F. S. Fitzgerald A NAGY GATSBY

Átírás

1

2 F. S. Fitzgerald A NAGY GATSBY VeloPress-P Kiadó

3 Kiadja a VeloPress-P Kiadó Felelős kiadó: dr. Balogh József Felelős szerkesztő: dr. Végh Oszkár Sorozatszerkesztő: Végh Júlia Készítette a Kaposvári Nyomda Kft Felelős vezető: Mike Ferenc ISSN ISBN A fordítás F. Scott Fitzgerald: The Great Gatsby, Penguin Books, évi kiadás alapján készült Copyright: F. S. Fitzgerald, 1950 Translation: Máthé Elek, 1968,1994 jogutódja, Horváth Istvánná Szerb Judit

4 Tartalom ELSŐ FEJEZET MÁSODIK FEJEZET HARMADIK FEJEZET NEGYEDIK FEJEZET ÖTÖDIK FEJEZET HATODIK FEJEZET HETEDIK FEJEZET NYOLCADIK FEJEZET KILENCEDIK FEJEZET

5 ELSŐ FEJEZET Amikor még fiatalabb és sebezhetőbb voltam, apám néhány tanáccsal látott el. Azóta is sokszor elgondolkoztam rajtuk. Ha netán megítélnél valakit így szólt hozzám, jusson eszedbe, hogy ezen a világon nincs mindenki olyan előnyös helyzetben, mint te. Nem mondott többet, de sok szó köztünk soha nem esett, s tudtam, hogy ennél jóval többre gondol. Ezért lehetőleg nem is mondok véleményt senkiről. Viszont ennek köszönhetem, hogy sok furcsa lénnyel ismerkedtem már meg, bár sajnos néha unalmas fráterek áldozata lettem. Az átlagtól elütő ember könnyen bonyolódik ilyen ismeretségekbe, szinte vonzzák az ilyenek, különösen, ha normális személynek álcázva bukkannak fel. Ez volt az oka, hogy az egyetemen, bár alaptalanul, politikus alkatnak tartottak, mert szertelen és zárkózott diáktársaim egyaránt előszeretettel avattak be titkos bánatukba. Pedig ha azt éreztem, hogy megint valami intim ön-kitárulkozás következik, gyakran úgy tettem, mintha aludnék, mintha nem érnék rá az üggyel foglalkozni, vagy éppenséggel elutasítóan könnyed voltam. Fiatal emberek vallomásaiban rendszerint sok a plágium, azonkívül gátlásaik is nyilvánvalóak. Éppen ezért hat rájuk ösztönzőleg tartózkodásunk. S én egy kicsit mindig attól tartok, hogy valamiféle mulasztást követek el, ha megfeledkezem arról, amit apám kissé nagyképűen szokott kifejteni, és a magam részéről most ugyanígy ismétlek nevezetesen, hogy nem mindenki hozza magával születésekor jellemének pozitív vonásait. Talán dicsekszem türelmemmel, de bevallom, ennek is van határa. Magatartásunk alapja lehet kemény szikla vagy süppedékes mocsár, de bizonyos határon túl ez az alap sem számít. Amikor tavaly ősszel visszatértem keletre, úgy éreztem, hogy legjobb lenne az egész világot uniformisba öltöztetni, hogy minden ember mindig azonos erkölcsi készenlét állapotában éljen: semmi kedvem nem volt zajos kiruccanásokra; s eszembe sem volt illetéktelenül bepillantani az emberi szívekbe. Az egyetlen kivétel Gatsby volt, akinek nevét ez a könyv viseli. Ő volt számomra mindannak a megtestesülése, ami velem ellentétes. Ha a személyiséget sikeres gesztusok töretlen sorozata teszi Gatsby lenyűgöző személyiség volt. Hasonlóan azokhoz a bonyolult műszerekhez, melyek tízezer mérföldről is jelzik a földrengéseket, valami rendkívüli érzékenységgel reagált az élet apró rezdüléseire. S ez nem afféle lagymatag fogékonyság volt, amelyet nagyképűen konstruktív lelkialkatnak szokás nevezni. Ellenkezőleg: tehetségét olyan romantikus hajlam és töretlen remény alkotta, amivel még soha másnál nem találkoztam, s aligha is fogok találkozni. Nem végül is Gatsbynek volt igaza; engem az az éretlenség ábrándított ki az emberekből, mellyel Gatsby álmait fogadták, az tett fásulttá meddő szomorúságukkal és gyorsan lelohadó lelkesedésükkel szemben. *** Családom itt, ebben a közép-nyugati városkában élt három nemzedéken át, jómódban és előkelően. A Carrrawayk nemesi családnak számítottak, és állítólag Buccleuch 1 hercegtől származnak. Családunknak azt az ágát, amelyhez én is tartoztam, nagyapám fivére alapította, aki 1851-ben telepedett itt le; a polgárháborúba pénzért mást küldött maga helyett, s ő indította el azt a vas- és fémáru nagykereskedést, melynek most apám a tulajdonosa. Nagyapámnak ezt a testvérét én már nem ismertem, de állítólag igen hasonlítok rá, amint azt a kissé már megkopott festmény is mutatja, amely apám irodájának falán lóg. New Havenben szereztem a diplomámat, 1915-ben, majdnem pontosan negyedszázaddal később, mint apám; ezt követőleg részt

6 vettem abban a kései népvándorlásban, amelyet világháborúnak szokás nevezni. Annyira élveztem az ellenakciót, mely a teuton horda legyőzésére vezetett, hogy amikor hazajöttem, nem fértem a bőrömbe. A közép-nyugatot már nem tartottam a világ közepének, hanem isten háta mögötti helynek éreztem. Ezért el is határoztam, hogy keletre költözöm és kitanulom a bankszakmát. Minden ismerősöm a bankszakmában dolgozott, reméltem hát, hogy itt én is el tudok helyezkedni. Valamennyi nagynéném és nagybátyám megvitatta a dolgot, s legszívesebben visszaküldtek volna az iskolába; végül azonban elkomorult és kétkedő arckifejezéssel kijelentették: Hááát jó, l-legyen. Apám egy évre vállalta próbálkozásom finanszírozását, így aztán huszonkettő tavaszán, amint akkor gondoltam, véglegesen keletre költöztem. Először is lakás után kellett volna néznem New York belterületén. De nyáriasan meleg idő volt, s ahonnan én jöttem, mindenütt tágas rétek és barátságos fák vettek körül. Ezért az irodában rögtön hajlottam egyik fiatalember ajánlatára, hogy béreljünk közösen villát valamelyik közeli kertvárosban. Hamarosan akadt is villa, valójában kopott, deszkabódészerű bungaló, havi nyolcvan dollár lakbérért. Sajnos kollégámat a cég az utolsó pillanatban Washingtonba helyezte, és így egyedül költöztem ki vidékre. Volt egy kutyám legalábbis néhány napig, amíg el nem szökött, egy kiérdemesült Dodge kocsim és egy finn bejárónőm, aki megvetette az ágyamat, és elkészítette a reggelimet, közben pedig a villamos tűzhely felett finnül bölcs mondásokat mormolt. Egy-két napig nagyon magányosnak éreztem magam, míg egy reggel meg nem szólított az országúton valaki, aki már énutánam érkezett. Hogy jutok el valami West Egg nevű faluba? kérdezte jámboran. Megmagyaráztam neki, s amikor továbbmentem, egyszerre feloldódott a magányosság érzése. Idegenvezetőnek, úttörőnek, első telepesnek éreztem magam. Ez a véletlen találkozás a környék őslakójává avatott. Úgy éreztem, minden nyárral újra kezdődik az élet: erről győzött meg a napsütés, és hogy szinte hallani lehetett, ahogyan nőtt és sarjadt a fák lombja, mint gyorsított filmfelvételeken. Rengeteg könyvet kellett olvasnom és az ózondús, friss levegőből minél több egészséget szívni magamba. Vásároltam egy tucatnyi, a bankszámláról, hitelrendszerről és részvényügyletekről szóló szakkönyvet. A köteteket gondosan sorba állítottam a könyvespolcokon. Piros kötésük, friss aranyozásuk pénzverdéből frissen kikerült pénzekre emlékeztetett. A könyvek azzal kecsegtettek, hogy feltárják előttem azokat a ragyogó titkokat, amelyeket csak Midas, Morgan és Maecenas ismert. Szándékomban volt, hogy sok más könyvet is elolvasok. A college-ban irodalmi becsvágy fűtött az egyik évben ünnepélyes közhelyekkel telt vezércikket írtam az egyetem folyóiratába, a Yale News- ba, és ezt a tevékenységet most sem akartam abbahagyni, amikor kiléptem az életbe. Megint csak arra vágytam, hogy az a fajta, legkorlátozottabb specialista legyen belőlem, akit sokoldalú embernek szokás nevezni. Ezt nem aforizmának szántam az életet végre is sokkal eredményesebben szemlélhetjük egyetlen ablakból Tiszta véletlen volt, hogy Észak-Amerika egyik legkülönösebb lakótelepén béreltem házat. A lakótelep azon a keskeny, lármás szigeten épült, New Yorktól keletre, ahol más természeti furcsaságoktól eltekintve, két szokatlan alakú félszigetet találunk. A Long Island Soundba, a nyugati félteke legsűrűbben beépített partú tengerszorosába, két azonos körvonalú, óriás tojáshoz hasonlítható földnyelv nyúlik be. Ezeket egy keskeny, közforgalomtól elzárt öböl választja el egymástól. A két földnyelv nem szabályos tojás alakú, hanem ahol legközelebb érnek egymáshoz, a végük belapul, mint Kolumbusz tojásának, s bizonyosan állandó ámulatot kelt a felettük elrepülő sirályokban. Nekünk, szárnytalan lényeknek inkább az az érdekes bennük, hogy az alakjuktól, méretüktől eltekintve mennyire különböznek egymástól.

7 Én West Eggben, a két félsziget közül a kevésbé előkelőn laktam, bár ez a szó csak felszínesen jelzi a köztük levő groteszk, nem kismértékben rosszat sejtető ellentétet. Házam a tojás végében épült, alig ötven yardra a szorostól, beszorítva két hatalmas palotaszerű, egy-egy idényre tizenkét-tizenötezer dollárért bérbe adott villa közé. A jobb oldali, óriási méretű villa pontos mása volt a normandiai fürdőhelyeken látható, s rendesen Hotel de Ville-nek nevezett, pompázóan új, borostyánnal ritkásan befuttatott szállodáknak. Az épület egyik szárnyán torony emelkedett. Hozzátartozott még egy márvány úszómedence, s több mint harminc hold pázsit és kert. Ez volt Gatsby kastélya. Vagy inkább, mivel akkor még nem ismertem Mr. Gatsbyt, az a kastély, amelyben egy ilyen nevű úriember lakott. Az én házam dísztelen kis építmény volt, ami szerencsére nem tűnt fel senkinek. De szabad kilátásom nyílt a szoros vizére és szomszédom pázsitos kertjére. Hozzá még milliomosok vigasztaló közelségében is élhettem és mindez havi nyolcvan dollárba került. Az öböl túlsó oldalán az előkelő East Egg fehérmárvány-palotái csillogtak a vízparton, s a nyár története valójában akkor kezdődött el, amikor átkocsiztam vacsorára Tom Buchananékhoz. Daisy másod-unokatestvérem volt, Tomot pedig még a college-ből ismertem. Mindjárt a háború után két napig vendégük voltam Chicagóban. Daisy férjének különféle sportteljesítményein kívül országszerte ismert neve volt, mint a New Haven-i labdarúgócsapat jobbszélsőjének. Ő is azok közé tartozott, akik kiváló sportteljesítményeik révén huszonegy éves korukban olyan hírnévre tesznek szert, hogy utána bármit tesznek is, színvonalsüllyedésnek számít. Családja mérhetetlenül gazdag volt a college-ban káprázatos költőpénz felett rendelkezett, és most otthagyta Chicagót, s olyan előkelő úrként jött keletre, hogy az embernek szinte elállt a lélegzete. Hogy csak egy példát említsek, egész versenyistállóra való pólópónit hozott magával Lake Forestből. Elképzelni is nehéz, hogy manapság valaki olyan gazdag legyen, hogy ezt megtehesse. Tulajdonképpen nem tudom, miért költöztek keletre. Minden különösebb ok nélkül egy évet Franciaországban töltöttek, majd nyugtalanságtól hajtva sodródtak a világban mindenfelé, ahol lovaspólót játszottak és gazdag emberek sereglettek össze. Most állandó letelepülésre gondolnak, mondta Daisy telefonbeszélgetés közben, de nem hittem neki. Persze nem volt módomban belelátni Daisy szívébe. Az volt az érzésem, hogy Tom egy kicsit reménytelenül, örökösen sodródni fog, keresve egy döntő bajnoki mérkőzés drámai zűrzavarát! Így aztán egy meleg, szeles alkonyaton áthajtottam East Eggbe, hogy viszontlássam két régi jó ismerősömet, akiket alig ismertem. Házuk még előkelőbb volt, mint gondoltam; öbölre néző kastély, mely a XVIII. század koloniális stílusában épült. A pázsit a partnál kezdődött és tartott negyed mérföldön egészen a házig, tarkázva napórákkal, vörös téglával kirakott sétautakkal és égővörös virágszegélyekkel. Ahol a pázsit a ház falához ért, vidám szerte-lenséggel élénkzöld kúszónövények rohamozták meg a falakat. Az épület homlokzatáról földig érő erkélyajtók nyíltak. Az ajtók üvegtábláiról aranyos visszfénnyel verődött vissza a késő délutáni napsütés, és a tágra nyílt ajtókon beáramlott a lakásba a szeles, meleg nyári levegő. A házigazda, Tom Buchanan, lovaglóöltözetben, szétvetett lábbal állt a verandán. Egyetemi évei óta erősen megváltozott. Izmos, világosszőke hajú, harmincéves férfi lett belőle, kemény szájjal és önhitt modorral. Arca igazi jellegét arrogánsan csillogó szeme adta meg, mint aki mindig csak támadólag tud fellépni. Lovaglóöltönyének nőies eleganciája nem leplezte el mérhetetlen testi erejét. Izmos lábszára majd szétfeszítette fényes lovaglócsizmáját. Ha megmozdult, kabátja vékony szövete alól kidagadtak hatalmas vállizmai. Egész teste duzzadó, kegyetlen izomerőről tanúskodott. Nyers tenor hangon beszélt, és ez egyfajta ingerültség benyomását keltette, amihez bizonyos

8 atyáskodó lenézés is járult még olyanokkal szemben is, akiket szeretett, már New Havenben is sokan gyűlölték rámenős modora miatt. Ne hidd, hogy végleges, amit ezekről a dolgokról gondolok mintha csak ezt mondta volna, csak azért, mert erősebb és férfibb vagyok nálad. Ugyanannak a szenior diákklubnak a tagjai voltunk, és bár nem fejlődött ki közöttünk intim baráti viszony, az volt a benyomásom, hogy kedvel, és nyers, kihívó sóvársággal arra vágyik, hogy én is szeressem. Néhány percig a napos verandán beszélgettünk. Csinos lakás, mi? mondta, és szeme nyugtalan villanásával tekintett körül. Karomnál fogva megfordított saját tengelyem körül, s széles kézmozdulattal mutatott rá egy félholdnyi, alacsonyabban fekvő, teljes virágjában levő rózsáskertre és tompa orrú motorcsónakra, amit a dagály partra dobott. Demaine-é, az olajmágnásé volt azelőtt. Majd udvarias, de nyers mozdulattal visszafordított. Gyerünk be mondta. Magas előszobán át világos rózsaszínű helyiségbe mentünk, amelynek kétoldalt földig érő ablakai voltak. Az ajtók tárva-nyitva álltak, és csillogó fehérségüket még élénkebbé tette a házig érő és szinte már a házba is betörő pázsit harsogózöld színe. A szobát erős légvonat járta át; a függönyöket, mint sápadt zászlókat lobogtatta, s csapta fel a fehér gipszmintákkal borított mennyezet felé, vagy fodrozta a bronzszínű szőnyeg felett, mint amikor a szellő bodrozza a tenger vizét. A teremszerű szobában csak egy óriás pamlag állt szilárdan; rajta két fiatal nő lebegett, mintha a pamlaghoz kötött léggömbök lennének. Mindketten fehér ruhában voltak, s ruhájuk úgy fodrozódott és szárnyalt, mintha most szálltak volna vissza a házban tett rövid repülés után. Emlékszem, hogy néhány pillanatig csak álltam, s figyeltem a függönyök élénk csapkodását és a képek panaszos sóhaját a falon. Ekkor Tom Buchanan hangosan becsapta a szoba hátsó felén levő ablakokat. A légvonat megszűnt, a függönyök, a szőnyegek és a két fiatal nő lassan visszaereszkedett a földre. A két nő közül a fiatalabbikat nem ismertem. A pamlag egyik oldalán feküdt teljesen mozdulatlanul, s állát egy kicsit felemelte, mintha egyensúlyban akarna tartani rajta valamit, ami le akar esni. Ha látott is szeme egyik szögletéből, ennek semmi jelét nem mutatta s magam lepődtem meg legjobban, amikor mormoló hangon mentegetőztem, hogy a szobába való belépéssel megzavartam őket. A másik fiatal nő, Daisy, fel akart kelni bűntudatos arccal kissé előredőlt, aztán komikus, de bájos nevetésbe tört ki. Erre én is nevetni kezdtem, és megindultam a szoba belseje felé. Örvendek a szerencsének szólalt meg. Aztán újra nevetett, mint aki valami nagyon szellemeset mondott, és egy pillanatra megfogta a kezemet; a szemembe nézett, mintha azt akarná mondani, hogy nincs senki a világon, akinek jobban örülne, mint nekem. Mindez hozzátartozott Daisy lényéhez, majd mormolt valamit, s ezzel jelezte, hogy a pamlagon levő másik hölgy családneve Baker. (Daisy állítólag azért beszélt ilyen halkan, hogy akivel beszélt, közelebb hajoljon hozzá, de akármit mondanak is róla, bájos jelenség volt.) Miss Baker ajka megremegett, és majdnem észrevétlenül felém bólintott, aztán hirtelen újra hátrahajtotta a fejét nyilván megijedt, mert megbillent az a tárgy, amit egyensúlyban akart tartani. Ismét mentegetőzni kezdtem. Semmi nem képeszt el annyira, mint amikor valaki beképzeltségének adja tanújelét. Visszanéztem unokahúgomra, aki halk, megindító hangon kérdéseket intézett hozzám. Hangja úgy hullámzott, mintha minden egyes kiejtett szava olyan dallam lenne, amit nem lehet többször eljátszani. Szomorú és kedves arca derűt sugárzott, derűs volt a szeme is, a szája szenvedélyes, de mindenekfelett hangjában volt valami izgató, amit a hozzá közel álló férfiak nehezen tudtak elfelejteni. Ennek a hangnak dallamosságában volt valami kényszerítő erő. Suttogva mondta: Hallgass rám, ami

9 egyben ígéret is volt arra, hogy ha vidám, izgalmas dolgokat tett már eddig is, vidám, izgalmas dolgokat tartogat az elkövetkező órára is. Beszámoltam neki arról, hogy útban keletre, megálltam egy napra Chicagóban, s egy tucat ember szíves üdvözletét hozom. Hiányzom nekik? kiáltotta elragadtatva. Az egész város kietlen pusztaság. A gyász jeléül minden autó hátsó kerekét feketére mázolták, és szüntelen zokogás veri fel éjszakákon át a tó északi partját. Elragadó! Menjünk vissza, Tom. Holnap! Majd minden összefüggés nélkül hozzátette: Akarod látni a bébit? Szeretném. Sajnos, alszik. Már hároméves. Még soha nem láttad? Soha. Okvetlenül meg kell nézned. Tudod Tom közben nyugtalanul járt fel és alá a szobában. Odalépett hozzám, megállt, és a vállamra tette a kezét. Mit csinálsz, Nick? A bankszakmában dolgozom. Hol? Mondtam a cégem nevét. Soha nem hallottam róluk jegyezte meg határozott hangon, ami idegesített. Majd fogod mondtam kurtán, ha keleten maradsz. Itt maradok, ettől ne félj mondta. Daisyre pillantott, majd megint rám, mintha valamit még mondani akarna. Őrült lennék, ha máshol élnék. Ekkor Miss Baker hozzátette: Úgy van! olyan váratlanul, hogy egészen meglepődtem. Ez volt az első szó, ami kijött a száján, amióta beléptem a szobába. Ez nyilván ugyanúgy meglepte őt is, mint engem, mert ásított, és gyors mozdulattal felkelt a kerevetről. Egészen elzsibbadtam mondta panaszos hangon. Amióta emlékszem, mindig ezen a szófán fekszem. Ne nézz rám olyan szemrehányóan vágott vissza Daisy. Egész délután hiába próbáltalak rávenni, hogy menjünk be New Yorkba. Köszönöm, nem kérek mondta Miss Baker a négy koktélra mutatva, amit akkor hozott be a komornyik a tálalóból. Szigorú tréningben vagyok. Úgy! mondta Tom, és egy hajtásra kiitta az egyik poharat. Érthetetlen előttem, hogyan tudtál valaha is valamire menni. Miss Bakerre néztem, és próbáltam megérteni, mi az, amivel valamire ment. Jólesett ránézni. Karcsú volt, majdnem lapos mellel. Egyenes tartással járt, ezt még feltűnőbbé tette, hogy vállát hátrafeszítette, mint valami fiatal kadét. Szürke, nyílt tekintetű szeme udvarias, viszonzást váró kíváncsisággal nézett rám, halvány, bájos, kissé morcos arcából. Mintha láttam volna már vagy legalábbis a képét valahol. Ugye, West Eggben lakik? kérdezte hangjában lenézéssel. Ismerek ott valakit. Én nem ismerek egy árva Gatsbyt feltétlenül kell hogy ismerje. Gatsbyt? kérdezte Daisy. Miféle Gatsbyt? Mielőtt megmondhattam volna, hogy Gatsby a szomszédom, a komornyik jelentette, hogy a vacsora tálalva van. Tom erélyesen belém karolt, és úgy cipelt ki magával a szobából, mintha egy sakkfigurát tolt volna odább.

10 A két fiatal nő könnyedén csípőre tett kézzel, karcsúan és lustán ment ki előttünk a naplementétől rózsaszínű verandára. Négy gyertya égett az asztalon; közben a szél majdnem egészen elállt. Mi szükség van ezekre a gyertyákra? mondta Daisy rosszallólag. Ujjával eloltotta őket, és így szólt: Két hét múlva lesz az esztendő leghosszabb napja. Sugárzó arccal nézett ránk és megjegyezte: Ti is várjátok mindig az esztendő leghosszabb napját, hogy azután elfeledkezzetek róla? En mindig várom, és mindig elfelejtem. Ki kéne találnunk valamit mondta Miss Baker, amikor leült az asztal mellé ásítva, mintha lefeküdnék. Rendben van mondta Daisy. Éspedig mit? Mit találjunk ki? fordult hozzám aggodalmas arccal. Mit szokás ilyenkor kitalálni? Mielőtt felelhettem volna, rémült tekintettel a kisujjára nézett: Nézzetek ide! mondta panaszosan. Megsebesültem. Mind odanéztünk. Kisujjának egyik ízülete kék és fekete volt. Ez a te munkád, Tom mondta vádolóan. Tudom, hogy nem akartad, de a te munkád. Ez történik velem, mert egy vademberhez mentem feleségül. Egy nagydarab Ne mondd rólam, hogy nagydarab vagyok tiltakozott Tom bosszús hangon, még tréfából se. Igenis, nagydarab vagy ismételte meg Daisy. Néha Daisy és Miss Baker egyszerre beszélt, szerény tartózkodással, kötődő következetlenséggel, ami alig volt több fecsegésnél, hűvösen, mint fehér ruhájuk és személytelen, unott szemük, mint akikből hiányzik minden vágy. Jelenlétükkel tudomásul vették Tomot és engem, s közben udvariasan és kedvesen próbálkoztak, hogy szórakoztassanak, vagy mi szórakoztassuk őket. Tudták, hogy a vacsora hamarosan befejeződik, elmúlik az este is, és elfelejtjük, mintha soha nem is lett volna. Egészen másként volt ez nyugaton, ahol az este állandóan rohanva haladt a vége felé. Örökké csalódott várakozásban vagy pillanatnyi ideges félelemben. Arra kényszerítesz, Daisy, hogy civilizálatlannak érezzem magam vallottam be neki a második pohár, némileg dugószagú, de azért mély benyomást keltő vörös bor után. Ne beszéljünk inkább az idei termésről vagy valami ilyesmiről? Megjegyzésemmel nem gondoltam különösképpen semmire, de egészen váratlan visszhangja támadt. A civilizációnak vége fakadt ki Tom szenvedélyes hangon. Én nagyon pesszimista vagyok. Nem olvastad ennek a Goddard nevű pasasnak A színes birodalmak keletkezése című könyvét? Miért olvastam volna? kérdeztem egy kicsit meglepődött hangon. Pedig kitűnő könyv, és mindenkinek el kellene olvasnia. Azt fejtegeti benne, hogy ha nem vigyázunk, a fehér faj hogy is mondjam, végleg alámerül. Tudományosan megírt könyv, az író minden tételét bebizonyítja. Tom kezd megkomolyodni jegyezte meg Daisy tettetett szomorúsággal. Rettentően tudományos könyveket olvas, teli hosszú szavakkal. Mi is volt az első szó? Igen, ezek tudományos könyvek fejtegette Tom, és ingerülten Daisyre pillantott. Ez a pasas részletes elméletet dolgozott ki. Most, szerinte, rajtunk áll, hogy mint uralkodó faj vigyázzunk, mert különben ezek a más fajok kerítik kezükbe a hatalmat. El kell nyomnunk őket suttogta Daisy, és vérengzőn kacsintott az izzó napsütésben. Ha Kaliforniában élnétek kezdte Miss Baker, de Tom félbeszakította, s teste egész súlyával odább huppant székében. Arról van szó, hogy mi északiak vagyunk. Én is az vagyok, te is az vagy, te is, és parányi

11 habozás után könnyű fejbólintással közéjük számította Daisyt is, aki megint rám kacsintott. Mi jelentjük mindazt, ami együttesen alkotja a civilizációt a tudományt, a művészetet, szóval mindent. Értitek? Volt valami megható vonás eltökéltségében, mintha önteltsége, bár fokozottabb volt, mint azelőtt, most már nem elégítené ki. Mikor egy pillanattal később benn a lakásban megszólalt a telefon, és a komornyik bement a verandáról, Daisy felhasználta az alkalmat, és hozzám hajolt. Családi titkot árulok el suttogta lelkesen. A komornyik orráról beszélek. Akarod hallani, mi van a komornyik orrával? Ezért jöttem át hozzátok ma este. Nem volt mindig komornyik. Egy New York-i család ezüstjeit tisztította, kétszáz személyes ezüstkészletük volt. Reggeltől késő éjszakáig folyton az ezüstöket tisztította, és végül az orrára ment Folyton romlott az állapota tette hozzá Miss Baker. Ahogyan mondod. Folyton romlott az állapota, míg végül kénytelen volt felmondani. Égy pillanatra a lemenő nap utolsó sugara romantikusan ráesett Daisy napfénytől csillogó arcára: előredőltem, és lélegzet- visszafojtva hallgattam, amit mond aztán a napfény izzása elhalványult, és egymás után aludtak ki arcán az apró fények, lassan, kedvetlenül, mint ahogy játszó gyermekek mennek haza szürkületkor kedvenc játszóterükről. A komornyik visszajött, Tomhoz hajolt, és valamit a fülébe súgott. Tom összehúzta szemöldökét, hátratolta székét, egyetlen szót sem szólt és bement. Úgy látszik, férje távolléte Daisyt felélénkítette, ismét hozzám hajolt, és parázsló, dallamos hangján így szólt: Úgy örülök, hogy itt látlak az asztalomnál, Nick. Olyan vagy, mint egy rózsaszál tökéletesen, mint egy rózsaszál. Nincs igazam? Miss Baker felé fordult, s várta, hogy igazat adjon neki. Ugye tökéletesen olyan, mint egy rózsaszál? Persze ez nem volt igaz. Cseppet sem hasonlítok semmiféle rózsaszálra. Daisy ezt csak úgy kitalálta, de persze melegség sugárzott belőle, mintha a szíve szállt volna felém, lázas, izgalmas szavak álarcában. Majd hirtelen az asztalra dobta asztalkendőjét, elnézést kért, és bement a házba. Miss Bakerrel egy pillanatra összenéztünk, de tudatosan elkerültük, hogy az egész jelenetnek bármilyen jelentőséget tulajdonítsunk. Éppen szólni akartam, amikor Miss Baker gyorsan előredőlt székében, és figyelmeztetésül csak ennyit mondott: Pszt! A mögöttünk levő szobából lehalkított hangon izgatott mormolás hallatszott. Miss Baker, anélkül, hogy ebből titkot csinált volna, előredőlt és hallgatózott. A mormolás tartott egy ideig, aztán elhalkult, majd erősebbé vált, és végül teljesen elhallgatott. Ez a Gatsby, akiről beszélt, a szomszédom kezdtem. Várjon egy kicsit, szeretném hallani, mi történik. Hát történik valami? kérdeztem ártatlanul. Azt akarja mondani, hogy nem tudja? kérdezte Miss Baker őszinte meglepődéssel. Azt hittem, mindenki tudja. Nem, én nem tudom. Figyeljen ide mondta határozatlanul, Tomnak valami nője van New Yorkban. Valami nője van? ismételtem meg zavartan. Miss Baker igenlőleg bólintott. Lehetett volna annyi tisztesség benne, hogy ne vacsora közben telefonáljon. Nem gondolja? Mielőtt felfoghattam volna szavai értelmét, ruhasuhogás és cipőnyikorgás hallatszott. Tom és Daisy

12 visszajött az asztalhoz. Ez már megtörtént kiáltotta Daisy görcsös vidámsággal. Leült, és fürkészőleg nézett Miss Bakerre, azután rám, és így folytatta: Kimentem egy pillanatra, és nagyon romantikus látvány fogadott. A füvön egy madarat láttam, biztosan fülemüle, s a Cunard vagy a White Star Line egyik hajóján jöhetett. Énekelt és Daisy hangja is énekelni kezdett. Romantikus. Ugye, Tom? Nagyon romantikus hagyta rá Tom, és aztán boldogtalan hangon hozzám fordult: Ha vacsora után még elég világos lesz, lemegyünk az istállókhoz. Benn újra csengett a telefon, és amikor Daisy fejével lom felé intett, az istállólátogatás ügye és vele együtt minden dolog feledésbe merült. Az asztalnál eltöltött utolsó öt percre csak töredékesen emlékszem; valaki értelmetlenül újra meggyújtotta a gyertyákat, s én úgy szerettem volna mindenkinek a szemébe nézni, hogy elkerülhessem mindenki tekintetét. Sejtelmem sem volt róla, hogy Daisy és Tom mire gondol, de kétlem, hogy akár Miss Baker is ki tudta verni a fejéből a ház láthatatlan ötödik vendégének metszően hideg jelenlétét, pedig benne látszólag jó sok, mindenre elszánt szkepticizmus volt. Mindezt bizonyos fajta lelkialkattal izgalmasan érdekesnek lehetett ítélni, de nekem első gondolatom az volt, hogy haladéktalanul a rendőrségnek kellene telefonálni. Mondanom sem kell, hogy a lovakról később sem esett szó. Tom és Miss Baker a gyorsan sötétedő estében elvonult a könyvtárszobába, mintha virrasztani készülnének egy testi valóságban jelen levő holttest ravatalánál. A magam részéről igyekeztem jóakaratú érdeklődést mutatni, de egy kicsit úgy, mint aki nagyothall, s követtem Daisyt a ház homlokzatán levő nagy verandára. Elkomorult hangulatban ültünk le egymás mellé egy fonott pamlagra. Daisy arcát kezébe temette, mintha így akarná kitapogatni, hogy milyen csinos, s fokozódó érdeklődéssel ügyelte a szürkület bársonyos színeit. Láttam, mennyire feldúlt állapotban van, és hogy ezzel némileg megnyugtassam, félénk hangon a kislányáról kezdtem érdeklődni. Mi nem ismerjük eléggé egymást, Nick szólalt meg hirtelen. Hiába vagyunk unokatestvérek. Nem voltál ott az esküvőmön sem. Még nem jöttem vissza a harctérről. Ez igaz mondta tétovázó hangon. Sok bajom van mostanában, Nick, ezért cinikus lettem. Erre nyilvánvalóan elég oka volt. Vártam, de nem folytatta tovább, s egy pillanattal később bizonytalan hangon újra a kislányára tereltem a szót. Biztosan beszél már, és maga eszik, és minden. Igen, igen mondta, és elgondolkodva rám nézett. Szeretném elmondani neked, Nick, mi volt az első szavam, amikor megszületett. Akarod hallani? Nagyon. Ebből is láthatod, mit éreztem a helyzetemről. Szóval alig volt még egyórás. Tom, Isten tudja, hol volt. Tökéletesen elhagyatottnak éreztem magam, amikor felébredtem az altatásból, és persze első kérdésem az ápolónőhöz az volt, fiú-e vagy lány. Mondta, hogy leány, erre én elfordítottam a fejem, és sírva fakadtam. Rendben van mondtam, örülök, hogy lány. Remélem, buta lesz a mai világban ez a legjobb sors egy leánynak, legyen csak szép kis hülye. Hidd el nekem, az egész világ megőrült folytatta mély meggyőződéssel. Mindenki így gondolkodik, még a leghaladottabb elmék is. De én tudom. Én jártam mindenfelé, láttam mindent. Szeme dacosan csillogott, egészen úgy, mint Tomé, és metsző gúnnyal nevetett. Kiábrándultam mindenből Isten a megmondhatója, mennyire kiábrándultam. Mihelyt elhallgatott, és hangjának varázsa megszűnt, azonnal megéreztem, mennyire nem volt

13 őszinte. Bántott a dolog, és az egész estét csalásnak éreztem, mintha csak arra lett volna jó, hogy kicsikarjon belőlem valami neki jóleső meghatottságot. Vártam, és egy pillanattal később már önelégült mosolygással nézett rám, mintegy ezzel támogatva, hogy ő is és Tom is ugyanannak az előkelő titkos társaságnak a tagja. A vörös tapétás könyvtárszoba fényesen ki volt világítva. Tom és Miss Baker egy hosszú pamlag egyik végén ült, s Miss Baker Tomnak a Saturday Evening Post-ból olvasott fel halk, hangsúly nélküli, megnyugtató dallamként ható hangon. A lámpafény fényesen verődött vissza Tom lakkcsizmájáról, tompán Miss Baker őszi lomb színéhez hasonló hajáról, s a papírlap megcsillant, amikor halk kézmozdulattal új oldalra fordított. Amikor beléptünk, Miss Baker kezével intett, hogy maradjunk csendben: Folytatása következik mondta, és a folyóiratot a/ asztalra dobta a következő számban. Térdével nyugtalan mozdulatot tett és felállt. Tíz óra jegyezte meg, miután a faliórán megnézte az időt. Ideje, hogy a jó kislány lefeküdjék. Jordan holnap indul a golfversenyen tette hozzá Daisy magyarázatképpen, odaát Westchesterben. Szóval maga Jordan Baker. Most már tudtam, miért volt az arca olyan ismerős kellemes, kicsit gunyoros arckifejezését rengetegszer láttam Acheville-ben, Hot Springsben és Palm Beach-en készült sportfelvételeken. Valami kellemetlen történetet is hallottam róla, de hogy mit, már régen elfelejtettem. Jó éjszakát! mondta halkan. Keltsetek fel, kérlek, nyolckor. Ha hajlandó leszel felkelni. Felkelek. Jó éjszakát, Mr. Carraway! Remélem, hamarosan újra találkozunk. Persze hogy találkoztok mondta Daisy. Különben is, össze fogtok házasodni. Gyere el hozzánk, Nick, minél gyakrabban, és úgy összehozlak benneteket mint a pinty. Ahogy szokás. Véletlenül összezárlak egy fehérneműs kamrába, elküldlek kettesben csónakázni Jó éjszakát! szólt vissza Miss Baker a lépcsőről. Nem hallottam semmit. Helyes leány mondta Tom egy pillanattal később. Nem szabadna hagyni, hogy csak úgy kószáljon a nagyvilágban. Ki ne hagyja? kérdezte Daisy hűvösen. A családja. A családja az egyetlen ezeresztendős nagynénje. Különben is, Nick gondjaira bízzuk. Ugye vállalod, Nick? A nyáron majd mindig meghívjuk hétvégére. Jót fog tenni neki a mi társaságunk. Daisy és Tom egy pillanatra csendben egymásra nézett. New York-i? kérdeztem érdeklődve. Nem, louisville-i. Szűzi leányságunkat együtt töltöttük Louisville-ben. Á mi szép, fehér Na, megvolt Nickkel a verandán a kis őszinte beszélgetés? kérdezte Tom hirtelen. Megvolt? nézett rám Daisy kérdőleg. Nem emlékszem. Azt hiszem, az északi fajról beszéltünk. Igen, persze hogy arról. Valahogy nem tudtunk másról beszélni, és az a lényeg, hogy Ne higgy el mindent, Nick, amit hallasz mondta Tom figyelmeztetőleg. Úgy tettem, mintha nem tulajdonítanék az egésznek semmi fontosságot, s csak annyit mondtam, hogy semmit sem hallottam. Néhány perccel később felálltam, és elbúcsúztam tőlük. Kikísértek az ajtóig; egy lámpa csillogó fényfoltjában álltak egymás mellett. Már begyújtottam a motort, amikor Daisy ellentmondást nem tűrő hangon megállított: Várj egy pillanatig! Elfelejtettem valamit megkérdezni, pedig fontos. Azt beszélik, hogy eljegyezkedtél egy leánnyal nyugaton. Igen, igen erősítette meg Tom Daisy szavait kedvesen. Úgy hallottuk, vőlegény vagy.

14 Rágalom. Túl szegény vagyok én ahhoz. Pedig ezt hallottuk ismételte meg Daisy, és meg-lepődötten láttam, hogy derűs jókedve megint visszatért. Három helyről is hallottuk, s így biztosan igaz. Természetesen tudtam, mire céloznak, de szó sem volt eljegyzésről. Tény, hogy mivel a pletykálkodók már a kihirdetésünkről is tudtak, jónak láttam, hogy eljöjjek keletre. Nem szakíthat az ember nőismerősével azért, mert hírbe hozták, másrészt semmi kedvem sem volt hozzá, hogy a hírbe hozásból házasság legyen. Érdeklődésük egy kicsit meghatott, és elfelejtettem, hogy milyen elérhetetlenül gazdagok de azért zavarba hoztak, és egy kicsit feldúltan jöttem el tőlük. Az volt az érzésem, hogy Daisynek ki kellett volna rohannia a házból, karján kislányával, de erre nyilván nem gondolt egy pillanatra sem. Ami pedig Tomot illeti, az a tény, hogy valami nője van New Yorkban, kevésbé lepett meg, mint hogy egy könyv elolvasása ilyen hatással volt rá. Feltűnő, hogy ennyire ráharapott ezekre az elkoptatott frázisokra, mintha kikezdhetetlen, fizikai egoizmusa már nem lenne elég, hogy elűzze a szívében feltámadt bizonytalanságot. A nyár ekkor már teljes szépségében kivirágzott az autócsárdák tetőteraszain, az útmenti garázsok előtti apró kertekben, a lámpafényben csillogó piros benzinkutak körül. West Eggbe érve, behajtottam házam udvarára, kocsimat bevittem a garázsba, és ráültem az udvaron hagyott gyephengerlőre. A szél elállt, az éjszaka hangos és csillagfényes volt, madárszárnyak csapkodása hallatszott a fák lombjai közül, és mintha a föld teljes erővel búgó orgonája lett volna, harsogva zengett a békák hangversenye. A holdfényben egy lopakodó macska sziluettje libegett, és amikor odanéztem, észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Ötvenyardnyira tőlem egy férfi alakja bukkant elő a szomszéd villa árnyékából: kezét zsebébe dugva nézte a csillagok ezüst színű pontjaival telehintett égboltozatot. Komótos mozgásából és abból a biztonságból, ahogyan a gyepen megállt, azt következtettem, hogy csak Mr. Gatsby lehet, s most azért jött ki a házból, hogy szemügyre vegye, milyen rész jut neki a mi saját, West Egg fölötti egünkből. Azt gondoltam, megszólítom. Miss Baker beszélt róla vacsora közben, és ez jó alkalom lett volna a megismerkedésre. De végül mégis lemondtam róla, mert hirtelen nyilvánvaló jelét mutatta, hogy szívesebben marad egyedül. Különös mozdulattal tárta szét karját az öböl sötét vize felé, és bár jó messze voltam tőle, megesküdtem volna rá, hogy reszketett. A tenger felé néztem de nem láttam mást, csak egyetlen távoli, apró zöld fényt, amely valószínűleg egyik csónakkikötő bejáratát jelezte. Mikor kerestem Gatsby alakját, már eltűnt, és én újra egyedül maradtam a nyugtalan sötétségben.

15 MÁSODIK FEJEZET Félúton West Egg és New York között az autóút hirtelen csatlakozik a vasúti vágányokhoz. Bizonyosan azért, hogy egy negyedmérföldnyi darabon szorosan mellettük haladjon, és így keressen oltalmat az ott elhúzódó sivár területtől. Ez a salakvölgy fantasztikus farm, ahol gabonatáblákhoz, kertekhez hasonlóan, salak terem. A salak háznagyságúra nő, füstölgő kéményekkel; az itteni emberek groteszk módon hamuszürkén mozognak és olvadnak bele a hamuszínű légbe. Időnként hamuszínű autókaravánok kúsznak láthatatlan csapáson, kísérteties csikorgással. Majd megállnak, és nyomban hamuszürke színű emberek nyüzsögnek körülöttük, ólomszürke ásókkal, áthatolhatatlan porfelhőt vernek fel, s ez eltakarja minden mozdulatukat. A szürke föld és a szünet nélkül kavargó sivár porfelhők felett egyszerre csak meredt tekintettel néz ránk Doctor X I. Eckleburg szeme, kéken és óriásian, egy yard átmérőjű retinával. A két szem nem arcból, hanem nem létező orron ülő, óriási sárga szemüvegkeretből tekint le ránk. Nyilván egy szemorvos állíthatta reklámul, hogy minél több pácienst szerezzen a közeli Queensben. De aztán rá is örök vakság szállt, vagy az is lehet, hogy csak elfeledkezett róla, és esetleg más vidékre költözött. Reklámtáblája színeit a napfény kiszívta, az eső lemosta, és most ünnepélyesen ott mereng az útmenti komor szemétlerakodó telep felett. A salakvölgy mellett piszkos vizű folyó folyik, s amikor a csapóhidat felhúzzák, hogy a folyami bárkáknak szabad utat engedjenek, a várakozó vonat utasai félórán át kénytelenek nézni ezt a vigasztalan tájat. A vonatok, ha több időre nem is, de egy percre itt mindig megállnak. Így jutottam hozzá, hogy első ízben találkozzam Tom Buchanan szeretőjével. Arról, hogy szeretője van, mindenki tudott, ahol csak ismerték. Ismerőseinek csak az ellen volt kifogásuk, hogy nyíltan jár vele népszerű kávéházakba, s a nőt otthagyja egyedül az asztalánál, amíg más asztaloknál ismerőseivel beszél. Érdekelt, hogy miféle nő, bár különösebben nem vágytam a vele való találkozásra, s most mégis megtörtént. Egyik délután Tommal mentem be New Yorkba vonaton, s amikor megálltunk a salakvölgyben, felugrott az ülésről, belém markolt és valósággal kényszerített rá, hogy kiszálljak a vasúti kocsiból. Leszállunk szólt hozzám, bemutatom a nőismerősömet. Ebédnél a kelleténél többet ivott, és láttam, hogy erőszakkal is kész végrehajtani szándékát. Ellentmondást nem tűrő hangon közölte velem, hogy okosabb dolgom úgysem lehet vasárnap délután. Átmentünk a vasúti pálya melletti fehérre meszelt kerítés túlsó oldalára, és vagy száz yardot haladtunk az úton. Közben elmentünk Doctor Eckleburg mereven néző szeme alatt. A teljes pusztaságba vesző főútvonal mentén alacsony, sárga téglaépület állt és más semmi. Az épület három üzlethelyisége közül a kitett tábla tanúsága szerint az egyik kiadó volt, a másikat egész éjszakán át nyitva tartó kávémérés bérelte. A kávézót az útról salakkal felhintett ösvényen lehetett megközelíteni. A harmadik helyiségben garázs volt, bejárata felett ezzel a felírással: Javítóműhely George B. Wilson Autók vétele és eladása. Ide mentünk be Tommal. A helyiség belseje szegényes és majdnem egészen üres volt. Egyetlen autót láttam csak, egy poros, erősen megrongálódott Ford kocsit a helyiség legsötétebb sarkában. Éppen arra gondoltam, hogy ez az úgynevezett garázs csak arra szolgál, hogy álcázza az emeleten levő, fényűzően berendezett, titkos lakosztályokat, amikor apró irodájának ajtajában, kezét egy törlőronggyal törölgetve, megjelent a garázs tulajdonosa. Szőke, bús képű, vérszegény férfi volt, csinosnak mondható arccal. Halvány reménység fénye villant meg csüggedt, világoskék szemében, amikor bennünket meglátott. Hello, Wilson, öreg komám mondta Tom, és kedélyesen megveregette a vállát. Hogy megy a

16 bolt? Nem panaszkodhatok felelte Wilson minden meggyőződés nélkül. Mikor kapom meg a kocsit? Jövő héten. Az emberem még dolgozik rajta. Nemigen siet vele, mi? Miért siessen? mondta Tom hűvösen. De ha nem tetszik, másnak adom el. Nem úgy értettem mentegetőzött Wilson. Én csak azt akartam mondani Félbehagyta a megkezdett mondatot, és Tom türelmetlenül nézett szét a garázsban. Ekkor lépések zaja hallatszott egy lépcsőn, és egy pillanattal később gömbölyded női alak jelent meg az irodaajtóban. Harmincas évei közepén járó, molett nő volt, de az a fajta, akit kövérsége határozottan kívánatossá tesz. Sötétkék pettyes krepdesin ruhát viselt, s bár arcát igazán nem lehetett szépnek mondani, olyan szembeszökő vitalitás sugárzott egész lényéből, mintha teste minden idegszálát parázsló tűz járná át. Kellemesen mosolygott, és a férjét annyiba sem vette, mintha testetlen szellem lenne. Kezet fogott Tommal, és mélyen a szemébe nézett. Megnedvesítette ajkát, és anélkül, hogy feléje fordult volna, halk, de kissé közönséges hangon így szólt férjéhez: Kérlek, hozz néhány széket. Nem látod, hogy szeretnénk leülni? Persze, persze mondta Wilson gyorsan. Már sietett is az irodába, és alakja egyszerre beleolvadt a helyiség szürke, cement színű falába. A hamu fehéres pora borította be arcát és fakó haját, ahogy az egész környéken mindent beborított felesége kivételével. Az asszony egész közel húzódott Tomhoz. Együtt szeretnék lenni veled mondta Tom ellentmondást nem tűrő hangon. Szállj fel a következő vonatra. Rendben van. Majd megvárlak az alsó peron újságárusbódéjánál. Az asszony igenlőleg bólintott, és eltávolodott Tomtól. George Wilson már jött is az iroda felől, kezében két székkel. Kissé odább az úton vártunk Mrs. Wilsonra. Néhány nap választott el július negyedikétől, és egy szürke, cingár olasz gyerek petárdákat helyezett el sorban egymás mellett a vasúti sínek mentén. Rémes környék, mi? mondta Tom, és szemöldökét összehúzva nézett Doctor Eckleburgra. Borzalmas. Jót tesz neki, ha eljön innét. S mit szól hozzá a férje? Wilson azt hiszi hogy a nővérét látogatja meg New Yorkban. Olyan ostoba az, hogy azt sem tudja, hogy él. Hármasban mentünk be New Yorkba, Tom Buchanan, a szeretője és én bár nem egészen hármasban, mert Mrs. Wilson diszkréten másik kocsiba szállt. Tom ennyiben respektálta azoknak az East Eggieknek az érzékenységét, akik tán ugyanezen a vonaton utaztak. Mrs. Wilson barna mintás muszlin ruhát vett fel az útra, ami csak úgy feszült széles csípőjén, amikor a New York-i pályaudvaron Tom lesegítette a vasúti kocsiból. Az újságárusbódéban megvásárolta a Town Tattle című pletykalapot, és egy filmmagazin legújabb számát, a pályaudvari drogériában pedig arckrémet és egy kis üveg parfümöt vett. Fenn a pályaudvar díszes feljáróján csak az ötödik, vadonatúj, szürke párnás és levendulaszínű taxit állította meg. Ebben suhantunk ki az állomás hatalmas épületéből a csillogó napsütésben. De alig indultunk el. Mrs. Wilson elfordult a taxi ablakától, és előredőlve kopogott a sofőrnek. Meg akarom venni azt az egyik kutyát mondta komoly hangon. A lakásba szeretném. Kell hogy legyen kutya a lakásban. A taxi egy öregember mellett állt meg, aki feltűnően hasonlított John D. Rockefellerre. A nyakába

17 akasztott kosárban egy tucatnyi néhány hetes, bizonytalan fajtájú kutyakölyök bújt meg. Milyen fajtájúak ezek? kérdezte Mrs. Wilson kíváncsian, amikor az öregember odalépett a taxi ablakához. Mindenfélék. Milyet kíván a hölgy? Rendőrkutyát szeretnék. De ugye, nincs köztük rendőrkutya? Az öregember kétkedő arccal nyúlt be a kosarába, és a nyakánál fogva kihúzott belőle egy kapálódzó kutyakölyköt. Ez nem rendőrkutya mondta Tom. Nem, nem egészen rendőrkutya mondta az öregember csalódottan. Inkább Airedale. Végigsimogatta a kölyökkutya hátának puha, barna prémjét. Nézze, milyen bundája van! Sohase kell félnie, hogy ez a kutya megfázik. Nem cuki kis állat? mondta Mrs. Wilson lelkesen. Mennyibe kerül? Ez a kutya? Az öregember elragadtatással nézett rá. Tíz dollárért odaadom. Az Airedale valamelyik távoli őse, lehet hogy valóban Airedale volt, de a lábai feltűnően fehérek voltak gazdát cserélt, és gyorsan elhelyezkedett Mrs. Wilson ölében, aki lelkendezve simogatta vastag bundáját. Hím vagy nőstény? kérdezte szégyenlősen. Az a kutya? Az a kutya, kérem, hím. Nőstény mondta Tom határozottan. Itt van a pénze. Menjen, és vegyen rajta még tíz kutyát. A Fifth Avenue-n hajtattunk végig. Minden meleg, puha és olyan idilli volt a meleg vasárnap délután, hogy nem csodáltam volna, ha a következő utcasarkon legelésző juhnyájjal találkozunk. Álljunk meg szóltam. El akarok köszönni. Szó se lehet róla vágott közbe Tom gyorsan. Myrtle megsértődik, ha nem jössz fel a lakásba. Nem igaz, Myrtle? Jöjjön fel, kérem kérlelte Mrs. Wilson. Telefonálok majd a nővéremnek, Catherine-nek. A hozzáértők szerint nagyon szép. Szeretnék, de Végül is velük mentem. A taxi átment a Central Parkon a nyugati oldalra. A 158. utcában álltunk meg, ahol hosszú sorban újonnan épült hófehér bérházak álltak. Mrs. Wilson királynői öntudattal hordozta végig pillantását az előkelő környéken, ölébe vette kutyáját és a többi, most vásárolt holmit, majd büszkén bevonult a házba. Szólok McKee-éknek, hogy jöjjenek fel jelentette ki, mikor a lift elindult velünk. És persze okvetlenül felhívom a nővéremet is. A lakás a felső emeleten volt kis lakószoba, kis ebédlő, kis hálószoba és fürdőszoba. A lakószobát zsúfolásig megtöltötték a kis helyiséghez túl nagy, gobelinhuzatos bútorok, és így aki mozogni próbált a szobában, szüntelen a versailles-i parkban hintázó hölgyeket ábrázoló jelenetekbe botlott. Az egyetlen kép egy túlnagyított fénykép volt, ami látszólag egy elmosódó körvonalú sziklán ülő tyúkot ábrázolt. Közelebbről nézve azonban kitűnt, hogy a tyúk tulajdonképpen női főkötő, amely alól idős, kövér hölgy mosolygós arca nézett ki a kép rámájából. Az asztalon a Town Tattle több régi példánya hevert, azonkívül egy divatos, Simon, Jóna fia című bibliai tárgyú regény és a Broadway színházi pletykáit tárgyaló képeslapok. Mrs. Wilson legelőször is a kutyáról gondoskodott. A liftes fiú némi rábeszélésre elment, hogy hozzon egy szalmával kibélelt dobozt és tejet; saját kezdeményezésére még egy jó nagy doboz kutyaeledelt is kerített. Később a szétmállt kutyaeledel egész délután és este egy csészealjba öntött tejben szomorkodott. Közben Tom kinyitott egy faliszekrényt, s egy üveg whiskyt szedett elő.

18 Életemben csak kétszer rúgtam be, második alkalommal ezen a délutánon. Ezért csak ködösen emlékszem rá, mi történt, bár nyolc óráig derűs napfény töltötte meg a lakást. Mrs. Wilson beleült Tom ölébe, és úgy tárcsázott fel egy számot. Egyszerre észrevette, hogy nincs otthon cigaretta, erre én mentem le, hogy hozzak a sarkon levő drogériából. Amikor visszaértem, Mrs. Wilson és Tom nem volt a szobában. Diszkréten leültem, és elolvastam egy fejezetet a Simon, Jóna fiá -ból sajnos rettentő szemét lehetett a regény, vagy pedig a whisky volt az oka, de egy árva szót sem értettem belőle. Alig jött vissza Tom és Myrtle a lakószobába (az első pohár ital után Mrs. Wilsonnal keresztnevünkön szólítottuk egymást), egymás után érkeztek a meghívott vendégek. Myrtle nővére, Catherine, harminc év körüli, karcsú, mutatós nő volt, rövidre vágott, sűrű, vörös hajjal és tejfehérre púderezett arccal. A szemöldökét kitépte, s utána annál kihívóbban újrafestette, de a kitépett szemöldök helye meglátszott, ami arcának furcsa, elmosódott jelleget adott. Amikor megmozdult, minden lépését állandó csörgés kísérte, mert mindkét karján számtalan fajansz karperecet hordott. Olyan tulajdonosi biztonsággal tört be a lakásba, és úgy nézett szét a bútorokon, hogy az a gyanúm támadt, tulajdonképpen ez az ő lakása. Mikor megkérdeztem tőle, valóban így vane, nagyot nevetett, hangosan megismételte a kérdésemet, és kijelentette, hogy egyik barátnőjével szállodában lakik. Mr. McKee egy néhány emelettel lentebbi lakásból jött. Sápadt képű, feminin külsejű férfi volt, frissen borotválkozhatott, mert az arccsontján ottfelejtett egy kevés szappanhabot. Egyébként a szobában mindenkit nagy tisztelettel üdvözölt. Közölte velem, hogy a művészbrancs -hoz tartozik. Mint később értesültem róla, a fényképész mesterséget űzi, és ő készítette Mrs. Wilson édesanyjáról azt a nagyítást, ami óriási ektoplazmaként lebegett a szoba falán. Felesége pilledt, csinos, szörnyű teremtés volt, aki rikácsoló hangon beszélt. Büszkén mesélte, hogy a férje százhuszonhétszer fényképezte le, amióta elvette feleségül. Mrs. Wilson már előbb átöltözött, és vajszínű, sifon délutáni ruhát vett fel, ami állandóan suhogott, amikor a szoba egyik végéből a másikba libegett. Ruhájával együtt megváltozott a viselkedése is. Vitalitása, amely a garázsban annyira feltűnt, most mély benyomást keltő fensőbbséggé alakult. Nevetése, kézmozdulatai, kijelentései percről percre affektáltabbak lettek. Minél jobban kiteljesedett, a szoba annál szűkebb lett körülötte, végül az volt az érzésem, hogy lármásan s recsegő hangon kiabálva forog saját tengelye körül a szoba füstös levegőjében. Szívem mondta a nővérének negédes fejhangon, ezek a pofák mind csak arra mennek ki, hogy megvágjanak. Nekik csak a pénz a fontos. A múlt héten felhívtam egy nőt, hogy nézze meg a lábamat, és a végén annyit kért, hogy azért akár a vakbelemet is kivágathattam volna. Hogy hívják? kérdezte Mrs. McKee. Mrs. Eberhardtnak. Az emberek lábát kezeli, ha hívják. Nagyon tetszik nekem a ruhája jegyezte meg Mrs. McKee. Imádom az ilyen ruhát. Mrs. Wilson kicsinylőleg felvonta a szemöldökét, és visszautasította a bókot. Ócska vacak mondta. Olyankor húzom magamra, amikor nem törődöm vele, hogy nézek ki. Pedig igen jól áll magának, hiszen tudja, hogy gondolom folytatta a témát Mrs. McKee. Ha Chester el tudja kapni ezt a pózt, nagyszerű kép lesz belőle. Mindnyájan Mrs. Wilsonra néztünk, aki hátraigazított egy szemébe csüngő hajfürtöt, és sugárzó mosollyal nézett vissza ránk. Mr. McKee feszült figyelemmel nézte féloldalra hajtott fejjel, s aztán kezét lassan mozgatta előre és hátra az arca előtt. Más világítás kellene mondta egy pillanattal később. Szeretném jól kihozni az arc karakterét. És szeretném, ha a haj hátul teljes mértékben érvényesülne.

19 Nem hiszem, hogy a világításon változtatni kell kiáltott Mrs. McKee. Azt gondolom, hogy Férje rászólt: Pszt! és mi újra Mrs. Wilsonra néztünk, mire Tom Buchanan hangosan ásított, és felkelt a helyéről. Magának, McKee, innia kell valamit mondta. Hozz jeget és ásványvizet, Myrtle, mielőtt mindenki elalszik. Szóltam már a fiúnak, hogy hozzon jeget. Myrtle kétségbeesetten rántotta fel a szemöldökét az alsóbb néposztály lassúsága miatt. Nem lehet ezekre rábízni semmit. Rám nézett és értelmetlenül nevetett. Odatáncolt a kutyához, elragadtatással megcsókolta, és belibegett a konyhába, olyan fölényesen, mintha legalább féltucat francia szakács várna a parancsaira. Csodálatos dolgokat sikerült hoznom magammal Long Islandról dicsekedett Mr. McKee. Tom meglepetten nézett rá. Kettőt már be is rámáztattunk odalent. Miféle kettőt? kérdezte Tom. Két fotótanulmányomat. Az egyik alá ezt írtam: Montouk-fok a sirályok, a másik alá: Montouk-fok a tenger. Catherine mellém ült a pamlagra. Maga is Long Islandon lakik? kérdezte. West Eggben lakom. Igazán? Egy estélyen voltam ott körülbelül egy hónapja. Gatsbynek hívták a házigazdát. Ismeri? A szomszédom. Azt beszélik, hogy Vilmos császár az unokafivére, és onnan van a sok pénze. Igazán? Igenlőleg bólintott. Félek tőle. Nem szeretnék vele semmilyen kapcsolatba kerülni. A West Egg-i szomszédomról szóló érdekes információt Mrs. McKee szakította félbe, aki hirtelen rámutatott Catherine-re. Chester, azt hiszem, vele is kezdhetnél valamit mondta, de Mr. McKee csak bólintott, és Tomhoz fordult. Szeretnék többet dolgozni Long Islanden, ha sikerülne bejutnom. Csak elkezdhessem, aztán már megy magától. Forduljon Myrtle-hez mondta Tom, és hangos nevetésben tört ki, mikor Mrs. Wilson egy tálcával belépett. Majd ő ad magának ajánlólevelet. Ugye adsz, Myrtle? Mit kell nekem adni? kérdezte Mrs. Wilson meg-lepődötten. Adj ajánlólevelet férjedhez, hogy Mr. McKee fotótanulmányokat készíthessen róla. Ajka egy pillanatig hangtalanul mozgott, amíg kitalált valamit. George B. Wilson a benzinkútnál vagy így valahogy. Catherine hozzám hajolt, és suttogva mondta: Egyikük sem tudja elviselni, akivel megesküdött. Gondolja? Egyikük sem Myrtle-re nézett, majd Tomra. Én csak azt mondom, miért kell együtt élniük, ha nem szenvedhetik egymást? Ha én nekik lennék, elválnék, és azonnal újra megesküdnék. Myrtle sem szereti Wilsont? Erre a kérdésemre váratlan választ kaptam. A választ, szenvedélyes és trágár szavakkal Myrtle maga adta meg, aki szintén hallotta a kérdésemet. Hallja kiáltotta Catherine diadalmasan. Ekkor újra halkan kezdett beszélni: Valójában Mr.

20 Buchanan felesége az akadály, aki katolikus, és a katolikusok nem hisznek a válásban. Daisy nem volt katolikus, és engem megdöbbentett ez a jól kiagyalt hazugság. Mihelyt megesküsznek folytatta Catherine, azonnal nyugatra mennek, és ott maradnak, míg a dolgok le nem csendesednek. Nem lenne diszkrétebb, ha Európába mennének? Maga szereti Európát? kiáltotta fel meglepődve. Nemrégen jöttem vissza. Monte-Carlóból. Igazán? Tavaly. Egy másik lánnyal voltunk odaát. Hosszabb időt töltöttek ott? Nem, csak Monte-Carlóban voltunk, és már jöttünk is vissza. Marseilles-en át mentünk. Ezerkétszáz dollárral kezdtük, és az egészet két nap alatt elszipkázták tőlünk a különszobákban. Nem volt könnyű dolog hazajönnünk, én mondom magának. Atyaúristen, hogy meggyűlöltem azt a várost! A késő délutáni égbolt a lakás ablakából egy pillanatig olyan csillogóan kék volt, hogy akár a Földközi-tenger azúrkék ege is lehetett volna. Ekkor hirtelen újra Mrs. McKee rikácsoló hangja töltötte be a szobát. Majdnem elkövettem egy hibát én is jelentette ki élénk hangon, kicsi híja, hogy feleségül nem mentem egy jakhechoz, aki évekig a nyomomban volt. Tisztában voltam vele, hogy nem való hozzám. Állandóan figyelmeztettek a barátaim: Lucille, az az ember nem való hozzád! De ha nem találkozom Chesterrel, a végén biztosan megkapott volna. Látod, ez a különbség mondta Myrtle Wilson bólingatva, végül mégsem mentél hozzá. Persze hogy nem. De én hozzámentem. Mi szükség volt rá? mondta Catherine. Senki nem kényszerített rá. Myrtle elgondolkodott. Hozzámentem, mert azt hittem róla, hogy úriember- szólalt meg végül. Azt hittem, tudja, mi a jólneveltség, de arra sem méltó, hogy letörölje a port a cipőmről. Egy ideig megőrültél érte mondta Catherine. Megőrültem! kiáltott Myrtle hitetlenkedve. Ki mondta, hogy megőrültem? Annyira sem őrültem meg érte, mint itt ezért az emberért. Hirtelen rám mutatott, s mindenki vádolólag nézett rám, én pedig igyekeztem mindenkinek értésére adni, hogy én igazán nem tartok igényt az érzelmeire. Egyszer őrültem csak meg, amikor hozzámentem ehhez a Wilsonhoz. Az első percben tisztán láttam, hogy tévedtem. Kölcsönkérte valakitől a vasárnapi öltönyét, és abban esküdött meg velem. Nem szólt róla egy szót sem, és egy szép napon jelentkezett az öltöny tulajdonosa, mikor Wilson nem volt odahaza: Szóval magáé az az öltöny? kérdeztem tőle. Most hallom először. Persze odaadtam neki, de aztán végigdőltem a kanapén, és bőgtem egész délután. Meg kell tőle szabadulnia, én mondom erősködött Catherine hozzám fordulva. Tizenegyévé élnek a felett a garázs felett. És az egész idő alatt Tom volt az első babája. A második üveg whisky is jócskán kiürült, csak Catherine nem ivott egy pohárral sem; ő jól érezte magát a semmitől is. Tom feltelefonálta a kapust, és elküldte azokért a bizonyos híres szendvicsekért, amelyek önmagukban is teljes vacsorának számítanak. Szerettem volna otthagyni a társaságot, és sétálni a parkon át a langyos, meleg alkonyatban, de valahányszor nekiduráltam magam, szenvedélyes és hangos vitába bonyolódtam, s ez mintha kötéllel húzott volna vissza a székembe. Magasan, fenn a város felett, a lakás kivilágított ablakai is növelték az emberi elkülönülést, amelyet mi is jelentettünk az utcán járókelőknek odalent. Elképzeltem, hogyan néznek fel, és találgatják, mi