HEATHER GRAHAM. Derengő hajnal

Átírás

1 HEATHER GRAHAM Derengő hajnal

2 Heather Graham A New York Times szerint a legjobb bestselleríró remekül ötvözi a nagy szenvedélyeket a lélegzetelállító kalandokkal történetében, melynek cselekménye Skócia viharos múltjában játszódik. A szőke és meseszép Lady Eleanor, Clarin úrnője a családi vagyon egyetlen örököse - hogy elkerülje azt, hogy I. Edward válasszon neki férjet, tengerre száll, és Franciaországba tart; ott várja őt apja barátja, egy idős francia nemes. Kedves és áldozatkész, feleségeként biztonságban lesz A vad felföldi lázadó, Brendan Graham azonban foglyul ejti őt s valóra váltja legtitkosabb vágyait. Eleanor csapdába kerül, sötét erők törnek a vesztére: a gyilkosság súlyos gyanújával kell szembenéznie. Csak egyvalaki mentheti meg a szenvedés és a halálos ítélet elől. Élete attól a férfitól függ, aki habár legádázabb ellensége elrabolta a szívét.

3 Eredeti cím: Seize The Dawn Copyright Heather Graham Pozzessere, 2001 Hungarian edition and translation Copyright 2002 by Hajja & Sons Ltd. All rights reserved! Magyar kiadás: Hajja & Fiai Könyvkiadó Kft Debrecen, Pf.: Felelős kiadó: Hajja Attila Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja Fordította: Jászberényi István Tördelés: Hajja & Fiai Könyvkiadó Kft. Nyomtatás és kötés: Alföldi Nyomda Rt. ISBN

4 Prológus Falkirk, Skócia július 22. A háborúnak van egyfajta szépsége. A nyílvesszők látványa lenyűgöző. Hirtelen jelentek meg a ragyogó nyári égbolton Lélegzetelállítóan röppentek a magasba, fordultak vissza, majd hullottak alá egyfajta kecsességgel, nyílzápor formájában a földre. Sikoltó, süvöltő zúgásuk mindent elnyomott. Karöltve a hangokkal, melyek követték Brendan kiáltásokat hallott; azok a skótok, akik az angolok mesterlövészeit ülepüket mutogatva gúnyolták, túl későn vették észre, hogy a kecsesség és a szépség épp olyan halálos, akárcsak az emberi ostobaság. Nyílvesszők fúródtak húsba, ontottak vért, törtek csontot. Emberek ordítottak fel, tántorodtak meg, zuhantak a földre, ki sebesülten, ki holtan. Lovak nyerítettek fel élesen, állatok és harcosok haltak, s a lovasok, kik nem ütötték meg magukat, átkozódtak, miközben lovaik utolsót nyerítve felbuktak. A gyalogosok szétrebbentek; a lovasság összeomlani látszott; a parancsnokok kiabáltak. Abbahagyni, ostobák! És takarjátok el az ülepeteket! kiáltott John Graham, Brendan rokona, hatalmas fekete ménjének hátáról. Nyerésre álltak. Vezetőjük, William Wallace tudta, hol válassza meg az ütközet helyét. Annak ellenére, hogy Edward nagyszámú gyalogos és lovas fölött rendelkezett utóbbiakból tizenkétezer, előbbiekből huszonötezer, William a Callander-erdő oldalából szándékozott támadást indítani. Innen egy sebesen folyó patak tört elő, ami a Glen Village-ből érkező csermelybe torkollott, és így a terület, melyen az angoloknak át kell kelniük, kis kiterjedésű, de vizenyős, sáros, mondhatni, ingoványos, embert s lovat egyaránt próbára tesz. Ma az angolok támadtak. Sárosan gyülekeztek. A skótok szétszóródni látszottak. 4

5 Abbahagyni! kiáltott John ismét. Brendan látta, amint hitetlenkedve csóválja a fejét és azon csodálkozik, vajon miféle bolond meggyőződés inspirálhatta az ostobaságnak ezt a színjátékát. Igen! Vajon nem látták a nyilakat? Úgy gondolták, dacolhatnak az angolok gyilkos zárótüzével ezért életükkel fizettek. A fő támadás pedig még el sem kezdődött. A kiáltásokkal egy időben csilingelést is hallott, a gazdagok díszes lószerszámainak hangját. Az ő deres hátasa, Achilles is türelmetlenül dobbantott a lábával, miközben orrlyukain párás leheletének felhője távozott. A nyílzápor egyre sűrűsödött. Emberek zuhantak a földre holtan. Edward, Anglia királya nem bolond, és bizonyosan nem gyáva, s mindazok, akik annak nézték, alaposan ráfizettek. Az angol király annak idején könyörtelenül lerohanta a walesieket így tett szert nagy tudású íjászaira. Hozott magával olyan katonákat is, akik a számszeríj kezelésében mutattak tehetséget: flamandokat, németeket, zsoldosokat néhányat még a franciák közül is, akikkel pedig állandóan hadban állt. Mi több, skótok is tartanak vele. Skótok, akik félnek attól a Wallace-tól, aki őrzőjük, védelmezőjük, önmaga kegyelméből a Skótok Kalapácsa, kit Anglia Plantagenet-házi királyának seregei eleddig nem tudtak feltartóztatni. Skótok, akik talán most átálltak. Az angolok íjászait lovasaik követték. A skót lovasok szétszóródtak. A közelharc egyre közelebb dúlt. A skótok szakavatott kézzel kezelték a schiltronokokat ember alkotta, dárdakötegekből készült akadályokat, melyek igen hatásos fegyvernek bizonyultak az angol lovasság ellen. Most azonban ők is kudarcot vallanak. Brendan lováról leszállva egy edzett öreg harcoshoz siet, kinek combjából nyílvessző áll ki. Nem tudja kihúzni a vesszőt; s az el is vérezhet itt, a harcmezőn. Törd el! parancsolja az öreg. Nem tudom, MacCaffery Pedig el fogod, fiam, el fogod a sűrű ősz szemöldök és hajzat alól, melyek teljesen összenőttek és határaik nem elkülöníthetőek, mélyen ülő kék szemek néztek rá. MacCaffery Gyenge vagy hozzá, fiam? 5

6 MacCaffery szándékosan gúnyolódott. No igen, a gúnyolódással célt is ért. Fogcsikorgatva elpattintotta a nyílvesszőt, majd vászoningével bekötözte sebét. Bolond vádolta az idősebbet. Az mondta MacCaffery kedvesen. Az öreg meg se rezzent, jajszó nem hagyta el ajkait. Kötözni való bolond. És így fogok meghalni, fiam. Így meghalni Az öreg is érezte vajon? Furcsa érzés, nem is félelem, inkább egyfajta zaklatottság szorongató érzése. Nem lett volna szabad harcolniuk azon a napon! Sok altiszt mondta. Nem lett volna szabad harcolniuk. Északon kellett volna folytatniuk küzdelmüket. Feldúlt, kifosztott országot hagytak maguk mögött; ha hagyták volna az angol sereget előrenyomulni, kiéheztethették volna őket! Már csaknem egy éve, hogy Stirling Bridge-nél Skócia hadereje, Skócia igazi hadserege gazdagok, szegények, földművesek, élelmiszerszállítók nézett szembe Anglia erőivel, és ott ő diadalmaskodott. Azon a jeles napon Skócia elnyerte szabadságát. Észak hatalmas bárója, Andrew de Moray a harcban halálos sebet kapott, röviddel a csata után elhunyt. Azonban Sir William Wallace, a küzdelem nagy túlélője, az utolsó pillanatig életben tartotta nevét a hivatalos kapcsolatokban. Wallace királyként uralkodott. Oly nagy hatalomra tett szert, hogy a vérontást kiterjesztette Angliára, lerombolta Yorkot, és követőinek valami hihetetlenül értékeset adott cserébe: a büszkeséget. Büszkeség. A büszkeség most őrültségbe csapott át. Vigyázz! kiáltott az öreg MacCaffery. Brendan megfordult, épp jókor. Egy a York-ház színeit viselő páncélos lovas rontott rá. Brendan minden erejét beleadta kardjának szúró mozdulatába s egyenesen a torok tájékára célzott. Ellenfele megtántorodott, kiszakadván térből és időből, a nyakához kapott. Ujjai között vörösség szivárgott keresztül. Majd a sárba rogyott. Azonban mögötte újabb érkezett lendületes vágtában az ingoványos talaj ellenére, s Brendan felkészült a fogadására. Először, Hawk s Cairnnél, hol tudás és tapasztalat nélkül csatázott, megtanulta gyűlölni az ellenséget, s életben maradt, mert holtnak hitték. Nagyon távolinak tűnik most mindez. 6

7 Megtanulta. Az idő neki dolgozott, erőre, Ítélőképességre és persze jól képzett hadseregre tett szert. Most a tudatára ébredt. Itt meg fog tanulni veszítem. Sohasem nyugodott volna bele. Akárcsak az öreg MacCaffery, ki bár sebet kapott, talpra állt, s bár erősen vérzett, folytatta a küzdelmet. Felemelte kardját, majd lesújtott, felemelte, majd lesújtott, felemelte Újra és újra. A talaj vérben ázott a talpa alatt. Brendan kiáltást hallott és hátrafordult. Vérrokona elbukott. John Graham a földön feküdt, nyergéből kiütve. Emberei köréje sereglettek, próbálták kiszakítani az őket lerohanó, a skótok sorait tizedelő katonák rohamában. Eredj, segíts neki! Fedezlek hátulról! ordította MacCaffery. No igen, az öreg bár harcias ember, ám félig, ha nem is teljesen süket; pillanatnyilag más nem fedezhette. Így hát Brendan futott, aztán mikor felemelték Johnt, látta a sebet a torkán és hallotta a tüdejéből előtörő halálhörgést, térdre rogyott. Az Isten szerelmére, John. Érte nyúlt, hogy felemelje, de ekkor John a mellére helyezte vérborította kezét. Brendan, menj, vidd ezeket az embereket itt! Az imént vitték el magukkal Wallace-t. Menj utánuk. Nem hagylak itt! ellenkezett. Elviszlek ebből az ingoványból az erdőbe. Brendan, én meghalok és neked most nem egy hulla megmentésével kell foglalkoznod. John Skóciáért, Brendan! Menj! Ez a csata elveszett, s még sok minden elveszett! De a remény nem veszett el és a szabadság tovább él szívedben! Eredj! John keményen megragadta a kezét. A szorítás gyengült, majd egyszer csak megszűnt. Brendan, fogait összeszorítva felemelkedett. Körülnézett. Holtak borították a harcmezőt. Az öreg MacCaffery megbicsaklott; végül ő is elesett. Szabad emberként halt meg, szembeszállva a végzettel. Az angolok tovább özönlöttek. Lovasok százai. Egyre több és több. Akkor is, ha lovaik meg-megcsúsztak a sárban, a vérben s a holtak tetemein. Egy harcos leszállt lováról és feléje 7

8 indult. Brendan kiáltást hallatott, a skótok csatakiáltását; kiáltást, mely eget s földet rengetett, mely a páncélos, harcedzett angolt megállásra késztette. Előrelépett, haragtól és dühtől vezérelve, kardjával vágva, sújtva, szúrva. Emberek hulltak előtte, gyakran egyetlen csapástól elterülve. Lassan haladt előre, céltudatosan, dühösen és haragja nőttön-nőtt. John meghalt, az öreg MacCaffery szintén meghalt, Isten nevében, mindenfelé halottak, és a gyűlölt angolok csak jönnek, jönnek Túl sokan vannak. Észrevette, hogy már nem egyedül küzd. Oldalra pillantván családjának színeire és címerére lett figyelmes, felismerte unokatestvérét, Arryn-t, amint csatlakozik. Együtt lépkedtek át a halál árnyékán acéllal a kézben, mely csillogott a napfényben, majd vörösre váltott Vér és ködpára. Oly sokan harcoltak a mezőn, hogy immár nehéz volt megmondani, ki kicsoda. Egyre nehezebben lehetett észrevenni a kereszteket a páncélinget fedő tunikákon, és még nehezebb a szőtt gyapjú színét látni a tartános, páncél nélkül harcoló embereken. Hirtelen szünet támadt. A feléjük tartó angolok a földre buktak. Többen jöttek A távolban. Akárcsak az eget elsötétítő nyílvesszők, lenyűgöző hatásúak; barna paripák, a páncélok csillogása nap és ég alatt, robogó katonák, kidagadt izmok Gyönyörű. Csodálatraméltó. Halálos. Lóra! kiáltotta Arryn. A velük harcoló emberek némelyike elfutott. Brendan a fejét csóválta, összehúzott szemmel. Ők többen vannak! John meghalt, MacCaffey meghalt, mindannyian meghaltak mondta és végignézett a mezőn. Értük, szabadság vagy halál! Nem nyerjük el a szabadságot, ha nem tartjuk életben a harcot! felelte Arryn. Pokolba veled, Brendan, lóra, ha mondom! Tizenhat évesen Stirling Bridge-nél megízlelhette a győzelem édes ízét. Most, tizenhét évesen Fallkirknél tudta, hogy le kell nyelnie a vereség keserű ízét. 8

9 Arryn lóra ugrott. Achilles mögötte ügetett. Brendan egy pillanatig habozott. Azután felült a lovára és követte. John testét meglátva megállt egy pillanatra. Úgy van, kuzin! Skóciáért fogok küzdeni! És esküszöm neked, John, hogy addig folytatom a harcot, míg Skócia szabad nem lesz mindörökké. Isten segedelmével, megesküszöm! Sohasem adom meg magam vagy hagyom cserben országomat. Az angolok már majdnem elérték őket. Várt. Harcias és tüzes dühvel ütötte ki nyergéből a szemből közeledő támadóját, utána pedig azt, aki a háta mögé került. Ismét úgy tűnt, körülzárták. Az erdő, a fák felől érkeztek. Felvévén velük a harcot, lóháton, kardjával vagdalkozva, egyszerre a fák között találta magát. Csaknem földre kényszerítették; saját akaratából leszállt tehát lováról, és gyalogosan folytatta a küzdelmet. Megtámadták, ő keményen visszaszorította ellenfelét egy fához, majd ott végzett vele. Megfordult, árnyékban és sötétbe burkoltan állt. Valaki a holt helyébe ugrott, páncélinge felett sötét köpenyt viselt. Barát vagy ellenség? Egy lépést tett feléje. Egy pillanatig az alak keményen és agresszívan támadott, ám Brendan minden kardcsapást hárított. Az ellenfél egyszer csak hanyatt esett, majd felkiáltott. Várj! Fiatal, női hang szólt. A köpeny lehullt róla; fejéről letépte a sodronypáncélt. A férfi döbbenten meredt rá. Nagyon fiatal magakorabeli talán? Fiatalabb. Az erdő vetette árnyékban haja aranyszín tűzzel lobogott. Vonásai tökéletesek, akár a faragott márványszobroké, szeme oly ártatlanul ragyogott, akár a csillagok Brendan egyetlen mozdulatot sem tett feléje, csak bámulta. Hallotta, hogy valaki közeledik mögötte. Az ellenség a háta mögül érkezett. Megfordult, egy pillanatot sem késlekedett. Mielőtt a harcos levághatta volna a fejét, átdöfte annak torkát. Ekkor hátulról valaki fejbe ütötte. Térdre rogyott, a fájdalom átjárta a halántékát, s csaknem elvakította. A lány. A lány leütötte, gondolta, s a világ kezdett elsötétülni körülötte. Brendan! Unokatestvérének hangja visszaadta a küzdeni akarását. 9

10 Arryn érte nyúlt. Lováról leugorva talpra állította Brendant. Gyerünk, gyorsabban, messzebbre, be az erdőbe! Brendan összeszorított fogakkal megkapaszkodott lova nyergében, majd sikerült magát felhúznia. Rettenetes fájdalmat érzett; mégis inkább magára haragudott. Sohase bízzon az ember az ellenségében! Brendan! Fiú, tarts ki, tovább! Víziója szertefoszlani látszott. Meglátta mögöttük a sereget a fák közé rontani. Könyökével megbökte Achillest és kemény vágtába kezdett. Szerencsére lova követte a rokonáét. Ahogy lovagoltak és az angolok kezdtek lemaradni, tehetetlen dühében és keserűségében magát kezdte átkozni. Eltévedtek. Oly sokáig, oly keményen küzdöttek S végül egy lány üti le. Mindenesetre túlélte. Ő készen állt mindhalálig harcolni, ám igazuk van a halálból semmilyen haszna nem származna, sem neki, sem az országának. Újra harcolni akart. Soha nem adja meg magát. Sohasem felejt, sohasem bocsát meg. A feje vadul hasogatott, csaknem leesett nyergéből, azonban sikerült megtartania magát és életben maradnia, pusztán az akarata által. Túl kell élnie ezt. Skóciáért! És a bosszúért. Egy napon, Istenemre, igen! Egy napon megtudja, ki az a lány! Bosszú, harag, mindezek oly erős érzelmek az életben! Menedék végre menedéket találtak az erdőben. Biztonság, pajtás, most már biztonságban vagyunk! hallotta Arryn rekedt hangját, majd rokona karjába zuhant, és tudta, hamarosan elveszti az eszméletét. A sötétség kezdett mindent beborítani körülötte. Mély, bíborszín sötétség, akárcsak a vér és a halál árnyéka Életben marad. A bosszú miatt és Skócia miatt. S persze, azért hogy megtalálja azt a lányt! pusztán országa iránti szeretetből. Nem fog meghalni. Nem 10

11 Megtorolja a ma esett gyalázatot. Ő és az országa élni fognak békében, győzedelmesen. Szabadon. 11

12 1. fejezet Az új évszázad előestéjén Egy törvényenkívüli! kiáltott Abram kapitány. Kalózhajó. Minden vitorlát kibontani! Szélirányba! Le kell hagyjuk ezeket a gazembereket! Az ősz szakállú, cserzett bőrű hajóskapitány feszülten adta ki a parancsot. Az angol Lady Eleanor, a yorkshire-i Clarinből, a hajó orrában állt s érezte, amint a sós permet a bőrét csípi, a szél pedig a haját, ruháját korbácsolja. A kapitány kiáltására összevonta a szemöldökét. Az árbockosárból nyíló kilátás ellenére ő vette észre először a közeledő hajót, s hívta fel rá a kapitány figyelmét. A hajó nagyon gyors figyelte ámulva, ahogyan feléjük közeledett, át az ír-tengeren. Kalózhajó ismételte. Nem tudta, higgyen-e a kapitánynak. Hallott a fosztogatókról, de számuk kevés, mint ahogy az esetek száma is. Elmúltak már azok az idők, amikor a tengereket a vikingek uralták, ennek vége mindenkorra; és bár sok olyan ember él Britanniában, Írországban és talán Európaszerte, akikben viking vér csörgedezik, azonban azoknak, akiket efféle mesterkedésen kaptak, borzalmas következményekkel kellett szembenézniük. Edward király könyörtelenül bánt a kalózokkal azok kifosztották hajóit, pénzesládáit, s neki szüksége volt a pénzére állandó háborúi finanszírozásához. Kalózok! kiáltotta Abram kapitány ismét, bosszúsan, hirtelen a lányra nézve. S ön, hölgyem, azonnal lefárad a kabinomba. Abram kapitány, amennyiben a kalózok elfoglalják e hajót, teljesen közömbös lesz, hogy a kabinjában vagyok-e éppen vagy bárhol másutt. felelte a lány. Ez az én hajóm, így itt én parancsolok! 12

13 Kapitány, az emberek oly sok mindent parancsoltak már. Harcolni fogunk! Efelől nincs kétségem! A férfi sóhajtott, végigmérte tudta, a lány fiatal kora ellenére sok mindent megélt már. Hölgyem, meglehet, hogy lekaszabolják azok a bárdolatlan fickók, amint a fedélzetre ugranak. Ők keveset tudnak a civilizált világ szokásairól! A civilizált világ Mintha egy békés, polgári világban élt volna. Talán nem is kalózhajó, csupán unokatestvéreim egyike mondta halkan. Hölgyem, felismerem azt a hajót! biztosította Abram. Egy gaz francia kalózé, a neve Thomas de Longueville! Hölgyem, nem nézhetem tétlenül a halálát! Persze hogy nem, gondolta szomorúan a lány, és azon gondolkozott, talán életét veszti most az Ír-tengeren, egy hajón, útban Franciaország felé, s talán lesznek, akik örömmel fogadják a halálhírét. Megőrizte nyugalmát, majd emlékeztette a férfit: Kapitány, családom észak-yorki otthonában láttam, amint a gazember skót, Wallace emberei, felgyújtanak egy csűrt, benne harminc emberrel. Uram, én voltam az, aki dacolva a mészáros hadseregének még ott maradt embereinek, kinyitotta a kapukat. Abram úgy tűnt, nem örül a hallottaknak. No igen, hölgyem, önt szentnek hiszik, Isten kegyeltjének, tudom, York lakosai követték önt egyenesen a falkirki csatamezőre, most azonban a tengeren vagyunk! Kedves hölgyem, itt elég egy elszabadult horgony, és meg is halhat! Önre zuhanhat egy árboc! Hívja a szolgálóját, kérem. Fáradjon le. Kapitány, minden tiszteletem Te lány! Hát senki sincsen itt, akire hallgatnál?! kiáltott. Először érezhetett igazi félelmet, most, e hang hallatán. A lány megfordult. A hajó közel járt. Amellyel ő utazott, ócska, recsegő, nyikorgó jószág, áruval megpakolva, nemigen tudott már gyorsabban menni. Tengerészek futkostak, az első tiszt parancsokat osztogatott, s a tekintetek figyelmeztetőn hatottak rá. 13

14 Visszanézett, a feléjük tartó hajóra. Kicsi, áramvonalas, sima testű, kiváló vitorlákkal, büszke árbocokkal, a vizet egy kés precizitásával és könnyedségével szeli. Eleanor! Nevének hallatán hátrafordult. Normális vagy, gyermekem? Kalózok vannak a nyomunkban? Bridie, a szolgálója a kapitányi kabinba vezető lépcsőnél állt, s egymás után vetette a kereszteket. A helyzet ellenére Eleanor felvonta szépen ívelt szemöldökét Bridie sohasem beszélt még vele ilyen hangon. Bizonyára abban a hitben van, hamarosan a halállal kell szembenézniük. Bridie kezdte, azonban Bridie átviharzott hozzá a fedélzeten, ügyesen kikerülvén a sebesség növelésén fáradozó matrózokat. Magas és karcsú, csupán három évvel idősebb Eleanornál. Jólelkű, mindenre elszánt kísérő. Mindig is az maradt. Átölelte Eleanort. Ott voltam! Én is ott voltam azon a napon, tudom, hogy gyűlölte, amit tesz, tudom, hogy ők vonszoltak magukkal a csatamezőre. Tudom! Ne mutassa magát tehát oly bátornak, mint bármelyik férfi, Szűz Máriára kérem, jöjjön le velem. Még több vért akar látni? Bátorsága megingott Bridie szavainak hallatán. Istenem, valóban! Gyűlölte a vérontást, gyűlölte a félelmet, gyűlölte a harcot, nézni, ahogyan férfiak halnak meg Bridie-nek igaza van. Nem lett volna bátorsága úgy viselkedni, mint ahogyan azt Clarin váránál tette. Nem bátorság vezérelte akkor, hanem az őrültség. Mégis, tanult. Sokat a csatáról, és sokat az emberekről. Kérem! suttogta Bridie. Jól van hát, lemegyünk. Követte Bridie-t, érezte a hajó imbolygását, s próbált egyensúlyozni. Nem félt sem a víztől, sem a széltől. Semmi, de semmi nem riasztotta azonban annyira, mint a bezártság közelgő érzése. Mielőtt az ajtóhoz értek volna, egy erőteljes ütközés rántotta ki a talajt a lábuk alól. Mintha az egész hajó egyetlen hangos kiáltásban tört volna ki. A tengerészek otthagyták helyüket, hogy fegyvert ragadjanak. A kalózhajó nekik ütközött, súrolta az oldalukat, megrohamozta őket. Horgok repültek a levegőben, 14

15 akár ezüstmadarak, szárnyas acélfogakként a hajó deszkakorlátjába martak. Kisasszony! kiáltott Bridie. Eleanornak ütközött; mindketten továbbgurultak. A támadó hajó matrózai lecsaptak rájuk, akár legyek a húsra. Emberek kapaszkodtak a kötélzetén, majd hüvely nélküli kardjaikkal a fedélzetre ereszkedtek. Parázs küzdelem vette kezdetét. A fedélzeten hanyatt fekve Eleanor egy haldokló tengerész szemébe meredt, figyelte annak üvegesedő tekintetét. Vér folyt végig a fedélzeten, a kis patak kettejük felé tartott. Fel! sikoltott Bridie felé, s mindketten talpra ugrottak. Mögöttük két, fegyverét vesztett férfi tört be a kabinba. A támadók egyike a torkánál fogva vitte az első tisztet. Eleanor utánuk vetette magát, felkapta az asztalról a nehéz és meglehetősen drága bibliát, és a támadó fejéhez vágta. Az kábultan elbotorkált. Az őszes hajú első tiszt Eleanorra bámult. A lány magasba emelte a könyvet. Az Úr velünk van! Most is? Mindannyian megfordultak. A kabinajtóban egy magas ember állt, s amint befelé nézett, keze az ajtókereten nyugodott. Ó, borzalom, mademoiselle, úgy hiszem ezúttal nem. Belépett a lenti kabinba, széles mozdulattal megemelte a kalapját. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Thomas de Longueville. Isten, e pillanatban velem van s önök ellen. Nem idős ember, de a tengeren eltöltött évek alatt bőrét a nap bronzszínűre cserzette. Lenvászon nadrágja sötét, inge fehér, zekéje karmazsinvörös, magas szárú csizmát visel, lapos szeme mandulavágású, tekintete fürkésző. Ah igaz tehát. Lady Eleanor Clarin várából, bizonyára. Franciaországba hajózik, hogy egy gazdag férfiúval találkozzék. S mindezt teszi azért, hogy pénzzel töltse fel a skótok által kiürített ládákat Isten irgalmazzon szegény lelküknek. Nos, meglátjuk, mennyit lesz hajlandó fizetni az a férfi, hogy önt maga mellett tudhassa. Az első tiszt, ki eddig a falnak dőlve állt, hirtelen megelevenedett és előreugrott. Te briganti! Egyetlen ujjal sem érintheted a hölgyet! Ahogy rárontott, a kalóz kést rántott. Eleanor villámgyorsan a két férfi közé lépett. Az első tiszt lendülete a kalózhoz lökte a lányt. Szemében a harag szikrája villant fel. A lány, aki még mindig közöttük állt, ellökte magától. Már így is túl sokan haltak meg szólt keményen a lány. 15

16 Thomas de Longueville felvonta a szemöldökét. Kegyed akarja megmondani nekem, sokan haltak-e meg eddig vagy kevesen? Ön azért gyilkol, mert örömét leli benne? kérdezte Eleanor. Elfoglalta a hajót. Nincs oka megölni ezt az embert. Igaz is. Enyém a hajó. S ami ezt az embert illeti Csendesen gondolkozott egy pillanatig. Jean! kiáltotta s nyomban egy második férfi jelent meg az ajtóban. Ezt a fickót vízbe dobni. Ne öld meg. Bármit is teszel, úgy intézd, hogy élve és sértetlenül érjen vizet! Bármit is tesz, biztosítson afelől, hogy csónakkal engedi útjára? robbant ki Eleanorból, mialatt a másik kalóz belépett és elvezette a védelmére kelt férfit. Tűzről pattant menyecske, igaz-e? Akkor hát ön Clarin védelmezője? Santa Lenora, ugyebár? A hölgy jó családból való, tisztességes, finom modorú és jól nevelt kisasszony! Bridie rohant oda hozzá s átölelte. Ha ön ha ön Elakadt. Elpirult. Azt akarja mondani, hogy ha ön bármilyen sérelmet követ el velem szemben, nem leszek oly értékes jövendőbeli férjem számára vette át a szót Eleanor határozottan. Egy háború dúlta vidéken született, s attól a naptól kezdve, hogy az apja meghalt, életét kockázat, rejtvények és keserű paródiák összessége alkotta. No, és mit tesz abban az esetben, ha számomra érdektelen, miféle vagyonhoz jutok ön által? érdeklődött a férfi, szemében jókedv csillogott. És mit tesz ön abban az esetben, ha én most a tengerbe vetem magam? tette fel a keresztkérdést a lány. Harag, zavartság futott át a kalóz arcán, a választ már a nyelvén érezte, mikor a Jean nevű férfi hirtelen ismét otttermett. Hajó a láthatáron! szólt feszülten. Hajó? Úgy van, és épp felénk tart! folytatta Jean. Thomas de Longueville szakított időt arra, hogy meghajoljon a hölgyek előtt. Bocsánatukért esedezem. Akkor hát, adieu, most egy időre. Lady Eleanor, micsoda balszerencse ez, már kezdtünk összemelegedni. Újdonsült ellenfeleimmel igyekszem 16

17 mihamarabb végezni, s visszatérni önökhöz, amint ez lehetséges. Semmiképpen sem akarok lemaradni arról, amint közeli kapcsolatba kerül a tengerrel! Azzal az ajtó bevágódott előttük. Eleanor velőtrázóan felsikoltott, majd az ajtónak rontott. Erős retesz tartotta kívülről. Kisasszony kiáltott Bridie, s odalépett hozzá. Amaz már visszafelé szaladt, s végül erőteljesen csapásokkal kezdte verni a kapitány asztalát. A hajó teljes hosszában megremegett. Fa. Halk beszéd, reccsenések csend. S akkor Füstszag. Tűz van! fordult Bridie-hez. Azt mondták, maradjunk itt; a tűz kívül van Nem fogunk bennégni, inkább döfjenek kardot a szívembe! Eleanor Nem! Nem fogadok szót! Nem és nem! Eleanor tajtékzott, semmivel sem törődve fegyver után kezdett kutatni a kabinban. Végül a kapitány ágyát borító ágytakaró alatt egy fejszét talált. Régi csatabárd, harci fegyver-e vagy talán csak a hajón szükséges szerszám? Nem érdekelte. Mindenre elszántan megragadta a fejszét. Eleanor, ezt nem szabad mondta Bridie. Hallgasson ide. Hallja? A kapitány azt mondta, maradjunk itt. Meg is ölhetnek minket. Eleanor mozdulatlanná vált, majd szolgálójára meredt. Nem, Bridie, te figyelj énrám. Nem érzed a füstszagot? Úgy pusztuljunk el, mint a patkányok? De asszonyom Nem érdekel, mi által halok meg, mindaddig, amíg nem a tűz az. Bridie, hallgass rám lélegezz mélyet! Tűz van, ég a fedélzet! Bridie mély lélegzetet vett. Valóban füstszagot éreztek. Hogy mekkora a tűz, arról Eleanornak nem lehetett tudomása. Csapdába kerülni viszont semmiképpen sem akart. Tűz van, Bridie, tűz van! Bridie ismét mély lélegzetet vett s hirtelen megelevenedett. Eleanor! Hadd segítsek. Csinálhatom én? 17

18 Lépj hátra, Bridie. Jól kezelem én az efféle szerszámokat. Néhány lépést tett hátra, majd nagy erővel hatalmasat vágott az ajtóra. El tudjuk foglalni? kérdezte Brendan, amint a kapitány távcsövébe nézett. Persze, ha akarod! válaszolt Eric Graham, a rokona s egyben a Darázs kormányosa is. Persze, hogy akarom! morogta Brendan. Érdekes jelenet játszódott a tengeren. Kalózhajó futott neki egy angol hajónak, mely I. Edward zászlaja alatt futott; a csata nemrég fejeződhetett be. Az ütközéskor mindkét hajó megsérült. Mindkét fél bizonyosan szenvedett veszteségeket. A Darázs norvég tervezésű volt, az északi szigeteken épült, melyek még mindig norvég uralom alatt álltak. Teste szabályos és csillogó, a fedélzetén szolgáló maroknyi tengerész ereiben vikingek vére csörgedezett és persze a skótoké, kik bár sokszor legyőzettek, mindig harcra készek. Ismered a kalózhajót? kérdezte Eric. Szép szál ember, Brendannal azonos termetű, ám míg Brendan haja sötét, akár az éjszaka, rokonáé, a szakállal egyetemben rézvörös; szeme halovány, északiasan kék, Brendané meg kobaltszínű. Felismered a zászlaját? Kuzin, életem nagy részét szárazföldi harcokban töltöttem - emlékeztette Brendan. Most elérkezett számára a felnőttkori harcok ideje. Már csak haloványan emlékezett önmagára, a jó családból való gyermekre, amint a fegyverforgatást tanulja, ám estéit könyvekkel tölti, nyelvet tanul, matematikát, történelmet és zenét. Kevés idő telt el azóta, hogy hajóra szállt, s a tengeren gondolatai mindig másfelé kalandoztak, így keveset tudott a zászlókról. Erichez fordult. Eric, kié a hajó? Thomas de Longueville-é. A név ismerősen csengett számára. A hírhedt franciáé? kérdezte Brendan. Ó, igen, nagy cselszövő. Tudja, mikor kell üzletet kötni. Egy angol hajóra támadott? Gyerünk, foglaljuk el! Wallace vajon egyetért majd? Nemzetközi diplomáciai ügy kerekedhet belőle emlékeztette Eric. 18

19 Elfogunk egy francia kalózt útban Franciahon felé és elfoglalunk egyet Edward hajói közül? Persze, hogy egyet fog érteni. Megfordult, s ellenkező irányba fordította látcsövét. Wallace hajója valamivel mögöttük haladt. Mielőtt megláthatták volna őket, már tengeri csatára készültek. Állandóan harcra készen hajóztak. Habár a falkirki csata elveszett, William Wallace, Skócia nagy védelmezője életben van. S vele együtt még jó néhány ember, akiket I. Edward király holtan akart látni, szívükben egyre nagyobb bosszúvággyal. Falkirk nem ingatta meg Wallace szabadságba vetett hitét. Wallace sem uralkodó, sem főnemes nem lévén, nem gyakorolt örökölt hatalmat az emberek felett. Nem rendelkezett tömegek felett, akik felesküdtek volna rá a háborús időkben. A Falkirknél bekövetkezett skót vereség óta is fáradhatatlanul próbálta Skóciát védelmezni, zaklatta az angol sereget, muníciót rabolt, harcolt mindenütt, ahol a gyorsaság és a szervezettség felülkerekedhetett az erőn. Emellett utazott is, Norvégiába, Shetlandre s talán, ami a legjelentősebb, Franciaországba és Itáliába. Új hadseregeket azonban nem állított. A falkirki vereségből mégis származott némi pozitívum: Skócia urai rákényszerültek arra, hogy nagyobb felelősséget vállaljanak országukért. Edward nem engedett a szorításból, mellyel Skóciát markában tartotta. Anglia királya soha sem hagyná abba a skótok üldözését, Brendan tudta ezt. Csupán halála vethetne véget a fenyegetésnek, melyet Edward jelent országa számára. Edward máshol is vívott csatákat az idő tájt, és egyszerűen nem rendelkezett elegendő emberrel, hogy Skóciát teljesen leigázza sőt, elpusztítsa! Mert a célja ez. Ezúttal nem sikerült. Brendan gyakran csodálta, ahogyan William Wallace, a kiváló harcos és hadvezér oly kevés ellenkezéssel fogadta el helyzetét. A bárók kihasználták Wallace hatalmát, ékesszólásának szilaj erejét, vérét, verejtékét, melyet Skócia szabadságáért áldozott. Sohasem álltak azonban igazán mellette. William még mindig John Balliolt ismerte el Skócia királyának; ő a felszentelt király. Ám John Comyn, aki a Rőtként ismeretes, továbbá Robert Bruce ugyancsak a skót királyok vérét hordozták ereikben. Manapság sokan beszélik, hogy John Comyn Falkirknél elvezényelte a sereget a harcmezőről, s a csatavesztés ennek lett a következménye. Egy 19

20 ideig mindkét férfiú, Comyn és Bruce, egyaránt Skócia elöljárói közé tartoztak. Harcoltak az angolok ellen, de csak módjával. A kettőjük közötti ősrégi versengés azzal fenyegetett, hogy lerombolja mindazt, ami a skótoknak a skót hatalomból megmaradt, Bruce lemondott tehát, majd Comyn is. John Soulis, egy igaz skót hazafi, aki a király nélküli ország összetartására esküdött fel, John Balliol, a királyság első embere. Wallace végignézte az egészet. Megtámadásuk legkisebb jelére hajlamosak megadni magukat az angol királynak; félnek birtokaik, rangjuk elvesztésétől. William Wallace a semmivel harcol vállvetve, ugyanakkor oly sok a vesztenivalója. A felszentelt király, John Balliol, életben maradt, s bár néhányan azt hiszik, sohasem tér vissza Skóciába, még mindig ő a király. Egy bús király, sokat szidott király Üres Kabátnak vagy Üres Ingnek csúfolták. Nemrégiben szabadon engedték a pápai fogságból Itáliában, melyre Edward ítélte, s most Franciaországban tartózkodik. Miatta utazom a francia királyhoz, akiben már több ízben szövetségesünkre leltünk. Nos? érdeklődött Eric, kiragadván Brendant gondolatai közül. Nos? Hogy egyetért-e William? Bizonyosan! Akkor gyerünk! Igen! Brendan odasietett, ahol most emberei gyülekeztek. Reménykedve várakoztak, tetteket vártak. Minthogy a vezérhajón tartózkodtak, az angolokat figyelték, akik bizonyára el akarják fogni Wallace-t a tengeren azért, hogy Angliába vigyék. Elfoglaljuk! kiáltotta. Nem a dicsőségért, hanem a szabadságért! Skóciáért! Mindig Skóciáért! De miféle értékeket készülünk rabolni, Brendan? Kiürülőfélben lévő pénzesládáinkat töltjük meg? kiáltott fel Liam MacAllister, egy lángoló vörös hajú, magas, kiváló humorú ember. Mindannyian felmordultak. Liam, Isten a tudója, miféle kincseket tudunk elragadni egy süllyedő hajóból. Ismét hangos nevetés morajlása hallatszott. Minden vitorlát szélnek! parancsolta Eric a tengerészeinek. 20

21 Nagy sürgés támadt. Bizonyosan többen vannak, mint mi figyelmeztette Brendant. Brendan elfintorodott. Sohasem vettem még olyan csatában vagy összetűzésben részt, ahol ne mi lettünk volna kevesebben. Az embereihez fordult. Nyílvesszőket, barátaim! Mielőtt a fedélzetre lépünk, hadd mentsék az irhájukat a tűz elől! A három legjobb lépjen ki! Liam, te, Collum, Ainsley, vegyétek őket zárótűz alá! Az emberek tolongtak, hogy teljesítsék a parancsait. Tudták, hogyan, hiszen megmaradt emlékezetükben, Edward miként vetette be az íjászokat ellenük. Tudtára adták tehát érkezésüket az angoloknak és a kalózoknak. Tűzzel. Nézd Bridie, nézd! Az ajtó a földön feküdt; Eleanor és Bridie a fedélzetre viharzottak, éppen akkor, amikor tüzesnyíl-eső érkezett, égen és tengeren át, zúdult árbocra, vitorlára egyaránt. Lenyomta Bridie fejét; egy álnok nyílvessző zúgott el mellettük, s fúródott a kabin falába, füstszagot árasztva. A hajó nem gyulladt ki, de talán már nem sok hiányzott ehhez. A kalózok csoportja tengerpróbálta férfiakból állott. Rohantak, hogy felkészüljenek a fedélzetre ugró támadók fogadására s a tüzet oltották. Nem messze tőlük De Longueville állott, átkozódott és parancsokat osztogatott, miközben a közeledő hajót vizsgálta. Ezek szárazföldi csatát akarnak vívni a tengeren! ordította. Nyilak! Nyilak! Öklét rázta a hajó felé, amelyet immár csak egy hajszál választott el attól, hogy orral nekik ütközzön. Harcoljatok férfiként! Kardot ránts! Skótok! Mon Dieu! Még ki sem ejtette e szavakat, amikor a hajó testébe ismét horgok akadtak. Csodával határos módon az angol hajó még nem pusztult el teljesen, s ez annak tudható be, hogy a kalózhajó balról támadta, most az új támadás pedig jobb felől érkezett. Kalózok, kivont karddal érkeztünk! kiáltott valaki. Eleanor az újonnan megjelent hajóra nézett, mely olyan gyorsan utolérte őket. A hang tulajdonosa a kötélzetben kapaszkodva 21

22 egyensúlyozott, egyik kezével kapaszkodott, másikkal fegyverét markolta. Skótok. Eleanor szeme először a férfi skót mintás öltözetén akadt meg. Sötét kamáslit, bőrcsizmát, vászoninget s alatta kék és zöld tartant viselt. Vállán a skót mintás szövetet egy hatalmas kelta bross tartotta. Kardját kivonva, meglepő ügyességgel a fedélzetre ugrott, hogy szembenézzen a kalózzal. A fiatalember koromsötét haja csaknem a válláig ért, kemény vonásai s szúrós tekintete komoly figyelmeztetést sugárzott. Frissen borotvált; a kalóz anyanyelvén szólalt meg. Semmi kétség. Egy skót! Nem civilizált; vadember ez, egy gazember. Felföldiek szálltak a hajójukra; állatok, akik kisebb nézeteltérés miatt is képesek ölni, s ellenségeikkel úgy bánnak, akár a farkasok. Azonban a kalóz készen állt, amint támadója földet ért; pengéik összecsaptak. A másik hajóról újabb emberek lendültek át. A lány ősi kelta csatakiáltásokat hallott; már ismerte ezeket. Egyéb átkok is elhangzottak, norvég nyelven. A francia is kiabált a maga nyelvén, melyet az emberek többsége ebben a korban származásukra való tekintet nélkül bizonyosan ismert. Nagy zűrzavar vette kezdetét, Eleanor Bridie-vel még mindig a kitört ajtó előtt állt, s figyelték a történteket. Ez nem lehet! siránkozott Bridie. Egy férfi zuhant a lába elé. Kalóz. Felnézett rájuk, elvigyorodott, talpra ugrott és támadott, ám a megtermett skót ismét fölé kerekedett. Egyetlen támadás! Egyetlen támadás is borzasztó nemhogy kettő! kiáltott fel Bridie. Bridie, komoly veszélyben vagyunk. Gyorsan kell gondolkoznunk, s cselekednünk még sebesebben. Menjünk vissza a kabinba! könyörgött. A tüzeket eloltották, s be sem zárhatnak; itt bármelyik pillanatban felnyársalhatnak minket! Nem! csattant fel Eleanor. Tűztől való félelme sokkolta. Ám helyzetük válságosra fordult, a dúló közelharc kellős közepén álltak. Bridie, a tatra! kiáltott fel. A tatra! Megragadta Bridie-t a kezénél, s magával rántotta két, éppen egymásnak támadni készülő férfi között. Végigfutottak a fedélzeten, hátuk mögött hagyva az árbocokat és a kabinokat. 22

23 Ott Eleanor lélegzetét visszafojtva megállt, mikor meglátta a tengert. Az ír-tenger nem kellemes úszómedence! Azon a napon sem vált azzá. Habár gyönyörű; az ég kék, kék, akár az örökkévalóság, s tiszta, akár a mennyország ígérete. Szürke felhők kezdtek gyülekezni, mintha a fedélzeten dúló harc vonzotta volna oda őket. Zúgott a szél, szinte kiáltott a lelesújtó acél csengésére. Eleanor! kiáltott Bridie. Csak nem arra gondolsz, hogy Vízbe ugrom? Nem felelte bánatosan. Akkor hát mire? Körül vagyunk zárva! Akkor már inkább a kabin Inkább a tengerbe vetem magam, mintsem a tűzbe! Eleanor visszanézett a hullámzó vízre. Úszni? No igen, azt tud. Partra úszni? Innen? Teljesen valószínűtlen. S a tengerben miféle szörnyek lakozhatnak? Borotvaéles fogú cápák, veszélyesebbek bármilyen kardpengénél. Tengeri szörnyek! Rátapadnak az ember testére, szorítják, majd összeroppantják Mégis jobb, mint a tűz! Alors! Eleanor villámgyorsan elfordult a tengertől, hogy ismét végignézzen a fedélzeten. A zsákmány! A francia kalózok egyike kiáltott, haja tintafekete, fényes, különös kecskeszakállat visel, tekintete sunyi. Feléjük rohant. Vissza! Jöjjenek hölgyeim! parancsolta Bridie-nek nyersen, miközben közeledett. Mademoiselle! kiáltott Eleanor felé. Istenemre mondom, ugrom! morogta Eleanor, ujjaival a hajótestbe kapaszkodott. Mielőtt azonban megtehette volna, egy újabb férfi érkezett az előző nyomában. Lendülete magával sodorta a másikat, s végül mindketten a tatra zuhantak. Nem tört ki semmiféle harc kettejük között; a második kést rántott elő csizmájából és pillanatok alatt végzett ellenfelével. A kalóz kardja végigcsúszott a fedélzeten. Eleanor ösztönösen érte nyúlt. Finom mívű, borotvaéles penge. Kiváló. Egy francia rapir, könnyű és éles Felvette. Most látta, hogy az ellenség, aki oly gyorsan végzett a franciával, felé tart. 23

24 A sötét hajú gazember, aki elsőnek ugrott a fedélzetre, ő vezette a támadást. Volt benne valami Tegye le, hölgyem szólt hozzá csendesen, normannfrancia akcentusa, akár az udvari embereké. Eleanor sohasem hagyta volna, hogy félrevezessék. Ismerte az efféle embereket. Ismeretei első kézből származtak. Nem. Menj utadra, felföldi. Menj békével. Hagyj engem. Ön angol. Francia vőlegényemhez vagyok éppen úton, jobban teszi, ha vigyáz. A férfi szeme mélykék. Küllemre sokkal kellemesebb látvány, mint a kalóz Longueville. Még akkor is, ha különös módon nézte őt. Mintha felismerné. Dobja el a kardot mondta a lánynak. Beszélgessünk a vőlegényéről, az utazásáról, a jövőjéről. Az embernek nincs jövője, ha skótokkal találkozik felelte a lány. Adja ide, különben elveszem. Adja oda neki! könyörgött Bridie. Az Isten szerelmére! Eleanor előre lépett. Nincs az az Isten, hogy megégjen. Tengerre meglehet, hogy száll, de meg nem éghet, és sohasem bízza magát egy skót kegyelmére! Dobja el! A férfi közelebb jött s szúrt, hogy fegyverének letételére kényszerítse a lányt. Az erősen fogta a fegyvert, s viszonozta a támadást, gyorsasága a férfit készületlenül érte. Megsebezte a karján. Döbbenten pillantott a sebre. A lány elégtételt érzett kicsiny győzelme és a másik elképedése láttán, amikor azonban hasznot akart húzni ellenfele meglepetéséből, az készen állt. Támadott, de nem ért célt. Visszaszorították a hajótesthez. Látta helyzetének veszélyességét, sújtott és védett, hogy kiszabaduljon szorongatott helyzetéből. Minden kardcsapásért fizetnie kellett azonban. Új pozíciót nyert, de vesztett erejéből. Ment, végig a fedélzeten, elszántan küzdve, egyik vágást hárította a másik után. Semmi sem létezett számára, csak az acélpengék egymáshoz csapódásának éles, ismétlődő hangja. Akkor vette észre, hogy a hajó többi részén megszűnt a csatazaj. A küzdelem véget ért. Mindannyian körülöttük álltak: skótok, franciák, norvég hajósok. Abram kapitány és angol tengerészei eltűntek; talán megölték vagy a tengerbe vetették őket. 24

25 Közönség egy része ellenségeiből állott. Kalózok. Őrültek. Ellenfele olyan erővel támadott, hogy karja, majd teste teljes hosszában beleremegett. Még a fogai is megcsikordultak, félt, hogy letörik egyik-másik. A lány görcsösen szorította fegyverét. Most a férfi arcát nézte, s a tengernél is mélyebb kék tekintet mögött szemében kegyetlen elhatározást látott forrni. Ajkai határozott vonalúak. Egyik kezét a háta mögött tartotta; kardját csupán az egyikkel forgatta. Nem izzadt meg különösképpen, habár a lány örült a férfi ingét elcsúfító vérfoltnak. Nem dobta el kardját. Levegőért kapkodott, s erőért imádkozott. A férfi figyelte S ellentámadott, az utolsó pillanatban. Ezúttal olyan erővel sújtott, hogy sem a félelem, sem tűz vagy lángok, de még az örök kárhozat sem adhatott a lánynak elegendő erőt arra, hogy kardját továbbra is kezében tartsa. Pengéje csörrenve hullott a fedélzetre. Még akkor sem mozdult, fogait, ajkait mindvégig keményen összeszorította. Nem, nem ismeri. De igen, ismeri. Van benne valami annyira ismerős Egy távoli sejtés, mikor belenéz abba a szempárba. Körülöttük kiáltások harsantak. Talán a kalózok, s hozzá még a skótok is gratuláltak a bátorságához és az ostobaságához. A férfi azonban egyre csak őt nézi. Csak nézi, egyre szűkülő tekintettel. Ő is tudja. Tudta, hogy ismeri valahonnan. Kicsoda ön? kérdezte csendesen, komolyan. Ön kicsoda? kérdezett vissza a lány. Hirtelen rájött. Elakadt a lélegzete. Talán a férfi is emlékezett arra a pillanatra, hiszen arca megkeményedni s elsötétülni látszott. Egy lépést készült tenni feléje. A lány szíve gyorsabban vert, mint a kolibri szárnyai. Futni kezdett, végig a hajó teljes hosszában. Amikor a tathoz ért, nem tétovázott. Hallotta Bridie riadt sikolyát. Felszökkent a fakorlátra s a tengerre nézett. Majd ugrott. 25

26 2. fejezet Brendan egy pillanatig hitetlenkedve állt. Az Ír-tengerbe ugrott. A tél kellős közepén. Fagyott, a víz háborgott. Mint ahogyan az mindig is könnyen megtörténhetett, ha változni kezdett az időjárás. A gyönyörű napot viharos éjszaka készülődött követni. Az angol bolond! Egy pillanatra keserű gondolat villant át az agyán. Egyszer már megkegyelmezett neki, s csaknem az életével fizetett érte. Évekig fogadkozott, hogy ha egyszer rátalál elégtételt vesz. S most egyszerre itt van az a lány. Évek múltak el, mindketten megváltoztak, hosszú pillanatokba telt, mire ráismert, s hogy miért, nem értette. Azok a különleges, szürkéskék szemek oly fenyegetően néztek rá, akárcsak a közeledő vihar. Vonásait emlékezetébe vésve őrizte. Sohasem remélte, hogy újra látja. Tovább harcolt, hiszen a megadás számára ismeretlen fogalom. Ő angol, s az országban, ahol él, minden a király befolyása alatt áll, tőle elérhetetlen távolságban. Mégis Itt van. Egyfajta ajándékként. Mondhatni, tálcán felszolgálva. Erre tengerbe veti magát! A korlátra szökkent, s a lány után ugrott. Az Ír-tenger vize hideg, csontig hatolóan hideg. Szinte ütésként, jeges villámcsapásként érte a vízfelület. Hullámok szívták magukba, csaptak át felette. A férfi a felszínre küzdötte magát, hunyorgással távolítva el szeméből a hideg, sós vizet; nagy lélegzetet vett s a lányt átkozta. Épp ott úszott előtte. Ismét alábukott, erőteljes karcsapásokkal védekezett a hideg víztömeg ereje ellen. Ismét a felszínre tört; a lány még mindig előtte. Alábukott újra. Istennek hála, hogy tud úszni, s hogy nem rántotta le egy örvény, melynek vége a sötét mélységbe vész 26

27 A felszínre jött, a vizet taposva. Már majdnem utolérte. Ám a nehéz ruha, a hosszú szoknya a lábára csavarodott A lány lemerült. Gyorsabban úszott, dühöngve, hirtelen kétségbeesést érezve. Egy pillanattal később keze szövetet érintett. A felszín alatt a lány megfordult és rámeredt. Aranyszín haja zászlóként lobogott mögötte, s ahogy a napfény megvilágította, víz alatti ragyogását még a közeledő viharfelhők szürkesége sem tudta elhalványítani. A férfira nézett, s a kézre, mely a ruháját markolja. Hirtelen kést rántott, ébredt tudatára a férfi. Kést. Penge villant a vízben, s ez a férfit ismét teljesen készületlenül érte. Azonban a kés nem feléje sújtott. A ruhájából hasított le egy darabot. A lány ismét szabad tehát, s nagy tempóban kezd úszni. Most lágy vonalú s tökéletes formájú lába villant fel a férfi előtt; ismét szökésben előle. Mégis Mégis hová? Mit gondolhat, milyen messze juthat, mielőtt elfárad s kimerül? Újult erővel vette üldözőbe, villámgyors szippantással levegőt vett, majd alábukva ismét, minden erejét összeszedve úszni kezdett a hullámok alatt. Egy másodperccel később húsba markolt. Ujjai a lány bokája köré fonódtak, s a hátát megérintve taszított rajta. Az ránézett a víz alatt, aranyszín haja kavargott körülötte, akár a hableányok fényudvara. Előrelendítette a karját; a férfi ismét látta a kést, még mindig a lány kezében, megragadta annak csuklóját, s tette mindezt olyan erővel, hogy a támadónak nem volt más választása, mint elengedni a fegyvert. A kés fényesen csillogott a vízben, majd a mélybe hullott. Tovább szorította a csuklóját, s a felszínre húzta. Eső kezdett esni rájuk, s ahogyan az utolsó felhők is eltakarták a nap maradványát, az ég elsötétült felettük. Homlokából kiigazította a haját, s foglyát tempózni engedte. Látta, amint mögöttük csónakot engedtek a vízre a Darázsról, s az hamarosan eléri őket. Ön hihetetlenül ostoba! támadt a lányra. Könnyen odaveszhetett volna. Sokkal jobb saját kezem által halni, mintha maga ölne meg felelte. 27

28 Öngyilkosság, hölgyem? Bűn az, Isten előtt. Talán nem akartam meghalni mondta. Sohasem ért volna partot mondta a férfi. A lány végigsimította hosszú, kócos, víztől sötét haját, még mindig a férfi szemébe nézve. Ön az, aki sohasem ért volna partot. Én bizonyos vagyok benne, hogy nekem sikerült volna. Úgy tűnik, ön nincs tisztában a képességeivel. Igazán? S egy skót mondja ezt, a hegyi nép fia, kik oly nagyra vannak az erejükkel, hogy egyáltalán nincsenek tisztában a hatalmuk korlátaival? A férfit elfogta a kísértés, hogy kinyújtsa karját és visszanyomja a lányt a víz alá. A skótok igen sokszor fölébe kerekedtek a túlerőnek, kedves. A lány álla lassan kiemelkedett a vízből. Nem vagyok a kedvese, s hozzá kiváló úszó vagyok. Kiválónak kiváló csak hát nem valami gyors. Brendan! Nevének hallatán megfordult. A kis csónakban Eric és Collum ült és hozzájuk közeledtek. Eric kiáltott feléjük. Az erősödő szél korbácsolta hullámok közt nehezükre esett észrevenni Eleanort és őt, ébredt tudatára Brendan. Ide! kiáltotta. Amint elfordult, a lány ismét úszni kezdett. Szerencsére a férfi karja messzire ért. Ismét bokát ragadott, s hátat csapott. Amaz alámerült, majd köhögve, fuldokolva jött felszínre. Ekkor ért melléjük Eric a csónakkal. Erős karok nyúltak érte; átadta nekik a lányt, majd átlendítette magát a csónakperemen. Hideg? Felnézett, egyenesen norvég társának világoskék szemébe. Akár a boszorkányok csöcse! morogta; majd hirtelen eszébe jutott, hogy nem mást, mint clarini Lady Eleanort viszik csónakjukban, aki meg van győződve arról, hogy ők holmi műveletlen, analfabéta, faragatlan fickók, s a könyvet mint olyat, nem is ismerik. Felhúzta magát s nagy nehézségek árán felült. Kegyetlen dolog az, ha valaki vizes. A hideg enyhe kifejezés. Eleanor Collum mellett ült hátul. Megfordult, hogy egy pillantást vessen rá, amíg Eric felkapta az evezőket, hogy a hajó 28

29 felé röpítse őket. Távollétükben a többiek kezdték felszedni a horgonyokat. Nehéz természetű utasuk karját összefonva ült, magát átkarolva, így védekezvén a hideg ellen. Kifejezéstelen arccal meredt a tengerre. Testszíne kékes árnyalatot kezdett ölteni s fogai hevesen vacogtak. Hölgyem szólt Collum csendesen, felajánlva levetett tartánját, már csak ujjatlan köpenyét s a ruhakapcsát viselte. Nagydarab, izmos, vörös hajú ember, íjjal mindenkinél jobban céloz, hangja mély és udvarias. A lány, úgy tűnt, nem is hallja, egyre csak a vizet nézte. Brendan odafordult hozzá. Lady Eleanor, Collum tartánja melegét ajánlja önnek. Uram, ez egy olyan ruhadarab, mely nélkül inkább megfagyok, mintsem viseljem szólt a lány egyszerűen. Eric már-már felajánlotta az általa viselt prémes bundát; Brendan megakadályozta ebben, felemelte a kezét. Akkor hát, hölgyem, fagyjon meg. Ó! Eric prémet ajánl önnek ám mivel ő vér szerint nagyobb részben norvég, s a norvég földek, ahol lakik, az én országomhoz tartoznak, megértjük, hogy inkább megfagy. A lánynak vacogtak a fogai. Megsemmisítő pillantást vetett rá, mozdulatlan maradt s az éjszakába bámult. Eric a Darázshoz evezett velük. A férfi nem segítette fel a csónakban, de elsőként mászott a kötéllétrára, s igen megörült, amikor felérvén, Ian Dyerson, Eric első tisztje a tengeren s jobb keze a szárazföldön, gyorsan bundát terített a hátára. Hálás mosoly villant fel arcán, hátralépett és Eleanort figyelte, amint a fedélzetre mászott. Higgye el, hölgyem, segítenék, azonban nem akarom megbántani e barbár kezeknek az érintésével. Igaza van; egyedül is nagyszerűen boldogulok. Úgy is lett, ügyesen húzta fel magát a fedélzetre teljesen átázott ruhájában. Nem sokkal ezután ott álltak a fedélzeten, a skót-norvég legénység egy része, s néhány kalóz társaságában. Egy részük még mindig a támadó hajók harcképtelenné tételével foglalatoskodott, mások egyszerűen csak álldogáltak és nézték a visszaérkezőket. 29

30 Eleanor nagyon vizesen, nagyon egyenesen állt, s minden erejével arra törekedett, hogy erőt vegyen vacogásán. Végignézett rajtuk, majd így szólt Brendanhoz: Önnek szövetségesei a kalózok? Hölgyem, életemben nem láttam még De Longueville-t felelte, hanyagul s csuromvizesen az árbocok egyikéhez dőlve, próbált erőt venni vacogásán. Nekünk, skótoknak egy a célunk, tudja. Az acélcsörgés közepette a kalózban, mint ahogy bennem is, felmerült az alkukötés gondolata. Miféle alku? érdeklődött a lány. Egyezségük részletei a legkisebb mértékben sem tartoznak önre. Mivelhogy a hajómat megtámadták, kapitányomat brutálisan meggyilkolták, s úgy tűnik, hajóm tengerészei a tengerbe vettettek, igen is rám tartoznak. S a tény, hogy a skótok rablókkal paktálnak, egyáltalán nem lep meg. Méghogy a skótok rablókkal szövetkeznek! vágott közbe a férfi hirtelen fellobbanó haraggal. Hölgyem, Edward a rabló, s az angolok azok, mindig is azok voltak. Walest elrabolták, nemessége lemészároltatott. A skótok nem mentek Londonba, az angolok azonban mégis északra jöttek. Collum, kísérd Lady Eleanort a kabinjába. Collum előlépett. A lány hátra. Ha mutatja az utat, követem mondta neki a lány. Brendan elfáradván a játszmában, Erichez fordult. Visszaüzentünk William hajójára? Igen, el van intézve. Akkor én is megszabadulok hát az Ír-tenger vizétől. Az irányítást és a helyzetet Eric megbízható kezébe adta át, majd lement, hogy száraz ruhát vegyen fel. Egyedül akart maradni egy időre. Heves remegés tört rá, ám nem a hideg miatt. Nem a hideg, hanem az emlékek miatt. Habár a skót és norvég legénységű hajó keskeny volt és egyszerű vonalú, s a gyorsaság volt a legfontosabb tulajdonsága, tervezésekor a kényelmi szempontokat sem hagyták teljesen figyelmen kívül. Mikor a lányt levezették, meglepődve figyelt fel a még egy szinttel lentebbre vezető lépcsőkre, melyek feltételezése szerint, talán egy raktárhoz vittek, vagy néhány tengerész szállásához. Ez a szint néhány 30