DAVID HUME ÉRTEKEZÉS AZ EMBERI TERMÉSZETRÕL

Átírás

1 1 DAVID HUME ÉRTEKEZÉS AZ EMBERI TERMÉSZETRÕL

2 2 3 Magyar Tudományos Akadémia FILOZÓFIAI ÍRÓK TÁRA Szerkeszti BENCE GYÖRGY BORBÉLY GÁBOR BOROS GÁBOR DAVID HUME ÉRTEKEZÉS AZ EMBERI TERMÉSZETRÕL AKADÉMIAI KIADÓ BUDAPEST, 2006

3 4 TARTALOM 5 A mû eredeti címe: A Treatise of Human Nature. TARTALOM Fordította BENCE GYÖRGY A fordítást az eredetivel egybevetette SZÁNTÓ VERONIKA AZ ÉRTEKEZÉS ELSÕ KÖTETE ISSN ISBN Hungarian translation Bence György, 2006 Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztõk Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia utca Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános elõadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetõen is. A kiadásért felelõs az Akadémiai Kiadó Rt. igazgatója Felelõs szerkesztõ Szabó Zsuzsa Szöveggondozó Mûszaki szerkesztõ A borítón Tördelõ Sörfõzõ Zsuzsa Nyomta és kötötte Felelõs vezetõ Megjelent (A/5) ív terjedelemben Figyelmeztetés Bevezetõ Elsõ könyv AZ ÉRTELEMRÕL I. rész Az ideákról, eredetükrõl, összetételükrõl, asszociációjukról és elvontságukról 1. szakasz Ideáink eredetérõl 2. szakasz A tárgykör felosztása 3. szakasz Az emlékezõtehetség és a képzelõerõ ideái 4. szakasz Az ideák összekapcsolódásáról vagy asszociációjáról 5. szakasz A relációkról 6. szakasz A módozatokról és a szubsztanciákról 7. szakasz Az elvont ideákról II. rész A tér és az idõ ideáiról 1. szakasz A tér és az idõ ideáinak végtelenül osztható voltáról 2. szakasz A tér és az idõ végtelenül osztható voltáról 3. szakasz A tér és az idõ ideáinak egyéb tulajdonságairól

4 6 TARTALOM TARTALOM 7 4. szakasz Válasz az ellenvetésekre 5. szakasz Az ellenvetésekre adott válasz folytatása 6. szakasz A létezésnek és a külsõ létezésnek az ideájáról III. rész A tudásról és a valószínûségrõl 1. szakasz A tudásról 2. szakasz A valószínûségrõl, valamint az ok és az okozat ideájáról szakasz Miért van mindig szükség okra? 4. szakasz Az okot és okozatot illetõ következtetéseink alkotórészeirõl 5. szakasz Az érzékeknek és az emlékezõtehetségnek a benyomásairól 6. szakasz Hogyan következtethetünk a benyomásról az ideára? 7. szakasz Az idea és a hívés természetérõl 8. szakasz A hívés okairól 9. szakasz Egyéb relációk és szokások hatásáról 10. szakasz A hívés befolyásáról 11. szakasz Az eshetõségek valószínûségérõl 12. szakasz Az okok valószínûségérõl 13. szakasz A filozófián kívül esõ valószínûségrõl 14. szakasz A szükségszerû kapcsolat ideájáról 15. szakasz Szabályok az okok és okozatok megállapítására 16. szakasz Az állatok eszérõl IV. rész A szkeptikus filozófiáról és rendszerekrõl 1. szakasz Az ésszel szembeni szkepszisrõl 2. szakasz Az érzékkel szembeni szkepszisrõl 3. szakasz A régi filozófiáról 4. szakasz Az újabb filozófiáról 5. szakasz A lélek nem anyagi voltáról 6. szakasz A személyiség azonosságáról 7. szakasz Az elsõ könyv befejezése AZ ÉRTEKEZÉS MÁSODIK KÖTETE Második könyv A SZENVEDÉLYEKRÕL I. rész A büszkeségrõl és a szégyenkezésrõl 1. szakasz A tárgykör felosztása 2. szakasz A büszkeségrõl és a szégyenkezésrõl: mi a tárgyuk és okuk? 3. szakasz Mi teszi e tárgyakat és okokat azzá, amik? 4. szakasz A benyomások és az ideák közötti relációkról 5. szakasz Hogyan befolyásolják a relációk a büszkeséget és a szégyenkezést? 6. szakasz E rendszer korlátai 7. szakasz A bûnrõl és az erényekrõl 8. szakasz A szépségrõl és a rútságról 9. szakasz A külsõdleges elõnyökrõl és hátrányokról 10. szakasz A tulajdonról és gazdagságról 11. szakasz A megbecsülés iránti vágyról 12. szakasz Az állatoknál megfigyelhetõ büszkeségrõl és szégyenkezésrõl II. rész A szeretetrõl és a gyûlöletrõl 1. szakasz A szeretet és a gyûlölet tárgyáról és okairól 2. szakasz Rendszeremet alátámasztó megfigyelések 3. szakasz A nehézségek megoldása 4. szakasz A rokonok iránti szeretetrõl

5 8 TARTALOM TARTALOM 9 5. szakasz Miért becsüljük a gazdagokat és hatalmasokat? 6. szakasz A jóindulatról és a haragról 7. szakasz A részvétrõl 8. szakasz A kárörömrõl és az irigységrõl 9. szakasz Hogyan keveredik a jóindulat és a harag a részvéttel? 10. szakasz A tiszteletrõl és a megvetésrõl 11. szakasz A szerelmi szenvedélyrõl, avagy a nemek közötti vonzalom 12. szakasz A szeretet és gyûlölet az állatok körében III. rész Az akaratról és a közvetlen szenvedélyrõl 1. szakasz A szabadságról és a szükségszerûségrõl 2. szakasz Az elõbbiek folytatása 3. szakasz Az akaratot befolyásoló indítékokról 4. szakasz A heves szenvedélyek okairól 5. szakasz A megszokás hatásairól 6. szakasz A képzelõerõ hatása a szenvedélyekre 7. szakasz A térbeli és az idõbeli érintkezésrõl és távolságról 8. szakasz A fentiek folytatása 9. szakasz A közvetlen szenvedélyekrõl 10. szakasz A kíváncsiságról vagy tudásvágyról Elõszó Kivonat AZ ÉRTEKEZÉS ELSÕ KÉT KÖTETÉNEK KIVONATA Figyelmeztetés AZ ÉRTEKEZÉS HARMADIK KÖTETE Harmadik könyv AZ ERKÖLCSÖKRÕL I. rész Az erényrõl és a vétekrõl általában 1. szakasz Erkölcsi megkülönböztetéseink nem az észbõl származnak 2. szakasz Az erkölcsi megkülönböztetések erkölcsi érzékünkbõl származnak II. rész Az igazságosságról és az igazságtalanságról 1. szakasz Természetes vagy mesterséges erény-e az igazságosság? 2. szakasz Az igazságosság és a tulajdon eredetérõl 3. szakasz A tulajdont meghatározó szabályokról 4. szakasz A tulajdon beleegyezéssel történõ átruházásáról 5. szakasz Az ígéretek kötelezõ erejérõl 6. szakasz Néhány további gondolat az igazságossággal és az igazságtalansággal kapcsolatban 7. szakasz A kormányzat eredetérõl 8. szakasz Az engedelmesség forrásáról 9. szakasz Az engedelmesség mértékérõl 10. szakasz Kiknek tartozunk engedelmességgel? 11. szakasz A nemzetközi jogról 12. szakasz A tisztaságról és szemérmességrõl III. rész A többi erényrõl és vétekrõl 1. szakasz A természetes erények és vétkek eredetérõl 2. szakasz A lelki nagyságról 3. szakasz A jóságról és a jóindulatról

6 10 TARTALOM szakasz A természetes képességekrõl 5. szakasz Néhány további gondolat a természetes erényekrõl 6. szakasz A harmadik könyv befejezése Függelék ÉRTEKEZÉS AZ EMBERI TERMÉSZETRÕL Kísérlet a tapasztalati módszert bevezetni a morális tudományokba Jegyzetek Rara temporum felicitas, ubi sentire, quae velis; et quae sentias, dicere licet. Tacitus I. KÖNYV AZ ÉRTELEMRÕL

7 12 ELSÕ KÖNYV 13 FIGYELMEZTETÉS Ritka a boldog idõ, mikor úgy érezhetünk, ahogy akarunk, és amit érzünk, el is mondhatjuk. Tacitus: Historiae I. i. i. Vas István fordítása A Bevezetõben kellõképpen megvilágítottam, hogy mi a szándékom a jelen mûvel. De az olvasónak figyelembe kell vennie, hogy e két kötetben nem foglalkozom mindazokkal a tárgyakkal, amelyeket ott tervbe vettem. Az értelem és a szenvedélyek tárgykörei önmagukban is teljes gondolatmenetet tesznek ki, és örömmel ragadtam meg az ebbõl a természetes felosztásból adódó lehetõséget, hogy kipróbáljam a közönség hajlandóságát. Ha oly szerencsés vagyok, hogy könyvem sikert arat, akkor át fogok térni a morál, a politika és a mûbírálat vizsgálatára, ami teljessé teszi majd az emberi természetrõl szóló értekezésemet. A közönség tetszése lenne munkám legnagyobb jutalma, de eltökéltem, bármi lesz a közönség ítélete, mindenképpen úgy fogadom, mint ami legjobb okulásomra szolgál.

8 14 ELSÕ KÖNYV BEVEZETÕ 15 BEVEZETÕ Mi sem természetesebb és gyakoribb, mint az, hogy akik új filozófiai és tudományos felfedezések ígéretével állnak a világ elé, a korábban közreadott rendszerek leszólásával igyekeznek kicsikarni a kedvezõ fogadtatást a maguk rendszere számára. És ha valóban beérnék azzal, hogy felpanaszolják, mennyire keveset tudunk még ma is a legfontosabb kérdésekrõl, amelyek az emberi ész ítélõszéke elé kerülhetnek, akkor a tudományokban járatos emberek legtöbbje készséggel egyetértene velük. Aki kellõ ítélõképességgel és tanultsággal rendelkezik, könnyen észreveszi, hogy milyen gyenge lábon állnak még azok a rendszerek is, amelyek pedig a legnagyobb elismerésre találtak és a legnagyobb igényeket támasztották a szabatos és mélyenszántó gondolkodás tekintetében. Vak bizalommal fogadják el az elveket, és akadozva vonják le belõlük a következtetéseket, nincs összefüggés a részek között, és hiányzik a bizonyosság az egészbõl ezt találjuk mindenütt a legnagyobb filozófusok rendszereiben, s ez láthatóan magát a filozófiát is rossz hírbe keveri. Sõt, nincs szükség ilyen alapos tudásra ahhoz, hogy felfedezzük a tudományok jelenlegi állapotának tökéletlen voltát; még a tudomány kapuin kívül rekedt tömeg is megítélheti a kiszûrõdõ lármából, hogy a dolgok nem mennek valami jól odabent. Semmi sincs, ami ne képezné vita tárgyát, a tudósok mindenben ellentétes véleményen vannak. A legjelentéktelenebb kérdésekben sem lehet elkerülni az összeütközést, és a legfontosabb kérdésekben sem sikerül biztos döntésre jutni. Úgy sokasodnak a viták, mintha minden bizonytalan volna, és olyan hevesen csapnak össze a vitatkozók, mintha mindenben biztosak volnának. E tolongás közepette nem az ész, hanem az ékesszólás viszi el a pálmát; ha értünk hozzá, hogy elõnyös színben tüntessük fel mondanivalónkat, akár a leghóbortosabb hipotézisek számára is toborozhatunk híveket. Nem a kardot vagy lándzsát forgató fegyveresek döntik el a csata kimenetelét, hanem a trombitások és a dobosok, a sereg zenészei. Véleményem szerint ebbõl ered, hogy általában elõítélettel fogadnak mindenféle metafizikai okoskodást, még azok is, akik a tudomány emberének vallják magukat, és valóságos érdeme szerint becsülik az irodalom minden más nemét. Amikor metafizikai okoskodásról beszélnek, nem a tudomány valamelyik ága fölötti elmélkedésre gondolnak, hanem bármiféle okfejtésre, ha az valamiképpen homályos, és megértésére némi figyelmet kell fordítaniuk. Oly sokszor bizonyult hiábavalónak az ilyen vizsgálódásokra szánt munka, hogy rendszerint tétovázás nélkül elutasítjuk az ilyesmit, és úgy döntünk, hogy legalább legyenek kellemesek és természetesek a tévedések és a csalódások, ha már úgysem szabadulhatunk meg tõlük soha. És való igaz, csak a tunya kényelmességgel párosult eltökélt szkepszis indokolhatja a viszolygást, amelyet a metafizikával szemben érzünk. Mert ha az igazság egyáltalán elérhetõ emberi képességeinkkel, akkor is bizonyára nagy mélységekben és nagy homályban rejlik; és okvetlenül hiú elbizakodottságra vallana, ha azt remélnõk, hogy minden erõfeszítés nélkül megtaláljuk, holott a legnagyobb géniuszoknak, a legnagyobb erõfeszítések árán sem sikerült megtalálniok. Nem is állítom, hogy ilyes féle elõnyei lennének az itt elõadandó filozófiának; és ugyancsak a rovására kellene írni, ha ennyire könnyû és magától értetõdõ volna. Nyilvánvaló, hogy többé-kevésbé minden tudomány összefügg az emberi természettel, és bármilyen messzire távolodik is tõle, valami úton-módon mindegyik visszatér hozzá. Bizonyos mértékig még a matematika, a természettan és a természetes vallás is függ az emberrõl szóló tudománytól, mivel mind az emberi megismerés hatáskörébe tartozik, mindet emberi erõink és képességeink szerint ítéljük meg. Lehetetlen elõre látni, hogy micsoda változtatásokat és tökéletesbítéseket foganatosíthatnánk e tudományokban, ha tisztán látnánk, meddig ér el és milyen erõs az emberi értelem, és ha meg tudnánk magyarázni, hogy milyen természetû ideákat alkalmazunk, és milyen mûveleteket viszünk véghez a gondolkodás során. A természetes vallás területén annál is nagyobb reményünk van e tökéletesbítésekre, mivel ez nemcsak a magasabb hatalmak természetérõl ad tanítást, hanem távolabbra is tekint, arra, hogy mi a szándéka velünk e magasabb hatalmaknak, és hogy nekünk mi a kötelességünk irántuk; következésképpen nemcsak mi magunk elmélkedünk errõl a tárgyról, hanem az elmélkedés tárgyainak egyike is mi magunk vagyunk. Ha tehát már a matematika, a természettan és a természetes vallás is ennyire függ attól, amit az emberrõl tudunk, akkor mit várhatunk azoktól a

9 16 ELSÕ KÖNYV BEVEZETÕ 17 tudományoktól, amelyek még szorosabb és bensõségesebb kapcsolatban állnak az emberi természettel? A logika egyetlen célja megmagyarázni gondolkodási képességünk elveit és mûveleteit, valamint azt, hogy milyen természetûek az ideáink; a morál és a mûbírálat vonzalmainkkal és érzelmeinkkel foglalkozik; a politika pedig mint társadalomban egyesült és egymástól függõ lényeket veszi tekintetbe az embereket. E négy tudomány, a logika, a morál, a mûbírálat és a politika, majdnem mindent magában foglal, aminek az ismerete valamiképpen is fontos lehet a számunkra, vagy ami akár épülésére lehet, akár díszére válhat az emberi szellemnek. Így hát egyetlen megoldástól remélhetünk csak sikert filozófiai kutatásainkban: hagyjunk föl az eddig követett nehézkes, halogató módszerrel, és ne érjük be azzal, hogy itt-ott beveszünk egy-egy határ menti várat vagy helységet, hanem meneteljünk egyenesen e tudományok fõvárosa vagy központja felé, mely nem más, mint maga az emberi természet; ha azt sikerül elfoglalnunk, akkor már mindenütt könnyû gyõzelmet remélhetünk. Ebbõl a hadállásból kiterjeszthetjük hódításainkat mindazokra a tudományokra, amelyek közelebbrõl érintik az emberi természetet, és azután kedvünk szerint hozzáláthatunk, hogy behatoljunk azokba is, amelyek a tiszta kíváncsiság tárgyai. Egyetlen fontos kérdés sincs, melynek a megoldása ne az emberrõl szóló tudományban foglaltatna; egyetlen fontos kérdésre sem tudunk valamelyes biztonsággal is válaszolni, mielõtt ismernénk e tudományt. Tehát, amikor azzal állunk elõ, hogy megvilágítjuk az emberi természet elveit, valójában a tudományok hiánytalan rendszerét ígérjük, s ez a rendszer majdnem teljesen új alapra épül, mégpedig arra az egyedüli alapra, amelyen valamelyes biztonsággal megállhatnak a tudományok. És mivel az emberrõl szóló tudomány az egyedüli szilárd alap a többi tudomány számára, magának ennek a tudománynak az egyedüli szilárd alapját a tapasztalatra és megfigyelésre kell fektetnünk. Nem meglepõ felismerés, hogy több mint száz évre volt szükség a tapasztalati módszernek a természettanra történõ alkalmazása után, amíg e módszert a morális tudományokra is alkalmazni kezdték, hiszen azt találjuk, hogy e kétféle tudomány eredete között is körülbelül ugyanakkora idõköz van: Thalésztõl Szókratészig körülbelül ugyanannyi idõ telt el, mint Lord Bacon és ama néhány angliai filozófus 1 között, akik új alapra kezdték állítani az emberrõl szóló tudományt, s fölkeltették iránta a közönség figyelmét és kíváncsiságát. Más nemzetek verseng- 1 Locke úr, Lord Shaftesbury, Dr. Mandeville, Hutchinson úr, Dr. Butler stb. hetnek velünk a költészetben, és a többi szépmûvészetben akár túl is szárnyalhatnak bennünket, de a gondolkodás és a filozófia tökéletesbítése csak a tolerancia és a szabadság országából származhat. Ne higgyük, hogy az emberrõl szóló tudomány újabb fejlõdése kevesebb megbecsülést szerez szülõföldünknek, mint az, ami korábban a természettanban ment végbe, sõt, még nagyobb dicsõségnek kell tartanunk, tekintetbe véve, hogy az emberrõl szóló tudomány fontosabb, és megújítására is sokkal nagyobb szükség volt. Az emberi szellem lényege éppoly ismeretlen a számunkra, mint a külsõ testeké, ezért nekem nyilvánvalónak tûnik, hogy az emberi szellem erõirõl és tulajdonságairól is csak úgy alkothatunk magunknak képzetet, hogy gondosan és szigorúan alkalmazzuk a tapasztalati módszert, hogy megfigyeljük azokat a sajátos hatásokat, amelyeket a különbözõ körülmények és helyzetek váltanak ki a szellemben. Jóllehet igyekeznünk kell a lehetõ legegyetemesebbé tenni valamennyi elvünket, amennyiben a végsõkig megyünk el a tapasztalati módszer alkalmazásában, és minden hatásra lehetõleg minél egyszerûbb okok alapján és minél kevesebb ok segítségével adunk magyarázatot, mégis bizonyos, hogy semmiképpen sem mehetünk túl a tapasztalaton; eleve el kell vetnünk, önhittségnek, sõt, agyrémnek kell tartanunk minden olyan hipotézist, mely azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy felfedi az emberi természet végsõ, eredeti tulajdonságait. Az olyan filozófus, aki nagy komolysággal nekilát, hogy feltárja a lélek végsõ elveit, szerintem nemigen lehet mestere annak a tudománynak, az emberi természet tudományának, amelyre állítólag magyarázatot talált, és nemigen tudhatja, hogy miben lel természetes megelégedést az ember szelleme. Mert mi sem bizonyosabb annál, hogy a csüggedés szinte ugyanúgy hat ránk, mint a beteljesülés, és hogy amint felismerjük valamely kívánságunk teljesülésének lehetetlen voltát, nyomban eltûnik maga a kívánság is. Ha belátjuk, hogy eljutottunk a végsõ határig, ameddig az emberi ész terjed, elégedetten megpihenünk, noha egészében véve teljesen tisztában vagyunk tudatlanságunkkal, noha felismerjük, hogy legáltalánosabb és legfinomabb elveinknek a megindoklására sem tudunk mást fölhozni, csak azt, hogy tapasztaljuk a valóságukat, amit a köznép is föl tud hozni mellettük, és aminek a felfedezéséhez nem kellett volna elõbb a legkülönösebb és legfurcsább jelenségeket tanulmányoznunk. Egy lépéssel sem juthatunk tovább ennél, s ha ez kielégíti az olvasót, az író hogyne találna még örömtelibb kielégülést abban, hogy nyíltan bevallja tudatlanságát, és hogy elég óvatos volt elkerülni a tévedést, amelybe oly sokan belestek, amikor a legbizonyosabb elvek-

10 18 ELSÕ KÖNYV BEVEZETÕ 19 ként erõltették rá a világra sejtéseiket és hipotéziseiket. Ha ily módon kölcsönös megegyezés és elégedettség jön létre mester és tanítványa közt, nem tudom, mi mást várhatnánk még filozófiánktól. Ha pedig az emberrõl szóló tudomány fogyatékosságának tekintené valaki, hogy lehetetlen eljutni a végsõ elvekig, akkor merem állítani, hogy az ebben a fogyatékosságában osztozik valamennyi más tudománnyal és mesterséggel, amelynek csak szentelhetnénk magunkat, akár a filozófusok iskoláiban mûvelt tudományokra gondolunk, akár pedig a legszerényebb kézmûvesek mûhelyeiben ûzött mesterségekre. Egyik sem léphet túl a tapasztalaton, egyik sem állíthat föl olyan elveket, melyek nem a tapasztalat tekintélyére támaszkodnak. Igaz, a morális tudománynak valóban különös hátránya a természettanhoz képest, hogy a tapasztalatok gyûjtése során nem tehet céltudatos, elõre megfontolt kísérleteket, hogy segítségükkel kielégítõ módon megoldjon minden fölmerülõ nehézséget. Ha kétségeim vannak afelõl, hogy az egyik test milyen hatást gyakorol a másikra valamilyen helyzetben, csak létre kell hoznom ezt a bizonyos helyzetet és megfigyelnem, mi következik belõle. De amennyiben a morális tudományban próbálnék tisztázni valamely kérdést ezzel a módszerrel, vagyis oly módon, hegy létrehoznám a magam számára a kérdéses helyzetet, akkor nyilvánvaló, hogy a folyamat elõre megfontolt jellege és a vele járó elmélkedés annyira megzavarná a bennem ható természetes elvek mûködését, hogy nem tudnék helyes következtetést levonni a jelenségbõl. E tudományban ezért az emberi élet gondos megfigyelésével kell összeszedegetnünk a tapasztalatokat, ahogyan azok a dolgok szokásos menetében, a társasági életben, a hasznos foglalatosságok és a szórakozás során fölmerülnek. Ha értõ módon összegyûjtjük és összehasonlítjuk az ilyesfajta tapasztalatokat, akkor azt remélhetjük, hogy olyan tudományt építünk rájuk, amelyik bizonyosság tekintetében nem marad el a többi, emberileg elérhetõ tudománytól, hasznosság tekintetében pedig messze túltesz rajtuk. ELSÕ KÖNYV AZ ÉRTELEMRÕL