Írta: Michelle Hodkin A mű eredeti címe: The Unbecoming of Mara Dyer (The Mara Dyer Trilogy book 1.)

Átírás

1

2

3 Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged 2015

4 Írta: Michelle Hodkin A mű eredeti címe: The Unbecoming of Mara Dyer (The Mara Dyer Trilogy book 1.) A művet eredetileg kiadta: Simon&Schuster BFYR an imprint of Simon&Schuster Children s Publishing Division Hungarian edition 2015 by Könyvmolyképző Kiadó Original English language edition copyright 2011 by Michelle Hodkin Published by arrangement with Simon&Schuster Books for Young Readers, an imprint of Simon&Schuster Children s Publishing. All rights reserved. No part of this book may be reproduced or transmitted in any form or by any means, electronic or mechanical, including photocopying, recording or by any information storage or retrieval system, without permission in writing from the Publisher. Jacked design by Lucy Ruth Cummins Jacket photography copyright 2011 by Heather Landis Fordította: Komáromy Zsófia A szöveget gondozta: Garamvölgyi Katalin A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. Katona Ildikó 2014 ISSN ISBN Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2015-bem

5 Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) , Fax: (62) Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Réti Attila, Korom Pál Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást nem sokszorosítható.

6 Bob nagyapának, aki eltöltötte a képzeletemet történetekkel, Janie-nek, akire minden gyerek irigy volt, és édesanyámnak, aki mindennél jobban szeret.

7 A nevem nem Mara Dyer, de az ügyvédem azt mondta, muszáj kitalálnom magamnak valamit. Egy írói álnevet. Egy művésznevet, mintha az érettségi helyett sztárnak készülnék. Tudom, fura, ha az embernek álnév kell, de higgyétek el nekem: jelenleg ez a legnormálisabb dolog az életemben. Valószínűleg még ennyit se lenne szabad elárulnom. De ha nem lenne ilyen lepcses szám, akkor senki sem tudná meg, hogy egy tizenhét éves Death Cab of Cutie rajongó felelős a gyilkosságokért. Senki sem tudná meg, hogy van egy négyes átlagú tanuló, akinek a kezéhez emberek vére tapad. Pedig ezt mindenkinek fontos megtudnia, neked is, nehogy te legyél a következő áldozat. Rachel születésnapja volt a kezdet. Én így emlékszem. Mara Dyer New York City

8 1 AZELŐTT Rhode Island, Laurelton A tábla cikornyás felirata vibrált a gyertyafényben, a betűk és számok táncikáltak a fejemben. Összemosódtak, olvashatatlanok lettek, akár a betűtészta a levesben. Amikor Claire a kezembe nyomta a szív alakú mutatót, összerezzentem. Általában nem voltam ilyen ijedős, és reméltem, hogy Rachel nem vette észre. Az aznap este kapott ajándékok közül legjobban a boszorkánytábla tetszett neki, amivel Claire lepte meg. Én egy karkötőt adtam neki. Nem vette föl. A padlószőnyegen térdelve továbbadtam a mutatót Rachelnek. Claire a fejét csóválta, áradt belőle a megvetés. Rachel lerakta a mutatót a táblára. Csak játék, Mara! Elmosolyodott, fogsora a halvány fényben még fehérebbnek tűnt. Rachel meg én ovi óta legjobb barátnők voltunk. S míg ő napbarnított és vad volt, én sápadt és óvatos. De amikor együtt voltunk, kevésbé aggódtam. Rachel mellett vakmerőnek éreztem magam. Általában. Semmit sem akarok halottaktól kérdezni mondtam. Nem tettem hozzá, hogy tizenhat évesen nagyok vagyunk már ehhez a játékhoz. Kérdezd meg, észreveszi-e Jude valaha, hogy bejön neked!

9 Claire hangja ártatlanul csengett, ám engem nem vert át. Elpirultam, de ellenálltam a késztetésnek, hogy beszóljak neki, és inkább csak nevettem a dolgon. Kérhetek egy kocsit? Talán a Mikulás szellemével társalgunk? Ácsi, mivel én vagyok a szülinapos, én kérdezek elsőnek. Rachel megérintette a mutatót. Claire meg én követtük a példáját. Ó! Rachel, azt kérdezd meg, hogyan fogsz meghalni! Rachel visítva lelkesedett, én pedig csúnya pillantást vetettem Claire-re. Csak hat hónapja költözött ide, de azóta úgy ráakaszkodott a legjobb barátnőmre, akár egy kiéhezett pióca. Két életcélja volt: az egyik, hogy fölösleges harmadiknak érezzem magam mellettük, a másik, hogy kínozzon, amiért bejön nekem a bátyja, Jude. Mindkettővel egyformán tele volt már a hócipőm. Ne feledd, nem szabad irányítani! szólt rám Claire. Kösz, hogy szólsz! Egyéb? Rachel azonban közbeszólt, mielőtt civakodásban törtünk volna ki. Hogy fogok meghalni? Mindhárman a táblára szegeztük a szemünket. Olyan régóta térdeltem már Rachel padlószőnyegén, hogy elzsibbadt a vádlim, és behajlított lábamat izzadtnak éreztem. Nem történt semmi. Aztán történt valami. Egymásra néztünk, ahogy a mutató megmozdult a kezünkben. Félkört írt le a táblán, végigsuhant a betűkön A-tól K-ig, aztán átcsúszott az L-en. Az M-en állt meg. Megöl valaki? Claire hangjából izgalom áradt. Olyan fura volt. Mégis mit evett rajra Rachel? 9

10 De a mutató nem ezt betűzte le. Visszafelé elindulva átsiklott a G-n és az E-n. Az A-n állt meg. Rachel értetlennek tűnt. Magasban? találgatott. Manók? kérdezte Claire. Csak nem gyilkos manóknak esel áldozatul? Rachel elnevette magát, ettől kissé enyhült a pánik, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Amikor belefogtunk a játékba, még alig bírtam megállni, hogy kiröhögjem Claire melodrámázását. Most már nem volt kedvem röhögni. A mutató átsuhant a táblán, Rachelbe fojtva a nevetést. R. Meg se mukkantunk. A táblára meredtünk, miközben a mutató visszarándult az első betűre. A. Aztán megállt. Vártuk, hogy a mutató kijelölje a következő betűt, de nem mozdult többet. Három perc elteltével Rachel és Claire felemelték a kezüket. Éreztem, hogy engem bámulnak. Azt akarja, hogy te kérdezz valamit szólt Rachel halkan. Ha úgy érted, Claire akarja, akkor tuti igazad van. Reszketve kászálódtam talpra, felfordult a gyomrom. Elegem volt. Nem én irányítottam mondta Claire, és tágra nyílt szemmel nézett Rachelre, majd rám. Így görbülj meg, ha hazudsz? kérdeztem gúnyosan. Miért is ne? vágott vissza Claire rosszmájúan. Felállt, és közelebb lépett hozzám. Túl közel. Zöld szemében veszélyes tekintet ült. Nem én irányítottam ismételte. 10

11 Azt akarja, hogy te játssz vele. Rachel megragadta a kezem, és felhúzta magát a padlóról. Claire-re szegezte a szemét. Hiszek neked mondta, de inkább csináljunk valami mást! Mint például? kérdezte Claire színtelen hangon, és én farkasszemet néztem vele, nem hátráltam meg. Nem hagytam magam. Megnézhetnénk az Ideglelést. Claire kedvencét javasolta, még szép. Mit szóltok? Rachel puhatolózva, de határozottan beszélt. Elfordultam Claire-től, és bólintottam, sikerült mosolyt erőltetnem a képemre. Claire ugyanígy tett. Rachel megnyugodott, én viszont nem. Viszont a kedvéért magamba fojtottam a dühömet és szorongásomat, miközben leültünk megnézni a filmet. Rachel betette a DVD-t a lejátszóba, és elfújta a gyertyákat. Hat hónappal később mindketten meghaltak. 11

12 2 AZUTÁN Rhode Island-i Kórház Rhode Island, Providence Kinyitottam a szemem. Tőlem balra egy gép csipogott egyfolytában, ütemesen. Jobbra néztem. Egy másik masina sziszegett az éjjeliszekrény mellett. Fájt a fejem, és szédültem. Szemem küszködve próbálta kivenni, milyen pozícióban áll a fürdőszoba ajtaja melletti falióra mutatója. Hangokat hallottam odakintről. Felültem a kórházi ágyon, a vékony párnák összegyűrődlek a hátam mögött, ahogy fészkelődve igyekeztem kihallgatni a beszélgetést. Valami csiklandozta a bőrömet az orrom alatt. Egy cső. Ki akartam húzni, próbáltam felemelni a kezem, ám ekkor újabb csöveket pillantottam meg. Tűkhöz csatlakoztak. Amik a bőrömbe voltak szúrva. Ha mozdítottam a kezemet, a csövek megfeszülve húzták vissza. Tótágast állt a gyomrom. Szedjék ki őket! suttogtam. Láttam, hogy a hegyes acél egyenesen az ereimbe hatol. Zihálni kezdtem, sikoltás készült kiszakadni belőlem. Szedjék ki! ismételtem, ezúttal hangosabban. Mi? kérdezte halkan valaki, akit nem láttam. Szedjék ki őket! üvöltöttem. Emberek tódultak be a szobába; felismertem apám arcát, magánkívül volt, elsápadt. Nyugodj meg, Mara! S ekkor megpillantottam az öcsémet, Josephet, aki 12

13 elkerekedett szemmel, rémülten bámult. Senki más arcát nem bírtam kivenni a szemem előtt táncoló sötét pettyektől, aztán már semmi mást nem láttam, csak a tűk és csövek erdejét, éreztem, ahogy megfeszülve húzzák száraz bőrömet. Nem bírtam gondolkodni. Nem bírtam beszélni. De mozogni még bírtam. Egyik kezemmel a másikhoz kaptam, és kitéptem az első csövet, amit értem. Borzalmas volt a fájdalom. Legalább volt mire koncentrálnom. Csak lélegezz! Semmi baj! Semmi baj! De igenis volt baj. Nem hallgattak rám, pedig azt akartam, hogy szedjék ki a csöveket. Próbáltam elmondani ezt, ám körbevett a sötétség, beborította a szobát. Mara? Pislogtam, de semmit se láttam. A csipogás és sziszegés elhallgatott. Ne küzdj ellene, édesem! Édesanyám hangját hallva felrebbent a szemhéjam. Fölém hajolt, hogy megigazítsa az egyik párnát, és sűrű, fekete haja mandulabarna arcába hullott. Próbáltam megmozdulni, elhúzódni előle, de alig bírtam felemelni a fejem. Két morcos képű ápolónőt pillantottam meg mögötte. Egyiküknek vörös csík húzódott az arcán. Mi történik velem? suttogtam rekedten. Az ajkam olyan száraz volt, akár a papír. Anya kisimított az arcomból egy izzadt tincset. Beadtak neked valamit, ami segít ellazulni. Mély levegőt vettem. Az orromból eltűnt a cső. Ahogy a karomból is. Mostanra fehér gézkötés borította a kezemet. Piros foltok pettyezték. Elszorult mellkasom kiengedett, és nagy sóhajtás szakadt ki belőlem. Most, hogy kiszedték a tűket, végre tisztán láttam a szobát. 13

14 Apámra néztem, aki a szemközti falnál üldögélt, tehetetlennek tűnt. Mi történt? kérdeztem bizonytalanul. Baleset ért, kicsim felelte anyám. Apa a szemembe nézett, de nem szólt semmit. Anya volt a főnök. Kóválygott a fejem. Baleset. Mikor? A másik sofőr kezdtem, de nem bírtam végigmondani a kérdést. Nem autóbaleset, Mara. Édesanyám hangja nyugodt volt. Határozott. Rájöttem, hogy pszichológusi hangnemre váltott. Mi a legutolsó dolog, amire emlékszel? Ez a kérdés mindennél jobban megijesztett, még annál is, hogy egy kórteremben tértem magamhoz, és csövek álltak ki a bőrömből. Most először alaposan megnéztem anyámat. Karikás volt a szeme, és az általában tökéletesen manikűrözött körmét tövig rágta. Milyen nap van ma? kérdeztem halkan. Szerinted milyen nap van? Anya imádott kérdésre kérdéssel válaszolni. Megdörgöltem az arcom. Olyan száraz volt a bőröm, hogy szinte sercegett a dörzsöléstől. Szerda? Anyám mélyen a szemembe nézett. Vasárnap. Vasárnap. Elfordultam tőle, inkább a kórtermet vettem szemügyre. Eddig fel sem tűntek a virágok, pedig tele volt velük a szoba. Az éjjeliszekrényen egy vázányi sárga rózsa állt. Rachel kedvence. Az ágy melletti széken egy dobozban hazulról hozott holmik; egy ősrégi rongybaba, amit a nagymamám hagyott rám még kisbaba koromban, a peremen nyugtatta ernyedt karját. 14

15 Mire emlékszel, Mara? Szerdán töridogát írtam. Hazahajtottam a suliból, és Átböngésztem a gondolataimat, az emlékeimet. Beléptem a házunkba. Bementem a konyhába egy müzliszeletért. Felsétáltam az emeleten lévő szobámba, leraktam a sulitáskámat, és kivettem belőle Szophoklész Húrom tragédiáját. Leckét írtam. Aztán rajzolgattam a vázlatfüzetembe. Aztán semmi. A rám törő félelemtől görcsbe rándult a gyomrom. Ez minden mondtam anyámra nézve. Anya szemhéja fölött megrándult egy ideg. A Tamerlane-ben voltál kezdte. Úristen! Összedőlt az épület. Csütörtökön jelentette be valaki, hajnali három körül. Amikor a rendőrség kiért a helyszínre, meghallottak téged. Édesapám megköszörülte a torkát. Sikoltoztál. Anya éles pillantást vetett rá, majd ismét felém fordult. Amikor az épület összeomlott, te levegős helyen rekedtél, az alagsorban, viszont eszméletlen voltál, mire rád találtak. Talán azért, mert kiszáradtál, de az is lehet, hogy valami rád esett, és kiütött. Van rajtad néhány horzsolás mondta, félresimítva a hajamat. Elnéztem mellette, és megpillantottam egy tükröt a mosdó fölött, bár ebből a szögből csak anyám törzse látszott benne. Kíváncsi voltam, hogy festhet néhány horzsolás, amikor a fejemre dőlt egy épület. Alkarra támaszkodva félig felültem az ágyon. A néma ápolónők megfeszültek. Inkább viselkedtek testőrként, mint nővérkeként. 15

16 Minden porcikám tiltakozott, miközben a nyakamat nyújtogattam, hogy kilássak az ágy rácsa fölött. Édesanyám velem együtt nézett a tükörbe. Igaza volt; jobb járomcsontomon kékes árny terüli el. Hátrasimítottam sötét hajamat, hogy jobban lássam a kiterjedését, de más sérülésnek nem volt nyoma. A horzsolást leszámítva a kinézetem igazán normális volt. Magamhoz képest és úgy általában véve is normális. Pillantásom anyámra siklott. Mi ketten teljesen különböztünk. Egyáltalán nem örököltem gyönyörű indiai vonásait, ahogy arca tökéletes, ovális alakját és lakkfekete haját sem. Ehelyett apám karakteres orrát és állát tükrözte az arcom. És azt az egy horzsolást leszámítva egyáltalán nem úgy néztem ki, mint akire ráomlott egy épület. Hunyorogva figyeltem a tükörképemet, aztán visszadőltem a párnákra, és a mennyezetet bámultam. Az orvosok azt mondták, hamar rendbe jössz. Anyám halványan mosolygott. Akár már ma este hazavihetünk, ha elég jól érzed magad. Az ápolónőkre néztem. Ők miért vannak itt? kérdeztem anyámtól, le sem véve róluk a szememet. A frászt hozták rám. Ők ápolnak szerda óta felelte. A sebes arcú nő felé biccentett. Ő Carmella mondta, aztán a másik nővérre mutatott. Ő pedig Linda. A felhorzsolt arcú Carmella elmosolyodott, bár nem kedvesen. Nem semmi a jobbhorgod. A homlokomat ráncoltam. Anyámra néztem. Amikor magadhoz tértél itt, bepánikoltál, ezért most is jelen kell lenniük, hátha még mindig zavarodott vagy. Gyakran megesik mondta Carmella. És ha most már 16

17 jobban érzed magad, akkor mi el is mehetünk. Bólintottam, kiszáradt torokkal válaszoltam: Köszönöm szépen! Nagyon sajnálom. Semmi baj, kedves felelte. Szavai mesterkéltnek hangzottak. Linda meg sem mukkant. Szólj, ha bármire szükséged van! Ezzel sarkon fordultak, és kimasíroztak a szobából, magamra hagyva a családommal. Örültem, hogy elmentek. Aztán rájöttem, hogy a felébredésem utáni reakcióm valószínűleg nem lehetett normális. Muszáj volt valami másra Összpontosítanom. Tekintetem körbesiklott a szobán, végül az éjjeliszekrényen, a rózsákon állapodott meg. Frissek voltak, még nem kezdtek hervadozni. Kíváncsi voltam, mikor hozta őket Rachel. Meglátogatott? Anya képe elkomorodott. Ki? Rachel. Apám fura hangol adott, és még anya, az én tapasztalt, tökéletes édesanyám is láthatóan feszengett. Nem felelte anya. A szülei hozták a csokrot. Ezt úgy mondta, hogy valamiért beleborzongtam. Szóval nem látogatott meg mondtam halkan. Nem. Fáztam. Borzasztóan fáztam, de izzadni kezdtem. Legalább telefonált? Nem, Mara. Válasza hallatán majdnem felsikoltottam. Inkább feléje nyújtottam a kezem. Add ide a mobilod! Fel akarom hívni. Anyám megpróbált mosolyogni, és szánalmasan kudarcot vallott. 17

18 Ezt majd később megbeszéljük, jó? Pihenned kell. Most rögtön fel akarom hívni. Alig bírtam uralkodni a hangomon. Alig bírtam uralkodni magamon. Apa látta rajtam. Rachel veled volt, Mara. Ahogy Claire és Jude is mondta. Nem! Elszorult a mellkasom, épp csak annyi levegőt kaptam, hogy meg tudjak szólalni. Ők is a kórházban vannak? kérdeztem, mert meg kellett kérdeznem, bár a válasz a szüleim arcára volt írva. Nem éltek túl felelte anya lassan. Nem hittem el. Nem lehetett igaz. Valami nyálkás és borzalmas szökött a torkomba. Hogyan? Hogy haltak meg? sikerült kinyögnöm a kérdést. Összedőlt az épület mondta anyám nyugodtan. Hogyan? Régi épület volt, Mara. Tudod jól. Nem bírtam megszólalni. Persze hogy tudtam. Amikor édesapám a jogi egyetem után hazaköltözött Rhode lslandbe, képviselt egy családot a fiuk ügyében, aki bent ragadt az épületben. Aki meghalt odabent. Danielnek megtiltották, hogy betegye oda a lábát, na, nem mintha az én tökéletes bátyámnak valaha is eszébe jutott volna. Ahogy nekem sem. De valamiért mégis odamentem. Méghozzá Rachellel, Claire-rel és Jude-dal együtt. Rachellel. Rachellel. Hirtelen eszembe jutott, ahogy Rachel vakmerőn besétált az óvodába, a kezemet fogva. Ahogy lekapcsolta a lámpát a szobájában, és elmesélte nekem a titkait, miután meghallgatta 18

19 az enyémeket. Még arra sem volt időm, hogy egyáltalán felfogjam a Claire és Jude is szavakat, mert a Rachel betöltötte az elmémet. Éreztem, hogy egy könnycsepp csordul le felhevült arcomon. Mi van, ha mi van, ha ő is csak ott rekedt valahol? kérdeztem. Nem, édesem. Mindent átkutattak. Megtalálták a Anya elhallgatott. A mit? faggattam hevesen. Mit találtak meg? Rám nézett. Hosszasan méregetett. Nem válaszolt. Mondd meg! követeltem pengeéles hangon. Tudni akarom. Megtalálták a maradványokat felelte homályosan. Nem volt mit tenni, Mara. Nem élték túl. Maradványokat. Úgy értette, a darabokat. Hányingerem támadt. Kis híján öklendezni kezdtem. Gyorsan a Rachel anyukájától kapott sárga rózsákra meredtem, aztán lehunytam a szemem, és valamilyen emlék, bármilyen részlet után kutattam arról az éjszakáról. Hogy miért mentünk oda. Mit kerestünk ott. Mi ölte meg őket. Tudni akarom, mi történt. Mara Felismertem engesztelő hangnemét, és a kezem ökölbe szorult a takarón. Anya próbált megvédeni, ám helyette csak kínzott. Muszáj, hogy mindent elmondj nekem! könyörögtem, és mintha por töltötte volna meg a torkomat. Anya könnyes szemmel és elgyötört arccal nézett rám. Elmondanám, ha tudnám, Mara. De egyedül te tudod. 19

20 3 Laureltoni temető Rhode Island, Laurelton A napsütés visszatükröződött Rachel mahagóni koporsójának fényezett felületéről, és elvakított. Meresztettem a szemem, hadd égessék a sugarak a szaruhártyámat, remélve, hátha ettől kicsordul a könnyem. Sírnom kellett volna. De nem bírtam. Mindenki más viszont nagyon is bírt. Még azok is sírtak, akikkel Rachel soha egy szót sem váltott, akiket még csak nem is kedvelt. Mindenki ott volt a suliból, magának követelve őt. Mindenki, Claire-t és Jude-ot kivéve. Az ő temetésüket aznap délutánra szervezték. Szürke és fehér nap volt, az új-angliai tél csípős napja. Az egyik utolsó napom itt. Fújt a szél, arcomba sodorta a tincseimet. Egy maroknyi gyászoló választott el a szüleimtől, fekete sziluettként rajzolódtak ki a színtelen, felhőtlen ég hátterén. Behúztam a nyakam, szorosan összevontam a kabátomat, így védekezve anyám rám szegeződő, rezzenéstelen tekintete ellen. Azóta figyelt éberen, amióta csak kiengedtek a kórházból; ő ért oda hozzám elsőnek, amikor a sikoltozásom még aznap éjjel felébresztette a szomszédokat, és ő bukkant rám másnap, amikor a gardróbban zokogtam. De csak akkor jelentette ki, hogy segítségre van szükségem, amikor két nappal később rajtakapott, amint szédelegve és sűrűn pislogva a törött tükröm egyik cserepét markolom véres kezemben. 20

21 Segítség helyett diagnózist kaptam. PTSD, azaz poszttraumás stresszbetegség jelentette ki a pszichológus. Mint kiderült, a rémálmok és a vizuális hallucinációk mindennapossá váltak számomra, és a pszichológus rendelőjében mutatott viselkedésem alapján a szakember hosszú tartózkodást javasolt egy kezelőintézetben. Ezt nem hagyhattam. Költözést javasoltam helyette. Jól megjegyeztem, hogy húzta össze anyám a szemét, amikor a katasztrofális diagnózis után néhány nappal felvetettem a dolgot. Nagyon elővigyázatos volt. Nagyon óvatos, mintha ketyegő bomba lennek az ágya alatt. Komolyan úgy gondolom, hogy jót fog tenni mondtam, bár egyáltalán nem hittem ebben. De már két napja nem voltak rémálmaim, és a tükrös eset, amire nem is emlékeztem, nem ismétlődött meg. A pszichológus túlreagálta a dolgot, ahogy anyám is. Miből gondolod? Anya hangja könnyed és higgadt volt, ám a körme még mindig tövig rágva. Próbáltam felidézni az alapvetően egyoldalú társalgást, amit a pszichológussal folytattam. Rachel folyton itt volt nálunk, bármire nézek itt a házban, rögtön ő jut eszembe. És ha visszamegyek a suliba, ott is őt fogom látni mindenhol. Pedig újra suliba akarok járni. Muszáj. Muszáj valami másra gondolnom. Megbeszélem apáddal felelte anya az arcomat fürkészve. Jól láttam összeráncolt homlokán, kérdőn oldalra biccentett fején, hogy nem érti, mi történhetett a lányával: mégis miért osontam ki a házból, és kötöttem ki azon a helyen, ahol nem volt semmi keresnivalóm. Fel is tette nekem ezt a kérdést, de persze nem tudtam választ adni rá. Hirtelen a bátyám hangját hallottam, és összerezzentem. 21

22 Szerintem mindjárt vége mondta Daniel. Lelassult a szívverésem, ahogy felnéztem a bátyámra, a sötét arcbőrre, amin nem osztoztunk, és a sötét hajra, amin igen. És jól sejtette, a pap ekkor megkért minket, hogy hajtsunk fejet, és imádkozzunk. Feszengve fészkelődtem, a deres fű csikorgott a csizmám alatt, és felpillantottam anyámra. Nem voltunk vallásosak, és őszintén szólva nem tudtam, mit tegyek. Ha van is arra vonatkozó protokoll, hogyan kell viselkedni a legjobb barátunk temetésén, nekem senki sem szólt róla. Édesanyám lehajtotta a fejét, félhosszú fekete haja az arcába hullt, de közben rám sandított, figyelt, kíváncsi volt, mit választok. Elfordítottam a fejem. Örökkévalóságnak tűnő másodpercekkel később az emberek felnéztek, mintha már alig várták volna a temetés végét, és a tömeg szétoszlott. Daniel mellettem ácsorgott, miközben az osztálytársaim sorra részvétet nyilvánítottak, és ígérgették, hogy a költözés után is tartják majd velem a kapcsolatot. A baleset óta nem voltam suliban, de néhányan meglátogattak a kórházban. Valószínűleg csak kíváncsiságból. Egyikük sem kérdezte, hogy történt a dolog, aminek örültem, mert úgysem tudtam volna válaszolni rá. Még mindig nem jutott eszembe semmi. Károgás hasított a temető csöndes közegébe, ahogy több száz fekete madár repült el a fejünk felett, sűrű szárnycsattogtatás közepette. A parkoló fölé magasodó, levelüket elhullajtott fákon telepedtek le, így még a fák is feketébe öltöztek. A bátyámra néztem. Nem pont azok alatt a varjak alatt parkoltál? Biccentett, és a kocsija felé indult. Hát, ez szó szerint szar ügy 22

23 mondtam, ahogy a nyomába szegődtem. De legalább szerencsét hoz. Rossz ómen. Megtorpantam. Micsoda? Daniel megfordult. A varjú baljós előjel. Semmiképp sem szerencsés. Viszont az igaz, hogy madárürüléket kell majd kerülgetnünk, hacsak nem akarsz inkább anyával meg apával hazamenni. Elmosolyodtam, megkönnyebbültem, bár nem is tudtam, miért. Kösz, nem. Sejtettem. Daniel megállt, hogy bevárjon, és én hálás voltam, amiért elmenekülhetek innen. Otthagytuk a többieket, és hátrapillantottam, hogy meggyőződjek róla, anyám nem figyel minket. Lefoglalta a beszélgetés Rachel családtagjaival, akiket hosszú évek óta ismertünk. Túlságosan is könnyű volt megfeledkezni arról, hogy a szüleink is maguk mögött hagynak mindent; édesapám az ügyvédi praxisát, anya meg a pácienseit. Joseph pedig, bár csak tizenkét éves volt, részletesebb magyarázat nélkül is beletörődött, hogy költözünk, és nem panaszkodott, amiért itt kell hagynia a barátait. Jobban belegondolva rádöbbentem, hogy család terén megütöttem a főnyereményt. Az eszembe véstem, hogy viselkedjek rendesebben anyámmal. Elvégre is nem az ő hibája, hogy nem maradhattunk itt. Hanem az enyém. 23

24 4 NYOLC HÉTTEL KÉSŐBB Florda, Miami Behalok tőled, Mara. Csak egy perc! A köztem és a reggelimnek szánt banán között terpeszkedő pókra hunyorogtam. A pókasszonnyal éppen csak megkezdtük az egyezkedést. Hadd intézzem el én! El fogunk késni. Daniel már a puszta gondolatra is összetojta magát. Tökéletes Uraság mindig tökéletesen pontos volt. Nem! Te megölnéd. És? És akkor meghalna. És? Szememet nyolclábú ellenfelemen tartva válaszoltam: Csak gondolj bele! Megfosztanánk a pókcsaládot a matriarchájuktól. A pókgyerekek a hálóban várnák haza, napokig hiába sírnának az anyukájuk után, mielőtt rádöbbennének, hogy anyucit meggyilkolták. Anyucit? Igen. Oldalra döntött fejjel figyeltem a pókot. Roxanne-nek hívják. Ez csak természetes. Tüntesd el innen Roxanne-t, mielőtt eltalálja Joseph kiolvasott Wall Street Journalja. Meglepődtem. Miért járatja a kisöcsénk a Wall Street Journalt? Szerinte vicces. 24

25 Elvigyorodtam. Tényleg vicces volt. Ismét Roxanne-re bámultam, aki Daniel fenyegetőzésére egy-két centivel arrébb oldalazott. Feléje nyúltam a papír törlővel, de aztán ösztönösen elrántottam a kezem. Az elmúlt tíz percben ezt a mozdulatot ismételgettem: kinyújtottam és visszarántottam a karomat. Biztonságos helyre akartam terelni Roxanne-t, kiszabadítani őt a konyhánkból, és elvezetni a számtalan repülő rovar vérével folyó kánaánba. Azaz a kertünkbe. De úgy tűnt, nem vagyok képes a feladatra. Viszont továbbra is éhes voltam, és a banánomat akartam. Ismét a pók felé nyúltam, ám a kezem ismét megállt félúton. Daniel színpadias sóhajt hallatott, és bedugott egy bögrét a mikroba. Benyomott pár gombot, és a tálca forogni kezdett. Nem kellene a mikro előtt állnod. Ügyet sem vetett rám. Agydaganatot kaphatsz tőle. Ez tudományos tény? kérdezte. Meg akarod tudni? Daniel a kezemet méregette, ami még mindig a testem és Roxanne között lebegett. Ilyen idegbajosan csakis egy tévéfilmben találhat rád a szerelem. Lehet, viszont nem lesz agytumorom. Te talán tumorra vágysz, Daniel? Benyúlt a spájzba, és kivett egy müzliszeletet. Tessék! dobta oda nekem, ám mostanában egészen délig hasznavehetetlen voltam. A müzliszelet nagyot puffant mellettem a konyhapulton. Roxanne eliszkolt, és szem elől veszítettem. Daniel felkapta a kocsikulcsot, és a bejárati ajtó felé igyekezett. A reggelit kihagyva követtem őt a vakító napsütésbe. 25

26 Gyere már! mondta tettetett vidámsággal. Ne mondd nekem, hogy nem vagy irtóra feldobva, amiért itt a suli első napja! Kitért az új házunk előtti palaszürke járólapon átrohanó gyíkocskák elől. Megint. Kíváncsi vagyok, vajon Laureltonban éppen havazik-e. Valószínűleg igen. Már azt hittem, itt egyszerűen nem lehet melegebb, de a bátyám Honda Civicjébe beülve rádöbbentem, hogy tévedtem. Fulladoztam a hőségtől, és hörögve intettem Danielnek, hogy nyisson ablakot. Furcsán nézett rám. Mi van? Annyira azért nincs meleg. Én belepusztulok! Te nem? Nem csak huszonkét fok van. Ezek szerint én még nem szoktam hozzá feleltem. Csak néhány hete költöztünk Floridába, de én már egy rendőrségi azonosításon sem ismertem volna rá a régi életemre. Utáltam ezt a helyet. Daniel még mindig felvont szemöldökkel méricskélt, de témát váltott. Tudod, ma anya akart iskolába vinni téged. Felnyögtem. Ma reggel nem hiányzott a páciens szerepe. Ahogy soha máskor sem. Fontolgattam, hogy vennem kéne anyámnak kötőtűt vagy vízfestéket. Kellene már neki egy hobbi, ami nem abból áll, hogy engem vizslat. Kösz, hogy inkább te viszel el! Daniel szemébe néztem. Komolyan mondom. Nem ügy felelte bolondosan vigyorogva, majd besorolt az 1-95-ös út csúcsforgalmába. A suliba vezető út nagy részét dugóban töltöttük, a bátyám szinte folyamatosan verte a fejét 26

27 a kormányba. Elkéstünk, és mire bekanyarodtunk a teli parkolóba, már egyetlen diákot sem lehetett látni a fényes luxusautók között. A hátam mögé nyúltam Daniel gondosan bepakolt és becsatolt iskolatáskájáért, ami a hátsó ülésen trónolt, akár egy utas. Odaadtam neki a tatyót, és kiszálltam a kocsiból. Elindultunk a vaskapu felé, amelyen ékes betűkkel állt új oktatási intézményünk neve: Croyden Művészeti és Tudományos Magánakadémia. A kapura óriási címert kovácsoltak: a pajzsot a jobb felső sarokból a bal alsóba futó sáv választotta ketté, királyi korona ült a tetején, és két oroszlán szegélyezte. Az iskola furcsa benyomást keltett, figyelembe véve, mennyire elütött a lelakott környéktől. Azt viszont eddig nem árultam el, hogy délután anya jön érted szólt Daniel. Te áruló morogtam. Tudom. De nekem muszáj beszélnem az egyik pályaválasztási tanácsadóval az egyetemi jelentkezésemről, és a nő csak délután ér rá. Minek? Úgyis tudod, hogy mindenhova be fogsz jutni. Ez egyáltalán nem biztos felelte. Fél szememmel hunyorogva sandítottam rá. Neked meg mi bajod van? kérdezte. Éppen ferde szemmel nézek rád folytattam a hunyorgást. Hát, úgy festesz, mint akinek épp szélütése van. Na, mindegy, anya jön majd érted, ott fog várni mutatott egy zsákutcára a suli túlsó végében. Legalább próbálj meg jól viselkedni! Elnyomtam az ásítást. Korán van még ahhoz, hogy ilyen seggarc legyél, Daniel. 27

28 És vigyázz a szádra! Nem illik így beszélni. Kit érdekel? menet közben hátra hajtottam a fejem, hogy elolvassam a croydenes véndiákok illusztris névsorát, amelyet a téglából emelt boltívre véstek fel. Csupa olyan név volt, mint ifj. Heathcliff Rotterdam, ifj. ifj. Parker Preston, Annalise Bennet Von Hallottam, hogy Joseph a minap így nevezett valakit. Tőled tanulta. Elnevettem magam. Ez nem vicces! jelentette ki Daniel. Ugyan már! Csak egy szó. Kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, amikor Chopin szólalt meg a zsebében. Mármint Chopin zenéje, nem maga Chopin, hál istennek. Daniel felvette a mobilját, és azt tátogta nekem: anya, aztán az üvegfalra mutatott, ami mögött a Croyden Magánakadémia titkársága kapott helyet. Menj csak! mondta, és én szót fogadtam. Mivel a bátyám nem vonta el a figyelmem, zavartalanul meg tudtam csodálni a kampust a maga makulátlan, túltájkertészkedett pompájában. Kövér, smaragdzöld fűszálak borították az udvart, milliméter pontossággal egyformára nyírva. A kampusz hatalmas területét viruló virágokkal keretezett negyedekre osztották. Az egyik negyedben helyezkedett el az oszlopokkal kicsicsázott könyvtár, egy másikban a menza és egy ablaktalan tornaterem. A maradék két negyedet az osztálytermek és a titkárság foglalták el. Az épületeket boltíves tetejű, nyitott átjárók és téglával kirakott ösvények kötötték össze, amelyek a gyep közepén csobogó szökőkútnál találkoztak. Félig-meddig arra számítottam, hogy erdei állatkák bukkannak elő az épületekből, és éneklésben törnek ki. 28

29 Mintha az egész hely azt üvöltötte volna: MI ITT MIND TÖKÉLETESEK VAGYUNK, ÉS TE IS AZ LESZEL! Nem csoda, hogy anyám ezt a sulit választotta nekünk. Rémesen alulöltözöttnek éreztem magam a pólómban és farmeromban; a Croydenben kötelező volt az egyenruha, de mivel mi ilyen későn jelentkeztünk át, a miénk még nem érkezett meg. Tizenegyedikben állami gimiből magánsuliba átiratkozni pláne a trimeszter közepén már önmagában bőven elég szenvedés, nekem aztán nem hiányzott a skót kockás szoknya és a térdzokni gyötrelme is. De anyám sznob volt, és nem bízott az állami iskolákban egy ilyen nagyvárosban. És mindazok után, ami decemberben történt, nem voltam olyan állapotban, hogy értelmesen vitatkozzak vele. Elkértem a titkárnőről az órarendünket meg a térképünket, és éppen akkor értem vissza az odakint ácsorgó Danielhez, amikor letette a telefont. Hogy van anya? kérdeztem. Bátyám kicsit megvonta a vállát. Csak helyzetjelentést akart. Átnézte a papírjainkat. Az első óráról már lemaradtunk, szóval a következő neked Daniel az órarenddel vacakolt. Matek. Tökéletes. Egyszerűen tökéletes. Daniel szemügyre vette a szokatlanul nyitott kampuszt: az osztálytermek ajtajai egyenesen a szabadba vezettek, akár egy motel szobái. Néhány másodperc múlva a távolabbi épületre mutatott. Szerintem ott van a termed, csak be kell fordulnod a sarkon. Figyelj mondta, lehet, hogy ebédig nem találkozunk. Akarsz velem enni, vagy valami? Beszélnem kell a dirivel meg a zenetanárral, de utána megkereshetlek, ha 29

30 Nem, megleszek. Jól megleszek. Biztos? Mert boldogan költeném el veled a menzakaját. Elmosolyodott, de láttam rajta, hogy nyugtalan. Daniel szó szerint nagy testvérként tartotta rajtam a szemét, mióta csak kiengedtek a kórházból, bár kevésbé nyíltan figyelt, mint anyám, és így kevésbé is volt idegesítő. De emiatt minden eddiginél jobban kellett igyekeznem, hogy meggyőzzem a bátyámat: nem fogok ma kiakadni. Felöltöttem a kamaszos közöny álarcát, és páncélként viseltem, miközben az épület felé tartottunk. Komolyan, semmi bajom erősködtem, és hatásvadász módon forgattam a szememet. Most pedig menj, mielőtt kibuksz a gimiből, aztán szegényen és magányosan halsz meg! A nyomaték kedvéért kicsit meg is löktem, és elváltunk. Ám miután otthagytam, kis álcám hámlani kezdett rólam. Milyen nevetséges! Elvégre is ez nem az ovi első napja, bár most jöttem először suliba Rachel nélkül egész életemben. De tudtam, hogy még sok ilyen első alkalom lesz. Muszáj volt összeszednem magam. Magamba fojtottam a feltörő fájdalmat, és megpróbáltam megfejteni az órarendemet: Irodalom, Ms. Leib, B53-as terem Matematika. Mr.Walsh, 264-es terem Amerikai történelem, Mrs. McCreery, 4-es terem Rajz, Mrs. Gallo. L terem Spanyol, Ms. Morales, 213-as terem Biológia, Mrs. Prieta, melléképület Reménytelen. Az épülethez ballagtam, és a teremszámokat nézegettem, ám az ital- és ételautomatákat előbb találtam 30

31 meg, mint a matekos osztály termet. A négy gép egymás mellett állt az épület hátsó falánál, a kampuszt pettyező, nyitott oldalú kunyhókkal szemben. Az automaták eszembe juttatták, hogy kihagytam a reggelit. Körülnéztem. Már úgyis elkéstem. Még néhány perc már nem számít. A földre tettem a papírokat, és ki halásztam egy kis aprót a táskámból. Ám amint bedobtam az első negyeddollárost, elejtettem a másikat. Lehajoltam érte, mivel nem volt több apróm. Végre megtaláltam, bedugtam a gépbe, és benyomtam a megváltásomat jelentő betű-szám kombinációt. A gép beragadt. Hihetetlen. Megint megnyomtam a kódot. Semmi. Az automata nem engedte szabadon a M&M s-emet. Megragadtam a gép oldalát, és próbáltam megrázni. Hiába. Aztán belerúgtam. Semmi. Az automatára meredtem. Add már ide! Követelésemet további eredménytelen rúgásokkal nyomatékosítottam. Ezt nevezem indulatkezelési zavarnak. A hátam mögött csendülő kellemes, dallamos brit akcentust hallva megpördültem. A hozzám szóló srác az egyik kunyhóban lévő piknikasztalon üldögélt. Hanyag öltözete kis híján elterelte a figyelmemet az arcáról. A fiú ha lehetett egyáltalán így nevezni, mert úgy festett, mint akinek egyetemen a helye, nem pedig gimiben lyukas, cipőfűző nélküli tornacsukát viselt. Szűk, sötétszürke nadrág és fehér ing takarta vékony, szikár testét. Kioldotta a nyakkendőjét, kigombolta a kézelőjét, a zakóját ledobta maga mellé, és a tenyerére támaszkodva, lustán dőlt hátra. Erős arcéle és álla kissé borostás volt, mint aki már napok 31

32 óta nem borotválkozott, szeme pedig szürkének tűnt az árnyékban. Sötét, gesztenyebarna haja szanaszét állt. Mintha pont így kelt volna ki az ágyból. Sápadtnak minősült mindenkihez képest, akit eddig Floridában láttam, azaz nem volt narancssárga. Nagyon vonzó volt. És rám mosolygott. 32

33 5 Úgy mosolygott rám, mintha ismert volna. Hátrafordultam, arra gondoltam, talán áll mögöttem valaki. De nem. Nem volt ott senki. Mire ismét a fiú felé pillantottam, már eltűnt. Zavartan pislogtam, és lehajoltam a holmimért. Lépteket hallottam, ám megtorpantak, mielőtt odaértek volna hozzám. Felegyenesedve egy napbarnított, szőke lányt pillantottam meg, aki magas sarkú fűzős cipőt, fehér térdzoknit és sötétszürke-tengerészkék, skót kockás miniszoknyát viselt. A ténybe, hogy egy héten belül én is ugyanezt fogom viselni, belesajdult a lelkem. Egy tökéletesen kiglancolt, ijesztően nagydarab, szőke fiúba karolt. Mindketten a Croyden címerével díszített felsőt viseltek, és mindketten felhúzták tökéletes szeplőkkel hintett, tökéletes orrukat, miközben engem figyeltek. Vigyázz már! szólt rám a csaj. Csípősen. Mire vigyázzak? Nem csináltam semmit. De úgy döntöttem, ennek nem adok hangot, figyelembe véve, hogy csupán egyetlen embert ismerek a suliban, és vele egyezik a vezetéknevem. Bocs! szabadkoztam, bár fogalmam sem volt, miért. Mara Dyernek hívnak. Új vagyok itt. Nyilván. Az Automatás Csaj ártatlanul csinos arcára műmosoly ült ki. Üdv a suliban mondta, aztán elsétáltak. Fura. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy szívesen látnak. Igyekeztem kiverni a fejemből mindkét furcsa találkozást, 33

34 és kezemben a térképpel megkerültem az épületet, de hiába. Megmásztam a lépcsőt, és körbementem az emeleten, mire végre sikerült rátalálnom a matekteremre. Csukva volt az ajtó. Nem rajongtam az ötletért, hogy késve menjek be az órára, vagy hogy egyáltalán bemenjek. De egy óráról már lemaradtam, és úgyis ott voltam, nem akartam tovább totojázni. Kinyitottam az ajtót, és beléptem. Repedések jelentek meg az osztályterem falán, miközben huszonvalahány ember kapta felém a fejét. A rések felkúsztak a falon, megállás nélkül terjedtek, végül a plafon is repedezni kezdett. Kiszáradt a torkom. Senki sem szólt egy szót sem, pedig a por betöltötte az osztályt, és azt hittem, menten megfulladok. Mert senki más nem élte ezt át. Csak én. A tanár előtt a földre zuhant egy lámpa, szikrazuhatagot zúdítva rám. Igazából nem. De azért én megpróbáltam kitérni a szikrák elől, és elestem. Hallottam a csattanást, ahogy az arcom a tükörfényes linóleumnak csapódott. Beleszédültem a fájdalomba. Meleg vér ömlött az orromból, végigfolyt a számon és az államon. Nyitva volt a szemem, de semmit sem láttam a szürke portól. Viszont mindent hallottam. Az egész osztály egyszerre kapott levegő után, a hebegő tanár pedig megpróbálta kideríteni, mennyire sérültem meg. Furcsamód én nem tettem mást, csak hevertem a hűvös padlón, és ügyet sem vetettem az engem körbevevő, tompa hangokra. A fájdalom buboréka jobban ínyemre volt, mint a megaláztatás, amivel kénytelen lettem volna szembesülni, amint felállok. Ööö, jól van? A tanár hangja egyre ijedtebbé vált. Hallotta, mit kérdeztem? Azt akartam felelni, hogy igen, hallottam, de inkább úgy 34

35 hangzott, mintha azt suttognám: Haldoklom. Valaki hívja ide Lucas nővért, mielőtt ez a lány elvérzik az osztálytermemben! Erre feltápászkodtam, bizonytalan lábon állva, szédelegve inogtam. Semmi sem téríthetett volna magamhoz gyorsabban, mint ha egy nővérkével meg az injekciós tűivel fenyegetnek. Semmi bajom jelentettem ki, és körülnéztem a teremben. Csak egy sima osztályterem volt. Se por, se repedések. De komolyan erősködtem. Nem kell hívni a nővérkét. Néha szokott vérezni az orrom. Kínos vihogás. Nevessünk csak a dolgon! Nem is érzek semmit. Már el is állt a vérzés. És tényleg elállt, bár valószínűleg borzalmasan festettem. A tanár gyanakodva méregetett, majd bólintott. Hmm. Szóval tényleg nem esett baja? Szeretne kimenni a mosdóba megtisztálkodni? Majd bemutatkozunk hivatalosan, ha visszajött. Igen, köszönöm! feleltem. Mindjárt jövök! Erőnek erejével úrrá lettem a szédelgésen, és lopva a tanáromra meg az új osztálytársaimra sandítottam. A teremben minden arcon meglepetés és rémület elegye ült. Beleértve, vettem észre, az Automatás Csaj pofikáját is. Csúcs. Elhagytam az osztálytermet. Menet közben olyan ingatagnak éreztem a testem, akár egy kilazult fogat, amit a legkisebb erővel is ki lehet lökni a helyéről. Amikor már nem hallottam se sutyorgást, se a tanár remegő hangját, kis híján futásnak eredtem. Elsőre el is mentem a női vécé mellett, csak utólag vettem észre a lengőajtót. Visszafordultam, és miután beléptem a mosdóba, szemügyre vettem az undorító, sárga csempét, összeszámoltam a fülkéket, egyre csak húztam az időt, hogy ne kelljen megnéznem magam a tükörben. 35

36 Próbáltam lenyugodni, reméltem, hogy megelőzhetem a pánikrohamot, ami a vér láttán törhet rám. Szép lassan vettem a levegőt. Nem akartam megtisztálkodni. Nem akartam visszamenni az órára. De minél tovább maradok távol, annál nagyobb az esély, hogy a tanár utánam küldi a nővérkét. Azt pedig nagyon nem akartam, így megálltam a nedves, papírtörülközőgalacsinokkal borított pult előtt, és felnéztem. A tükörkép elmosolyodott. De az a lány nem én voltam. 36

37 6 Claire nézett rám a tükörből. Vörös haja a vállamra omlott, pedig az én tincseimnek barnának kellett volna lenniük. Aztán a tükörkép meggörbült, vészjóslónak tűnt az üvegben. A helyiség megdőlt, oldalra lökve engem. A nyelvembe haraptam, majd a pultba kapaszkodtam. Amikor ismét a tükörbe néztem, már a saját arcom bámult vissza rám. Kalapált a szívem. Igazából nem történt semmi. Ahogy az osztályteremben sem történt semmi. Semmi bajom. Talán csak ideges voltam az első tanítási nap miatt. Az első, katasztrofális napom miatt az új suliban. De legalább eléggé kiakadtam ahhoz, hogy a gyomrom is elfelejtsen felfordulni a bőrömön száradó vér láttán. Kihúztam jó pár papírtörülközőt az adagolóból, és megnedvesítettem őket. Az arcomhoz emeltem a törlőket, hogy megtisztálkodjak, ám a vizes papír orrfacsaró szagától végül sikeresen felfordult a gyomrom. Arra összpontosítottam, hogy el ne hányjam magam. Nem jött be. Maradt annyi lélekjelenlétem, hogy hátrafogjam a hajamat, miközben a mosdóba ürítettem gyomrom szegényes tartalmát. Abban a pillanatban nagyon örültem, hogy az univerzum megakadályozott a reggelizésben. Miután befejeztem az öklendezést, megtöröltem a számat, gargalizáltam egy kis vízzel, aztán kiköptem a kagylóba. Vékony réteg veríték lepte be sápadt bőrömet, amiről csak úgy ordított, hogy hánytam. Bűbájos első benyomást 37

38 kelthettem így, az tuti. Legalább a pólómra nem került semmilyen trutyi. A mosdónak dőltem. Tudtam, ha nem megyek vissza matekra, a tanár előbb-utóbb úgyis a keresésemre küld egy stréber brigádot, hogy nem haltam-e meg, így hát bátran kimentem a könyörtelen hőségbe, és elindultam vissza az osztályba. A terem ajtaja még mindig nyitva állt; sietős távozásomkor elfelejtettem becsukni, és hallottam, hogy a tanár éppen valami egyenletet magyaráz odabent. Mély levegőt vettem, és óvatosan beléptem. A tanár másodpercek alatt mellettem termett. Vastag szemüveglencséjétől egy rovar benyomását keltette. Hátborzongató volt. Ó, máris sokkal jobban fest! Kérem, üljön csak le oda! Én egyébként Mr. Walsh vagyok. Az imént mintha nem mutatkozott volna be. Mara vagyok. Mara Dyer mondtam rekedten. Nos, Ms. Dyer, maga aztán ért a látványos belépőhöz. Az osztályban halk nevetgélés hallatszott. Igen, hát, azt hiszem, csak elbotlottam. Leültem az első sorba, ahová Mr. Walsh mutatott, egy üres padba, ami párhuzamos volt a tanári asztallal, és a legközelebb állt az ajtóhoz. Az én helyemet kivéve az egész sor üres volt. Nyolc fájdalmas percen és további huszonhét végtelen másodpercen át ültem mozdulatlanul, izzadva a magam külön kis poklának hetedik bugyrában. Hallgattam a tanár hangját, de semmit sem bírtam felfogni a szavaiból. Nyilván a szégyentől, ugyanis fájdalmasan csupasznak éreztem magam, mivel bőröm minden egyes pórusa szabad préda volt osztálytársaim mohó tekintete előtt. Próbáltam ügyet sem vetni a sutyorgásra, aminek csak a 38

39 neszét hallottam, a tartalmát nem. Megtapogattam bizsergő tarkómat, mert mintha az idegenek bámész pillantása kiégette volna ott a hajamat. Kétségbeesetten bámultam az ajtót, azt kívánva, bár elmenekülhetnék ebből a rémálomból, de tudtam, hogy a sutyorgás csak terebélyesedik majd, amint kiteszem innen a lábam. Megszólalt az első croydeni órám végét jelző csengő. Zajos sikert arattam, nem is kérdés. A többiek az ajtó felé lódultak, én viszont hátramaradtam, mert tudtam, szükségem van egy tankönyvre, és meg kell kérdeznem, hol tart az osztály az anyagban. Walsh tanár úr roppant udvariasan elmagyarázta, hogy három hét múlva nekem is meg kell majd írnom a témazárót a többiekkel együtt, aztán folytatta a papírjai rendezgetését az asztalon, én pedig kénytelen voltam távozni, és szembenézni a délelőttöm hátralévő részével. Szerencsére eseménytelenül telt el. Amikor végre eljött az ebédidő, nagy nehezen a vállamra akasztottam a könyvekkel alaposan megrakott oldaltáskámat. Úgy döntöttem, keresek egy csöndes, elhagyatott helyet, ahol elüldögélhetek, és olvashatok. A hányásos kalandom elvette az étvágyamat. Kettesével vettem a lépcsőfokokat, elmentem egészen a kampusz pereméig, végül megálltam a kerítésnél, ami egy jó nagy, gondozatlan telket övezett. Fák tornyosultak az iskola fölé, az egyik épületet teljesen árnyékba borították. Egy madár hátborzongató rikoltása hasított a levegőbe. Szellő sem rezzent. Biztos voltam benne, hogy a Jurassic Park valami magánsulis változatának rémálmába csöppentem. Sietve kinyitottam a könyvet ott, ahol abbahagytam, de azon kaptam magam, hogy újra meg újra csak ugyanazt a bekezdést olvasom, így aztán feladtam. Ismét gombócot 39

40 éreztem a torkomban. A drótkerítésnek dőltem, a tűzforró fém égette a bőrömet pólóm vékony anyagán át, és megsemmisülten hunytam le a szemem. Valaki nevetett a hátam mögött. Felkaptam a fejem, megfagyott az ereimben a vér. Jude nevetését hallottam. Jude hangját. Lassan felálltam, a kerítés mögötti vadon felé fordultam, és a fémbe kapaszkodva a hang forrását kerestem. Semmi mást nem láttam, csak fákat. Hát persze. Hiszen Jude meghalt. Akárcsak Claire. És Rachel. Vagyis kevesebb mint három óra alatt három hallucinációt éltem át. Ami nem jelent jót. Visszafordultam a kampusz felé. Üres volt. A karórámra pillantottam, és elöntött a pánik; csak egy perc volt hátra a szünetből. Nagyot nyeltem, felkaptam a táskámat, és a legközelebbi épülethez rohantam, de amint befordultam a sarkon, megtorpantam. Jude alig tízméterre állt. Tudtam, hogy nem lehet itt, hogy igazából nincs itt, de akkor is ott volt, barátságtalan, komor képet vágott a Patriots emblémás, sötétkék baseballsapkában, amit sosem vett le. Úgy nézett ki, mint aki beszélni akar velem. Elfordultam tőle, és útnak eredtem. Előbb lassú léptekkel távolodtam Jude-tól, aztán gyorsítottam, végül már futottam. Egyszer hátrapillantottam, csak hogy lássam, még mindig ott van-e. Ott volt. És egyre közeledett. 40

41 7 Feltéptem a legközelebbi osztály ajtaját, és a vakszerencsének köszönhetően pont a 213-ast, a spanyolteremét. És a foglalt padokból ítélve elkéstem. Maga az a Deer? harsogta a tanárnő. Összezavarodva, zaklatottan csuktam be magam mögött az ajtót. Pontosabban Dyer. Fogalmam sincs, hogy azért-e, mert kijavítottam, vagy mert elkéstem. mindenesetre a tanárnő megbüntetett: kiállított a tábla elé, és kérdésekkel bombázott spanyolul, amikre csak azt bírtam válaszolgatni: Nem tudom. A tanárnő még csak be sem mutatkozott; csak ült az asztalánál, eres alkarján meg-megrándultak az izmok, és fontoskodva írogatott a naplóba. Egészen új jelentéssel töltötte meg a spanyol inkvizíció fogalmát. És ez így folytatódott jó húsz percig. Miután végre abbahagyta a kikérdezést, legelőre ültetett, az asztala melletti padba, szembe az egész osztállyal. Brutális volt. Tekintetemet a faliórára szegezve számoltam a másodperceket a spanyolóra végéig. Amint megszólalt a csengő, az ajtó felé vetődtem. Úgy festesz, mint akinek jól jönne egy ölelés szólalt meg mögöttem valaki. Megperdültem, és egy alacsony, mosolygós fiúval találtam szemben magam, aki kigombolt, fehér inget viselt, alatta sárga pólóval, amelyen a klisé vagyok felirat állt. 41

42 Köszönöm, ez kedves tőled feleltem, mosolyt erőltetve a képemre. De azt hiszem, anélkül is boldogulok. Fontos volt, hogy úgy tegyek, mintha nem lennék őrült. Jaj, nem ajánlatnak szántam! Csak felmértem a helyzetet. A fiú félresöpörte a homlokából zabolátlan, raszta tincseit, és kezet nyújtott. Jamie Roth vagyok. Mara Dyer mutatkoztam be, bár már tudta a nevem. Várjunk, csak nem új vagy itt? Pajkosan vigyorgott, sötét szemében is csintalan tekintet ült. Viszonoztam a szellemességet. Hú, de vicces! Roppant humoros vagy. Színpadiasan meghajolt. Amúgy ne izgasd magad Morales miatt! Ő a világ legrosszabb tanára. Szóval mindenkivel ilyen utálatos? kérdeztem, miután biztonságos távolba kerültünk az osztályteremtől. Miközben a másik vállamra vettem a táskámat, körbenéztem a kampuszon, képzelt halottakat keresve. Egyet sem láttam. Nem is rossz. Talán nem ilyen utálatos. De majdnem. Ami azt illeti, szerencséd, hogy nem dobott meg krétával. Amúgy hogy van az orrod? Meglepetten kaptam felé a fejem. Ott volt ma reggel a matekórán? Jobban, köszi! Te vagy az első, aki rákérdez. Az első, akinek egyáltalán van hozzám egy jó szava, hogy őszinte legyek. Szóval akadt, aki beszólt neked, mi? Mintha fém villanását láttam volna a szájában, miközben beszélt. Egy nyelvpiercing? Érdekes. Nem tűnt olyan típusnak. Biccentettem, miközben szemügyre vettem új 42

43 osztálytársaimat. Tudtam, hogy az iskolai egyenruhát lehet variálni: többféle ing, zakó, blézer, illetve szoknya és nadrág közül lehetett választani, az igazán merészek pedig mellényt ölthettek. Viszont amikor klikkek árulkodó jeleit kerestem vad cipő, feketére festett haj és hozzáillő smink, semmit sem találtam. Nem csak az uniformis miatt voltak egyformák; valahogy sikerült mindenkinek teljesen ugyanúgy kinéznie. Tökéletesen ápolt, tökéletesen jól nevelt diákok, még egy árva hajszáluk sem állt rosszul. A maga raszta hajával, nyelvpiercingjével és kilátszó pólójával Jamie egyike volt a ritka kivételeknek. Ahogy persze a ma reggel látott borzas srác is. Jamie könyökkel oldalba bökött. Na, szóval, új csajszi? Ki szólt be neked, és mit? Ne csigázzá má! Kényszeredetten mosolyogtam. Egy csaj korábban rám szólt, hogy Vigyázz már! Leírtam Jamie-nek az Automatás Csajt, és láttam, hogy megemeli a szemöldökét. A pasi, akivel volt, se viselkedett barátságosabban mondtam végül. Jamie a fejét csóválta. Shaw közelébe merészkedtél, mi? Elmosolyodott. Öcsém, tényleg nem semmi az a srác. Ööö Ennek a Shaw-nak túlzottan is dagadnak az izmai, és felhajtja az inge gallérját? Mert az ő karjába csimpaszkodott az a csaj. Jamie elnevette magát. Ez a leírás bármelyik croydenes pöcsre ráillene, Noah Shaw-ra viszont egész biztosan nem. Ha találgatnom kéne, szerintem Davis lehetett az. Megemeltem a szemöldököm. 43

44 Aiden Davis, lacrosse-bajnok és Project Runwayrajongó. Shaw előtt ő meg Anna együtt jártak. Aztán Davis megejtette azt a bizonyos előbújást, és azóta öribarik. Jamie a szempilláját lebegtette. Máris imádtam. Szóval mit követtél el Anna ellen? kérdezte. Elszörnyedést tettetve néztem rá. Én mit követtem el ellene? Hát, valamit tettél, amivel felhívtad magadra a figyelmét. Normál esetben figyelemre sem méltatna, de bekeményít, ha Shaw körülötted szaglászik felelte. Alaposan végigmért, majd folytatta: Márpedig Shaw rád fog mozdulni, mivel a Croyden korlátolt nőnemű erőforrásait már kimerítette. Szó szerint. Hát, miattam nem kell aggódnia a csajnak. Elővettem az órarendemet meg a térképemet, és körülnéztem, melyik melléképületben lehet a biológia. Eszemben sincs lenyúlni valaki más pasiját jelentettem ki. Nem tettem hozzá, mennyire hidegen hagy a randizás, tekintve, hogy a legutóbbi pasim meghalt. Ó, Shaw nem a pasija. A srác tavaly megszabadult tőle, alig pár hét után. Ez nála rekordidőnek számít. Ettől Anna még jobban begolyózott mint az összes többi csaj. Nincs pokolibb egy megbántott nőnél, meg minden. Azelőtt Anna volt a szűziesség szobra, viszont Shaw óta képregényt lehetne írni a vaginája számtalan kalandjáról. Igazi kis szuperhős lett. Felhorkantam. Szemügyre vettem az előttem lévő épületeket. Egyik sem tűnt melléképületnek És a srác, akivel úgy össze volt bújva, nem zavartatja magát emiatt? Jamie felvont szemöldökkel pillantott rám. A Bunkó Buzi? Egyáltalán nem. 44