé emelkedett, a férfi erekcióját teste érzékeny bejáratához igazította, majd hihetetlenül lassan rácsúszott a kemény forróságra, miközben Raphael kezei szinte égették és birtoklón megjelölték a csípőjét. Elena egész teste megrázkódott, amikor teljesen magába fogadta a férfit. Így is tartotta őt, kényeztette az intim izmaival, amíg Raphael suttogva fenyegetni nem kezdte. Ekkor megtámaszkodott az arkangyal vállán, megszorította.

146 - Tarts meg, arkangyal! Lovagolni szeretnél ma, habibti? Erős kezei végigcsúsztak a lány combján és megszorították a térde alatt, miközben Raphael Elena alsó ajkát nyalogatta. A szájuk sóvárogva olvadt a másikéba. Ó, igen! És miközben a vihar tovább tombolt odakint, Elena mélyen és lassan, újra és újra magába fogadta az arkangyalát, míg a rájuk zúduló gyönyör maga alá nem temette mindkettejüket.

147 Elena másnap korán reggel kapott egy üzenetet, kirepült a Palisades régió felé és most egy ház kapuja előtt szállt le. Az úttól távol, tökéletesen metszett bokrok takarásában álló otthonból áradt a pénz szaga. Még az öreg, elegáns és időtlen építészeti stíluson is látszott, hogy ez a ház milliókba került. Én is megengedhetném ezt magamnak. Szokatlan gondolat volt. Elena mindig megfeledkezett róla, hogy most már gazdag: a Tízek Tanácsa Raphaelen keresztül kifizette neki a díjat, amit felajánlottak neki, amikor elvállalta" az Urram-küldetést. Elena felhorkant, mikor eszébe jutott, hogyan is rángatták bele abba a véres szörnyűségbe. Becsukta a szárnyait és a tőle néhány méterre álló épület csillogó, fekete ajtajára meredt. A bejárat szűk volt. Túl szűk a szárnyak számára. Butaság volt, hogy kiközösítettnek érezte magát. A testvére, Beth azóta élt itt a férjével, Harrisonnal, mióta összeházasodtak. Akkor még mindketten emberek voltak. Harrison azután kérte, hogy változtassák vámpírrá, és a jelentkezését el is fogadták, majd megszegte a szerződést, amiben az átváltoztatásért cserébe százéves szolgálatot vállalt. Elena

148 volt a vadász, aki visszavitte őt az angyalhoz, hogy a férfi elnyerje büntetését. Harrison nem értette meg, hogy nem bujkálhat egy örökkévalóságig és minél tovább kell angyal urának vadásznia rá, annál nagyobb árat kell fizetnie az árulásért. Harrison iránta érzett ellenszenvének eredményeképpen Elenát soha nem hívták meg ebbe az otthonba. A vadász megértette, hogy a testvére kiáll a férje mellett, és mindent elkövetett, hogy ezt éreztesse is Bethszel. Ugyanakkor nem volt hajlandó eltűnni a húga életéből. Bármi is történjen, Beth tudta, hogy csak fel kell vennie a telefont és Elena azonnal ott terem. Az ajtó abban a pillanatban kitárult, és mögötte megjelent egy csodaszép, vörösesszőke nő krémszínű kasmírpulóverben és piros alapon fehér pöttyös, térdig érő szoknyában. Az alakja telt volt és nőies. - Ellie! A húga a lány elé szaladt. - Ellie! Ahogy átölelte Beth vékony, apró testét, Elena úgy érezte, hogy az idő szálaira bomlik körülötte, és visszarepül a múltba, amikor még mindketten gyerekek voltak. Beth mindig is kicsi volt, aki Elena után totyogott, ahogy ő Ari és Belle után. Most Marguerite négy lányából csak ketten maradtak és belőle lett nagy testvér. - Szia, Bethie! Beth nem engedte el Elenát, magához szorította, könnyáztatta arcát a nővére nyakába fúrta. -Nem is engem látogattál meg először! Engem kellett volna először meglátogatnod! Újabb keserédes emlék a gyermekkorukból: Beth mindig azt akarta, hogy ő legyen az első Elena életében. - Úgy tudtam, csak ma értek haza. Nem a Kajmán-szigeteken voltatok? Beth szipogni kezdett. - Vannak szárnyaid, el tudtál volna repülni hozzám, nem? Miután végre elengedte őt, Beth kinyújtotta a kezét és megérintette Elena szárnyának felső ívét. Ez érzékeny pont volt, csak Raphael érhetett hozzá. - Lejjebb, Beth! - szólt Elena szándékosan nagyon gyengéden. Beth azonnal lejjebb húzta a kezét. Hiába, örökké húg marad, aki hozzászokott, hogy engedelmeskedjen. - Olyan szépek, Ellie! - Az aranyos szavak után csillogó türkiz szemek néztek a vadászra. Ezeket Beth Marguerite-től örökölte. - Örülök, hogy szárnyaid vannak. Mindig is repülni szerettél volna. Elenában felvillant az emlékkép: saját készítésű palástban repült" a nevetgélő Beth után. Lehetetlen volt nem elmosódnia. -Hogy vagy? Beth megvonta a vállát, leeresztette a kezét. - Megvagyok. Elenát aggasztotta, hogy a mindig vidám, néha talán túlfeszített idegzetű húga ilyen leverten válaszolt. Kisimította arcából a haját. - Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz! Soha nem hagytalak cserben. - Feladtad a férjemet az angyalának! - csattant fel nyíltan ingerülten Beth. - Beth! - Harry maga választotta ezt a sorsot, amikor átváltoztatásra jelentkezett. Pedig Vivekkel ellentétben ő egészséges ember volt, teljes, hosszú emberéletet élhetett volna. Ha a szolgálat, amire elszegődött, rosszul esett neki csak magát okolhatta.

149 Beth komoly ábrázata azonban ekkor megtört. Úgy tűnt, mintha az arca összeomlana, ahogy kitört belőle a hangos zokogás. Elenát megrázta a testvére fájdalma, karjába zárta Betht és ringatni kezdte. - Mondd el, Bethie! Mondd el, mi a baj! - Hogy helyrehozhassam. Mert Elena ezt csinálta. Kötelességének érezte. Elena még azután is hetente visszajárt a nagy házba és ellenőrizte, hogy Beth jól van-e, hogy Jeffrey kidobta őt onnan. A maga módján Beth is kitartott mellette. Amikor Jeffrey kitette az utcára Elena minden holmiját, az édes, segítőkész Beth volt az, aki kiment értük és megmentette a nővére legértékesebb kincseit az elemek rongálása elől. Titokban ugyan, de legalább megtette. - Én nem vagyok olyan erős, mint te, Ellie - suttogta a nagy ház árnyékában megbújva. - Sajnálom. - Ne sírj, édesem! - Elena karjába zárta a húgát és magához szorította. - Semmi baj. Én elég erős vagyok kettőnk számára is. Most Elena a húga homlokához szorította az ajkait. -Beth? - Ó, Ellie! - Beth hangja elcsuklott, amikor elhúzódott a nővérétől. Zsebkendővel felitatta a könnyeit, és valahogy még így is sikerült szépnek maradnia, a piros szemével és kidörzsölt orrával együtt. - Engem nem akarnak átváltoztatni, Ellie! Mindig is azt terveztük, Harry meg én, hogy együtt halhatatlanok leszünk és örökké együtt maradunk, de engem nem változtatnak át! Elena ereiben meghűlt a vér. Korábban már megkérdezte ezt Raphaeltől, és az arkangyal elmondta neki, hogy Beth biológiailag nem kompatibilis. Ha megpróbálnák a testébe fecskendezni a mérget, ami vámpírrá változtatja az embert, belehalna vagy gyógyíthatatlanul megőrülne. - Sajnálom... - De te most már angyal vagy, Ellie! - ragadta meg a testvére karját Beth, a szeméből remény sugárzott. - Te átváltoztathatsz! Vagy megkérheted az arkangyalodat, hogy ő változtasson át! Kérlek, Ellie! Könyörgöm! Elena sebzettnek, megtépázottnak érezte magát a vita után, amibe Bethszel keveredett, miután megpróbálta elmagyarázni neki, hogy semmit sem tehet érte. Egyáltalán nem volt abban az állapotban, hogy megtegye, amit ez után a látogatás után tervezett. De... - Elég sokáig voltam már gyáva. Betolta az erős, sárga lakatba a kulcsot és elfordította. Amikor először meglátta azt a kulcsot, azt gondolta, Jeffrey egy banki széfet bérelt és abban helyezte el Elena gyermekkorának emlékeit... de ez egy fém tolóajtós raktár volt, akkora, mint egy nagy szoba. Sara a szomszédos raktárkonténernek támaszkodva állt. Karját összefonta elegáns, lila kosztümje felett. Megrázta a fejét. - Nem voltál te gyáva, és ezt te is tudod. De ez pokolian fájdalmas dolog. Az volt. Szörnyen fájdalmas. Bocsássatok meg nekem, kicsinyeim! Düh, szomorúság és szeretet keveredett össze a lelkében egy hatalmas káosszá. Ismerős volt az érzés: az, amit Marguerite iránt érzett, soha nem volt egyszerű. ***

150 - Kösz, hogy eljöttél velem. Tudom, milyen sok dolgod van. - Ha még egyszer megköszönöd, szétrúgom a segged! -Sara lehajolt, hogy megigazítsa nyolccentis sarkú cipőjének vékony pántját a sarkán. - Bár csodálkozom, hogy nem a magas, mindenható és veszélyes pasid jött veled. - Rád volt szükségem. - A nőre, aki sokkal inkább volt a családja, mint a vérrokonai közül bárki is. - És Raphael megérti, mi az, hogy barátság, még ha ő nem is így látta a dolgot. - A Hetekhez, főként Dmitrihez őt is elválaszthatatlan kapocs fűzte. Leakasztotta és egyik kezében tartotta a lakatot, miközben lehajolt és felemelte az ajtót. Fény tört be a konténerbe megvilágította a bejárathoz legközelebb álló dobozt. A szélén egy kopott narancssárga takaró feküdt. Elena a torkában érezte a szívét. Megpróbálta tovább nyitni az ajtót, de képtelen volt rá. Az egész teste megdermedt. - Sara! A legjobb barátnője az ajtóra tette a kezét. - Merre, Ellie? Fel vagy le? - Gyere, kicsim! - Vidám szavak az anyja fátyolos hangján, az ő bájos akcentusával. - Mássz fel! Elena, vállán a saját takarójával felkapaszkodott a nagy ágyra, hogy befészkelje magát Ari és az anyukája közé. - Hé! - tiltakozott Ari, mielőtt puszikkal szórta meg Elena egész arcát. - Te kis sajtkukac! - Ellie! A lány visszarántotta magát az emlékek közül a jelenbe. Becsukta az ajtót és remegő ujjakkal visszazárta a lakatot. - Nem megy. - A szíve vadul kalapált a torkában, tenyere nyirkos volt az izzadságtól. - Egyszerűen nem megy. - Leroskadt a földre, hátát az ajtónak támasztotta. Sara lehuppant mellé, nem törődött azzal, mennyire teszi tönkre a nadrágját. - Ez itt van már régóta. Egy ideig még várhat. - Elena vállára tette a kezét és megszorította. - Iszonyatosan sok mindent kellett megemésztened az elmúlt másfél évben. Ki mondta, hogy ezt el kell sietned? - Nem tudom, miért van rám ilyen hatással. Hiszen jó emlékek vannak odabent. - Csakhogy ráébredt, hogy néha a jó emlékek is az ember lelkébe tudnak hasítani, akár az éles pengék. -Sara - buktak ki belőle a szavak -, el kell neked mesélnem valamit a múltamról. - Itt vagyok - fejezte ki nagyon egyszerűen a támogatását Sara. Elena ennek hallatán vett egy nagy levegőt... és végre beszélt a legjobb barátnőjének a szörnyetegről, aki összetörte Ari és Belle testét, amíg nem maradt más belőlük, mint halott rongybabák egy vértől ázott konyhában, amíg az anyjuk nem változott egy állandóan sikító őrültté, amíg az apja téliesen idegen nem lett a számára és meg nem vetette a legidősebb, életben maradt gyermekét. - Nem tudtam korábban elmondani - suttogta. Még magamban sem tudtam felidézni. Sara arca könnyben ázott. - Hát ezért riadtál fel éjjelente üvöltve. Ő és Elena szobatársak voltak a Céhakadémián, és még azután is. - Igen. És Elena a lelke mélyén azóta a majdnem két évtizede történt gyilkos nap óta is

151 folyamatosan üvölt. * * * Hiába volt Sara állhatatos barátsága, hiába az aznap délutáni repülőleckék fizikai megerőltetése, amelyekben kiadhatta magából a feszültséget, Elena nem tudta lerázni magáról a levertséget, ami érzelmi sötétségbe borította. A nap eseményei pedig újra rázúdultak, mint a szűnni nem akaró záporeső miközben a tus alatt állt és a vacsorára készülődött. A raktárbeli összeomlásánál jobban nyomasztotta Beth arcának emléke. A húga úgy fordított hátat neki és hagyta ott, hogy közben meg volt róla győződve: Elena elárulta. Én meg fogok halni, Ellie. Meg fogok halni, és te életben maradsz! Megpróbálta lemosni magáról a fájdalmat, de nem tudott szabadulni tőle. Amikor a szeme szúrni kezdett, azt mondta, belement a sampon és a tus felé fordította az arcát. Nem tudta kiverni a fejéből, hogy ahogy múlnak az évek, végig kell néznie, hogy az arc, ami mindig is fiatalabb volt az övénél, ráncos lesz, míg egy nap ott kell majd állnia Beth sírja felett. Amikor már nem tudta tovább elviselni ezt, elzárta a vizet és kilépett a tusolóból, egyenesen egy arkangyal karjaiba. -Vizes vagyok - csattant fel idegesen. A férfi még közelebb húzta magához Elena csúszós testét. Érzem a fájdalmadat, Elena. Bármilyen elkeseredett is volt, Elena tudta, hogy az arkangyal kitörölhette volna az elméjéből a rossz érzés forrását anélkül, hogy ő ezt észrevette volna, és azt is pontosan tudta, hogy Raphael valószínűleg épp ezzel a kényszerrel küzd. - Semmi baj - mondta, mert a lelkén ejtett sebek túl frissek voltak még ahhoz, hogy feltárja őket a férfi előtt. - Semmi új. Eső és szél áradt szét Elena elméjében, egy visszafojtott vihar ereje feszítette. Ismét az apád? - Nem. - Ennél többet nem tudott mondani anélkül, hogy ezernyi, apró szilánkra ne tört volna. - Nem tudok még beszélni erről, Raphael. Egy pillanatnyi csend, amiben érződött a kordában tartott erő feszítése. Ez akaratlanul is emlékeztette Elenát arra, hogy a szeretője, a hitvestársa távolról sem emberi. A lány mégsem hátrált meg, mégsem vont védőfalat az elméje köré. Ezt sem volt könnyű megállni... de Raphael volt az, aki elkapta őt, amikor zuhant, és kész volt feladni érte a halhatatlanságát. A vadászért, a megtagadott lányért... és most a gyűlölt testvérért. Nagy, erős kéz simított végig a hátán. - Akkor majd később elmondod. De mindenképpen beszélgetni fogunk. A lány érezte, ahogy az ösztönei szépen lassan elnyomják a fájdalmat, ami összeszorította a bensőjét. Felemelte a fejét. - Azt hiszem, megbeszéltük már ezt a parancsolgatás dolgot. Végtelen, hajthatatlan kék szemek néztek vissza rá. - Valóban? - Bársonyos, puha törölközőbe csavarta a lányt, szárnyastól. - Ma meglátogatott valaki. - Témát váltottál. - És az arkangyal olyan természetesen látható bűntudat nélkül tette ezt, hogy Elena sejtette: ezúttal hagyni fogja, hogy manipulálja. Gyenge mosoly az arkangyal arcán.

152 - Lijuan. Éles, acélos aggódás söpört félre minden más érzést Elenában. - Már megint? - Hideg futott végig a hátán, amikor eszébe jutott az egyik élőhalott fájdalommal és odaadással teli ábrázata. Az a férfi szerette az úrnőjét, Lijuant, de Elena arra is emlékezett, hogyan tépett szét puszta kézzel egy férfit, hogyan gőzölögtek az áldozatának belei a hűvös levegőben. - Tudtam, hogy a területemen maradt, de a látogatása váratlan volt. Elena hagyta, hogy Raphael egy második törülközővel a haját kezdje dörzsölni, közben az ujjait az arkangyal forró mellkasához érintette. - Most mit akart? Raphael a földre dobta a második törülközőt és végigsimított a lány nedves hajtincsein. A tekintete kemény, mély, kifürkészhetetlen kobaltszínűre változott. - Ugyanazt, amit korábban. Meggyőzni, hogy gyilkoljam meg az anyámat. * * * Elena fél órával később még mindig meglepetten pislogott. Addigra megszárította a haját és most az ágyhoz lépett, hogy felvegye a ruhát, ami valahogy ott termett. Egyenesen Raphaelre nézett. - Meg kell találnunk anyádat, mielőtt Lijuan találja meg, igaz? - Igen. - Az arkangyalon csak fekete öltönynadrág volt. A falnak támaszkodott, karját összefonta a mellkasán és komótosan végigfuttatta tekintetét a lány testén. - Nem teszed fel a legnyilvánvalóbb kérdést. Lijuan első látogatása után sem tetted fel. A lány lerázta magáról a fürdőköpenyt és készült felvenni a ruhát, ami természetesen ragyogó kék színű volt. Így csak egy vékony, pókhálószerű anyagból készült mentazöld bugyiban állt Raphael előtt. Egyértelmű volt, mit gondol Raphael a látványról. - Azt hiszem - jegyezte meg halkan Elena -, be kellene kapcsolni a légkondicionálást. Egy mosoly volt a válasz, tele tiszta csábítással. - Gyere ide! A lány megrázta a fejét, felemelte az ágyról a ruhát és belelépett. Ez a ruha nem bokáig ért, mint az, amit Lijuan bálján viselt, hanem csak néhány centivel a térde fölé. Az anyag szépen simult a csípőjére, majd egy játékosan lenge szoknyában szélesedett ki. A pántok nemcsak megfelelően tartották a melleit, márpedig egy vadász számára ez mindig fontos szempont, de egy csillogó kristálygombbal kapcsolódtak egymáshoz. Ő magának soha nem vett volna ilyen ruhát, de be kellett látnia, hogy egyszerre elegáns és szexi. - Milyen nyilvánvaló kérdést? - kérdezte, és közben a gombot a lyukba csúsztatta. - Hogy nem lenne-e jobb társulni Lijuannal és kivégezni Caliane-t álmában. - Ő az anyád, Raphael! Persze, hogy nem árthatsz neki anélkül, hogy tudnád, meggyógyult-e és ép elmével ébred- e az álomból. - A fésülködőasztal tükre felé fordult és sima kontyba csavarta a haját, ahogy Sarától tanulta. - A törvényeitek nem véletlenül térnek ki erre. Biztosan több angyal ébredt már fel jobb állapotban, mint ahogy aludni ment Lenézett, hogy felvegyen egy hajtűt, és váratlanul érte az arkangyal csókjának forrósága a tarkóján, a keze súlya a csípőjén. - Nagyrészt meg vagyok róla győződve, hogy ugyanolyan gonosz őrültként fog felébredni, mint amilyen volt. De

153 - Mégis az anyád. - Elena mindenkinél jobban megértette ezeket az ellentétes érzelmeket, amelyek egészen biztosan kettészakították az arkangyal lelkét. - Igen. Elena bőrén fogak simítottak végig. Ettől megborzongott. - Elkésünk. Raphael felfelé simított a kezével, majd beborította vele a lány mellét és megszorította. Még egy csókot nyomott a lány nyakának érzékeny ívére, mielőtt felegyenesedett. - Jól teszed, hogy figyelmeztetsz, Elena. Tisztelettel tartozom a Kolibrinek. Amikor végzett a hajával, Elena rúzst kent a szájára majd Raphael felé fordult és nézte, ahogy a férfi felveszi az ingét. Tiszta, ragyogó fehér anyag volt, de a háton, a szárnyak két kivágása mellett fekete, csavaros motívumok voltak az anyagba szőve, amelyek szépen visszhangozták a szárnyai mintáját. Ez élesen kiemelte Raphael tiszta, férfias szépségét. - Tudom, hogy a Kolibri talált rád - szólalt meg Elena, és a szíve elszorult, amikor elképzelte Raphaelt véresen egy elhagyott mezőn, ahol az anyja hagyta -, de a köztetek lévő kötelék... többről is van szó, igaz? A lemenő nap fénye borostyánszínűre festette az arkangyal szárnyát. - Nemcsak megmentett, de anyaként gondozott is, amennyire engedtem. Elena odalépett hozzá és begombolta a férfi ingét. - De nem nagyon hagytad magad, igaz? - Nem. Ebben a pillanatban megmozdult alattuk a föld. Nem erősen, de épp eléggé ahhoz, hogy Elenának meg kelljen kapaszkodnia Raphael vállában, hogy el ne essen. - Egy kisebb rengés - állapította meg Raphael. - A jelentések szerint az időjárás kezd normalizálódni szerte a világon. Elena elveszett az arkangyal szemének kékségében, amikor a férfi felemelte a tekintetét, miután leplezetlenül megbámulta a hitvese bőrét, testét. - Ez jó vagy rossz hír? - Azt jelenti, hogy az anyám már majdnem ébren van.

154 Elena a Kolibrire pillantott, amikor az angyal Illium karján belépett a szobába és elállt a lélegzete. Michaela gyönyörű volt, talán a leggyönyörűbb lény, aki valaha élt ezen a világon. De ez a nő... sugárzott. Ennél jobb szót nem talált Elena, amivel leírhatta volna a Kolibrit. Csillogó, pezsgőszínű szemek, a legtisztább fekete haj, minden szál vége aranyba mártva, napfénnyel csókolt bőr... és vad, meglepő, indigószínű szárnyak, mindegyik tollban halvány, aranyszínű csíkok, mintha a nap ragyogna át rajtuk. Elmosolyodott és lesütötte a szemét, Elena ekkor látta hogy a pillái is fekete színűek és arany a végük. - Szervusz - szólalt meg az angyal. - Én a Kolibri vagyok, de te szólíthatsz Sharine-nak.

155 Elena megfogta Sharine felé tartott kezét, nem is tehette volna másképp. A kezek aprók voltak, tökéletesen illettek a Kolibri másfél méter magas, vékony testéhez. - Elena vagyok. - Ó, hiszen tudom én! - A nevetése olyan volt, mint millió gyémántporszemcse a levegőben. - Az én kisbabám mindent elmesélt rólad. Elena Illiumra nézett és azt várta, hogy a kék szárnyú angyal játékosan elhúzza majd a száját a kijelentés hallatán, de ő csak néma szomorúsággal a szemében nézte az anyját. Ettől Elena ajkáról is lehervadt a mosoly. - A kisbabád - mondta végül - nagyon szép. - Igen. Figyelnem is kell rá, a nők bolondulni fognak utána, ha egy kicsit nagyobb lesz. - A Kolibri tekintete Elena háta mögé, Raphaelre villant. Az angyal elmosolyodott, az arcát elöntötte a szeretet, annyi, hogy Elenának megsajdult a szíve, amikor meglátta. Az idős angyal odalépett és megölelte Raphaelt. - És hogy van a másik fiam? Soha nem voltál a kisbabám, te nem. De attól még a fiam vagy. Elena csodálkozva nézte, ahogy Raphael lehajtotta a fejét és hagyta, hogy a Kolibri megigazítsa először a haját, azután az ingét. Elena soha nem látta még, hogy az arkangyal bárki előtt meghajolt volna, de a Kolibrival szemben végtelen tisztelettel és gondoskodással viseltetett. Olyan törődéssel, ahogy egy sérült lénnyel szemben szokott az ember. Elena Illiumra pillantott és alig bírta elviselni az arckifejezés látványát azon az álomszép arcon. Odalépett hozzá és karját a férfi izmos karja köré fonta. Ahogyan általában a Menedéken, Illium most is félmeztelen volt. Ezúttal azonban a mellkasán egy repülő madár csodálatos képe látszott. - Ez lenyűgöző! - szólt Elena. Egy röpke pillanat alatt megértette, hogy a madár Illium stilizált képe. - Az anyám - szólalt meg a kék szárnyú angyal, és Elena soha nem hallotta még ilyen komolynak, szomorúnak a hangját - tanította Aodhant festeni és szobrot faragni. Az ő festővásznának lenni nagy megtiszteltetés az angyalok között. Eközben Elena figyelte, hogy Sharine kisimít Raphael ingén egy nem létező gyűrődést. - Régóta nem láttalak már - mondta neki. - Legalább öt vagy hat napja. Elena összevonta a szemöldökét. Tudta jól, hogy Raphael már több mint egy éve nem találkozott Illium anyjával, Sharine azonban úgy tűnt, mintha komolyan mondta volna ezt és nem játékosan megfeddte volna, amiért Raphael ennyi ideig elhanyagolta őt. Hirtelen az is sokkal sötétebb színben tűnt fel, hogy a Kolibri kisbabájának nevezte Illiumot. - Igen - mosolygott rá Raphael. - De tudtam, hogy a hetedik nap előtt eljössz hozzám. Sharine felnevetett, a kacaja mint a meleg eső hullott Elena bőrére. - Az anyád... - Tudom. - Illium izma megfeszült Elena keze alatt. - Ellie... - Csitt! - Elena közelebb hajolt Illiumhoz, szárnyával végigsimított az övén. - Szeret téged és szereti Raphaelt. Csak ez számít. -Igen. - Illium az anyjára mosolygott, amikor az nyújtotta a kezét és az asztalhoz vezette őt. A vacsora varázslatosan telt. Elena hallotta már Raphaelt ilyen hangon beszélni: mintha minden egyes szó egy-egy simogatás lenne, de Sharine ezt a képességét tökélyre fejlesztette. Őt hallgatni olyan volt, mintha ezernyi ragyogó érzelemnyaláb között ült volna. És a történetek, amiket mesélt! Illium és Raphael gyerekkoráról, a bátor és buta

156 tetteikről, és mindezt egy büszke anya nézőpontjából. Nem Sharine volt Raphael valódi anyja, gondolta Elena később, az erkélyen állva, ahogy nézte levegőben távolodó Kolibrit és Illiumot, de úgy szerette őt, mintha az lett volna. - Egy csodaszép melegházi virágra emlékeztet. - Egy gyűrött szirmú virágra - tette hozzá Raphael, közben két kezét Elena vállára tette és magához húzta a lányt, majd az egyik karját köré fonta, hogy szorosan a teste mellett tartsa a hitvesét. - De a részletekről Illiumot kell megkérdezned. Elena a férfi alkarján nyugtatta a kezét és megrázta a fejét. - Nem tehetem. Hiszen látom, mekkora fájdalmat okoz neki! - Azt hitte, ismerte Illium életének legnagyobb tragédiáját. A kék szárnyú angyal beleszeretett egy halandó nőbe, de az angyali törvények és a lány véges élete miatt elvesztette őt. De a fájdalom, amit Elena ma látott az arcán, sokkal mélyebb és régebbi volt... - Meddig marad a városban a Kolibri? - Egy órán belül indul. Nem szeret sokáig távol lenni az otthonától. Ahogy ott álltak ketten, az erkélyen, az égen egy szikra pattant. És még egy. A csillagok lehullottak. * * * Másnapra minden varázslat elmúlt. A lélegzetelállító hajnal szép, tavaszi napsütést ígért ugyan, de még ezt is elhomályosították a reggeli szörnyűségek, amikor a nyugalom határozottan darabjaira tört. Elena leereszkedett, majd felrepült a Manhattan híd alá, megkapaszkodott az egyik vastag acélrúdban és csak bámulta az öt testet, amely a híd alatti szerkezetre kötve lógott. Egy arra járó hajóról vette észre őket valaki, a szemtanú állítólag még most is hányt. Elena nagyot nyelt, hogy a saját háborgó gyomra tartalmát visszafojtsa, a testek pedig lágyan himbálóztak a kötelek végén. Finoman lengő test. Egy meztelen láb, a másikon pedig egy piros, magas sarkú cipő. - Nincsen árnyék - mondta magában, legyőzve a visszatérő rémálmot. - Nincsenek árnyékok. - Túl korán volt még ahhoz, és Elena nagyon hálás volt emiatt. - Egy, kettő, há-rom... De az ujjai nem engedelmeskedtek, nem engedték el az acélrudat. Egy széllökés támadt a folyó felett. A testek lengeni kezdtek. Elena gyomra összeszorult, torkában érezte az epe maró ízét. - Hé, látsz valami érdekeset? - hallatszott Santiago jellegzetes hangja a lány fülére csatolt mikrofonos fejhallgatóból. - Nem - válaszolt Elena összeszorított fogain át. - Közelebb megyek. - Végezni akarta a dolgát. Nem engedhette meg, hogy a múltja elvegye a jövőjét is. Vett egy nagy levegőt és egyenként elengedte az ujjaival a hidat, majd elég mélyre bukott le ahhoz, hogy megtegyen pár kört a víz felett, mielőtt néhány szárnycsapással felemelkedik, ezúttal közelebb a testekhez. Hogy el ne veszítse az önuralmát, le sem vette a szemét a helyről, ahol meg akart kapaszkodni a híd alján, miközben egyre magasabbra szállt a fodrozódó hullámok felett. - Ez könnyebben menne, ha ember lennék - morogta halkan. - Igen? Elena riadtan megrándult, teljesen el is felejtette, hogy Santiago minden szavát hallja. - Egy alpinista felszerelés jól jönne - jegyezte meg. Persze azokba sehogy se

157 férnének bele a szárnyaim. - Csináltatnunk kell egy speciális felszerelést. A zsaru ezt teljesen komolyan mondta. - Kösz. - Azért, mert olyan egyszerűen napirendre tért a szárnyak felett, mintha csak egy új kabátról lett volna szó. Ez az! Egyik kezével elkapta az acélgerendát, felhúzta magát és a lábait átkulcsolta a rúdon. Csak akkor nézett le a vastag, barna kötelekre, amikor már biztonságosan megkapaszkodott. A tekintete lejjebb vándorolt. Mind az öt test ugyanúgy volt felkötve a gerendára és ugyanolyan hosszú kötélen függött. - Valaki alapos munkát végzett. - Nem csak a törött nyak okozta a vámpírok halálát, a legtöbb tíz évesnél idősebb vámpír ezt túlélte volna; Elena vadászösztönei pedig azt súgták neki, hogy mind az öt áldozat idősebb volt ötven évesnél, ha nem is sokkal. Nem azért gondolta, hogy meghaltak, mert a gyilkos valószínűleg mind az öt vámpír szívét kitépte. Az ingük úgy tapadt a mellkasukra, hogy az nem jelenthetett mást. Ilyen idős vámpírok esetében pedig ez a kettős sokk halálos volt, még ha a fejet nem is választották le a testről. - Ki volt ez, az a rohadt hogyishívják... a pasi a kék-piros ruhában, aki falakon mászkál. - Nem nagy mozirajongó, igaz, Santiago? - Én focit meg hokit nézek, ahogy egy rendes férfihoz illik. Elena válaszolt valamit a rendőr megjegyzésére, de közben azok a vámpírok jártak a fejében, akiket látott falakon mászni, olyan kitartóan és ügyesen, akár a pókok. Tudta, hogy az ügy megoldása sokkal prózaibb annál, mint hogy egy képregénybeli szuperhős lenne az elkövető... és valószínűleg sokkal rémisztőbb is, ha hinni lehet az illatnak, amit Elena a levegőben megérzett. Buja, érzéki, egzotikus. Egy sötét esőerdőben megbújó tisztás. A hátához szorította a szárnyait, nehogy megsértse őket a körülötte lévő rengeteg rozsdás acélon, és addig kúszott, amíg közvetlenül az első vámpír fölé nem ért. Elena ráébredt, hogy ebből a nézőpontból nem annyira szörnyű a látvány, mert soha nem járt a magasföldszinten, amikor az anyja úgy döntött... Rávágta az ajtót az emlékre, és vett egy mély levegőt, magába szívta az illatokat. Só, tenger, ez állandó volt, ezért azonnal ki is zárta ezeket a vonásokat. Így tett a Caliane-ra jellemző fekete orchideaillattal is, amit megmagyarázhatatlanul üdének érzett ott. Nyári napon vágott harmatkása. Ez volt az egyik leggyengébb illat, amit valaha vámpíron érzett, és ez is a kötélen függő férfié volt. Ez pedig azt jelentette, hogy a gyilkos szagmintája vagy még ennél is gyengébb, vagy nincs is ott. Lefordult a gerenda aljára, két karjával kapaszkodott és a szárnyával tartotta magát egyensúlyban. A test csak centikre volt tőle... de még mindig túl messze. Elena összeszorította a fogát és lejjebb engedte a testét, már csak az ujjaival kapaszkodott, de még így sem jutott elég közel. - Itt nem tudok mit csinálni - mondta, miközben a düh fojtogatta őt. - A végső nyommintát majd akkor kell vennem, ha... A francba! - Elena! Mi történt? A lány szíve háromszoros tempóban vert. Elena kinyújtotta a kezét és végigsimított a vámpír homlokán. Olyan érzés volt, mintha műanyaghoz ért volna, de... - Te jó ég! - Ezúttal biztos volt benne, hogy meglátta, ahogy a vámpír szempillája

158 megrebbent. A férfi megpróbálta kinyitni a szemét! - Életben van! Azonnal küldd a mentőket! - A fenébe! Máris! Santiago hatékonyan dolgozott, de Elena tudta, hogy időbe telik, amíg a testeket leszedik onnan. Márpedig ha az a vámpír vagy esetleg mindegyik a tudatánál van, akkor szörnyű kínokat élnek át. A lány elengedte magát és kiröppent a híd alól. Felemelkedett és forgatni kezdte a fejét. - Keresel valakit, Ellie? Elena úgy megijedt, hogy métereket zuhant, mire sikerült összeszednie magát. Felemelkedett és megkapaszkodott a híd szélében, hogy tudjon beszélni Illiummal, aki lebegve megállt mellette a levegőben. - Legalább egy életben van még. Le tudod onnan szedni őket? - Az összes angyal közül, akit Elena ismert, Illiurn volt az egyetlen, akinek esélye lehetett rá, hogy egy ilyen szűk helyen manőverezni tudjon. Az angyal a kezét nyújtotta. - Tőrt! Elena örült, hogy az angyal már nem tűnt annyira zavartnak, mint előző este. A kezébe nyomta a fegyvert és figyelte, ahogy leereszkedik, valahogy sikerült megfordulnia a szűk helyen, majd kinyújtja a kezét és elvágja a kötelet. A vámpír zuhanni kezdett, de Illium gyorsabb volt elkapta a testet, mielőtt a vízbe ért volna. Elena követte őket és leszállt a hídon, amit a rendőrség mindkét végén kordonnal zárt le. A munkába menők bizonyára nagyon örültek ennek. Ahogy Illium lefektette a testet az útra és elindult a következőért, Elena előhúzta a másik tőrét és levágta vele az áldozat ingét. Felemelte a vértől ázott anyagot, és felszisszent, amikor látta, hogy foltokban a bőr is jön vele együtt. De látnia kellett a sebet. Santiago letérdelt mellé és csendben figyelte, ahogy Elena szabaddá teszi a vámpír mellkasának romjait. A férfi egyértelműen nagyon súlyos sérüléseket szenvedett a szíve környékén, de annyi alvadt vér fedte a mellkasát és száradt csomókba a göndör mellkasszőrzetben, hogy lehetetlen volt pontosan megállapítani, mi történt. Elena leakasztotta a füléről az adóvevőt és odaadta Santiagonak, a bundabéléses mellény zsebéből előhúzott egy pár gumikesztyűt. Santiago kihasználta az alkalmat, előhúzta a mobiltelefonját és a kijelzőt a vámpír arca elé tartotta. - A fenébe - mordult fel, amikor látta, hogy a hideg, fényes felület bepárásodott. Egy pillanatra azt hittem, csak kiakadtál odalent. De nem. A fenébe! - A háta mögé nézett, ahol Illium földet ért a második testtel. Elena majdnem teljesen biztos volt benne, hogy ki is akadt volna, ha nem rémül meg annyira, hogy az észhez térítse. - Kell valami, amivel lemoshatom a vért. - Tudta, milyen ironikus, hogy alattuk ott hömpölyög az East River vize. - Várj! - Santiago néhány pillanattal később visszatért két palack ásványvízzel és egy csomag zsebkendővel - A járőrkocsiból hoztam. A mentők úton vannak. A vámpíroknak nem volt szükségük orvosra, hogy meggyógyuljanak, de ugyanúgy éreztek fájdalmat, mint a halandók. A mentősök legalább fájdalomcsillapítókat adhattak nekik, elaltathatták őket egy időre. - Jó. - Benedvesített egy zsebkendőcsomót és határozott mozdulatokkal tisztogatni kezdte a férfi mellkasát, míg Santiago elment, hogy megvizsgálja a többi testet.

159 Az alvadt vér alatt mély vágások torzították a vámpír mellkasát, mintha valaki belemart volna a bőrébe. Elenának eszébe villant a kép, ahogy Raphael átütötte a kezével egy vámpír szegycsontját, hogy kitépje a még dobogó szívét. - De az - motyogott maga elé Elena és igyekezett gyakorlatias, logikus maradni - egyetlen erős csapás volt. - Gyors,brutális és hatékony. Ezt viszont olyasvalaki csinálta, aki nem volt olyan erős, mint Raphael. A férfi mellkasa úgy nézett ugyan ki, mintha egy aprítógépen engedték volna át, de a szíve ott dobogott a mellkasában. - Mind életben vannak - jelentette Santiago megrendülten. - Te jó ég, mintha valaki szétmarcangolta volna ez pasast! Elena is éppen erre gondolt. - A kérdés, hogy kicsoda? Feszült csend. Santiago újra letérdelt, a szél belekapott a nyakkendőjébe és hátracsapta a válla felett. Gumikesztyűs kezét az áldozaté alá csúsztatta. Az áldozat ujjain és körme alatt vastag rétegben száradt a vér, és talán húscafatok is. - Ő csinálta, saját maga. Elena testét hideg járta át, sokkal hűvösebb, mint a szél, ami a hídon süvített. Santiago végignézett a testek során, amelyeket Illium egymás mellé fektetett. - Mind ezt tette magával. Elena a Menedéken tanultakból tudta, hogy csak nagyon-nagyon kevés angyal képes rávenni valakit, hogy ekkora pusztítást végezzen a saját testén. Arra, hogy valaki megölje magát, igen. De hogy megkínozza és megcsonkítsa magát erre csak a Tízek Tanácsának tagjai kényszeríthettek valakit. És az ősöregek, akik valaha a Tanács tagjai voltak.

160 Raphael nem volt a városban, amikor Elena felhívta, ezért csak most érkezett, leszállt a Central Parkban a tó mellett, ahol Elena a kacsákat nézte. - Már jártunk itt - állapította meg. Akkor Elena még halandó volt, akit Raphael be akart törni. A lány kifejező arcán nem jelent meg mosoly. A falevelek zizegése csak halk suttogás volt a levegőben. - Kíváncsi voltam, emlékszel-e. - Mondd el, mit találtál! Elena körbepillantott a nyugodt, de nem néptelen könyéken. - Ne itt! Raphael a karjába kapta Elenát és felemelkedett vele. Átrepültek a Hudsonon és leszálltak az üvegház mellett, amit Elena annyira szeretett. A lány kitárta a szárnyát földet érés előtt. Egyre jobban uralod a szárnyaidat. - Közel sem vagyok olyan jó, hogy hatékonyan tudjak vadászni. - A lány a füle mögé simította a haját és besétált az üvegház meleg, nedves levegőjébe. - Fekete orchidea illatát éreztem. Biztos vagyok benne, hogy az volt, annyira különleges. - Egy ujjával megérintett egy

161 rózsaszín szirmot és megrázta a fejét. - Valamiért azonban zavar, hogy ilyen tiszta ez az illat. Van egy illatszeres kapcsolatom a városban, ő megpróbál szerezni nekem egy mintát, hogy rájöjjek miért. - Komoly, szürke szemekkel nézett az arkangyalra, amikor az becsukta maga mögött az ajtót. Raphaelnek az ösztöne és a tapasztalata is azt súgta, ne hagyja, hogy a lány aggodalma, nyugtalansága átragadjon rá. Egy arkangyal nem lehet gyenge. Csak akkor marad életben, ha halálosabb, mint mindenki más. Gyere ide, Elena! Amikor a lány néhány centire megállt előtte, átfogta a tarkóját és a hüvelykujjával az ütőerét kezdte simogatni. - Kevesen ismerik csak a büntetésnek ezt a formáját. -Ő ismerte, mert látta. Tízéves gyermek volt csak, de már akkor értette, hogy az igazságszolgáltatásra szükség van. - Az anyám nem vágyott arra, hogy istennő legyen, mint Lijuan vagy Neha. De arra sem, hogy egész birodalmak felett uralkodjon, mint az apám. Elena haja ezüst vízesésként hullott az arkangyal karjára, amikor a lány felemelte a fejét, hogy Raphael arcát nézze. Nem kérdezett, de minden porcikája együtt rezdült a férfiéval, megállt a sötétség előtt, amit közeledni érzett a múlt emlékei közül. - Mégis istennőként kezelték, és uralkodott is folytatta Raphael. - Ahogyan én uralkodom. - Ő az anyjától tanulta meg, hogy van módja az uralkodásnak, ami tiszteletet és áhítatot kelt az alattvalókban, de nem nyomorítja meg őket azzal az elbutító félelemmel, ami sok arkangyalt övez. - Suméria fölött uralkodott, és volt egy város, amit az otthonának tekintett: Amanat. A vadász kezei megpihentek a férfi derekán, homloka ráncokba szaladt. - Hallottam már erről. A tévében, egy elveszett városokkal foglalkozó műsorban. - Amanat és lakói Caliane-nal együtt tűntek el. Vannak, akik azt mondják, az anyám magával vitte az álomba a város teljes népét, hogy ott legyenek és köszönthessék, amikor felébred. Mások szerint mindannyiukat megölte, és azután magával is végzett, mert túlságosan szerette őket ahhoz, hogy hagyja, más arkangyal uralkodjon felettük. És hogy Amanat lett anyám sírja. Elena végigsimított Raphael egyik szárnyának szélén. Az arkangyal kitárta, hogy a lány jobban hozzáférjen, közben meglökött néhány virágot, amelyek szirmáról vízcseppek görögtek végig Raphael tollain. Elena engedett a hitvestársa kérésének és erősebben kezdte simogatni. - Te mit hiszel? Raphael magához húzta a lányt, a két combja közé, és átölelte, hogy Elena két karja szabadon maradjon. - Az anyám - mondta - szerette a szép dolgokat. Emlékszel arra a rubinra, ami a toronyban, az irodám polcán áll? - Az a megfizethetetlen drágakő maga volt a tökéletesre csiszolt ragyogás. - A tizedik születésnapomra kaptam tőle. - Kifogástalan ízlése volt. - Amanat - folytatta az arkangyal - volt az ékkövek ékköve. Anyám szerette azt a várost, őszintén szerette. Én gyermekkorom legboldogabb éveit töltöttem ott, az utcákon szaladgálva. - Pedig az angyalok nagyon védelmezik a gyermekeiket - jegyezte meg Elena, miközben simogatta Raphael szárnyainak belső oldalát a kezeivel, amelyek kérgesek voltak a fegyverforgatástól. Az arkangyal mégis csak ezeknek a kezeknek az érintésére vágyott. - Az anyám - emlékezett vissza Raphael, a létezésének kezdetére - megbízott Amanat

162 lakóiban, jobban, mint az arkangyalok valaha bárkiben. - Emlékképek villantak fel arról, ahogy forró, nyári napokon a sziklából faragott, ősi épületek felett repült, ahogy halandó barátaival játszott, és ahogy a felnőttek kényeztették. - És a város népe szerette őt. Nem olyan imádattal, mint amilyenre Lijuan vagy Neha vágyik. Ez más volt... olyan romlatlan érzés, amire nem is találok szavakat. - Épp az előbb mondtad ki a szót - szólt halkan Elena. - Szerették. Amit iránta éreztek, az szeretet volt. Raphael egy kicsit lehajtotta a fejét és felemelte az egyik kezét, játszadozni kezdett a hajtinccsel, ami Elena homlokába hullott. - Az anyám jó uralkodó volt. Az őrület előtt olyan volt, mint amilyennek egy arkangyalnak lennie kell. A lány tekintete meglágyult, meleg, folyékony higannyá változott. - Jessamy adott nekem könyveket a Menedéken. Azokban a történetekben ugyanezt olvastam, hogy az anyád volt a legkedveltebb az összes arkangyal között, és hogy még a Tízek Tanácsa többi tagjának tiszteletét is kivívta ezzel. Raphael szélesebbre tárta a lábait és közelebb húzta magához a lányt, hogy az a nyakába fúrhassa az arcát. Elena az egyik kezét a férfi tarkója köré zárta, a másikkal tovább simogatta a szárnya belső felét. - Amanat népe azért szerette - Raphael magába szívta a vadászának tavasz- és acélillatát -, mert ő viszontszerette őket. Halvány emlékként hallotta, ahogy az anyja együtt nevet a nőkkel, akik a templomában szolgáltak neki, látta az anyja mosolyának fényét, ahogyan megajándékozott egy házasulni készülő lányt aranyból és értékes kelmékből álló hozománnyal. - Ezért - folytatta - amikor idegen vámpírok egy csoportja bántott két amanati nőt, nem fordította el a fejét csak azért, mert az áldozatok halandók voltak, a vámpírok pedig négyszáz évesnél is idősebbek. Elena teste megfeszült, a lélegzete forró lett az arkangyal nyakának bőrén. Raphael erősebben megszorította, hogy kizárja a rémálmokat, amik a lányt üldözték. - Semmi baj, arkangyal. Meséld el! Raphael soha nem beszélt senkinek ezekről az emlékeiről, de azok éppen annyira nyomot hagytak benne, mint az anyja eltűnése. - A vámpírok három napig tartották fogva a nőket. Három nap egy halandó életében annyinak tűnhet, mint három évtized egy halhatatlanéban. - Ezt az anyja mondta így. - Mivel a nők élve visszakerültek, anyám úgy döntött, hogy nem végzi ki a vámpírokat. Ehelyett ugyanolyan szenvedésre ítélte őket, amilyet okoztak. Elena felszisszent. - Felakasztotta őket, úgy, hogy életben maradjanak. - Nem, Elena. Ő nem akasztott fel senkit. A vámpírokat kényszerítette arra, hogy felakasszák magukat. Elena ujjai megrándultak az arkangyal tarkóján, a körme a bőrébe vájtak, mint apró csókok. - Ez megmagyarázná, miért nem találtam más illatmintát a hídról lógó kötélen és a testeken. A vámpírok kénytelenek voltak megtenni, amit tettek. - Igen. - És azok, ott Amanatban... Az a három nap biztosan...

163 - Nem, vámpírvadász. Emlékezz! Három nap egy halandó életében annyinak tűnhet, mint három évtized egy halhatatlanéban. - Az ajkát Elena bőréhez szorította, miközben beszélt. A melegség, az élet, ami a lányból sugárzott, elmosta a hideget, ami olyan régóta gyűlt össze benne. - A vámpírok sokkal tovább élnek egy emberöltőnél. - Három évtizedig? - kérdezte hitetlenkedve Elena. Hogy bírták ki? - Elég ételt és italt kaptak ahhoz, hogy életben maradjanak. Egy számukra készült akasztófán lógtak egy szántóföldön, ahol a varjak tanyáztak. Elena megremegett a képtől, ami szépen lassan összeállt benne. - A madarak kivájták a szemüket, kitépték a puhább, húsos részeket - suttogta. - Ezek visszanőttek, és a varjak újra jöttek... - Végtelen kör. - Meddig maradtak életben? - Végig, három évtizedig. Az anyám gondoskodott róla. - Az anyád rémisztő egy nő volt - jegyezte meg Elena. - De ha a férfiak azt tették a nőkkel, amire gondolok, akkor megérdemelték, jogos volt a büntetés. - Három nap egy négyszáz éves vámpír számára nem jelentett semmit. Persze, akkor fájdalmas büntetés lett volna, de gyorsan el is felejtik. Azokon a nőkön viszont egész életükre nyomot hagytak. - Igen. Olyanná váltak, amilyenek az áldozataik lettek. Elena az arkangyal testéhez dörgölőzött. Ráébredt, hogy teljesen összegabalyodva álltak ott: az ő karjai az arkangyal nyaka körül, a férfi egyik keze az ő hajában, a másik a háta alján, a szája a homlokához szorítva, a mellkasa pedig keményen és rendíthetetlenül tartotta az ő mellkasát. Elena még soha nem érezte ennyire a középpontban, ennyire biztonságban magát, pedig közben halálos szörnyűségekről volt szó. - Az igazságszolgáltatást megértem. De tudsz valamit a hídon lévő vámpírokról? - Dmitri azt mondta, fiatalok, mind hetven éven aluli. Egyik sem követett el semmit, ami ilyen büntetést vonna maga után. Ketten megállapodott családapák, egy író, aki kerüli a társaságot, hacsak nem a szerződés szerinti szolgálatát teljesíti, ketten pedig a toronyban dolgoznak, a legalsóbb szinteken. - Száz évesnél fiatalabbak... gyengék, irányíthatók. - Még egy ezeréves álmából éppen ébredező arkangyal számára is. De ezt Elena nem mondta ki hangosan, nem akart fájdalmat okozni Raphaelnek. Semmi baj, Elena. Ha ezt anyám tette, és minden okunk megvan rá, hogy így higgyük, akkor mára semmi sem maradt benne abból, ami Amanat szeretett uralkodójává tette. Hideg csend. Elena magához ölelte Raphaelt, szorosan, hogy a szívverésük eggyé vált. Ez volt az egyetlen dolog, amit tehetett érte, amit adni tudott neki. De ha az arkangyalnak ki kell majd ontania az anyja vérét, ő ott fog állni mellette, még akkor is, ha Raphael ráparancsol, hogy tartsa magát távol. Mert szoros volt közöttük a kapcsolat. Ő és az arkangyala: két rész, ami lassan egy egésszé forrt össze. A nap hátralevő része kellemetlenségek nélkül telt, Elena ideje nagy részét Eve-vel töltötte. A húga ártatlan lelkesedése és egyre nagyobb magabiztossága jóleső menekvés volt a láthatáron növekvő sötétség elől. A végére Elena egészen jól érezte magát... amíg váratlanul nem találkozott Santiago-val a házuknál. - Nem akarod elmondani, mi folyik itt? - kérdezte a zsaru. - Mi volt az ma, ott, a hídon? Elena gyomra összeszorult. Összefűzte a karját. ***

164 - Tudod, hogy nem mondhatok el neked mindent. Santiago szeme élesen villant Elenára. A rendőr háttal nekidőlt a kocsinak, amivel átjött a hídon, az angyalok területére, és lemásolta a lány zárkózott gesztusát. - Szóval már nem közülünk való vagy. - Ez övön aluli ütés volt. - Elena tudta, hogy előbb-utóbb előkerül a dolog, de nem gondolta volna, hogy ilyen hamar, arra pedig egyáltalán nem számított, hogy Santiago támadja le először. Nem, Santiagótól nem várta ezt. - De ha muszáj választóvonalakat húznod, igen. Én már nemcsak vadász vagyok, hanem egy arkangyal hitvese is. - Furcsa volt hallani a saját szavait, de meghozta a döntést és ki is tartott amellett. A zsaru kihúzta magát. - Azt hiszem, akkor tudom, hol a helyem. Elena legszívesebben megrázta volna a pasast. - Miért esel túlzásokba? Eddig soha nem bántad, hogy a céh foglalkozzon a vámpíros ügyekkel! - Itt valami bűzlik. - A férfi álla megkeményedett, ősz és fekete borostája megcsillant a napfényben. - Nem akarom, hogy a város megint csatatérré változzon, mint a múltkor. - Szerinted én ezt akarom? - Már nem vagy ember, Ellie. Többé nem tudom, mi a fontos a számodra. Ez nagyon fájt a lánynak. Nemcsak azért, mert Santiago és ő évek óta barátok voltak, hanem mert a zsaru eddig, úgy tűnt, annyira elfogadta őt a visszatérése után. Elena ökölbe szorította a kezét és nem hagyta, hogy bármilyen kifejezés megjelenjen az arcán. - Azt hiszem, akkor kvittek vagyunk. Mert már én sem tudom, ki vagy te. A lány mintha látta volna, hogy a férfi arca megremeg, és azt hitte, mondani is fog valamit, de Santiago csak beszállt a kocsiba és bevágta maga után az ajtót. Elena megvárta, amíg a zsaru elhajt, és csak azután roskadt össze. Úgy érezte, mintha hasba vágták volna. Nagyokat lélegzett, majd kihúzta magát, bement a házba és felhívta Mérget. Ki kellett adnia magából az agresszióját, és a vámpír általában a végletekig tudta provokálni. Elenának pedig éppen erre volt szüksége. Méreg nemcsak hogy ráért, de rémes kedvében is volt. Elena ennek eredményeképpen este zúzódásokkal tele, csapzottan és fáradtan rogyott az ágyba. Raphael felvonta a szemöldökét, amikor csatlakozott hozzá és meglátta, milyen állapotban van a lány. - Mit keresett itt a halandó? Hát persze, hogy tudta. - Az ügyről akart beszélni. Vészjósló csend, ami ezer szónál is kifejezőbb volt. Elena belebokszolt a párnájába és az oldalára fordult. - Nem számít. Annyi minden történik most, ez igazán nem számít. - Akkor majd megkérdezem a halandót. Elena összeráncolta a homlokát és visszafordult, a hátán fekvő arkangyalra bámult. - Engem hiába próbálsz megzsarolni. Raphael a feje alatt összekulcsolt kezekkel feküdt mellette. Most veszélyesen kék szemekkel nézett rá. - Ez nem fenyegetés volt. A lány szorosan ökölbe szorította a kezét. - Tényleg semmi.

165 A válasz rezzenéstelen pillantás. - Na, jó! - Elena a hátára vágta magát és a plafont bámulta. - Semmi, csak... nehéz kettészakadni két világ között. - Ahogy kimondta a szavakat, a haragja szerte is foszlott, a helyén pedig forró, fájó, szorító fájdalom maradt a mellkasában. Raphael felkönyökölt, haja a homlokára hullott. Elena nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy felemelje a kezét és ujjaival beletúrjon az arkangyal éjfekete, selymes hajába. - Erről nem szóltam neked - a szavak kikívánkoztak Elenából -, de Beth mondott valamit, ami bánt. Hogy ő meghal majd, de én élni fogok. - A szeme égni kezdett az érzelmek erejétől. - Nem lenne szabad túlélnem a kishúgomat, Raphael! - Nem - válaszolta komolyan a férfi. - De változtatnál ezen, ha tehetnéd? Eldobnád a mi kapcsolatunkat? - Nem. Soha. - Ez volt az abszolút igazság. - De attól még bánt a tudat, hogy egyszer majd a sírja felett fogok állni. - Egyetlen könnycsepp valahogy kijátszotta Elena önuralmát és megszökött, végiggördült az arca oldalán. Raphael előrehajolt, ajka a lányét súrolta. - A halandó lelked sok fájdalmat okoz neked, Elena. - Egy csók, amitől a lány lélegzete is elállt. - De erőt is ad majd, hogy elviseld az örök élet terhét. Raphael sokféleképpen érintette már Elenát, de aznap este olyan gyengéden bánt vele, hogy attól meghasadt a lány szíve. Lecsókolta a sós könnyeket, az ajka biztonságot adó és gyengéd volt a lány arcán, az állkapcsán, az ajkán. És a kezei, azok az erős kezek... Elenát soha senki nem becsülte még meg ennyire, soha senki nem ért hozzá ilyen csodálatos odafigyeléssel. A végén Raphael mégis úgy szólította őt: harcosom. Az arkangyal, aki látta őt a leggyengébb és kiszolgáltatottabb állapotában. Ezek a szavak visszhangoztak a lányban, amikor mély, nyugodt álomba merült és érezte Raphael erős, megnyugtató szívverését a tenyerén. Raphael! Elena felriadt a suttogó hangra. Oldalra pillantott és látta, hogy az arkangyala hason fekve alszik, szárnyai kitárva, hogy őt is betakarja. Ez szokásává vált mostanában, gondolta magában Elena és a szíve megsajdult, amikor visszaemlékezett az előző esti gyengédségére. Végigsimított az arannyal szegélyezett fehér szárnytollakon, de közben másik kezével az ágy oldalához nyúlt és előhúzta a tőrt, amit ott rejtett el. Ha Lijuan volt az, aki a hálószobájuk sötétjében suttogott nekik, a tőrrel nem sokat ért ugyan, de jobban érezte magát, ha tapinthatta a hűvös acélt az ujjaival. Körbenézett a szobába, de behatolónak nyomát sem látta, semmit, aminek ne ott lett volna a helye. De a lány szíve továbbra is zaklatottan vert, mintha... Raphael! Elena ereiben meghűlt a vér. A tekintete az ágy lábánál egy levegőben rezgő foltra meredt. Olyan volt, mint egy délibáb, mégis teljesen más. Mintha a világ szövete megcsavarodott volna azon a folton, és valami testet akarna ölteni, de nem sikerülne neki. Elenának kiszáradt a torka. Kinyújtotta a kezét, anélkül, hogy tekintetét levette volna arról a jelenségről, és megrázta Raphael vállát. Csodálkozott, hogy az arkangyal átaludta ezt az egészet, hiszen Raphael abban a pillanatban fel szokott ébredni, amikor ő. Elvégre az arkangyalnak nem volt szüksége alvásra. Kemény izmot érzett az ujjai alatt, de Raphael nem ébredt fel.

166 Arkangyal, üzente a férfi elméjébe, ébredj fel! Van valami a szobában. Csend, üresség. Elena egész teste megdermedt, a keze Raphael vállát markolta. Soha semmi sem akadályozhatta meg az arkangyalt, hogy válaszoljon egy mentális segélykiáltására. Megtalálta New York közepén, amikor Urram foglyul ejtette egy kriptaszerű szobában. Megtalálta a Menedékben, amikor Michaela tombolni kezdett a Medikában. Otthagyta a Tízek Tanácsának egy gyűlését, hogy megmentse őt Pekingben. Kizárt, hogy ne ébredjen fel, amikor itt fekszik mellette és hallja a hívást. Elena a furcsa jelenségre meredt, összeszorította a fogát, felemelte a tőrét. - Menj a pokolba! - sziszegte és eldobta a fegyvert.

167 A tőr áthasította a jelenést és beleállt a szemközti falba, a csapódás után még remegett egy kis ideig. A délibáb nem tűnt ugyan el... de valahogy meghasadt. Elena ekkor érezte meg az illatot, aminek nem lett volna szabad ott lennie. Buja, érzéki, egzotikus. Fekete orchidea, de valahogy más illat, mint amit a lány vagy a hídról lógó vámpírok testén érzett. De nem volt ideje szétválasztani az illat jegyeit, mert a másodperc törtrészével azután, hogy a jelenést széthasította a tőrével, Elena érezte, hogy a keze alatt emelkedik Raphael szárnya. Az arkangyal olyan gyorsan mozgott, hogy Elena nem is látta őt, egy pillanattal később már az ágy végében állt, ereje vakító fehéren és forrón sugárzott, olyan élesen hogy a testének körvonalai elmosódtak. Egy lángoló fáklyává vált. Elena a szeme elé kapta a kezét és lehajtotta a fejét, készült lebukni az ágy mellé, hogy elővehesse a fegyvereit, amiket oda rejtett és a hitvestársa segítségére siessen. De Raphael erejének vakító forrósága egy szempillantás múlva el is tűnt. Elena felnézett, a tenyere viszketett a fegyverei után, de látta, hogy a szoba közepéről már eltűnt az az izé és a levegőben sem érezte az orchideaillatot. De nem nyugodott meg, amíg Raphael meg nem szólalt.

168 - Az anyám már nincs itt, Elena. Az arkangyal hangja távolinak és idegennek tűnt és ez egyáltalán nem tetszett a vadásznak. Kikászálódott az ágyból. Raphael már fel is húzott egy nadrágot pompás testére. - Hajnal előtt visszatérek. Az anyám ma már nem jön vissza. - Várj! Az arkangyal meg sem állt az erkélyajtónál, csak kitárta és el is repült. Elena még éppen időben ért oda, hogy lássa, ahogy hitvestársa eltűnik a csillagos égbolton: olyan magasra és olyan gyorsan repült, hogy Elena néhány másodperc múlva elvesztette szem elől. Elöntötte a forró és makacs harag. Ilyet nem csinálhat vele az arkangyal, azután főleg nem, hogy ilyen bensőséges pillanatokat töltöttek együtt nemcsak aznap este, hanem mióta felébredt a kómából. Azok után, hogy ilyen erős kapcsolatot kovácsoltak. Visszasietett a szobába, felhúzta a nadrágját és egyet a melltartós felsők közül, amiket arra terveztek, hogy pántokkal a szárnyak alatt össze tudja kötni, majd felhúzta a bélelt kabátujjakat, amelyek szorosan tapadtak a karjára és szabadon hagyták a kezét. Néhány perccel később már újra az erkélyen volt, és közben érezte, ahogy a hálószoba ajtaja alatt beszűrődnek a fekete csokoládé- és szőrmeillatok nyalábjai, ahogy Dmitri egyre közelebb ért. A vámpír egy késő esti megbeszélésre jött Raphaelhez és ott éjszakázott a házban, a Hetek tagjai részére fenntartott szobában. Egyértelmű volt, hogy Raphael most őt kérte meg, hogy vigyázzon Elenára. Ennek is véget kell vetni, gondolta fogcsikorgatva. Lenézett és látta, hogy esélye sincs abból a magasságból felemelkednie, főleg most, hogy a figyelme apró szilánkokra robbant. Ezért inkább leugrott az erkélyről és kitárta a szárnyait, hogy az esést lassítsa. Ezután rohanni kezdett a fák között, hogy elrugaszkodjon a Hudson folyó fölött kiszögellő szikla pereméről. Vadul, erősen és elszántan csapkodott a szárnyaival, hogy a fodrozódó víz felett felemelkedjen, az éjjeli égbolt tiszta szépségébe, a fekete bársonyon ragyogó csillagok felé. A bőrén hűvösnek, a szárnyain folyékony puhaságnak érezte a levegőt. Alatta csillogó ékkövekkel hintett éjszakai tengerként terült el Manhattan. New York. Kemény város, durva hely. Akár csak az arkangyal, aki uralkodik felette. De ez Elena otthona. Ahogy az arkangyal is az övé. Raphael! Figyelt, hogy a gondolatot nyílegyenesen a hitvestársa felé küldje, hogy más ne érzékelje. Az elmúlt napokban Raphaellel gyakoroltak, hogy Elena megtanulja irányítani azt a kevés mentális képességet, amivel rendelkezett. Raphael azt mondta, a többi majd idővel kialakul, és Elena ezzel ki volt békülve. Épp elég dolga volt anélkül is, hogy mindenfajta váratlan szupererővel kelljen foglalkoznia. Nem kapott választ, de valami mélyen a lelkében arra késztette, hogy forduljon és Camden felé vegye az irányt. Az arkangyala a szívénél is mélyebb rétegben szólította őt. A vadász, aki korábban volt, nem fogadta volna jól, hogy az arkangyal ilyenre képes, de az még azelőtt volt, hogy megízlelte volna az ambrózia arany gyönyörét Raphael ajkairól, amikor halhatatlanná csókolta haldokló testét. Egyértelmű volt, hogy egy ilyen tettnek ennél sokkal mélyebb következményei is lehettek. Menj haza, Elena!

169 Elena meglepetten süllyedni kezdett, közben felnézett és meglátta Raphaelt, magasan a feje felett. Együtt megyünk innen haza! Esélyed sincs tartani a tempót velem. Ennyi gőgöt egy mondatban! Persze, ettől még nem volt kevésbé igaz. Elena válasz helyett csak tovább repült. Amikor tehette, meglovagolta a légáramlatokat, hogy pihenhessen egy kicsit. Kis idő múlva maguk mögött hagyták a város határát, az alattuk világító utcai lámpák békésebb, alvó szomszédságról árulkodtak. A lány arcát légáramlat csapta meg, ahogy az arkangyal lebukott előtte, majd hihetetlen gyorsasággal újra felemelkedett. Raphael nem először vágott fel előtte, de ezt most nem játékból csinálta. Ez New York arkangyala volt, aki rá akarta őt ébreszteni, milyen apró porszem is ő a körülötte zajló dolgok forgatagában. Megszakítjuk adásunkat, hogy közöljük: pontosan tisztában vagyok azzal, hogy hozzád képest olyan gyenge vagyok, akár egy újszülött. De ez még soha nem akadályozott meg abban, hogy veled táncoljak! Ahogy ezt kimondta, eszébe jutott valami teljesen más, Raphael érzéki ígérete, amit még a Menedéken tett. Különben is, azt mondtad, megmutatod majd, hogyan táncolnak az angyalok! Nem vagyok gyengéd kedvemben, vámpírvadász! Elena felvonta a szemöldökét. Hitves. Fáradsz. Látom, hogy remegnek a szárnyaid. Elena magában káromkodott egyet, mert az arkangyalnak igaza volt. Alkalmas leszállóhely után nézett. Észrevett egy kihalt parkban álló vastag faágat a föld felett és gondolkodás nélkül lebukott a levegőből. Lehet, hogy néhány csontját el fogja törni, de a francba is, megvolt az oka, hogy ilyen keményen edzett, és biztosan nem azért, hogy csak olyat csináljon, amiben biztos lehet. Az utolsó pillanatban, amikor már tudta, hogy el fogja törni néhány csontját, Raphael becsúszott az elméjébe, kijavíttatta vele az ereszkedés szögét, úgy, hogy Elenának sikerült megkapaszkodnia az ágban és felhúznia magát rá. Sérülés nélkül lovaglóülésbe ült az ágon. Felnézett az arkangyal irányába. Nem veheted át az irányítást, amikor csak kedved tartja! Veszélyes csend. Azután: Jobban szerettél volna gipszben tölteni néhány hetet? Szeretek magam megtanulni mindent. Mégis megpróbálsz fellegeket hasítani, amikor még alig bírsz egyenes vonalban repülni. A haragtól felforrt Elena vére. Gyere le és mondd ezt a szemembe, ha mered! Egy pillanattal később a haja meglebbent, és Raphael ott lebegett az ág mellett. Arcának vonásai erősek voltak, férfiasak, a szeme pedig az a ragyogó krómszínű, ami soha nem jelentett jót. - Nem lenne szabad ilyen nagy távolságokat megtenned repülve, vadásznod pedig még kevésbé - mondta egy olyan halhatatlan lény gőgjével, aki már jóval több, mint ezer évet megélt. - A Menedéken kellene töltened legalább még néhány évet. Elena felhorkant. - Az angyalok, akik ott vannak, szó szerint kisgyerekek. Én viszont nagyon is felnőtt

170 vagyok. - Biztos vagy benne? - kérdezte Raphael nagyon hűvösen. - Mert az ötévesek szoktak megpróbálkozni leszállásokkal, amik egész biztosan nem sikerülnek, hogy aztán összetörjék a csontjaikat. Elena átvetette az egyik lábát a faágon, hogy szemben üljön Raphaellel, a szárnyát kitárta, hogy azzal egyensúlyozzon, a kezével pedig megszorította a fát, hogy levezesse a feszültségét. - Tudod, mit, Raphael? - szólt és ujjait belevájta a fakéregbe. - Azt hiszem, te ma még verekedni akarsz velem! A halhatatlan egy szót sem szólt, de az arca olyan komoly volt, hogy Elena majdnem elhitte: soha nem is szerették egymást, soha nem nevettek együtt. - Én pedig - folytatta és előrehajolt - benne vagyok. Az arkangyal szárnya ragyogni kezdett, de Elena már megtanulta, hogy erre számítania kell, ha Raphael dühös lesz. Nem hátrált meg. Mert ez az ő arkangyala, és Elena vagy elfogadja őt olyannak, amilyen, vagy otthagyja. Az utóbbi pedig lehetetlen volt. - Most hazamész. Szólok Illiumnak, hogy kísérjen el. - Nem kell több bébiszitter! - Elena dühe olyan volt, akár egy éles penge. - Többé nem engedem meg! És haza sem fogok sunnyogni, mint egy jó kislány! Azt teszed, amit parancsolok! - Igen? Szerinted ez eddig működött? Raphael előrehajolt, két kezét a lány két oldalán az ágra tette és testét a combjai közé nyomta. Eddig nagyon édesen engedelmeskedtél. Ó, gondolta Elena, Raphael nem csak verekedni akar ma! - Én vagyok - kezdte Elena és igyekezett nagyon gyakorlatias maradni - a legerősebb vadász a céhben. Ezenkívül túléltem már a csatát egy arkangyallal és egy őrült arkangyaljelölttel. Bizonyítottam már eleget! Anoushka majdnem megölt téged. Elena visszagondolt a méregre, amit Neha lánya juttatott a vérébe, a pánikra, amitől kihagyott a szíve és megfagyott a vére. - Tudod, hányan öltek már meg majdnem az évek során?! - Amikor ennek hallatán az arkangyal szemei olyan kékké fagytak, amihez foghatót ezen a bolygón valószínűleg nem találni, Elena rájött, hogy talán nem volt szerencsés ezt épp most felemlegetni. Másrészt... - Én elfogadlak olyannak, amilyen vagy - mondta, és nem akart, nem tudott meghátrálni. - Tényleg. A kijelentés ereje áthasított a düh viharán, ami Raphaelben tombolt. Az arkangyal megértette a lányt, azokat a szavakat is, amiket ki sem mondott: Én elfogadlak olyannak amilyen vagy. Te is fogadj el engem így! - Az én szememben te mindig is harcos voltál. - Még amikor a karjaiban tartotta Elenát, akkor is tisztában volt vele, hogy a lány részéről az egy nagyon is tudatos megadás, ő döntött úgy, hogy sérülékeny lesz és kiszolgáltatja magát neki. Elena összeszorította az ajkát és megrázta a fejét. Hajának vékony fürtjei vadul lengtek a vállán. - Ez nem elég, Raphael. A szó már nem elég. A Menedéken Elena megkérte Raphaelt, hogy ne olvasson a gondolataiban. Ez éppen

171 elég nagy kérés volt, amikor az arkangyal a legkönnyebben úgy tudott gondoskodni a lány biztonságáról, ha figyelte az elméjét. - Páratlanul nagy szabadságot adtam neked már így is. - Mégis kivel hasonlítasz minket össze, arkangyal? - kérdezte Elena és rászegezte fakó szemeit, amelyek boszorkányos fénnyel csillantak meg a sötétben. Ez annak a jele, hogy Elenában növekszik a halhatatlanság, ébredt rá Raphael és elgondolkozott azon, vajon a lány észrevette-e már, hogy egyre jobban lát a sötétben. Egy ilyen képességet egy vadász biztosan nagyra értékelne, márpedig a halhatatlansággal nyert képességek csak a már létező alapokon tudnak fejlődni. - Mi alakítjuk a saját szabályainkat! - folytatta a lány. - Nincs előttünk példa vagy minta, amit követnünk kellene! Raphael emlékei között felvillant a kép, amikor a karjaiban tartotta a lány sérült testét, amiből cseppenként távozott el lassan az élet. Azután a csend jött, végtelen és könyörtelen csend, amíg Elena aludt. - Elijah és Hannah már több száz éve együtt vannak. És Hannah követi Elijah útmutatását. Egy bizonytalan mosoly a halandó szívű vadásza ajkán. - Tényleg erre vágysz? - kérdezte fátyolos hangon. Raphael tisztában volt vele, hogy abban a pillanatban szörnyen meg tudná bántani a lányt. Mondhatná neki, hogy Elena nem az, akinek lennie kellene, ahogyan azt az apja is tette. Ha ezt tenné, azzal a lány legsérülékenyebb pontjára tapintana és egy csapással megnyerné ezt a háborút. Raphael arkangyal volt. Egyik könyörtelen döntést kellett meghoznia a másik után. - Nem - válaszolta. Mert Elena éppen az volt, akinek lennie kellett. A társa, a hitvese. - De sokkal könnyebb dolgom volna, ha olyan lennél, mint Hannah. Elena elnevette magát. - Nekem meg könnyebb dolgom lenne, ha te követnéd minden parancsomat. Ezután egy hosszú pillanatig csak néztek egymásra... majd Raphael előrehajolt és átfogta a lány arcát. - Megadom neked a szabadságot, amire vágysz - szólt, leküzdve minden ösztönét. - Egy feltétellel. Elena a homlokát ráncolta. - Mi lenne az? - Nem bízol bennem, vadász? - Egy cseppet sem, amikor arra megy ki a játék, hogy elérd, amit akarsz. - De az arcát a férfi kezébe hajtotta és az ujjaival beletúrt Raphael hajába. Raphael elengedte a lány arcát, és az állát fogta az ujjai közé, keményen. - Hívni fogsz. Nem habozol, nem gondolkodsz, nem vársz az utolsó pillanatig. Ha veszélyben vagy, hívsz. - Ésszerű keretek között - próbált alkudozni a lány. - Más, ha egy vérengző vámpír üldöz, mint ha egy hatalomittas angyal! - Nem szokásom alkudozni. - A legtöbben szó nélkül teljesítették Raphael minden kérését. Egy halvány mosoly kezdte felolvasztani lassan, nagyon lassan az arkangyal dühének hűvös jegét. - A következő néhány száz évben akkor, gondolom, sokat fogunk gyakorolni.

172 Raphael nem tudta megállni. Megcsókolta a lányt, magába szívta a sok nevetést, melegséget, hogy őt is átjárja. Csak a saját felelősségedre ugrass egy arkangyalt! Erős karok fogták át a lány nyakát, játékos ujjak simogatták a szárnyát. Nem is tudom. Igazából tetszenek a következmények. A lány ajkai kettéváltak, Raphael nyelve pedig becsusszant. Hatalmas éhséggel vágyott a lányra, de ez már nem lepte meg. Mintha a kettejük közötti kapcsolat minden együtt töltött órával egyre csak erősebb lett volna. Hívni fogsz. Ésszerű keretek között. Raphael végiggondolta ezt, majd elmosolyodott. Rendben. De ahányszor nem hívsz, számot kell adnod minden új sérülésedről. Elena megtörte nyílt csókjuk meghittségét és az arkangyalra meredt. - Ez nevetséges feltétel egy vadász számára! Az arkangyal átkarolta a lányt, lehúzta az ágról és hatalmas erejével mindkettejüket felemelte a csillagos égboltra. - Raphael - szólalt meg Elena, amikor az arkangyal elengedte őt a felhők felett. - Komolyan mondom. Nem várhatod,hogy... Az arkangyal irányt változtatott. - Hogy felelősséggel tartozz nekem? - Igen! - Elena is elkanyarodott és követte az arkangyalt. - Hát nem vagyok elég méltó hitvestársad, hogy felelősséggel tartozz nekem? A szavak, amelyekkel Elena vissza akart vágni, megakadtak a torkán. - Nos - dörmögte, és hagyta, hogy Raphael elkapja a derekát -, ha így fogalmazol, akkor nemigen mondhatok nemet, igaz? Váratlan és lélegzetelállító ajándék volt Raphael számára, hogy a vadász ilyen nyíltan elismerte őt. Kék lángok lobbantak a szemében, ajka apró harapásokkal vándorolt végig a lány ajkán. Ez esetben: táncolsz velem, Elena? A lány szemei kerekre nyíltak, gyomra bizseregni kezdet - Most? Itt? Raphael ujjai a mellkasán játszadoztak, hüvelykujjai melle alatt simogatták. Most. Itt. - De... - Elena tüdejéből nagy sóhajjal szakadt fel a levegő, amikor az arkangyal ráharapott az alsó ajkára, és felsője felett körbesimított az egyik mellbimbóján. Várj! Várj! Elena kérdezni akart valamit, mielőtt az agya felmondta volna a szolgálatot. Szél és eső borította be a lány elméjét vadul és nyíltan, ahogy az arkangyal keze birtoklási vággyal teli gesztussal összezáródott a lány melle felett. Nem kívánok tovább várni.

173 Te jó ég, hogy Elena mennyire elolvadt a karjában! Mint a gitt a meleg tenyérben. Csak azért volt képes megtörni a csókot, miközben az angyal a vadul lüktető ütőerére hajtotta az ajkát, mert nem tudott szabadulni a kellemetlen kérdéstől. - Műholdak! - bökte ki. - Mindenhol ott vannak a műholdak! Nem fog meglátni valaki minket? - Túl szégyenlős és túl kisajátító volt ahhoz, hogy ezt a pillanatot bárkivel is megossza. Az arkangyal keze végigsimított a hátán, egészen a fenekéig. Arkangyal vagyok, Elena. Elég erős ahhoz, hogy a bolygó összes műholdját felrobbantsam, ha akarom. - Nem ezt kérdez... - A lány felsikoltott és belemarkolt az arkangyal sűrű, selymes hajába, amikor Raphael ráharapott a nyakára az ütőere felett, majd a nyelvével enyhítette az érzéki fájdalmat. Senki sem láthat minket, Elena. A férfi csókja teljesen meghódította a lány ajkát. Pajzsot vontam magunkra amikor elhagytuk Manhattant.

174 Elena most ráharapott a hitvestársa alsó ajkára. - Kösz, hogy szóltál! Erős kéz szorította meg a lány csípőjét. - Harapni nem szép dolog, Elena! Ó, te jó ég! Ha az arkangyal egyszer izgatni kezdte...! Még hogy gitt! Elena csöpögős masszává változott a karjai között. Önvédelemből ellökte magát a férfitól és hősiesen próbált egy helyben lebegni a levegőben, de hiába. A zuhanásból lendületet véve azonban sikerült felívelnie. Mutasd meg, Raphael, hogyan táncolnak az angyalok! Raphael egy pillanat múlva már ott volt mellette, teste körbe-körbe forgott a lány körül, míg Elena emelkedett. Olyan kábító sebességgel és fürgeséggel mozgott, hogy válaszul Elena minden női testrésze megremegett. Az enyém, gondolta a vadász; ez a nagyszerű, aranyszárnyú és végtelen kék szemű lény az enyém. Elena a szeme sarkából csillanást látott, majd... szex. Tiszta szex, csábítás és szenvedély íze a nyelvén. Már megint angyalporral hintesz, arkangyal? Lenyalta a szája széléről Raphael különleges porának mámorító ízét és átrepült a finom porfelhőn; érezte, a testének minden egyes fedetlen pórusán érezte a szemcsék bűnös kényeztetését, a szárnyain is. Legközelebb akkor teszem, amikor a bőrödön kívül semmi más nem takar téged. A lány combja a kép érzéki hatására görcsösen összerándult. Abba, egy olyan erős érzésbe beleőrülne, gondolta. Persze, mindig is tudta, hogy nem lesz könnyű egy arkangyalt szeretni. Figyelmeztetés nélkül egyszerűen összecsukta a szárnyait és zuhanni kezdett. Félúton a föld felé kitárta őket és irányt váltott. Raphaelt sehol sem látta. Már örült, hogy kicselezte az arkangyalt, amikor meglepődve látta, hogy angyalpor száll körülötte a levegőben, aranyló csillámokkal festve be az éjjeli égboltot. Elena hátrasimította a haját, és felnézett. Az arkangyala éppen felette szárnyalt, éjféli árnyék a vadász teste felett. Ez nem fair, panaszolta a lány. Neked volt másfél évezreded, hogy megtanuld az ilyen trükköket! Megrántotta a felsőjének a nyakát, mert most, hogy az angyalpor kezdett átszűrődni a ruháján keresztül a bőrébe és onnan a vérébe, a por erotikus csókja pedig a combjai között összpontosult, a ruha egyszerre túl meleg lett. A finom érintésre a felső, majd utána a karmelegítők is szó szerint szétszakadtak a lány kezei alatt. - Raphael! Nem szórhatom szanaszét a ruháimat az államban! Még be sem fejezte a mondatot, amikor meglátott egy izzó villanást a szeme sarkából és rájött, hogy Raphael megsemmisítette a lehulló ruhadarabokat. De nem ez zavarta aztán, hanem a tudat, hogy félmeztelen. Ettől fájdalmasan kiszolgáltatottnak érezte magát. Senki sem lát minket, Elena. Becsületszavamra. Ezt senki másnak nem hitte volna el, csak Raphael győzhette és nyugtathatta meg. Vett egy mély levegőt, leengedte a karjait a melle elől és körülnézett. Mindenfelé koromsötét volt. Ilyen tökéletesen sötét csak egy helyen lehet... - Az óceán! Míg a felhők felett voltak, Raphael kivezette őt az Atlanti-óceán fölé, olyan távolra, hogy bármerre nézett, Elena nyomát sem látta emberi civilizációnak.

175 Izgalom áramlott szét a testén, és azt gondolta: miért ne? Lerúgta a cipőjét és valahogy sikerült megszabadulnia a nadrágjától és a bugyijától is, bár a röppályája közben valószínűleg úgy festett, mint egy részeg dongóé. A ruhái kis villanással tűntek el a semmiben, bőre pedig szabadon fellélegzett. A lány kitárta a szárnyait, amilyen szélesre csak tudta, és engedett a benne lakó vágynak: zabolátlan, őszinte örömmel lovagolta meg a légáramlatokat. Soha nem érezte még magát ilyen gondtalannak. Raphael lassan, könnyedén, majdnem unottan fölé lebbent, és Elenának az volt az érzése, az arkangyal hagyja őt játszani. Ettől nevetnie kellett... ám ekkor megérezte a levegőben szálló angyalpor ízét. Tiszta szex. Az az alattomos arkangyal körbe-körbe repült körülötte, így Elena semerre sem tudott menekülni az egzotikus afrodiziákum elől. Ha harc, hát legyen harc, üzente a lány és lenyalta a szája széléről a port, miközben nagyon élénken érezte, hogy az testének minden titkos zugát átjárja. Nem jött válasz. Elena ösztönei átvették az irányítást. Az újabb repülőleckéken tanultakat alkalmazva élesen balra fordult, majd kilőtt felfelé. Raphael egy ezredmásodperc múlva suhant el mellette, egy hajszálnyira tőle. Amikor az arkangyal lefékezett és megfordult, hogy felemelkedjen, lány jobbra suhant, majd éppen akkor kezdett ereszkedni, amikor az arkangyal már nem tudott megállni. De a játszótársa egy arkangyal volt. Raphael ingerlőn végighúzta az ujját a lány szárnyán, amikor Elena lebukott. Erős, meleg kezek záródtak össze Elena derekának meztelen bőrén. Túl gyors, vadász! Egy csókot nyomott a lány tarkójára, mielőtt emelkedni kezdett vele és elengedte. De amikor Elena más irányba fordult volna, újra elkapta és a testét erősen a saját meztelen testéhez szorította. Elena bőrének minden egyes pórusa égett a vágytól. A lány az arkangyal nyaka köré zárta a karját és mellét a férfi izmos mellkasára tapasztotta, amikor Raphael forogva egyre magasabbra emelkedett vele. - Csókolj meg, arkangyal! Később. De a lány vágya túl nagy volt ahhoz, hogy várjon. Harapni, szívni, csókolni kezdte a férfi nyakát, miközben érezte Raphael lüktető erekcióját kettejük teste között. Még ne, Elena! Az arkangyal mentális hangja is rekedtnek tűnt, a szárnya izzott és acélkék szikrákat vetett. Ettől a látványtól Elenában megpattant valami. A lábát Raphael dereka köré fonta, szárnyait a hátához szorította és teljesen arra hagyatkozott, hogy a férfi majd megtartja. Ezután minden erejével azt akarta elérni, hogy az arkangyal lehajtsa a fejét. Végigharapdálta az állkapcsát, belecsípett a torkába, szívta az ütőerét. Amikor ez sem működött, egyik ujjával körbesimította a férfi lapos, férfias mellbimbóját. Az arkangyal elkapta a lány karját, a másik kezével fogást váltott és a háta aljánál fogva tartotta meg Elenát. A vadász egy pillanatra úgy gondolta, sikerrel járt, ám ekkor a férfi összeszorította a fogát. És magasabbra szállt fel. Még magasabbra. Amíg már a legfelsőbb felhőrétegnél is magasabbra nem értek. Itt már nagyon hidegnek kellett volna lennie, de úgy tűnt, Raphael erejének ragyogása burkot vont a lány

176 köré. Nem mintha Elenának szüksége lett volna a melegre, a bőrét borító, sejtjeit átjáró angyalpor éppen elég volt ehhez. Érezte, hogy a teste buján nedves lesz az arkangyalé mellett, és semmire sem vágyott, csak hogy meglovagolhassa a férfit, amíg az kegyelemért nem könyörög. - Raphael! Most! - A parancsot a már majdnem fájdalmas vágy szülte. A férfi megállt. Magasan, nagyon magasan, nagyon magasan a föld felett. A száját a lány szájára tapasztotta. Készen állsz? Igen! A férfi szorosan a lány köré zárta a karjait, majd fejjel lefelé fordult és... zuhanni kezdett. Elena belesikoltott a csókba, miközben érezte a forróság elektromos perzselését a bőrén, majd a férfi immár meztelen testének meleg izmait. Raphael zuhanás közben megfordította magukat a levegőben, és Elena már az első bukfencnél elveszett volna, de az arkangyal szilárdan tartotta izmos karjai között, amíg a lányban szertefoszlott minden félelem amíg nem érzett mást, csak a férfit, aki keményen és vággyal telve belecsúszott a lány testének forróságába. A legbensőségesebb kapcsolatból apró gyönyörhullámok söpörtek végig a testén. Levegőért kapkodva megtörte a csókjukat, ekkor látta meg, hogy a víz észveszejtő sebességgel közeledik feléjük. - Raphael! - A félelem egyetlen nyila cikázott át rajta, mielőtt az angyal élesen felfelé kanyarodott. Olyan erővel, ami a lány legbensőbb mélységébe lökte őt. Elenát elborították az érzések. A bőre szikrázott az elektromosságtól. Elena nem harcolt többé a gyötrő kéj hullámai ellen, csak magához ragadta a férfi ajkát, miközben Raphael újra felemelkedett vele a felhőkön át. A teste minden szárnycsapáskor megremegett és bensőséges kínokkal kényeztette a lányt. Elena az arkangyal hajába markolt és nekidörzsölte a testét a férfi mellkasának kemény forróságához; vágyott rá, akarta őt, éhezett rá. Táncolj velem, Elena! Az arkangyal ráharapott a lány ajkára, amikor az a belső izmainak szorításával kezdte kényeztetni őt. Végigcsókolta a lány állkapcsát és a nyakát, mielőtt visszatért az ajkaihoz. Ezután újra zuhanni kezdtek. Elena a zuhanás közben, félúton egy sikoltással jutott a csúcsra és hullott darabjaira, testének minden idegszála felgyulladt a kéjtől és a vad örömtől, hogy egy arkangyallal táncolhat. A szemhéja mögött lángok lobbantak, kék és arany és tele az angyalpor bűnös csillogásával. És maga körül mindenhol erős, meleg izmokat érzett, míg már nem tudta, hol ér véget az ő teste és hol kezdődik az arkangyalé. Gyere velem, arkangyal! Egy kéjjel teli parancs. De még nem végeztem veled, vadász! Raphael újra felemelkedett, ezúttal olyan mélyről, hogy Elena érezte a víz hűs cseppjeit túlhevült testén. Az izmai elernyedtek, bokáját összekulcsolta a férfi háta mögött és fejét a mellkasára hajtotta.

177 Kár, mert én, azt hiszem, már meghaltam. Egy érdes, férfias kacagás hallatszott, amiből sütött a szexualitás. Ez valahogy hatással volt Elenára, megfújta a szenvedélye épp most kialudt parazsát. Elena bőre újra megőrült a vágytól, a lány pedig csókolni kezdte Raphael nyakát, kényeztette őt, ahogyan csak tudta. A szájával, az ujjaival, teste legtitkosabb részével. Elena! Az arkangyal megszorította őt. Még egyszer! - Még egyszer! A lány a férfi ajkaira zárta a száját, és már zuhantak is szédítő spirálvonalban, erotikus, arany angyalport szórva maguk körül. Elena annyira csak a férfit látta, akinek a szívét és a lelkét adta oda, hogy nem is vette észre a feléjük száguldó tengert, csak amikor már túl késő volt. - Raphael! - sikított fel, amikor becsapódtak... de nem érzett fájdalmat, csak zuhant, zuhant egyre lejjebb az arkangyala karjaiban, a vizet távol tartotta tőlük egy csillámló, kék pajzs. A lány szíve háromszoros tempóban vert. Elena tenyerébe zárta a férfi arcát. - Előjátéknak nem jó, ha halálra rémisztesz! Ahogy fokozatosan lassulni kezdtek, Raphael leeresztette a kezét és rátapintott a lány combjai között lévő érzékeny, nedves, forró idegkötegre... amitől Elena teste majdnem darabokra szakadt. A lány összeszorította a belső izmait és belenézett az Atlanti-óceán vizénél is kékebb szemekbe. Mozogj! Az arkangyal egyik kezét a lány feneke alatt tartotta, a másikat a háta aljának szorította és most az egyszer engedelmeskedett a parancsnak. Ezután az érzés átvette a hatalmat a gondolatok felett. * * * Raphael másnap reggel a könyökére támaszkodva feküdt és nézte alvó hitvesét. A lány teljesen elgyengülten és kimerülten feküdt a hasán és a párnáját ölelve aludt. Az arkangyal elmosolyodott és egy ujjával végigsimított a hitvese hátán. Elena felnyögött, de nem panaszosan, szóval Raphael úgy döntött, tovább kalandozik. Előző éjjel... Elena csodálatos volt. Erősebb, gyorsabb, vágyakozóbb, mint ahogy azt Raphael valaha képzelte. Nem tervezte, hogy ilyen vadul vezeti be őt az angyalok legintimebb táncának titkaiba, de amikor a lány rezzenés nélkül lovagolt meg vele minden hullámot, engedett a csábításnak és úgy tette őt magáévá, ahogy eddig egyetlen nőt sem mert még. Mert mindegy, hogy halandó vagy halhatatlan, a nők megrémültek volna. - Szia - mormogott álomittasan a lány és fészkelődni kezdett, amíg közelebb nem húzódott az arkangyalhoz, a teste a férfi térdéhez nem ért. Felemelte a szárnyait és betakarta vele a férfi csípőjét és combját. Raphael végigsimított a lány indigószín takarótollain. - Jó reggelt! Elena a kezét az arkangyala combján nyugtatta a takaró alatt, veszélyesen közel ahhoz a részéhez, ami olthatatlan vággyal égett a lány iránt. - Óvatosan, vámpírvadász! Elena ajka félig még szenderegve mosolyra húzódott, de szeme egyszerre nagyon is éber volt. - Szóval elmeséled, mi történt tegnap éjjel?

178 Raphael tudta előre, hogy a lány ki fogja faggatni. Ahogy korábban mondta: sokkal könnyebb dolga lett volna, ha hitvese jobban alkalmazkodik a kívánságaihoz. Persze, akkor nem is választotta volna őt maga mellé. - Mondtam neked, hogy anyám és közöttem nagyon erős mentális kötelék volt. - Raphael erőt vett magán és elfojtotta az emlékeket arról az időről, amikor Caliane még az volt számára: anya. - Úgy tűnik, ez a kapcsolat fennmaradt. Caliane még az alvás határán túlról is el tud érni engem. Elena végigsimított a férfi combján, így kötve őt a jelenbe, a való világba. - Mit láttál? - A múltat és a jövőt. Raphael! - suttogás, olyan halk, hogy az szinte nem is hang volt már. Raphael. A tudat szikrája, ébredése. - Anyám? - Amikor kinyitotta a szemét, egy üdén zöldellő rét közepén találta magát, felette az ég olyan élénkkék, akár a szajkó szárnya, a levegőben ezernyi ismeretlen virág illata. A homlokát ráncolta. Kísértetiesen ismerős volt neki ez rét, még a fű jádezöld szárain csillogó dér is; de az elméje játszadozott vele és nem hagyta, hogy nevet adjon a mezőnek, ahol állt. Lehajolt, leszakított egy fűszálat és az ujjával megérintett egy harmatcseppet. Szél kerekedett... és az anyja apró, finom lábai lépkedtek végig a füvön, a nő bokája körül lágyan lebbent a finom, fehér köntös széle. A szíve megállt, ahogy nézte a felé közeledő arkangyalt, akinek szépségéről legendák szóltak, aki miatt birodalmak buktak el. Az anyja haja ébenfekete vízesésként hullott a hátára, dús és vad, selymes fonatokban, amelyekbe az apja szeretett belemarkolni, miközben csókolta a száját; a szeme pedig metszőn kék, amilyennel ő élete minden napján szembesül, ha tükörbe pillant. De a magasságát, azt az apjától örökölte. Felállt. Az anyja mosolyogva állt meg előtte, alig ért a szegycsontjáig. - Én Raphaelem! - suttogta. - Drága fiam! Hogy megnőttél. Fölé magasodott ugyan, mégis gyereknek érezte magát mellette. Amikor a nő a mellkasára tette a kezét, nem tudott elhúzódni tőle, pedig a szíve belesajdult az ürességbe, ami az idők során végig követte mindenhová. - Ezen a réten törtél össze engem! - Végre emlékezett, a vérre és a fájdalomra is. És az anyja távolodó lépteinek látványára. Az anyja tekintetét szomorúság színezte éjféli sötétté. - Őrült voltam, Raphael. - Ezt olyan tisztán mondta, hogy neki eszébe jutott a dal, aminek erejével az anyja valaha az egész világot megbabonázta. - De harcoltam érted. Visszagondolt a törött csontjaira, a testére, ami annyi apró darabra szakadt, hogy hosszú, nagyon hosszú idő alatt gyógyult csak meg. - Valóban? Az anyja felemelte a kezét és anyáskodó gesztussal végigsimított az állkapcsán. Ettől ő majdnem visszazuhant gyermekkori állapotába. -Az őrület azt súgta, hogy öljelek meg, mert benned van a lehetőség, hogy nagyobb

179 erőd legyen, mint az enyém. Ő tisztában volt az erejével, de azt is tudta, hogy az előtte álló arkangyal sok ezer évvel idősebb nála és a hatalma páratlan. - Te ősöreg vagy, anyám. Én pedig még fiatal. - A legfiatalabb arkangyal a történelemben. - Ezt az anyja olyan büszkeséggel a hangjában mondta, ami váratlanul érte. - Figyeltelek téged, míg aludtam, drága kisfiam. És a jövődben azt látom, hogy magasabban fogsz szárnyalni, mint ahogy azt én vagy Nadiel valaha álmodni mertük. Az ő fia volt. Megsiratta a valahai anyját, még aközben is, hogy megpróbálta kivégezni. Lehetetlen volt hát nem odalépnie hozzá, hogy a karjaiba zárja. Hogy az arcát a hajába fúrja és belélegezze az otthon édes, fás illatát. - Te alszol, anyám. - Nem, Raphael. Én ébredek. - Az arcán egy anya könnyeit érezte, miközben Caliane a haját simogatta. - Halandó vonást érzek benned, fiam. Elhúzódott az anyjától, megrázta a fejét. Elena! Megfeledkezett Elenáról! Hogy volt ez lehetséges, amikor a hitvese a legfontosabb számára az életben? - Mit teszel velem, anyám?! A nő szeme olyan fénnyel ragyogott, mint a Nap közepe. Olyan tisztán, hogy égette őt. - Emlékeztetlek arra, ki vagy igazából. Két arkangyal gyermeke. A legerősebb gyermek, aki valaha született. Ő megrázta a fejét és belenézett azokba a vakító szemekbe. -Én alakítottam önmagamat. Soha nem leszek a te teremtményed! A lángok kéken lobbantak. -De nem engedem meg azt sem, hogy az övé légy! Túl hatalmas vagy ahhoz, hogy egy halandó szívű halhatatlan birtokoljon! Ekkor Raphael rájött, hogy Caliane megöli Elenát, ha tudja.

180 Elena nem is tagadhatta volna, hogy minden egyes szőrszála az égnek állt, mire Raphael a mondandója végére ért. De most ennél sokkal nagyobb gondja is volt. - De elszakadtál tőle - mondta, mert tudta, az arkangyal vágyik rá, hogy hallja is ezt. - Nem tudott foglyul ejteni abban az álomban vagy vízióban, vagy mi a fenében. Éjsötét vonult át az arkangyal arcán. - Nehéz volt. Talán lehetetlen is lett volna, ha te nem vagy nekem, hogy visszaránts. Ő az anyám, születésemtől fogva ismer engem. Tudja, hogyan kerülje meg minden védelmi vonalamat. - Lehet, hogy régen tudta. - Elena feltérdelt és egy türelmetlen mozdulattal kisöpörte a haját az arcából. - De ezer évig aludt. Lehet, hogy ismeri a fiút, aki voltál, de nem tudja milyen férfivá lettél. És fogalma sincs a kötelékekről, amelyek kettőnket összefűznek. Raphael arckifejezése újra megváltozott, és Elena tudta, hogy megfontolja a dolgokat azzal az embertelen ésszerűséggel, aminek sokszor jelét adta. - Igen - szólalt meg végül. - Ez lehet az egyetlen gyenge pontja. Elenának le kellett nyelnie a negatív választ, amit Raphaelnek erre a kijelentésére legszívesebben adott volna. De a hitvestársa soha nem lesz emberi, és hazudott volna

181 magának, ha ezt várta volna tőle. - Ismerned kell a gyenge pontját? - kérdezett rá. - Megfenyegetett téged, Elena. Ennél többet az arkangyalnak nem is kellett mondania. Pontosan tudta, Raphael mire lenne képes azért, hogy megvédje, és ha a vadászösztöne berzenkedett is az ellen, hogy bárki védelmezze, emberi szíve értette, hogy ha ezt a férfit szereti, el kell fogadnia az igényét is arra, hogy megóvja mindentől. - Egy csomó nő van, aki nem jön ki jól az anyósával. Raphael arckifejezése leírhatatlanul mókás volt. - Az én anyám egy őrült arkangyal. Elena majdnem felnevetett, de lehet, hogy ez csak a felszínre törő hisztéria jele volt. - Az volt. Lehet, hogy ez az erőszakhullám csak azért szabadult el, mert félálomban van. Még mindig van rá esély, hogy az alvás meggyógyította az őrületet. Abból, amit mondtál, úgy tűnt, hogy álmodban normálisan viselkedett. Már amennyire egy lény az ő hatalmával és korában normális lehet. El sem tudod képzelni, mennyire kívánom, hogy igazad legyen. - Tudom, a lelkem utolsó reménysugaráig átérzem - suttogta és megpróbálta lenyelni a gombócot a torkában. - Minden nap azt kívánom, bárcsak át tudtam volna hatolni anyám gyászán és meg tudtam volna győzni, hogy érdemes tovább élnie. Minden áldott nap! Raphael a karjába vonta a lányt. - Ritkán beszélsz ezekről az eseményekről, de álmodban mégis rendszeresen hívod őt. A konyhába, gondolta Elena. Az álmaiban mindig a konyhában van. És minden egyes alkalommal elég bolond ahhoz, hogy reménykedjen... de azután a vér csorogni kezd a falakon és elönti a padlót. Az anyja pedig minden alkalommal a szobájának a foglya marad, hiába könyörög neki Elena, hogy meneküljön. - Én találtam meg őt - kezdett mesélni a rémálomról, amitől remegve ébredt az éjszakák leghidegebb mélyén. - Hazaértem az iskolából és bementem a házba. - Akkor látta meg a pepita csempés padlón az oldalára borult, csillogó piros, magas sarkú cipőt. Akkor meg kellett volna fordulnia és el kellett volna haladnia, de elöntötte a boldogság. Az anyja hosszú ideje nem vett már fel magas sarkú cipőt. Ez talán azt jelentette, hogy Marguerite meggyógyult, hogy visszakapta az anyját! Az illúzió csak néhány drága másodpercig tartott. -Az árnyék - mondta és levegő után kapkodott, annyira fuldokolt az emlék súlya alatt. - A falon. Láttam, ahogy lágyan ring. Nem akartam felnézni, nem akartam látni. -A rémület még most is átjárta a testét. - Éreztem, hogy szívem apró, kemény labdává fagy. És amikor felnéztem, szilánkokra tört. - Éles, gonosz szilánkokra, amik mélyen belevágtak és véresre sebezték. - Csak néztem, ahogy ott fent... ahogy ő... - A szavak nem jöttek a szájára. - Az árnyék - mondta helyette - csak lengett. Én ott álltam alatta, a szívem vérzett, és az árnyék végig csak lengett. Raphael érezte, hogy a hitvese szíve újra meghasad a karjai között, és ez kibírhatatlan volt. - Amit tett, önző cselekedet volt. - Nem, ő... - Elvesztette két lányát - vágott Elena szavába az arkangyal. - Megkínozták. De ugyanúgy téged is. Neked végig kellett nézned a két testvéred halálát és az anyád szenvedését. - Az nem ugyanaz.

182 - Nem. Mert te csak egy gyermek voltál. - Erősen magához szorította a lányt és azt kívánta, bárcsak vissza tudná forgatni az idő kerekét, bárcsak megrázhatná Marguerite Deveraux-t, hogy kirántsa a gyász ködéből. Hogy a nő felismerje, milyen kincseket készül eldobni magától. - Nem baj, ha dühös vagy rá, Elena. Ettől nem leszel hűtlen az emlékéhez. Szaggatott zokogás tört fel Elenából, olyan hangosan, mintha a lelke legmélyéről szakadt volna fel. A vadász ököllel ütni kezdte az arkangyal mellkasát. - Miért nem szeretett minket annyira, mint Arit és Belle-t?! - Egy kislány kérdései. - Miért hagyott magunkra, amikor látta, hogy Jeffrey mivé válik?! Miért?! - A könnytől nedves öklök megnyugodtak Raphael mellén. Elena már csak suttogni bírt. - Miért? * * * Később Elena megkérte Raphaelt, hogy vívjon vele, ő pedig így is tett, hogy a lány a mozgással kiadhassa majd a feszültséget és a szomorúságot. De Elena figyelme valahol máshol volt, nem küzdött jól, Raphael pedig ahelyett, hogy ráhagyta volna, egy cseppet sem engedett. - Ha nem fogadod el a védelmet, amit ajánlok neked - mondta, miután néhány percen belül másodszor vitte földre a lányt -, akkor ennél sokkal jobbnak kell lenned! A legjobbnál is jobbnak. Elena rámordult, de ezt Raphael sokkal jobban szerette látni, mint a zaklatott fájdalmat, ami a lelkét megtörte. - Azzal nem segítesz, ha a földbe döngölsz! - Elena feltápászkodott. Az arkangyal újra támadt. Elena ezúttal úgy lendült ellentámadásba, mint egy fúria. A gyász halálos, vad dühvé változott benne. Az arkangyal pedig táncolt vele, a pengéik fehér lángnyelvekként cikáztak, és az arkangyal nem tudta elfojtani a büszke mosolyt, ami az arcára ült. - Pompás! - mondta, amikor Elena majdnem végigvágott a szárnyán a rövid tőrével. A vadász sziszegett valamit az orra alatt, majd a karja lesújtott, egy olyan mozdulattal, amit nem Raphael tanított neki. Az arkangyalnak el kellett ugrania, különben mély vágást kapott volna az oldalára. Így kell ezt! Egy puszit nyomott a lány arcára, miközben kiütötte a pengét a bal kezéből és kitért a jobb elől. Elena összehúzta a szemöldökét, lábával a földről a kezébe rúgta fel a tőrt és körözni kezdett az ellenfele körül, ahogy Méreg szokott. Gyorsan tanul, gondolta Raphael, nagyon gyorsan. Ekkor Elena egy olyan támadást indított, amit Raphael csak azért tudott hárítani, mert többször vívott már a vámpírral. Elena tőre még így is csak néhány centire suhant el az arkangyal orrától. Csakhogy ezzel Elena fedezék nélkül maradt. Raphael egy pillanat múlva a lány háta mögött termett, a pengéjét Elena torkára szorította. - Ez balgaság volt! - kiáltott dühösen, amiért a lányt elvadította a düh és olyan mozdulatot tett, amivel sebezhetővé vált. - Most meghaltál. Elena felemelte a kezét és megfogta az arkangyal csuklóját. - Szándékosan feldühítettél! Raphael hátralépett. - Te pedig túl könnyen belesétáltál a csapdába.

183 Elena lihegve megfordult. - Igen, így van. - Egyik kezével megdörzsölte az arcát. - Még egyszer nem követem el ezt a hibát. Raphael bólintott. - Később befejezzük a küzdelmet. Most a toronyban van rám szükség. Együtt sétáltak be a házba, a szárnyaik egymáshoz súrolódtak. Elena vett egy mély levegőt. - Kaptál már hírt arról, merre alszik anyád? - Fogta a telefonját, amit edzés előtt letett, és megnézte. Egy szöveges üzenet várta. - Még semmit. - Feszült szavak. - Ha nem ébresztjük fel hamarosan, magától fog felébredni, és akkor ereje teljében lesz. Szükségtelen volt részletezni, ez mit jelentene, ha Caliane éppen olyan őrülten ébredne, mint ahogy aludni tért. -Mesélsz majd még róla? - Caliane eltűnése éppolyan mély nyomot hagyott Raphaelben, mint a lányban az anyja halála. - Ezek az emlékek nagyon régiek. A felszínre törnek majd amikor itt az idő. - Az arkangyal végigsimított a lány arcán. - Mit csinálsz ma? - Elmegyek a parfümőrhöz, akit már említettem neked. - Eszében sem volt hagyni, hogy az arkangyala egyedül küzdjön meg az emlékeivel, amikor visszatérnek, de mindkettejüknek kemény reggelük volt már, ezért úgy döntött egyelőre annyiban hagyja a dolgot. - Tudod, milyen nehéz felhajtani azt a bizonyos fekete orchideát?! Már akkor megrendeltem az illatmintát, amikor visszaértem Bostonból, és csak mostanra lett kész. - Felmutatta a telefonját, jelezve, hogy most kapta az értesítést. - Áh. Az illat kivonatát keresed? - Meg akarom ismerni az illat összes vonását, hogy biztosra menjek, nehogy valami elkerülje a figyelmemet - magyarázta, miközben megtisztították a fegyvereiket és visszatették őket a ház hátuljában lévő tárolóba. Arkangyal! Raphael szemei kristálytisztán, kéken csillantak, amikor a lány felé fordult. - Mit kívánsz tőlem, vámpírvadász? - Egy búcsúcsókot. Egy órával később Elena kilépett a kívülről jelentéktelennek tűnő üzletből, ahol New York legjobb parfümőre dolgozott. Az apró fiola volt nála, az illatesszenciával, gondosan több réteg anyag közé csomagolva, egy kicsiny dobozban. Ekkor vette észre, hogy egyszerre a fél városnak Bronxban akadt dolga. Senki sem közelítette meg, míg végigsétált az utcán, de Elena hallotta a háta mögött zsongó suttogásokat, amik csak gyűltek, mint egy készülődő lökéshullám. Ekkor ébredt rá, hogy a visszatérte óta most először töltött hosszabb időt az utcán. Zavarba ejtette, hogy ilyen leplezetlenül bámulták az emberek, ugyanakkor meg is értette. Tudta, hogy hozzá kell szokniuk a tudathoz és a látványhoz, ehhez pedig neki meg kell mutatkoznia előttük. Amíg tisztes távolságban maradtak, Elena sem aggódott túlságosan. Egy dolgot azonban figyelmen kívül hagyott: a tisztelettel vegyes ámulat, ami miatt az emberek nem merték megközelíteni az angyalokat, az ő esetében nem volt az egyenlet ***

184 része. Ő nem is olyan régen ember volt, ugyanolyan, mint körülötte állók. Így hát a tömeg követte őt, egyre többen nyomultak utána. - A francba! - szitkozódott halkan. Hívni fogsz. Nem habozol, nem gondolkodsz, nem vársz az utolsó pillanatig. Ha veszélyben vagy, hívsz. Elena a szeme sarkából felmérte a helyzetet, látta a csodálatot a csillogó szemekben. Egyik ember sem akart neki rosszat, de túl sokan voltak. Ha csak egy megpróbálja megérinteni a szárnyát, még egy követni fogja a példát, majd még egy... A lelkesült tömeg pedig halálra taposná. Arkangyal! Raphaelt hívta és remélte, hogy a férfi meghallja. Szükségem van rád! Szél és eső töltötte el a lány érzékeit. Hol vagy, Elena? Majd, amikor a lány megadta neki a helyzetét, azonnal jött a válasz. Néhány percre vagyok csak tőled. Megkönnyebbülés és düh keveréke szorította össze a mellkasát. Valószínűleg csak túlreagálom a dolgot. Ez az ő városa volt és az ő népe, és utálta a gondolatát, hogy talán mindkettőt elveszíti. Miközben ez a szörnyű balsejtelem megfogalmazódott benne, elővette az egyik tőrét és forgatni kezdte az ujjai között, látszólag oda sem figyelve. A tömeg tétovázott, egy lépéssel lemaradt, amikor meglátták a csillanó acélpengét. Jól van, gondolta. Emlékeztetni kell őket, hogy ő nem csak egy szárnyas nő, hanem született vadász is. A nála kétszer nagyobb vámpírokkal játszva elbánt. Lehet, hogy a tömeg végül maga alá gyűrte volna, de előbb nem keveset kicsinál közülük. Elena látta, hogy az embertömeg falat alkotott körülötte, az utca mindkét végén teljesen elzárta a forgalmat. Középre sétált és felnézett. És ott volt ő. A szárnyai széles árnyékot vetettek az utcára, ahogy Raphael leereszkedett a lány elé. - Jól vagy, hitvesem? A közönség teljesen elnémult és megdermedt, a csodálatukba most már félelem vegyült. - Csak kíváncsiak. - Elena látta a veszélyt az arkangyal szemében és tudta, Raphael képes lenne minden egyes bámészkodót ott helyben kivégezni. - Figyelembe kellett volna vennem ezt. Én csak... elfelejtettem, hogy már semmi sem a régi. Raphael haja meglebbent a szélben, amikor odalépett Elenához és a dereka köré fonta a karját. Elena visszacsúsztatta a helyére a tőrt és egyik kezét a férfi vállára tette, a másiban a dobozt tartotta. Arra számított, hogy az arkangyal felemelkedik, de Raphael ehelyett elfordította a fejét és végighordozta a tekintetét a tömegen. A rezzenésekből és abból, hogy hirtelen mindenkinek nagyon sürgős lett, hogy eltűnjön onnan, Elena kitalálta, mit láthattak. Amikor aztán felemelkedtek, lassú és erőteljes könnyedséggel tették, ami bizonyára lenyűgözte az embereket. Elena már csak akkor szólalt meg, amikor a magasban jártak. - Ez most nagy hálátlanságnak fog tűnni, de gyűlölöm, hogy meg kellett mentened. - A veszteség égette, marta a gyomrát, mint a sav. - Én nem olyan nő vagyok, akit meg kell menteni. Ez nem is én vagyok. - Nem az, akit az arkangyal hitveséül választott. - Beszélek Illiummal. A függőleges felszállás gyakorlása mindennél fontosabb lesz mostantól. - Gyakorlatias szavak. Az arkangyal kezei jólesően melegítették a lányt. - Amint azt elsajátítod, nem kerülhetsz többé ilyen csapdába.

185 Elena mellkasában fájdalmasan robbantak fel az érzelmek. Nem jutott szóhoz, de hagyta, hogy az arkangyala a szeméből kiolvassa a gondolatait. Köszönöm. Nemcsak azt, hogy visszaadta neki a várost, az otthonát... hanem azt is, hogy elhessentette a be nem vallott félelmét, hogy így már nem kell többé neki. * * * Raphael még érezte Elena búcsúcsókjának gyengéd vadságát a bőrén, amikor az Arkangyal-torony felé repült. Dmitri elméje ekkor érintette meg az övét. Uram! Favashi kíván szólni veled. Érzelem nélküli kijelentés volt ez. Néhány perc múlva ott leszek. A perzsa arkangyal arca már a kijelzőn várta, amikor belépett az irodába. Most először azonban úgy látta, mintha a nő mindig komoly kifejezése ezúttal zavart lenne. - Favashi. Neháról van szó? - Nem. Őt, úgy tűnik, lefoglalják a területén zajló események. - Favashi zaklatottnak tűnt, a gondolatai egyértelműen más téma körül forogtak. - Gond van, Raphael. A Tízek Tanácsának többi tagjával ellentétben Raphael soha nem becsülte alá Perzsia arkangyalának erejét. Favashi bársonykesztyűvel uralkodott ugyan, de abban a kesztyűben határozottan acélos kéz bújt meg. - Ki az? - Elijah. Szokatlanul és kiszámíthatatlanul viselkedik. Erre Raphael egyáltalán nem számított. - Mennyire szokatlanul? - Elijah volt a Tízek Tanácsának legkiegyensúlyozottabb tagja. - A jelentések szerint erőszakosan viselkedik. Ez Charisemnon vagy Titus esetében nem lenne meglepő, de Elijah? Raphael a homlokát ráncolta. - Bántotta Hannah-t? - Az, hogy Elijah kezet emel Hannahra, éppen olyan elképzelhetetlen volt, mint az, hogy valaha fájdalmat okoz Elenának. Ha az arkangyal átlépte ezt a határt, az azt jelentette, hogy Caliane közelebb jár a teljes ébrenléthez, mint bárki gondolná, és már az ereje is éledezik. Az, hogy a Tízek Tanácsának többi tagjára is hatással van, lehetett a nem teljesen uralt, elképzelhetetlen képességeinek véletlen mellékhatása is... vagy egy őrült arkangyal gonosz játéka. - Arról nem kaptam jelentést, hogy Hannah-hoz akár egy ujjal is hozzáért volna - szakította félbe Raphael gondolatit a perzsa arkangyal elegáns hangja -, de hozzám csak mendemondák és gyanúsítgatások jutottak el. A te forrásaid jobbak az enyémeknél. Ez egy rejtett kérés volt. - Nagyobb hatalomra akarsz szert tenni, Favashi? - Őszinte leszek veled, Raphael. Élvezem, hogy a területem királynője lehetek. A területem nagy és itt istennőként tisztelnek. - Szempillák sűrű seprűje csukódott le a lágy, barna szemekre, amikor a nő megrázta a fejét. - Ennél több föld jelen pillanatban csak több gondot jelentene nekem. Raphael nem tudta, hogy higgyen-e neki, de bólintott. - Tudatom veled, amint többet megtudok Elijah-ról. -Megszakította a kapcsolatot és a sarokban, a képen kívül álló vámpírhoz fordult. - Mit gondolsz? - Azt gondolom, Favashi édes méreg. - Dmitri közelebb lépett, a vonásai

186 megkeményedtek. - Ő a hatalomért él, nem is ismer mást. - Te nem vagy túl pártatlan, ha Favashiról van szó. Dmitri állkapcsán megrándult egy izom. - Fiatal voltam és bolond, ő pedig kihasználta ezt. De nem mondhatod, hogy nem tanultam a hibáimból. - Ő gyönyörű nő, te pedig, úgy tűnik, kitűnő szerető vagy. A vámpír egy sötét pillantást vetett az arkangyalra. - Én pedig azt hiszem, a vadászod túl nagy hatással rád. És ezt nem bóknak szántam. Raphael érezte, hogy az ajka mosolyra húzódik. - Nézz utána, Jason emberei közül bárki tudja-e, mi folyik Elijah-nál. - Maga akarta megkérdezni az arkangyalt, de bármilyen őszintének tűnt is Elijah, a Tanács tagja volt, és mint ilyen, a megtévesztés mestere. Dmitri már vette is elő a telefonját. - Favashi... Egyszer láttam, ahogy kitépte egy vámpír még dobogó szívét és a szeme elé tartotta, amíg az meghalt csak azért, mert nem engedelmeskedett egy parancsárak. Ő nem egy gyenge királykisasszony, bármennyire is szereti elhitetni ezt mindenkivel. - Az a vámpír kétségbe vonta egy arkangyal hatalmát. Te éppúgy tudod, mint én, hogy Favashi nem hagyhatta ezt büntetés nélkül. Ekkor megszólalt Dmitri telefonja. A vámpír a füléhez emelte a készüléket. Mint minden embernek, a Hetek vezérének is megvoltak a maga titkai és még Raphael sem tudott mindent, ami a vámpír és Favashi között történt ötszáz éve, évszázadokkal azelőtt, hogy Favashi a Tízek Tanácsának tagjává lett volna. Annyit tudott, hogy Dmitri azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy Raphael bocsássa el őt a szolgálatából. Raphael akkor maga is nemrégiben lett arkangyallá és nem engedhette meg magának, hogy elveszítse, ezért arra kérte, hogy egy évig maradjon még mellette. Nem írhatta ezt elő neki, a vámpír megszolgált a jogáért, hogy távozzon. Dmitri mégis beleegyezett. - Favashi - mondta akkor mosolyogva, ami ritka jelenség volt az arcán, mielőtt a perzsiai angyallal találkozott - túl kedves ahhoz, hogy átkot szórjon rád, de azt mondta, amint az év letelik, én az övé vagyok. Amikor azonban az idő elérkezett és Dmitri már régen nem mosolygott, egy rövid beszélgetésen kívül, amely során Raphael megkérdezte Dmitrit, hogy menni szeretne-e, ő pedig egy kurta nemmel válaszolt, nem hozták többé szóba az esetet. A vámpír most befejezte a telefonbeszélgetést és becsukta a készüléket. - Lehet, hogy helyzet van. Elijah berepült a területedre. Jelenleg Georgia felett jár.

187 Favashi üzenete után Raphael erre csak egyféleképpen reagálhatott. Felhívta Nazarachot és megkérte, hogy tartóztassa fel Elijah-t és hívja meg őt atlantai otthonába. - Ott csatlakozom hozzátok - mondta. Bár könnyedén tudott volna ilyen távolságra repülni, meg is tette nem egyszer, Raphael most úgy döntött, tartogatja erejét arra az esetre, ha a másik arkangyal egy beszélgetésnél többet is tervez. - Szólj Méregnek, hogy készítse elő a repülőgépet! szólt Dmitrinek, miután letette a telefont. - Uram. - És Dmitri! - Megvárta, amíg a vámpír felé fordult. - Vigyázz rá! - Megesküdtem. Nem szegem meg a szavam. - De az arc kifejezésén látszott, hogy még mindig nincs meggyőződve Elena felől. Azután főleg nem, hogy Peking után nyilvánvalóvá vált: a kötelék, ami Elenához fűzi Raphaelt, legyengítette. Könnyebben sebesült és lassabban gyógyult, ez pedig halálosnak bizonyulhatott egy arkangyal számára. - Lehet - szólt a helyetteséhez Raphael -, hogy egy arkangyalnak is kell valami gyengeség.

188 Dmitri megrázta a fejét. - Ha túl akar élni a Tízek Tanácsában, akkor nem. * * * Sara éppen egy másik vadásszal beszélgetett, amikor Elena, kezében az illatmintás dobozzal, bedugta a fejét a Céh igazgatói irodájának ajtaján. - Ash! A sötét szemű vadász felnézett és mozivászonra illő arcán széles mosoly jelent meg. - Szia, Ellie! - Szóval már nyugodtan feljöhetsz a pincéből? Ashwini enyhe terpeszbe vágta hosszú, farmerba bújtatott lábait és a körmét kezdte polírozni fehér pólóján. - Nem nyilatkozom. Sara az íróasztal túloldalán egy kevéssé nőies hangot hallatott. - Ezek flörtölnek. Elenának leesett az álla. - Ne! - Ash-hez fordult. - Te és Janvier? Ezt nem hiszem el! - Ki az a Janvier? - A vadász olyan angyalian ártatlan arcot vágott, hogy Elenából kipukkadt a nevetés. - Komolyan azt tetted vele, amire gondolok? - kérdezte és korábbi frusztrációjának utolsó nyomai is elmosódtak. Mert ez a hely és ezek az emberek is őhozzá tartoztak. Ashwini szája vad mosolyra görbült. - Csak annyit mondok, hogy az a rohadék vámpír legközelebb kétszer is meggondolja, szórakozik-e még velem. Ekkor megcsörrent Sara telefonja, és míg az igazgató felvette, Ash Elenához fordult és fojtott hangon megegyezte: - Ezek a szárnyak iszonyat menők. - Felemelte az ujját. -Megérinthetem, vagy az túl fura lenne? Elena tudta, hogy Ashwini nem sértődne meg, ha visszautasítaná. Neki is megvoltak a saját adottságai és a saját rémálmai. - A repülőtollakat, röviden. A másik vadász finoman végigsimított az alsó, nagy fehérarany színű tollakon. - Hú. Ezek élőek... melegek. Asszem, ebbe még soha nem gondoltam bele. - El sem hinnétek, mennyi mindent kell még nekem is megtanulnom - válaszolt Ellie, amikor Sara letette a telefont. - Ash - szólalt meg Sara. - Van egy munkám a számodra. - Lassan elmosolyodott. Ashwini összehúzta a szemöldökét. - Na, ne szarakodj velem! - Vigyázz a szádra! - Sara szemei vidáman villogtak. - Úgy tűnik, Janvier már megint bajt kavart. Floridában, valahol az Everglades Nemzeti Parkban. - Ott mocsarak vannak! - vicsorgott Ash. Utálom a mocsarakat! És ő nagyon jól tudja, hogy utálom a mocsarakat. Oké, ennyi volt! Kész, vége! Megölöm azt a szemetet, nem érdekel, hogy ugrik a jutalmam! - Kikapta Sara kezéből a papírt, amit az igazgató feléje nyújtott és kiviharzott a szobából. Elena vigyorgott.

189 - Tudod, pont erre volt szükségem! - Azzal elmesélte Saranak, mi történt a Bronxban. A legjobb barátnője legyintett. - Nem tart sokáig a varázs, Ellie, ne aggódj. Annyira nem vagy dögös! - Pffff! Köszi! - Hé, nem az én hibám, hogy folyton olyan jó pasikkal lógsz! - A tekintete elkomorult kissé. - Bármi is történjen, a Céh összes vadásza ott áll mögötted. Ezt soha ne felejtsd el! - Nem fogom. - Raphael volt Elena számára a kőszikla, gondolta Elena, de Sara és a Céh volt az alap, amire egész felnőtt életét építette és ahol meg tudta vetni a lábát. - Hogy lettél te ilyen bölcs és mindentudó? - Remélem, Zoe ugyanezt fogja gondolni rólam tizenöt éves korában, amikor egy hülye végzős gimissel akar majd randizni. - Sara felvonta a szemöldökét. - De, úgy látom, nem erről akartál velem beszélni. - Van raktáron Vivek véréből? - A Céh mindig tartott ilyet a vadászai számára vészhelyzet esetére, Vivek azonban nem volt aktív vadász. Sara metsző tekintettel nézett Elenára. - Nincs. De jövő hónapban esedékes az éves egészségügyi vizsgálata. - Rövid csend. - Mennyi kell? - Egy fiola. - Megszerzem neked. Tíz perccel később, miután Elena sikeresen átjutott a Céh pincerendszerébe vezető akadálypályán és Vivek csípős megjegyzésein, hogy miért nem látogatta meg őt már korábban, Elena belépett az illatszobába. A terem falai ragyogó fehérre voltak festve. Egy szál bútor sem volt benne, és körülbelül akkora volt, mint egy cipős doboz. Elena összeszorította a fogát, hogy leküzdje a klausztrofóbiát, majd vett egy mély levegőt, hogy megbizonyosodjon róla, a szobában valóban nem volt más, kívülről származó illat azon kívül, amit ő vitt be magával. Ezután kinyitotta a folyékony éjjellel teli üvegcsét, ami meglehetősen sok pénzébe került. Buja, érzéki, gazdag... addiktív. Pislantott egyet, gondolatban hátrált egy lépést és másodszor is nekifutott. Sötét, a mélyben napfény rejtőző vonásai... és egy nagyon nőies jegy. Nőkre nem veszélyes. Bonyolult illat, gondolta Elena. Illik egy arkangyalhoz. De miközben biztos volt abban, hogy pontosan ezt az illatot érezte a nefelejcses ruhás lányon és a hídról lógó testeken, nem pontosan ugyanaz volt, mint amit a Hudson felett a széllökésben és a hálószobában tapasztalt, amikor Caliane a fia nevét suttogta. A homloka ráncokba szaladt. Nagyon is lehetséges, vallotta be önmagának, hogy ő emlékezett rosszul, hiszen az utóbbi két alkalommal az adrenalinszintje a plafont verdeste. Tény volt az is, hogy a lány megkínzott teste és a hídon lógó vámpírok is ki voltak téve a természet erőinek, és a finomabb jegyek eltűnhettek, mire Elena odaért. Mégis... *** ***

190 Elijah a Nazarach háza mögött csörgedező patak partján állt, amikor megérkezett. Nazarach ebből a kúriából irányította Atlantát. Az arkangyal egy kicsit távolabb szállt le és végigsétált a part menti fák lombjának árnyékában, a csendes patak partjára. A túlsó parton egy szomorúfűz ágai érintették a sima víztükröt, hallani lehetett a lombok között daloló madarak hangját. Csodaszép hely volt, semmi sem utalt itt Nazarach tetteinek kegyetlenségére. Minden angyal másként uralkodott, Nazarach eszköze a félelemkeltés volt. De Raphael most nem a borostyánszín szárnyú angyal miatt jött ide. - Miért jársz a területemen, Elijah? A Dél-Amerika felett uralkodó arkangyal felemelte a fejét. Aranybarna szemei zavartak voltak, a haja kócos, mintha minduntalan beletúrt volna. - Arra kérlek, adj menedéket, Raphael. - Nem magadnak kéred. - Elijah idősebb volt Raphaelnél, maga is erős. A másik arkangyal vak tekintettel a vízre meredt, a szárnyai a mohás talajra csüngtek. - Hannah számára. - Attól félsz, bántani fogod? - Raphael hasonló félelemmel szembesült, miután kivégezte Ignatiust és olyan durván magáévá tette a hitvesét. - Soha nem tudnám bántani - válaszolt Elijah élettelen hangon. - De nem vagyok mindig önmagam. - Düh önt el, vörös lesz a szemed előtt minden? Elijah felkapta a fejét. - Te is érezted? Raphael jól megfontolta a választ, a vastag törzsű fák felettük és körülöttük belesóhajtottak a csendbe. Lehet, hogy ez csak egy trükk volt és Elijah ki akarta puhatolni a gyengeségét. Ugyanakkor Dél-Amerika arkangyala volt az, aki mindig kiállt Raphael mellett a Tanácsban és aki mindig is mondta neki, hogy benne megvan a lehetőség arra, hogy egyszer majd a vezetőjük legyen. - Igen, de nem az elmúlt héten. - Alaposabban szemügyre vette Elijah fájdalmas arcát. - Téged azóta is elért? Elijah nemet intett aranyló fejével, ami szobrászokat, költőket ihletett meg. - De egyszer éppen elég volt. Már nem bízom magamban. Olyan kegyetlenséget követtem el, aminek az emléke évszázadokig fog üldözni. Az érintett vámpírok életben maradtak, de ezt csak annak köszönhetik, hogy Hannah közbeavatkozott. - Elijah ökölbe szorította a kezét. - Akár őt is bánthattam volna. Raphael már régen megtanulta, hogy meglássa a legapróbb repedéseket az ellenfelei pajzsán. Kénytelen volt, ha életben akart maradni a Tízek Tanácsában. De Elijah-t már több mint ezer éve ismerte és volt valami fogalma a barátságról is. - Mégsem tetted, Elijah. Ez a választóvonal. És te nem lépted át. Elijah hosszú időre elhallgatott. A víz hatalmas türelemmel tovább csiszolta a parton mozdulatlanul fekvő kavicsokat. Velük átellenben a szomorúfűz ágai lágyan ringtak, a víz húzta őket újra és újra. De a madarak elhallgattak, és ettől a világ egyszerre sokkal, de sokkal sötétebbnek tűnt. - Ha ilyet képes tenni velünk álmában - szólalt meg végre Elijah -, mit tesz majd, ha felébred? * * *

191 Miután befejezte Illiummal az edzést, amelynek minden egyes gyakorlata a függőleges felszálláshoz szükséges erejét növelte, Elena letusolt és a könyvtárszobába ment, ahol Montgomery már kikészített neki egy gyors ebédet. Amikor azonban belépett a terembe, földbe gyökerezett a lába. - Aodhan! Az angyal az ablak mellett állt és a vihart nézte, ami újra lecsapott Manhattanre. Az ablakon túli sötétség hátterével Aodhan vakító ragyogása még szembetűnőbb volt. Kétségtelen volt, hogy Aodhan soha nem lesz képes elvegyülni még az angyalok között sem, nemhogy a halandók világában. A szemei élénkzöld és áttetsző kék, a pupillájától sugárirányban szétpattogott szilánkok voltak, a szárnyai fénynyalábok, a haja gyémánttal bevont, csillogó tincsek áradata. Mindettől márványból és jégből faragott, hideg lénynek kellett volna tűnnie, de a bőre alól áradt valami aranyszín ragyogás, ami meleg volt és hívogató. - Elena. - Az angyal meghajtotta a lány előtt a fejét. A hangja még mindig ismeretlen volt a lány számára, hiszen oly ritkán hallotta. - Raphael nemsokára itt lesz - Az asztalhoz lépett és töltött magának egy csésze gőzölgő kávét. A bortól egy ilyen erős edzés után elálmosodott volna. - Tíz perccel ezelőtt érkezett vissza Atlantából. - Egy olyan angyal területéről, akitől Elenának a háta borsódzott volna, ha Ashwini nem figyelmezteti, mielőtt találkoztak. Sikoltások, mesélte Ash Nazarach házáról, a ház csak úgy zeng a fájdalmas sikoltásoktól. Aodhan egy szót sem szólt, csak visszafordult az esőben fuldokló sötétség felé. Annyira távolinak tűnt, és Elena tudta, hogy ez szándékos. Ez az angyal lenyűgözte őt. Olyan volt, mint egy pompás műalkotás, amit az ember megcsodál anélkül, hogy valóban megértené. Csakhogy... Aodhanban ennél sokkal több volt. Fájdalom, szenvedés és kár, ami miatt visszahúzódott önmagába, mint ahogy a legtöbb sebesült állat visszavonul. Elena nem tudta, mi tette Aodhant ilyenné, de azt tudta milyen fájdalommal a lelkében élni. Letette a kávéját és töltött egy pohár bort. -Aodhan. Az angyal odalépett hozzá, a szárnyait szorosan a háta mögé szorítva és elvette Elena kezéből a poharat. - Köszönöm. - Nem gond. - Óvatosan, hogy hozzá ne érjen az angyalhoz, leült egy székre és nekilátott, hogy összedobjon egy szendvicset. Montgomery valószínűleg kitért volna a hitéből, ha meglátja, hogy a lány mire használja az evőeszöket és a tányérokat, de abban a pillanatban Elena nem vágyott másra, csak egy jól megrakott, kiadós szendvicsre. Raphaelnek is készített egyet, csak hogy meglássa az arcát, amikor az arkangyal megpillantja az összeborított fél zsemléket. Majdnem, egy percnyi csend után Aodhan az asztal mellé lépett és leült a székre Elenával szemben. A szárnyát kecsesen összehajtogatta az angyalok számára tervezett szék támlájára. Nem evett ugyan, de megitta a bort és amikor a lány felnézett, a tekintete találkozott az angyaléval. - Te művész vagy - mondta Elena, miközben azon gondolkozott, vajon mit láthat most az angyal. - Láttad a vázámat az előcsarnokban? Érdeklődés csillant az angyal szemében. - Igen. Elena lenyelte a falatot, ami a szájában volt.

192 - Nem adom neked - vetette oda komoly arccal. - Montgomery úgyis csak visszalopná. Az angyal kissé oldalra billentette a fejét és úgy nézett Elenára, mintha megpróbálná megérteni. De nem szólt egy szót sem, és Elena úgy döntött, nem ugratja többet. Ez az angyal nem Illium volt, aki azonnal visszalőtt valami elmés választ. Vele sokkal gyengédebben kellett bánni. Ami nem azt jelentette, hogy Aodhan nem volt éppen olyan halálos. Elena látta harcolni és tudta, milyen veszélyes lehet ez az angyal a két karddal, amiket egymás mellett, függőleges hüvelyekben hordott a hátán. Megvolt az oka, amiért Aodhan a Hetek tagja. De sérült volt, nagyon mélyen sérült. A vadász ekkor szárnyak suhogását hallotta a háta mögül és a tenger érintését érezte az elméjében. - Hello, arkangyal! Ez gyors tusolás lett. Nem volt senki, aki ott marasztaljon. Raphael erősen megfogta a lány szárnyának felső ívét, amitől Elena egész teste bizseregni kezdett. Aodhan eközben felállt. - Uram. - Milyen hírt hoztál, Aodhan? - Biccentett a fejével az angyalnak, hogy üljön le és ő is helyet foglalt Elena mellett. A szája sarka felívelt, amikor meglátta, hogy a hitvese mit tett a tányérjára. - Nem hiszem, hogy Montgomery ezt a sorsot szánta a zsemléknek. - De beleharapott a szendvicsbe. - Sok szerelmet tettem bele, tudom, hogy szereted - viccelődött Elena. Elkapta Aodhan tekintetét és úgy látta, mintha az angyal szemében meglepetés csillant volna. A hangja azonban semmi ilyesmit nem árult el. - Amint azt tudod, a Földet esők, szélvészek és hó pusztítják. A Távol-Keleten az árvizek, a tájfunok és a földrengések okoznak nagy károkat. Japánt is sok pusztítás érte, kivéve egy bizonyos területet, amit még az egész szigetet megrázó földrengés sem ért el. Elena tarkóján felálltak a szőrszálak, letette a kávéját. Raphael is ott hagyta az ételét és felállt. - Semmilyen természeti jelenség nem történt ott? - kérdezte és a kandalló mellé lépett. - Egyáltalán semmilyen. - Aodhan is felállt, és csupa fény és üvegszilánk szárnyát egy kissé kitárta, mintha mostanra eléggé megbízna benne, hogy senki sem akar hozzáérni. - Hol? - Egy jól körülhatárolható, Kagoshima nevű hegyvidéki területen. Elena is felállt és nekitámaszkodott egy könyvespolcnak, ahonnan jobban tudott beszélni mindkét férfival egyszerre, bár a következő szavait Raphaelnek szánta. - Oda akarsz menni. - Muszáj. - Az arkangyal kifejezéstelen arccal meredt az esőcseppes, sötét ablakra. - Most, hogy ennyire sikerült leszűkítenünk a keresést egy bizonyos környékre, lehet, hogy meg fogom érezni, hol alszik anyám. Elena a következő kérdését csak Raphaelnek szánta. Mit teszel, ha megtalálod? Amit tennem kell. Elena szíve összeszorult a hűvös szavak hallatán, mert tudta, mi rejlik mögöttük. Ő ismerte Raphael szívének erejét és tudta, mennyire meghasadna az, ha kiderülne, hogy Caliane még mindig őrült. - Veled megyek.

193 Éjfélkék tekintet szegeződött rá. - Neked itt vannak kötelezettségeid. - Az embereid vigyáznak a családomra. Ami pedig a bostoni eseményekhez hasonlóakat illeti, jobb, ha a probléma gyökerénél próbáljuk megoldani. - Ahhoz nem volt elég ereje, hogy a feladatot átvegye Raphaeltől, nem tudott volna megölni egy arkangyalt, de támogatni akarta a hitvestársát. - Az anyám rosszabb, mint Urram volt, Elena. A lány gyomra összeugrott, a szíve vad ritmusban kezdett kalapálni. A vérszülött arkangyal, akinek testét átjárta a méreg, százakat gyilkolt le és még ezreket ölt volna meg, ha véget nem vetnek a tombolásának. - Őt megállítottuk - mondta Elena és éppen annyira bátorította saját magát, mint az arkangyalt - és most már erősebbek vagyunk, mint akkor voltunk. Talán. Raphael Aodhanhoz fordult, mielőtt Elena kérdőre vonhatta volna emiatt a kétértelmű megállapítás miatt. - Beszélj Dmitrivel, szervezze meg az utazásunkat. Amint csendesül a vihar, felszállunk. Elena csak addig várt, amíg Aodhan kilépett a könyvtárból, s az arkangyal elé lépett. - Raphael - szólt összecsomósodott gyomorral -, az erőd... még mindig sérülékenyebb vagy és lassabban gyógyulsz? - Igen. A bűntudat acélos karmokkal ragadta meg a vadászt. Ez miatta volt így. Nem tudta, miért és hogyan, de ő tette ezt vele. - Mennyire súlyos? - A képességem, amivel másokat tudok gyógyítani, tovább nő, vámpírvadász. Nem rossz üzlet. A Tanácsban igenis rossz. Ha életben akar maradni, nagyon rossz. Mondd el! Raphael ajka apró mosolyra húzódott, egy halhatatlan ezen jól szórakozott. - Ez nem számít most, Elena. Anyám halálos ellenség lenne számomra akkor is, ha az erőm teljében lennék. Lehet, hogy ő százszor erősebb, mint Lijuan. Elena ereiben jéggé vált a vér. -Én... - Maradj itt, Elena! Ez nem egy újszülött halhatatlannak való vadászat. A lány pontosan tudta ezt. De tisztában volt még valamivel. - Ehhez semmi köze az ésszerűségnek, arkangyal. Arra kérsz, hogy üljek itt, biztonságban, míg te belesétálsz ebbe a rémálomba? Nem. - Megrázta a fejét. - Ezt nem tehetem. Ez nem én vagyok. - És ha itt hagylak? - Tudod a választ. - Egyszerűen utána menne. Raphael egyik kezével kisimította a lány arcából a hajtincseket, és nagyon halványan elmosolyodott. - Biztos, hogy nem akarsz egy kicsit jobban hasonlítani Hannah-ra? - Ha szépen megkérsz, esetleg vehetek néhány kalligráfialeckét. - De a nevetés túl gyorsan elhalt. - A Tanács többi tagja segít majd, ha harcolnod kell Caliane-nal? - Elijah és Favashi igen, de a többiekről nem tudok biztosat. Astaad továbbra is zavartan viselkedik, Michaela már senkire sem hallgat, és most tudtam meg, hogy Titus és Charisemnon is erőszakos tettekre ragadtatja magát. Favashi szerint Neha állapota stabil, de a

194 Kígyók Királynője gyakran támad figyelmeztetés nélkül. - A következő szavait egyenesen a lány elméjébe küldte: Az anyám az a szörnyeteg, akitől minden más szörnyeteg fél.

195 A vihar még másnap reggel is vadul tombolt, de az előrejelzés szerint két óra múlva elvonul. - El kell mennem beszélni Evelynnel - mondta Elena, amikor Raphaellel együtt leszállt az Arkangyal-torony tetején bőrig ázva, a testükre tapadó ruhában. Raphael az ereje segítségével megvédhette volna magukat az esővíztől, de Elena ragaszkodott hozzá, hogy az arkangyal tartalékolja harcra, ami talán vár rá. - A húgod a családi házban lakik. - Raphael felhúzta szemöldökét és a szárnyát a fejük fölé emelte, hogy megvédje a lányt az esőcseppek tűszúráshoz hasonló becsapódásaitól. - Elkerülhetetlenül találkozni fogsz az apáddal is. - Tudom - kiáltott Elena, hogy a hangját el ne nyomja Manhattan üveg- és betonfelszínére záporozó víz dobogása. - Nem mehetsz egyedül. - De muszáj! - Az apja meg fogja próbálni megalázni és elbizonytalanítani, Elena

196 pedig nem akarta, hogy az arkangyala sérültnek lássa. Raphael megismerte a fájdalmat a hitvese szemében, mielőtt a lány el tudta volna rejteni, és érezte, ahogy a haragja meztelen pengévé változik. - Nem! A vadász a fejét csóválva Raphael mellkasára szorította a tenyerét. - Te bántanád, ha ő bántana engem - mondta nyíltan és őszintén, miközben kipislogta a szemébe hulló vizet. - Nem tudnád megállni. De bármit is tesz, mégiscsak az apám. Raphael a két tenyere közé vette Elena kezét, a hüvelykujját a haja selymes nedvességébe fúrta. - Nem érdemli meg, hogy a védelmedbe vedd. - Jeffrey nem érdemelt mást a legidősebb élő lányától, mint megvetést. - Talán igazad van. - Elena az arkangyal kezébe hajtotta a fejét. - De ő Beth, Amethyst és Evelyn apja is. És úgy tűnik, ők szeretik. - Lehetetlent kérsz tőlem. - Nem. Azt kérem, amire szükségem van. - Elena állta a sarat, amikor a legtöbb angyal már visszavonult volna. - Erre van szükségem, arkangyal. Raphael olyan nagy szabadságot adott a lánynak, amilyet korábban el sem tudott volna képzelni, de erre már nem volt hajlandó. - Veled megyek - mondta, és megmarkolta a lány állát, amikor az ellenkezni akart. - Nem szállok le. De ennél több engedményt nem teszek. Elena összefonta a karját, szeme ezüstösen villant a vihar fényében. - Nem nagy engedmény, de most nincs időnk vitázni. Az arkangyal elmétől elméig üzent, amikor újra felszálltak a szélbe és az esőbe. Tudd, Elena, hogy ha az apád túlfeszíti a húrt, összezúzom. Véges a türelmem. Alig tizenöt perc múlva Elena felsétált az apja házának bejárati lépcsőjén. Élesen tudatában volt annak, hogy az arkangyal a feje felett köröz. Ezúttal sem a szobalány nyitott ajtót. - Gwendolyn - köszöntötte őt Elena, miközben lerázta a vizet a szárnyairól. - Csak röviden beszélgetni akartam egyet Eve-vel, mielőtt elutazom a városból. Nem akarta, hogy a legfiatalabb testvére úgy érezze, megfeledkezett róla. Ő pontosan ismerte ezt az érzést és senkinek nem kívánta volna. - Gyere be - szólt Gwendolyn. Visszafogottan sminkelt arca gondterhelt volt. - Biztosan nagyon fázol. Elena megállt a hallban, csöpögött róla az eső. - Sajnálom. Vizes vagyok. - Egy pillanat! - Gwendolyn eltűnt és egy törölközővel tért vissza, Elenának adta. A lány letörölte vele az arcát és amennyire tudta, kicsavarta a copfját is. - Itt maradok az előszobában. Nem akarom eláztatni a szőnyegeteket. - Azt ki lehet tisztítani. Elena szárítgatni kezdte a szárnyainak azokat a részeit, amiket elért. Még csak félig végzett, amikor megérezte, hogy a másik nő bámulja. - Jó kis látvány lehetek - jegyezte meg és egy udvarias választ várt. De teljesen mást kapott, mint amire számított. - Soha nem értettem - szólalt meg Gwendolyn fojtott hangon -, mi volt benne olyan csodálatos, hogy az apád nem tudta elfelejteni. Hogy miért kellett egy szeretőt tartania, aki őrá

197 emlékeztette. Elena úgy érezte, mintha megnyílt volna a lába alatt a föld. Egyáltalán nem akart erről beszélni az apja második feleségével. -Gw... - Most már látom - folytatta a nő, s a szája körül mély, fehér ráncok jelentek meg. - Van benned valami, amit csak tőle örökölhettél, és ami bennem soha nem lehet. Ezért vett feleségül engem. Elena iszonyatosan kényelmetlenül érezte magát, mégsem tudta szótlanul nézni Gwendolyn nyers fájdalmát. - Tudod, hogyan reagált, amikor én a Céhakadémiára akartam menni? - Elena engedély nélkül beiratkozott, s ez olyan veszekedéshez vezetett, amiben az apja elfajzott torzszülöttnek nevezte és végül kidobta az életéből. - Eve-nek mégis megengedte. Miattad. Jeffrey hallgat rád. Gwendolyn szorosan maga köré fonta a karját, a szeme sarkában apró, piros vonalak izzottak fel. - A legszörnyűbb az egészben, hogy szeretem... mindig is szerettem. - Megfordult és elindult a folyosón. - A dolgozószobájában van. - Várj, én csak Eve-vel akartam beszélni. A sovány nő egy fekete hajtincset simított a füle mögé, amikor visszanézett Elenára. - Mindjárt lehozom. De tudod, hogy nem kerülheted az apádat, egyszer beszélned kell vele. Lehet, hogy így volt, de Elena addig szerette volna halogatni, ameddig csak lehetett. Ezért hát a hallban várt a húgára és utána jó félórát töltött vele. Megválaszolta a kérdéseket, amik a kislányban a legutolsó találkozásuk óta a vadászatról felmerültek és biztosította, hogy őt bármikor felhívhatja. Ezután pedig más, fájdalmasabb dolgokról beszélgettek. - Hiányzik Betsy. - A kislány keze erősen ökölbe szorult. - Ő volt a legjobb barátnőm. - Tudom, kicsim. Eve szemei könnytől csillogtak, amikor Elena karjaiba vetette magát. Most sokkal kisebbnek tűnt a koránál, a család kisbabája volt. - Anya azt hiszi, hogy nem tudom, de én tudom. Úgy hasonlítottunk, mintha ikrek lettünk volna. Mindenki mondta. Elena nem tudta, mit mondhatna, hogyan csillapíthatná ezt a fájdalmat, ezért csak ringatta Evelynt, amíg a könnyei felszáradtak. - Sss, édesem! Betsy biztosan nem örülne, ha látná, hogy így kínzod magad. - Ő annyira rendes volt, Ellie! - Feltörő zokogás. - Minden nap gondolok rá. Elena ezt teljes szívével átérezte. Neki is hiányzott Ari és Belle és Marguerite, a hét minden napjának minden másodpercében. - Miért nem mesélsz róla? Időbe telt, míg Eve megtalálta a szavakat a könnyek között, de amikor beszélni kezdett, mintha egy gát szakadt volna át. Csak mesélt és mesélt, nemcsak Betsyről, de Céliáról is, aki a legjobb klarinétos volt az egész iskolában" és soha nem nevetett, amikor Eve valamit elrontott az órán. Elena ült és hallgatta és közben ráébredt, hogy a kislány valószínűleg senki másnak nem beszélt erről, hogy magába fojtotta a bánatát. Jeffrey-vel szemben ezt meg tudta érteni, de Gwendolyn végtelenül szerette a lányait.

198 - Miért nem meséltél még anyunak Betsyről és Céliáról? - Ő így is mindig szomorú. - Bölcs szavak egy komoly, szürke szemű gyermektől. - Nem baj, hogy neked mesélek? -Nem, dehogy baj. A kislány most egyenesen ránézett, már nem voltak könnyek a szemében. - Azt hittem, hogy te gonosz vagy, és apa azért nem hívott soha látogatóba. Elena szíve megsajdult. - Igen? - Igen. De nem vagy az. Te aranyos vagy. - Erősen átölelte Elenát azokkal a kemény kis karjaival. - Majd ha nekem lesz házam, oda eljöhetsz - suttogta a fülébe. Elena a szíve köré csavarta ezt a váratlan érzelmi ajándékot, úgy rontott be kopogás nélkül az apja szobájába. Jeffrey a nyitott üvegajtóban állt és kifelé bámult, az esőbe. Maga sem tudta, miért nem fordult sarkon és hagyta ott az apját, de becsukta maga mögött az ajtót, átvágott a szobán és megállt a másik ajtófélfa mellett, egy méterre az apjától. Odakint ezüst függönyként zuhogott az eső, elzárta előlük a külvilágot. Elena nem tudta, vajon a korábbi, Gwendolyn-nal fojtatott beszélgetése miatt-e, vagy valami más okból, de azon kapta magát, hogy ezt mondja: - Mama szerette az esőt. - Gyere, chérie, táncolj a mamával! A föld nedves és csúszós volt a talpa alatt, ki-kibuggyant belőle a nevetés, ahogy Bethszel az oldalán kiszaladt a kertbe. - Mama! Marguerite édesen és gondtalanul nevetett, miközben forgott és táncolt az esőben, a szoknyája színes kavalkádként pörgött a lábai körül. - Mama. Szép - hallotta Elena Beth halk hangját apró kezek markolták meg az övét, és ők ketten már ugráltak is pocsolyákban a táncoló anyjuk körül. - Igen - válaszolt élesen az apja. - Boldog volt az esőben, de a vihart nem élte túl. Elena meglepődött, hogy Jeffrey egyáltalán válaszolt neki. Most nem tudta, mit mondjon, mit tegyen. Az öklét a mellkasának dörzsölte, mintha így le tudná magáról vakarni régi fájdalmat. - Ő nem volt olyan erős, mint te. - Marguerite volt a fény és a kacagás, a görögtűz Elena életében. Jeffrey keserűen felnevetett. - Nem is kellett volna erősnek lennie, ha én aznap itt lettem volna. Ez a beszélgetés egyáltalán nem úgy alakult, ahogy Elena várta, és most a lány elveszettnek, riadtnak érezte magát, újra gyerek volt. Visszaemlékezett arra a tragikus napra, amikor minden széttört körülötte, és emlékezett rá, hogy az apja nem volt ott. - Bethért mentél, egy pizsamapartiról hoztad haza. - Elena mindig is hálás volt, hogy a húga nem volt otthon, így nem került a mészáros kezei közé. A tiszta szemüveglencsék mögül hideg, szürke tekintet villant a lány felé. -Aznap veszekedtem Marguerite-tel. Elmentem, hogy kiszellőztessem a fejem és később hoztam el Betht, mint kellett volna. Elenával forogni kezdett a világ. - Azért vesztünk össze, mert én azt gondoltam, az anyád túl könnyelmű. Üzletember-feleséget akartam belőle csinálni, pedig... - Pedig ő egy pillangó volt - suttogta Elena, mert tudta, hogy a kemény szavak ellenére

199 Jeffrey szerette az első feleségét. Úgy szerette, ahogyan soha senki mást nem tud már szeretni. - Édesem, ez a süti csodásan néz ki! Marguerite felnevetett, megmarkolta a férfi komoly nyakkendőjét és magához húzta őt, hogy szenvedélyesen megcsókolja. - A süti borzasztóan néz ki és ezt te is tudod, mon mari. Elena apja elmosolyodott, és az a mosoly a világ legvonzóbb férfiját varázsolta belőle. -Ó, de a szakácsnő tényleg ínycsiklandóan fest! Az emlék még kéretlenül áramlott Elena elméjébe egy titkos rejtekhelyről, amikor Jeffrey már kihúzta magát és kezét az öltöny nadrágja zsebébe mélyesztette. - Azért jöttél, hogy szólj, az új barátaid közül többen is megtámadják még a húgaidat? Elena összerezzent. - Ők állandó védelem alatt állnak. Jeffrey nem nézett Elenára. - Gondoskodom róla, hogy mindenki megtudja: te nem vagy a családunk szívesen látott tagja. Hatékony elővigyázatossági intézkedés volt ez, de ettől még úgy fájt, mintha egy piszkavasat döfött volna valaki Elena szívébe. - Rendben. - A vadász hangja elvékonyodott, de nem bicsaklott meg: Elena nem volt hajlandó összeroppanni a férfi előtt, aki már nem lehetett ugyanaz az ember, mint aki húsz évvel ezelőtt a kezét fogta a hullaházban. - Gondoskodom róla, hogy ezentúl Eve-vel, csak a Céhakadémián találkozzam. Ott feltűnés nélkül mutatkozhatom. Jeffrey egy szót sem szólt. Elena megfordult és kifelé indult. - Elieanora! A lány megállt, keze már a kilincsen. - Tessék. - Az összes gyermekem közül mindig is te hasonlítottál rám a legjobban. Elena minden porcikája berzenkedett ez ellen a gondolat ellen. A lány kiment a házból és vissza sem nézett. Raphael már ott várt rá, felrepítette a magasba, ahonnan a vadász már szárnyra tudott kapni. És repültek, miközben Elena igyekezett az apja szavait az igazság hegye alá temetni, elfelejteni. Elena. Egyáltalán nem hasonlítok rá! Én soha nem lennék képes megtenni a gyermekemmel azt, amit ő tett! Raphael nem válaszolt azonnal, és amikor megszólalt nem azokat a szavakat mondta, amiket Elena hallani akart. Mindketten túlélők vagytok, Elena. Más-más utat választottatok, de mindkettőtöknek sikerült. A lány érezte, hogy az alsó ajka megremeg. A gyengeség jele láttán annyira dühös lett, hogy ráharapott a szájára, elég erősen ahhoz, hogy kiserkenjen a vére. Ő úgy maradt életben, hogy még a családunk emlékét is megsemmisítette. Én viszont itt őrzöm! Az öklével a szívére ütött és kipislogta szeméből az esőcseppeket. Én nem fogom az apád pártját, Elena. Ha nem utálnál meg érte, azonnal meg is ölném. De a szeretője létezése mást mutat, mint amit te hiszel. Elena még több esőt dörzsölt ki a szeméből és ekkor vette észre, hogy a sós cseppek nem is az égből hullottak oda. Visszagondolt a szegény nőre, akit Urram meggyilkolt, amikor

200 végigpusztította a várost. Az a világosszőke haj és aranyló bőr... gyenge utánzata volt az anyja pillangószerű szépségének, de kétségtelenül utánzat volt. Nem megy, nem tudom őt ilyennek látni! Odaértek a toronyhoz, és Raphael már csak azután szólalt meg, hogy leszálltak. A karjába zárta a lányt és újra kitárta a szárnyát felettük, védelemként a zuhogó eső ellen. Amit mondott, Elena fülébe suttogta. - Amennyire Jeffrey lánya vagy, annyira Marguerite-é is. Elena megmarkolt a férfi hátát, körmeivel a bőrébe vájt, miközben arcát az arkangyal mellkasához szorította. - A baj az - suttogta és szinte remélte, hogy Raphael nem hallja meg a viharban -, hogy gyűlölöm azért, amilyen... de legalább ő itt maradt. - Egy páratlan, piros cipő a pepita mintás padlócsempén. Egy vékony árnyék a nagy ház falán. Ezek voltak az utolsó emlékei az anyjáról. - Ő legalább nem adta fel, amikor rohadt nehéz volt minden! Mert nekünk is nehéz volt! De az anyám elment. És ő döntött így! Az arkangyal nem szólt semmit, csak körbezárta Elenát a karjával és megvédte a szárnyával, miközben a vihar szüntelen haraggal tombolt körülöttük tovább. *** Raphael tudta, hogy a vadászának időre van szüksége, de ezt akkor nem volt képes megadni neki. Mennünk kell, Elena, szólt korábban, mint kellett volna. Tisztul az ég. A lány a férfi mellkasára hajtott fejjel bólintott. - Ne aggódj, arkangyal. Jól vagyok. Nem, gondolta a férfi, Elena nincs jól. De túl fogja élni, ahogy túlélte a gyermekkora tragédiáit, Urram gonoszságát és a változást, amikor halandóból halhatatlan lett. Gyere! Elég gyorsan átrepültek a Hudson felett, mert a szél nem dolgozott ellenük. Amikor hazaértek és száraz ruhát vettek fel, Elena így szólt: - Beszélek a japán vadász barátaimmal, megnézem, hátha megtudtak valami új infót. Mialatt a lány ezt tette, Raphael a könyvtárban beszélt a Hetek vezetőjével. - Számítasz bármilyen problémára a távollétem idején?- Nem Lijuan volt az egyetlen, aki észrevette, hogy Raphael sérülékenyebb lett. És lehet, hogy valaki számára ez volt az alkalom, amire várt, hogy megpróbálja meghódítani Raphael területét. Dmitri megrázta a fejét. - Én itt vagyok és ez elég visszatartó erő lesz mindenki számára. Tudják, hogy nem vagyok egy ma teremtett vámpír. - Támadás esetén ölj! - Csak a legkegyetlenebb módszerekkel lehetett megvédeni a várost. - Méreg itt marad veled, és Jason készen áll, hogy szükség esetén csatlakozzon hozzád, Galen pedig a Menedékbeli területet védi. Illium velem jön, Naasir pedig már Tokióban van. - A vámpírral Kagoshimában fognak találkozni. - És Aodhan? - Visszaküldtem a Menedékre. - Az angyal már megjelölte a térképen Caliane alvóhelyét. - Nem akarom, hogy Galen egyedül maradjon. - Nem bízott abban, hogy a Tízek Tanácsának más tagjai nem csapnak le rá, hogy így gyengítsék a Heteket.

201 - Én is így döntöttem volna - bólintott Dmitri. - Galen után Aodhan tudja legjobban kezelni az ügyeidet a Menedékben. - A vámpír elfordította a fejét, amikor Elena belépett a könyvtárszobába, és Raphael tudta, hogy valószínűleg kiengedett egy illatcsápot, hogy idegesítse a vadászt. Éppen rászólt volna, hogy most nincs itt ennek az ideje, amikor látta, hogy Elena elmosolyodik. - Ennyire randizni szeretnél, Dmitri, kedvesem? - dorombolt a lány. - Majd adok egy telefonszámot, amit felhívhatsz. Dmitri szeme összeszűkült, és abban a pillanatban nyoma sem volt az okos férfinak, aki Raphael helyettese volt, a helyén egy tűzben edződött harcos állt. - Gyenge vagy - bélyegezte meg a lányt. - Egyáltalán nem vagy alkalmas állapotban arra, hogy Raphael mellett harcba indulj! Dmitri, vigyázz magadra! Finom figyelmeztetés volt ez. Raphael megengedte Dmitrinek, hogy Elenával kikezdjen, mert vitathatatlan tény volt, hogy a hitvesének állnia kellett a sarat vámpírok és angyalok ellen egyaránt. Dmitri pedig tökéletes tesztalany volt a célra. De volt egy határ, amit még ő sem léphetett át. A hitvesem az, akivel beszélsz! Dmitri összeszorította az állkapcsát, majd szólni akart, de Elena megelőzte. - Lehet, hogy szarul nézek ki, de meglehetősen vérszomjas napom van ma. - A hangja éles volt, akár egy penge. - És ezt szívesen be is bizonyítom, ha leszel szíves kifáradni az udvarra egy pillanatra. - Nem szeretnék kárt okozni az uram hitvesében. - Jéghideg, kemény szavak. Elena csípőre tette ökölbe szorított kezét, az arca kipirult. - Raphael! Mondd meg neki, hogy nem bántod, ha kárt okoz bennem! - Ez hazugság lenne. Kitépném érte a torkát. Dmitri mosolya tele volt kihívással. - Nagy kár. Egy kicsit még várnod kell az érintésemre. Elena végignézett a két férfin. - Nem csoda, hogy ilyen jól megértitek egymást. Én megyek is és befejezem a hívásaimat. Csak azért jöttem, hogy elmondjam: egy vadász, aki múlt héten Kagoshimának azon a részén járt, teljesen kibukott. Azt mondta, valami folyamatosan azt súgta neki, hogy menjen onnan, mert különben... Amikor Elena kiment a szobából, Raphael a vámpír szemébe nézett. - Egy nap túl messzire mész. - Dmitri bebizonyította már a hűségét, de Raphael a szívét Elenának adta. Kettejük között soha nem is lehetett semmilyen versengés. Dmitri megvonta a vállát. - Jobban harcol, ha dühös, mint hogyha el van keseredve. És az egészhez semmi köze nincs annak, hogy te élvezed, ha gyötörheted, mi? - Jótékony mellékhatás. - Dmitri mosolya egy pillanat alatt eltűnt az arcáról. - Uram, ha anyád felébred, mit parancsolsz, mit tegyek? Raphael megértette a helyettese kérdését. - Ha ő felébred, akkor már, senki nem tehet semmit.

202 Amikor Elena utoljára Japánban járt, egy befektetési tanácsadóra vadászott. A vámpír úgy döntött, hogy miután tíz évet leszolgált a százéves szerződéséből, ideje könnyebb életet élnie a pénzből, amit ügyfelei számlájáról óvatlanul levett. Az angyal, akivel szerződésben állt, komolyan megharagudott", amiért a vámpír megszegte a vele kötött szerződést és az ő alkalmazottjaként másokat megkárosított. Elena élve, vagy ha nem lehetséges, halva" megbízást kapott, de élve, bár halálra rémülten szolgáltatta vissza az idiótát. - Köszönöm, vámpírvadász - mondta az angyal halálosan nyugodt hangon, amikor Elena leszállította neki a csomagot. - Én majd gondoskodom a büntetéséről. Elena igazából megsajnálta a vámpírt, aki a saját sírját ásta meg, amikor ellopta azt a pénzt. - Képzeld, nem halt meg - mondta Illiumnak, aki mellette állt és hallgatta a történetet. A csoportjuk negyedik tagja, Naasir hátramaradt egy kis településen, úgy egy órányi repülésre tőlük, hátha megtud valamit a helyiektől. - Az angyala másként büntette meg.

203 Illium arca tiszta és szép volt, kék végű, fekete haja selyemként csapkodott a bőrén, ahogy ott álltak a szélben, egy hegycsúcson. - Néha a halál túl nagy könyörületesség. - Igen, de én akkor is sajnáltam. Csak egy fehérgalléros bűnöző volt. Illium furcsán nézett a lányra. - Az emberek világában az ilyen bűnöket kevésbé büntetik, pedig ezek több száz embernek ártanak, akik közül néhányan a halálban találnak kiutat az elkeseredésből. Mégis sokkal súlyosabb bűnnek számít a szemetekben, ha valaki megver egyetlen másik embert. - Huh! - Elena végignézett az előttük elterülő végtelen hegyeken és erdőkön. - Ezt így még soha nem gondoltam végig. - Összehúzta a szemöldökét és észrevette, hogy a sötétzöld erdő nem teljesen lakatlan: a távolban megpillantott egy cserepes tetőt, ami valaha talán egy szentély lehetett. Raphael? Elena azon volt, hogy az aggodalom ne érződjön a mentális hangján. Raphael velük együtt szállt le, majd rájuk parancsolt, hogy várjanak ott, amíg felméri a terepet, és felemelkedett a felhők fölé. Ennek már tizenöt perce, és akárhogy próbálkozott, Elena nem érezte sehol az eső és a szél ismerős illatát. Arkangyal? Arany csillant az égen. Elena eltakarta a napot a szeme elől és felnézett, majd megkönnyebbülten felsóhajtott. Hé, mi ez a nagy hallgatás? Továbbra sem jött válasz. A lány úgy döntött, nem idegeskedik, és sajgó csodálattal nézte, ahogy az arkangyal a lombok fölé ereszkedik. A mozdulatai erősek és pontosak voltak, őt nézve a repülés könnyed dolognak tűnt. - Ő a legnagyszerűbb férfi, akit valaha láttam - fakadt ki önkéntelenül a lány. - Megsebzel a szavaiddal, Elena. A vadász elmosolyodott, de közben nem vette le a szemét az arkangyalról, aki tett néhány kört a templom felett, majd visszaindult feléjük. - Ó, de a legcsinosabb te vagy, az biztos! - Arany szemeivel és kék szárnyával Illium már túl szépnek is tűnt. Néha Elena tényleg annak is tartotta. Mert ugyan melyik nő merne egy ilyen angyal mellett mutatkozni? - Csinosabb vagyok, mint Ransom? - Illium szárnya hozzásimult Elenáéhoz, amikor a lány a vállával oldalba bökte. - Hát, az attól függ, hogy mit szeret jobban a nő, az ősi velencei érme színű szemeket vagy az ébenfekete, selymes hajat. - Elena folyton ugratta Ransomot a haja miatt, de tény, hogy az gyönyörű volt. Szél csapott az arcukba, amikor Raphael leszállt előttük. - Te a tenger színét szereted, igaz, Elena? - Ezt bezzeg meghallottad, mi? - De a lány nem mosolygott. - Miért nem válaszoltál, amikor kérdeztelek? - És a fejére mutatott, hogy egyértelművé tegye, mire gondolt. Az arkangyal arcán feszült figyelem látszott. - Semmit sem hallottam. - Illiumhoz fordult. - Te megpróbáltál kapcsolatba lépni velem? - Egyszer, uram. Azt hittem, el vagy foglalva, azért nem válaszolsz. - Illium arca egyszerre azé az angyalé lett, aki könyörtelen hatékonysággal metszette le a gonosztevő angyalok szárnyát. - Van itt valami, ami megpróbál téged elszakítani tőlünk. Elena végignézett a hegyes vidéken. - Megpróbálhatja, de úgysem fog sikerülni! - nyílt kihívás volt ez. Ekkor villám cikázott át a kék égbolton. Ebből mind tudták, hogy valaki elfogadta a kihívást.

204 Raphael a lány tarkójára tette a kezét. - Maradj közel hozzám, Elena! Te vagy közülünk a legsérülékenyebb, és ez az egész környék... dalol nekem. Caliane itt van valahol. Válaszul a lány magához húzta az arkangyal fejét és vad, birtokló vággyal megcsókolta. - Te az enyém vagy - suttogta. - Nem hagyom, hogy bárki is elvegyen tőlem. Sem az a hátborzongató Lijuan, sem ő. Raphael csontjai élesen meredtek a bőre alatt, ami most halvány fénnyel ragyogni kezdett. - Gyere, vadászom! Találjuk meg, bárhol alszik is! Lebuktak a hegycsúcsról, Elena Raphael és Illium között, és a cserepes tető felé repültek, amit a lány a távolból meglátott. Ahogy közelebb értek, Elena megpillantott valamit, ami akár egy torii, a szentély bejáratát védő kapu maradványa is, lehetett. Ez megerősítette a gyanúját, hogy valóban egy templom romja. Az épület most elhagyatottan állt. Az erdő azóta betört a szentélybe, teljesen be- és körbenőtte. Az ablakokon indák és szárak kúsztak az épületekbe, a bejáratot méteres avar borította és a tetőt is belepték az indák és a moha, a földből pedig egy japán cseresznyefa nőtt ki és verte fel a valamikori udvart. - Elena, csukd össze a szárnyad - mondta Raphael, és vízszintesen megállt a levegőben a lány mellett. Illium ugyanígy tett, és Elena megértette, mire készülnek. Behúzta a szárnyát. Akkor két erős férfikéz fogta meg mindkét karját. Mindhárman leszálltak a szűk helyen, az udvarban, ahol valaha talán az emberek várták, hogy bebocsátást nyerjenek az épületbe. Vagy... Elena lehajolt és félreseperte az avart. Alatta fehér, szemcsés anyagot talált. - Azt hiszem, ez egy japán sziklakert volt. Egyik férfi sem szólt egy szót sem, csak elindultak az épület felé. Elena körbenézett. A szentély mérete alapján meglehet, hogy ez a sziklakert valaha egy nagy kert része volt, egy bársonyos fűvel borított kerté, amelyben egy csörgedező patak mellett a legnagyobb odafigyeléssel gondozott fák álltak, talán néhány japán juhar, az ősz közeledtével csodaszép sárgásvörösre színeződő levelekkel. Milyen gyorsan átveszi az uralmat a természet, gondolta Elena, miközben felegyenesedett és leporolta a kezét. A lombokon elég fény tört ugyan át ahhoz, hogy lássák, mit csinálnak, de mire a nyalábok a földre értek, elhalványodtak. Az erdei óriásfák gyökerei pedig, úgy tűnt, nemcsak a sziklakertet nőtték be, de lebuktak az épület alá is és később a felszínre törtek, át a szentély padlóján. Elena az egyik hatalmas gyökérhez lépett, megtámaszkodott, majd átugrott rajta. A szárnya súrolta a göcsös kérget. - Találtál valamit? - kiáltott oda Raphaelnek, mert Illiumot nem látta sehol. Az arkangyal a bejárat mellett állt, felemelte a fejét és Elenára pillantott. A vadász rémülten hátrált néhány lépést. Raphael szeme... - Raphael, szólalj meg! A földöntúli fény tovább ragyogott a szemében, amikor az arkangyal kinyújtotta a lány felé a kezét. - Gyere, Elena! A vadász óvatosan fellépdelt a két lépcsőfok szétmállott maradványán és megfogta az angyal kezét, hagyta, hogy Raphael magához húzza.

205 - Mit látsz? Az embertelen tekintet az erdőbe mélyedt. - Nem látok semmit. De hallom őt. Raphael! Elena megborzongott. - Ezt én is hallottam. - Lenézett az összefonódott ujjaikra és meglátta, hogy az arkangyal bőrének ragyogása csillogó hullámokkal lassan átterjedt az ő kezére is. - Mi történik? Raphael megrázta a fejét, éjfekete hajának néhány tincse a homlokába hullott. - Nem tudom. De azt érzem, hogy az elmém tisztább, ha itt állsz mellettem. - A szeme továbbra is furcsa fénnyel ragyogott, ahogy Raphael égette el az erejét: hogy Caliane-t kordában tartsa, ébredt rá Elena. Elena az egyik alkarjára rögzített hüvelyből a tenyerébe csúsztatta a tőrét. - Még mindig be akarsz menni a szentélybe? Az ajtó előtt nincs túl sok törmelék. - Amennyire a japán szentélyek felépítését ismerte, abból arra következtetett, hogy ez nem a főbejárat, de a levegőből látta, hogy az épület eleje megközelíthetetlen. - Igen. - Raphael újra a romok felé fordult. - Az anyám a Tanács tagja volt, megszokta, hogy játékokat játsszon. Meglehet, hogy azért próbál elcsábítani engem innen, mert valóban ez a nyughelye. Elena körbenézett és összevonta a szemöldökét. - Hol van Illium? Már bement? - Nem hallom őt - válaszolt élesen Raphael. - Ez nem jelent semmit - mondta Elena, de szorosabban fogta a tőrét. - Itt, ekkora statikus zajban nem számít. - De a szíve hevesebben kezdett verni. Ne Illiumot, gondolta, ne az angyalt, aki az egyik legjobb barátja lett! - Várj! - Raphael megállította, amikor a lány elindult arra, ahol legutoljára látta a kék szárnyú angyalt. - Én megyek előre. Olyan dolgok lehetnek itt, amiket te nem győzhetsz le. - Menj! - Elena nem volt buta, akkor sem, ha szinte már megőrjítette az aggodalom Illiumért. Az az angyal a barátainak egyike lett, akiért harcolt, és akár az életét is feláldozta volna. - Légy óvatos, arkangyal! - Mert ha Illiumot szerette, azt, amit az arkangyal iránt érzett, szavakkal le sem tudta írni, megfogalmazhatatlan volt. Egy hatalmas, erőteljes majdnem fájdalmas érzés. - Nem vágyom a halálra, Elena. - Az arkangyal hatalma fehér, hideg tűzként tört át a bőrén. - Hiszen még nem elégítettem ki az irántad érzett vágyamat. - Megfordult és nem arra indult, ahol Elena utoljára látta Illiumot, hanem a szentély belseje felé. - Erre ment. Elena ugrásra kész testtel követte. Megállt egy magas, lyukacsos oszlopnál, amin rozsdaszín festék nyomait látta, és ellenőrizte az oszlop másik, árnyas oldalát. Amikor semmit sem talált, továbbindult. Az épületben az egyetlen zaj a szárnyaik suhogá... - Várj! - Elkapta Raphael karját és megállította a férfit, mielőtt az továbbhaladhatott volna az épület belsejébe. Amikor az arkangyal visszanézett rá, ő lehajolt és az ujjaival lesöpörte a port egy repedezett, de még álló oszlopról. - Látod ezt? - suttogta. Raphael kinyújtotta a kezét és az ujját végighúzta a faragott sárkány kopott körvonalán. - Ennek nem kellene ebben a szentélyben lennie. Nem illik ide.

206 - Azt gondolod, hogy...? - Lehet. De az is lehet, hogy ezeken a területeken az anyámat csak legendaként ismerték. Az arkangyal megfordult és besétált a csarnokba, ami valaha a fő terem lehetett. A tető itt teljesen összedőlt, sűrű növényzet zárta el az eget a szemük elől. Raphael három lépés után megállt, lehajolt és felemelt a földről egy ragyogóan kék, ezüst szélű tollat. - Illium. A toll vége bíborszínű volt. * * * Fél óra elteltével a szentély minden részét és a környező erdőt is átkutatták, Illiumnak azonban nyomát sem találták. - Azt mondtad egyszer, hogy az anyád szerette a szép dolgokat - jegyezte meg Elena a göbös, öreg gyökér mellől, amelyiken nemrég ugrándozott. Raphael kurtán bólintott. - Illium pedig olyan férfi, akit az idők során sokan szerettek volna a gyűjteményükben tudni. - Ő azonban egyáltalán nem olyan gyámoltalan, mint amilyennek a szép külseje alapján az ember gondolná, szóval lesz itt meglepetés! - A lány összefűzte a karját és a lény felé fordult, akiért a pokol fenekére is elmenne, ha kellene. - És te is sokkal erősebb vagy, mint amikor Caliane utoljára látott. El tudod érni Illiumot! Raphael egy hosszú, hosszú pillanatig a lányt nézte, mielőtt felemelte a kezét és végigsimított Elena arcán. - Milyen nagyon bízol bennem! A lány megszorította Raphael csuklóját, ujjai hegyén érezte az arkangyal erős és nyugodt szívverését. - Én ismerem a szíved, Raphael. Több erőd származik onnan, mint gondolnád. Raphael egyszerre úgy érezte, hogy Elena szavai különös jelentőséggel bírnak és mintha megértett volna valamit, amit azonban nem tudott még szavakba önteni. Nagy volt a kísértés, hogy a felismerés nyomába eredjen, de tapasztalatból tudta, hogy ettől a gondolat csak még mélyebbre bújna el. Egyelőre elengedte hát és az aktuális kérdésekre összpontosított. - Nem ok nélkül vitte el Illiumot. Elena szeme okosan csillant, a vékony, ezüstszínű gyűrű szinte világított az erdei sötétben. - Figyelmeztetni akar? - Meglehet. - Bár az ő anyja nem volt olyan, mint más anyák. - Vagy csak egyre türelmetlenebb. - Azt akarja, hogy megtaláld? - Elena a homlokát ráncolta, már nyitotta a száját, hogy megszólaljon, de a szavak soha nem hagyták el az ajkát, helyettük tőr villant a lány kezében. Ekkorra Raphael is megérezte a betolakodót a háta mögött és megperdült. A levegő megkavarodott, mintha valami testet akart volna ott ölteni. Raphael egy pillanatig azt hitte, Caliane az, de azután a formátlan test egy jéghajú, gyöngyházszín szemű angyallá változott. Annak a szemnek a furcsa színe teljesen beleolvadt a fehérjébe, ettől a lény kísértetiesnek, vaknak tűnt. A szárnyai öltöttek testet utoljára, selymes galambszürkék voltak,

207 éppen olyan különlegesen szépek, mint amilyen veszélyes volt Lijuan maga. - Raphael. - A nő hangjában ugyanolyan távoli visszhangok csengtek, mint amilyet Raphael már korábban hallott bennük. Mintha nem is egy hang, hanem több szellem szólt volna Lijuan testéből. Próbált volna meg sikoltani. - Mit csinálsz itt, Lijuan? Kína arkangyala elmosolyodott, de abban az arckifejezésben semmi evilági nem volt már. Lijuan valami olyasmivé vált, fejlődött tovább", amit még a Tanács tagjai sem érthettek igazán. Raphael azonban ismerte ezt, mert ő már belenézett korábban az őrület arcába, érezte annak lágy simítását... és tudta, hogy egy nap őt is elboríthatja. Elena szárnya néma gyengédséggel végigsimított az övén, mintha a lány olvasott volna Raphael gondolataiban. Mintha emlékeztetni akarná az ígéretre, amit neki tett: Nem engedem, hogy elbukj. Lijuan tekintete Elena szárnyaira villant, és egy pillanatra irigység csillant az ősi arkangyal szemében. Lijuan vonzódott a különleges dolgokhoz, csak sajnos szerette őket kitűzni a falára, trófeaként. - A vadászod szárnya nagyon különleges, Raphael, tudtad? A létezésem évezredei alatt egyetlen, az övéhez hasonló szárnyat sem láttam még. De olyat sem, mint azé a fiatalé. Az a fiatal" Illium volt, és mivel Lijuant annyira lenyűgözték a kék angyal szárnyai, Raphaelnek gondoskodni kellett róla, hogy Illium csak ritkán kerüljön közel Kína arkangyalához, és soha ne egyedül. - Nem azért jöttél, hogy szárnyakról beszélgessünk. -Bizonyos értelemben mégis. - Lijuan összecsukta szárnyát és körülnézett vaknak tűnő szemével. - Ismerem ezt a helyet. Ősi szentély, amit csak a beavatottak ismertek. A legenda szerint egy alvó sárkányt tiszteltek itt. - Megrázta a fejét, a haja lebegett a szélben, ami semmi mást nem érintett, csak őt. - Soha nem foglalkoztam különösképp ezzel. Mert egy istennőnek, gondolta Raphael, nem sok félnivalója volt az apró, halandó istenektől. De most, hogy időtlen arcot nézte, Raphael látta, hogy a nő tudta, mi a félelem. Lijuan továbbfejlődött... de Caliane sok évezreddel volt idősebb nála már akkor, amikor aludni tért. Ki tudja, lehet, hogy az anyja képes lett volna elűzni ezt a rémálmot, Kína arkangyalát? Lijuan újra Raphael felé fordította a tekintetét. - Te mindig is szeretted az anyádat - szólt. A hangja édeskés volt, ez azonban nem rejtette el a sok halált, ami rothadó árnyékként csüngött a szavain. - Ezért nem lenne ildomos elvárnunk tőled, hogy te találd meg és küszöböld ki a problémát. - Azért jöttél, hogy megöld az anyámat. - Raphael nem lepődött meg, de elgondolkozott, vajon miért akar erről Lijuan újra beszélni vele. - Azért jöttem, hogy megöljek egy szörnyeteget.

208 Elena abban a pillanatban, hogy Caliane elrabolta Illiumot, biztos volt abban, hogy mit gondol Raphael anyjáról. Most azonban, hogy Lijuant is látta, újraértékelte a helyzetet. Az anyád felélesztett valaha halottakat? Raphael egy szemrebbenéssel sem árulta el, hogy meghallotta Elena hangját, de azonnal válaszolt. Nem. Egyértelmű válasz volt, de Elena érezte azokat a dolgokat is, amiket Raphael nem mondott ki, érezte a sötétséget, ami a szíve köré csavarodott. Mert bármit is tett Caliane, az elég szörnyű volt ahhoz, hogy maga ellen fordítsa vele a saját fiát. Mit tett? Ez volt az egyetlen dolog, amit Elena korábban soha nem kérdezett meg a hitvestársától, mert pontosan tudta, hogy lehet egy anyát egyszerre gyűlölni és szeretni is. Ezreket énekelt rabszolgasorba, amíg az emberek semmit nem láttak már rajta kívül és képesek lettek volna feltépni a saját gyermekeik torkát, áttaposni azok holttestei felett, ha ő úgy kívánta volna.

209 Elena nyelt egyet és figyelte Lijuant, aki végigsétál a sziklakert romjai között. A nő szárnyai olyan tökéletes színűek és formájúak voltak, hogy lehetetlen volt nem megcsodálni őket, még akkor is, ha Elena pontosan tudta, hogy a tisztaságuk hazugság és csak elrejti Lijuan valódi természetét. És kívánt tőlük ilyet? Nem. Az anyám valaha az ártatlanok védelmezője volt, a lelke mélyén mindig emlékezett erre a hivatására. De valamit megkívánt tőlük. Elena egy pillanatig azt hitte, Raphael ennél többet nem fog megosztani vele, ám ekkor elméjét elöntötte a tenger hulláma. Olyan erővel csapódott neki, hogy a lány beleremegett. Csak akkor jött rá, Raphaelnek milyen erősen kell küzdenie, hogy megőrizze az önuralmát. Két virágzó város teljes felnőtt férfi lakosságát rávette a dalával, hogy sétáljanak a Földközi-tengerbe, mert háborúzni akartak egymással. Szerinte ez még mindig jobb megoldás volt, mint a halál és a pusztítás, amit a harc okozott volna. Soha nem hallottam még akkora csendet, mint azután, abban a két városban. A gyermekek némák voltak a megrázkódtatástól, és annak ellenére, hogy gondoskodtunk róluk, sokan közülük néhány éven belül megmagyarázhatatlan betegségekben meghaltak. Keir mindig is úgy vélte, a szívük szakadt meg és abba a hatalmas fájdalomba haltak bele, amit egy halhatatlan lélek soha nem foghat fel. Lijuan befejezte a felfedezőútját és abban a pillanatban visszafordult Raphael felé. - Az anyád nem itt alszik - jelentette ki határozottan. - Bocsáss meg, de csak a te szavadnak nem hiszek. -Raphael válasza éppen olyan hűvös volt, mint a mentális hangja. Lijuan újra elmosolyodott azzal a félelmetes kifejezéssel, amitől Elena hátán végigszaladt a hideg. - Azt hiszed, hogy én az anyád hatalma után sóvárgok, de tévedsz. Caliane ereje - hirtelen széllökés fújta ki Elena haját az arcából - az őrületbe vitte őt. Én pedig élvezem, hogy ép az elmém. Lijuan épelméjűsége nézőpont kérdése volt. Egy dolog azonban egyértelművé vált: - Hall minket. Lijuan tekintete Elenára villant. - Michaela nem érti, mit látsz a vadászodban, Raphael. - Közelebb lépett a lányhoz, közelebb, mint Elena szerette volna. - De én értem. Elena állta a sarat. Amennyire ő meg tudta ítélni, Lijuan tisztára zakkant volt, de Raphael szerint az idős arkangyal tartotta magát a saját, furcsa morális szabályaihoz. Ő nem ölné meg Elenát csak azért, mert megszólalt, ahogy néhány más arkangyal. De egy pillanatig sem habozna, ha úgy érezné, Elena nem kezeli a neki kijáró tisztelettel. - Igazság szerint ezt néha én magam sem értem - szólt nyugodt hangon, pedig minden ösztöne sikoltott, hogy azonnal tűnjön el az előtte álló lény közeléből. Elena! Csitt! Hadd beszélgessek a bolond nénivel! Raphael szárnya megrebbent, Elena pedig meglepődött, mert majdnem sikerült egy mosolyt csalnia az arkangyala arcára. - Élet - suttogta Lijuan és felemelte a kezét, mintha meg akarná érinteni a lány arcát. Elena hátrált egy lépést, Raphael pedig félig elé húzódott. Lijuan felnevetett és leeresztette a kezét.

210 - Ahogy mondtam, élet. Van benned egy nagyon ritka fajta láng, vadász. Raphael pedig maga mellett tart téged, annak ellenére, hogy napról napra veszít az erejéből miattad. Elena érezte, hogy a tőr, amit Lijuan a szívébe döfött, célba talált és átjárta a bensőjét. Tudta, hogy Raphael jó üzletnek tartja, ami vele történik, de ő egyáltalán nem osztotta ezt a véleményét. És ha miatta az arkangyalnak baja esne, azt soha nem bocsátaná meg magának. Még a gondolattól is halálra rémült. De most nem volt ideje az önsajnálatra, mert egy arkangyal állt vele szemben, aki feltámasztotta a holtakat és hagyta, hogy azok a friss halottak húsával táplálkozzanak. - Tudod, hová vitte Illiumot? - kérdezte hát és előrelépett, megállt Raphael mellett. A hitvesed vagyok, emlékszel?- üzente a férfinak, amikor az szúrós pillantást vetett rá. Soha nem fogom elfelejteni. Kemény szavak voltak ezek, de Elena számára felértek egy becézgetéssel. - Érzem itt az erő nyomát - válaszolt Lijuan -, de Caliane nagyon hatalmas, erejének csápjai a teljes területét átjárják. A száraz levelek apró forgószelekben kavarodtak fel a földről, ahogy Lijuan kitárta a szárnyát. - Megkeresem őt, Raphael. - Ahogyan én is, Lijuan. - Hívni fogsz. - Ez parancs volt, mielőtt a Tanács legidősebb tagja egy sötét füstfelhővé változott, felkavargott az égre és eltűnt. Elena elfordította a fejét a kavargó portól és levelektől, amiket Lijuan távozása vert fel. Megérezte a csípőjén Raphael erős kezeit. Mostanra már pontosan tudta, mi a teendő: szorosan a hátához húzta a szárnyait és megkapaszkodott az arkangyal vállában. Raphael felemelkedett vele a lombok fölé, elég magasra, hogy onnan Elena már maga is szárnyra kapjon. De a lány nem engedte el a férfit. Ehelyett a nyaka köré fonta a karját, és az arcát Raphael nyakának melegébe fúrta. - Együtt, Raphael - súgta, mert meg akarta előzni, hogy Raphael megpróbáljon eltávolodni tőle. - Mindig. Emlékszel? Az arkangyal megszorította a kezével a lány csípőjét. Tudom, hol alszik anyám. Elena meglepetten felkapta a fejét. - Tényleg? Ahogy azt előre jelezted, alábecsülte Illium erejét. Illium kezd magához térni és oda akar engem vezetni. Elena megremegett, amikor megértette, hogy Illium biztonságban van. Felnézett és meglátta az arkangyala viharos éjszaka színűre változott szemeit. Szólsz Lijuannak? Nem akarta hangosan kimondani azt a nevet. Azt kellene tennem. Ő az egyetlen, akinek esélye van, hogy egy harcban legyőzze Caliane-t. - Ő az anyád! - Elena szíve elszorult. - Ha nekem esélyem lenne rá, hogy még egyszer beszéljek anyámmal, két kézzel kapnék a lehetőség után. - Nem számított, milyen dühös volt Marguerite-re, nem számított, mennyire marta őt az anyja árulása, attól még a karjaiba vetné magát és csak ölelné, ölelné az anyját... Caliane valószínűleg szörnyű jelenségek kíséretében ébred majd fel, Elena. Ő sokkal

211 rosszabb, mint Lijuan, mert Caliane egy kicsit sem tűnik majd szörnyetegnek. Még az őrülete is hihetetlenül szép dolog. Ha ez igaz, akkor Lijuan úgyis gyorsan észreveszi. Lehet, hogy néhány perc múlva már ott is lesz, de az a kis idő is megmaradna Raphael számára. Megérdemled, hogy esélyed legyen beszélni vele még egyszer, hogy legalább újra lásd. Raphael lehajtotta a fejét és egy lassú, erős csókba vonta a lány ajkát, miközben az égen viharfelhők kezdtek gyülekezni, villámok cikáztak a láthatáron. Szeretnélek elvinni egy biztonságos helyre. Úgyis csak utánad szöknék. Az arkangyal a lányra nézett, és Elena megértette, hogy Raphaelnek lenne elég ereje ahhoz, hogy bezárja valahová, ahonnan nem tudna kiszökni. Egy ketrecbe a saját biztonsága érdekében. De az attól még ketrec lenne. De nem kezdett vitatkozni, csak várt. Szél tépett az arkangyal éjsötét hajába. Az ujjait a lány arcához érintette. Soha nem egyedül, Elena. A lány szíve megtelt az egyszerű kijelentésbe zsúfolt érzelmekkel. Soha. Ezekkel a szavakkal irányt váltottak és belerepültek a vihar közepébe. * * * Két órával később az Elena szárnyait mozgató izmok már túl voltak azon, hogy feszüljenek és fájjanak, és zsibbadtak, amivel, a lány tudta, néhány óráig még ki tud tartani, s azután több napig biztosan nyöszörögni fog a kíntól. De volt egy olyan érzése, hogy ez most nem számít, mert bármi is történik vele, az aznap fog megtörténni. Vagy életben marad, vagy sem. Minden más másodlagos volt. Raphael előtte repült, a szárnyai fehér és arany színnel lobogtak a feketén gomolygó felhők alatt, amelyek, úgy tűnt, bármelyik pillanatban bekebelezhetik őket. A fagyos eső szüntelenül zuhogott. Elena órája szerint néhány perccel múlt délután négy óra, de minden olyan sötét volt, hogy ha egy város felett repülnek, az ki lett volna világítva ezernyi apró fényponttal: az irodák és otthonok ablakai és a felhőkarcolók tetején villogó fények mind égtek volna. A területet azonban, ami felett repültek, csak hegyek és erdők borították, a fák lombtengerét csak itt-ott törte meg egy-egy elszigetelt tanya vagy telep. Egyetlen falut láttak csak, az is kisebb, mint, amelyikben Naasirt hátrahagyták. Annak a településnek a fénye túl gyenge volt ahhoz, hogy áttörjön az ég sötétjén, ezért amikor Elena egy fényfoltot vett észre a távolban, kidörzsölte a szeméből az esőt és figyelni kezdett. Furcsa érzés volt, mintha a látása egy ponton élesebb lett volna, a kép vonalai erősebbek... mintha a szeme alkalmazkodott volna a körülményekhez. A lány megrázta magát, hogy megszabaduljon az érzéstől, és tovább figyelt. A világos folt kiterjedtebb volt annál, hogy egy tanya vagy egy kisebb falu fénye legyen, Elena azt gondolta hát, hogy egy nagyobb települést lát. Lejjebb ereszkedett, csak annyira, hogy jobban szemügyre vehesse. Először nem is igen értette, mit lát, a látvány annyira lehetetlen volt, hogy az elméje nem volt hajlandó befogadni. Maga előtt ugyanis egy csillogó, szürke kőbe vájt nagyváros kecses vonalait látta. Az egészet szivárványszín fény ragyogta be. Nem elég, hogy az épületek stílusa egyáltalán nem illett a környék, sőt az egész ország többi épületéhez, de a műholdas felvételek szerint, amiket

212 Elena nemrég letöltött, aznap reggel ez a város még nem is volt ott! Raphael! Nem kapott választ, ezért Elena már azt hitte, Caliane-nak újra sikerült megzavarnia a kettejük közötti kommunikációt, ám ekkor az arkangyal lebukott alá és szárnyait teljes szélességükben kitárta, hogy ellenálljon a süvítő szél erejének. Várj idefent, Elena! Azzal lesuhant a bámulatos, színes derengés felé. Elena tudta, hogy ez a legbiztonságosabb megoldás, de abban is biztos volt, hogy nagyon rossz ötlet lenne hagyni, hogy Raphael egyedül szálljon le abba a különös városba. Lebukott hát, és bár alig tudott úrrá lenni a zuhanásán, egy pillanat múlva odaért Raphael mellé. Éppen akkor, amikor az arkangyal áthatolt volna azon a... bármi is volt az Raphael tekintetében olyan erő lángolt, hogy Elena nem bírta sokáig, egy pillantás után el is kapta a szemét. Elena! Ez parancs volt. A lány feldühödött, de elfojtotta a reakciót és kipislogta a könnycseppeket, amelyek a pillanatnyi szemkontaktus után gyűltek a szemébe. Veled kell mennem. Bízz meg bennem! Ez nem bizalom kérdése. Nem foglak elveszíteni téged az anyám őrülete miatt. Elena egy kicsivel a férfi alatt repült, nehogy a szárnyaik összeütközzenek. Felemelte a karját és megérintette Raphaelt. Én sem akarlak elveszíteni téged. Ez csapdának tűnik, Raphael. Raphael a lány ujjai köré fonta az ujjait, hogy megtartsa a lányt. És te bele akarsz repülni a csapdába velem? A lány mentális hangja csintalan lett. Tudod, hogy képtelen vagyok kerülni a bajt. Elektromos forróság csapott fel a lány körül, amikor az arkangyal pajzsot vont maguk köré az erejéből. Elenát védte már így, amikor a legintimebb táncot járta Raphaellel, ez az erő átcsapott már rajta, amikor az arkangyal dühös volt, de ilyen tökéletesen még soha nem borította el, soha nem nyelte el őt. A vadász szeme könnybe lábadt a pajzs brutális erejétől. Becsukta a szemét és megszorította a férfi kezét. Nem látok. Nem tart sokáig. Ha az erőtér a város körül egy csapda, így lesz elég időnk kimenekülni belőle. Azzal Raphael repülni kezdett és húzta maga után Elenát. A lány azonnal megérezte, amikor nekiütköztek a pajzs hűvös erőterének. Egész testét megrázta egy lökéshullám, de a legerősebben a kezét tépte meg, amelyikkel Raphael ujjait szorította. Mintha el akarta volna szakítani őket egymástól. Elena tudta, hogy ha most elengedi az arkangyalt, akkor ő kirepül az erőtérből, Raphael pedig eltűnik a városban, ami talán csak egy délibáb, egy ősöreg arkangyal műve, akinek a korába Elena bele sem tudott gondolni. Kapaszkodj! Elena már azt sem tudta, ezt melyikük mondta. A testét tépte az egyre vadabbul záporozó eső, a csuklója majdnem eltört, Caliane olyan erővel akarta őket szétválasztani. Arról ne is álmodj, gondolta Elena és összeszorította a fogát, hogy bírja a bármelyik pillanatban elpattanó inai fájdalmát. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanattal később kibucskáztak az esőből és nagy

213 sebességgel zuhantak a furcsa város felé. Néhány héttel ezelőtt Elena tehetetlen lett volna egy ilyen eséssel szemben. De akkor még újszülött angyal volt. Most elengedte Raphael kezét, nehogy magával rántsa az arkangyalt is, és erős, gyors mozdulatokkal csapkodni kezdett a szárnyaival, hogy lassítsa a teste zuhanását. Gyorsan átlátta, hogy ez a sebesség végzetes lesz. Még négy másodperc, és teste darabokra szakad az alatta lévő épület lapos, szürke tetején. A vadász felvonta elméje pajzsait. Tartogasd az erődet! Ezután minden erejével azon igyekezett, hogy elkerülje a becsapódást, ami az ő korában halálos is lehetett volna. Ha a testének túl sok darabját elveszti, vége van. De Elena komolyan edzett és képes is volt erre. Csak az kellett, hogy Ez az! A szárnya súrolta az egyik épület durva falát, de sikerült megváltoztatni a becsapódása szögét, hogy elkerülje a háztetőt és két kecses, szürke építmény közé suhanjon be. Így elég időt nyert ahhoz, hogy úrrá legyen a röppályáján és felíveljen a levegőbe. Azt várta, hogy Raphael dühös lesz majd. amiért visszautasította a segítséget, de amikor felért mellé látta, hogy az arkangyal meredten nézi a várost. - Mi az? - kérdezte és a hajába túrt. Ekkor vette csak észre, hogy itt nem tombol a vihar. A szél és az eső szüntelen erővel verte a pajzsot, de alatta az egész város felett nyugodt, aranyszínű fény áradt, amitől az épületek kemény szélei is mintha meglágyultak volna. - Virágok kellenének még - bukott ki a lány száján akaratlanul. - Azok még hiányoznak. - Nem tudott tovább egy helyben lebegni, ezért szép lassan leereszkedett arra a háztetőre, aminek egy perce majdnem nekiütközött. Raphael sokkal kecsesebb mozdulatokkal követte őt. - Régen itt mindent azok borítottak. - Mik? -Virágok. Elena a tető pereméhez lépett, lenézett, és a szemközti falon lélegzetelállító faragásokat látott, a kőben rejtett színfoltok csillogtak, amelyek napsütésben valószínűleg az egész várost egyetlen csodaszépen metszett gyémánttá változtatták. - Mi ez a hely? - Anyám koronájának ékszere. Bár messze van onnan, ahol lennie kellene. - Tudod, a legtöbb régész egyetért abban, hogy Amanat soha nem is létezett - mondta, miközben elképzelte, mekkora erőre van szükség ahhoz, hogy egy angyal egy egész várost eltüntessen, sőt, áthelyezzen. - Hogy ez csak egy legenda. Raphael ajkán halvány mosoly jelent meg, de nem terjedt át az arcára. - Soha nem értettem azokat az ember régészeket, akik nem keresnek meg minket, akik ezekben a legendákban éltünk. - Mert ti, angyalok olyan szívesen válaszolnátok a kérdéseikre! Túl jól ismersz minket, Elena. Raphael szavai könnyedek voltak, de a tartása, a tekintete, amivel ezt a csupa sziklából és árnyékból álló különös várost nézte, végtelen éberségről tanúskodott. Elena is összpontosított és végigkémlelt a területen, Illium után kutatott. Ők egy magas tetőn álltak, de tőlük jobbra más épületek is magasodtak a hegyoldalban, mintha a sziklából vájták volna ki őket és már évszázadok óta ott álltak volna. Ami persze lehetetlen volt. Kivéve egy olyan halhatatlan számára, akinek erejétől még Lijuan is tartott. És ettől Elena hihetetlenül berezelt.

214 - Illium? - kérdezte. - Pillanatokra magához tér, majd ismét elveszti az eszméletét. De érzem a jelenlétét. - Raphael lelépett a tető széléről és olyan könnyedén, kecsesen vitorlázott le a földre, hogy Elenának eszébe jutott, vajon mivé válik az arkangyala újabb ezer év múlva. Bizonyára valami különleges lesz. Hacsak az, amit a kapcsolatuk tett vele el nem rabolta a halhatatlanságát. Nem! Elena megtagadta ezt a gondolatot, miközben ő is lerepült a földre, de közben tisztában volt vele, hogy ez olyan valóság, amit nem hagyhat figyelmen kívül. - Mit látsz, vámpírvadász? Elena egy pillanatra azt hitte, hogy Raphael valahogy kitalálta, mire gondolt, de felnézett és követte az arkangyal tekintetét. Az elveszett város falain hihetetlen, éteri, finom faragások látszottak, olyan ősiek, hogy modern megfelelőjük nem nagyon lehetett. Ez a város mély álomban volt, mint egy tökéletesen megőrzött, elegáns nő. - Az egésznek már rég szét kellett volna esnie, de... - Mintha csak éjjeli álmát aludna a város - fejezte be a gondolatot halkan Raphael. Elena bólintott. - Igen. - Majd követte a gondolatfonalat. - Raphael, mi történt az emberekkel, akik itt éltek, amikor Caliane aludni tért? További szavak helyett beléptek az első útjukba kerülő ajtón, ami elég nagy volt ahhoz, hogy az angyalszárnyakkal kényelmesen átférjenek rajta. Egy templomba értek. A terem fényárban úszott, annak ellenére, hogy egy hegyoldalba vájt csarnok volt. Elena nem tudta, mire számított, de amit odabent látott, arra biztosan nem.

215 Mind békésen pihentek. Nők kis csoportokban egymást átölelve, arcukon halvány mosollyal, mintha édes álmot látnának. - Te jó ég! - Elena földbe gyökerezett lábbal állt és nézte, ahogy Raphael végigmegy a csillogó zafírokkal és más, káprázatosan ragyogó ékkövekkel kirakott padlón, a szárnyáról víz csepeg a földre. A férfi lehajolt és ujját az egyik, arannyal átszőtt, elefántcsontszínű selyempárnán kecses pózban fekvő hajadon nyakához érintette. Hajadon: a halvány barackszínű, fátyolszerű, bő öltözékbe bújt, szalaggal átfont hajú lányra ez a szó illett a legjobban. Elena odalépett Raphael mellé. - Éppen a templom szentélye előtt állunk - jegyezte meg. A szentély padlója ugyanis csak egy méterrel volt magasabban a templom többi részénél, Elena mellkasáig ért, így a lány belátta az egész széles teret és a követ is, amelynek színe más volt, mint a többié. Rögtön tudta, hogy azon a helyen állt valaha az istennő szobra. Mert ez a templom nőies erőtől sugárzott, itt biztosan nem férfi istent imádtak.

216 - A teste meleg. - Raphael felállt a lány mellől. - Az anyám korának Tanácsa tévedett. Caliane nem a halálba vitte magával a népét, csak az álomba. Elena beletúrt a nyirkos hajába. - Raphael, ennyi erőt... - Igen. - Az arkangyal felsétált a szentély emelvényének oldalába vájt lépcsőkön, az üres helyre, ami Elenának is szemet szúrt. Megállt a négyszög alakú padlóminta felett és lenézett. - Amanat népének valaha megvoltak a saját istenei és istennői. De amikor Caliane otthonául jelölte ki a várost, annak lakói az ő népe lettek, ő pedig az ő egyedüli istennőjük. - A dalával vette rá őket, hogy neki hódoljanak? - Elena most, hogy figyelt, már hallotta az alvók nyugodt lélegzetvételét. Ettől minden szőr felállt a hátán, és biztosan úgy is marad, amíg ki nem jutnak ebből a természetellenes, múltból itt maradt városból, ahol megállt az idő. Raphael megrázta a fejét. - Amanat már régen az övé volt, amikor én megszülettem. Elena felidézte mindazt, amit Caliane-ról olvasott a történelmi szövegekben, és amit Raphael mesélt az anyjáról, és arra is emlékezett, hogy Caliane-t a szépség és a kellem arkangyalának is nevezték valaha. - A szeretet tehát mindig is viszonos volt. - Igen. - Raphael leguggolt és ujjával megérintette a szögletes követ, ami valaminek a hiányát jelölte. - Illium. Elena elindult körbe a szentély falai mellett, bejáratot keresett. Semmit sem talált, a szürke falakon egyetlen repedés sem volt. Ekkor... egy apró, kék tollat pillantott meg a lába előtt. Illium. A tollat a zsebébe dugta és minden figyelmével a falat kezdte vizsgálni azon a helyen, ahol találta. Végigsimított a tenyerével a sziklán. Semmi. Még egyszer végigtapogatta, megint semmi. Harmadjára azonban... - Raphael! Azt hiszem, itt van egy nyílás! Az arkangyal egy pillanat múlva ott állt a lány mellett. - Kisgyermekként sokat játszottam ebben a templomban. Talán még emlékszem, hogyan nyílik. - Tessék. - Elena hátralépett és őrködött, miközben Raphael végighúzta az ujját a falon. Elena nézte, ahogy az angyal a kezével megnyomta a falnak bizonyos pontjait, bár ő semmi különöset nem látott azokon a helyeken. Ahogy azonban Raphael felemelte a kezét, a fal megmozdult és nagyon idős korra utaló nyöszörgéssel megnyílt. Por szállt fel, amitől Elenának köhögnie kellett, amikor a fejét bedugta a nyíláson. Először semmit sem látott, olyan sötét volt a szentély fala mögött. Akkor azonban megérezte egy egzotikus likőr illatát. Lime, gondolta, savanyú és édes illat volt, mint a lime-é, a mélyén valami összetettebb vonással. Ekkor ébredt rá, hogy ezt az illatot az elméjében Illiumhoz kötötte. - Itt van. - Készülj! - És egy kék villanás. A hosszú fénykitörésben Elena meglátta az angyal testének összetört alakját. Illium a földön feküdt, fejét a falnak támasztotta, a szárnya a háta alá gyűrve. - Mit tett vele?! - Menj, Elena! - pattogó szavak. - Nekem itt kell maradnom, hogy az ajtó be ne záródjon.

217 Elena még pislogott a felvillanó fény hatásától, amikor belépett az üregbe. Annak talaja mélyebben volt, mint a szentélyé, és egyre mélyült, a végén már Raphael is fel tudott volna állni a járatban. Érzés után ment előre a sötétben és belebotlott Illiumba, mert elszámította magát. Kérlek, ne legyen bajod! A lány leguggolt és megérintette az angyal lábát, derekát, mellkasát, míg végül az ujjai megtalálták Illium arcát. - Gyerünk, Csipkerózsika, ébredj! Egyedül nem bírlak kivinni innen! - Az angyal teste túl nehéz, túl izmos volt ahhoz, azt pedig Elena egyáltalán nem akarta, hogy Raphael elmozduljon az ajtóból. Biztos volt benne, hogy a fal abban a pillanatban összezáródna. Illium azonban nem reagált. Elena közelebb hajolt, és engedett a kényszernek, az arcát az angyal arcára hajtotta. Megkönnyebbült, amikor megérezte a bőrének melegét. - Illium, fel kell ébredned! Meg kell védened Dmitritől! A kék angyal légzése megváltozott, a keze felemelkedett, az ujjai végigsimítottak Elena ajkán. Azután... - Hazug. Hála Istennek! Elena felállt, a kezével Illium kezét tartotta. - Felkelni! Rajta! Illium motyogott valamit, de látszott, hogy megpróbál engedelmeskedni. Harmadik próbálkozásra sikerült is lábra állnia, de azonnal a lányra rogyott. Elena elkapta, felnyögött, a mellkasával megtámasztotta a férfiét, majd sikerül átfordítania úgy, hogy át tudja karolni a derekát és az angyal izmos karját átvethette a nyakán. - Indulj! - parancsolt rá, és megszorította a férfi csuklóját. Illium szárnyai az övére nehezedtek, amikor az angyal ösztönösen kitárta őket, hogy egyensúlyozni próbáljon. Ilyen intim simítást normális körülmények között nem engedet volna meg neki, de most még szorosabban magához ölelte az angyalt és vezényszavakat vakkantott neki, mint egy katonatiszt, hogy eszméleténél tartsa, miközben kifelé cipelte a járatban. A háta és válla megfeszült az angyal súlya alatt. - Elena! Csak akkor vette észre, hogy kiért az üreg végébe, amikor meghallotta Raphael szavát. - Teljesen kába - mondta az arkangyalnak. Abban a pillanatban Illium újra elvesztette az eszméletét és teljes súlyával Elenára nehezedett. - Fogom. - Raphael benyúlt, hogy kihúzza a kék szárnyi angyalt a fényre, és ekkor Elena elkövetett egy nagy hibát. Megtámaszkodott a falban, hogy kifújja magát, éppen akkor, amikor Raphael ellépett az ajtóból, hogy Illiumot a földre fektesse a túloldalon. Az ajtó becsapódott. A tökéletes sötétség annyira meglepte, hogy a vadász nem is kiáltott, nem is sikoltott, nem csinált semmit, csak bámulta az ajtót, amiről tudta, hogy ott van, bár a saját kezét sem látta a teljes sötétben. Semmiféle fény nem volt odabent. Semmi. Raphael? Próbálkozott néhány másodperc múlva, amikor az agya újraindult. Csend. Elena nem rémült meg, biztosan tudta, hogy az arkangyal ott van a fal túloldalán és már megfeszítetten dolgozik azon, hogy kiszabadítsa. Semmi más dolga nem volt, mint várni és leküzdeni a zavart, amit a teljes ingermegvonás okozott. - Csak nyugodtan - mondta magának, óvatosan leült a fal mellé, a szárnyait a hátára zárta. A csend olyan végtelen volt, mint egy sírboltban.

218 Ekkor hallotta meg. A suttogásokat. Rengeteg suttogást maga körül, önmagában. Csepp. Csepp. Csepp. Gyere, kicsi vadász, kóstolj bele! Ess térdre és könyörögj, akkor talán visszafogadlak a családba. Menekülj! Fuss, Ellie! Nem fog elmenekülni. Látod? Tetszik neki. Ah, chérie, tudod, hogy én sohasem hagytam el ezt a szobát. Ari most lepihent egy kicsit. - Elég! - ordított Elena és befogta a fülét. De továbbra is hallotta a hangokat, a felbuzgó rémálmokat, amelyek foglyul ejtették egy börtönben, ami sokkal kínzóbb volt, mint a teljes sötétség körülötte. Kicsi vadász, kicsi vadász, merre vagy? Vagy odakötlek Bobby mellé, hogy ehessen belőled. Undorodom tőled. Meghaltak. Mind meghaltak. Miattad. A testvére hangja. Ari hangja. Szörnyeteg! Ezt Belle suttogta gonosz hangon. Te vagy szörnyeteg! - Sajnálom - zokogott Elena. - Sajnálom. Szörnyeteg. - Nem tudtam. Esküszöm, hogy nem tudtam. Jobb, ha te halsz meg ebben a sírboltban, mint hogy másokat viszel a halálba. Ari soha nem mondott volna neki ilyet. És Belle soha nem beszélt vele ilyen gonosz hangon. Az egész nem volt rendben, és ettől megtört a rémálom. Elena felvonta a mentális védőfalakat, amiken azóta dolgozott, hogy felébredt a kómából. Nekiütközött a falnak. Csak ekkor vette észre, hogy tett néhány lépést előre. - Én nem játszom tovább ezt a játékot! Amint a hátát a falnak vetette, megérezte a lábánál a hideg szelet. Rémület áradt szét a testében. Centinként egyre előrébb tolta a lábát. Már majdnem teljesen kinyújtotta, amikor megérezte a sziklaperemet. Mintha amögött nem lett volna semmi, csak egy halálos szakadék. Elena remegve visszahúzta a lábát, ugyanakkor a tenyerébe csúsztatta a két tőrét. A halántékán veríték folyt, haja kétoldalt az arcához tapadt, a levegő hűvösnek tűnt körülötte. Elena élvezte ezt az érzést, még akkor is, ha épp arra készült, hogy talán az életét is kockára tegye. Kívánj szerencsét, arkangyal! Válasz nem jött, de Elena tudta, hogy mostanra Raphael bizonyára angyaltűzzel bombázza a sziklát. Ki fogja őt innen szabadítani, neki csak életben kell maradnia addig. Mintegy válaszként erre meghallotta egy nehéz, pikkelyes hüllőtest csusszanását a köveken. Remegve lecserélte az egyik tőrét a rövid kardra, amivel Galen harcolni tanította. Már amennyire a sötétben lehetett harcolni, úgy, hogy közben el kellett kerülnie a középen tátongó lyukat. Megszólalt. - Az ilyen játékok - szólította meg a csapda mögött rejlő, idegen intelligenciát - nem méltók hozzád. A súrlódó hang nem hallgatott el, de Elena érezte, hogy valami vagy valaki figyeli őt. Ennek a lénynek a jelenléte még jobban nyomasztotta. Lassú, mély levegőket vett, megpróbálta meghatározni, hol van az a valami, ami kimászott a veremből.

219 Pézsma. Por. Moha. Az utolsó vezette nyomra. Amikor Illiumért a járatba jött, itt semmilyen életforma nem volt. A lény a bal oldali sarokban volt és egyre közeledett hozzá. Elena apránként jobbra kezdett húzódni, de mindig megtapogatta, ahová csúszott, mert nem bízott benne, hogy a verem az üreg közepén marad. - Te istennő voltál - mondta, miközben folyamatosan araszolt. - Okos és szép, az emberek pedig nem félelemből, hanem szeretetből imádtak. Én egy újszülött angyal vagyok, nem ellenfél valakinek, aki olyan erős, mint te. - Ez volt a nyers igazság. És talán ez menti meg, gondolta Elena. Hacsak Caliane nem őrült meg teljesen. - Az, hogy engem kínzol, csak téged alacsonyít le. Hirtelen hideg csapta meg, ettől a szíve is megdermedt. A mellette lévő lény dühösen felszisszent, és Elena tudta, hogy az elfogadható viselkedés határát feszegeti. De muszáj volt tovább beszélnie, muszáj volt lefoglalnia Caliane-t, hogy ne küldje rá azt a lényt. - Tudod, mit mondott nekem egyszer Raphael? kérdezte és remény töltötte el, amikor érezte, hogy a fal megremeg a háta mögött. Arkangyal! A figyelme csak egy pillanatra kalandozott el, de ez majdnem az életébe került, a kígyó, vagy mi volt az ugyanis ekkor felé köpött valamit. Elena az utolsó pillanatban érezte meg a sav illatát és levetette magát jobb oldalra, a földre. Közben valószínűleg eltörte egy bordáját, de az a fájdalom semmi sem volt a hasogató kínhoz, amit a bal szárnya hegyén érzett. Lenyelte a sikolyt, ami fel akart törni belőle, kipislogta a könnyeket. - Azt mondta - folytatta a lány a kínzó fájdalom ellenére -, hogy mennyei hangod volt, tiszta és erős, és átjárta a szeretet. És hogy ha énekeltél, az egész világ megállt és hallgatta. A hideg olyan váratlan gyorsasággal húzódott vissza hogy Elena egy pillanatra azt hitte, sikerült meglepnie Caliane-t. De már késő volt, csapdába esett. Jobb felől egy tátongó verem, hátulról és bal felől pedig sziklafal zárta el az útját, a lény pedig támadott. Elena látott valami kavargó sárga és zöld csillogást, amiről azt gondolta, a lény szeme. A surrogó hangból ítélve pedig, amit a kövön csúszva keltett, nagy volt. Így, szorult helyzetben esélye sem volt arra, hogy legyőzze azt az izét, de másra már nem maradt ideje... - A francba! Idióta! Elena már mozdult is, mielőtt végiggondolta volna a dolgot. Jobb oldalra gurult, le a verembe, a szárnyait kitárta, hogy az esést lassítsa. Volt egy olyan érzése, hogy nem akar igazából leérni a mélybe: ki a franc tudhatta, mi vár rá odalent. De legalább volt elég helye manőverezni. Abba nem akart belegondolni, hogy mi van, ha az egész verem bezárul és összepréseli: talán, csak talán Caliane eleget hallott ahhoz, hogy úgy döntsön, ad neki egy esélyt. Megfordult, arra, amerre legutoljára tudta a lényt, verni kezdett a szárnyával, felemelkedett és sújtott a karddal. Dühös ordítás és testnedvek nehéz szaga jelezte, hogy talált. Az öröme csak egy pillanatig tartott, mert ekkor a bal oldalát gyötrő kín járta át. A lény újra leköpte. Úgy érezte, mintha valaki letépné a húst a csontjairól. Könnyek patakzottak az arcán, de Elena megpróbálta elállítani őket, mert tudta, hogy nem adhatja meg magát. A bal szárnya elerőtlenedett, Elena ekkor biztos volt benne, hogy a méreg valami fontos szervét érintette. Megpróbált a levegőben maradni, de nekicsapódott a verem falának. Érezte, ahogy a szikla leszaggatja a bőrt a karjáról és az arcáról és felfedi alatta a húst. Ekkor meghallotta a sustorgó hangot. Maga alatt.

220 Te jó ég! Még vadabbul kezdett verni a jó szárnyával, de felemelkedni nem tudott, csak lassítani a csúszását. Arkangyal, ha tervezel tenni valamit, most éppen itt az ideje! Ekkor meghallotta a dübörgést odafentről, majd fény áradt szét, olyan erős, hogy Elena felkiáltott és a jó karjával eltakarta a szemét. Fentről kövek és sziklák... és nedvesebb, iszamósabb dolgok záporoztak felé. Amikor az egyik szárnya teljesen összeesett, Elena oldalra vetette magát, a durva sziklafalra és megkapaszkodott. - Raphael! Itt, lent! Egy körme letört az ujjáról, majd egy másik is, vér csorgott végig a karján. Siess! Ekkor erős kezek markolták meg a vállát és vitték ki a lyukon keresztül, ahol azelőtt az ajtó volt. Elena pislogott az erős fényben és mondani akart valamit, de összeszorított fogain keresztül egy szót sem tudott kinyögni, mert a bal oldalát kínzó fájdalom lassan átterjedt a jobbjára is. Raphael kisimította a lány arcából a haját. - Megvagy, Elena. Vigyázok rád! Az arkangyal kezéből áradó melegség lassan átszivárgott Elena bőrén és kezdte kiszorítani a fájdalmat, ami olyan volt, mintha Elena szerveit elkapta volna egy erős daráló. Elena engedett a vágynak, az arkangyal mellkasába rejtette az arcát és megmarkolta a férfi nedves ingét, miközben Raphael az erejével gyógyította. A férfi nagy volt és forró és erős, Elena pedig nem vágyott másra, mint hogy meztelenre vetkőztesse és köréje csavarodjon, amíg senki és semmi nem érhet már el hozzájuk. Felszisszent, amikor Raphael keze hozzáért a még sajgó csípőjéhez, de összeszorította a fogát és ökölbe szorította a kezét, míg az ízületei elfehéredtek. A fájdalom gyorsabban elmúlt, mint gondolta volna. - Milyen súlyos? - kérdezte ajkát az arkangyal mellkasához szorítva. - A szárnyam. Mert nem érezte őket. Lebénultak.

221 Raphael a karjába zárta a lányt. - A lény mérge nem volt olyan erős, mint Anoushkáé. - Ezzel nem nyugtattál meg, arkangyal. - A szárnyad nem sérült, csak megbénult. A savnak nem volt ideje átmarni az inakat és csontokat. Néhány perc, és újra tudsz repülni. Elena a megkönnyebbüléstől remegni kezdett. Eltolta magát Raphaeltől és felült, hogy megnézze az oldalát. A ruháját nagy foltokban átmarta a sav, alatta kilátszott a húsa. Valóban a húsa, mert a bőrét kisebb és nagyobb foltokban felemésztette a méreg. Egy részen fehéren világított a csontja. A látványtól a vadász majdnem hányni kezdett. - Ezek a szemre támadnak - hallatszott Illium hangja. Az angyal összefüggően beszélt és úgy tűnt, jól van. A tátongó lyuknál állt őrt karddal a kezében. - Még jó, hogy sötét volt odabent és a szemed nem csillogott. Különben a szemgolyóid már az arcodon folynának le. Elena rábámult. - Köszönöm, hogy megpróbálsz felvidítani. Az a rohadt, kék szárnyú idióta csak rákacsintott, lélegzetelállító szempillái lecsukódtak az egyik szemén. - Raphael, már megmentettél, most már megölhetjük? -kérdezte morogva Elena, és igyekezett nem gondolni a saját oldalán tátongó lyukakra.

222 Raphael bőre megfeszült az arccsontján, miközben talpra segítette a vadászt. - Még nem, Elena. Lehet, hogy szükségünk lesz még rá. - Ezt olyan szenvtelen és hűvös hangon mondta, hogy a lány egy pillanatig elgondolkozott, vajon az arkangyal komolyan veszi-e a dolgot. Ezután követte Raphael tekintetét az üreg sötét gyomrába, ahol fogoly volt. - Ne! - megszorította a hitvestársa karját. - Nem mehetsz be oda! Raphael olyan arrogáns pillantást vetett rá, amitől a legtöbb lény, halhatatlan és halandó egyaránt térdre esett volna előtte. - Hagyj engem, vámpírvadász! Illium majd felvisz a tetőre, ahol biztonságban leszel. - De uram... - szólalt meg a kék angyal. Mosolynak már nyoma sem volt az arcán. - Illium. Ez parancs. Illium úgy nézett ki, mint aki vitába akar szállni Raphaellel, de végül meghajtotta a fejét. Elena azonban nem volt a Hetek tagja, neki nem kellett parancsoknak engedelmeskednie. Megkerülte Raphaelt és karba font kézzel megállt előtte. - Ha az anyád annyira erős és hatalmas, biztosan tud velünk a tetőn is találkozni, nem csak abban a veremben. - Caliane nem szokott senkihez sem menni. Elena felvonta a szemöldökét és nagyon remélte, hogy nem öli meg mindannyiukat azzal, amit mondani készül. - Vagy lehet, hogy csak akkor erős, ha az áldozata egyedül van és csapdába esett. Neked soha nem okozott gondot, hogy világos nappal, szemtől szemben állj ki az ellenfeleiddel. A templom megremegett a lába alatt, olyan erősen, hogy a lány majdnem nekitántorodott Raphaelnek. Elena egy pillanatra megijedt, hogy az egész épület rájuk omlik, de akkor eszébe jutott, hogy Caliane istennő volt itt, Amanatban és a hívei ott aludtak, a sérülékeny sziklamennyezet alatt. Amikor a rengés lecsillapodott, minden olyan volt, mint azelőtt. Kivéve, hogy Raphael és Illium a szentély közepe felé fordították a tekintetüket. Afelé, ami a sziklapadlón megjelent. * * * Raphael odasietett a tárgyhoz, egy oltárhoz. Tudta, hogy Elena és Illium ott áll mögötte, kivont karddal, de figyelmét teljesen a sziklatömbre irányította. Két méter hosszú, egy méter széles és talán ugyanolyan mélységű, dísztelen, fakószürke szikla volt, és ahogy korábban az ajtón, ezen sem látszott semmilyen nyílás. De az ajtóval ellentétben ennek a rejtvénynek a megoldását Raphael nem ismerte. Raphael! Az arkangyal a tenyerét a kőre fektette. Az oltárnak hűvösnek kellett volna lennie, de melegség áradt belőle. Raphael kissé leeresztette a pajzsait. Anyám. Választ nem kapott, de tudta. - Felébredt. - Már túl késő volt ahhoz, hogy megölje, amíg Caliane gyenge és védtelen volt. Képes lettél volna ilyesmire? Caliane hangja, az az igéző, gyönyörű hang Raphael minden csontját átjárta,

223 meztelenre vetkőztette őt. Arkangyal vagyok. Igen. Ennyi büszkeség egyetlen szóban! Te két arkangyal fia vagy. Raphael széttárta az ujjait a kövön. Épelméjű vagy, anyám? Nevetés csendült az elméjében, fájdalmasan ismerős nevetés. Van halhatatlan, aki teljesen épelméjű? A templom újra megrázkódott, de ezúttal másképpen. Kövek és por hullottak a plafonról. Raphael egy pillanattal azelőtt érezte meg a halál suttogását, mielőtt a másik arkangyal erejét felismerte. - Lijuan itt van. Várj! Elena elkapta a férfi karját, mielőtt az megfordulhatott volna, hogy kisiessen. - Érzem anyád illatát a levegőben. Egzotikus, érzéki és gazdag. Fekete orchidea. - Mennem kell, Elena. - De egy furcsa, váratlan vonás is érlelődik benne. Napraforgó. - A lány ujjai megszorították Raphael karját. - A megkínzott lányon, a hídról lógó testeken és az őrült vámpírokon Bostonban nem volt napraforgóillat. Az túl tiszta volt, csak az esszencia. Érted már? Köszönöm, vámpírvadász. És már rohant is, Elena és Illium utána a templomon keresztül. Amikor kiértek Amanat utcáira, Lijuant látták a levegőben, testi formájában. Kína arkangyala nyilakat szórt a templomra. Minden egyes nyíl fekete volt. Alapvetően nincsen semmi gonosz a fekete színben, Jason minden képessége ebben az éjféli árnyalatban testesül meg, de Lijuan erejét átjárta valami rothadás, amitől Raphael visszahőkölt. Felrepült Lijuan elé, a templom fölé és a nő egyik nyilát blokkolta az élénkkék kisüléssel, ami az ő erejének megtestesülése volt. - Nem kértem a segítségedet. A szél kifújta Lijuan arcából a haját. - Caliane nem ébredhet fel, Raphael! Nem engedheted, hogy az érzelmeid elvakítsanak, hogy ne vedd észre az igazságot az anyád őrületéről! Raphael tudta, hogy Lijuan igazat beszél... egy bizonyos pontig. Újra hárította a nő egy fekete nyilát, de ez több méterrel hátrébb lökte őt a levegőben. Raphael angyaltüzet kezdett gyűjteni a tenyerében. Ez Lijuant ugyan már nem ölhette meg, de fizikai formájában elég súlyos sérülést okozhatott neki, ha eltalálja. - Az őrültségének kérdése még nyitva áll. - Elrabolta a fiatalt - válaszolt Lijuan. A haja felborzolódott, fekete csíkok jelentek meg benne. Raphael felismerte, hogy ezek tiszta, fekete energianyalábok. - A hitvesed is megsérült. Ezek nem egy épelméjű angyal tettei. Lehet, de a legtöbb arkangyal folyton az őrület és az épelméjűség között egyensúlyozott. - Ilyet bármelyikünk tehetett volna. - Raphael nem az anyját védte, hanem Lijuannal ellenkezett. És mert az anyja, bár hatalomittasan és gőgösen viselkedett, még semmi olyat nem tett, ami arra vallott volna, hogy őrült. Ezzel ellentétben Lijuan... - És a rengeteg ember, akit meggyilkolt? A városod hídjáról lógó áldozatai? - Fekete jégesőt zúdított Raphaelre, ami megtévesztő, de gyilkos fegyver volt. Raphael elsiklott az útjából és angyaltüzet zúdított Lijuanra, a nő azonban feketébe

224 fojtotta azt. - Azok nem az ő keze nyomát viselik magukon, Lijuan, hanem a tiédet. - Ez csak találgatás volt, Neha is megrendezhette volna a gyilkosságokat, de Lijuan volt az, aki a legtöbbet vesztette volna, ha Caliane felébred. A fekete tűzeső egy pillanatra elült. Azután nevetés csendült. - Mindig is okos voltál, Raphael. Raphael angyaltűzzel támadt rá, amíg Lijuan nem figyelt, de a nő fekete tűzből vont falat maga elé és kivédte a támadást. Az ereje felfoghatatlanul nagy volt. A hangja pedig, amikor megszólalt, egyáltalán nem emberi. - Viszlát, Raphael. Képtelenség volt védekezni. A nyilak mindenfelől zuhogtak rá. Raphael meghallotta Elena sikolyát, amikor egy fekete nyíl egyenesen a mellkasába fúródott. Ez nem angyaltűz volt, Lijuan nem rendelkezett ilyen képességgel, de az ő mérgező erejével átitatott lövedéke így is halálos lehetett, még egy arkangyal számára is. A feketeség elterjedt a vérében, átjárta minden sejtjét. Raphael látta, ahogy az erei feketévé válnak a bőre alatt, érezte a szemébe kúszó sötétséget, - Sajnálom, Raphael - hallotta Lijuan hangját. - Mindig is kedveltelek. De te védelmeznéd őt. Raphael megpróbált Elenához szólni, el akarta neki mondani, hogy biztonságban lesz, hogy a Hetek tagjai az ő halála után sem fogják megszegni a neki adott esküjüket és megvédik. De Lijuan mérge egyre csak terjedt a testében és Raphael minden küzdelme hiábavalónak bizonyult, nem tudott áthatolni a feketeségen a saját élénkkék erejével. Pedig küzdött. Küzdött halhatatlan szívének minden akaratával és küzdött azzal a megnevezhetetlen, végtelen érzelemmel, amit Elena iránt érzett. Még halálában is angyaltüzet ontott Lijuanra, bár a látása már homályosult. Lijuan felsikoltott. Ez a magas hang csengett Raphael fülében, amikor a földre zuhant. Keményen csapódott a templom tetejének, a szárnyát összezúzta, de nem törte el, mert az esését csillapította egy ismerős erő. Hasonló volt ahhoz, amihez Raphael régen mérte a saját erejét. A fiam! Az én Raphaelem! Túl késő, gondolta Raphael. Már túl késő. Caliane soha nem volt gyógyító, és az ő testét már teljesen átjárta Lijuan mérge. Kiterjesztette a saját, új képességét és megpróbálta vele meggyógyítani magát, de az ereje még új keletű volt. Esélye sem lehetett Lijuan gonosz mérge ellen. - Raphael! - A vadásza kezét érezte az arcán, vad eltökéltséget halott a lány hangjában. El akarta küldeni Elenát, figyelmeztetni akarta, hogy Lijuan sötét erejének mérge terjedni is tud, ahogy az élőhalottak terjesztik, de tudta, hogy a lány soha nem hagyná ott. Az ő halandó szívű hitvese. Elenám. A lány lenyelte a könnyeit és elfojtotta a rettegést, ami majdnem úrrá lett rajta, amikor meglátta, hogy Raphael gyönyörű szemeit elöntötték Lijuan gonoszságának fekete erei, elhomályosították azt a megkapó és tökéletes kék színt, amit csak az óceán legmélyén látni. - Ne! - kiáltott. - Ne! A feje felett a levegőt fényözön hasította szét, és amikor Elena felnézett, látta, hogy Lijuan már nincs egyedül. Vele szemben egy lezúduló, hollófekete hajú, legtisztább fehér szárnyú arkangyal lebegett, a kezét kék lángok nyaldosták.

225 A minta, amely alapján engem formáltak. Elena visszafordult Raphael felé, megszorította a kezét. A férfi aranyló bőre most fakó volt, a fekete és kemény erek felett. Arkangyal, hallasz engem? Ezeket a szavakat erőm utolsó cseppjeivel formálom. A lány ebből csak azt hallotta meg, hogy a hitvestársa még életben van és mást nem volt hajlandó tudomásul venni. Lebukott, amikor egy szikladarab suhant el a feje mellett, ráfeküdt Raphael testére és kitárta a szárnyát. Menj, Elena! Ők most halálos párbajt vívnak. Még most is parancsolgatsz nekem, arkangyal? Nem fogja itt hagyni. Soha nem fogja őt itt hagyni. Elena felnézett és látta, hogy Illium még mindig őrt áll felettük, gyötrődéstől és dühtől lángoló arccal. Illium majd szól, mikor kell lebuknunk. Egy pillanatnyi csend. Elena szíve majdnem megállt. Már halottnak kellene lennem. Elena remegve a férfi homlokára szorította a homlokát. Ne mondd ezt! Egyszer már túlélted Lijuant. Most is túl fogod élni! Csakhogy most Raphael aranyló bőre már sápadt és hideg volt, a szemei félelmetes, fekete kövek, a szárnyai pedig... Elena a szájához kapta az öklét és ráharapott az ujjízületeire. A gonoszság lassan Raphael szárnyán is terjedt, a csodálatos fehér és arany tollakat olyan olajos sötétre festette, ami Elenából a legerőszakosabb ösztöneit hozta a felszínre. A lány küzdeni akart a sötétség ellen, bele akart vágni, de itt a tőr már nem segített. Mert a vászon Raphael teste volt. - Elena, fedezékbe! A lány Illium első hangjára már ugrott, kitárta a szárnyát Raphael törékeny teste felett. Valami a vállának csapódott, összezúzta, de Elena nem mozdult, amíg Illium jelt nem adott. - Mi a franc folyik odafent?! Erre a kérdésre én is szeretném tudni a választ. Elenának eszébe jutott, hogy az arkangyala nem lát, gyönyörű szemeit megvakította a feketeség. Felnézett, és amit látott, attól elállt a lélegzete. -Te jó ég, Raphael! Ezek... - Nyelt egyet, hogy megnedvesítse a torkát, és a két halhatatlanra összpontosított. - Anyádnak sikerült kárt tenni Lijuan szárnyában, és úgy tűnik, Lijuan ki-be ugrál a fizikai formájából. Eszerint erőt kell kifejtenie, hogy fenntartsa a másik formáját. Ezt eddig nem tudtuk. - Anyád, úgy tűnik, nem sérült meg, de nem hárítja Lijuan nyilait elég gyorsan. - Caliane lélegzetelállító sebességgel mozgott, de...- Lijuan mellett lomhának tűnik. Tévedtem. Még nem állt készen arra, hogy felébredjen. Ekkor Elena megértette, és a szíve is belesajdult: Caliane a fia miatt kelt fel. - Tartja magát. Csakhogy most, hogy Elena figyelte, meglátta Caliane gyenge pontját. És egyértelmű volt, hogy Lijuan is. Elena lenézett Raphael arcára, és hazudni akart neki, meg akarta nyugtatni, de az nem rájuk vallott volna. - Azt hiszem, anyád veszíteni fog, Raphael. Az arkangyal teste megrándult. A szárnyai már teljesen feketék voltak. A bőre élettelen. Arkangyal!

226 Raphael hallotta Elenát, de nem tudott válaszolni neki. Elméjét elöntötte egy perzselő, forró láng, olyan forró, hogy fehéren izzott a szeme előtt, hideg, fekete világát vakító tűzvésszé változtatta. Ezer év túlélési ösztöne azt súgta neki, hogy fojtsa el ezt a lángot... de ekkor meglátta, hogy az mit csinál. Felemésztette a feketeséget, olyan vad dühvel törölte el, akár az angyaltűz. Eközben pedig furcsa nyomot hagyott az érzékein, amit Raphael nem tudott ugyan meghatározni, mégis a lelke legmélyén is ismerte. Raphael, ne merészelj itt hagyni! Együtt! Megígérted, hogy ha lezuhanunk, együtt zuhanunk! És Raphael még aközben is, hogy a bensőjében dúlt a brutális harc, arra vágyott, hogy csókba vonja hitvese ajkát, hogy végigsimítson kezével a harcos szárnyain. Egy villám nyila végigszáguldott a gerincén és elemi erővel robbant át a szárnyain, olyan forrósággal perzselt, hogy Raphael azt hitte, az egész teste elhamvad. De amikor az égés tompa, mély búgássá szelídült, és felnyitotta a szemét, Raphael meglátta Elena arcát, ahogy a lány minden arcvonásában teljes eltökéltséggel mered rá. Nem hagyom, hogy elmenj, arkangyal. Nem hagyom. Szívszaggató csend. - Nem megy nélküled, Raphael. Az arkangyal felemelte a kezét és tenyerébe vette a lány arcát. - Nem olyan könnyű engem megölni, Elena. - Kivéve, hogy most halottnak kellene lennie. Arkangyal volt, de Lijuan a létezés egy másik síkjára lépett már, az ereje felette volt minden ismert mértéknek és nem lehetett ellene harcolni. Az ő ereje maga volt a halál, halandónak és örökéletűnek egyaránt. Elena teljes teste megremegett, a homlokát Raphaelére szorította és így maradt egy hosszú másodpercig. Egyetlen, fájdalommal teli csepp hullott Raphael arcára, mielőtt a hitvese felemelte a fejét. Raphael felállt Elena mellett. Testének minden porcikája sajgott, de rosszabb állapotban is harcolt már. Az erős forróság még pusztította Lijuan erejének utolsó nyomait, de már nem volt annyira megsemmisítő, pokoli a fájdalom, mint korábban. Raphael. Fiam. Felnézett és látta, ahogy Lijuan összezúzza Caliane jobb szárnyát, amikor egy épület falához csapja. ***

227 - Menj! - szólt rá Elenára. - Anyám népe ébred. Vezesd őket biztonságos helyre! Elena nem vitázott, csak hátralépett, hogy Raphael fel tudjon szállni. Vigyázz magadra, Raphael! Te egy vadászé vagy! Ezek a szavak csengtek Raphael szívében, amikor felemelkedett és elkapta az anyja zuhanó testét. Angyaltüzet szórt Lijuanra, így védte meg magukat. Lijuannak ki kellett térni a támadás elől, megzavarodott. Raphael kihasználta az alkalmat és gyengéden egy tetőre fektette az anyját. Meg fog gyógyulni, gondolta, amikor látta a sérüléseit. Lijuan nem A szívébe talált, és úgy tűnt, a nyíl nincs is olyan hatással az anyjára, mint őrá. Persze, Caliane sokkal idősebb volt nála. Caliane szemei fájdalmas kéken villantak, miközben Raphael felszállt, hogy megküzdjön Lijuannal. Értem harcolsz.

228 Lijuan ellen harcolok. Raphael anyja talán ugyanolyan szörnyetegként viselkedik majd, ha visszanyeri a teljes erejét, mint mielőtt aludni tért, de Lijuan egészen biztosan szörnyeteg. Ha nem állítják meg, az ő halálból származó ereje az egész Földet átjárja. Talán Caliane lesz az egyetlen, ha teljesen felébred és felépül, aki sakkban tarthatja. Szóval az egyik szörnyeteget használnád arra, hogy megzabolázd a másikat? Caliane hangjában még mindig benne volt a megbabonázó varázslat. Minden arkangyal lelkében ott a sötétség veszélye. Lijuan fekete záport zúdított rá. Raphael pajzsot vont maga köré és elhárította a nyilakat, azok becsapódtak egy falba és megsemmisítettek egy épületet, ami több ezer éve állt már. A férfi a szeme sarkából mozgást látott a földön, és amikor lenézett, megpillantotta Elena jellegzetes szárnyait. A vadász egy amanatit vonszolt, vitt a város egy másik részébe. Elena, maradj láthatatlan! parancsolt rá, mert tudta, hogy Lijuan a lányra támadna, ha alkalma nyílna rá. Inkább arra figyelj, hogy a nyakadon tartsd a fejed, arkangyal! Nem én vagyok az, akire Lijuan rá van izgulva. Raphael elnevette magát a csípős válasz hallatán. Több angyaltűz golyót is kilőtt és Lijuan feje fölé került. A nő kihúzódott ugyan alóla, de védekezni kényszerült, és ezt Raphael arra használta fel, hogy kiszorítsa a város széle felé, ahol kevésbé volt valószínű, hogy halandók vannak az épületekben. Lijuan szárnya és haja is feketére színeződött a harc során, de ennél érdekesebb volt, hogy úgy tűnt, nem képes már kilépni a testi formájából. Így sérülékenyebb volt, mint Peking óta valaha, bár még korántsem számított könnyű prédának. Raphael összerándult, amikor Lijuan eltalálta a szárnyát, de most érezte, hogy újraéled benne a fehéren izzó tűz, végigáramlik az erein, hogy semlegesítse a feketeséget. Raphael elgondolkodott. Mélyen a bensőjébe nyúlt és a kezébe szelídítette a majdnem irányíthatatlan, vad perzselést, majd kiengedte, ahogyan az angyaltüzet szokta. Eddig az ereje vagy kék, vagy vakító fehér lángként öltött testet, ez azonban egy ragyogó fehérarany gömb volt, éjfélszín és hajnalpír szegéllyel... és amikor eltalálta Lijuant, az idős arkangyal vérezni kezdett. Lijuan nyilvánvalóan megdöbbent. Csak meredten nézte Raphaelt, miközben a sötétvörös folt egyre terjedt a mellkasán. A nő hitetlenkedését kihasználva Raphael újra támadott, de a benne lobogó fehér izzás már gyengülni kezdett, a második találata közel sem volt olyan erős, mint az első. Ám ez is éppen elég volt. A szárnyán találta el Lijuant, aki felüvöltött, irányt váltott és áttört Amanat védőburkán, ki az esőáztatta éjszakába. Raphael utánaeredt, az esőcseppek az arcába vágtak, mint megannyi, apró penge... de Kína arkangyala eltűnt. A férfi lebegni kezdett, az erdőt fürkészte, hátha Lijuan szárnya felmondta a szolgálatot és a nő a földre zuhant. De az erdő zavartalan volt, a viharos égbolt üres. Volt tartaléka az erejéből, értette meg Raphael. Azt használta fel és rövid időre felvette a másik formáját, így menekült meg. Lehetetlen követni a nyomát... de egyelőre legyőzte, és Lijuan legközelebb meg fogja gondolni, hogy megtámadja-e őt vagy az övéit. Most pedig... most szembe kellett néznie a másik szörnyeteggel. Azzal, aki életet adott neki. Miután Amanat utolsó lakóját is biztonságba helyezte, távol a megrongálódott épületektől, Elena felszaladt egy háztetőre és szárnyra kapott. Illium ott repült mellette. Nem tartott * * *

229 sokáig, míg megtalálta Raphael anyját egy másik, sokkal magasabb háztetőn. Caliane fehér ruháján fekete foltok látszottak, arcának egyik fele megégett, de egy arkangyal számára ezek mind jelentéktelen sérülések. Leszállt és a feketeség nyomait kereste rajta, ami Raphaelt elborította, mint egy alattomos méreg. Caliane szárnyán voltak olajos, fekete sebek, de... - Azt hiszem, el tudta fojtani - jegyezte meg Illium. - Én vagyok a legerősebb az összes arkangyal között -csendült fel egy olyan tökéletesen tiszta hang, hogy szinte fájt hallgatni. - Lijuan még gyenge. Raphael anyjának szeme éppen olyan tiszta színű volt, mint a fiáé, de volt bennük valami... valami ismeretlenül ősi, nagyon, nagyon ősi. Elena hátralépett és nézte, ahogy Caliane a sérülései és szakadt ruhája ellenére is elegánsan feláll. A fekete sebek máris kisebbnek tűntek. Az arkangyal szemei Elenára szegeződtek. - A fiam a hitvesének nevez téged. - A hitvese vagyok. - Elena nem hátrált meg. Caliane nem volt olyan félelmetes, mint Lijuan, és nem is volt olyan gonosz kisugárzása, mint Michaelának, mégis volt benne valami idegen, amit Elena még soha egyetlen arkangyalban sem érzett. Mintha Caliane olyan hosszú életet élt volna, hogy valami valóban mássá változott, annak ellenére, hogy megtartotta a testi formáját, nem úgy, mint Lijuan. Caliane felemelte a kezét, és váratlanul sárga és zöld lángok lobbantak az ujjai között. Elena hallotta, hogy Illium kirántja hüvelyéből a kardját és tudta, hogy a kék angyal elé fog lépni. - Illium, ne! Az angyal nem hallgatott rá. - Azt mondtad, hogy válasszam meg, kihez leszek hű, Elena. Én Raphaelnek tartozom hűséggel, és neki te vagy a szíve. Elena tudta, hogy soha nem győzheti meg Illiumot, ezért inkább oldalra lépett, hogy Caliane szemébe tudjon nézni. - Raphael nem akarja, hogy őrült légy. Arra számított, hogy a nő felcsattan, elvégre az arkangyalok nem szerették, ha halandók vagy újszülött angyalok ilyen hangon beszélnek velük. Caliane azonban elfordította a fejét, a haja meglibbent. - A fiam. - Leplezetlen büszkeség a hangjában. - Nadiel és az én vérem, de ő jobb, mint mi ketten együttvéve. Ekkor szállt le Raphael az anyja elé, Illium pedig félrelépett egy kicsit, hogy Elena láthassa, ahogy anya és fia szemtől szembe találkoznak, több mint ezer év után először. * * * Raphael szívét, amiről azt hitte, hogy már kővé vált, mielőtt Elenával találkozott, most átjárta a fájdalom, amikor az arkangyal meglátta a szeretetet az anyja arcán. Ettől olyan emlékek tolultak fel benne, amik általában csak az anshara, a legmélyebb gyógyító álom során törnek felszínre. Nemcsak arra emlékezett, hogy Caliane magára hagyta őt sérülten a réten, hanem arra is, ahogy Caliane ringatta, amikor kisgyermekként sírt és letörölte a könnyeit hosszú, elegáns ujjaival, mielőtt végtelenül gyengéden megcsókolta. Ezek miatt Raphael nem tehetett mást,

230 mint hogy szorosan megöleli az anyját. - Anyám - szólt emlékekkel terhes, halk, rekedt hangon. A mosoly, ami válaszként Caliane arcán megjelent, bizonytalan volt. A nő Raphael arcához emelte a kezét. Az ujjai hidegek voltak, mintha a vére még nem kezdett volna el igazán keringeni az ereiben. - Nagyon erős lettél. Ez az álom visszhangja volt, és Raphael elgondolkozott, vajon az anyja mire emlékszik ebből. - Nem engedhetlek szabadon, anyám. - Ezt ki kellett mondania, attól függetlenül, hogy a benne lakó kisfiú a csodálattól némán és ámultan támolygott, mert ilyen nagyon közel lehetett az anyjához. A nő keze lecsúszott Raphael arcáról és a vállán nyugodott. - Nem vágyom szabadságra. Még nem. Raphael megadta magát a vágynak, ami egy évezred óta megmaradt benne, a karjaiba vonta az anyját. Caliane Raphael köré fonta a karjait és a fejét a fia szívére hajtotta. Egy pillanatig nem voltak más, csak anya és fia egy hihetetlen égbolt alatt. Nem lett volna szabad túlélnem apádat, Raphael. Mi egy egész egy-egy fele voltunk. Az anyja szavaiból áradt a gyász. Raphael szorosabban megölelte. Ő nem élhetett tovább. Az anyja hosszú, hosszú pillanatokig nem szólt egy szót sem. Amikor felegyenesedett, az arca más volt, sokkal formálisabb. Tehát egy halandó a hitvesed. - Elena - szólt Raphael hangosan. Nem hagyta, hogy az anyja ne vegyen tudomást a lányról, aki miatt az örökkévalóság egy lélegzetelállító lehetőség lett a számára. Az arkangyal a kezét Elena hátára tette. - Ő már nem halandó. Caliane tekintete Raphaelről a lányra vándorolt, majd vissza. - Lehet, de ő mégsem egy arkangyalnak való hitves. Elena válaszolt, mielőtt Raphael megszólalhatott volna. - Lehet, de az enyém és nem mondok le róla. Caliane pislantott. - Nos, legalább bátor. - Behúzta a szárnyát, amit az ölelés után kitárt, visszanézett Raphaelre. - Még a véredben is ott a halandó nyoma. - Azzal megfordult és a tető szélére lépett. - Gondoskodnom kell a népemről. - Az ébredésed megváltoztatja az erőviszonyokat a Tízek Tanácsában. - Többé már nem Lijuan volt a legerősebb, és a hosszú alvás után Caliane-t senki sem ismerte. - Később. - A nő felemelte finom kezét. - Jelen pillanatban nem vágyom politikával foglalkozni. Tudasd azonban mindenkivel, hogy ez a terület mostantól az enyém. Mivel nem volt valószínű, hogy Lijuan visszatér, hogy megküzdjön Caliane-nal, Raphael tudta, hogy ezt a követelését senki sem fogja vitatni. Nem tudhatjuk, mire készül, szólt az arkangyal a hitveséhez. Most van a legjobb esélyem arra, hogy megöljem. Elena az arkangyala kezébe tette a kezét. Mostanáig semmit nem tett, amit a Tanács bármelyik másik tagja ne tenne meg bármikor. Az pedig, hogy ilyen hatással volt rád és Elijah-ra, nem tudatos cselekedet, ezért nem vonhatod felelősségre. Többször ártani próbált neked.

231 Akkor is. Még a Hetek tagjai sincsenek kibékülve velem. Nem vártam, hogy az anyád tárt karokkal fogad majd. Raphael lenézett a vadászra, a szemében világító ezüstös gyűrűre, és tudta, hogy Elena bármit megadna, hogy még egy kis időt eltölthessen az anyjával. Ez a fájdalma és vágya pedig elvakíthatja őt, hogy ne vegye észre a kegyetlen valóságot. Ha rosszul döntünk, ezrek halnak meg. Ezt nem hagyjuk. A lány hangja határozott volt. Még beszélt, amikor ezüst és kék villanást pillantott meg a másik oldalán. Illium szállt le mellé, a szárnyával végigsimított Elena szárnyain. A gyengédség láttán Raphael felvonta a szemöldökét. Illium szája pajkos mosolyra húzódott, de pontosan látszott rajta, milyen mély érzelmek tombolnak a lelkében. - Nem szeretném még egyszer végignézni, ahogy meghalsz, uram. - Az erek kidagadtak a karján, ahogy markolta a saját csuklóját. Raphael belenézett az arany szemekbe, amik ott csillogtak mellette már évszázadok óta. - Ha meghaltam volna, abban a tudatban tettem volna, hogy vigyázni fogsz a szívemre. Illium Elenára pillantott. - Mindig. Itt maradok, anyád közelében. - Nem, Illium. - Raphael végigsimított Elena haján, miközben megrázta a fejét. - Naasirt küldöm. A kék szárnyú angyal álla megfeszült. - Naasirnak nincsenek szárnyai, hogy kövesse Caliane-t. - Erről majd Jason gondoskodik. - Újra megrázta a fejét, amikor Illium tovább akart ellenkezni, és hozzátette: - A városban van rád szükségem, amikor Aodhan megérkezik. Amikor a vadász és az angyal is kérdőn meredt rá, csak ennyit mondott: - Később. Most magára hagyjuk Caliane-t. Ebben biztosan igazat mondott: mindig is törődött a népével, és nem fog innen elmenni, amíg a várost újra fel nem virágoztatja. Utoljára végignézett Amanat elveszett és megkerült városán, majd a hitvesével a magasba emelkedett, át az erőtéren és ki az esős éjszakába. * * * Kagoshima-shiben, a prefektúra fővárosában, egy tetőtéri luxuslakás hatalmas fürdőszobájában Elena az oldalára pillantott a tükörben és megállapította, hogy már nem tátonganak lyukak a húsában. Raphael gyógyító melegséggel árasztotta el a testét, mielőtt a lány tusolni ment. Ragaszkodott ehhez, pedig Elena sokkal jobban aggódott érte, mint saját magáért. Elena ennek ellenére megkönnyebbült. Szorosan maga köré tekert egy törülközőt és kiment a hálószobába. Az ablakhoz lépett. Ebben a városban nem volt angyaltorony, de úgy tűnt, az ablakkal szemben álló, feltűnő épület volt a központ, ott rendszeresen szálltak fel és le az angyalok. Ahogy nézte a csillogó ég felé ívelő sziluettjeiket, visszagondolt a nap eseményeire. Vajon rá milyen hatással lenne, ha Marguerite egyszerre feltámadna a sírból? Fájdalom. Vágy. Bűntudat. Szeretet. Harag. Annyira tömény érzelemkeverék volt, hogy Elenának nagy levegőt kellett vennie,

232 hogy megszabaduljon tőle. És még egyet és még egyet. Mert ma ez az egész nem őróla szólt, hanem az arkangyaláról. Raphaelről. Korábban ő is letusolt gyorsan, majd elment, hogy beszéljen az angyallal, aki a várost irányította. Elena nem akarta elengedni: a rémület, ami belemart a lelkébe, amikor látta, hogy Lijuan gonoszsága hogyan terjed szét az arkangyal testében, még mindig benne volt, élő, lélegző lényként. Látlak, vámpírvadász. Elena mosolyogva az üvegre tapasztotta az ujjait és figyelni kezdte az angyalokat, akik felrepültek az ultramodern épületből, az aszimmetrikus erkélyekről, amelyek majdnem úgy nézték ki, mintha lebegnének a levegőben. Egy másodpercig sem tartott, a másodperc egy törtrészéig sem, és máris meglátta Raphaelt. Ő volt a legerősebb és legvonzóbb mind közül, lenyűgözően széles szárnyakkal. Az ő hatalmas arkangyala. A szárny mérete arányos más testmérettel is? Raphael szárnya ezüstösen csillant, amikor egy óriásplakát fénye rávetült. A japán város egy technológiai csodaország volt. És még van, aki azt mondja, hogy a nőknél nem a méret számít. Elena elnevette magát, és ez váratlan ajándék volt a számára. Na, gyere, ne csak beszéljünk! Raphael azonban, ahelyett, hogy leszállt volna, lebukott és elég messzire szállt ahhoz, hogy Elena jól láthassa, hogy megcsodálhassa, és csak ezután szállt le a lakosztály erkélyén. A lány kisétált elé. - Felvágós! - Mielőtt az arkangyal bármit mondhatott volna, odalépett hozzá, átkarolta és az arcát a nyakába fúrta, hogy érezze a szívverését, a testében lüktető melegséget. Az arkangyal megszorította Elena csípőjét. - Mindenkit megölnék, aki meglátott így téged. A vadász az angyal állkapcsába harapott, miközben besétáltak a lakásba. Abban a pillanatban, hogy Raphael megfordult és becsukta az ajtót, Elena felugrott és átkulcsolta lábával a férfi derekát. A törülköző lecsúszott a hátáról. - Ablakok - motyogta a bőrének szorított szájjal, miközben végigcsókolta Raphael nyakát. Az arkangyal könnyedén vitte magával a lányt. A szíve egyenletesen vert, a bőre pedig forró volt Elena ajkán. Megnyomta a kapcsolót, ami átlátszatlanná változtatta az ablakokat. Ezután a tenyerével végigsimított Elena combjának alján, a fenekén, nyersen, vadul és birtoklón. Amikor megfordult, hogy a falhoz szorítsa a lányt, Elena ösztönösen kitárta a szárnyait két oldalra és megkapaszkodott Raphael vállában. A férfi szája már a lányén volt, mielőtt Elena levegőt vehetett volna, a kezei pedig a lány meztelen mellein. Elena megpróbálta viszonozni a csókot, de a férfi annyira vad volt, hogy kénytelen volt egyszerűen megadni magát neki, a szájának, a csókjainak, a kezének, ami kettőjük közé csúszott és simogatni kezdte Elena nedves forróságát. Erős, vágyakozó mozdulatokkal, amiktől Elena teste megfeszült. Raphael túl korán húzta el a kezét, és Elena tiltakozott volna, ha az arkangyal nem vonja újabb, mély csókba az ajkait. Amikor a férfi egy pillanatra elengedte a száját, Elena levegő után kapott, és felmordult, mert Raphael ráharapott az alsó ajkára, mielőtt újra csókolni kezdte, a nyelvével a lány nyelvén simított végig. Egy pillanat múlva Elena érezte Raphael farkát a testének közepénél. Egyetlen erős lökés, és az arkangyal tövig elmerült a lányban.

233 Elena felsikoltott, a teste elívelt a faltól, körmei Raphael vállába vájtak, ahogy a gyönyör rövidre zárta a testét; belső izmai pedig újra és újra megfeszültek, majd elernyedtek. Ha Elena abban bízott, hogy marad akár egyetlen értelmes gondolata is, ez a reménye szertefoszlott, amikor az arkangyal lehajtotta a fejét és ráharapott a nyakára. Elég erősen ahhoz, hogy a lány tudja: még napokig fogja viselni a hitvestársa jelét. Azután pedig nem volt más, csak érintés és ízlelés és a bőr forrón bensőséges súrlódása a bőrön.

234 Elena kiterülve feküdt Raphaelen, egy minden bizonnyal nagyon bugyuta vigyorral az arcán. - Azta - mormolta a férfi nyakának meleg ívébe. - Ez aztán... Raphael végigsimított a lány hátán, az ujjait végighúzta Elena szárnyának érzékeny belső ívén. - Durva voltam. - Ez így van. - Elena az arkangyal nyakába fúrta az arcát és lenyalta a bőréről a sót. - Tökéletes volt. - Az, hogy Raphael megbízott benne annyira, hogy fel merte szabadítani az érzelmei egész viharát... Elena mosolya jelentőségteljesebb lett, miközben végighúzta tenyerét a férfi izmos mellkasán. - Mikor vetted le a ruhádat? -Hm? Az arkangyal hangja annyira lusta és megelégedett volt, hogy Elenából kipukkadt a nevetés. - Hé! - csapott Raphael mellkasára. - Nem alszunk el!

235 Én vagyok az arkangyal. Én adom a parancsokat. A lány nevetése meglepett vigyorrá változott. Az arkangyalának volt humora, de nem sokkal ezelőtt egy ilyen kijelentést még komolyan is gondolt volna. Elena a férfi szívére szorította a tenyerét és figyelte a szívverését, ami még nem nyugodott meg teljesen. Álmosnak kellett volna lennie, de abban a pillanatban nem vágyott másra, mint simogatni és csókolni Raphaelt, érezni, hogy él, érezni a teste melegét. - Mi történt, Raphael? Az arkangyal magyarázat nélkül is azonnal megértette a kérdést. - Halálos seb volt. Még Keir sem tudott volna megmenteni, még akkor sem, ha mellettem áll a sérülés pillanatában. A szavak hallatára a gyönyör parazsa kezdett kihűlni. - Lijuan ennyire erős? - Igen. És az ereje megváltozott, kicsavarodott az utolsó összecsapásunk óta. Most tökéletes halált hordoz, még a halhatatlanok számára is. - A szárnyadon és a válladon súrolt egy-egy találat, mielőtt a mellkas sérülést kaptad. - Azt hiszem, egy ilyen felületes sérülés megölt volna egy gyengébb, fiatalabb angyalt. - Raphael Elena tarkója köré zárta az ujjait, finoman megszorította. - Én idős és erős vagyok, engem vagy a szívemen, vagy a fejemen kell eltalálnia. - Raphael! - A gondolattól, hogy elvesztheti őt, rettegés fogta el Elenát. - Nem veszíthetlek el téged! - Ahogyan két testvérét, az anyját és lényegében az apját is. Ha még Raphaelt is elvennék tőle, azt nem élné túl. - Én élek, Elena. - Halk szavak, szoros ölelés. - Hála neked. A lány felkapta a fejét. - Micsoda? - Az anyám azt mondta, még a véremben is ott van a nyomod. - Felemelte a kezét és végigsimított Elena fülkagylóján. - Azt hittem, ez sértés volt. - Nem. - Raphael felidézte azt, amikor először találkozott Elenával, amikor először megérezte a kettejük között alakuló köteléket. - Lijuan azt mondta, te halandóvá teszel engem és ezzel meg is ölsz. Elenában feltámadt a bűntudat. -Valóban legyengítettelek, Raphael. Lassabban gyógyulsz A férfi a lány szájára tette az ujját. - Figyelembe kellett volna vennem a forrást. Minden Lijuantól származik. - Nem értem. - Elena homloka ráncokba szaladt. - Azt mondod, Lijuan valahogy kicsavarta az igazságot? Hogy kezdettől fogva szabotálni akart téged? - Nem hiszem, hogy ő ezt így fogja fel. - Lecsúsztatta a kezét és átfogta a lány nyakát. A hüvelykujjával dörzsölni kezdte Elena ütőerét, ahol most jelölte meg. Elena belehajolt a simogatásba. - Pedig úgy tűnik, kedvel téged a maga rémisztő módján. - Vigyázz, mert az ilyen hízelgés gyorsan a fejembe száll, vámpírvadász! - Kell, hogy valaki visszarántson a földre néha. - Lijuan eszköze a halál - mondta, miközben a lány nevetése beivódott a bőrébe. Ez is egyfajta megjelölés volt, még ha láthatatlan is. - A halandók pedig nagyon is élnek, a pillanatnak élnek. - Az embereknek nem adatott meg a luxus, hogy éveket vagy évtizedeket elvesztegessenek. Az életük egy szentjánosbogár fényének villanása csak, elkezdődik és már

236 véget is ér. Elena szeme tágra nyílt. Ebben a fényben nem látszott benne az ezüst gyűrű, de Raphael tudta, hogy ott van. Mutatója annak, mennyire uralkodott el testén a halhatatlanság. - Ez a változás benned... - szólt a lány -, akármi is legyen, azt jelenti, hogy ellen tudsz állni az erejének? - Nem, de semlegesíteni tudom. - Ezzel pedig hihetetlen előnyt szerzett a Tanács legidősebb tagjával szemben, és el tudta zárni az anyját. Amíg sikerül elég hosszú időre biztonságos helyre jutnia ahhoz, hogy felépüljön, Lijuan nem tudja megölni. Elena füttyentett egyet. - És ő tudta. Tudta, hogy ez fog történni. Raphael ebben nem volt ilyen biztos. - Azt hiszem, sejtette, de azt is elhiszem, hogy a történetnek, amit nekem mesélt, egy része igaz. Valóban volt egy halandó szeretője, aki majdnem halandóvá változtatta. - És ő úgy döntött - folytatta Elena -, hogy megöli, mert ez veszélyeztette volna a hatalmát. Ettől pedig megijedt. - Igen. - Raphael figyelte, ahogy a lány arcán egymást kergették az érzések. Mennyi szenvedély, mennyi élni akarás volt a halandó szívében! - Gyere ide, Elena! A lány ráhajolt a férfira, a haja meghitt sátrat vont az arcuk köré. - Attól félsz, hogy benned is megvan az őrület magja - suttogta Elena halkan és szenvedélyesen -, de te soha nem leszel olyan, mint ő. Soha. - Mert Raphael a szerelmet választotta, még akkor is, amikor az tűnt a legrosszabb lehetőségnek. Az arkangyal tekintete hideg hegyi tó volt, egy ékkő rideg szíve. - Lehet, hogy szabadon engedtünk egy szörnyeteget. Elena tudta, hogy már nem Lijuanról van szó. - Ha megöltük volna, amíg védtelenül aludt, vagy amikor ott állt előttünk gyengén, mi sem lettünk volna jobbak a szörnyetegeknél. - Így hát várunk.

237 Három nappal később Raphael végignézett a Tízek Tanácsának tagjain és tekintete megállapodott a sugárzó Michaelán. Bármilyen is volt az arkangyalnő kapcsolata Astaad első emberével, úgy tűnt, őt boldoggá teszi. Most pedig Charisemnon és maga Astaad is hódolt érzéki szépségének. A félkörben Elijah ült Raphael balján, a dél-amerikai arkangyal mellett pedig Favashi. Mellette uralkodói tartással Neha trónolt, Titus pedig az ő másik oldalán. És ott volt még Lijuan... Raphael jobbján. Több mint egy éve ez volt a Tanács első hivatalos gyűlése, amelyen Kína arkangyala is részt vett. Elena korábban megkérdezte Raphaelt, hogy Lijuant felelősségre vonják-e a Caliane ellen elkövetett gyilkossági kísérletért, és az arkangyal elmagyarázta neki, hogy mivel az alvó életben volt, bűn sem történt. Ilyen a leghatalmasabb halhatatlanok kegyetlen világa. Favashi szólalt meg komoly hangon. - Eltolódtak az erőviszonyok a világban. Michaela, aki elmúlt időket idéző fűzőben, testhezálló nadrágban és a combjáig érő csizmában ült ott, keresztbe vetette a lábát. -A szépítés királynője megszólalt, mint mindig, igaz, Favi? - De szokásától eltérően a hangjában most nem volt gonoszság, amikor a másik arkangyalnőhöz szólt. Favashi ajka mosolyra húzódott. Ő bokáig érő, halványzöld, ujjatlan ruhát viselt, ami Raphaelt az amanati szolgálókra emlékeztette.