Carlo Collodi. Pinokkió kalandjai. Roland

Átírás

1 Carlo Collodi Pinokkió kalandjai Roland

2 Tartalom 1. Hogyan talált Cseresznyeorr ácsmester egy síró-nevető fadarabot Cseresznyeorr mester a fadarabot barátjának, Dzsepettónak adja, aki táncolni, vívni és bukfencezni tudó bábut farag belőle Amint hazaért, Dzsepettó kifaragta a bábut, és elnevezte Pinokkiónak. A fabábu első csínytevései Pinokkió és a Beszélő Tücsök története, amelyből kiderül, hogy a rossz gyerekek nem szeretik, ha náluk bölcsebbek kioktatják őket Pinokkió megéhezik, tojást keres, hogy rántottát készítsen magának, de legnagyobb meglepetésére a rántotta kirepül az ablakon Pinokkió parázs fölött melegíti a lábait, de közben elalszik. Másnap reggel arra ébred, hogy a lábai elszenesedtek Dzsepettó hazatér, és saját reggelijét a fabábunak adja Dzsepettó új lábakat farag Pinokkiónak, és eladja a kabátját, hogy ábécéskönyvet vegyen neki Pinokkió eladja az ábécéskönyvét, hogy bábszínházba mehessen A bábok testvérükre ismernek Pinokkióban, és örömmel fogadják. Előkerül Tűznyelő igazgató, és ez majdnem Pinokkió életébe kerül Tűznyelő igazgató tüsszög és megbocsát Pinokkiónak, aki aztán megmenti a barátja, Arlekinó életét Tűznyelő igazgató öt aranyat ad Pinokkiónak, hogy vigye haza az apjának, Dzsepettónak ajándékba; csakhogy a kis fabábu találkozik egy Rókával meg egy Kandúrral, és követi őket A Vörös Rák fogadó Mivel Pinokkió nem fogadta meg a Beszélő Tücsök tanácsát, így gyilkosok mancsai közé került A rablógyilkosok tovább üldözik Pinokkiót, elfogják, és felakasztják egy hatalmas tölgyfa egyik ágára A kékhajú lány a házába viteti a fabábut, ágyba fekteti, és három orvost hív el hozzá, hogy megvizsgálják, és megállapítsák életben van-e még Pinokkió szívesen lenyeli a cukrot, az orvosságot viszont nem. Amint eljönnek érte a fekete nyulak, azonnal beveszi a gyógyszert, és jobban lesz. Később hazugságokat mond, és emiatt nagyon hosszúra nő az orra Pinokkió ismét találkozik a Rókával meg a Kandúrral, és velük megy a Csodák Mezejére Pinokkió aranypénzeit elrabolják, és négy hónapra börtönbe kerül A börtönből szabadulva Pinokkió elhatározza, hogy visszatér a Tündérhez, de útközben találkozik egy Kígyóval, később pedig csapdába esik Pinokkiót elkapja a gazda, és házőrzőnek használja Pinokkió leleplezi a tolvajokat, és hűsége jutalmául újra szabad lehet... 60

3 23. Pinokkió keservesen sír, amikor megtudja, hogy a kékhajú Tündér már nem él. Egy Galamb elviszi őt a tengerpartra, ahol vízbe ugrik, hogy segítsen Dzsepettónak Pinokkió a Szorgos Méhek szigetére kerül, és újra találkozik a Tündérrel Pinokkió megígéri a Tündérnek, hogy ezután jó lesz, és tanulni fog. Panaszkodik, hogy megunta már a fabábu létet, szeretne valódi kisfiú lenni Pinokkió a tengerpartra megy a barátaival, hogy megnézzék a félelmetes cápát Nagy csata Pinokkió és társai között. Egyikük megsebesül. Pinokkiót letartóztatják Pinokkiót halnak nézik és meg akarják sütni Pinokkió visszatér a Tündér házába, aki megígéri neki, hogy másnap igazi kisfiúvá válik. Tejeskávés lakomát terveznek, hogy megünnepeljék az eseményt Ahelyett, hogy igazi kisfiúvá változna, Pinokkió a Játékok Birodalmába szökik barátjával, Kanóccal Öt hónap önfeledt játszadozás után Pinokkiónak hatalmas meglepetésben van része Pinokkiónak szamáfüle nő, majd teljes egészében szamárrá változik Pinokkiót megvásárolja egy cirkuszigazgató, aki mutatványokra akarja tanítani. A szamár lesántul, ezért eladják egy embernek, aki a szamárbőrt a dobjára akarja húzni Pinokkiót megeszik a halak, majd újra fabábu lesz belőle és bekapja őt a félelmetes cápa Nagy találkozás a félelmetes cápa gyomrában Pinokkió végre átváltozik igazi kisfiúvá

4 1 Hogyan talált Cseresznyeorr ácsmester egy síró-nevető fadarabot Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fadarab. Nem volt ez valami drága, különös faféle, távolról sem. Egyszerű tuskó volt, vastag, kemény tűzifa, amilyet a hideg téli napokon a kályhába teszünk, hogy a szobánkat felmelegítse, kényelmessé és otthonossá varázsolja. Nem tudom pontosan, hogyan is történt, csak azt, hogy egy szép napon ez a fadarab egy öreg ácsmester műhelyében találta magát. Az ács becsületes neve Antonió mester volt, de mindenki Cseresznyeorr mesternek nevezte, mert olyan kerek, piros és fényes orra volt, akár egy érett, ropogós cseresznye. Amikor Cseresznyeorr mester megpillantotta a fadarabot, nagyon megörvendett neki. A két tenyerét boldogan összedörzsölte, és félig-meddig magában motyogta: Nahát, a legjobbkor került ide ez a tuskó! Épp szükségem van egy asztallábra. Megragadta a fejszét, hogy lehántsa a kérgét, és megfelelő alakúra faragja. Csakhogy mielőtt először rácsaphatott volna, magasra emelt karja megállt a levegőben, mert egy picike, vékony hangocskát hallott, mely könyörögve így szólt hozzá: Kérlek, légy óvatos! Ne üss rám túl erősen! Cseresznyeorr mester ezen nagyon meglepődött. Amúgy is vicces arca most még mulatságosabbá változott. Ijedten nézett körül a szobában, nem tudta, honnan jöhet a vékony kis hang, de hiába, mert senkit sem látott. Benézett a pad alá: senki! Bekukucskált a szekrénybe: senki! Beletúrt a forgácsba: senki! Ekkor kinyitotta az ajtót, kinézett az utcára, de ott sem volt senki! Ó, rájöttem! mondta nevetve, és megvakarta kicsit a parókáját. Valószínűleg csak képzelődtem, valójában semmiféle hangocska nem mondott nekem semmit. Jól van no, munkára fel! Azzal rácsapott a fadarabra. Jaj, jaj, ez fájt! kiáltotta ugyanaz a távolinak tűnő hangocska. Cseresznyeorr mester elnémult, szemei majd kiugrottak a fejéből, a száját szélesre tátotta, még a nyelve is kilógott a meglepetéstől. Amint magához tért, a félelemtől remegve, dadogva nyögte: Honnan jöhet ez a hang, ha egyszer senki nincs a közelben? Csak nem ez a fadarab sír és kiabál úgy, mint egy kisgyerek? Ezt nem hinném! Itt van egy közönséges tuskó, egyszerű, kályhába való tűzifa, éppen olyan, mint az összes többi. Valaki belebújt volna? Ha igen, az ő baja! Majd adok én neki! Mindkét kezével megragadta a tuskót, és kíméletlenül ütni-verni kezdte. Ledobta a földre, nekivágta a falnak és a mennyezeti gerendának. Közben hallgatózott, hogy nyögdécsel-e, sír-e a hangocska. Várt két percig: semmi. Öt percig: semmi. Tíz percig: semmi. Ó, hát persze! kiáltotta, és hősiesen nevetni próbált, s közben felborzolta a parókáját. Gondoltam én, hogy csak képzelődtem! Jól van, jól! Munkára fel, munkára fel! Pedig teljesen halálra volt rémülve szegény feje. Megpróbált bátorságot önteni magába, vidám kis dalba kezdett. Félretette a fejszét, és kezébe vette a gyalut, hogy simává varázsolja a tuskót. Alig fogott hozzá a gyaluláshoz, újra megszólalt a vékony kis hangocska. Ezúttal kuncogva mondta: Hagyd abba! Kérlek, hagyd abba! Csiklandozod a hasamat! Szegény Cseresznyeorr mester ezúttal úgy esett össze, mintha rálőttek volna. Amikor kinyitotta a szemét, a földön ülve találta magát. Az egész arca megváltozott. A félelemtől még az orra színe is más lett, most nem cseresznyepirosan, hanem püspöklilán virított. 5

5

6 2 Cseresznyeorr mester a fadarabot barátjának, Dzsepettónak adja, aki táncolni, vívni és bukfencezni tudó bábut farag belőle Ekkor valaki hangosan kopogtatott az ajtón. Igen, tessék! kiáltotta az ácsmester, mert nem volt ereje megmozdulni és felállni. Az ajtó kinyílt, és egy jól öltözött kis öregember lépett be rajta. Dzsepettónak hívták, de a szomszédgyerekek Puliszkának vagy Kukoricának csúfolták, mert mindig sárga parókát viselt. Dzsepettó nagyon mogorva természetű volt. Hát még, amikor Puliszkának nevezték! Olyan dühös lett, mint egy vadállat, alig lehetett lecsillapítani. Jó napot, Antonió mester! köszönt Dzsepettó. Mit keresel a padlón? Épp a hangyáknak tanítom az ábécét. Sok szerencsét kívánok hozzá! Hát téged mi szél hozott erre, Dzsepettó barátom? Nem a szél, hanem a lábaim hoztak. És kicsit hízelegni is jöttem, Antonió mester, mert valami szívességet szeretnék tőled kérni. Állok rendelkezésedre! válaszolta az ács, és feltérdelt közben. Ma reggel remek ötletem támadt. Halljuk! Arra gondoltam, hogy készítenék magamnak egy gyönyörűséges fabábut. Olyat szeretnék, amelyik táncolni tud, meg vívni és bukfencet vetni. Aztán világkörüli útra indulnék vele, és megkeresném így a napi kenyeremet és a boradagomat. Na, mit szólsz hozzá? Nagyszerű, Puliszka! kiáltotta a vékony kis hangocska, mely nem tudni, honnan jött. Amikor meghallotta a gúnynevét, Dzsepettó mester paprikavörös lett, és dühösen így szólt: Miért sértegetsz engem, Antonió mester? Ki sérteget téged? Puliszkának neveztél! Én ugyan nem! Talán azt hiszed, nem hallottam? Tudom, hogy te voltál! Nem! De igen! Nem! De igen! Egyre mérgesebbek lettek, először csak szavakkal, majd kézzel-lábbal vagdalkoztak, alaposan hajba kaptak. Mikor a csata véget ért, Antonió mesternek a kezében maradt Dzsepettó sárga parókája, aki pedig az ács göndör parókáját tartotta a szájában. Add vissza a parókámat! kiáltotta Antonió mester mogorva hangon. Te is add vissza az enyémet, és újra barátok lehetünk! A kér kis öregember parókát cserélt, mindegyikük feltette a fejére a sajátját, majd kezet fogtak egymással, és megesküdtek, hogy életük végéig jó barátok lesznek. Jól van, Dzsepettó mester mondta az ács, hogy ezáltal is megpecsételje a békekötésüket. Mit szeretnél? 7

7 Egy fadarabot szeretnék, hogy elkészíthessem a bábumat. Tudnál nekem egy megfelelő tuskót adni? Antonió mester boldogan lépett a gyalupadhoz, hogy odaadhassa a fadarabot, mely annyira ráijesztett. De még mielőtt átnyújthatta volna a barátjának, a tuskó kicsúszott a kezéből, és nekivágódott szegény Dzsepettó sovány lábszárának. Ah! Ez hát a baráti ajándékozás, Antonió mester?! Így kell átadni valamit az embernek? Majdnem megbénítottál! Esküszöm, ezúttal sem én voltam! Na persze, mert én voltam, ugye? Dehogy! Ez a tuskó a hibás! Igazad van! De azért arról se feledkezz meg, hogy te vágtad neki a lábamnak! Nem én vágtam neki! Te hazug! Dzsepettó, ne sértegess, mert akkor én is Puliszkának nevezlek! Szamár! Puliszka! Ökör! Puliszka! Ronda majom! Puliszka! Amikor Dzsepettó harmadjára is meghallotta a gúnynevét, dühében elvesztette a fejét, és újból rátámadt az ácsra. Így aztán megint összeverekedtek. A csata után Antonió mesternek két karmolással több volt az orrán, Dzsepettónak pedig két gombbal kevesebb maradt a kabátján. Mint akik jól végezték dolgukat, ismét kezet fogtak, és megesküdtek, hogy jó barátok lesznek életük végéig. Ezután Dzsepettó kezébe vette a szép kis fadarabot, megköszönte Antonió mesternek az ajándékot, és hazasántikált. 8

8 3 Amint hazaért, Dzsepettó kifaragta a bábut, és elnevezte Pinokkiónak. A fabábu első csínytevései Bár Dzsepettó lakása kicsike volt, azért takaros és kényelmes otthon. Egy kis szobája volt a földszinten, apró kis ablakkal a lépcsőház alatt. A bútorzata is a lehető legegyszerűbb volt: egy öreg szék, egy ócska, rozoga ágy meg egy sánta asztal. Az ajtóval szembeni falra egy égő fahasábokkal teli tűzhely volt festve. A tűz fölött egy nagy fazékban vidáman rotyogott valami, és a fölötte lebegő festett gőzfelhők egészen valóságosaknak tűntek. Amint hazaért, Dzsepettó vette is a szerszámait, és nekilátott a fabábu kifaragásának. Mi legyen a neve? töprengett magában. Azt hiszem, Pinokkiónak fogom hívni. Ez a név szerencsét hoz majd neki. Ugyanis ismertem egy családot, ott mindenkit Pinokkiónak hívtak: Pinokkió apa, Pinokkió anya, és Pinokkió gyerekek. Valamennyien nagyon szerencsések voltak. Közülük a leggazdagabb egész kis vagyont összekoldult néha egyetlen nap alatt. Amikor a fabábu neve már megvolt, Dzsepettó aprólékosan kifaragta a haját, a homlokát, és a szemeit is. Csak azon lepődött meg nagyon, hogy amint a szemeket kifaragta, azok nyomban megmozdultak és rászegeződtek. Dzsepettó ezt sértőnek találta, és szomorú hangon így szólt: Ejnye, ti faszemek! Mit bámultok úgy rajtam? Persze senki sem válaszolt. A szemei után kifaragta az orrát is, de amint befejezte, nőni kezdett, és csak nőtt, csak nyúlt egyre hosszabbra, mintha végtelen akarna lenni. Szegény Dzsepettó egyre csak vágta, vágta, de minél nagyobb darabot nyesett le belőle, a szemtelen orr csak annál hosszabbra nyúlt, így Dzsepettó végül kétségbeesetten abbahagyta a próbálkozást. Ezután a szája következett. Alig fejezte be, a száj vigyorogni kezdett. Hagyd abba a gúnyos vigyorgást! szólt rá Dzsepettó mérgesen, de mintha a falaknak beszélt volna. Azonnal hagyd abba a vigyorgást, azt mondtam! ordította mennydörgő hangon. Erre a száj abbahagyta a vigyorgást, helyette kinyújtotta a nyelvét. Dzsepettónak nem volt kedve veszekedni, ezért úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit, és inkább tovább dolgozott. A száj után kifaragta az állát, majd elkészítette a nyakát, a vállait, a hasát, a karjait és a kezeit is. Már az utolsó simításoknál tartott, majdnem megvolt az ujjbegyekkel is, amikor érezte, hogy valaki lehúzza a parókáját. Felpillantott, s hát mit látott?! A sárga parókája a fabábu kezében lógott. Pinokkió, add vissza a parókámat! Ahelyett, hogy visszaadta volna, Pinokkió a saját fejére helyezte a parókát, amely majd elnyelte az ő kicsi kobakját. Ettől a váratlan trükktől Dzsepettó nagyon elszomorodott, és olyan lehangolt lett, mint előtte még soha. Pinokkió, te gonosz fiú! kiáltotta. Még el sem készültél teljesen, de már szemtelenkedsz szegény öreg apáddal! Nem jól van ez így, fiam, nagyon nem jól van! Azzal letörölt egy könnycseppet az arcáról. 9

9 10