Maggie Stiefvater. shiver. borzongás

Átírás

1 Maggie Stiefvater shiver borzongás Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2009

2 Írta: Maggie Stiefvater A mű eredeti címe: Shiver Fordította: Gazdag Tímea A verseket fordította: A. Katona Ildikó Szerkesztette: Dávid Anna Copyright 2009 by Maggie Stiefvater. All rights reserved. Published by arrangement with Scholastic Inc., 557 Broadway, New York, NY 10012, USA ISBN Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2009-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) , Fax: (62) info@konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást nem sokszorosítható.

3 Kate-nek, mert sírt

4 első fejezet Grace - 9 C EMLÉKSZEM, AHOGY FEKÜDTEM A HÓBAN kicsi, piros folt, kezdtem kihűlni, körülöttem farkasok. Nyalogattak, harapdáltak, cibálták a testemet, próbáltak egyre közelebb nyomulni. Az összezsúfolódó testek elfogták azt a kevés meleget is, amit a nap adott. Jég csillogott a nyakuk szőrén, a leheletük párafelhőként függött köröttünk a levegőben. A bundájuk pézsmaillata vizes kutyaszőr és égő falevelek szagára emlékeztetett, egyszerre volt kellemes és rémisztő. A nyelvük melegétől fölengedett a bőröm, goromba fogak tépték a ruhám ujját és akadtak a hajamba, a kulcscsontomat karistolták, tapogatták az ütőeret a nyakamon. Sikíthattam volna, de nem tettem. Harcolhattam volna, de nem tettem. Csak feküdtem, s hagytam, hogy megtörténjen, figyeltem a felettem lassan szürkébe váltó fehér, téli égboltot. Egyikük a tenyerembe dugta az orrát, majd az arcomhoz. Árnyékot vetett rám. Sárga pillantása az enyémbe mélyedt, miközben a többi farkas ide-oda rángatott a földön. Álltam a pillantását, amíg csak bírtam. Sárga szemek. Egészen közelről az arany és a mogyoróbarna ezernyi árnyalatában ragyogtak. Nem akartam, hogy elforduljon, és ő nem is vette le rólam a szemét. Meg akartam ragadni a nyakát, de a kezem a mellkasomon maradt, a karom a testemhez 4

5 fagyott. Nem emlékeztem, milyen a meleg. Aztán elment, és a többiek közelebb jöttek, túl közel, fullasztóan közel. Valami lüktetett a mellkasomban. Lement a nap, nem volt többé fény. Haldokoltam. Nem emlékeztem az égre. De nem haltam meg. Elvesztem a fagy tengerében, aztán a meleg világában születtem újjá. Egyvalamire emlékeztem: a sárga szempárra. Azt hittem, nem találkozunk többé. 5

6 második fejezet Sam - 9 C LERÁNGATTÁK A KISLÁNYT a hátsó udvarban függő gumiabroncs hintáról, és az erdőbe vonszolták. A teste keskeny nyomot a hagyott hóban, az ő világából az enyémbe. Láttam, ahogy megtörténik. És nem állítottam meg őket. Életem leghosszabb, leghidegebb tele volt. Hitvány, sápadt fényű napok követték egymást. És az éhség az égető, gyötrelmes éhség, a telhetetlen úr. Semmi nem moccant, a táj színtelen, halott látképpé fagyott. Egyikünket lelőtték, amikor a szemétben kotorászott egy ház hátsó lépcsőjén, úgyhogy a falka többi tagja inkább az erdőben maradt és éhezett. A melegre és a régi testünkre vártunk. Amíg rá nem találtak a kislányra. Amíg meg nem támadták. Vicsorogva és kaffogva nyüzsögtek körülötte, verekedtek az első harapásért. Láttam. Láttam, ahogy mohón reszket a horpaszuk. Láttam, ahogy ide-oda cibálják a kislány testét, széttapossák alatta a havat. Láttam a véres pofájukat. És mégsem állítottam meg őket. Magas rangom volt a falkában Beck és Paul gondoskodtak róla, így azonnal közbeléphettem volna, de hátra maradtam, reszketve a hidegtől. A csánkomig ért a hó. A kislány szaga meleg volt, élő, és legfőképp emberi. Mi volt a baj vele? Ha élt, 6

7 miért nem küzdött? Éreztem a vére szagát, a meleg, éles illatot abban a halott, hideg világban. Láttam, ahogy a reszkető Salem a ruhájába tép. A gyomrom fájdalmasan összeszorult rég nem ettem már. Szerettein volna átnyomakodni a farkasok között és megállni Salem mellett, úgy tenni, mintha nem érezném a kislány emberszagát, vagy nem hallanám a halk nyöszörgését. Olyan kicsi volt a vadságunkkal, a falkával szemben, mi pedig az életét akartuk a sajátunkért. Vicsorogva, fogvillogtatva átverekedtem magam a farkasok gyűrűjén. Salem rám morgott, de az éhezés és a fiatalságom ellenére erősebb voltam. Paul fenyegetően hörgött, hogy visszatartson. A kislány mellé álltam, ő pedig üres szemmel felnézett a végtelen égre. Talán meghalt. A tenyeréhez nyomtam az orromat, cukor-, vaj- és sóillata volt, egy másik életre emlékeztetett. Aztán a szemébe néztem. Eszméleténél volt. Élt. A lány rám nézett, kegyetlen nyíltsággal, egyenesen a szemembe. Hátrahőköltem és megint elfogott a reszketés, de ezúttal nem a harag rázta a testemet. A tekintete az enyémben. A vére a pofámon. Mintha szétszakadtam volna, kívül-belül. Az élete. Az életem. A falka óvatosan elhúzódott tőlem. Morogtak rám, mert nem tartoztam már közéjük, vicsorogtak a zsákmány fölött. A legszebb lány volt, akit valaha láttam, aprócska, véres angyal a hóban. És ők el akarták pusztítani. Láttam. Úgy láttam őt, ahogy még semmit sem azelőtt. És megállítottam őket. 7

8 harmadik fejezet Grace 3 ºC LÁTTAM MÉG AZ UTÁN, mindig csak hidegben. Az erdő szélén állt, hátsó kertben, sárga szemei rajtam függtek, miközben feltöltöttem a madáretetőt, vagy kivittem a szemetet, de sosem jött közelebb. A hosszú minnesotai tél nappalai és éjszakái közti végtelennek tűnő időben a fagyos abroncshintán lógtam, amíg csak éreztem magamon a pillantását. Később, amikor már kinőttem a hintát, lemerészkedtem a hátsó verandáról és csendben közelebb léptem hozzá. Előrenyújtott kézzel, felfelé tartott tenyérrel, lesütött szemmel közelítettem, hogy lássa, nem akarom bántani. Próbáltam az ő nyelvén beszélni. De nem számított, milyen sokáig vártam, milyen nagyon akartam közeledni hozzá, mindig eltűnt a bozótban, még mielőtt odaértem volna. Sosem féltem tőle. Elég nagy volt, hogy lecibáljon a hintáról, elég erős, hogy elvonszoljon az erdőbe. De a teste kegyetlenségét nem láttam a szemében. Emlékeztem a pillantására, a sárga szín minden árnyalatára, és nem féltem tőle. Tudtam, hogy sosem bántana. Azt akartam, hogy tudja, én sem fogom bántani. Vártam. És vártam. És ő is várt, bár nem tudtam, mire. Úgy éreztem, csak én közeledem felé. 8

9 De mindig ott volt. Nézte, ahogy nézem. Nem jött közelebb, de nem is távolodott el. Hat éven át ment ez így: a farkasok rejtélyes jelenléte télen és még talányosabb távollétük nyaranta. Nem igazán gondolkodtam el ezen a rendszeren. Azt gondoltam, farkasok. Csupán farkasok. 9

10 negyedik fejezet Sam 32 C ÉLETEM LEGFORRÓBB NAPJÁN majdnem megszólítottam Grace-t. A hőség még a légkondicionált könyvesboltba is bekúszott az ajtón, és hullámokban tódult be a kirakat üvegén át. A kassza mögött terpeszkedtem egy széken, és magamba szívtam a nyarat, mintha minden cseppjét magamban tarthatnám. Az idő múlásával a délutáni napfény kifehérítette a könyveket, mintha fakó, aranyozott kötetek lennének önmaguk díszkiadásai. Felmelegítette a papírt és a festéket a borítók mögött. Olvasatlan szavak szaga lógott a levegőben. Nagyon szerettem ezt, amikor ember voltam. Olvastam, amikor egy halk ding kíséretében kinyílt az ajtó, és a fojtogatóan forró levegővel együtt egy csapat fiatal lány tódult be. Túl hangosan nevetgéltek ahhoz, hogy a segítségemre szoruljanak, úgyhogy olvastam tovább, hadd lökdösődjenek a polcok között és beszélgessenek mindenféléről, a könyveket kivéve. Nem hiszem, hogy foglalkoztam volna velük, de a szemem sarkából megpillantottam, ahogy egyikük épp lófarokba fogja hosszú, sötétszőke haját. Amit csinált, lényegtelen volt, de a mozdulattal egy illatfoszlányt vett hátára a levegő. Felismertem azt a szagot. Azonnal tudtam. Ő az. Biztosan. 10

11 Az arcom elé rántottam a könyvet, és megkockáztattam egy pillantást a lányok irányába. A másik kettő beszélgetett, és a mennyezetre függesztett papírmadaramra mutogattak, amely a gyermekkönyvek fölött lógott. Ő nem beszélt, lemaradt a lányoktól és a könyveket nézegette. Megpillantottam az arcát, és megláttam valamit önmagamból az arckifejezésében. A tekintete a polcok között cikázott, mintha menekülési útvonalat keresett volna. Ezerféleképp elterveztem már a találkozásunkat, de amint eljött a pillanat, nem tudtam mit csináljak. Annyira valódi volt. Más volt figyelni, ahogy a hátsó udvarban olvas vagy leckét ír. Ott és akkor a távolság rettenetesen nagy volt, megvolt az oka, hogy távol maradtam tőle. De itt, a könyvesboltban, velem együtt, lélegzetelállítóan közel volt, mint ahogy még soha. Nem volt semmi, amit megakadályozza, hogy beszéljek vele. A pillantása felém tévedt, én pedig gyorsan félrenéztem, le a könyvre. Az arcomat nem ismerné meg, de a szememet igen. Hinnem kellett benne, hogy a szememet felismerné. Imádkoztam, hogy elmenjen, hogy újra levegőhöz jussak. Imádkoztam, hogy vegyen egy könyvet, hogy beszélnem kelljen hozzá. Az egyik lány megszólította: Grace, gyere, nézd meg ezt! Tökéletes érettségi Hogyan kerülj be álmaid főiskolájára? Jól hangzik, nem? Lassan szívtam be a levegőt, és figyeltem a lány karcsú, napsütötte hátát, miközben a főiskolai előkészítő könyvek előtt guggolt a barátnőivel. Udvarias érdeklődést mutatott, bólogatott, amikor a lányok a könyvekre mutogattak, de nem úgy tűnt, hogy igazán jelen lenne. Figyeltem, ahogy a napfény beszűrődik az ablakon, és arany ragyogásba vonja a copfjából elszabadult hajszálakat. A fejét alig észrevehetően ingatta a 11

12 boltban szóló zenére. Szia. Hátrahőköltem, amikor egy arc tűnt fel előttem. Nem Grace volt. Az egyik barátnője, sötét hajú, napbarnított lány állt előttem. Egy hatalmas fényképezőgép lógott a vállán, és egyenesen a szemembe nézett. Nem szólt, de tudtam, mit gondol. A szemem színére az emberek lopott pillantásokkal vagy döbbent bámulással reagáltak ő legalább őszinte volt. Lefényképezhetlek? kérdezte. Kifogást kerestem. Egyes bennszülöttek úgy gondolják, hogy a fényképpel elrabolják a lelküket. Ez logikus ellenérvnek tűnik, úgyhogy sajnálom, nincs fotózás vontam vállat bocsánatkérően. A boltot lefényképezheted, ha akarod. A harmadik lány is odaállt mellé: kócos, világosbarna hajú, borzasztóan szeplős volt, olyan sugárzó energiával, hogy szinte kimerített. Flörtölgetsz, Olivia? Arra most nem érünk rá. Itt van, haver, ezt kérjük. Elvettem tőle a Tökéletes érettségit, és egy gyors pillantást vetettem Grace-re. Tizenkilenc dollár kilencvenkilenc cent lesz. A szívem hevesen vert. Egy puha fedelű könyv?! jegyezte meg a szeplős, aztán átadott egy húszast. Tartsd meg az aprót. Nem volt aprópénzes edényünk, úgyhogy a visszajárót a pultra tettem. Lassan becsomagoltam a könyvet és a számlát, gondoltam, hogy közben Grace odajön, hogy megnézze, mi tart olyan sokáig. De ott maradt az életrajzi köteteknél, és félrebillentett fejjel olvasgatta a könyvek gerincét. A szeplős lány elvette a táskát és rám meg Oliviára vigyorgott. Aztán az ajtó felé terelték 12

13 Grace-t. Fordulj meg, Grace! Itt vagyok, nézz rám! Ha megfordult volna, látja a szememet és meg kellett volna ismernie. A szeplős kinyitotta az ajtót ding, majd türelmetlenül a többiekre morrant, hogy menjenek már. Olivia visszanézett, és a pillantása engem keresett. Tudtam, hogy bámulom őket Grace-t, de nem tudtam megállni. Olivia a homlokát ráncolta, és kilépett az ajtón. Gyere már, Grace! mondta a szeplős. Sajgott a mellkasom, a fejem nem értette, mit mond a testem. Vártam. De Grace, az egyetlen ember a földön, akire vágytam, hogy felismerjen, csak sóvárogva végigfuttatta ujjait egy új, kemény fedeles könyv borítóján és kisétált a boltból anélkül, hogy egyáltalán észrevette volna, hogy ott vagyok, karnyújtásnyira tőle. 13

14 ötödik fejezet Grace 7 C NEM JÖTTEM RÁ, hogy az erdőben élő farkasok valójában mind vérfarkasok, amíg Jack Culpepert meg nem ölték. Szeptemberben történt, amikor végzős voltam a középiskolában. Mindenki csak Jackről beszélt a városban. Nem mintha Jack olyan csodálatos srác lett volna, amíg élt azon kívül, hogy az övé volt a legdrágább kocsi a parkolóban, beleértve az iskolaigazgató autóját is. Valójában egy nagyképű seggfej volt. De amikor megölték, azonnal szentté avatták. Szörnyű, szenzációhajhász mennybemenetel volt, épp azért, ahogyan történt. Öt nappal a halála után az eset ezer változatát hallottam az iskola folyosóin. A végeredmény pedig az lett, hogy mindenki rettegett a farkasoktól. Mivel anya rendszerint nem nézte a híreket, apa meg alig volt otthon, a kollektív aggodalom lassan csordogált be a háztartásunkba, így beletelt néhány napba, míg erőre kapott. Az én esetem a farkasokkal az elmúlt hat év alatt elhalványult anya emlékezetében, helyét a terpentingőz és a komplementer színek vették át, de a Jackét ért támadás tökéletesen felfrissítette. Anyától távol állt, hogy logikus mederbe terelje az egyre növekvő idegességét, és például több időt töltsön a lányával, 14

15 akit támadtak már meg a farkasok. Ehelyett a szokásosnál is szétszórtabb lett. Anya, segítsek vacsorát készíteni? Anyám bűntudatosan rám nézett, figyelmét a tévéről amit a konyhából is látni lehetett újra a vágódeszkán pihenő gombafejekre fordította. Olyan közel volt Ahol rátaláltak mondta a késével a televízió felé bökve. A műsorvezető tettetett részvéttel nézett ránk a képernyőről, amelyen a megyénk térképe tűnt fel egy bemozdult, farkast ábrázoló fotóval a jobb felső sarokban. Azt mondta, folytatódik a vadászat az igazság után. Azt hinné az ember, hogy a hír egyheti ismételgetése után legalább a tényeket nem ferdítik el. A farkasok fotói még csak nem is hasonlítottak az én viharszürke, sárgásbarna szemű farkasomra. Még mindig nem hiszem el folytatta anya. Itt történt, a Boundary-erdő túloldalán. Ott ölték meg. Vagy ott halt meg. Anya rosszallóan nézett rám. Elbűvölően zilált volt és gyönyörű, mint mindig. Mi? Felnéztem a házi feladatomból, a megnyugtató, sorokba rendezett számokból és jelekből. Lehet, hogy elájult az út mellett, és amíg eszméletlen volt, beráncigálták az erdőbe. Nem ugyanaz. Nem szabad pánikot keltened! Anya figyelme visszatért a képernyőre, miközben a gombát szeletelte olyan apróra, hogy az egy amőba étrendjébe is beillett volna. Megcsóválta a fejét. Megtámadták, Grace. Kinéztem az ablakon az erdőre, a fák sápadt sorára, amelyek kísértetekként álltak a sötétben. Ha a farkasom odakint volt is, 15

16 nem láttam. Anya, te szoktad mondogatni, hogy a farkasok általában békések. A farkasok békés teremtmények. Ezt zsolozsmázta anya évek óta. Szerintem csak így tudott ebben a házban tovább élni. Meggyőzte magát, hogy a farkasok tulajdonképpen ártalmatlanok, és ragaszkodott ahhoz, hogy egyedi eset volt, amikor engem megtámadtak. Nem tudom, hogy tényleg elhittee, hogy békések, de én igen. Életem eddigi évei során az erdőt kémlelve figyeltem a farkasokat, az agyamba véstem az arcukat és a személyiségüket. Persze volt egy vékony, beteges külsejű, tarka állat, aki mindig a fák között maradt, csak a leghidegebb hónapokban jött elő. Minden vonása, fakó, durva szőre, tépett füle, egyik, rondán váladékozó szeme beteg testről árulkodott, vadul forgó szeme pedig azt sejttette, hogy az elméje sem tiszta. Emlékeztem a bőrömet karmoló fogaira. El tudtam képzelni, hogy újra megtámadott egy embert. Aztán ott volt a fehér nőstényfarkas. Olvastam, hogy a farkasok egy életre választanak társat, és őt a falkavezérrel láttam, egy erős testalkatú hímmel, aki olyan fekete volt, mint amennyire fehér a nősténye. Figyeltem, ahogy a szuka pofájához dugja az orrát és a fák csontvázai között vezeti, a szőrük csillog, akár a halak pikkelye a vízben. A nőstény kegyetlen, nyugtalan szépség volt, róla is el tudtam képzelni, hogy emberre támad. De a többiek? Csendes, gyönyörű kísértetek voltak az erdőben. Nem féltem tőlük. Igen, békések nyiszálta anya a vágódeszkát. Talán összeszedhetnék őket valami csapdával, és elvihetnék Kanadába vagy ilyesmi. Szemöldök ráncolva visszavonultam a házi feladatomba. A farkasom nélkül töltött nyarak épp elég pocsékak voltak. 16

17 Gyerekként lehetetlenül hosszúnak tűntek azok a hónapok, amíg a farkasok megjelenésére vártam. Csak rosszabb lett, miután felfedeztem a sárga szemű farkast. Azok alatt a hosszú hónapok alatt nagy kalandokról fantáziáltam, éjjelente farkasbőrbe bújva egy aranyló erdőben futottunk, ahol sosem havazott. Tudtam, hogy az arany erdő nem létezik, de a falka és a sárga szemű farkasom igen. Egy sóhaj kíséretében eltoltam magamtól a matekkönyvet, és odamentem anyához. Hadd csináljam én. Csak tönkreteszed. Nem ellenkezett, de nem is számítottam rá. Helyette egy mosollyal jutalmazott, majd elviharzott, mintha alig várta volna, hogy észrevegyem, milyen szánalmas munkát végez. Ha befejezed a vacsorát mondta, örökké szeretni foglak. Vágtam egy pofát és kivettem a kezéből a kést. Anya folyton festékfoltos volt és szórakozott. Sosem volt olyan, mint a barátaim anyukái: kötényes, főzős, porszívózós, született feleség. Nem is akartam igazán, hogy olyan legyen. De komolyan a leckémet meg kellett írnom. Kösz édes. A műteremben leszek. Ha anyám egy olyan játékbaba lenne, ami öt vagy hat különböző dolgot is ki tud mondani, ha megnyomják a hasát, ez a mondat biztosan az előre felvett mondatai között lenne. Ne ájulj el a terpentintől! szóltam utána, de már a lépcsőn futott felfelé. Egy edénybe borítottam a megnyomorított gombákat, és felnéztem az élénksárga falon függő órára. Apa egy óra múlva érkezik meg a munkából. Rengeteg időm volt vacsorát csinálni, és aztán, talán egy pillantást vetni a farkasomra. Volt hűtőben egy darab marhahús, amit anya valószínűleg a feltrancsírozott gombához szánt. Elővettem és kicsaptam a 17

18 vágódeszkára. A háttérben egy szakértőt kérdezgettek a hírekben, hogy a minnesotai farkas populációt vajon csökkenteni kell-e vagy elköltöztetni. Rossz kedvem lett az egésztől. Csöngött a telefon. Halló. Szia! Mi újság? Rachel volt az. Örültem, hogy hallok felőle. Rachel anyám szöges ellentéte volt teljesen jól szervezett és átlátható. Kevésbé éreztem magam ufónak a társaságában. A vállam és a fülem közé szorítottam a telefonkagylót és miközben beszélgettünk, tovább szeleteltem a marhahúst. Egy öklömnyi darabot félretettem. Vacsorát főzök, és nézem a hülye híreket. Rögtön tudta, miről beszélek. Értem. Szürreális, igaz? Mintha sosem unnák meg. Nem kis dolog, tényleg, de miért nem tudják befogni végre és túllépni rajta? Épp elég szörnyű, hogy a suliban folyton erről van szó. Meg ott vagy te is, azzal a régi farkasügyeddel, meg minden, biztos zavar de tényleg, biztos, hogy Jack szülei is azt akarják, hogy a riporterek kussoljanak végre. Rachel olyan gyorsan hadart, hogy alig értettem. A közepe táján el is vesztettem a fonalat, aztán megkérdezte: Olivia hívott ma este? Olivia a triónk harmadik tagja volt, az egyetlen, aki osztotta a farkasok iránti rajongásomat. Ritka este volt, ha nem beszéltem vele vagy Rachellel telefonon. Valószínűleg elment fényképezni. Nem ma van az a meteoreső? kérdeztem. Olivia a fényképezőgépén keresztül látta a világot, az iskolai emlékeim fele kilencszer tizenkét centiméteres, csillogó, fekete-fehér kép. Igazad lehet felelte Rachel. Biztos akar egy darabkát 18

19 abból a forró aszteroidaesőből. Van egy perced? Akad néztem az órára. Ha végeztem a vacsorával, házit kell írnom. Oké, akkor csak egy perc. Két szó, bébi, gyakorold: szö, kés. Feltettem a húst a tűzhelyre. Ez egy szó, Rachel. Ja. A fejemben jobban hangzott. Mindegy, a helyzet az, hogy a szüleim megígérték, hogy ha a karácsonyi szünetben el akarok menni valahová, kifizetik. Úgyhogy el akarok menni valahová. Akárhová, csak ne legyünk Mercy Fallsban. Istenkém, bárhová, csak ne maradjunk itt! Átjöttök holnap Oliviával suli után, hogy kitaláljunk valamit? Persze. Ha találunk valami király helyet, talán ti is velem jöhetnétek. Nem válaszoltam azonnal. A karácsony szó a karácsonyfánk illatát, a hátsó udvar fölötti, sötét, csillagos decemberi ég végtelenségét juttatta eszembe, és a hófödte fák közül figyelő farkasom pillantását. Nem számított, hogy az év többi részében nem láttam, karácsonykor mindig velem volt. Ne add elő azt a távolba bámulós-elgondolkozós pillantást, Grace! mordult rám Rachel. Tudom, hogy most is azt csinálod. Nem mondhatod, hogy nem akarsz kijutni innen! Valahogy nem akartam. Valahogy ide tartoztam. Nem mondtam, hogy nem ellenkeztem. De azt se mondtad, hogy jaj, istenem, igen! Ezt kellett volna mondanod sóhajtott fel Rachel De azért átjöttök, ugye? Tudod, hogy átmegyek nyújtogattam a nyakamat a hátsó 19

20 ablak felé. Most már tényleg mennem kell. Ja, ja, ja! Hozz sütit! mondta. Ne felejtsd el! Szeretlek. Szia nevetett és letette. Gyorsan a tűzhelyre tettem a ragut, hogy lassú tűzön főjön, és elfoglalja magát nélkülem is. Lekaptam a kabátomat a fogasról, és kinyitottam a verandára vezető tolóajtót. A hűvös levegő csípte az arcomat és a fülem hegyét, emlékeztetett, hogy a nyár hivatalosan is véget ért. A sapkám a kabátzsebemben volt, de tudtam, hogy a farkasom nem mindig ismer fel, ha a fejemen van, így inkább nem vettem fel. Az udvar vége felé lestem és leléptem a verandáról, közben próbáltam könnyednek látszani. A marhahús hideg és csúszós volt a kezemben. Átlábaltam a ropogó, durva, szinte len füvön az udvar közepéig, egy pillanatra megszédített a naplemente erőszakos rózsaszínje, amely áttűnt a fekete falevelek között. A rideg táj távoli világ volt a kicsi, meleg konyha barátságos illatához és a könnyű túléléshez képest. Ahová tartoznom kellett volna. Ahová vágynom kellett volna. De a fák hívtak, sürgettek, hogy hagyjam el az ismert dolgokat, és tűnjek el a közelgő éjszakában. Nyugtalanító vágy volt, ami az utóbbi napokban gyakran kínozott. Az erdőszéli sötétség megmoccant és megpillantottam a farkasomat egy fa mellett állva. A hús felé szimatolt. Megkönnyebbülten figyeltem, ahogy átvág a kerten, felemeli a fejét, és a tolóajtó sárga négyszögének fénye az arcára esik. Láttam, hogy az állára vér száradt. Többnapos vér. Az orrlyukai reszkettek, érezte a kezemben tartott hús szagát. Vagy a marhahús, vagy az ismerős jelenlétem csábította ki az erdőből, néhány lépéssel közelebb. Aztán még néhány lépéssel. Közelebb jött, mint addig bármikor. Szembenéztem vele, elég közel volt ahhoz, hogy kinyújtott 20

21 kézzel megérinthessem a káprázatos farkasbundát. Vagy a pofáján száradó vörös foltot. Nagyon akartam, hogy a saját vére legyen. Egy régi vágás, vagy seb, amit verekedésben szerzett. De nem úgy nézett ki. Úgy festett, mintha valaki más vére lenne. Te ölted meg? suttogtam. Nem tűnt el a hangom hallatán, mint ahogy gondoltam. Nyugodt volt, akár egy szobor, a hús helyett az arcomat nézte. Folyton erről beszélnek a hírekben mondtam, mintha megértené. Bestiálisnak nevezték. Azt mondták, vadállatok csinálták. Te voltál az? Egy percig nézett mozdulatlanul, pislogás nélkül. Aztán, hat év óta először, behunyta a szemét. A farkasok minden természetes ösztönének ellentmondott. Egy életidőnyi rebbenéstelen tekintet, s most majdnem emberi gyászba fagyott a farkas, ragyogó szemei lezárultak, a fejét lehorgasztotta, és lógatta a farkát. Életem legszomorúbb látványa volt. Lassan, alig mozogva felé léptem, nem a vérfoltos ajkaitól vagy a mögöttük rejtőző fogaktól féltem, hanem attól, hogy elijesztem. Megrezzentek a fülei, annak jeléül, hogy felismert, de nem mozdult. Leguggoltam, és magam mellé ejtettem a húst a hóra. A farkas összerezzent, amikor földet ért. Olyan közel voltam hozzá, hogy éreztem a bundája vadállatszagát és éreztem a lehelete melegét. Aztán megtettem, amire mindig is vágytam. Az egyik kezemet a farkas nyakára tettem, és amikor nem rezzent meg, mindkét kezemet a bundájába fúrtam. A felső szőrréteg nem volt olyan lágy, mint amilyennek látszott, de a sprőd fedőszőrök alatt vattaszerűen puha volt. Halk mordulással hozzám dugta a fejét, még mindig lehunyt szemmel. Úgy 21

22 öleltem, mintha a kutyánk lenne, családi kedvenc, bár vad, éles szaga nem hagyta, hogy elfeledjem, micsoda is valójában. Egy pillanatra elfelejtettem hol és ki vagyok. Egy pillanatig nem is számított. Mozgásra lettem figyelmes: odébb, az erdőszélről, a fakuló napfényben alig láthatóan, a fehér farkas lesett izzó szemekkel. Éreztem, ahogy a farkasom felmordul, és rájöttem, hogy a szukára morog. Az közelebb lépett, szokatlanul bátran, a farkasom pedig megfordult a karjaimban, hogy ránézzen. Összerezzentem a hangra, ahogy a nőstény felé kapott. A fehér farkas nem vicsorgott, de ettől csak rosszabb volt. A farkasok vicsorogni szoktak. De a nőstény csak bámult, a farkasomról rám villant a tekintete, minden porcikájából gyűlölet áradt. A farkasom alig hallhatóan morogva erőteljesen nekem feszült, hogy hátra kellett lépnem egyet, aztán még egyet, végül feltolt a verandára. A talpammal megtaláltam a lépcsőt, és a tolóajtóig hátráltam. A farkas a lépcső alján várt, amíg ki nem nyitottam az ajtót és be nem zárkóztam a házba. Mihelyt bent voltam, a fehér farkas előreszökkent és felkapta a húsdarabot, amit a hóra ejtettem. Bár a farkasom közelebb volt hozzá, és nyilvánvalóan ő jelentette a legnagyobb veszélyt az élelemre, a nőstény mégis engem talált meg a tekintetével az üvegajtó túloldalán. Egy hosszú pillanatig állta a pillantásomat, mielőtt kísértetként az erdőbe veszett volna. A farkasom tétovázott az erdő szélén, a veranda halvány lámpafényében felvillant a szeme. Az ajtón áttetsző alakomat figyelte. A rideg üvegtáblára simítottam a tenyeremet. A köztünk lévő távolságot sosem éreztem még ilyen hatalmasnak. 22

23 hatodik fejezet Grace 5 C AMIKOR APÁM HAZAÉRT, még mindig a farkasok csendes világában voltam elmerülve, újra és újra átéltem a farkasom bundájának érdes érintését a tenyeremen. Kelletlenül kezet mostam ugyan, hogy befejezzem a vacsorát, a ruhámon ott maradt a pézsmaillat, hogy frissen tartsa a találkozás emlékét. Hat évig tartott, mire megérinthettem. Megölelhettem. És megvédett, ahogy mindig is óvott engem. Kétségbeesetten el akartam mondani valakinek, de tudtam, hogy apa nem osztaná a lelkesedésemet, főleg, mert a hírcsatornák még mindig a támadásról beszéltek a háttérben. Befogtam a számat. Apa belépett az előszobába. Ugyan nem látott be a konyhába, mégis így szólt: Finom a vacsora illata, Grace. Bejött a konyhába, és megpaskolta a fejemet. A szemüvege mögött fáradtnak tűnt a pillantása, de mosolygott. Anyád merre van? Fest? kérdezte, miközben egy székre dobta a kabátját. Abbahagyta valaha is? néztem összeszűkült szemmel a kabátjára. Tudom, hogy azt nem fogod otthagyni. Nyájas mosollyal elvette a kabátot a székről és felkiáltott az emeletre. Rags, vacsora! A becenevén szólította anyát, ami azt 23

24 jelentette, hogy jó kedvében van. Anya leszáguldott a lépcsőn, és két másodperc alatt a sárga konyhában termett. Levegőért kapkodott a futástól sosem sétált sehová, az arcán zöld festékcsík díszelgett. Apa a festéket elkerülve megcsókolta. Jó kislány voltál, kicsim? Anya rebegtette a szempilláját. Látszott az arcán, hogy tudja, apa mit fog mondani. A legjobb. És te, Gracie? Anyánál is jobb. Apa megköszörülte a torkát. Hölgyeim és uraim, a fizetésemelésem péntektől aktuális. Tehát Anya tapsikolva megpördült a tengelye körül, miközben a tükörképét figyelte. Kiveszem azt a helyet a városközpontban! Apa vigyorogva bólintott. És te, édes Gracie, lecseréled a vacak kocsidat, amint lesz egy kis időm, hogy elvigyelek az autókereskedésbe. Unom már, hogy folyton szerelőhöz kell hurcolni. Anya szeleburdi nevetéssel összecsapta a tenyerét. Ha kibérli a városi műtermet, valószínűleg sosem látom viszont többé a szüleimet. Vagyis talán vacsorakor. A kaja kedvéért általában elő szoktak kerülni. De ez most lényegtelen volt a megbízható kocsi ígéretéhez képest. Komolyan? Saját autóm lesz? Úgy értem, működő kocsim? Egy kicsivel kevésbé rozoga ígérte apa. Semmi flancos. Megöleltem. Egy ilyen kocsi maga a szabadság. 24

25 Aznap éjjel a szobámban szorosan lehunyt szemmel próbáltam elaludni. A világ elcsendesedett odakint, mintha havazott volna. Korán volt még a havazáshoz, de minden hang fojtott volt. Túl csendes. Visszatartott lélegzettel figyeltem az éjszakára, hallgattam a csendet, hegyeztem a fülemet. Lassan felfedeztem, hogy a kinti csendet halk koppantások törik meg. Megesküdtem volna rá, hogy karmok kopogását hallom az ablakom alatti verandáról. Egy farkas lenne a verandánkon? Talán csak egy mosómedve. Aztán halk kaparászást és morgást hallottam határozottan nem mosómedve volt. A tarkómon égnek állt a szőr. Magam köré kanyarítottam a paplant, mint egy malaclopót, és felkeltem. Mezítláb lépkedtem a csupasz padlón, amelyet megvilágított a félhold. Tétováztam, kíváncsi voltam, hogy vajon álmodtam-e hangot, de aztán megint meghallottam odakintről: tak-tak-tak. Felhúztam a redőnyt és kinéztem a verandára. Láttam, hogy a szobámra merőlegesen az udvar üres. A rideg, fekete fatörzsek kerítésként álltak köztem és az erdő között. Hirtelen egy arc tűnt fel velem szemközt, én pedig meglepetten hátraugrottam. A fehér farkas állt odakint a verandán, mellső lábaival az ablakpárkányon. Olyan közel volt, hogy láttam a nedvességet a bundáján. Zafírkék pillantása a szemembe mélyedt, arra várt, hogy én nézzek félre először. Halk morgás hallatszott be az ablakon át, és úgy éreztem, tisztán olvasok a morgásából, mintha csak felírták volna egy táblára. Nem vagy az övé, nem téged kell megvédenie. Visszabámultam a nőstényre, aztán gondolkodás nélkül vicsorogni kezdtem. A morgás, ami feltört a torkomból, mindkettőnket meglepett, ő pedig elugrott az ablaktól. Sötét pillantással visszanézett a válla fölött, és levizelte a veranda 25

26 sarkát, mielőtt az erdőbe surrant volna. A számba haraptam, hogy eltűnjön az arcomról a fura vicsorgás, felvettem a padlóról a pulcsimat és visszabújtam az ágyba. Félredobtam a párnát, és a pulóvert gyűrtem csomóba a fejem alá. A farkasom illatával aludtam el. Fenyőtű, hideg eső, földillat, durva sörték az arcomon. Majdnem olyan volt, mintha ott lett volna. 26

27 hetedik fejezet Sam 5 C MÉG ÉREZTEM AZ ILLATÁT A BUNDÁMON. Egy másik világ emléke kapaszkodott belém. Megrészegültem az illatától. Túl közel kerültem hozzá. Az ösztöneim lázadtak. Különösen, amikor eszembe jutott, hogy mi történt azzal a fiúval. Nyárillat a bőrén, a halványan felidézett hanglejtése, az ujjai érintése a bundámon. Minden porcikám a közelsége emlékéről dalolt. Túl közel. De képtelen voltam távol maradni. 27

28 nyolcadik fejezet Grace 18 C A KÖVETKEZŐ HÉTEN NEM TUDTAM figyelni a suliban, csak átsodródtam az óráimon, alig jegyzeteltem. Csak arra tudtam gondolni, milyen érzés volt a farkasom bundája az ujjaim alatt, milyen volt a fehér nőstényfarkas vicsorgó arca az ablakomban. Arra viszont felfigyeltem, amikor Ruminski tanárnő egy rendőrt kísért be a terembe a pályaorientáció-óra előtt. Magára hagyta az osztállyal szemben, ami szerintem elég kegyetlen dolog volt, tekintve, hogy a hetedik óra előtt jártunk, és a legtöbben feszülten vártuk a szabadulás percét. A tanárnő talán azt gondolta, hogy a rendfenntartó erők tagja képes lesz kezelni egy csapat középiskolást. De a bűnözőket le lehet lőni, ellentétben egy teremnyi végzőssel, akik nem fogják be a szájukat. Sziasztok kezdte a közeg. A pisztolytáskával és borsspray-vel meg egyéb fegyverekkel teleaggatott öv ellenére fiatalnak tűnt. A tanárnő felé pillantott, aki minden segítőkészségtől mentesen ácsorgott a terem nyitott ajtajában, aztán babrálni kezdte az ingére tűzött, csillogó névtáblát: WILLIAM KOENIG. Ruminski tanárnő elmondta, hogy a mi nagyszerű középiskolánkban érettségizett, de sem a neve, sem az arca nem volt különösebben ismerős számomra. 28

29 A nevem Koenig. A tanárotok Ruminski tanárnő megkért a múlt héten, hogy beszéljek a munkámról pályaorientáció-órán. A mellettem ülő Oliviára néztem, hogy ő mit gondol erről. Szokás szerint nett volt, és rendes: egy két lábon járó jeles bizonyítvány. Sötét haja tökéletes francia fonatban, a blúza frissen vasalva. Az alapján, amit kiejt a száján nem lehetett megmondani, mit gondol. A szemét kellett figyelni. Tök helyes suttogta. Imádom a borotvált fejét. Gondolod, hogy az anyukája Willnek szólítja? Még nem jöttem rá, hogyan reagáljak Olivia újonnan támadt és nagyon szókimondó érdeklődésére a pasik iránt, úgyhogy csak felhúztam a szemöldököm. Helyes pasi volt, de nem az esetem. Nem hiszem, hogy tudtam volna, milyen az esetem. A középiskola után azonnal rendőr lettem mondta Will közeg. Komolynak látszott, amolyan szolgálok-és-védek módon ráncolta homlokát beszéd közben. Ez olyan foglalkozás, amire mindig is vágytam, és amit nagyon komolyan veszek. Világos suttogtam Oliviának. Szerintem az anyja nem szólítja Willnek. William Koenig rendőr ránk villantotta a pillantását, és a fegyverére csúsztatta a kezét. Gondolom, csak megszokásból, mégis úgy tűnt, mintha fontolóra venné, hogy ránk lő, amiért suttogtunk. Olivia lecsúszott a székén, néhány lány pedig kuncogni kezdett. Nagyszerű életpálya, és egyike azon kevés munkának, amelyhez még nem kell diploma folytatta. Van közöttetek ööö gondolkodik rajta valamelyikőtök, hogy a rendfenntartó erők soraiba áll? Az ööö-vel rontotta el. Ha nem tétovázik, azt hiszem, az osztály viselkedett volna. 29

30 Egy kéz lendült a magasba. Elizabeth egyike volt azoknak a Mercy Falls-i Középiskolában, akik Jack halála óta feketében jártak. Igaz, hogy Jack Culpeper holttestét ellopták a hullaházból? kérdezte. A bátorsága hallatán az osztály suttogni kezdett, és úgy nézett ki, Koenig rendőr jogosan lőhetné le Elizabethet, de csak így szólt: Nincs felhatalmazásom, hogy bármilyen folyamatban lévő nyomozásról beszéljek. Nyomozás folyik? kérdezte egy fiú az első sorok valamelyikéből. Elizabeth közbevágott: Anyukám a diszpécsertől hallotta. Igaz? Miért lopna el valaki egy holttestet? Az elméletek gyorsan záporoztak. Biztosan fedősztori. Az öngyilkossághoz. Vagy drogcsempészethez! Orvosi kísérlet! Egy srác azt mondta: Mondták, hogy Jack apjának van egy kitömött jegesmedvéje a házában. Talán Culpeperék Jacket is kitömték. Valaki nyakon vágta a srácot, még mindig tabu volt bármi rosszat szólni Jackről vagy a családjáról. Koenig rendőr rémülten pillantott Ruminski tanárnőre, aki még mindig a nyitott ajtóban állt. A tanárnő ünnepélyesen visszanézett, aztán az osztályhoz fordult: Csend legyen! Elhalkult a beszéd. A tanárnő odafordult Koenig rendőrhöz. Tehát ellopták a testet? Nincs felhatalmazásom, hogy bármilyen folyamatban lévő 30

31 nyomozásról beszéljek ismételte meg a közeg, ezúttal sokkal gyámoltalanabbul, mintha a mondata végén kérdőjel lett volna. Koenig rendőr szólt Ruminski tanárnő, Jacket szerették ebben a közösségben. Ez nyilvánvalóan hazugság volt. De ha meghal az ember, az csodát tesz a jó hírével. Szerintem mindenki elfelejtette már, hogyan vesztette el Jack az önuralmát a folyosó közepén, vagy éppen óra alatt. És hogy milyen indulatok szabadultak el akkor. De én nem. Mercy Falls imádta a szóbeszédet, és az a szóbeszéd járta, hogy Jack az apjától örökölte hirtelen természetét. Én ebben nem hiszek. Szerintem magad választod meg, milyen ember akarsz lenni, nem számít, hogy a szüleid milyenek. Még mindig gyászolunk tette hozzá a tanárnő a fekete ruhát viselő tanulók tengere felé intve. Ez nem a nyomozásról szól. Arról van szó, hogy egy összeszokott közösségnek információra van szüksége. Te jó ég! formálta az ajkával a szavakat Olivia. Megcsóváltam a fejemet. Hihetetlen. Koenig rendőr összefonta a karjait a mellkasán, ettől sértődöttnek tűnt, mint egy kölyök, akire ráerőltetnek valamit. Igaz. Nyomozunk az ügyben. Megértem, hogy ha ilyen fiatalon veszítünk el valakit mondta ezt ő, aki alig látszott húsznak, az óriási hatást gyakorol a közösségre, de kérem, hogy tartsák tiszteletben a család érzéseit és a nyomozás bizalmasságát. Kezdett megint magára találni. Elizabeth megint jelentkezett. Gondolja, hogy a farkasok veszélyesek? Sok hívást kapnak miattuk? Anyukám azt mondta, sok hívásuk van a farkasok miatt. A rendőr Ruminski tanárnőre nézett, de már rájött, hogy ő is 31

32 annyira szeretné tudni, mint Elizabeth. Nem hiszem, hogy a farkasok veszélyt jelentenének a lakosságra, nem. Én, és a rendőrség többi tagja is, úgy érezzük, hogy ez egyedi eset volt. De őt is megtámadták mondta Elizabeth. Ó, nagyszerű. Nem láttam, hogy Elizabeth rám mutat, de tudtam, mert minden arc felém fordult. A számba haraptam. Nem azért, mert zavart a figyelem, hanem mert minden alkalommal, amikor valaki felemlegette, hogy lerángattak a hintáról, sokaknak eszébe jutott, hogy bárkivel megtörténhet. És arra gondoltam, vajon hány ilyen ember kell ahhoz, hogy úgy döntsenek, üldözőbe veszik a farkasokat. Az én farkasomat. Tudtam, hogy ezért nem bocsátom meg Jacknek, hogy meghalt. Ezért meg a zavaros múltja miatt éreztem képmutatásnak, hogy együtt gyászoljak az iskola többi tanulójával. De azt sem éreztem helyesnek, hogy figyelmen kívül hagyjam, ami történt jó lett volna tudni, hogy mit kellene éreznem. Az már régen volt mondtam, és Koenig megkönnyebbült, amikor még hozzátettem: Évekkel ezelőtt történt. És az is lehet, hogy kutyák voltak. Szóval hazudtam. Ki mondott volna ellent? Pontosan mondta a rendőr együttérzően. Pontosan. Nincs értelme a vadállatokat vádolni egy véletlen baleset miatt. És nincs értelme pánikot kelteni, ha nincs bizonyíték. A pánik meggondolatlansághoz vezet, a meggondolatlanság pedig baleseteket eredményez. Pontosan az én gondolataim voltak. Halvány lelki rokonságot éreztem a humortalan Koenig rendőrrel, miközben ő visszakormányozta a beszélgetést a rendfenntartói karrierre. Óra után a többiek megint Jackról beszélgettek, de mi ketten 32

33 Oliviával leléptünk a szekrényeinkhez. Valaki meghúzta a hajamat, s megfordulva Rachelt pillantottam meg. Gyászosan nézett ránk. Cicák, be kell iktatnunk egy pótnapot a ma délutáni vakációtervezésre. A gonosz mostoha bejelentette az igényét egy családi csapatépítő kirándulásra Duluthba. Ha azt akarja, hogy szeressem, vennie kell nekem néhány pár új cipőt. Összejövünk holnap, vagy valamikor? Alig bólintottam, Rachel máris széles mosolyt villantott ránk, és elviharzott a folyosón. Nem akarsz átjönni hozzánk helyette? kérdeztem Oliviát. Még mindig fura volt ilyet kérdezni. Általánosban ő, Rachel meg én minden délután együtt lógtunk, ez egyfajta kimondatlan megegyezés volt. Miután Rachel megismerte az első fiúját, maga mögött hagyott kettőnket, a strébert és az érdektelent, és a könnyed barátság megtört. Persze mondta Olivia, és felkapta a cuccát, aztán követett a folyosón. Megcsípte a könyökömet. Nézd! mutatott az osztálytársunkra, Isabelre, Jack húgára, akinek a szokásosnál több jutott a Culpeperek szép vonásaiból, angyalszőke, göndör fürtökkel kiegészülve. Egy fehér terepjáróval járt, és egy csivavát cipelt a hóna alatt, amit a ruhájához illő cuccocskákba öltöztetett. Mindig érdekelt, hogy vajon feltűnt-e neki, hogy Mercy Fallsban él, Minnesotában, ahol az emberek egyszerűen nem csinálnak ilyesmit. Isabel a szekrényébe bámult, mintha odabent egy másik világ lenne. Nincs feketében mondta Olivia. Isabel felrezzent a kábulatból és ránk nézett, mintha tudta volna, hogy róla beszélünk. Gyorsan félrenéztem, de éreztem magamon a pillantását. 33

34 Talán már nem gyászol mondtam, miután hallótávolságon kívül értünk. Olivia kinyitotta előttem az ajtót. Talán csak ő gyászolt egyedül. Otthon kávét és áfonyás sütit készítettem, aztán leültünk a konyhaasztalhoz a sárga lámpa alá, hogy megnézzük Olivia legújabb fotóit. A fotózás volt Olivia vallása, imádta a fényképezőgépét, és úgy tanulmányozta a különböző technikákat, mintha az élet alapvető szabályai lettek volna. A fotóit nézegetve hajlandó lettem volna én is hívővé válni. Úgy érezte az ember, mintha ott lenne a képben. Tényleg helyes volt. Ne mondd, hogy nem! mondta Olivia. Még mindig No-mosoly Közegről beszélsz? Mi van veled? csóváltam a fejemet, és a következő fotóra néztem. Sosem láttalak még valódi ember iránt rajongani. Olivia rám vigyorgott és felém hajolt a gőzölgő bögre fölött. Beleharapott a sütibe, majd tele szájjal beszélni kezdett, közben eltakarta a száját, nehogy beterítsen morzsával. Azt hiszem, olyan lány leszek, aki odavan az egyenruhákért. Jaj, már, szerinted nem volt helyes? Érzem ezt a ezt a sürgető érzést, hogy legyen már egy fiúm. Valamikor rendelhetnék pizzát. Rachel mondta, hogy van egy nagyon cuki futár. Most hirtelen pasit akarsz? emeltem a plafonra a szemem. Olivia nem nézett fel a képekről, de gondoltam, hogy nagyon kíváncsi a válaszomra. Te nem? Gondolom, majd ha eljön az igazi motyogtam. És azt vajon hogyan veszed majd észre, ha nem is nézel 34

35 semerre? Mintha te lennél olyan bátor, hogy srácokkal beszélgess. Mármint a James Dean poszteren kívül feleltem harciasabban, mint szerettem volna, de egy rövid nevetéssel finomítottam a dolgon. Olivia összevonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Hosszú ideig csak ültünk csendben, a fotóit lapozgattuk. Elidőztem egy hármunkat ábrázoló közelkép felett, amit Olivia anyukája készített, mielőtt elkezdődött a suli. Rachel szeplős arca vad vigyorba torzult, egyik karjával Olivia vállát ölelte, a másikkal engem, olyan volt, mintha bepréselne minket a keretbe. Mint mindig, ő a ragasztó, aki összetartott hármunkat: a nyílt típus, aki összefog két, csendes lányt évek óta. A fényképen Olivia volt a nyár: bronz barnára sült bőrével, élénkzöld szemével. A mosolya tökéletes félholdat formázott, gödröcskés meg minden. Kettőjük mellett én voltam a tél sötétszőke haj, komoly, barna szem. A nyár lánya, akit, kifakított a hideg. Egy időben úgy gondoltam, hogy Oliviával hasonlítunk egymásra, mindketten befelé fordulók vagyunk, folyton a könyveket bújjuk. De rájöttem, hogy a visszahúzódásomat én erőltettem saját magamra, Olivia viszont iszonyú félénk. Idén már úgy éreztem, hogy minél több időt töltünk együtt, annál nehezebb megtartani a barátságunkat. Ezen hülyén nézek ki. Rachel meg, mint aki nem normális mondta Olivia. Te pedig dühösnek látszol. Úgy festettem a képen, mint aki nem tűr ellentmondást szinte agresszívnek tűntem. Tetszett. Nem nézel ki hülyén. Te vagy a hercegnő, én meg az ogre. Nem vagy olyan, mint egy ogre! Csak felvágtam mondtam. És Rachel? 35

36 Ahogy mondtad. Mint aki nem normális. Vagy legalábbis túl sok kávét ivott, mint általában. Újból megnéztem a képet. Rachel tényleg úgy festett, akár a nap, ragyogó, energiát sugárzó, kettőnket, a két holdját a saját akaratával párhuzamos pályán tartó égitest. Ezt láttad? szakította félbe Olivia a gondolataimat, és egy másik fotóra mutatott. A farkasom volt rajta, mélyen az erdőben, félig egy fa mögé bújva. De Oliviának sikerült az arca egy kis szeletét tökéletesen befognia, a szeme egyenesen rám nézett. Megtarthatod. Igazából az egészet megtarthatod. Legközelebb majd albumba tesszük a jókat. Köszi feleltem, és komolyabban gondoltam, mint ahogy el tudtam mondani. Ez a múlt héten készült? kérdeztem a farkasra mutatva. Bólintott. Bámultam a farkasom képét lélegzetelállító volt, de lapos és a valósághoz képest szinte üres. Finoman végigsimítottam a hüvelykujjammal mintha érezhetném a bundáját. Valami összeszorult a mellkasomban, valami keserű, szomorú. Éreztem magamon Olivia pillantását és ettől csak rosszabb lett, sokkal magányosabbnak éreztem magam. Régesrégen tudtunk volna róla beszélni, de most már túl személyes lett volna. Valami megváltozott azt hiszem, én. Olivia elém tett egy vékony köteg fényképet, amit külön tartott a többitől. Ezekkel szoktam hencegni. Kábán átlapoztam a képeket. Hatásosak voltak: egy pocsolyán lebegő lehullott falevél, egy iskolabusz ablakában tükröződő diákok, egy művészien elmosódott, fekete-fehér önarckép Oliviáról. Némi hűha és ez igen után a farkasomat ábrázoló képet a kupac tetejére tettem, hogy újra láthassam. Olivia ideges hangot hallatott. 36

37 Gyorsan a pocsolyán lebegő falevélhez lapoztam. Szemöldök ráncolva figyeltem egy ideig, próbáltam rájönni, mit mondana anya egy ilyen műalkotásra. Ez tetszik. Jók a színei nyögtem ki végül. Olivia kikapta a kezemből a képeket és visszadobta a farkasos képet, hogy az a mellkasomról lepattanva a padlóra esett. Jaj, Grace, néha nem is tudom, egyáltalán miért Nem fejezte be a mondatot, csak megrázta a fejét. Nem értettem. Azt akarja, hogy tegyek úgy, mintha a többi kép jobban tetszene, mint a farkasos? Hahó! Van itthon valaki? John volt az, Olivia bátyja, aki megmentett a következményektől, bármivel is bosszantottam fel Oliviát. Az előszobából rám vigyorgott, és becsukta maga mögött az ajtót. Szia, csinibaba. Olivia fagyos arccal nézett fel a konyhaasztaltól. Remélem, hogy rólam beszélsz. Hát persze mondta John engem nézve. A szó hagyományos értelmében jóképű volt. Magas, sötét hajú, mint a húga, de a szája mindig mosolyra állt, az arca barátságos volt. Rossz modorra vallana, ha ráhajtanék a húgom legjobb barátnőjére. Tehát. Négy óra van. Hogy repül az idő, amikor az ember Oliviára nézett, aki egy köteg fénykép felett ült, aztán rám, aki egy másik köteget szorongatott az asztal túloldalán. nem csinál semmit. Egyedül nem tudjátok ezt a semmit csinálni? Olivia csendben összerendezte a fényképeket, én pedig megmagyaráztam Johnnak: Introvertáltak vagyunk. Szeretünk semmit sem csinálni együtt. Csak duma, semmi akció. Szenzációsan hangzik. Olive, mennünk kell, ha oda akarsz érni az órádra finoman belebokszolt a karomba. Hé, nem 37

38 jössz velünk Grace? Itthon vannak a szüleid? Viccelsz? horkantottam fel. Én nevelem saját magam. Adókedvezményt kéne kapnom, mint főállású háztartásbelinek: John nevetett, valószínűleg nagyobb lelkesedéssel, mint amennyire vicces volt a válaszom, Olivia pedig olyan mérges pillantást vetett rám, amivel apróbb állatokat simán meg lehetett volna ölni. Befogtam a számat. Gyere, Olive mondta John, látszólag figyelmen kívül hagyva a húga szeméből repkedő villámokat. Ha elmész, ha nem, fizetni kell az óráért. Jössz, Grace? Kinéztem az ablakon, és hónapok óta először elképzeltem, hogy eltűnök a fák között, és addig futok, amíg meg nem találom a farkasomat egy nyári erdőben. Nemet intettem. Most nem. Pótnap? John féloldalas mosolyt villantott rám. Oké. Gyere, Olive. Viszlát, csinibaba. Tudod, hol találsz, ha akció kell a duma mellé. Olivia hozzávágta a hátizsákját, ami keményen puffant a bátyja testén, de megint nekem jutott a sötét pillantás, mintha bátorítottam volna Johnt, hogy flörtöljön velem. Na, menjünk! Menjünk már! Szia Grace. Kikísértem őket, aztán céltalanul visszamentem a konyhába. Egy kellemesen semleges hang követett, egy bemondó hangja, aki épp elemezte az imént hallott zenedarabot, és felkonferálta a következőt. Apa bekapcsolva felejtette a konyha melletti dolgozószobájában a rádiót. A szüleim jelenlétének megszokott hangjai valahogy felerősítették a távollétüket. Tudtam, hogy a vacsora babkonzerv lesz, hacsak nem készítek valamit, úgyhogy feltúrtam a hűtőszekrényt, és feltettem a maradék levest, hogy lassú tűzön melegedjen, amíg hazaérnek a szüleim. Álltam a verandára nyíló ajtón rézsútosan beeső, hűvös 38

39 délutáni fényben és sajnáltam magamat, inkább Olivia fotója, mint az üres ház miatt. Mióta megengedte, hogy hozzáérjek, nem láttam a farkasomat, már majdnem egy hete, és még ha tudtam is, hogy nem kellene, fájt a távolléte. Ostobaság, de szükségem volt a fantomra az udvar végén, hogy teljesnek érezzem magam. Ostobaság, de gyógyíthatatlan. Kinyitottam a hátsó ajtót, érezni akartam az erdő illatát. Zokniban kiléptem a verandára, és a korlátnak dőltem. Ha nem megyek ki, nem tudom, meghallottam volna-e a kiáltást. 39

40 kilencedik fejezet Grace 14 C A TÁVOLBÓL, A FÁK MÖGÜL újra felhangzott a kiáltás. Egy pillanatig vonításnak hittem, aztán a hang szavakba fordult: Segítség! Segítség! Megesküdtem volna, hogy Jack Culpeper hangját hallom. De az lehetetlen! Talán csak képzelődtem, emlékeztem rá a büféből, ahol mintha mindig hangosabb lett volna mint a többiek, amikor a lányok után huhogott a folyosón. Mindenesetre követtem a hang forrását, gondolkodás nélkül átvágtam az udvaron a fák közé. A talaj nedves volt és szúrós a zoknis talpam alatt, ügyetlenebb voltam cipő nélkül. A saját lépteim zaja a lehullott leveleken és a kusza bokrok között minden más neszt elnyomott. Tétovázva megálltam, hallgatóztam. A hang elnémult, állathangszerű vinnyogás vette át a helyét, aztán csend lett. A hátsó udvar viszonylagos biztonsága messze mögöttem volt. Egy hosszú pillanatig álltam, füleltem, merről jöhetett az első kiáltás. Tudtam, hogy nem csak képzelődtem. De csak a csend volt. És a csendben a bőröm alá szivárgott az erdő illata és a farkasomra emlékeztetett. Törött fenyőtű, nedves föld, égő fa füstje. Nem érdekelt, mekkora idióta vagyok. Ilyen messzire bejöttem az erdőbe. Ha egy kicsit beljebb megyek, és 40

41 megpróbálok találkozni a farkasommal, az nem árthat senkinek. Visszamentem a házba, hogy cipőt húzzak, aztán megint kiléptem a hűvös őszi időbe. Foga volt a szélnek, már a tél igére tét hozta, de a nap ragyogott, és a fák között a levegő a nemrég elmúlt forró, nyári napok emlékétől, volt meleg. Körülöttem pompázatos vörös és narancs színben haldokoltak a levelek, varjak felelgettek egymásnak a fejem fölött, recsegő, ronda hangon. Tizenegy éves korom óta, amikor arra tértem magamhoz, hogy körülöttem farkasok állnak, nem jártam ilyen mélyen az erdőben, de furcsa módon nem féltem. Óvatosan lépkedtem, igyekeztem elkerülni az aljnövényzetben megbúvó kis erecskéket. Idegen volt a terep, de határozottnak, biztosnak éreztem magtan. Csendben vezetett valami, mint egy különös hatodik érzék. A jól kitaposott csapásokat követtem, amelyeket a farkasok is használtak. Persze tudtam, hogy valójában nem valami hatodik érzék vezet, hanem én magam. Elismerően nyugtáztam, hogy az érzékszerveim többre képesek, mint amire általában használom őket. Átengedtem nekik a vezetést, mire működésbe léptek, kiélesedtek. Ahogy elért a szellő, mintha egy térképet hordozott volna a hátán, amely megmutatta, milyen állatok jártak itt és milyen régen. A fülem halk hangokat fel, amelyek azelőtt észrevétlenül enyésztek el: gally zörrent a fölött egy fészkét építő madár mozgására, tíz-húsz méterre tőlem egy szarvas óvatos lépte ütött zajt. Mintha otthon lettem volna. Az erdő ismeretlen kiáltástól visszhangzott fel, nem odaillő hangtól. Megálltam hallgatózni. Nyüszítést hallottam, hangosabban, mint az előbb. Egy fenyőfát megkerülve megpillantottam a hang forrását: három farkast. A fehér nőstény volt és a fekete falkavezér, a 41