Gyertek, hallgassátok!

Átírás

1 K O V Á C S L. P. B Á N K E L M É L K E D É S E K 2. B Á N K A T Y Á V A L A S Z E NT Í R Á S R Ó L Gyertek, hallgassátok!

2 K O V Á C S L. P. B Á N K E L M É L K E D É S E K 2. B Á N K A T Y Á V A L A S Z E NT Í R Á S R Ó L Gyertek, hallgassátok! K O V Á C S L. P. B Á N K BUDAPEST, 2012

3 KOVÁCS L. P. BÁNK, 2012 Minden jog fenntartva.

4 ÉVK. 1. hét hétfô Sám 1,1-8; Mk 1,14-20 Két felesége volt, az egyiket Annának, a másikat Fenennának hívták. (1Sám 1,2) olt egy Ramátaim-Szófimból, Efraim hegységérôl való ember, akit Elkánának hívtak. Két felesége volt, az egyiket Annának, a másikat Fenenná- V nak hívták. Fenennánk voltak gyermekei, Annának viszont nem voltak gyermekei. (1Sám 1,1-2) Elkána tehát Efraim törzsébôl származott. Efraim Józsefnek, Jákob (Izrael) tizenegyedik fiának volt a fia. Az a családi bonyodalom, amelyet a szentíró megpendített a mai bevezetô sorokban, már Jákobbal kezdôdött. Jákob nem egészen szabályosan kapta meg apjától, Izsáktól az elsôszülöttségi áldást (Ter 27), ezért iker-bátyja haragja elôl menekülnie kellett édesanyjának, Rebekkának a bátyjához, Lábánhoz költözött Ábrahám szülôföldjére, Háránba. Nagybátyja kedves volt hozzá, kedvére volt pontos munkája, de észrevette azt is, hogy kisebbik lánya, Ráchel tetszik unokaöccsének. Megegyeztek, hogy feleségül adja hozzá, ha elôbb hét évig juhásza lesz a kedves rokon. Amikor eljött a házasságkötés ideje, megtörtént az egybekelés, Ráchel helyett az idôsebb lány, Lia volt a vele hált asszony. A nagybácsi kevésbé szép lánya mellé egy hét múlva második feleségnek odaadta szebbik lányát is utólagos hét évi szolgálat fejében. Liának egymás után született négy fia, Ráchelnek viszont egy sem. Ekkor mindkét feleség egy-egy mellékfeleséget adott férjének, hogy Ráchel legalább a szolgálója révén mondhassa magát anyának. Tíz fiú volt már akkor Jákob mellett ( ), amikor végre Ráchelnek is megszületett várva-várt kisfia: József. Ô az, akit testvérei okossága meg apjuk kitüntetô szeretete miatt gyûlöltek, eladtak rabszolgának Egyiptomba. Ott keserves sors után a fáraó helyettese, alkirály lett. Két fia született: Efraim és Manassze. Ôket Jákob unokasorsból fiainak fogadta. (Ter 48,1-5) A honfoglaláskor ôk saját nevükön örököltek törzsi vagyont. Efraim fiai közül való volt Elkána. Szeretett felesége nem tudott gyermeket szülni néki, ezért nôsült újra. Fenenna szülte a fiúkat urának, és bosszantotta a szeretettebb asszonyt magtalansága miatt. Elkána évente egyszer családjával együtt elzarándokolt Silóba, ahol a szentsátort éppen felállították. Az egyik reggel bemutatták az áldozatot Istennek. Az áldozati állat húsából az egész család részesült. Elkána elôször fiai és lányai anyjának, majd az ô gyerekeinek adott egy-egy részt. Fenenna látható kárörömmel mutogatta Anna felé az áldozati részek bôségét. Látta ezt a szomorú gyôzelmi mámort Elkána és Anna is. Fenenna szemébôl a szentsátor elôtt a gyûlölet izzott Anna felé: Íme, Isten bezárta a méhedet! De nézz meg engem gyerekeimmel! (6) Ezt tette vele, és ingerelte ôt esztendôrôl-esztendôre, valahányszor eljött az idô, és felmentek az Úr templomába. Így ô csak sírt, és nem nyúlt az ételhez. Elkána a férje megkérdezte tôle: Anna, miért sírsz, miért nem eszel, és miért kesereg szíved? Nem érek-e én neked tíz 1

5 fiúnál többet? (7-8) Igen, Isten rendelése, hogy elôbb a férjet szeresse az aszszony, de a boldogságához lényegesen hozzátartozik az édesanyaság. Ha természeténél fogva meddô egy asszony, azt is nehezen viseli, de ha önmagát teszi valaki meddôvé, azt késôbb nem gyôzi majd siratni. ÉVK. 1. hét hétfô Zsid 1,1-6; Mk 1,14-20 Ezekben a végsô napokban, pedig Fia által szólt hozzánk (Zsid 1,2.) tegnapi nappal befejeztük a karácsonyi ünnepkört. Ennek utolsó mozzanata: Jézus megkeresztelkedik a Jordán folyóban Keresztelô Szent Já- A nos bûnbánati keresztsége szerint. Ôt Gábor fôangyal születése elôtt kilenc hónappal úgy jelentette be édesapjának, Zakariás papnak: Nagy lesz az Úr elôtt; bort és részegítô italt nem iszik, és már anyja méhétôl fogva betelik Szentlélekkel. Izrael fiai közül sokakat fog Urukhoz, Istenükhöz téríteni. Illés szellemével és erejével fog elôtte járni, hogy az atyák szívét a fiakhoz fordítsa, a hitetleneket, pedig az igazak okosságára, s így alkalmas népet készítsen az Úrnak. (Lk 1,15-17) Ez a János három éves korától a zsidó papok fiainak kolostorában nôtt fel. Ott készült imával, böjttel és az ószövetségi kinyilatkoztatást sokszor átelmélkedve küldetésére. Harminc évesen, férfivá érve el is kezdte hirdetni a Jordán partján: Térjetek meg, mert elközelgett a menynyek országa. (Mt 3,2) Ô volt az Ószövetség utolsó prófétája. Neki kellett bemutatnia a zsidó népnek az Isten megtestesült Fiát szóval és ujjával: íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bûneit. Ô az, akirôl mondtam: Utánam, jön egy férfi, aki megelôz engem, mert elôbb volt, mint én, Én nem ismertem ôt; de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy ôt megismertessem Izraellel. (Jn 1,29-31) Keresztelô Jánossal betelt az ószövetségi próféták sora. A többiek évszázadokon keresztül küldettek az Istentôl, hogy minden fontosat elmondjanak a jövendô Messiásról. Így akarta Isten biztossá tenni a választott népet arról, hogy az Ô küldöttérôl van szó, nem önjelölt szédelgôrôl: Sokszor és sokféle módon szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végsô napokban pedig a Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendelt, aki által a világokat is teremtette, s aki mivel az ô dicsôségének fénye és lényegének képmása, és mindent fenntart hatalmas igéjével, miután a bûnöktôl megtisztulást szerzett, a Fölség jobbján ül a magasságban (Zsid 1,1-3) A levél szerzôje tehát hangsúlyozza, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatás célja elôkészíteni a Megváltó Eljövetelét, félreérthetetlenül rámutatni, hogy ô teremtô Isten, mint az Atya tökéletes képmása születik Tôle szellemi születéssel, részt vesz a világ állandó létben, tartásában. Utána még folytatja Jézus istenségének bizonyítását: Mert annyival kiválóbb az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt náluk. Hiszen melyik angyalnak mondta valaha: Fiam vagy te, én ma szültelek téged? (Zsolt 2,7) és ismét: Én Atyja leszek, ô, pedig a fiam lesz. (2Sám 7,14) Amikor pedig újra bevezeti elsôszülöttjét a földkerekségre, így szól: És imádja ôt Isten minden angyala (MTörv 32,43G) ÉVK. 1. hét hétfô Zsid 1,1-6; Mk 1,14-20 Ezekben a végsô napokban, pedig Fia által szólt hozzánk (Zsid 1,2.) Gyerekkoromban még úgy tanultam, hogy a zsidókhoz írt levél is Szent Pál apostol mûve. Azóta szaktudósok vitatják ezt az ôsi állásfoglalást. De annyi bizonyos, hogy a szentírási kánonhoz tartozik. Tartalma, tanítása, ragyogó tanúságtétel Jézus Krisztus mellett. Annyit mindenki elfogad, hogy címzettje az egész zsidó nemzet. Azok is, akik nem fogadták el Jézust Megváltónak, azok is, akik az apostolok és a többi, zsidó származású elsô keresztény boldog csoportjához tartozik. Az elôbbieknek gondolatébresztô, sôt magas színvonalú hívó szó ez a levél. Az utóbbiaknak, pedig magasrendû eligazítás a vallásos élet tájékoztatásában, hogy az impozáns zsidó templomi külsôségek már nem jelentenek Isten által akart és elfogadott szertartást, mert a templom már nem rendelkezik törvényes áldozattal, ami a templomot templommá teszi. Az ószövetségi áldozatok ugyanis elôképek voltak, csak Jézus keresztáldozatára mutatva voltak érvényesek. Most bekövetkezett a valóság, értelmét vesztette az elôkép. Mindazonáltal nagyon helyesen állapítja meg a levélíró, hogy az Ószövetség idején is Isten adott kinyilatkoztatásokat a helyette beszélôk, görög nyelven próféták által. Ezek a választottak különbözô korokban, nagyon is változatos körülmények között láttak és hallottak isteni üzeneteket: Sokszor és sok féle módon szólott hajdan Isten az atyákhoz a próféták által. (Zsid 1,1) Mózes nyolcvan évesen kap küldetést a sínai pusztában Egyiptomban élô népéhez, hogy hitet ébresszen bennük, harcolja ki, hogy a fáraó engedje el ôket országából. Feladata volt az is, hogy a Sínai hegy lábánál ünnepélyes keretek között kösse meg Isten és a zsidó nép között a szövetséget, amely a zsidóságot Isten kiváltságos népévé avatja, biztosítja létüket, új hazát ad nekik, és ôk szülik világra a Megváltót. Izajás prófétát ötszáz évvel késôbb Jeruzsálemben hívja meg az Úr. Látomásban részesíti. Nem magát az isteni lényeget látja, de Isten fölségét érzékeli a templomot betöltô ragyogásban. Kicsit még az Újszövetség nagy titka is felsejlik elôtte abban, hogy az isteni udvartartás angyalai, hatszárnyú szeráfok kiáltották folyamatosan: Szent, szent, szent a Seregek Ura (Iz 6,3) Mi sejtjük, hogy a Szentháromság titka rejlik eme angyali énekben, hiszen az Újszövetség áldozatának közepén Egyházunk ôket idézi. Izajás szennyesnek érzett ajkát angyal tisztítja meg, hogy a szent Istenrôl szentül tudjon szólni tisztátalan ajkú népéhez. Másfél évszázad múlva Jeruzsálem végveszélye idején Jeremiást szólítja meg az Úr húszon évesen, és küldi bûnben megrögzött népéhez, hogy hirdessen bûnbánatot. Mondja meg nekik azt is, hogy ennek híján porig rombolják a szent várost a templommal együtt. 2 3

6 Ezekielt és Dánielt Babilonba hurcolt fogoly fiatalemberként választja ki Isten, hogy különbözô körülmények között legyenek az Úr kinyilatkoztatásának közvetítôi a sanyarú idôkben. Mindezek a nagyszerû tények azonban eltörpülnek a végsô napokban: Ezekben a napokban, pedig a Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendelt, aki által a világot is teremtette, s aki mivel az ô dicsôségének fénye és lényegének képmása, és mindent fenntart hatalmának igéjével, miután a bûnöktôl megtisztulást szerzett a Fölség jobbján ül a magasságban ÉVK. 1. hét kedd Zsid 2,5-12; Mk 1,21-28 Mert nem angyaloknak vetette alá Isten a jövendô világot (Zsid 2,5) Még a tegnap olvasott részben elénk tárta a levél szerzôje, hogy az Új szövetség sokkal fontosabb az Ószövetségnél, mert ennek a tanítását nem az Istentôl sugalmazott emberek adták, hanem maga az Isten Fia. Róla ugyanis ezt mondja már az Ószövetség: Fiam vagy te, én ma szültelek téged (Zsolt 2,7) és ebben a szócskában: ma, azt kell érteni, hogy Istenben nincs múlt és jövô sincs, Isten változatlan mában, tehát örökkévalóságban él, és a Fiúisten öröktôl fogva születik az Atyától. Ugyancsak tegnap idéztünk egy másik ószövetségi mondást is: Én Atyja leszek, ô pedig a fiam lesz. (2Sám 7,14) Ô az, aki az Újszövetségben Isten Országát hirdette nekünk, úgy, ahogyan már életében kifejtette a vele vitába szállt zsidóknak: Aki felülrôl jön, fölötte van mindenkinek. Aki a földrôl való, az földi, és a földrôl beszél. Aki a mennybôl jön, feljebb való mindenkinél. Arról tanúskodik, amit látott és hallott. Az Atya szereti a Fiút, és mindent a kezébe adott. (Jn 3, ) a mai részletben azt olvassuk: Mert nem angyaloknak vetette alá Isten az eljövendô világot, amelyrôl beszélünk (Zsid 2,5) Nem, hanem a Fiúnak, aki érettünk emberré lett. És ezt is már az Ószövetségben jelezte elôre az Úr: Mi az ember, hogy megemlékezel róla, s az ember fia, hogy meglátogatod? Kevéssé tetted kisebbé az angyaloknál, dicsôséggel és tisztelettel koronáztad, és mindent a lába alá vetettél. (Zsolt 8,5-7), (Zsid 2,6-8) Ez a zsoltáridézet emlékeztethet az angyalok lázadását kiváltó feladatra. Akkor is imádni kell a Fiúistent, amikor megtestesül. Íme, megtörtént a megtestesülés. Az Isten Fia emberi alakban eljött. Mindent lába alá vetett Isten, mégpedig azért, mert engedelmes lett mindenben, alázattal elfogadta küldetését a szenvedésre. A Filippiekhez írt levelében Szent Pál ezt így fogalmazta meg: Ezért Isten felmagasztalta ôt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr! Az Atyaisten dicsôségére. (Fil 2,9-11) Itt pedig így fogalmaz talán ugyanaz a szerzô: Mert azzal, hogy mindent alávetett, nem hagyott semmit sem, ami nem lenne alávetve neki. Most azonban még nem látjuk, hogy minden alá van vetve neki. (Zsid 2,8) a levél írója jól tudja, hogy nemcsak fizikai szemünkkel nem látjuk Jézusnak a megdicsôülését, hanem értelmével sem fogja fel mindenki, hogy ez a megdicsôülés Jézus megalázó szenvedésében született, amit a hitetlen zsidók és pogányok egyaránt lenéztek és elvetettek. Ezért írja: Láttuk azonban, hogy Jézust, aki kevéssel lett kisebb az angyaloknál, a halál elszenvedéséért dicsôséggel és tisztelettel koronázta, hogy Isten kegyelme szerint mindenkiért megízlelje a halált. Mert illett ahhoz, akiért, és aki által minden van, s aki sok fiat akart a dicsôségbe vezetni, hogy üdvösségük szerzôjét szenvedés által vezesse el a teljességre. Mert aki megszentel, és akik megszentelôdnek, egytôl vannak mindnyájan. Ezért nem szégyelli ôket testvéreinek nevezni, amikor így szól: Hirdetem nevedet testvéreim elôtt; a közösségben dicsérni foglak téged ÉVK. 1. hét kedd Sám 1,9-20; Mk 1,21-28 Seregek Ura, ha letekintesz és meglátod szolgálód nyomorúságát (1,11) iután ettek és ittak Silóban, Anna felkelt, és amíg Héli pap az Úr templomának ajtófélfájánál a székében üldögélt, Anna keseredett szívvel M imádkozott az Úrhoz, és nagyon sírt. Fogadalmat is tett, és ezt mondta: Seregeknek Ura, ha letekintesz, és meglátod szolgálód nyomorúságát, ha megemlékezel rólam, nem feledkezel el szolgálódról, és fiúmagzatot adsz szolgálódnak, akkor az Úrnak adom ôt élete valamennyi napján, és borotva nem éri a fejét. (1Sám 1,9-11) Anna sorsa fordulóponthoz érkezett. Betelt a pohár, a szenvedések, megaláztatások keserû italát mind kiitta belôle. Az ôsanya, Ráchel, férjéhez fordult hasonló lelki válságában, fiút kért tôle, de hallania kellett a józan választ: új életet csak Isten adhat. Anna ezt jól érezte, ezért Isten elé térdel, még sír, zokog, de lelkében már kész a megértés: Istennek komoly célja lehet az ô szenvedéseivel. Erre a betetôzésre várt eddig, amit ma élt át az áldozati oltár elôtt. És még valamire: Ha fiút ajándékoz neki az Úr Elkána közvetítésével, azt a fiút nem fogja görcsösen magához szorítani, védôpajzsként maga elé emelni a sokgyerekes vetélytársnô gúnyolódásainak kivédôjeként, hanem Istennek ajánlja szolgálatra, egész életére. Nazírt nevel belôle. Bort és részegítôt nem fog inni, fejét nem borotválja. Megérett az áldozatra és megtette felajánlását. Ehhez azonban mintegy papi pecsét kellett megerôsítésül Héli pap és bíró tanúságtétele. Történt pedig, hogy amíg ô imádkozott az Úr elôtt sokáig, Héli egyre figyelte a száját. Mivel Anna csak a szívében beszélt, és csak az ajka mozgott, a szava pedig egyáltalán nem hallatszott, Héli azt gondolta róla, hogy részeg. Meg is kérdezte tôle: Meddig leszel részeg? Menj, emészd meg egy kissé a bort, amitôl elkábultál! Anna azt felelte: Nem, uram! Nagyon szerencsétlen asszony vagyok én, sem bort, sem más részegítô italt nem ittam, csak a lelkemet öntöttem ki az Úr színe elôtt. Ne tartsd szolgálódat Béliál leányai közül 4 5

7 valónak, mert bánatom és szomorúságom sokasága miatt szóltam mindeddig. (12-16) Anna nem botránkozik meg Héli kemény bírálatán. Egyszerûen és szelíden védi meg magát. Hiszen ez az öregember Isten szolgája, aki itt ôrzi a szentsátort, és várja, hogy igénybe veszik szolgálatait. Akkor még mit sem sejtve Isten különös terveirôl, hogy azokban nekik, mindkettôjüknek nagyon komoly szerepet szánt az Úr, de megnyugodtak: érezték, hogy most történt valami sorsfordító kegyelemjárás, meg lehet nyugodnia ennek a szenvedô aszszonynak. Héli erre azt mondta neki: Menj békével, és Izrael Istene teljesítse kérésedet, amelyet hozzá intéztél. Anna így válaszolt: Bárcsak kegyelmet találna szolgálód a szemedben! (17-18) Elkána és egész családja visszatért Efraim hegyére. Amikor aztán Elkána megismerte Annát, a feleségét, az Úr megemlékezett róla, és történt napok múltával, hogy Anna fogant és fiút szült. Sámuelnek nevezte el, mert az Úrtól kérte ôt (19-20) Sámuel ugyanis azt jelenti: Az Isten meghallgatott. Édesanyák! Drága kincsek vagytok nemcsak nekünk, a jó Istennek is. ÉVK. 1. hét kedd Zsid 2,5-12; Mk 1,21-28 Mert nem angyaloknak vetette alá Isten az eljövendô világot (Zsid 2,5) Teremtô hiera arché-ba, szent alá-fölérendelésbe sorolta a teremtett lényeket. Az anyagvilág élettelen része áll legalul ebben a rendben. Ezek fe- A lett a hatalmas csillagok felett állnak az anyagból alkotott, de az élet máig ismeretlen csodálatos erejével megáldott élôlények következnek: halak, szárnyasok, szárazföldi állatok az elefántokig. A látható világ csúcsán áll az ember, akinek nemcsak igen finom testi szervezete van, hanem szellemi lelke is van, úgy mondjuk, hogy az ô lényege nemcsak testbôl áll, hanem lélekbôl is. Aztán a teremtett létezôk sorát befejezik az angyalok, a tiszta szellemek. Ez a teremtett világ az Isten alá van rendelve, aki teremtetlen valóság. Végtelen nagy létét három isteni Személy birtokolja: Atya, Fiú, Szentlélek. A teremtett világnak csak a szellemi része kapott olyan létet, amelyik örökéletû. Az anyagvilág Isten akarata szerint fel fog oszlani. Megsemmisül iszonyatos hôség kíséretében. Annyi marad meg belôle, amennyi az emberi testeket alkotja, és amennyi a gyönyörû anyagvilág formáiból és színeibôl az emberi test emlékeiben élhet majd örökké. A mai szentleckében arról beszél a levélíró, hogy nem angyaloknak vetette alá Isten az eljövendô világot, amelyrôl beszélünk. Sôt, az egyik helyen valaki tanúságot is tett errôl: Mi az ember, hogy megemlékezel róla, s az emberfia, hogy meglátogatod. Kevéssel tetted kisebbé az angyaloknál, dicsôséggel és tisztelettel koronáztad, és mindent a lába alá vetettél. (Zsolt 8,5-7) Mert azzal, hogy mindent alávetett, nem hagyott semmit sem, ami ne lenne alávetve neki. Látjuk azonban, hogy Jézust, aki kevéssel lett kisebb az angyaloknál, a halál elszenvedéséért dicsôséggel és tisztelettel koronázta, hogy Isten kegyelme szerint mindenkiért megízlelte a halált. (Zsid 2,5-9) Az érthetôség kedvéért egy-két magyarázó szót vessünk közbe. Az eljövendô világ a világ vége után kialakult új világrendet jelenti. Isten mennyországában leszünk, nem a föld lesz már a hazánk. A jó angyalok, mellé oda vezeti az üdvözült embereket az ítélô Jézus: Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. (Mt 25,34) Az emberfia, akit Isten kevéssel tett kisebbé az angyaloknál: Jézus. Tehát a megtestesült Második Isteni Személy. Aki felvette az angyaloknál kevéssel kisebb emberi természetet, és így, ebben a vonatkozásban, kisebb lett az angyaloknál. a halál elszenvedéséért dicsôséggel és tisztelettel koronázta : vagyis a megalázó kínszenvedés és halál, aminek láttán a Boldogságos Szûz Márián kívül minden más ember elvesztette a Jézus istenségébe vetett hitét: ezzel a megalázkodásával érdemelte ki a teljes dicsôséget, amit akkor fog megkapni. Ekkortól Jézus testvérei leszünk: Mert aki megszentel, és akik megszentelôdnek, egytôl vannak mindnyájan. Ezért nem szégyelli ôket testvéreinek nevezni, amikor így szól: Hirdetem nevedet testvéreim elôtt; a közösségben dicsérni foglak téged (Zsolt ), (Zsid 2,11-12) ÉVK. 1. hét szerda Zsid 2,14-18; Mk 1,29-39 Ezért mindenben hasonlóvá kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas legyen (Zsid 2,17) Isten Jézust tette a világ Urává, és alávetette neki az összes embert. Alázata és engedelmessége miatt megdicsôítette Ôt. Testvérek lettünk Vele és egymással is. Jézus a mi testünket és vérünket azért akarta magára venni, mert meg akart halni bûneink bocsánatáért: Mivel tehát a gyermekek részesei a testnek és a vérnek, ô maga is hasonlóan részese lett ezeknek, hogy a halál által lerontsa azt, akinek a halál fölött uralma volt, az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akiket a halál félelme egész életükön át rabszolgaságban tartott. (14-15) Ezzel elénk tárja a levél írója, hogy az ördög egész életükben-félelemben tartotta az embereket, hogy fenyegeti ôket a testi elmúlás, a halál. Jézus istenségében nem tudta ezt a keserû sorsot vállalni, nem tudta Istenként szemléletesen bizonyítani, hogy annyira szeret minket, hogy még az ôsbûn miatt ránk nehezedô csapást, a halált is megosztja velünk. Nem szünteti meg a halált, mint büntetést, hanem vállalja értünk. De megadja példájával a reményt, hogy a test és a lélek elválása, vagyis a halál, nem örökös szétválás, a halál átmeneti állapot. Ezt a saját feltámadásával igazolta, hiszen harmadnapra feltámadt halottaiból. Igaz, ô rövid ideig volt a sírban, mások pedig a világ végéig testbenlélekben különváltan élve várják a feltámadást. Ha Jézus ezt is vállalta volna, vagyis ô is csak a történelem végén támadt volna föl, nem lehetne számunkra vigasztaló jel. A halálban vállalt közös sors másik mondanivalója, hogy a halál 6 7

8 okát, az irigy sátánt legyôzte Urunk. Ez a gyôzelem Jézusban megvalósult, a sátán már nem úr, nem ijesztô végállomás, hanem csak addig uralkodik az embereken, amíg majd egyszerre visszaállítja porainkból a testünket és egyesíti lelkünkkel, vagyis feltámaszt minden embert. Ezzel a testvériséggel minket, embereket ajándékozott meg, nem az angyalokat. Nekik nincsenek kísértéseik, ôk úgy estek át a próbán, hogy a testvéreikbôl lett ördögök nem tudják ôket elcsábítani. Minket a gôggel és a testi vágyakkal bûnre tud hangolni. Ezért kell nekünk, Jézus fôpapnak is, hogy ha elesünk, legyen, aki könyörög értünk: Mert bizony nem az angyalokat karolta fel, hanem Ábrahám utódait karolta fel. Ezért mindenben hasonlónak kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas legyen és hûséges fôpap Isten elôtt, hogy kiengesztelje a nép bûneit. Mert ô maga is megtapasztalta a szenvedést és a kísértést, segítségükre tud sietni azoknak, akik kísértést szenvednek (16-18) ÉVK. 1. hét szerda Zsid 2,14-18; Mk 1,29-39 Mivel tehát a gyermekek részesei a testnek és vérnek, ô maga is hasonlóan részese lett ezeknek (Zsid 2,14) Isten a teremtés megkezdése elôtt tökéletesen pontos tervet készített. A három isteni Személy nyilatkozik az emberek megalkotása elôtt Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön, s minden csúszó-mászón, amely mozog a földön! (1,26) Az állatok felett tehát Isten úrrá teszi az embert, ez is az isten-képiséghez tartozik. Isten azonban sokkal többet akar ajándékozni az embernek. Azt akarja, hogy Második Isteni Személy a történelem folyamán vegye fel isteni természete mellé személyi fôsége alá az emberi természetet, az embertestet és az emberlelket. Jézusnak ez a majdani emberi természete lett az anyag és szellemvilág ôsmintája. Ádám és Éva súlyos vétke miatt az egész emberiség elvesztette a megszentelô kegyelmet, tehát súlyos bûn állapotába került. Ki kellett váltani a sátán hatalmából. Erre utal a jelen levélrészlet: Mivel tehát a gyermekek részesei a testnek és vérnek, ô maga is hasonlóan részese lett ezeknek, hogy a halál által lerontsa azt, akinek a halál fölött uralma volt, az ördögöt, és megszabadítsa azokat,akiket a halál félelme egész életükön át rabszolgaságban tartott (Zsid 2,14-15) Már többször is utalt ez a levélrészlet arra, hogy bizony nem az angyalokat karolta fel, hanem Ábrahám utódait karolta fel (Iz 41,8-9; Zsid2,16) De már az angyalok teremtése és hûségpróbája idején is éreztette az Úr az emberek elônyét. Amikor ugyanis Isten megteremtette az angyalok kilenc karát, nekik nem adott több száz éves földi életet, hogy ennyi idô alatt döntsék el Istenhez való hûségüket, és biztosítsák az emberekhez hasonlóan érdemeiket az örök boldogságra. Ôk szellemi képességeik magasabb foka alapján egyetlen próbát kaptak: a Fiúisten idôvel felveszi az emberi természetet is isteni természete mellé. Imádjátok-e Ôt ilyen formájában is? Az angyalok egy része természetesen vállalta, hiszen istenségét csorbítatlanul megôrzi, mondták. A kilenc karból sokan (Ef 6,10-12) fellázadtak: Az emberi nem alacsonyabb rangú mint mi! Miért nem angyali természetet vesz fel az Ige? Ekkor nagy harc támadt az égben: Mihály és angyalai harcoltak a sárkánnyal. A sárkány és angyalai harcoltak, de nem diadalmaskodtak, sem helyük nem volt többé az égben. Ekkor letaszították a nagy sárkányt, az ôskígyót, akit ördögnek és sátánnak hívnak, aki elcsábítja az egész világot. Letaszították a földre, és vele együtt angyalait is letaszították.(jel 12,7-9) Ezért mindenben hasonlónak kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas legyen, és hûséges fôpap Isten elôtt, hogy kiengesztelje a nép bûneit. Mivel ô maga is megtapasztalta a szenvedést és a kísértést, segítségükre tud lenni azoknak, akik kísértést szenvednek (Zsid 2, 17-18) ÉVK. 1. hét szerda Sám 3, ; Mk 1,29-39 Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! (1Sám 3,10) Óriási volt az öröme Annának, Elkána feleségének, amikor áldott állapotúnak érezte magát. Öröme aztán akkor lett teljes, amikor a kisbaba megszületett, és kisfiú volt. Tudta, hogy ezzel férjének is hatalmas örömöt szerzett, hogy kedvenc feleségétôl fiút kapott olyan hosszú várakozás után. Valóban illett rá a Samu-él név, vagyis Isten meghallgatott. Mint a zsidó édesanyák általában, ô is örömmel szoptatta kisfiát három éves koráig. Akkor elválasztotta az anyatejtôl, és teljesítette Istennek tett fogadalmát, elvitte ôt Silóba a szentsátorhoz. Boldogan mutatta be az idôs papnak: Kérlek, uram! Életedre mondom, uram, hogy én vagyok az asszony, aki elôtted álltam, amikor itt az Úrhoz imádkoztam. Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amelyet hozzá intéztem. Ezért én is kölcsönbe adom ôt az Úrnak arra az egész idôre, amely alatt kölcsönben kell lennie az Úrnál. Ezután imádták ott az Urat. (1Sám 2,26-28). Azután Anna gyönyörû és okos hálaéneket zengett Istennek. Ez az ének lett egyik mintája és forrása a Szûzanya hálaénekének, amelyben ô istenanyaságáért adott hálát ifjú szûzként szíve alatt az Istengyermekkel Ein-Karimban. Miután szülei hazamentek, a kis Sámuel szorgalmasan szolgált Héli mellett az Úr színe elôtt. Megkedvelték ôt a zarándokok is. Erre azért is szükség volt, mert Héli a saját fiaiban nem tudott méltó utódokat állítani papi szolgálatra. Isten angyalt küldött hozzá egykor (2,27), hogy figyelmeztesse fiai galád viselkedésére. Azok azonban már belecsontosodtak bûneikbe. Ebben az idôben történt a kis Sámuel kiválasztása Isten különös szolgálatára Azokban a napokban, amikor a gyermek Sámuel Héli elôtt az Úrnak szolgált, ritka volt az Úr szózata, s nem fordult elô gyakran látomás. Történt azonban az egyik nap, amikor Héli, akinek a szeme elhomályosodott már és látni sem 8 9

9 tudott, a szokott helyén pihent. Isten mécsesét pedig még nem oltották ki, és Sámuel az Úr templomában aludt, ahol az Isten ládája volt, hogy szólította az Úr Sámuelt. Az felelt és így szólt: Itt vagyok! Aztán odafutott Hélihez és azt mondta: Itt vagyok, hívtál! Héli azt felelte: Nem hívtalak, menj vissza és aludj! Elment tehát és aludt. (3,1-5) Mivel ez a szólítás még kétszer elhangzott, akkor az idôs pap megértette, hogy a kisfiút az Úr szólítja. Ezért azt mondta Sámuelnek: Menj és aludj, s ha megint szólít, mondd neki: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! Elment tehát Sámuel és aludt a helyén. Ekkor eljött az Úr, odaállt és szólította, ahogy elôbb is szólította: Sámuel, Sámuel! Sámuel erre azt felelte: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! (9-10) Sámuel aztán felnevelkedett, s az Úr vele volt, s ezekbôl a szavakból egy sem esett a földre. Meg is tudta egész Izrael Dántól Beersebáig, hogy Sámuel az Úr meghitt prófétája. (19-20) Magyar édesanyák! Tudjátok ti is, hogy az édesanyás szeretet és szenvedés mekkora érték a Mennyei Atya szemében? Örök boldogságotok legbiztosabb alapja anyai hivatástok! ÉVK. 1. hét csütörtök Zsid 3,7-14; Mk 1,40-45 Ma, amikor meghalljátok az ô szavát, meg ne keményítsétek szíveteket Igen fontos figyelmeztetést ír nekünk is, nemcsak a zsidóknak, ez a mai szentlecke részlet: Ezért, amint a Szentlélek mondja: Ma, amikor meghalljátok az ô szavát, meg ne keményítsétek szíveteket, mint a megkeseredésben, a kísértés napján a pusztában, ahol atyáitok megkísértettek engem a próbatételben, noha látták cselekedeteimet negyven éven át! (Zsolt 95,8-10), (Zsid 3,8-10) a papi zsolozsmában naponta imádkoztatja velünk az Egyház ezt a 95. zsoltárt. Ezzel kell kezdenünk a napi zsolozsmát. Ez az imádságra hívás zsoltára. A hûséges imádkozó közösséget figyelmezteti most is a Szentlélek, mint ahogy tette az Ószövetség idején a templomban összegyûlt zsidókkal. Könnyû volt abban az ünnepélyes környezetben, vagy most a zsolozsmában áhítattal fordulni Istenhez, de az Úr a munkás vagy akár a családi életben próbára teszi lelkületünket, és akkor válik el, Isten dicsôségére türelmesek maradunk-e hozzá akkor is. A levél írója arra kér bennünket, ne lázadozzunk a próbatételekben, mint Mózes idejében tették Izrael fiai. Idézzük csak fel a régi történetet! Isten megszánta a fáraó birodalmában nyüglôdô zsidókat. Mózest küldte kiszabadításukra. Tíz kemény csapást mért a berzenkedô fáraóra és országára, míg végül belátta, hogy az igaz Istennel szemben nem érvényesülhet emberi hatalom. Majd megbánva elgyengülését, egész hadseregével a menekülôk nyomába eredt. A Vörös-tenger partján érte ôket utol. Volt foglyai reszkettek félelmükben. Isten azonban utat nyitott nekik a fallá merevített víz folyosón, az utánuk vágtató hadsereget pedig elárasztotta a tengerrel. A zsidók mindezt látták. Boldogok voltak. Aztán vándorolniuk kellett a sivatagban. A magukkal vitt élelem elfogyott. Lázadozni kezdtek Isten ellen. Attól a naptól kezdve az Úr reggelente mannát hullatott bôségesen kenyér gyanánt, esténként pedig fürjhöz hasonló eleven madarakat terelt a magasból a táborra, hogy naponta jóllakjanak kenyérrel és friss hússal. A vándorlás következô pihenôhelyén azonban újabb probléma akadt. Nem volt ivóvíz. Isten persze jól tudta ezt elôre. Most is készen állt a segítséggel, de eddigi jótéteményei után ki akarta próbálni népe bizalmát. A kísérlet sajnos, igen rosszul sikerült. A szomjas nép egyre dühödtebben perelt, követelôzött, zúgolódott és fel is lázadt Mózes ellen. Kis híja volt, hogy megkövezzék. Mózest akkor odaküldte Isten a Hóreb sziklához, hogy koppantsa meg a botjával. Bôséges víz fakadt, ihatott az óriási néptömeg és állataik is. De a hely ettôl kezdve a Perlekedés nevet viseli. (Kiv 17,1-7) a történetet pedig késôbb belefoglalták a 95. zsoltárba ezzel a figyelmeztetéssel, amelyet fentebb olvashattunk: Isten próbára teszi szeretteit, és akkor válik el, kiben milyen mély a hit és erôs a szeretet. Minket, magyar gyermekeit ezer éven át védett itt a Kárpát medencében. Sokszor megpróbált bennünket, különösen a tatár- és a törökvészben, majd a XX. században a trianoni csúfságot is engedte bekövetkezni. Majd a nagyhatalmak eladtak bennünket ötven évre egy istentelen ideológiának. Most azt mondják rólunk régi kufárink, hogy szakadék szélén állunk. Mi is így érezzük. Népünk egy része sajnos, már lázadozva sem emlegeti Istenünket. Pedig ez a helyzet is próbatétel. ÉVK. 1. hét csütörtök Sám 4,1-11; Mk 1,40-45 A vereség igen nagy volt. Az Isten ládáját is elfogták, s Héli két fia, Ofni és Fineesz is meghalt (1Sám 4,10-11) Elôzô elmélkedésünk arról szólt, hogy Isten a gyermek Sámuel délutáni álmát háromszor is megszakítva hogyan értette meg Hélivel, hogy a gyermek még nem ismeri Isten hangját, eszébe sem jut neki, hogy a világhatalmas, élô Istene szól az emberekhez, és hogy most éppen hozzá, a kisgyerekhez akar közvetlenül szólni. Hélinek kellett ráébrednie erre, és megmagyarázni ifjú tanítványának, milyen formában szólhat vissza Istennek. De Héli azt is megértette, hogy ô, aki negyven évig volt papja és bírája Izraelnek, ô volt a közvetítô Isten és népe között, most ezt a küldetést nem neki szánja az Úr, hanem ennek a tiszta, ártatlan kisfiúnak, Sámuelnek. Ezért a viselkedés szabályait közölve kötelezte Sámuelt, hogy Isten szavát jól jegyezze meg, és hiánytalanul minden szót mondjon majd el neki is. Sejtette, hogy az üzenet a népnek és az ô két fiának szól majd. Igen rossz sejtései keletkeztek. Ezért kötelezte tanítványát a becsületes hírközlésre, bármirôl legyen szó. A látomás éjszakája után Sámuel szokott munkájával foglalkozott. Kerülte Héli papot. Ô azonban odament hozzá, és kényszerítette, hogy mindent mondjon el ôszintén, amit Istentôl hallott. A fiú pedig elmondta a keserû üzenetet. A fôpap két fia fittyet 10 11

10 hányt Isten rendelkezéseinek, megszentségtelenítette az áldozatokat, botránkoztatta a híveket, apjuk pedig ezért csak erôtlen szavakkal, feddte meg ôket, kemény büntetés nélkül hagyta a súlyos vétkeket. Most Isten büntetése kegyetlenül lesújt rájuk és a népre is. Héli magába roskadtan válaszolt minderre: Ô az Úr, tegye azt, amit jónak lát szeme (3,18) Hamarosan hadba szálltak a zsidók ellen a filiszteusok. Az izraeliek felvonultak ellenük. Az elsô ütközetben a zsidók négyezer embert vesztettek. Ez súlyos vereség volt. Okát keresték, és úgy döntöttek, hogy Isten ládáját, amely a Szentek Szentjében ragyogtatta Isten dicsôségét, és senki más nem érinthette, csak a papok, el kell hozni Silóból a táborba. Ha Isten dicsôsége ott ragyog majd felettük, le tudják gyôzni ellenségeiket. Meg is érkezett hozzájuk a frigyszekrény. Óriási üdvrivalgással fogadták a harcosok. A filiszteusok ezt hallgatva nem értették, mi történt. Aztán amikor kikémlelték ellenségük táborát, igen megrémültek: Isten jött a táborba! (4,7) Másnap azonban Isten büntetése elérte népét. Harmincezer gyalogos maradt holtan a csatatéren. Meghalt Héli két fia is, Ofni és Fineesz, akik az Isten ládáját vitték. Óriási volt a gyász. A rossz hírt gyorsan megvitték Silóba. Az idôs, megvakult Héli pap fiai miatt is szörnyen érezte magát, de amikor meghallotta, hogy a frigyláda is a pogányok kezére került, és azok a bálványuk, Dágon templomába vitték, a szobor elé tették, így ünnepelték, hogy az ô istenük legyôzte a zsidók Istenét: Ezt nem bírta elviselni: hanyatt esett székébôl és szörnyethalt. Szülôk: a ti kötelességetek istenhitre és vallásos életre tanítani gyermekeiteket. Aki ezt elmulasztja, felelôs lesz bûneikért. Az ítélet egyszer igen keményen bekövetkezik. ÉVK. 1. hét péntek Sám 8, a; Mk 3,1-12 Hallgass szavukra, és rendelj királyt föléjük! (1Sám 8,22) Sámuelt igen nagyra becsülte a nép. Fiatal kora ellenére elfogadták, hogy ô közvetít Isten és a zsidó nép között. Az ô becsületéhez nem fért soha semmi kétség. Az egészen természetesnek tûnt, hogy amikor megöregedett, egyrészt kevésbé bírta a sokoldalú elfoglaltságot, másrészt ô is szeretett volna biztos állást adni két fiának. Meg is tette ôket maga helyett az ország bíráinak. Ez önmagában is kevésbé tetszett a népnek, de az is hamarosan kitûnt, hogy Sámuel fiai nem olyan tiszta jellemûek, mint az édesapjuk. Ezért is, meg a zsidókat régóta zavarta az a körülmény, hogy minden más népnek királya van, nekik meg a láthatatlan Isten a királyuk, aki végtelen okos, mindenható, de nem áll a seregek élére a háborúban, nincsen elôkelô udvartartása, nem fogadhat ezért színpompával idegen követeket. Ez is hiányzott nekik. Izrael vénei összegyûltek és megtárgyalták gondjukat. Elmentek azután Sámuelhez Ramátába, és elôadták kérésüket: íme, te megöregedtél, s fiaid nem járnak útjaidon: rendelj királyt nekünk, hogy az bíráskodjon felettünk, mint ahogy minden nemzetnél van : (8,5) Sámuelnek nem tetszett ez a beszéd, és úgy vélte, Istennek sem válik kedvére: adj nekünk királyt, hogy az bíráskodjon felettünk Nagyon meglepôdött, hogy panasza nem háborította fel az Urat. Isten ugyanis így válaszolt neki: Hallgass a nép szavára mindabban, amit neked mond, mert nem téged vetettek el, hanem engem, hogy ne én legyek a királyuk. Egészen úgy cselekszenek, ahogyan attól a naptól kezdve, hogy kihoztam ôket Egyiptomból, egészen eddig a napig cselekedtek: ahogy engem elhagytak, s más isteneknek szolgáltak, úgy cselekszenek veled is. Nos tehát hallgass csak szavukra, de figyelmeztesd ôket, s fejtsd ki elôttük, mihez lesz joga a királynak, aki uralkodni fog rajtuk. (7-9) Sámuel engedelmeskedett Istennek. Visszament a küldöttséghez, közölte velük Isten döntését: kaptok királyt kéréseteknek megfelelôen, de tudomásul kell vennetek, hogy a királynak jogai lesznek felettetek. Fiaitokból katonákat szervez, akik fegyvert készítenek, megmûvelik a király földjeit, és háború esetén hadba vonulnak, harcolnak a királyért. Amikor jutalmat oszt nekik, a ti földjeiteket veszi majd el és adja nekik. Leányaitokat szakácsnônek, szobalánynak és kenetkészítônek alkalmazza. Egyszóval mindeneteket el fogja szedni, úgy uralkodik majd rajtatok. Kell ez nektek? A nép mindezt tudomásul vette, és így vetett véget Sámuel beszédjének: Nem! Legyen csak király felettünk, s legyünk mi is csak olyanok, mint minden nemzet: királyunk bíráskodjon felettünk, ô járjon élünkön, s ô vívja harcainkat értünk. (19-20) Isten tudomásul vette a nép döntését. Sámuel pedig egyelôre haza küldte a népet. Milyen jó nekünk, magyaroknak, hogy a Világ és a mennyország Királynéja a mi örökös királynénk, azaz Nagyasszonyunk. Fogadjuk vissza Ôt a tiszteletünkbe. Ô a mi örömünket szolgálja. ÉVK. 1. hét péntek Zsid 4,1-5.11; Mk 2,1-12 Törekedjünk tehát bemenni abba a nyugalomba (Zsid 4,11) fölséges Isten megteremtette a mérhetetlenül nagy csillagvilágot. Ebben a A csillagtömkelegben korunk csillagászai nem tudnak kellôképp eligazodni a legnagyszerûbb csillagászi felszereléssel sem. Minden csillag száguldozik a neki kijelölt pályán. Földünk másodpercenként harminc kilométert repül napkörüli pályáján. Napunk egész bolygórendszerével együtt óránként nyolcvanezer kilométert rohan egy távoli csillagkép felé, amit sosem fog elérni. Mi, a földlakók is szeretünk utazni, sokan száguldozni is, de azért nekünk a természetünkhöz tartozik, hogy hazaérjünk, otthoni kényelembe helyezzük magunkat és megpihenjünk. Az életbe belefáradva pedig végsô nyugalomra térünk. Legalább így gondoljuk. Így gondoljuk, mert Teremtônk így indította el ôsszüleink életpályáját: a betegség és baj nélkül leélt földi élet végén testben-lélekben érdemdúsan felkészülve vitt volna bennünket Atyánk a világ kezdetétôl nekünk készített országba (Mt 25,34), a mennyországba. Az ôsbûn után ezt a 12 13

11 remek befejezést sok más elônnyel együtt elvesztettük. Isten azonban megsajnálta ôsszüleinket és megígérte, hogy egyszülött Fiát emberi testbe öltöztetve a földre küldi, szenvedésével és halálával kiengeszteli súlyosan megbántott Istenatyánkat, és újra kinyitja mennyei országa kapuját. Alapvetôen visszaállt az eredeti rend, de minden embernek meg kell küzdenie az oda bejutásért. Ezt már ôsszüleinknek is elmondta az Úr. Amikor pedig Ábrahám utódaival többet foglalkozott az Úr, nekik ezt külön elmagyarázta. Azt is közölte, hogy itt a földön meg kell tartani a parancsait. Máskülönben az örök nyugalomba nem juthatnak el. Mivel tehát még hátravan az ô nyugalmába való bemenetelünk ígérete, féljünk attól, hogy közületek bárkit is késôn jöttnek találjanak: Nem ismerték útjaimat, ezért haragomban megesküdtem. Nem mennek be nyugalmamba (Zsolt 95,11) Mert a jó hírt kinyilatkoztatta nekünk ugyanúgy, mint nekik, de nekik nem szolgált javukra a hallott beszéd, mert nem egyesült a hit mindazzal, amit hallottak. Hiszen csak akkor megyünk be a nyugalomba, ha hiszünk, amint megmondta: Amint megesküdtem haragomban: Nem mennek be az én nyugalmamba! Akkor tudniillik, amikor a világ teremtésének mûvei befejezôdtek. Mert egy helyen így szól a hetedik napról: És Isten nyugalomban töltötte a hetedik napot, nem alkotott. Törekedjetek tehát bemenni a nyugalomba, nehogy valaki az engedetlenségnek ugyanazt a példáját kövesse. (11) ÉVK. 1. hét péntek Zsid 4,1-5.11; Mk 2,1-12 Csak akkor megyünk be a nyugalomba, ha hiszünk (Zsid 4,3) levél írója ízig-vérig keresztény, vagyis Jézus tanítványa. Félti testvéreit. A Óvja ôket a hitetlenségtôl és a keményszívûségtôl, ezért akarja bennük teljesen tudatosítani az Isten Országának alapjait, vagyis az igazságot és a szeretetet. A tegnapi elmélkedésben szerepelt emberek valamennyien az ószövetségi választott nép tagjai. Látták Isten csodáit Egyiptomban, majd tapasztalták jóságát és hatalmát a pusztában. Úgy tûnt, hogy hisznek Istennek. Amíg jól ment a sorsuk, nem is volt gond velük. De amikor kezdôdtek a próbatételek, elvesztették bizalmukat, pereltek Istennel és Mózessel is. Ezeknek esküdött meg Isten, hogy nem mennek be az ô nyugalmába. (Zsolt 95,11; Zsid 3,11) Három féle nyugalom is szerepel ebben a történetben: a heti pihenônap, a szombat, és az ígéret földje a nép zömének elérhetô volt. De a zsoltárban Isten nem ezekrôl beszél. Azt mondja: Amint megesküdtem haragomban, nem mennek be az én nyugalmamba. (Zsid 4,3) Ez a nyugalom az örök boldogság, amihez a megváltás elôtt hozzátartozott a pokol tornáca is. Erre vonatkozóan mondta Jézus: Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik. (Mk 16,16) De már a pusztában vándorló zsidók egy része sem volt méltó üdvözülni. Kinyilatkoztatott igazság ez. Több lázadás történt az ennivaló és a víz miatt, de egy alkalommal az ároni papság ellen kezdtek lázadozni. Isten rendelte úgy, hogy Lévi törzsének egy tagja: Áron és az ô családja legyen papi ténykedésre, áldozatbemutatásra, áldásra, felszentelve. A Lévi- törzs többi tagja, a leviták a papok segítôtársai lettek. Ezek közül egy férfi, Koré és a Ruben-törzsbôl való Dátán és Abiron kifogásolták, hogy ôk nem végezhetnek papi ténykedéseket, holott az egész nép szent, tehát ôk is. Kétszázötven férfi csinált magának füstölôket, és oda álltak a papok mellé az esti istentisztelet elôtt. Parazsukra tömjént tettek, lóbálták a füstölôt. Dátán, Abiron és Koré sátraik elôtt álltak családjaikkal együtt. Mózes Isten parancsa szerint figyelmeztette a szomszédokat, hogy menjenek távolabb. Amikor a szentelt papok elkezdték a szertartásokat, megnyílt a föld, a három lázadó-vezért sátrastul, családostul elnyelte, majd bezárult fölöttük újra. Leszálltak elevenen az alvilágba, s a föld befödte ôket, és így vesztek ki a közösségbôl. (Szám 16,33) a kétszázötven önjelölt-papot pedig Isten tüze, vagyis villámcsapás ütötte agyon. (35) Vegyük mi is fontolóra, hogy Isten ránk vonatkozó terveit milyen lélekkel vállaljuk! Mivel tehát még hátra van az ô nyugalmába való bemenetelünk ígérete, féljünk attól, hogy közületek bárkit is késôn jöttnek találjanak. Mert a jó hírt kinyilatkoztatta nekünk ugyanúgy, mint nekik; de nekik nem szolgált javukra a hallott beszéd, mert nem egyesült a hit mindazzal, amit hallottak. Hiszen csak akkor megyünk be a nyugalomba, ha hiszünk. (Zsid 4,1-3) ÉVK. 1. hét szombat Sám 9, ; 10,1a; Mk 2,13-17 íme, ez az ember, akirôl beszéltem neked; ez uralkodjon népemen (1Sám 9,17) Sámuel közölte tehát Izrael véneivel, hogy Isten hozzájárult kérésük teljesüléséhez: a nép kap királyt. Akkor még Sámuel sem tudta, hogy kicsoda az, akit királlyá kell majd kennie. Isten természetesen tudta, hiszen Istennél minden öröktôl fogva el van határozva, de nem adta tudtul Sámuelnek sem. A Gondviselés szálainak precíz bogozásával akarta mind Sámuelnek, mind a kiválasztottnak tudomására hozni választását. Ekkor éppen elvesztek Kísnek, Saul apjának szamarai. Azt mondta azért Kís Saulnak, a fiának: Vedd magad mellé az egyik legényt, indulj el, menj, és keresd meg a szamarakat! Erre ôk bejárták Efraim hegységét és Sálisa földjét, de nem találták meg, majd bejárták Sálim földjét is, de ott sem kerültek elô, sôt Jemini földjét is, mégsem bukkantak rájuk. (3-4): Ezek után Saul letett a szamarak megkerülésérôl, és azt mondta kísérôjének, hogy abbahagyják a keresést, mert apja már biztosan aggódik a fiáért. A szolga azonban jól ismerte ezt a vidéket, rámutatott az egyik városra: íme, ebben a városban van Isten egyik embere; igen híres ember: mindaz, amit mond, kétségtelenül bekövetkezik. Nos tehát menjünk oda, talán mond nekünk valamit utunkra vonatkozóan, ami miatt eljöttünk. (6-7) Saul beleegyezett, de közölte legényével aggályát, hogy üres a tarisznyája, sem

12 mit nem tud ajándékozni az Isten emberének. Üres kézzel menjenek oda? A legény megnyugtatta, hogy nála van egy negyed sékel ezüst, az elég lesz. Az Isten embere, akit abban a korban még nem hívtak görög szóval prófétának [más nevében beszélô], hanem zsidóul roéhnak [látó], éppen otthon volt, mert áldozati lakomára készült fel a magaslatra. Ezt arra járó lányok mondták Saulnak. A városba érve éppen szembe kerültek az áldozatra induló Sámuellel. Ôt Isten elôzô nap értesítette Saul jövetelérôl, és akkor parancsolta meg neki, hogy fogadja és kenje királlyá. Most hogy már menni készült, éppen összetalálkoztak. Amikor pedig Sámuel meglátta Sault, azt mondta neki az Úr: Íme, ez az az ember, akirôl beszéltem neked, ez uralkodjon népemen. Ugyanekkor Saul odalépett a kapuban Sámuelhez, és ezt mondta: Mondd meg, kérlek, nekem, hol van a látó háza? Sámuel ezt felelte Saulnak: Én vagyok a látó. Menj fel elôttem a magaslatra, s egyetek ma velem. Reggel aztán elbocsátalak titeket, s tudtotokra adok mindent, ami szívedben van. A szamarak miatt pedig, amelyeket harmadnapja elvesztettél, ne aggódj, mert megkerültek. Különben is, kié lesz Izraelnek minden java? Nemde tiéd, s apád egész házáé? (17-20) Ennyi ember, ennyi esemény vadidegenek között ilyen precízen megrendezve nem egy színpadon, hanem negyedmegyényi tájon, próbák sora nélkül is a legkisebb zavar is kizárva, a mondanivalók helyben kitalálva: a modern ember azt mondaná: Ilyen nincs! Vagy legfeljebb a mesében létezik. Pedig ez nem mese, hanem isteni gondviselés. Hiszen királyra vár a nép, a történelmében igen fontos változás ez. Ilyet valóban csak Isten tud rendezni. De ne legyen kétségünk, a mi emberi sorsunk mindenkié ugyanígy van öröktôl fogva megrendezve. Másnap reggel pedig olajos korsójából Saul fejére öntve olaját, Izrael királyává kente ôt Sámuel. (10,1) ÉVK. 1. hét szombat Zsid 4,12-16; Mk 2,13-17 minden mezítelen és nyitott annak a szeme elôtt, akinek elszámolással tartozunk (Zsid 4,13) Korunk emberei igen hiszékenyek, mert nincs komoly hitük. A hit ugyanis olyannak mutatja Istent, amilyen: végtelen értelem és végtelen akarat. Mindent tud: tudja azt, ami volt, ami van, ami lesz; sôt még azt is tudja, amit gondolunk és titokban cselekszünk. (Kis katekizmus) Amikor rendszeresen kezdtem a hittant tanulni, azaz hatéves koromban, az iskolai hittanórán ezt a tényt megtanították nekünk a segesdi ferences atyák. Tényeket tanítottak meg nekünk tudományos okfejtés nélkül, mert a kis embereket nem érdeklik még a magyarázatok. Azt sem kívánják, hogy otthon az édesanyjuk elmagyarázza csöppnyi gyermekének, hogy miért kell rendszeresen enni, de elfogadja az ételeket, örül nekik, elfogyasztja, és szépen fejlôdik a teste. Nos, a felnôtt korban már bôvebb a kívánságlista az iskolában is, az étkezési szokások terén is. A Zsidókhoz írt levél éppen ilyen fejlesztô gyakorlatot mutat be az istenismeret terén: Mert Isten szava eleven és hatékony, áthatóbb minden kétélû kardnál, behatol az értelemnek és a léleknek, az ízeknek és velôknek elágazásaihoz, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Semmiféle teremtmény nem láthatatlan a színe elôtt, sôt, minden mezítelen és nyitott annak a szeme elôtt, akinek elszámolással tartozunk. (Zsid 4,12-13) Isten mindentudása a lélek bonyolult ismeretei és szándékai között is eltájékozódik, mint az anatómiát tanuló orvosnövendék is boncolja a holttestet, hogy megtanulja a jövendô orvos, mi minden van az emberi test belsejében. A lélek szintjén is vannak egészséges folyamatok az erények és kegyelmek világában, amelyek az üdvösséget szolgálják, és vannak torz jelenségek, bûnök, tévedések, amelyek Isten kegyelmeivel, szentségeivel és ismereteivel felfedezhetôk, gyógyíthatók. Szent Pál aztán rátér arra, hogy az ember és Isten kapcsolatában, tanításában, erôsítésében igen nagy szerepe van a papoknak, és azok vezetôjének, a legfôbb papnak, aki maga Jézus Krisztus. A papok közvetítôk Isten és ember között. Köztük a legfontosabb Jézus Krisztus, mert Ô egy személyben Isten is, meg ember is, mindkét természetnek ismerôje és Ura. Mivel tehát olyan kiváló fôpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, tartsunk ki a hitvallás mellett. Mert nem olyan fôpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyengeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bûnt kivéve. Járuljunk ezért a bizalom trónja elé, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk az alkalmas idôben való segítségre (14-16) ÉVK. 1. hét szombat Zsid 4,12-16; Mk 2,13-17 Járuljunk ezért bizalommal a kegyelem trónja elé (Zsid 4,16) Az Ószövetségben Isten szövetséget kötött Izrael népével. Magához rendelte Mózest, Áront és két fiát, ezeken kívül hetven bölcs öreg férfit. Közülük Istenhez egészen közel csak Mózes mehetett. Ezzel jelezte az Úr, hogy végtelenül nagyobb ô, mint az egész világ, és óriási kiváltság, hogy egy néppel szövetséget köt. Aztán Isten elmondta Mózesnek a szövetség feltételeit, Mózes pedig közvetítette népének az Úr szavait Isten véres áldozatokat kért népétôl, hogy átérezzék a szövetség komolyságát. Az áldozatok vérével aztán Mózes meghintette a népet. A ruhájukra rászáradt vérfolt lett a szövetség örök pecsétje.(kiv 24) Isten ezután állandó szolgálatra papokat rendelt. Az ô hivatásuk lett a napi áldozatokat bemutatni az Úrnak. Jézus szenvedése elôtt az utolsó vacsorán új szövetséget kötött az egész emberiséggel. Ezen a csodálatos szertartáson csak a kiválasztott apostolok vettek részt. Jézus nem állatok vérét ontatta ki, hanem a kehelybe öntött bort saját vérévé változtatta, és ezt ajánlotta fel az öszszes emberért, köztük Mózesért, Áronért és az Ószövetség minden tagjáért is. A vacsora végén fogta a kelyhet, és azt mondta: Ez a kehely az új szövetség 16 17

13 az én véremben, amely értetek kiontatik. (Lk 22,20) Másnap pedig a kereszten feláldozta önmagát engesztelésül mindannyiunk bûneiért. Ilyen tökéletes áldozata csak a tökéletes fôpapnak lehetett. Jézus, ugyanis mint Fiú képviseli önmagában az Atyát, akinek áldozatul adja egész emberségét. De megjeleníti az összes embert is, hiszen a megtestesülés révén mindannyiunk testvére lett. Ismeri vétkeinket is: Mert nem olyan fôpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyengeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bûnt kivéve. (Zsid 4,15) Bûneink, gyengeségeink nyitott könyvként állnak elôtte: Megítéli a szív gondolatait és szándékait. Semmiféle teremtmény nem láthatatlan a színe elôtt, sôt, minden mezítelen és nyitott annak a szeme elôtt, akinek elszámolással tartozunk (12-13) Látja tehát mindenki gonoszságát és hálátlanságát is, mégis szenved és meghal értük is. Ezek után egészen természetes a levélíró ajánlása: Mivel tehát olyan kiváló fôpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, tartsunk ki a hitvallás mellett (14) Az Ószövetség fôpapjai Árontól kezdve gyenge emberek voltak. Különösen elmarasztalhatók a Jézus ügyében eljáró Annás és Kaifás, akik az Úr perében nem az igazságot keresték, hanem a maguk igazát, és mindent elkövettek azért, hogy Jézust keresztre feszíttessék. Járuljunk ezért bizalommal a kegyelem trónja elé, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk az alkalmas idôben való segítségre (16) Ne próbáljuk úgy felfogni a magunk ügyét, hogy mi nem követtünk el bizonyos vétkeket, igyekeztünk némi jót tenni, nekünk tehát megjár az isteni jutalom. Az is kegyelem, hogy ha minket az Úr megóvott sok lehetséges rossztól. A kereszt trónján látott Krisztus alázata legyen a példánk, és irántunk tanúsított irgalma tegye tökéletesebbé bizalmunkat és hûségünket! [A ÉV] ÉVK. 2. vasárnap Iz 49,5-6; 1Kor 1,1-3; Jn 1,29-34 Én láttam, és tanúskodom arról, hogy ô az Isten Fia! (Jn 1,34) Múlt év november végén, advent 1. vasárnapján meghirdettem az új egyházi évre tervezett hithirdetô programomat. Jézusról akarok beszélni, a teremtés ôsmintájáról és az Isten országának helyreállítójáról. Az igazságot akarom ismertetni, mert az utóbbi évszázadokban azt próbálták behazudni az emberek gondolkodásába, hogy Ô egy igen ügyes, felvilágosult sarlatán, aki a kozmikus erôket kiválóan ismerte és alkalmazta elhíresült gyógyításaiban, vagy ha nem így volt, akkor egész csodás mûködése hazugság. Tudományos nagyképûséggel így fogalmazták meg hitrontó céljukat: Más a történelmi Jézus és más a hit Jézusa. Én pedig vallottam egész életemben és vallom Szent János apostollal: Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ô dicsôségét, mint az Atya egyszülöttének dicsôségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal. (Jn 1,14) A történelem végén pedig ezt hallotta tôle a Jelenésekben: Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. (Jel 21,6) A mai szentmise olvasmányában Izajás próféta, akit megérdemelten nevezünk az Ószövetség evangélistájának, ezt írja róla: Kevés az, hogy szolgám légy, s fölemeld Jákob törzseit, és visszatérítsd Izrael maradékát. A nemzetek világosságává teszlek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig. (Iz 49,6) Izajás tehát Krisztus csodatételei elôtt nyolcszáz évvel csodákról beszél Jézus jövendô mûködésével kapcsolatban, amikor a zsidók már nyíltan bálványimádók voltak, a Szentírás sokat vádolja ôket a nap és a hold imádásával. Az igaz Isten megcsúfolásával lett volna egyenlô Izrael Szabadítóját ennek gyanújába keverni. A nemzetek vallásossága pedig csupa zûrzavar volt, orgiákkal és erkölcsi felelôtlenséggel tele. A nemzetek világossága lesz a Megváltó: a bûnök mocsarából kihúzni pedig csak mennyei erôvel lehet. Az evangélium a szövege pedig semmiféle kozmikus erôvel nem keverhetô össze. A bûnök megbocsátása kizárólag isteni erôvel történhet. Jézus plasztikusan rámutatott erre, amikor az inaszakadt beteget érintés nélkül kimondottan a bûnök érzékelhetetlen megbocsátásának látható jeléül cselekedte, (vö.mt 9,1-8) Viszont Jézus Keresztelô Szent Jánostól éppen azt a nagy tanúságot várta el, hogy küldetése lényegének nézze a bûnök bocsánatát: íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bûneit. (Jn 1,29) János keresztelése nem szentség volt, nem Jézus rendelte kegyelemeszköz, hanem emberi jele annak, hogy a Messiás eljöttét készséggel elfogadja a vízbe merülô. János formálisan is megvallja ezt: Én sem ismertem ôt, de aki küldött, hogy vízzel kereszteljek, az mondta nekem: Akire látod, hogy rászáll a Lélek, és rajta marad, ô az, aki Lélekkel keresztel. Én láttam, és tanúskodom róla, hogy Ô az Isten Fia. (1,33-34) [A ÉV] ÉVK. 2. vasárnap Iz 49,3.5-6; 1Kor 1,1-3; Jn 1,29-34 íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bûneit. (Jn 1,29) Jézus maga sem keresztelkedése alkalmával, sem nyilvános mûködése idején, nem mutatkozott be azonnal Istenként. Lassan ébresztette rá hallgatóit fenséges tanításával és hatalmas csodatetteivel erre a nagyon fontos igazságra. Szent Máté és Szent Lukács emberi születésével kezdik az evangéliumot. Máté csak az elsô fejezetben jegyzi fel Péter hitvallását: Te vagy a Krisztus, az élô Isten Fia. (Mt 16,16) Szent János viszont Jézus isteni személyiségével kezdi evangéliumát. Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ô volt kezdetben Istennél. (Jn 1,1-2) Ô az Atya tökéletes önismerete, aki az isteni értelem síkján születik. Kezdettôl fogva úgy akarta az Atya, hogy majd a világ teremtésekor már Ô legyen a teremtmények ôsmintája, de nem isteni alakjában, hanem a majdani emberi természetével: lelke a szellemek, teste az anyagok mintája. Aztán az emberiség történetének egy pontján a megtestesülés meg is történt: Az Ige testté lett, és köztünk lakott, 18 19

14 és mi láttuk az ô dicsôségét, mint az Atya egyszülöttének dicsôségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal. (Jn 1,14) János tehát gyönyörû nyitányt nyújt olvasóinak, hogy a krisztusi történet minden szavát ennek világosságában lássa és értse mindenki. János apostol elôbb Keresztelô János tanítványa volt. Valószínûleg ô is ugyanúgy gondolkodott, mint a többi ember: a Keresztelô bizonyára a Messiás. Aztán az ô megnyilatkozásaiból megtanulta az igazságot: Ô megvallotta, és nem tagadta, és megvallotta: Nem én vagyok a Krisztus. (Jn 1,20) Aztán így nyilatkozott: a pusztában kiáltó szava vagyok: Tegyétek egyenessé az Úr útját! (23) Mert én vízzel keresztelek, de köztetek áll az, akit ti nem ismertek. Ô az, aki utánam, jön, akinek a saruszíját megoldani sem vagyok méltó. (26-27) Aztán kifejti azt is, miért olyan nagy méltóság Ô: Aki utánam, jön, megelôz engem, mert elôbb volt, mint én (Jn 1,15) Ezt a mai szakaszban meg is ismétli: Ô az, akirôl mondtam, utánam, jön egy férfi, aki megelôz engem, mert elôbb volt, mint én. Én nem ismertem ôt, de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy ôt megismertessem Izraellel. (30-31) Mit állít ezzel János? Hiszen ô már hat hónapos magzat volt, amikor Jézus fogantatott. Nyilván Jézus isteni személyére utal, aki öröktôl fogva van. Elfogadható mindenki számára a Keresztelô tanúságtétele? János tanúságot tett és azt mondta: Láttam, hogy a Lélek, mint galamb leszállt az égbôl és rajta maradt. Nem ismertem ôt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, Ô az, aki Szentlélekkel keresztel. Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy ô az Isten Fia. (32-34) Aztán negyven nap múlva Jézus arrafelé sétált. A Keresztelô pedig észrevette, és így szólt: íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bûnét (1,29) Ezzel meghirdeti, hogy beteljesedett az ôsevangélium, amit Isten a bûnbánó ôsszülôknek adott: Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és az ô ivadéka közé. Ô széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod. (Ter 3,15) Egykor a Fiúisten isteni alakjában gyôzött a sátánon, most pedig emberi alakjában, teste szenvedéseivel és halálával fog újra gyôzni. Mi pedig, most élô hívek, a Biblia évében János apostol gyönyörû nyitányának fényében boldogan olvassuk az egész Bibliát: minden sora Jézusról, az Isten Fiáról szól. Igaz! [B ÉV] ÉVK. 2. vasárnap Sám 3,3b-10.19; 1Kor 6,13c-15a.17-20; Jn 1,35-42 Népem! Vissza Jézushoz! Amikor Géza nagyfejedelem országa jövôje miatt tele volt aggodalommal, álmában meglátogatta a Mennyek Királynôje. Megvigasztalta, hogy fia születik, aki majd nem fejedelmi, hanem királyi rangban kormányozza népét. Igen sok jót tesz Mária Fiának, Jézusnak, és ezért a sok jóért a magyar népet örökre oltalmába veszi a Szûzanya. Ma minden józanul gondolkodó magyar aggódik hazánk jelene és jövôje miatt. A történelmet nem emberek irányítják, hanem Isten. Istentelen emberek megpróbálják ugyan tönkretenni Isten gyönyörû mûvét, Ô azonban idôben közbelép, megleckéztet, helyrerakja az elrontott világot. Keresztelô János hirdette a bûnös emberiségnek: Köztetek, van már a Messiás! Ô azért érkezett a földre, hogy viszszaállítsa a jó viszonyt Isten és emberek között. Elveszi a világ bûneit, mert a bûnösök nem tudják, sokan nem is akarják a büntetések okát, bûneiket elhagyni és megjavulni. Jézus megkeresztelkedése után negyven napra Keresztelô János két tanítványával, Jánossal és Andrással beszélgetett. Arról volt szó, hogy a Megváltó nélkül nem javítható meg a bûnös világ. A Jordán partján egyszer csak feltûnt Jézus. A Keresztelô felujjongott: Nézzétek, az Isten Báránya! (Jn 1,36), aki elveszi a világ bûnét! (1,29) Két tanítványa hallotta, hogy Jézus ezt mondta, és követni kezdte Jézust (37). Micsoda hálátlanság, gondolhatná bárki. Az addigi mestert csak úgy faképnél hagyni egy új eshetôség miatt! Pedig a két tanítvány nem volt hálátlan, csupán ahhoz csatlakozott, aki segíteni tudott és akart is. A Keresztelô örült ennek, mert jót akart. Elérte célját. Amikor Jézus megfordult, s látta, hogy követik, megkérdezte: Mit kívántok? Azok azt felelték: Rabbi, hol laksz? Jöjjetek, nézzétek meg! mondta nekik. Elmentek tehát vele, megnézték, hogy hol lakik, és aznap nála maradtak. (38-39) Mindezt a Gondviselés irányította. A beszélgetést is. András is, János is elújságolta testvérének a nagy élményt. Megtaláltuk a Messiást vagy más néven a Fölkentet, és elvitte Jézushoz. Jézus rátekintett (András öccsére, Simonra), és így szólt hozzá: Te Simon vagy, János fia, de Kéfásnak, azaz Péternek fognak hívni. (41-42) Jézus tehát azonnal elkezdte a megváltói küldetést, és legfontosabb segítôtársát, mûve folytatóját is kijelölte. A Keresztelô helyett most Jézus Egyháza beszél, ennek képviseletében, pedig én. Népem! Nagyon elhagytad Megváltódat. Sokan közülünk már nem is ismerik. Mások rémülten riogatnak: Jaj lesz nektek, ha visszatér! Meg kell tanulni és tartani az igazságot, és gyakorolni kell a szeretetet! Az ember akkor majd nem hazudhat szabadon, és nem rabolhatja el a másét! Nem enged gyûlölködni, szeretni, segíteni kell egymást. Ne Jézustól félj, hanem attól, aki Jézust nem szereti. Térj vissza hozzá! És maradj nála ne csak néhány órára. [C ÉV] ÉVK. 2. vasárnap Iz 62,1-5; 1Kor 12,4-11; Jn 2,1-11 Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában (Jn 2,11) Az Évk. vasárnapokon Egyházunk az Úr Jézust mint az Atyától küldött tanítómestert állítja elénk. Tanításának központjában a Mennyei Atya alakja állt, aki szeretetbôl szeretetre teremtette az embert, és azt akarja, hogy érezzük mindig, Ô boldoggá akar tenni minket. Ezért írja János evangélista mai 20 21

15 szakaszának zárószavaként: Ezzel (ti. a kánai borcsodával) kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában, s tanítványai hittek benne (11) Ez az üzenet a mi népünknek mindig fontos volt, most pedig minden eddiginél ezerszer fontosabb. Ahány idegen foglalkozik velünk lélektanilag, mind azt bizonygatja, hogy depressziós nemzet vagyunk. Okunk éppenséggel lenne erre bôven: tatárok, törökök pusztítása, a három részre szakadt ország keservei százötven éven át, önpusztító vallási villongások, a II. Rákóczi Ferenc vezette kuruc szabadságharc sikertelensége, majd a Habsburgok elleni szabadságharc legázolása a behemót orosz hadsereggel, a gazemberül ránk zúdított Trianon, a második világháború, majd mindennek teteje: a nyugati hatalmak aljas árulása: eladtak bennünket ötven évre az istentelen Szovjetuniónak kényére-kedvére. Aztán hiába bámult ránk az egész világ, hogy leigázott kicsi népünk puszta kézzel neki mert menni a behemót rabtartónak, mivel ismét nem segített rajtunk senki, elfojtották forradalmunkat, és szörnyû volt a bosszú. Amikor pedig már magunk gazdáinak hittük önmagunkat, mint az ostoba diák, ész nélkül kezdtük írni jeles alkalmakkor a jövôrôl szóló dolgozatainkat. Asszisztáltunk a közelmúltban is ahhoz, hogy erkölcsi és gazdasági válság mélyére süllyedjünk. Mégse legyünk pesszimisták! Jézus a sátántól tönkretett világba született bele. Istenemberként egyedül látott hozzá a megváltáshoz. Elsô tanító mondata így hangzott: Betelt az idô és elközelgett az Isten országa. Tartsatok bûnbánatot, és higgyetek az evangéliumban (Mk 1,15) A mi édes anyanyelvünkön ez azt jelenti: Forduljatok Isten felé, és higgyétek el, hogy tanításom elfogadásával megszûnik a nyomor, testvéri szeretetben boldogan tud élni a világ, és örök boldogságra vezetlek benneteket. Szent István zseni volt: Jézushoz fordult egész szívvel, az Ô Édesanyjának adta országát és népét végrendeletileg. Hívjuk mi is Nagyasszonyunkat, szóljon Jézusnak: nagy a baj országunkban. Nem éppen a bor hiányzik, de nincs kenyérkeresô munka, se áldás, se békesség. Reméljük, Jézus most is röviden válaszol: Töltsünk tisztavizet a pohárba! Ne csak ôsi nyelvünket használjuk, hanem ôsi hitünket is! És szeresse magyar a magyart önzetlenül, mert aki nem önmagát szereti, az Jézus igaz barátjaként legyôzi még ezt a rusnya, gonosz világot is. [C ÉV] ÉVK. 2. hét vasárnap Iz 62,1-5; 1Kor 12,4-11; Jn 2,1-11 a lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele (12,7) Istennek öröktôl fogva precíz terve van az egész világtörténelem minden mozzanatára. Nemcsak a korokat és azok történéseit szabja meg elôre, hanem az emberi közösség éppen élô tagjainak is meghatározza a tennivalóit, hogy együttesen úgy gondolkodjanak és cselekedjenek, hogy minden akkor élônek a javát szolgálja az egész társadalom. Ezt elsôsorban a természetes testi és lelki képességekkel tudja biztosítani az Úr. A személyek a szerint kapják ezeket a természetes képességeket, hogy koruk szükségleteit mindenki javára ki tudják elégíteni. Az élet minden területén minden feladatra gondoskodik megfelelô testi és szellemi erôkrôl. Amikor a természetes erôk nem elégségesek, akkor külön lelki adományokkal, természetfeletti ajándékokkal, vagyis kegyelmekkel siet segítségünkre a Gondviselés. Szent Pál apostol észrevette, hogy a keresztények között is akadtak olyanok, akik ilyen kegyelmeket kaptak. Mivel ezek a kegyelmek nem mindenkiben voltak fellelhetôk, azért különös kegyelmeknek, görögül karizmáknak hívták ôket. A korintusiakhoz írt elsô levelében tisztázni akarja azt, hogy ezeknek nagylelkû osztogatója a Szentlélek, a harmadik Isteni Személy, akit azért küldött el a világba az Atya és a Fiú, hogy az Emberfia, Jézus által szenvedésével és kereszthalálával megszerzett kegyelmeket ossza szét az emberek javára. Az élet zavartalan boldogságára tehát az isteni Gondviselés vigyáz. a lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a csodajelek is, de Isten, aki mindenben mindent véghezvisz, ugyanaz. A lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele. (4-7) Tehát senki nem azért részesül sem a testi erejében, sem a lelkiekben, hogy önzô módon a saját céljait szolgálja velük. A birtokolt javakból a szeretet törvénye alapján másokat, a melléje rendelt embereket kell boldogítania mindenkinek. Ez isteni törvény. Ez a szeretet törvénye. Aki megérti, másokat boldogít, annak a boldogságát mások garantálják. Aki nem érti meg ezt az embereknek adott rendelkezést, az itt a földön önzô életet él, esetleg mértéktelenül meggazdagodik, a kincseit elveszíti: Ne gyûjtsetek magatoknak kincseket földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol a tolvajok betörnek és lopnak. Gyûjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem moly, sem rozsda nem emészt, és ahol tolvajok nem törnek be, és nem lopnak. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is. (Mt 6,19-21) Ha tehát valaki önzôn, netán mások súlyos kárát okozva arra használja fel testi vagy lelki adottságait, hogy ô gazdagodjék, mások, pedig ne kapják meg, amire szükségük lenne, és amit Isten az ô javukra rendelt, mindent el fognak veszíteni akár igazságszolgáltatás, akár a halál által. Ez Isten rendelkezése, és ez alól nem kivétel senki. Vallásos ember ezt jól tudja. Ne legyen senki bûnsegédje egyetlen rosszul gondolkodó, önzô embernek sem! Osszon nektek, Kedveseim, bôven bölcsességet a Szentlélek. ÉVK. 2. hét hétfô Zsid 5,1-10; Mk 2,18,22 Minden fôpapot az emberek közül választanak, és az emberekért rendelnek az Istennel kapcsolatos dolgokban (Zsid 5,1) Az emberiség kialakulása lassú ütemben történt. Ádám és Éva mellé sorakozni kezdtek a gyermekeik. Így jött létre a családjuk. Aztán új házasságok keletkeztek, kialakult a rokonság, a nemzetség. Idôvel szétszóródtak, a nem

16 zetségekbôl népek alakultak. Ezek a kis és nagyobbodó közösségek nemcsak egyéneikben, de közösségeikben is Istenhez tartoztak. Az Istentôl való függôségük, a vele való kapcsolatuk a családfôn, majd a nemzetségfôn keresztül valósult meg. Ôk voltak a család majd nemzetség papjai. Az ember Istentôl való függôségét nem kellett indokolni. A kezdet, az ember teremtett volta nagyon közel volt, szinte karnyújtásnyira. Ezért az ember a maga és családja létét, jólétét igyekezett megköszönni Teremtôjének. Átérezte, hogy önmagával, övéivel és anyagi javaival Istennek tartozik. A munkája gyümölcseibôl vett mintát adta hálája jeléül Urának. Ezt az ajándékot elégette, amint mondta: áldozatul adta. A Szentírás, mint az ôsszülôktôl átvett szokást mutatja be fiaik, Káin és Ábel áldozatában. (Ter 4) Az ember nem kényszeríthette Istent áldozata elfogadására. Isten jó Atyja volt akkor is övéinek, de az áldozat bemutató szívét nézte. Amikor Ábrahám családja néppé alakult, Isten szövetséget kötött vele. Akkor már ezt a közösséget fogadta el az Úr a maga családjának. A papi és fôpapi tisztségre Isten akarata adta a kinevezést, mint a minap már átelmélkedtük. Mert minden fôpapot az emberek közül választanak, és az emberekért rendelnek az Istennel kapcsolatos dolgokban, hogy Isten elé vigye ügyeiket, hogy ajándékokat és áldozatokat mutasson be a bûnökért. Részvéttel tud lenni a tudatlanok és tévelygôk iránt, mert ô maga is körül van véve gyöngeséggel, s így, miként a népért, úgy önmagáért is áldozatot kell bemutatnia a bûnökért. (Zsid 5,1-3) a zsidó nép papi rendjét Isten egészen váratlanul Izrael harmadik fiának, Lévinek a törzsébôl választotta. A Messiás törzse a negyedik fiú, Júda törzse volt Jákob áldásának megfelelôen. Az már egy újabb szabad isteni döntés alapján történt, hogy a megváltás megtörténtével a fôpapi tisztséget is a Megváltó örökölte. Nem volt ez váratlan, hiszen Ábrahám korában az ô kortársát, Melkizedeket bemutatta Isten a maga akkor még szokatlan kenyér és bor áldozatával együtt, majd ezer év múlva újra felvillantotta a gondolatot Dávid zsoltárában, hogy a Messiás, Isten Fia lesz az örök fôpap Melkizedek rendje szerint. Így Krisztus sem önmagát dicsôítette meg, hogy fôpappá legyen, hanem az, aki azt mondta neki: Fiam vagy te, ma szültelek téged (Zsolt 2,7). És ahogy más helyen is mondja: Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint (Zsolt 110,4) Nekünk tehát Jézus Krisztus az örök fôpapunk, és ezt már Isten nem változtatja meg soha. Embereknek lehetetlen ez, de Istennek minden lehetséges Tegnap olvastuk a dúsgazdag ifjú és az általa szimbolizált emberi többség különös viszonyulását az örök üdvösséghez. Mindenki tud róla, mindenkinek benne él a természetében, hiszen Isten a teremtéskor ezt a vágyat: örökké élni, beleoltotta az ember tudatába. Isten terve szerint az ember szépen, boldogan élt volna az elôre kiszabott ideig a földön, szeretetben és igazságban teljesítette volna Isten vele kapcsolatos terveit, és az Úr a földi küldetés lejártával bevezette volna a jutalom örök boldogságába. A csodálatos tervet az ördög hazudozására Éva majd Ádám tönkretette, az örök üdvösség lehetôségét az összes leszármazottjuk kárára elvesztette. Ezért mondja Jézus a mai evangéliumi részletben, hogy az örök üdvösségre bejutni embernek lehetetlen. (26) Ô, az Istennek egyszülött fia, azért jött a földre vette fel a mi természetünket isteni természete mellé, hogy szenvedésével és kereszthalálával megszerezze nekünk az örök üdvösség lehetôségét. (Jób 42, 2) Ezért viszont az emberektôl feltételeket kíván. Jézus a gazdag ifjúnak feltárja a feltételeket: Tartsd meg a parancsokat! Ha teljes biztonságot akarsz az üdvösség dolgában, akkor állítsd vissza életedben a teremtéskor kiszabott rendet: állj az igazság és a szeretet önzetlen szolgálatába! (21) Az önzô ember ezt nehezen vállalja. A lehetôséget jó szívvel felajánló Jézusnak még s közelébôl is elkullog. Mennyire értették meg Jézust apostolai? Ekkor megszólalt Péter és azt mondta nekik: Íme, mi elhagytunk mindent és követtünk téged. Mi lesz hát velünk? Jézus azt felelte nekik: Bizony mondom nektek, hogy ti, akik követtetek engem az újjászületés idején, amikor az Emberfia helyet foglal dicsôsége trónján, ti is tizenkét trónon fogtok ülni és ítélni fogjátok Izrael tizenkét törzsét (27-28) Péterék nemcsak a családjuk és addig megszokott életük elhagyása címén kapják az üdvösség biztos birtoklását, hanem mert követték Jézust. Nem volt könnyû minden részlet vállalása. Gondoljunk az elsôbbségért vívott vetélkedésre (Mk 18,1-5) Jézus szenvedésének és halálának elfogadására (Mt 16,21-23) Igyekeztek megérteni és elvállalni mindent, még a halálveszélyt is, ahogy Tamás fogalmazta meg Lázár sírjának felkeresése kapcsán: Menjünk mi is és halljunk meg vele együtt (Jn 11,16) Jézus rámutat az emberiség közös gondjára: És mindenki, aki elhagyja házát, testvéreit vagy nôvéreit,apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjét az én nevemért száz annyit kap majd és örök életet fog örökölni (29) Ami most történik világszerte az a gehenna útja: házastárs elhagyja házastársát és gyerekeit, de Nem Istenért, hanem újabb élvezetekért, a gyerek gondozatlanul magára hagyja öreg szüleit, pár forintért tisztességét, Istenét, Máriáját, anya eldobja újszülöttét, a nyûgössé vált beteg ápolása helyett ócska törvénnyel takarózva eutanázia után kiált. Ez nem hoz senkinek sem üdvösséget. Aki tisztes házasságért elhagyja kényelmes legény vagy leányéletét, aki le tud mondani az elômenetelrôl, hogy naponta rámosolyoghasson kisdedére, aki lemond játékról, kalandokról, hogy családjának apja, anyja lehessen, számíthat Jézus boldog ígéretére. Így lehet biztosítani az örök és a földi boldogságot. ÉVK. 2. hét kedd Sám 16,1-13; Mk 2,23-28 Kelj fel, kend fel, mert ô az! (1Sám 16,12) Izrael igazi uralkodója, akitôl a fejedelmi méltóságot és a számonkérést is, eredeztették a zsidók, mindig a felséges Isten maradt. Saulnak volt olyan engedetlensége, amely miatt Isten megvonta tôle a kegyét. Nem fosztotta meg a méltóságtól, de tudtára adta, hogy kegyvesztett lett, és utódai nem követik 24 25

17 a trónon. Amit Saul kinevezésekor tett az Úr, most jó elôre mûvelte. Ifjú legényként választotta ki az új királyt, és apránként szoktatta hozzá a különleges feladatokhoz. Isten szólt Sámuelhez: Meddig bánkódsz még Saul miatt, noha én elvetettem ôt, hogy ne uralkodjon Izraelen? Töltsd meg szarudat olajjal, s gyere, hadd küldjelek a betlehemi Izájhoz, mert annak a fiai közül szemeltem ki magamnak királyt. (1) Sault különleges érdemek nélkül választotta ki Isten Benjamin törzsébôl. Termete ugyan mindenki más fölé magaslott, becsületes is volt: úgy beleillett abba az elképzelésbe, amelyet a nép álmodott meg. Isten az új király személyében saját elgondolását érvényesítette. Most sem mondta meg a választott nevét, csak a családfôét. A fiatal férfiaknak különösen apjuk neve volt számottevô, maguknak késôbb kellett hírnevet szerezniük. A régi király életében viszont kockázatos volt nyilvánosságra hozni az új uralkodó nevét, mert a régi nem könnyen engedte át a hatalmat. Látjuk ezt manapság is. Most ugyan nem állandó, hanem nagyon is szûkre szabott a választott fôméltóság, mégis foggal-körömmel kapaszkodik bele a teljesen alkalmatlan is. Sámuel is tudta, hogy a fejével játszik, ha új királyt felkenni indul valahová. Ezt siet is Istennek figyelmébe ajánlani. Ô azonban rögtön teljes biztonságot mutat gyámoltalan öreg prófétájának: Vezessen feltûnôen egy borjút, és ha kérdezik, hová megy, mondja meg, hogy Betlehembe, és ott ezt a szép állatot Istennek áldozza fel. Ez igaz és veszélytelen. Maguk a betlehemi vezetôk, az ottani vének, rohannak eléje, mert a próféták lakóhelyükön kívül gyakran mûvelnek valami különleges dolgot, amely a népnek nem biztos, hogy kellemes. Elôször Izáj is megretten, hiszen a próféta rendkívüli ember. De aztán örülni kezd, amikor a lényeget meghallja: az ô fiai közül kerül ki az új király. Sámuel sem tudja, ki a kiválasztott. Eléje vezeti Izáj szép szál fiát, az elsôszülöttet, Eliábot. Sámuelnek is nagyon tetszik az apa szemefénye. Isten szava lehûti a kedélyeket: Ne nézd külsejét, se termete magasságát, mert én elvetettem ôt! Én nem a szerint ítélek, amire az ember néz; az ember ugyanis azt nézi, ami látszik, az Úr azonban a szívet tekinti. (7) Hét fiát vezette Isten és Sámuel elé az édesapa, de egyik sem volt Isten jelöltje. Az apa megrémül: hát egyik sem tetszik az Úrnak? Sámuel érdeklôdik: Nincs több fiad? Izáj szól: Hátra van még a legkisebbik, ô a juhokat legelteti. Azt mondta erre Sámuel Izájnak: Küldj érte, s hozasd el, mert addig nem telepszünk le, amíg ide nem jön. Érte küldött tehát, és elhozatta. Vörös volt, szépszemû és csínos külsejû. Azt mondta akkor az Úr: Kelj fel, kend fel, mert ô az! Erre Sámuel vette az olajos szarut, s felkente ôt testvérei közepette, és ettôl a naptól az Úr lelke Dávidra szállt. (11-13) ÉVK. 2. hét kedd Zsid 6,10-20; Mk 2,23-28 ahová mint a mi elöljárónk, értünk lépett be Jézus (Zsid 6,20) A levél szerzôje a ma olvasott résszel reményt, akar ébreszteni bennünk, hívekben, hogy a mennyei boldogságba eljuthatunk mi is, bár gyenge emberek vagyunk. A remény az egyik isteni erény. Segít bennünket, hogy erôsen bízzunk abban, hogy Isten megadja nekünk a mennyországot és az odajutáshoz szükséges kegyelmeket. A remény szimbóluma a horgony. A hajós kiveti horgonyát a kikötôbe érve, a horgony belekapaszkodik a tengerfenékbe, és nem engedi, hogy a szél vagy a hullámverés elsodorja a hajót. Mi reményünket vetjük Isten ígéretébe, amellyel elkötelezte magát üdvösségünkre. Tennünk kell azt, amit parancsol nekünk az üdvösség érdekében: ragaszkodnunk Isten igazságaihoz és gyakorolni a szeretetet, vagyis mások, a mellénk rendelt emberek boldogítását. De tapasztalatból tudja minden ember, hogy a kísértések között gyengeségeink miatt könnyen vétkezik az ember. Az élet hosszú, erônk, pedig ijesztôen kevés. Az író jó tanácsa: Azt kívánjuk, hogy közületek mindenki ugyanazt a készséget tanúsítsa mindvégig, míg a remény be nem teljesedik, s hogy ne legyetek restek, hanem azok követôi, akik a hit és a béketûrés által örökösei az ígéreteknek. (Zsid 6,11) Hivatkozik a levélíró Ábrahámra. Ô hatvan évesen ismerte meg az egy igaz Istent. Hitt neki. Kedvéért szakított a bálványimádással, hogy elnyerje az örök üdvösséget, a földön, pedig megkapja hô vágyának beteljesülését: fia szülessék. Isten mindkettôt megígérte neki. Az ígéret azonban lassan teljesedett be. Még évtizedekig kellett türelmesen várakoznia a fia születésére. Isten nagy idôközönként adott újabb bátorítást, mígnem elérkezett a boldog pillanat. Közben Isten esküvel is megerôsítette az ígéretet: Bizony áldván áldalak téged, és sokasítván megsokasítalak Ezért Isten, hogy annál inkább megmutassa az ígéret örököseinek terve változatlanságát, esküvel kötelezte magát, hogy két megmásíthatatlan dolog által, melyek tekintetében Isten nem hazudhat, igazán komoly vigasztalásunk legyen nekünk, akik törekszünk az elénk tárt remény elnyerésére. Ez a mi lelkünk biztos és szilárd horgonya, amely elér a kárpit belsejéig, ahová mint a mi elöljárónk, értünk lépett be Jézus, aki Melkizedek rendje szerint fôpap lett mindörökké. ( ) Jézus az utolsó vacsorán apostolainak és általuk nekünk is komoly ígéretet tett: Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek (Jn 14,1-3) Ezért az üdvösségért Jézus érdemesnek tartotta meghalni. Nyugodjunk meg tehát, Ô ennyire szeret minket, szavát megtartja. Csak az igazság és a szeretet szolgálatát vegyük mi is komolyan! 26 27

18 ÉVK. 2. hét kedd Zsid 6,10-20; Mk 2,23-28 Az emberek önmaguknál nagyobbra esküsznek. (Zsid 6,16) Zsidókhoz írt szentírási levél hatodik fejezete érdekes megoldást választ A írása logikájának magyarázatára: Így tehát mellôzve Krisztus tanításának elemeit, a tökéletesebb dolgokra térünk át, s nem rakjuk le újra az alapot a holt cselekedetekbôl való megtérésrôl és az Istenben való hitrôl, a keresztségek tanításáról, valamint a kézfeltételrôl, a halottak feltámadásáról és az örök életrôl. Ezt is megtesszük majd, ha Isten megengedi. Lehetetlen ugyanis, hogy akik egyszer megvilágosodtak, megízlelték a mennyei ajándékot, részesültek a Szentlélekben és megízlelték Isten értékes igéjét és a jövendô világ erôit, az után mégis elestek, hogy mégis megújuljanak a bûnbánatra. Ôk ugyanis újra megfeszítik Isten Fiát, amennyire rajtuk áll, és csúfot ûznek belôle. Mert az a föld, amely beissza a gyakran hulló esôt, és alkalmas növényt terem azoknak, akik mûvelik, Istentôl áldást nyer; azt viszont, amelyik tövist és bojtorjánt terem, megvetésre méltó átok fenyegeti, s a sorsa a tûzben való megégetés. De tôletek, szeretteim, jobbat remélünk. (Zsid 6,1-9) Mert Isten nem igazságtalan, hogy megfeledkezzék mûvetekrôl és a szeretetrôl, amelyet az ô nevében tanúsítottatok, amikor a szenteknek szolgáltatok és szolgáltok. Azt kívánjuk, hogy közületek mindenki ugyanazt a készséget tanúsítsa mindvégig, míg a remény be nem teljesedik, s hogy ne legyetek restek, hanem azok követôi, akik a hit és a béketûrés által örökösei az ígéreteknek. (10-12) Tehát nagyon fontos a felsorolt logikus érvelés a hit megértésére és a továbbiakhoz való alapvetésre, de még ennél is fontosabb, hogy a keresztény élet tennivalóit gyakoroljuk. Errôl szól Szent János apostol: Fiacskáim! Ne szeressünk szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal! (1Jn 3,18) Vagyis a keresztény élet alapigazsága: Tiszta ésszel keressük az igazságot, és teljes önzetlenséggel szeressük a mellénk rendelteket. Még hozzáveszi tanításához azt a meggyôzést, hogy Isten nagy ígéreteiben úgy biztosítja a gondolkodó embert, hogy ígéretei beteljesülnek: a szeretet bôséges jutalmazása a mennyei boldogságban, mert Isten megesküdött önmagára, a Végtelen Igazságra. ÉVK. 2. hét szerda Sám 17, ; Mk 3,1-6 Az Úr fog megszabadítani engem e filiszteus kezébôl (1Sám 17,37) Miután Sámuel királlyá kente Isten parancsára a betlehemi Izáj nyolcadik, fiát, Dávidot, a próféta hazament. Dávid, pedig visszatért a rétre apja bárányait legeltetni. Az élet látszólag visszatért rendes kerékvágásába Izáj portáján. De ez valóban a látszat volt, mert az isteni kenet nem maradhatott hatástalan. Saul hamarosan táborba vonult hadseregével, mivel a filiszteusok ismét megtámadták országát. Amikor a táborverés megtörtént, szokás szerint felállt a két sereg egymással szemben. A harc azonban nem kezdôdött el a parittyások kôzáporával, nem folytatódott az íjászok nyilaival, mert a két arcvonal közötti üres térre egyszer csak kiballagott egy rendkívül magas filiszteus harcos. Ó egyedül kezdte becsmérelni a zsidókat, Saul királyt és a zsidók Istenét is, aztán párharcra hívta meg Izrael seregébôl azt a bátor harcost, aki ki mer állni vele életre-halálra. Ajánlatát azzal fejezte be, hogy ne öldössék halomra egymást, döntsék el ketten a harc sorsát. A gyôztes serege, pedig uralkodjék a másikon. Ezt a kihívást minden nap megismételte. Izáj néhány nap múlva élelemmel rakta meg Dávidot, és elküldte a Terebint völgybe, hogy nézze meg bátyjait meg a sereget, vigyen nekik élelmet. Amint odaért, a seregek már felfejlôdtek a harchoz, de megint csak a filiszteus Góliát ballagott ki a küzdôtérre mindennapos szövegelésével. Dávid odafigyelt. Aztán megkérdezte a közeli harcosokat, mit jelent gyakorlatilag ez a kiállás? És hogyan meri ez a pogány az igaz Istent és hadseregét így gyalázni? Aztán kiejtette száján szándékát, hogy ô kész lenne megvívni Góliáttal. Erre fogták ôt, Saul király elé vitték. Bemutatták. A hatalmas termetû király némi szánalommal figyelte a csinos fiatalembert, és megpróbálta józan belátásra bírni: Nem bírsz te szembeszállni és megvívni ezzel a filiszteussal, mert te gyermek vagy, az meg harchoz szokott ember kora ifjúságától kezdve. (33) Dávid azonban védte önmagát, és elmondta, hogy a bárányait megvédte a kost rabló oroszlántól és medvétôl. Kiszedte szájukból a zsákmányt. Góliáttól sem fél. Az Úr, aki megszabadított az oroszlán mancsai meg a medve mancsai közül, Ô fog megszabadítani engem e filiszteus kezébôl. Azt mondta erre Saul Dávidnak: Eredj, s az Úr legyen veled. (37) Saul saját páncéljába öltöztette Dávidot, fegyvereivel látta el. A nehéz vasöltözettôl azonban lépni sem tudott. Levetette, a kardot visszaadta. Aztán fogta a botját, öt alkalmas kavicsot keresett a patakban, azokat íja mellé tette tarisznyájába, aztán elindult. Amikor Góliát meglátta, kigúnyolta: Hát kutya vagyok én, hogy bottal jössz ellenem? Aztán a filiszteus megátkozta isteneivel Dávidot, és azt mondta Dávidnak: Gyere csak ide hozzám, hadd adjam húsodat az ég madarainak, s a mezô vadjainak. Dávid ekkor így szólt: Te karddal, dárdával s pajzzsal jössz ellenem, én, pedig a Seregek Urának, Izrael hadainak Istene nevében megyek ellened, amelyeket te gyalázattal illettél a mai napon. Az Úr, pedig a kezembe fog adni téged, megöllek, leveszem rólad fejedet Hadd, tudja meg az egész föld, hogy van Izraelnek Istene. (43-46) Nekünk csak szellemi harcot kell vívnunk, de azt Istenünk nevében! Gyôzünk a sátán ármádiái ellen! 28 29

19 ÉVK. 2. hét szerda Zsid 7, ; Mk 3,1-6 Melkizedek Szálem királya, a fölséges Isten papja (Zsid 7,1) pap közvetítô Isten és emberek között. Mivel az egyik fél Isten, azért a közvetítôt csak neki van módja kiválasztani és hatalommal felruházni a köz- A vetítésre. Az emberi nemnek, pedig természetesen el kell fogadnia, akit Isten jelöl. A közvetítô hatalommal felruházott közvetítô. A pap, legfontosabb tennivalója az áldozat bemutatása. Pap és áldozat olyan szoros viszonylagosságban vannak egymással, mint a hegy és a völgy. Fölfelé menet hegy, ami lefelé menet völgy. A zalaiaknak van erre eredeti kifejezésük: löjtök és partok. A papokat Isten jelöli ki, hívja meg szolgálatra. Az ószövetségi papság elrendelése és a papok személyének kijelölése Istentôl ered. Ábrahám után mintegy nyolcszáz évvel rendelte el az Úr az Ószövetség megkötését, a szövetség sokféle hivatalos áldozatát, amikkel ôt tisztelni, imádni kellett, és a szövetségi papokat. De már sokkal korábban, Ábrahám idejében bemutatta az Úr neki, a Megváltó ôsének azt a fôpapot, aki az egyetlen igaz Istennek a fôpapja volt ismeretlen idôk óta. A találkozásuk nem véletlen volt, de Ábrahám részére igen nagy meglepetés. Ôt, Ábrahámot az Úr néhány évvel korábban szólította meg. Kiemelte a bálványimádók óriási tömegébôl. Elhívta egy ismeretlen vidékre, amely majd évszázadok múlva az ô utódaié lesz, és közölte vele, hogy itt születik majd meg az emberek Megváltója az ô késôi unokájaként. Aztán sok év elmúltával harcba kellett bocsátkoznia egyik unokaöccse, Lót kiszabadításáért négy kis király seregével. A gyôzelem után zsákmánnyal jól megrakva sátrai felé vonul emberei élén. Akkor jön eléje egy ismeretlen férfi nagy kísérettel. Melkizedek volt az ismeretlen a közeli Sálem, a késôbbi Jeruzsálem királya és az élô Isten papja. Szokatlan áldozatot mutatott be: kenyeret és bort áldozott fel mindkettôjük hatalmas Istenének. Ábrahám nem tudta, hogy kétezer év múlva Melkizedek városa, Sálem területén fogják halálra ítélni az ô unokáját, a világ Megváltóját, aki majd elôzô este kenyeret és bort vesz a kezébe, saját testévé és vérévé változtatja isteni hatalmával, megáldoztatja vele tanítványait, aztán népétôl elárulva, pogányoknak kiszolgáltatva keresztre feszítve hal meg mindkettôjükért: Melkizedekért is, ôsapjáért, Ábrahámért is. És Emmerich Katalin látomása szerint ugyanabból a kehelybôl isszák majd a tanítványai a megváltó vért, amely az ôsapa és a papságban ôse, Melkizedek mutatták be Jézus áldozatának prototípusát. A két fontos idôpont felezôjében, ezer körül Jézus másik ôsapja, Dávid király írja meg ezt a csodálatos titkot zsoltárában: Megesküdött az Úr, és nem bánta meg: Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint. (Zsolt 110,4) ÉVK. 2. hét szerda Zsid 7, ; Mk 3,1-6 pap marad mindörökké (Zsid 7,3) AZsidókhoz írt levél célja az volt, a zsidókból lett keresztényeket ráébreszsze arra, hogy a szerény szertartások ellenére is magasan fölötte áll az újszövetségi hit és vallásosság, mint a heródesi templom csodás épületei, ôsi szertartásai és a közös istentiszteleten lenyûgözô létszámban résztvevô tömegek. A levél okfejtésének tetôfokához érkeztünk a hetedik fejezettel. A levél szerzôje bemutatja, hogy az ószövetségi ároni papságnál sokkal értékesebb és fontosabb a Melkizedek rendje szerinti papság. Jézus, akit Dávid király zsoltáríró prófétaként születése elôtt ezer évvel már úgy mutat be népének és a történelemnek, mint aki Isten Fia: Fiam vagy te, ma szültelek téged (Zsolt 2,7), aki saját isteni Személye alatt egyesíti az isteni és emberi természetet, tehát a legtökéletesebb közvetítô tud lenni Isten és emberek között, olyan fôpap, aki Melkizedek rendje szerint örökölte fôpapságát: Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint. (Zsolt 110,4) a levélíró a mai szentleckében bemutatja érvelését. A zsidók büszkék ôsapjukra, Ábrahámra. Okosan teszik, hiszen vele, az ô hitével kezdôdik az ószövetségi választott nép közvetlen története. Életének egyik legnagyobb hôstette az volt, hogy legyôzte négy király hadseregét, akik öt királyon diadalmaskodtak néhány nappal korábban. (Ter 14) a gyôztes hôs nem király, semmi földje nincs, unokaöccse, Lót miatt szállt hadba. Háromszáztizennyolc szolgája volt. Ôket sorakoztatta fel és gyôzött velük, mert vele volt az Isten. E büszke és hôs ôs, visszavonulóban találkozik az ég élô Istenének fôpapjával, Melkizedekkel, aki Szálem királya is volt. Ábrahámot az ihlette meg, hogy ugyanazt az ÉL ELJON-t imádják mindketten, és hogy Melkizedek az Ô fôpapja. Melkizedek, Szálem királya, pedig kenyeret és bort hozott eléje, mert a fölséges Isten papja volt. Megáldotta ôt és így szólt:»áldja meg Ábrahámot a fölséges Isten, aki az eget és a földet teremtette, és áldott legyen a fölséges Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet!«erre ô tizedet adott neki mindenbôl (Ter 14,18-20) Az érvelés így szól: Az a nagyobb, aki áld, mert Isten végtelen javaiból közvetít. A kisebb, pedig tizedet, tehát bizonyos adót fizet. Ábrahám szervezetében ott éltek azok a gének és kromoszómák, amelyeket a sokadik generációs Áron örököl. Az ôsapában ô is meghajol, áldást kap Melkizedektôl, és adót fizet neki. Elismeri, hogy fölötte áll. Elismeri, hogy majd egykor jön egy olyan fôpap, aki nem az ô testi leszármazottjaként örököl fôpapságot, hanem közvetlenül a Magasságbelitôl, mint Ábrahám idejében Melkizedek. Isten Ábrahám után ezer évvel Dávid királynak, Jeruzsálem [az egykori Szálem] királyságában Melkizedek utódjának elárulja, hogy a Dávid vérébôl származó Messiás király ugyanúgy fôpap is lesz, mint egykor maga Melkizedek. Abban is érvet lát a levélíró, hogy Melkizedek családfájáról semmit nem tudunk, napjainak számát nem ismerjük, mint ahogyan Jézusnak, a 30 31

20 Melkizedek rendje szerinti örök fôpapnak isteni születése is az örökkévalóság végtelenjében rejtôzik. Mi pedig ennek a Messiás-királynak vagyunk alattvalói, mint örök fôpapnak hívei. ÉVK. 2. hét csütörtök Zsid ,6; Mk 3,7-12 Így örökre üdvözítheti is azokat, akik általa Istenhez közelednek (Zsid 7, 25) Dávid király zsoltáridézete alapján jelenti ki a levélíró: Megesküdött az Úr és nem bánja meg: Pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint. (Zsolt 110,4) Föntebb már fejtegette kifejezése erôsítésére, hogy az esküt azért teszi az Úr, mert az emberi vitákat is így szokták lezárni. Esküdni annyit jelent, mint Istent tanúságul hívni, hogy igazat mondunk. Isten így természetesen magára esküszik, mint az abszolút igazságra. Isten tehát eltörölhetetlen végzéssel biztosítsa, hogy Jézus Krisztus örökre fôpap marad. Csodálatos érzés a sok emberi gyarlóság fölött biztosan tudni, hogy a mi fôpapunk kifogástalan jellem, tökéletesen megbízható: Illô volt ugyanis, hogy ilyen fôpapunk legyen: szent, ártatlan, szeplôtelen, a bûnösöktôl elkülönített, és fölségesebb az egeknél; akinek nincs arra szüksége, hogy mint a papok, minden nap elôször a saját vétkeiért mutasson be áldozatot, azután a nép vétkeiért, mert ô ezt egyszer s mindenkorra megtette, amikor önmagát föláldozta. (Zsid 7,26-27) Végsô következtetésként kimondja Krisztus másságát, felsôbbségét az emberek közül való papokkal szemben: a törvény ugyanis gyarló embereket rendel papokká; az eskü szava pedig, amely a törvény után jött, az örökké tökéletes Fiút. (28) Isten esküje tehát tiszta és félreérthetetlen. Újabb érvelés az örök fôpap minden más pap fölötti méltósága mellett: Az áronita fôpapok, Héli, az Úr kézzel épített sátra elôtt ültek, ôrizték azt, várták a hívô zarándokokat, meghallgatták panaszaikat, vigasztalást nyújtottak, áldást adtak (vö. 1Sám 1,12-18). Jézus viszont mennyei trónon ül: Mindabból azonban, amit mondani akarunk, ez a legfontosabb: olyan fôpapunk van, aki a Fölség trónjának jobbján ül az egekben (Zsolt 110,1), mint a szentély szolgája és az igaz sátoré, amelyet nem ember, hanem az Úr épített (vö. Szám 24,6G), (Zsid 8,1-2) Jézus tehát mennyei Atyja trónján ül. Ha a földön élne, nem lenne szükség más papokra. Neki azonban Atyja rendelkezése szerint vissza kellett mennie az égbe, amikor a megváltást befejezte: Amikor Jézus mindezt elmondta, szemét az égre emelve így szólt: Atyám, eljött az óra: dicsôítsd meg Fiadat, hogy a Fiú is megdicsôítsen téged, ahogy hatalommal ruháztad fel ôt minden test fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon. Az örök élet, pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsôítettelek téged a földön: befejeztem a mûvet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. Most te dicsôíts meg engem, Atyám, önmagadnál, azzal a dicsôséggel, amely az enyém volt nálad, mielôtt a világ lett. (Jn 17,1-5) Mivel minden fôpapot az ajándékok és áldozatok bemutatására rendelnek, ezért szükséges, hogy neki is legyen valamije, amit bemutat (Zsid 8,3) Jézus önmagát adta áldozatul, és ezt a földön élô misézô papja teszi örökre jelenvalóvá. Úrfelmutatás után ezért emelik fel a szent Testet és Vért és mondják: Ôáltala, Ôvele és Ôbenne a tiéd, mindenható Atyaisten a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsôség, mindörökkön örökké. Jézus helyettesei, a földön élô felszentelt papok, imádságaikat mindig örök fôpapunkon keresztül küldjük Atyánkhoz a könyörgések záradékaival: a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen. ÉVK. 2. hét csütörtök Zsid ,6; Mk 3,7-12 Így örökre üdvözítheti is azokat, akik általa Istenhez közelednek (Zsid 7, 25) zsidó történelemben a szövetség megkötésétôl Isten rendelése szerint A Áron és leszármazottai voltak a fôpapok és papok. Akik Isten és az emberek között közvetítettek. De ha meghalt egy fôpap, annak a papi hatalma megszûnt. Új lépett a régi helyére, és végezte szolgálatát haláláig. Csak egyetlen lett volna kivétel: az, aki a kijelölt Messiás idejében viselte ezt a tisztséget. Neki ugyanis az volt a kötelessége, hogy miután megállapítást nyert a fôtanácsban a Messiás kiléte, le kellett volna térdelnie eléje, átadni részére a fôpapi tisztet. Ezután az új és örök fôpap szolgálata kezdôdött volna töréstôl mentesen. Mivel a Názáreti Jézus bírósági tárgyalásán a helyzet tisztázására lényegi kérdés nem hangzott el, csak az: Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk! Ô azt felelte nekik: Ha megmondom nektek, nem hiszitek el; ha pedig kérdezlek titeket, nem feleltek. De mostantól fogva az Emberfia a hatalmas Isten jobbján fog ülni. Erre mindnyájan azt mondták neki: Tehát te vagy az Isten Fia? Erre azt felelte nekik: Ti mondjátok, hogy én vagyok. Azok erre így szóltak: Mi szükségünk van még tanúságtételre? Hiszen mi magunk hallottuk a saját szájából. (Lk 22,66-71) Ekkor a fôpap megszaggatta ruháit, és így szólt: Mi szükségünk van még tanúkra? Hallottátok a káromkodást. Mit gondoltok? Erre azok mindnyájan halálra méltónak ítélték ôt (Mk 14,63-64) Illô volt ugyanis, hogy ilyen fôpapunk legyen: szent, ártatlan, szeplôtelen, a bûnösöktôl elkülönített, és fölségesebb az egeknél, akinek nincs arra szüksége, hogy mint a papok minden nap, elôször a saját vétkeikért mutasson be áldozatot, A törvény ugyanis gyarló embereket rendelt papokká; az eskü szava pedig, amely a törvény után jött, az örökké tökéletes Fiút (Zsolt 110,4-6), (Zsid 7,26-28) Mindabból azonban, amit mondani akarunk, ez a legfontosabb: olyan fôpapunk van, aki a Fölség jobbján ül az egekben (Zsolt 110,1), mint a szentély szolgája és az igaz sátoré, amelyet nem ember, hanem az Úr épített (Szám 24,6G). Mivel minden fôpapot az ajándékok és áldozatok bemutatására rendelnek, ezért szükséges, hogy neki is legyen valamije, amit bemutat. Ha ô a földön volna, nem is volna pap, mert már vannak olyanok akik 32 33