.A morális állat. Rendelkeznek-e az állatok morális tudattal és erkölcsi. Az állatok önzetlensége hosszú id n keresztül megoldhatatlannak

Átírás

1 .BERECZKEI TAMÁS..A morális állat. Rendelkeznek-e az állatok morális tudattal és erkölcsi ítél képességgel? Darwin úgy vélte, hogy igen. Egyik m vében hosszú oldalakat szentel a madarak szépérzékének, a kutyák kötelességtudatának, a majmok lelkiismeretének a taglalására. Ma az etológia sokkal szkeptikusabb az állati és az emberi viselkedés közvetlen párhuzamait illet en. Ugyanakkor éppen a darwini elmélet alapján azt hangoztatja, hogy az ember hosszú biológiai evolúción keresztül tett szert azokra a képességekre, amelyek ma is alapját képezik társas kapcsolatainak, erkölcsi viselkedését is beleértve. Ha elfogadjuk az evolúció folytonosságának tételét nem látszik más életképes lehet ség, joggal vet dik fel a kérdés, hogy az állatok el futárai-e az embernek a morális cselekedetek terén is? AZ ÖNZETLENSÉG Az állatok önzetlensége hosszú id n keresztül megoldhatatlannak látszó probléma elé állította a viselkedés kutatóit. Egyfel l vitathatatlan tények szóltak amellett, hogy az állatok képesek viszontszolgáltatás nélkül segíteni egymásnak. A vészjelzést hallató és így saját rejtekhelyét felfed énekesmadár, a csoportját a leopárddal szemben védelmez hím pávián, a mások árváit szoptató n stény elefánt, a sebesült társaikat víz fölé tartó delfinek megannyi pédái az altruizmusnak. Másfel l viszont sokáig nem volt olyan elmélet, amely magyarázatot tudott volna adni ezekre a jelenségekre. A klasszikus darwinizmus, amely sikeresen értelmezte az állati viselkedés evolúciós gyökereit és mozgatórúgóit, képtelen volt valóságh modellt alkotni az állati együttm ködés eme fajtájáról. A nehézséget az okozta, hogy Darwin a viselkedést általában az individuális rátermettség alapján értelmezte. Úgy gondolta, hogy a legkülönböz bb viselkedési változatok azért maradhattak fenn, mert lehet vé tették az él lények alkalmazkodását környezetükhöz. A madarak násztánca, a ragadozók ölési technikái vagy a denevérek ultrahangos tájékozódása ugyanazt a szerepet töltik be, mint az éles karom és a gyors láb: növelik az él lény túlélési és szaporodási esélyeit. Más szóval, a természetes szelekció azokat a viselkedésformákat részesítette el nyben, amelyek révén az állatok sikeresekké váltak a fennmaradásért és utódnemzésért folytatott küzdelemben. Az adaptív viselkedések genetikai alapjai rögzültek és relatív gyakoriságuk az egymást követ nemzedékekben növekedett. Az állati önzetlenségr l szóló megfigyelések azonban egyszer en nem illeszkedtek bele a hagyományos darwini paradigmába. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a biztos rejtekhelyr l vagy a táplálékról lemondó állat az evolúció vesztese, hiszen fennmaradási esélyei csökkennek, és kevesebb utódot hagy hátra. Hátrányba kerül önz társaival szemben, akik a rendelkezésre álló er forrásokat maximálisan kihasználják és elszaporodnak. Ilyen körülmények között az önzetlen viselkedés ki sem alakulhatott volna; az altruista él lényeknek a darwini logika törvényei szerint ki kellett volna hullaniuk a természetes szelekció rostáján. A szelekció mégis megtartotta ket, és az altruizmus elterjedt jelenség a társas állatok körében. 103

2 Bereczkei Tamás Miként lehetséges ez? A válasz Darwin nagy m ve, A fajok eredete után több mint száz évvel születik meg, jóllehet a probléma megoldásával addig is többen próbálkoztak. A William Hamilton által egzakt, matematikai formában is megfogalmazott ún. rokonszelekció elmélet valódi áttörést jelentett a viselkedéstudományokban. Azt már korábban is tudták, hogy az egyed biológiai-evolúciós értelemben vett alkalmassága vagy sikeressége az ún. individuális fitness azon múlik, hogy az adott környezetben képes-e szaporodni és fajtársaihoz képest mennyi utódot hoz létre. A kérdés tehát az, hogy az él lény mennyire képes növelni genetikai képviseletét az utódok által, azaz hogy génjei milyen arányban vannak jelen a következ nemzedék génállományában. Természetes módon mindegyik utód a szül k génjeinek százalékát viszi át a következ generációba. Négy utód esetén pl. mind az anya, mind az apa megkétszerezi génjeinek a számát. Csakhogy és ez az új felismerés egyik sarokköve a gének másolatait nem csupán az egyén közvetlen leszármazottai hordozzák, hanem egyéb rokonai is, mégpedig a rokonsági foknak megfelel arányban. A testvérek génjei 50 % valószín séggel közösek, a unokaöccs 1/4 arányban hordozza nagybátyja génjeit, az unokatestvérek között pedig 1/8 a genetikai átfedés. Azt, hogy a rokonok a leszármazás révén milyen arányban hordoznak közös géneket az ún. rokonsági együttható fejezi ki, amely 0 az idegenek között és 1 az egypetéj ikrek esetében. Minden más rokoni kategória a két érték közé esik. ROKONSZELEKCIÓ Az elefánt morális története már az antikvitásban kialakult, és valójában a középkorban élte fénykorát. Arisztotelész volt az els, aki részletesen tanulmányozhatta Nagy Sándor zsákmányolt elefántjait. Beszámolója az egyik legfontosabb és legértékesebb forrása volt nem csupán az ábrázolásoknak, hanem az allegorikus értelmezéseknek is a középkoron át az újkorig. Arisztotelész csupa pozitív tulajdonsággal ügyes, h séges, óvatos, mérsékletes, okos és segít kész ruházta fel az állatot, így ez a kedvez kép maradt meg Európában a kés bbi szerz k m veiben. Az a tétel, hogy az elefánt az utódnemzésben rendkívül szemérmes, nem a kereszténység találmánya, erre már az ókorból találhatunk példákat. Plinius is Arisztotelészt követve hangsúlyozta azt, hogy az elefánt nem csupán a leger sebb állat, aki méretben felülmúlja a többi teremtményt, hanem az emberi intelligenciához és érzésekhez legközelebb álló lényként írta le, aki szellemiekben és érzelmiekben is túltesz minden állaton. Emellett kiemelte a fajfenntartásra való szerény képességét, a szerelmeskedésének elrejtését. Arra a közkedvelt nézetre, hogy az elefánt lomha a szexben, a magyarázat egyszer. Az elefántoknak viszonylag hosszú id kell, mire elérik az ivarérett kort, mintegy nyolc-tíz év. A vemhesség 104 A másik dönt felismerés az volt, hogy a rokonoknak nyújtott támogatás evolúciós értelemben nyer stratégia. Amennyiben ugyanis a rokononnak nyújtott támogatás javítja a kedvezményezett túlélési és szaporodási esélyeit, az altruista genetikai képviselete ugyancsak növekedni fog a rokon által hordozott közös gének elterjedése következtében. A prérikutya, amikor megpillantja kotoréka közelében els számú ellenségét, a prérifarkast, füttyszer vészkiáltására a kotorék többi lakója azonnal menedéket keres, és elt nik a biztonságot nyújtó fészekben. A jelzést adó állat azonban éppen ezáltal kerül veszélybe, hiszen felhívja magára a ragadozó figyelmét. A prérikutya kolóniák többségükben rokonokból szervez dnek. Amikor tehát az rt álló állat vészkiáltást hallat, általában olyan rokonokat riaszt, akik az altruista egyed génjeinek kópiáit hordozzák természetesen a rokonsági fok függvényében. A kedvezményezett állatok átviszik az önzetlen rokon génjeinek rájuk es hányadát, s ezáltal növekszik az altruista teljes genetikai képviselete, ún. összesített rátermettsége. A természetes populációkban együtt él rokonok támogatása így olyan adaptív stratégiának bizonyul, amelyre pozitív szelekció hat. Ez az ún. rokonszelekció. Hamilton szerint az önzetlen viselkedés akkor alakul ki és marad fenn, ha a bel le fakadó genetikai nyereség felülmúlja az általa okozott veszteséget (kockázatvállalás, er forrásokról való lemondás, stb.). Az él lények nagyobb kockázatot is hajlandók vállalni közeli rokonaik érdekében, hiszen nagyszámú közös gént hordoznak. De nem csupán a rokoni együtthatók befolyásolják az áldozatvállalás mértékét. Nagyobb valószín séggel alakulnak ki a kisebb kockázattal és lemondással járó viselkedésformák pl. a tisztálkodó-ápoló viselkedés, az ún. grooming azok, amelyek nagy kockázatot, esetleg életveszélyt jelentenek. Az életkort illet en sajátos aszimmetria figyelhet meg; els sorban a fiatal egyedek az önzetlen cselekedetek haszonélvez i, hiszen az id sebb egyedekhez képest nagy a potenciális szaporodási képességük. Másszóval sok utódot képesek a jöv ben létrehozni és ezzel hatékonyan el tudják elterjeszteni az ket segít rokonok génjeit. Az sem mindegy továbbá, hogy az altruista tett

3 hány rokonra irányul, hiszen a kedvezményezett egyedekre es genetikai nyereségek összeadódnak. A fenti példában szerepl prérikutya testi épségét is kockáztathatja, ha legalább két testvére megmenekül. Még ha el is pusztul a támadás következtében (1OO %-os veszteség), a testvérei kétszer 5O %-át mentik át az altruista génjeinek. Általában azonban az állati közösségek számos közeli és távoli rokont foglalnak magukba, így a genetikai megtérülés nagyságrenddel múlhatja felül a genetikai veszteséget. Az is igaz azonban, hogy egyetlen unokatestvér megmenekülése nem éri meg az életveszély vállalását; az önzetlenség ilyenkor általában a kisebb kockázattal járó akciókra korlátozódik. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy az él lények tudatos kalkulációt végeznének cselekvésük el tt a rokonsági fok és a nyereségveszteség összefüggéseir l. Ezt a kalkulációt valójában a természetes szelekció végzi el. Olyan viselkedési mechanizmusokkal látja el az él lényeket, amelyek a különböz környezeti szituációkban is adaptív reakciókat írnak el. Ilyenek pl. az ún. rokonfelismer rendszerek, amelyek segítségével az él lények képesek megkülönböztetni rokonaikat az idegenekt l, s t a rokonság mértékét is meg tudják állapítani. Ezek a rokonfelismer folyamatok a korai tapasztalatok (bevés dések) és az agy veleszületett képességei alapján m ködnek. A rokoni önzetlenség érdekes példája az Észak- Amerikai vadpulykák dominancia-küzdelmei. A hím pulykák csapata több rokoni kötelékb l szervez d csoportot foglal magában. Legel ször a fivérek küzdenek meg egymással a státuszokért, azután az egyik testvérpár egy másik testvérpárral méri össze az erejét, végül a populáció különböz csoportjai harcolnak egymás ellen. Végeredményként a domináns csoport domináns testvérpárjának domináns hímje párosodik a n sténnyel. Az alárendelt hímek eközben támogatják sikeres bátyjukat mind a csoporton belüli versengésben, mind pedig a n stény megszerzésében. Maguk nem szaporodnak, hiszen már a legelején kiszorultak a párzásért hónapja, tehát csaknem két év alatt és a szoptatási id alatt nem párosodnak, így csaknem négy évente kerül sor újabb párzásra. Ez a biológiai tény és a szokatlan termet elegend volt ahhoz, hogy a természetleírások az elefántot olyan mesés tulajdonsággal lássák el, miszerint az szemérmes és sz zies. A Physiologus mandragóra legendája talán a legnépszer bb történet, melynek hatására az elefánt szemérmességér l szóló középkori beszámolók szinte megszámlálhatatlanok: Él a hegyekben egy állat, amelynek elefánt a neve. Ebb l hiányzik a párzás iránti vágy. Ha utódokat akar nemzeni, keletre megy, a paradicsom közelébe. Van ott egy fa, amelynek mandragóra a neve. Odamegy a n stény a hímmel. El ször a n stény eszik a fa gyümölcséb l, majd a hímnek is nyújt bel le, s addig bökdösi, amíg amaz is meg nem ízleli a gyümölcsöt. A hím, miután evett bel le, meghágja a n stényt Ádám és Éva személyére értend az elefánt és n sténye. Amíg a paradicsomi gyönyör ségben éltek, nem ismerték a testi szerelmet, fogalmuk sem volt róla. (Physiologus, Helikon, Budapest, 1986, 77. Fordította: Mohay András) 105 A morális állat folyó küzdelemb l, er sebb fivérük révén. Ezen a ponton érthet meg önzetlenségük logikája : ha már elvesztették a közvetlen utódlás lehet ségét, nagybácsik még mindig lehetnek és így legalább génjeik egy részét átmenthetik a következ generációra. Az eml söknél ugyancsak számos jelét látjuk a rokoni önzetlenségnek. A sakáloknál pl. az utódok gyakran együttmaradnak a szüleikkel egy-két évig, és segítenek a kés bbi almokban világra jöv testvéreik táplálásában és védelmezésében. A sakálok monogám párkapcsolatban élnek, és a szül k egy, legfeljebb két utódot képesek felnevelni. Ha azonban az id sebb utódok besegítenek fiatalabb testvéreik nevelésébe, akkor az utódszám akár 4-5-re is emelkedhet. A gondozást végz állatok nagy hatásfokkal javítják öccseik és húgaik túlélési esélyeit. Táplálják a kölyköket s t az anyát is, el zik a hiénákat, ha nincsenek otthon a szül k, és vadászni tanítják a kisebbeket. Mivel a sakálok szigorú monogámiában élnek, a testvérek valóban 50%-os valószín séggel hordozzák egymás génjeit. Id legesen lemondanak a saját szaporodásukról annak a genetikai nyereségnek a fejében, amelyre testvéreik gondozása révén tesznek szert. Az emberszabású f eml sök különösen szoros és komplex rokoni kapcsolatokat tartanak fenn. Amikor a fiatal csimpánz n stények elérik az ivarérett kort, rendszerint elhagyják saját csoportjukat és egy másik csoporthoz csatlakoznak, ahol párosodnak és felnevelik utódaikat. Így az eredeti csoportban maradó hímek többnyire közeli és távoli rokonai egymásnak, míg a n stények általában nem (eltekintve az anya-utód kapcsolattól). Ez a magyarázata annak, hogy az anyja halála után egyedül maradó árvát nem valamelyik n stény veszi magához, hanem rendszerint egyik fivére. A testvérek gyakran szoros koalíciókat alkotnak, amelyek lehet vé teszik a számukra, hogy sikeresen küzdjenek meg távolabbi rokonaikkal a csoporton belüli státuszokért. Jane Goodall megemlíti, hogy egy paralízisben szenved csimpánz bátyjai segítségével

4 Bereczkei Tamás még megbetegedett és használhatatlan karja ellenére is évekig képes volt meg rizni vezet szerepét. KÖLCSÖNÖS ÖNZETLENSÉG Az állatok azonban nem csupán rokonaik iránt mutatnak önzetlenséget, hanem olykor idegen fajtársaikat is segítik. Ez akkor m ködik, ha a kapott támogatást a haszonélvez egy kés bbi id pontban visszatéríti, amikor a másiknak szüksége van rá. Evolúciós értelemben érdemes önzetlennek lenni még az idegennel is, ha az együttm ködés mindkét fél számára haszonnal jár. Az önzetlenségnek ez a fajtája, az ún. reciprok altruizmus tehát akkor alakul ki, ha lehet ség van a viszonzásra. A nem rokonok csak akkor szelektálódnak a kölcsönös önzetlenség génjeire, ha biztosított az önzetlen akció megtérülése. Ennek komoly ökológiai és szociális feltételei vannak. El ször is, a kölcsönösség ott alakul ki, ahol a csoport nagysága és szervezettsége lehet séget teremt a gyakori találkozásokra és az együttm ködésre. Másodszor, ahol a vadászat és védekezés, nemkülönben a pozíciókért folytatott közdelmek szükségessé teszik a kölcsönös támogatást, miután az egyéni akciók rendszerint sikertelenek maradnak. Harmadszor és ez talán a legfontosabb azoknál a fajoknál, ahol fejlett memória és diszkriminációs készség biztosítja az önzetlen támogatások számontartását, az önzetlen társak felismerését és a csalók kiközösítését. Ezek a feltételek els sorban az eml söket, méginkább a f eml sök, kiváltképp pedig az ember esetében adottak. Az egyik vérszívó denevér faj (Desmodus rotondus) egyedei kölcsönösen táplálják egymást a kolónián belül, függetlenül attól, hogy egymás rokonai vagy sem. Az eml s állatok megközelítése és vérük szívása nagy ügyességet kíván a denevérekt l, és hosszú ideig kell gyakorolniuk a siker reményében. Megfigyelték, hogy egy kolónia mintegy harmad része f ként a fiatalok közül éhesen tér vissza Egy perzsa mese tudatlan szerepl i a sötétben tapogatózván olyan eltér ítéleteket hoztak az elefántról, amelyeket képtelenek voltak összeegyeztetni: A sötét házban volt egy elefánt. Mutogatni hozták a hinduk. Nézésére sok ember ment abba a sötét helyiségbe. Mivel hogy szemmel nem lehetett azt látni. Kézzel fogdosták, tapogatták azt a sötétben. Egyiknek az elefánt ormányához ért a keze. Olyan forma ez, mondá, mint a vízvezet cs. A fülét tapogatta meg a másik, s úgy tetszett neki, mintha olyan nagy legyez féle lett volna. A másik az elefánt lábához dörgölte tenyerét. Olyannak láttam, úgymond, az elefánt alakját, mint az oszlop. A hátára tette a kezét az elefántnak egy másik, és azt mondta, hogy olyan az, mint egy nagy trón. A melyik testrészhez ért, a szerint mondott véleményt mindegyik. Igen eltér ek lettek a nézeteik Ha gyertya lett volna a kezökben, akkor elt nt volna a véleménykülönbség. Az elefánt szimbolikája nem csupán a távoli ázsiai, afrikai országokban, hanem talán meglep módon Európában is 106 nyugvóhelyére az éjszakai vadászatból, általában azért mert nem tudták észrevétlenül becserkészni az áldozatot. Ehhez járul még az a tény, hogy a vérb l nem lehet a szervezetben hosszú id re tartalékokat képezni, amelyet azután az állatok ínséges id kben felhasználhatnak. Ezért a denevéreknél különösen kifizet d egymás táplálása. A jóllakott állatok kiöklendezik táplálékukat, amelyet az éhez k felszívnak, hogy egy másik alkalommal k legyenek a segítséget nyújtók. Enélkül a kölcsönös támogatás nélkül a kolónia el bb-utóbb kipusztulna. Egy kísérletben zöld páviánok egy viszonylag nagy csoportját vizsgálták a Gombe rezervátumban. Nem kevesebb mint 14O olyan esetet regisztráltak, amelyben az egyik hím a másik segítségét kérte egy harmadik hím ellenében olyan összecsapások során, amelyek többnyire n stények megszerzésére irányultak. Ezekb l 97 alkalommal létesült tényleges szövetség. A támogató olykor csupán szemmel tartotta és tartósan fenyegette a közös ellenfelet, a legtöbbször azonban a küzdelembe is beleavatkozott. S t néha még akkor is folytatta a harcot, amikor a segítséget kér társa eltávozott a helyszínr l a megszerzett n sténnyel együtt. A megfigyelések arra is rávilágítottak, hogy az állatok sokkal készségesebbnek mutatkoztak a segítségnyújtásban akkor, ha a haszonélvez olyan hím volt, aki fiatal kora, jó fizikai kondíciója és magas státusza miatt különösen alkalmasnak látszott a támogatás jöv beni viszonzására. Számos alkalommal megállapították bár ezek a megfigyelések komoly technikai nehézségekkel jártak, hogy a korábban kisegített pávián segít leg lép föl korábbi j tev je oldalán. Egy másik vizsgálatban a kutatók ugyancsak szabadon él majmok viselkedését vizsgálták. Feljegyezték szociális érintkezéseik f ként testápolási kapcsolataik jellegét, irányát és intenzitását. Ugyanakkor magnószalagra vették egyes állatok hívójeleit, amelyek általában a segítségkérést kisérik. A többieknek egyenként lejátszották ezeket a hangokat, és mérték azt az id tartamot, amelyet a rejtett hívó irányában történ megfigyeléssel töltöttek. (Ezt a támogatási készség közvetett mértékének tekintették).

5 Kiderült, hogy a rokonok hívójelére akkor is intenzíven reagáltak, ha azokkal nem vettek részt korábban közös interakciókban. Ezzel szemben a nem-rokonok támogatására csak akkor mutattak hajlandóságot, ha tudták róluk, hogy megel z en segítettek a testápolás kényes m veletében. BIOLÓGIAI ÉS MORÁLIS ÖNZETLENSÉG Kérdés persze, hogy az állatok körében tapasztalható önzetlenség morális lényekké avatja-e ket? Sokan kételkednek ebben. Az egyik kritikai észrevétel szerint a biológiai altruizmus indítékai valójában önz késztetések, és semmi közük a morális altruizmushoz, amely a valódi lemondásra és segíteni akarásra épül. A biológiai elméletek ugyanis az önzetlen akciót az eredménye fel l tárgyalják. Ilyen akciók akkor játszódnak le, ha hozzájárulnak bizonyos (adaptív) célok eléréséhez. A morálfilozófiában viszont az önzetlenség els sorban annak a szándékát jelenti, hogy másokkal jót tegyünk. Az önzetlenség tehát intenció, és nem egyszer en valamilyen magatartás terméke. rendkívül összetett és bonyolult volt, már az ókortól kezdve. A modern kor emberének talán sohasem az erkölcsi tisztaság, a testi szerelemt l való tartózkodás, a szelídség, a türelem, a vallásosság vagy esetleg Krisztus jut eszébe az elefántról. A mai kultúrában az er, a nagyság, egzotikum és a kedvesség szavak írják le az egykor jóval gazdagabb fogalomkörrel bíró elefánt jelentéseit. Mégis, hogyan vált az óriás az ókor óta a keresztény erkölcsöket megtestesít, legendásan erényes, sz zies szimbólummá és mi maradt nekünk mindebb l mára, a XX. század végére? Miért lett a jelen kultúrelefántja kedves, aranyos, miért éppen a gyerekek világát hódította meg? Úgy t nik, a legnagyobb szárazföldi állat óriási termete még ma is foglalkoztatja az európaiakat. Legalább ilyen fontos az európai ember számára az elefánt egzotikussága is, mely tulajdonságát, testalkatán túl, a távoli kultúrákról és világokról szóló mesék, történetek f szerepl jeként hordoz. (Mihályfi Márta: Az elefánt az európai kultúrában. Kézirat) 107 A morális állat Ebben az értelemben az állati önzetlenség nagyon is önz magatartásformának t nik, hiszen biológiai következményei tartják fenn. Az uralkodó etikai felfogás szerint az a gyakorlat, hogy én altruista leszek veled, feltéve ha te is altruista leszel velem ahogyan a kölcsönösség során történik, azt jelenti, hogy valójában egyikünk sem altruista. Ha azt mondjuk továbbá, hogy a rokonok iránti önfeláldozás csupán saját érdekeink kifejezése, akkor azt valljuk be, hogy egyáltalában nincs önfeláldozás. Ezzel szemben hangoztatják a kritikusok az ember nem csupán akkor hajlandó az önzetlenségre és a lemondásra, ha az valamilyen módon megtérül. Valódi erkölcsi cselekedetnek éppen azt tartjuk, amely az egyéni érdekek és haszon figyelembevétele nélkül, s t azokkal szemben történik. Altruizmusunk sokszor idegen emberekre, s t más fajok nélkülöz egyedeire is kiterjed. Nyilvánvaló, hogy az önfeláldozásnak azok a magasztos példái, amelyek Albert Schweitzer, Kolbe atya vagy Calcuttai Teréz nevéhez köthet k, nem találhatók meg az állatok körében. Az emberi moralitást ezek szerint egy világ választja el az állati együttm ködést l. Nem célszer azonban ilyen messzire mutató következtetéseket levonni. A különbség talán nem olyan éles, mint ahogyan a filozófusok többsége gondolja. El ször is, fogalmunk sincs arról, vajon az állatok, kiváltképp a magasabbrend állatok képesek-e olyan érzésekre mint a szeretet és az önfeláldozás. Semmit sem tudunk arról, hogy rendelkeznek-e a segíteni akarás szándékával és céljaival. Mindössze azt tudjuk, hogy az önzetlenség és lemondás bizonyos szociális és ökológiai feltételek mellett adaptív, és ez biztosította e viselkedések fennmaradását. Minden más homályban marad el ttünk. Egyetlen mér m szerrel, mégoly tartós megfigyelés során sem vagyunk képesek kimutatni az állati létezés legbels világát. Mégis, alig van olyasféle kutyatulajdonos, aki ne volna meggy z dve állati barátainak olyan képeségeir l mint a h ség, önfeláldozás, lemondás. A pozitivista tudomány legalábbis jelenleg nem alkalmas arra, hogy empirikusan bizonyítsa mindazon érzelmi és erkölcsi állapotok létezését, amelyeket az emberek tulajdonítanak négylábú társaiknak. Az állatok ebben az értelemben éppúgy rendelkeznek egy bels és megközelíthetetlen szubjektív világgal, mint mi emberek. Másodszor, pszichológiai és antropológiai vizsgálatok bizonyítják, hogy az emberek akkor képesek a legmélyebb önzetlenségre, ha közeli rokonaikról van szó. Ezenkívül leggyakrabban azokon segítünk, akiket közelr l ismerünk és akikben megbízunk a közös barátság vagy az egyazon közösséghez való tartozás okán. Ilyen esetekben azt mondhatjuk, hogy önzetlen cselekedeteink genetikai szabályozás alatt is állnak. Nem kétséges, hogy az altruista morális szándékok szerint cselekszik, de ez nem mond ellent annak, hogy magatartásainak bizonyos mélystrukturáit a rokonszelekció és a reciprocitás alakította ki a múltban. A jót cselekedni etikai választásában jelen van az evolúció racionalitása is. Emberré válásunk évmilliói alatt fajunk éppúgy a természetes

6 Bereczkei Tamás szelekció m ködésének volt alávetve, mint más állatok, és nincs okunk feltételezni, hogy az altruizmusra való képesség genetikai parancsai nálunk alapvet en másképp alakultak ki. A kérdés ezek után úgy szól, hogy milyen biológiai képességek teszik lehet vé az erkölcs kialakulását? BIOLÓGIAI FELTÉTELEK Abban mindenki egyetért, hogy az erkölcsös viselkedés nagymértékben nevelés dolga. Mindenki gyermekkorában sajátítja el, hogy mi helyes és mi helytelen, mit szabad és mit nem. Úgy t nik azonban, az ember természeténél fogva rendelkezik azzal a képességgel, hogy erkölcsi döntéseket hozzon. Gondoljunk arra, hogy a gyermeknek semmiféle er feszítésébe nem kerül, hogy elsajátítsa annak a társadalomnak érték- és normarendszerét, amelyben él. Chomskyt parafrazeálva azt mondhatnánk, hogy elég a családi környezetbe való kitettség, tehát a feln ttek körében történ nevelkedés és azok viselkedésének megfigyelése ahhoz, hogy gyermekként fogalmat alkossunk a legfontosabb emberi parancsokról. Figyelemre méltó továbbá, hogy bizonyos típusú elmebetegségben szenved ket leszámítva a Föld minden lakója képes az erkölcsi el írások elsajátítására. Valamennyi kultúrában találkozunk erkölcsi szabályrendszerekkel, amelyek egy része ráadásul ugyanazokat az értékeket és direktivákat fogalmazza meg. Végül elgondolkodtató, hogy az ember és csakis az ember képes etikai normák létrehozására, ill. azok elfogadására. Kell lennie valamilyen humán képességnek, amely e tekintetben is megkülönböztet bennünket az állatvilág többi tagjától. Az emberek biológiai természetüknél fogva erkölcsi lények mondja Francisco Ayala, a modern evolúcióelmélet nagy öregje. Az emberek jónak vagy rossznak, morálisnak vagy amorálisnak ítélik viselkedésüket, amely magasabbrend intellektuális képességek eredménye, olyanoké, mint az absztrakt gondolkodás és az öntudat. Ezek az intellektuális képességek az evolúciós folyamat termékei, egyszersmind egyedülállóan emberiek. Milyen biológiai képességekr l van szó? Minimálisan három feltétele van annak, hogy az ember etikai döntéseket tudjon hozni. El ször is az a képesség, hogy el relássuk saját tetteink következményét. Meghúzom a ravaszt, lövést adok le, amely meg fogja ölni az ellenségemet. Nem fogadom el a betegt l a hálapénzt, ezzel megfosztom magam egy jövedelemforrástól, esetleg megsértem a beteget. Másodszor, képesnek kell lennünk arra, hogy értékítéleteket fogalmazzunk meg. Ellenségem halála kívánatosabb a számomra, mint életbenmaradása; a hálapénzb l fakadó jövedelemkiegészítés fontos, és nem tudok nem akarok róla lemondani. Harmadszor, képesek vagyunk alternatívák megfogalmazására, és arra, hogy a lehet ségek között válasszunk. Megtehetem, hogy nem húzom meg a ravaszt és nem fogadom el a hálapénzt. A gyilkosság csak akkor morális tett, ha van lehet ség arra, hogy ne gyilkoljak. Az ítéletvégrehajtó vagy esetenként a katona emberölése nem min síthet erkölcsi döntésb l fakadó tettnek. Az erkölcsi viselkedés alapját képez mentális képességek az emberi agy evolúciója során alakultak ki. A bonyolult és változékony társas élettérhez való alkalmazkodásban fontos szerepet játszottak az absztrakció, el relátás, választás intellektuális képességei. Ugyanakkor ezek a képességek önmagukban valószín leg nem tették volna lehet vé a moralitás kialakulását. Szükséges, de nem elégséges feltételét alkotják csupán az emberi erkölcsnek. A magasabbrend állatokkal végzett kísérletek azt mutatják, hogy bizonyos fokig k is rendelkeznek az absztrakt gondolkodás és el relátás képességével. A kutyák képesek az emberi utasítások mint egyfajta fens bb szabályok végrehajtására. Nem ölik meg az rzésükre bízott bárányokat, noha ragadozó természetük erre hajlamosítaná ket. Képesek felmérni tettük következményeit (a várható büntetést) és korlátozni ragadozó ösztöneiket. Az emberszabású f eml sök viszonylag bonyolult logikai szabályok megtanulására és absztrakt m veletek elvégzésére is képesek. Így pl. megtalálják a táplálékot, amelynek helyét a kísérletvezet bizonyos szabályok szerint állandóan változtatja, vagy képesek kiválasztani a tárgyak bizonyos csoportjából az oda nem ill t. Megtaníthatók arra, hogy szimbólumokkal, így pl. különböz formájú és szín m anyag lapokkal vagy a süketnéma jelbeszéd gesztusaival egyszer mondatokat alkossanak stb. A LELKIISMERET Nyilvánvaló ebb l, hogy a magasabbrend állatok rendelkeznek bizonyos döntések és ítéletalkotások képességével. Mutatják mindazoknak a mentális folyamatoknak az egyszer bb formáit, amelyek az em- 108

7 A morális állat berben az erkölcsi gondolkodás szükséges alapját alkotják. Az ember esetében azonban nem csupán arról van szó, hogy benne ezek a képességek bonyolultabb formában jelennek meg. A homo sapiensszel a környezethez való alkalmazkodás és a társas viselkedés egy új eleme jelent meg: a lelkiismeret. A lényegi különbség állat és ember között ebben a tekintetben talán ott van, hogy fajunk nem csupán arra képes, hogy erkölcsi döntéseket hozzon, hanem arra is, hogy reflektáljon ezekre a döntésekre, mintegy kívülr l rákérdezzen e döntések és a következményként adódó viselkedések tartalmára. Az ember képes arra, hogy feltegye magának a kérdést: kell-e hogy ezzel vagy azzal a tettel kapcsolatban rossz érzésem vagy b ntudatom legyen? A csimpánzokat er s érzelmi kötelékek f zik csoporttársaikhoz, különösen rokonaikhoz. Mégsem találunk a körükben olyan viselkedést, amely a lelkiismeret vagy b ntudat jelenlétére enged következtetni. Jane Goodall megfigyelései azt támasztják alá, hogy valójában nem képesek megérteni mások szenvedéseit és együttérezni társaikkal. Leírja egy id sebb csimpánz esetét, aki betegség következtében mindkét lábára megbénult. A többiek félrehúzódtak t le, és magára hagyták. A beteg állat nagy er feszítéseket tett annak érdekében, hogy újra a többiek közelébe jusson és fizikai kapcsolatokat ápoljon velük. Egy ízben fáradságos munkával felmászott egy fára, ahol a többiek pihentek és kurkászták egymást. Már majdnem elérte ket, amikor azok szétrebbentek, jóval távolabb helyezkedtek el és mozdulatlan arccal bámulták béna társukat. Egy másik esetben Goodall megfigyelt két n stényt, akik id nként más n stényeket támadtak meg a csoportban, elrabolták a kölykeiket, akiket azután meg is ettek. A kannibálok ellen a csimpánz anyák megpróbáltak védekezni, de a túler miatt ez többnyire sikertelennek bizonyult. A hímek csak ritkán keltek a megtámadottak segítségére, egyébként a magára maradt anyák gyermekeikkel együtt védtelenek voltak a támadókkal szemben. A kannibalizmus odáig fajult, hogy három év alatt mindössze két kölyök maradt életben a csoportban. A csimpánzok láthatólag nem voltak képesek annak tudatosítására, hogy a két Goodall szerint elmebeteg n stény állandó és halálos veszélyt jelent a csoport számára. Nem büntették meg ket, és nem tettek kísérletet a csoportból való eltávolításukra. Úgy t nik, még a magasabbrend állatok is képtelenek a moralitás két alapvet feltételének a megvalósítására. Egyfel l a b ntudat, lelkiismeretfurdalás, rossz érzés emocionális állapotainak a létrehozására, másfel l a kollektív szabályok és csoportszint szankciók kialakítására és betartására. Csak az ember látszik képesnek arra, hogy az önmagáról alkotott képet egy másik személyre vetítse és a másikban saját korlátait is észrevegye. Mások lelkiállapotára úgy következtet, hogy a saját magán tapasztalt érzelmeket ruházza rájuk. Valószín leg egyedülálló tulajdonsága az embernek, hogy érzelmileg azonosulni tud a többiekkel. Nem mindig teszi ezt meg, de képes rá. Agyunknak az a sajátossága ad erre lehet séget, hogy el tud vonatkoztatni a jelenlegi környezet állapotától. A csimpánz ugyancsak képes arra, hogy jelenlegi cselekvésének el nyeit és hátrányait felmérve egyfajta akciótervet dolgozzon ki egy cél elérése érdekében, így pl. egy nehezen megközelíthet táplálék megszerzésére. Az ember azonban úgy függetleníti magát a mindenkori szituációtól, hogy közben teljesen új világot teremt magának. Képzeletünkkel átlépünk a jöv be, és olyan helyzeteket és körülményeket hozunk létre a tudatunkban, amelyek függetlenek, s t ellentétesek lehetnek jelenlegi viszonyainkhoz képest. A külvilág tapasztalatai alapján kiépül agyi modelljeink bonyolult m veleteket tudnak létrehozni. Képesek vagyunk a küls és bels világ jelenségeit térben és id ben áthelyezni, viszonylatokat megfordítani, új kapcsolatokat megtervezni. Teret és jöv t áthidaló képzeteink tárgya azonban nem csupán egy elképzelt szituáció lehet, hanem egy másik ember is. Saját érzéseinket és motivációinkat másokban is felleljük. S t, a saját magunkra, múltunkra, lehetséges jöv nkre vonatkozó elképzeléseink gyakran másokban jelennek meg mint egyfajta tükörben. AZ EMBER: MORÁLIS ÁLLAT Az ember nem születésénél fogva képes a morális ítéletekre. Mégis, arra vagyunk programozva, hogy gyermekkorunkban fokozatosan kialakítsuk magunkban az erkölcsi döntés emberi kapacitását. A neveléspszichológus Lawrence Kohlberg szerint minden egészséges és normális körülmények között felnöv gyerek átmegy a morális érés folyamatán, amely hat stádiumból áll. Ezek az állomások id ben egymás után következnek, egymásra épülnek és egyik fokozat sem ugorható át. Az egyes állomások a követke- 109

8 Bereczkei Tamás z k: 1.: A tekintélynek való engedelmesség, hogy elkerüljük a büntetést; 2.: A csoporthoz való alkalmazkodás, hogy jutalomban részesüljünk; 3.: Komformitás abból a célból, hogy elkerüljük mások ellenszenvét és visszautasítását; 4.: Kötelességteljesítés, hogy mentesüljünk a vezet k bírálatától és a rendbontást követ büntetést l; 5.: Az együttm ködés normáinak felismerése, szabálykövetés a közjó fenntartása érdekében; 6.: Lelkiismereti parancsok, a választás szabadsága olyan esetekben, amikor a korábbi szabály több kárt okozna mint hasznot. Ezeknek a stádiumoknak az id beni kibomlása azt mutatja, hogy a fejl d egyén fokozatosan tesz szert a fajára jellemz morális viselkedésre. Az els három fázis a páviánokra is jellemz, a negyediket csak a csimpánzok képesek elérni. Az ötödik és hatodik fázis azonban már egyedülállóan emberi teljesítmény. Kialakulása valószínüleg a pleisztocénre tehet, amikor az emberré váló f eml s új életteret kezdett meghódítani: a morális döntések és ítéletek világát. A homo sapiens eddigi történelmének túlnyomó részében szoros csoportkötelékekben élt, amelyek kooperatív egységekként vettek részt a vadászatban, a harcokban és valamennyi más társas jelleg tevékenységben. Amilyen mértékben bonyolultabbá és szerteágazóbbá váltak a személyközi kapcsolatok, úgy vált egyre szükségesebbé a csoportszint szabályozás. Mindenkinek el kellett sajátítania azokat a cselekvési szabályokat, gondolkodási sémákat és orientációkat, amelyet a csoport az élettér követelményeihez való alkalmazkodásként alakított ki. A csoportszint szankciók kialakulásával egyid ben pozitív szelekció hatott mindazokra az individuális képességekre, amelyek fontosak voltak az együttm ködés szempontjából. Az erkölcsi magatartás érzelmi és kognitív alapjai váltak a bonyolult társas viszonyokhoz való alkalmazkodás egyik legkifinomultabb és leghatékonyabb eszközévé. Úgy t nik az ember az egyetlen etikus lény a földön, ám erre biológiai természete ad lehet séget. Irodalom Alexander, R.: The Biology of Moral Systems. New York: Aldine de Gruyter, Ayala, F.: The biological roots of morality. Biology and Phylosophy, : Byrne, R. and Whiten, A. (Eds.): Machiavellian Intelligence. Social Expertise and the Evolution of Intellect in Monkeys, Apes, and Humans. Clarendon Press, Oxford, Csányi V.: Evolúciós rendszerek. Az evolúció általános elmélete. Gondolat Bp Goodall, J.: The Chimpanzees of Gombe. Patterns of Behavior. Cambridge: Belknap Press of Harvard University Press, Hamilton, W.D.: The genetical theory of social behavior. Journal of Theoretical Biology, 1964, 7: Irons, I: How did morality evolve? Zygon, : Kohlberg, L.: The Psychology of Moral Development. New York: Harper and Row, Krebs, D.: The challenge of altruism in biology and psychology. In: Sociobiology and Psychology: Ideas, Issues and Applications, 1987, Lawick-Goodall, J.: In the Shadow of Man. Boston, London: William Collins, Ristau, C. (ed.): Cognitive Ethology: The Minds of Other Animals. Ed. C. Ristau. Lawrence Erlbaum Associates, Hilsdale, Ruse, M.: Evolutionary ethics: A phoenix arisen. Zygon, : Trivers, R. Social Evolution, The Benjamin Cumming Publ. Co., 1985 Wilson, E.: Sociobiology: The New Synthesis. Cambridge, The Belknap Press of Harvard University, Gustav Courbet: zek,