Kultúrafinanszírozás az Európai Unió tagállamaiban és Magyarországon Tóth, Ákos

Átírás

1 Kultúrafinanszírozás az Európai Unió tagállamaiban és Magyarországon Tóth, Ákos

2 Kultúrafinanszírozás az Európai Unió tagállamaiban és Magyarországon írta Tóth, Ákos Szerzői jog 2013, 2013 Tóth Ákos, Akadémiai Kiadó Zrt., Budapest

3 Tartalom 1. KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS ÁBRÁK JEGYZÉKE TÁBLÁZATOK JEGYZÉKE BEVEZETÉS Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban Bevezetés A kultúra fogalmának értelmezése A kulturális javak gazdasági sajátosságai A kulturális szektor statisztikai mutatókkal történő elemezhetősége A kultúrpolitika meghatározása és eszközrendszere Kultúrafinanszírozási formák a gyakorlatban A kulturális szféra különféle koordinációs típusai Közvetlen állami szerepvállalás a kultúrafinanszírozásban Az állami támogatások rendszere a gyakorlatban Közvetlen állami szerepvállalás lottónyeremények Közvetett állami szerepvállalás adókedvezmények Nonprofit szervezetek Szponzoráció Adományozás, filantrópia, mecenatúra A háztartások mint a kulturális szektor finanszírozói Összefoglalás Ellenőrző kérdések és feladatok Kulcsszavak Függelék Magánszínházak gazdálkodása Pintér Béla Társulat(részlet Véner Orsolya tanulmányából) Bevételek Kiadások Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban Bevezetés Az állam és a piac Az állam aktív szerepvállalásának indokai a kultúrafinanszírozásban A kormányzati kiadások típusai Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Magyarország kormányzati kiadásai kultúrára A fiskális decentralizáció A decentralizáció formái a kulturális szektorban Kulturális decentralizáció politikai decentralizáció nélkül Kulturális decentralizáció politikai decentralizációval A privatizáció mint a magánszektor bevonásának sajátos formája a kultúrafinanszírozásba A nyugati típusú privatizáció A keleti típusú privatizáció A kulturális szférában alkalmazott privatizáció lehetőségei és korlátai Az uniós tagállamok kultúrafinanszírozásának komparatív elemzése A koordinált kultúrafinanszírozási megközelítés A liberális kultúrafinanszírozási megközelítés Az EU-tagállamok kultúrafinanszírozásának összehasonlító elemzése Összefoglalás Ellenőrző kérdések és feladatok Kulcsszavak Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában Bevezetés Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Magyarország kulturális szektorának összehasonlító elemzése Franciaország, a koordinált kultúrafinanszírozási szemléletet legtisztábban alkalmazó uniós tagállam iii

4 Kultúrafinanszírozás az Európai Unió tagállamaiban és Magyarországon A francia kultúrpolitika fejlődése az 1930-as évektől napjainkig A közvetlen állami szerepvállalás a francia kultúrafinanszírozásban Az önkormányzatok szerepe a francia kultúrafinanszírozásban A szponzoráció gyakorlata Franciaországban Az adókedvezmények rendszere Franciaországban Franciaország kulturális szektorának foglalkoztatáspolitikája Nagy-Britannia, a liberális kultúrafinanszírozási szemléletet legtisztábban alkalmazó uniós tagállam Nagy-Britannia kultúrpolitikájának fejlődése az 1940-es évektől napjainkig A közvetlen állami szerepvállalás Nagy-Britannia kultúrafinanszírozásában Az önkormányzatok szerepe Nagy-Britannia kultúrafinanszírozásában A szponzoráció gyakorlata Nagy-Britanniában Az adókedvezmények rendszere Nagy-Britanniában Nagy-Britannia kulturális szférájának foglalkoztatáspolitikája Németország, a fiskális és kulturális föderalizmust alkalmazó uniós tagállam A német kultúrpolitika fejlődése az 1920-as évektől napjainkig A közvetlen állami szerepvállalás a német kultúrafinanszírozásban A tartományok és az önkormányzatok szerepe a német kultúrafinanszírozásban A nonprofit szektor szerepe Németországban A szponzoráció és az adókedvezmények rendszere Németországban Németország kulturális szektorának foglalkoztatáspolitikája Magyarország mint a koordinált és liberális szemléletet együttesen alkalmazó uniós tagállam Magyarország kultúrpolitikájának fejlődése az 1940-es évek közepétől napjainkig A közvetlen állami szerepvállalás Magyarország kultúrafinanszírozásában Az önkormányzatok szerepe a magyar kultúrafinanszírozásban A szponzoráció gyakorlata Magyarországon Az adókedvezmények rendszere Magyarországon Magyarország kulturális szférájának foglalkoztatáspolitikája Összefoglalás Ellenőrző kérdések és feladatok Kulcsszavak Az Európai Unió kultúrpolitikája és kultúrafinanszírozása Bevezetés Az Európai Unió kultúrpolitikájának kettőssége Az Európai Unió kultúrpolitikájának fejlődéstörténete Az Európai Unió tagállamaiban alkalmazott jogrendszerek bemutatása Az angolszász (common law) és a polgári (civil law) jogrendszerek szerepe az Európai Unió kultúrpolitikájának formálódásában Az uniós szintű kultúrpolitika gyakorlatban történő alkalmazása Az Európai Unió kultúrafinanszírozása Összefoglalás Ellenőrző kérdések és feladatok Kulcsszavak Zárszó iv

5 A táblázatok listája 1. táblázat. A kultúrafinanszírozási formák előnyei és hátrányai táblázat. Az Európai Unió tagállami kultúrafinanszírozásának GDP-hez való hozzájárulása és az érvényben lévő kultúrpolitika kapcsolata táblázat. A kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása és az érvényben lévő kultúrpolitika lineáris regresszióval történő elemzésének eredménye táblázat. Egy háztartás kulturális kiadásai 2005-ben (Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Magyarország, EU-27 átlag) táblázat. A magánszektor kulturális támogatásának állami támogatáshoz viszonyított aránya táblázat. Az állam és a háztartások kulturális és szabadidős tevékenységre fordított kiadásai táblázat. Franciaország Kultúráért és Kommunikációért Felelős Minisztériumának kulturális kiadásai (2007) táblázat. Nagy-Britannia Kultúráért, Médiáért és Sportért Felelős Minisztériumának kulturális kiadásai (2007) táblázat. Németország kulturális kiadásai kormányzati szintek szerint (2007) táblázat. Németország állami kulturális kiadásainak területi megoszlása (2007) táblázat. Magyarország állami kulturális kiadásainak területi megoszlása (2011) táblázat. Az állami költségvetés kulturális kiadásai Magyarországon (2010) táblázat. Az Európai Unió tagállamainak csoportosítása az állam és a piac kultúrafinanszírozásban betöltött szerepe alapján táblázat. Az Európai Unió tagállami kultúrafinanszírozásának legfontosabb statisztikai mutatói táblázat. Az EU 18 tagállamára vonatkozó mutatók közötti korreláció táblázat. Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Magyarország kulturális szektorának fő statisztikai mutatói táblázat. A reál GDP-növekedés és a közvetlen GDP-arányos kultúrára fordított állami támogatás összehasonlítása Franciaországban ( ) táblázat. A kultúrát támogató, 200 főnél több alkalmazottat foglalkoztató vállalatok számának alakulása Franciaországban ( ; becsült adatok) táblázat. A közhasznú alapítványok számának alakulása Franciaországban ( ) táblázat. Franciaország kulturális szektorának foglalkoztatottsági adatai táblázat. Az önkéntességen alapuló társadalmi szerepvállalás a kulturális szektorban táblázat. A GDP-növekedés és a közvetlen GDP-arányos kultúrára fordított állami támogatás összehasonlítása Nagy-Britanniában ( ) táblázat. Nagy-Britannia kulturális szektorának foglalkoztatottsági adatai táblázat. A GDP-növekedés és a közvetlen GDP-arányos kultúrára fordított állami támogatás összehasonlítása Németországban ( ) táblázat. Az állami kulturális támogatások forrásallokációja Németországban táblázat. Németország kulturális szektorának foglalkoztatottsági adatai táblázat. A kultúra közvetlen állami támogatása a GDP %-ában és a GDP növekedése Magyarországon ( ) táblázat. A háztartások kulturális kiadásai Magyarországon ( ) táblázat. A központi költségvetés önkormányzatok számára nyújtott kulturális célzatú támogatása Magyarországon ( ) táblázat. A posztszocialista országok kulturális szektorainak statisztikai mutatói táblázat. A Nemzeti Kulturális Alap költségvetése ( ) táblázat. Magyarország kulturális szektorának foglalkoztatottsági adatai táblázat. Az angolszász (common law) és a polgári (civil law) jogrendszer összehasonlítása v

6

7 1. fejezet - KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Dr. Janowszky Sándornak köszönhetem, hogy a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán folytatott tanulmányaim során felfigyelt rám, és az ő ösztönzésére indultam el az intézményi, majd az országos Tudományos Diákköri Konferencián. Mérföldkőnek számít prof. dr. Marinovich Endre professzor úr szakmai támogatása, aki a Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Főiskolai Karán készült szakdolgozatom konzulense volt. A Debreceni Egyetem Közgazdaságtudományi Doktori Iskolájában eltöltött öt év alatt alakult ki a kutatás iránti igazi vonzalmam. Köszönetemet szeretném kifejezni prof. dr. Polónyi István profeszszor úrnak, aki felhívta a figyelmemet a kultúra-gazdaságtan tudományterületére. A könyv szemléletmódjának kialakulásában meghatározóak voltak prof. dr. Csaba László akadémikus úr összehasonlító közgazdaságtan és a globalizáció közgazdaságtana című órái. Ekkor sajátítottam el azt az új kutatási szemléletet és előadásmódot, mellyel nemcsak a hazai, de a nemzetközi tudományos életben is megálltam a helyemet a konferenciákon. Az akadémikus úrnak köszönhetem, hogy egy szemeszteren keresztül a Közép-európai Egyetem vendéghallgatója lehettem, ahol Dragan Klaic professzor úr rendkívül hasznos tanácsokkal látott el a könyv uniós kultúrpolitikát tárgyaló fejezetével és a posztszocialista országok kultúrpolitikájával kapcsolatban. Szeretném kifejezni köszönetemet prof. dr. Makó Csaba professzor úrnak, aki nemcsak a Doktori Iskola vezetőjeként támogatta a könyv megírását, de tanárként az óráján olyan szakirodalommal ismertetett meg, mely a módszertan területén szolgált alapul a könyv elkészüléséhez. Prof. dr. Kapás Judit professzornak köszönhetem, hogy megismerkedtem az intézményi közgazdaságtan tudományterületével. A tanárnő óráinak hallgatása során történt meg az az áttörés a kutatói tevékenységemben és annak minőségében, amikor sikerült kialakítanom saját stílusomat és megtalálni azokat a még kevésbé tárgyalt területeket a kultúra-gazdaságtanon belül, melyek a könyv fő vizsgálódási területei is lettek. Dr. Ujhelyi Mária nélkül ez a könyv nem készülhetett volna el. Doktori tanulmányaim során témavezetőként az első perctől kezdve folyamatosan segítette munkámat. Bármikor számíthattam a segítségére. Számos külföldi konferenciára az ő ajánlásával sikerült eljutnom. Köszönöm Neki a szakmai és emberi fejlődésemben nyújtott önzetlen támogatást. Köszönettel tartozom a könyv megjelenését támogató szponzoroknak, a Debreceni Egyetem Közgazdaságtudományi Doktori Iskolájának és a Kecskeméti Főiskola Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskolai Karának. Köszönöm a Központi Statisztikai Hivatal munkatárásának, Lakatos Gyulánénak, valamint a Budapest Observatory és a Kultúrpont Iroda munkatársainak a statisztikai adatok összegyűjtésében nyújtott segítséget. A könyv a doktori értekezésem átdolgozott változata. A doktori értekezésem opponensei, prof. dr. Bozóki András, prof. dr. Kozma Tamás és prof. dr. Stark Antal javaslatai jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a könyv a szakma és az érdeklődő olvasó számára egyaránt hasznos ismeretanyagot tartalmazzon. Stark Antal professzor úr a könyv kéziratának szakmai lektorálását is vállalva több évtizedes szakmai tapasztalatát osztotta meg velem, melyért nagyon hálás vagyok Neki. Külön köszönöm prof. dr. Vigvári Andrásnak, dr. Fehér Katalinnak, Laskó Juditnak, dr. Komáromi Györgynek és az Akadémiai Kiadó munkatársainak, hogy fontosnak és érdemesnek tartották a könyv témáját a megjelenésre. Hálával tartozom feleségemnek és szüleimnek, akik folyamatosan biztosították azt a nyugodt környezetet, mely elengedhetetlen volt a könyv elkészítéséhez. Nekik ajánlom a könyvet. A szerző 1

8 2. fejezet - ÁBRÁK JEGYZÉKE 1. ábra: Az információáramlás folyamata az alulról felfelé irányuló döntési modellbe ábra: A Kultúráért és Kommunikációért Felelős Minisztérium költségvetésének alakulása Franciaországban ( ; 1980-as bázisáron számítva) ábra: A háztartások kulturális kiadásai Franciaországban ( ) ábra: A háztartások kulturális kiadásai Nagy-Britanniában ( ) ábra: A kulturális szektor bevételeinek források szerinti megoszlása Nagy-Britanniában (2009) ábra: A magánszektor kulturális támogatásának alakulása Nagy-Britanniában ( ) ábra: A magánszektorból származó támogatások felhasználásának formája Nagy-Britanniában ábra: Az állam kulturális kiadásai Németországban ( , 1995-ös bázisáron számítva) ábra: A háztartások kulturális kiadásai Németországban ( ) ábra: A kultúrára fordított közvetlen állami támogatás alakulása Magyarországon ( , 1991-es bázisáron számítva) ábra: A nonprofit szektor fejlődése Magyarországon ( ) ábra: A nonprofit szervezetek bevételeinek források szerinti megoszlása Magyarországon (2010)

9 3. fejezet - TÁBLÁZATOK JEGYZÉKE 1. táblázat: A kultúrafinanszírozási formák előnyei és hátrányai táblázat: Az Európai Unió tagállami kultúrafinanszírozásának GDP-hez való hozzájárulása és az érvényben lévő kultúrpolitika kapcsolata táblázat: A kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása és az érvényben lévő kultúrpolitika lineáris regresszióval történő elemzésének eredménye táblázat: Egy háztartás kulturális kiadásai 2005-ben (Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Magyarország, EU-27 átlag) táblázat: A magánszektor kulturális támogatásának állami támogatáshoz viszonyított aránya táblázat: Az állam és a háztartások kulturális és szabadidős tevékenységre fordított kiadásai táblázat: Franciaország Kultúráért és Kommunikációért Felelős Minisztériumának kulturális kiadásai (2007) táblázat: Nagy-Britannia Kultúráért, Médiáért és Sportért Felelős Minisztériumának kulturális kiadásai (2007) táblázat: Németország kulturális kiadásai kormányzati szintek szerint (2007) táblázat: Németország állami kulturális kiadásainak területi megoszlása (2007) táblázat: Magyarország állami kulturális kiadásainak területi megoszlása (2011) táblázat: Az állami költségvetés kulturális kiadásai Magyarországon (2010) táblázat: Az Európai Unió tagállamainak csoportosítása az állam és a piac kultúrafinanszírozásban betöltött szerepe alapján táblázat: Az Európai Unió tagállami kultúrafinanszírozásának legfontosabb statisztikai mutatói táblázat: Az EU 18 tagállamára vonatkozó mutatók közötti korreláció táblázat: Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Magyarország kulturális szektorának fő statisztikai mutatói táblázat: A reál GDP-növekedés és a közvetlen GDP-arányos kultúrára fordított állami támogatás összehasonlítása Franciaországban ( ) táblázat: A kultúrát támogató, 200 főnél több alkalmazottat foglalkoztató vállalatok számának alakulása Franciaországban ( ) táblázat: A közhasznú alapítványok számának alakulása Franciaországban ( ) táblázat: Franciaország kulturális szektorának foglalkoztatottsági adatai táblázat: Az önkéntességen alapuló társadalmi szerepvállalás a kulturális szektorban táblázat: A GDP-növekedés és a közvetlen GDP-arányos kultúrára fordított állami támogatás összehasonlítása Nagy-Britanniában ( ) táblázat: Nagy-Britannia kulturális szektorának foglalkoztatottsági adatai táblázat: A GDP-növekedés és a közvetlen GDP-arányos kultúrára fordított állami támogatás összehasonlítása Németországban ( ) táblázat: Az állami kulturális támogatások forrásallokációja Németországban táblázat: Németország kulturális szektorának foglalkoztatottsági adatai táblázat: A kultúra közvetlen állami támogatása a GDP %-ában és a GDP növekedése Magyarországon ( ) táblázat: A háztartások kulturális kiadásai Magyarországon ( ) táblázat: A központi költségvetés önkormányzatok számára nyújtott kulturális célzatú támogatása Magyarországon ( ) táblázat: A posztszocialista országok kulturális szektorainak statisztikai mutatói

10 TÁBLÁZATOK JEGYZÉKE 31. táblázat: A Nemzeti Kulturális Alap költségvetése ( ) táblázat: Magyarország kulturális szektorának foglalkoztatottsági adatai táblázat: Az angolszász (common law) és a polgári (civil law) jogrendszer összehasonlítása

11 4. fejezet - BEVEZETÉS A világ globalizációs hatásainak egyik legszembetűnőbb vetülete a legtöbb gazdasági ágazatban mutatkozó versenyhelyzet nagymértékű kiéleződése. A globalizáció nem új keletű dolog. Akkor kezdődött, amikor valamelyik ősünk rájött, hogy a kő kiélesítésével jobban tud dolgozni és ezáltal előnyökre tud szert tenni társaival szemben. Ma ezt úgy éljük meg, hogy olyan forradalmi újításokat vezetnek be, mint például az elektronikus könyvtár, az elektromos könyv, vagy a különféle zenemegosztó rendszerekre épülő multimédiás eszközök. A mai globalizáció legfontosabb ismérve, hogy a világ zárt rendszerré vált, mely egy teljesen új helyzetet teremtett. Korábban az emberi társadalom szervezetei, államai és nemzetei voltak zártak, mára a szűkebben, additívan érvényesülő ellentmondások váltak globálissá. Ez a tendencia figyelhető meg a kultúra és annak finanszírozása esetében is (Vitányi, 2002). A kultúra-gazdaságtan mint interdiszciplináris tudományterület a fejlett piacgazdaságokban alapvetően az angolszász országokból kiindulva az utóbbi öt évtizedben alakult ki. A globalizáció hatására a kulturális szektorban is más gazdasági ágazatokhoz hasonlóan megnőtt és a jövőben tovább fog nőni az országok nemzetközi függősége. Ezt elsősorban a kereskedelemre, a külföldi beruházásokra, a pénz és tőkeáramlásra, valamint a munkaerő áramlására kell értenünk. A technológiai fejlődés nyújtotta lehetőségek minden területen a világ összezsugorodását eredményezik. A kommunikáció, a technológia költségeinek csökkenése nagymértékben hozzájárult a termelés és a pénzpiacok globalizálódásához, homogenizálódásához. Párhuzamosan ezzel a folyamattal megjelent a kreativitásra épülő technológiai fejlődés, mely fokozza a versenyhelyzetet, globálisan is, de főként regionálisan és lokálisan növeli a kínálatot, annak sokszínűségét. Tehát a homogenizálódás mellett a heterogenizálódás folyamata is aktívan jelen van a gazdasági életben. A verseny megfigyelhető a kontinensek között is. A 20. század második felére az Európai Unió gazdasági teljesítménye közel azonos lett az Egyesült Államokéval. Az egy főre jutó GDP tekintetében figyelhető csak meg jelentősebb különbség az Egyesült Államok javára. Ennek oka egyrészt az Európai Unió tagállamai közötti kulturális különbségekben gyökerezik, másrészt a rövidebb európai munkahétnek tulajdonítható. Szerepet játszik az is, hogy Európában több a fizetett szabadság, hosszabb a szülési és betegszabadság, vagyis az európaiak sokkal több szabadidővel rendelkeznek az amerikaiakhoz képest (Berend T., 2008). A piaci szereplők a fogyasztók szabadidejéért versenyeznek. A szabadidő hasznos eltöltésének egyik fő területe a kultúra, hiszen az emberek színházba, múzeumba, moziba járnak, a nyaralásaik során a helyi nevezetességeket is megtekintik. Egyre nő azoknak a száma, akik a tömegközlekedésen eltöltött időt zenehallgatással, televíziónézéssel töltik. Nem meglepő tehát, hogy a kultúra meghatározóvá vált az utóbbi évtizedekben a piaci folyamatokban. Felvetődik a kérdés, hogy ezt az amerikaihoz képest sok szabadidőt miként töltik el az európaiak? Mekkora hányadát fordítja az egyén az egyes tagállamokban kulturális tevékenységekre, és ez hogyan befolyásolja a kulturális szektor növekedését? Hogyan próbál az Európai Unió és annak tagállamai a megváltozott intézményi környezethez alkalmazkodni? A kulturális iparág (cultural industry) angolszász modellje mennyire tud gyökeret verni a tagállami kultúrafinanszírozásban? A könyvben többek között ezekre a kérdésekre keressük a választ. Az előbb ismertetett gazdasági impulzusok mellett legalább olyan fontos a globalizáció hatására megfigyelhető ideológiai és kulturális impulzusok nemzetközi szintű elterjedése. Sokan a globalizációt az amerikai kultúra világméretű elterjedésével és annak az egyes kultúrákra gyakorolt hatásával azonosítják. A művészetközpontú szemlélet képviselői ezt veszélynek tekintik. Véleményük szerint nemcsak rövid távon, de hosszú távon is olyan kulturális produktumok maradnak fenn, melyek művészi értéke megkérdőjelezhető. Ennek a nézetnek a képviselői megfeledkeznek azokról az időkről, amikor az I. világháború előtt éppen az Egyesült Államok vezetett be protekcionista intézkedéseket a francia film hegemóniájának visszaszorítása érdekében, mivel az amerikai piacon a filmek 70%-a Franciaországból származott ebben az időszakban (Cowen, 2004:101). Véleményünk szerint a globalizáció egyik legjelentősebb előnye éppen az, hogy az egyes kultúrákat közelebb hozza egymáshoz. A nemzetközi szinten megfigyelhető lassú kulturális közeledés magával vonja a nemzeti kultúrákon belül a sokszínűség növekedését. Az Európai Unió kulturális szférájában is megfigyelhető ez a folyamat. Míg bizonyos területeken az Unió nemzetek feletti szabályozásokat, ajánlásokat fogalmaz meg és kulturális programokat finanszíroz ezzel elősegítve az egységes európai identitás kialakulását, addig más területeken a nemzeti kultúra és kultúrpolitika szuverenitásának biztosításával a nemzeti kultúra sokszínűségének bővülését segíti elő. Habár a globalizáció világméretű volta megkérdőjelezhetetlen, az elterjedés mértékében nagy különbségek vannak. A kereskedelem intenzitása, a külföldi beruházások és a tőke egyes régiókra történő áramlása nem 5

12 BEVEZETÉS egyenlő léptékű és erejű. Továbbra is vannak olyan kevésbé érintett területek, melyek léte azt bizonyítja, hogy a kultúra globalizálódása részleges. A két ellentétes pólust megtestesítő fogalmat, melynek egyik végén a világtól elszigetelt közösségek és területek találhatók, a másik végén a globalizáció előnyeivel és hátrányaival szembesülők állnak, Barber (1995) Jihad és McWorld névre keresztelte. Streeten (2001) szerint ez a kettősség labilissá teszi az eddig biztos alapokra épülő nemzetállamok rendszerét. A nemzetállamok rendszerének átalakulására példaként hozhatjuk az Európai Unió intézményét. Az Európai Unió és tagállamainak kulturális szektoraiban is megfigyelhető a globalizáció hatása és az előbb említett kettőség jelenléte. A könyv fő gondolatmenetét ilyen ellentétpárokra fűzzük fel. Az uniós tagállamokra több vonatkozásban is jellemző a dualitás, mely megfigyelhető többek között az egyes tagállamok gazdasági szemléletében, gondolunk itt a koordinált és a liberális szemléletek kultúrafinanszírozásban megjelenő alkalmazására. Másik formája az ellentétes felfogásoknak az egyes tagállamokban alkalmazott két fő jogrendszer eltérő szemlélete is. Ebben a tekintetben az angolszász (common law) és a polgári (civil law) jog különböző rendszereit hozhatjuk példának, melyek az uniós szintű jogharmonizációs folyamatokban játszottak meghatározó szerepet. A szupranacionális és a tagállami kultúrpolitikák formálásában egyaránt megjelenik a közgazdaságtan-központú és a művészetközpontú szemléletek hatása. A nyugati és keleti típusú privatizáció alkalmazása eltérő hatással van a tagállamok kultúrafinanszírozására, mely kérdéskört részletesen tárgyaljuk a könyvben. Végül, de nem utolsósorban a tagállamok kultúrpolitikájában a kulturális, fiskális, politikai centralizáció és/vagy decentralizáció alkalmazása egy újabb példa a világunkat folyamatosan alakító kettősségre. A gazdasági növekedés nem kerülte el az Európai Unió kulturális szféráját sem. Egyre több állami tulajdonban lévő kulturális intézmény működik sikeresen; nő a kulturális területen dolgozók száma, az ezen a területen megvalósuló beruházások és a humán oldalra történő befektetések aránya. A tagállamok felismerik, hogy a kulturális értékek megőrzésével, a kulturális sokszínűség kialakításával olyan feltételeket teremtenek, melyek nemzetgazdasági szinten is növekedésösztönző hatásúak. Az Európai Unió létrejöttét és annak jogelődjét kezdetben gazdasági érdekek vezérelték. Mára ez a szemléletmód átalakult. Ma a kultúra beszéljünk európai identitásról vagy nemzeti kultúráról egyaránt egyre meghatározóbb tényezője a gazdasági és társadalmi folyamatoknak. Azonban ha részletesen elemezzük az uniós szabályokat és közösségi vívmányokat, vagy magát a kultúra finanszírozásának uniós arányát, azt tapasztaljuk, hogy ennek a folyamatnak inkább még csak az elején járunk. Ezt az álláspontot képviseli az Európai Kulturális Parlament is, mely 2006-os tanulmányában (Culture, the Heart of a Knowledge-based Economy) fel is hívja az Európai Bizottság figyelmét arra, hogy a kulturális összetartozás kell hogy az egységes Európai Unió egyik fő mozgatórugója legyen, és véleményük szerint a Lisszaboni Stratégia a kultúra szerepét még mindig nem kellő mértékben építette be az Európai Unió fő alapelvei közé. Az Európai Unió a kultúra támogatását inkább nemzeti szinten erősíti. Az uniós költségvetés között 0,03%-ot, azaz megközelítőleg 400 millió eurót fordít közösségi, kulturális programok finanszírozására (Eurostat, 2007). Ezt a támogatást még kiegészíti a strukturális alapokból származó, elsősorban kulturális vonatkozású infrastrukturális beruházások megvalósítására szánt kerettel. Erre a finanszírozási formára és annak hatásaira a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa program elemzésekor részletesen kitérünk. Az Európai Unió nemzetek feletti intézményként a Maastrichti Szerződésben a gazdaság liberalizációja mellett kötelezte el magát. A közösségi kultúrpolitika kialakítása érdekében az Amszterdami Szerződés 151-es cikke (korábban a Maastrichti Szerződés 128-as cikk) és annak átdolgozott változata, a Lisszaboni Szerződés 167-es cikke már megfogalmaz néhány, az Unió és a tagállamok által elfogadott közösségi kulturális célkitűzést és vívmányt. Az első közösségi szabályozások az audiovizuális ágazat, a könyvpiac, a szerzői jogok és a műemlékek védelme területén valósultak meg. A könyv fő vezérvonala szempontjából az Unió kulturális ágazatra vonatkozó piacközpontú szemlélete meghatározó, mert jó kiindulási pont annak alátámasztására, miért feltételezzük azt, hogy kulturális területen azok a tagállamok érnek el nagyobb gazdasági növekedést, melyek a kultúra finanszírozásában egyre több piaci elemet alkalmaznak. Az Unió úgy véli, hogy abban az esetben kívánja érvényesíteni nemzetek feletti befolyását, ha a tagállamok nem képesek a határozatban megfogalmazottakat hatékonyan megvalósítani. Az Unió szupranacionális intézményként koerszív erejével kényszeríti ki a tagállami jogharmonizáció közösségi joghoz való alakítását, más területeken mint például a kulturális szektor finanszírozása a nemzeti hatáskör érvényesül. Az okok között meghatározónak tartjuk azt az uniós és nemzeti álláspontot, mely szerint valójában sem uniós, sem tagállami szinten nincs igazi igény uniós szintű fellépésre a kultúra területén (Gavrilova, 2008). Ez a megállapítás kiindulási alapul szolgál az uniós kultúrpolitika és finanszírozás tagállami szintű intézményi fejlődésre gyakorolt hatásával kapcsolatos állításunk igazolására, melyet a könyv negyedik fejezetében tárgyalunk. 6

13 BEVEZETÉS Az elmúlt öt évtizedben a globalizáció hatására a világban és így az uniós tagállamokban is olyan változások következtek be, melyek a gazdaság egészére, azon belül a kulturális szektorra is nagy hatással voltak. Az as évektől kezdődött meg a kultúra értelmezésének átalakulása, melyet a kultúra demokratizálódásának nevezünk. Az új szemlélet fő célkitűzése, hogy a kultúra mindenki számára elérhetővé váljon. Ez az új irányzat szakít a korábbi elitista (exkluzív fogyasztás) szemlélettel, mely a kultúrát a kiművelt, felsőbb társadalmi osztályokba tartozó emberek kiváltáságának tartotta. Nem elég, ha a mai kultúrpolitika csak a hagyományos értelemben vett magas kultúrát megtestesítő művészeti ágak és azok művelőinek támogatására fókuszál. A kulturális javak körének bővülése következtében az ún. kulturális ipar különféle ágazatainak formálására is oda kell figyelnie a kultúrpolitikának. A nemzetközi szervezetek és a nemzeti kormányok is egyre jobban hangsúlyozzák, hogy ma már nem elég, ha a kultúrpolitika csak a társadalompolitikai célkitűzések megvalósulását támogatja (kultúra mindenki számára elérhetővé tétele), hanem gazdasági és geopolitikai szempontból egyaránt elő kell segítenie az emberi fejlődést (Throsby, 2010). Ennek az alkalmazkodásnak egyik meghatározó eleme az állami szerepvállalás újraértelmezése. Az állam ma már nem képes a kulturális szektor közpénzekből történő finanszírozására. Így az állam a privatizáció, a lottónyeremények, a szponzoráció és a mecenatúra, valamint a nonprofit szervezetek hatékony működéséhez szükséges intézményi feltételek (kiszámítható, kikényszeríthető és átlátható jogi környezet) megteremtésével egyre több területen vonja be a magánszektor és az ún. harmadik szektor szereplőit a kultúra finanszírozásába. A jogi szabályozások, azon belül a szellemi tulajdon védelme, a művészek és a fogyasztók számára nyújtanak védőhálót. Ennek a biztonságos intézményi környezetnek a kialakítását az állam tudja garantálni. A szellemi tulajdon védelme azért nagyon fontos, mert ahogy azt az uniós tagállamok összehasonlító elemzésének eredményeiből is látni fogjuk, azokban az országokban, ahol magas szintű a szellemi tulajdon védelme, ott sokkal nagyobb a kulturális területen tevékenykedők termelékenysége, és a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása is. Tehát gazdasági megfontolásból is fontos az állam aktív szabályozó szerepe. Az állam azonban nem vonulhat és nem is vonul ki teljesen a kultúrafinanszírozásból. Az állam aktív szerepvállalása mellett szóló érv, hogy a kulturális javak jelentős része közjószág, így azok mindenki számára költségmentesen elérhetőek kell legyenek. Ezt az állami közpénzekből lehet megvalósítani. A kulturális javak másik sajátossága, hogy az egyének a saját preferenciáik és döntési folyamataik során nem tudják minden esetben tökéletesen megítélni, hogy az adott kulturális produktum vagy szolgáltatás milyen kulturális értéket képvisel, és azok milyen mértékben tudják kielégíteni a szükségleteiket. Tehát az állam szerepe itt is meghatározó, hiszen a döntéshez szükséges információt az állam által létrehozott szakmai testületek és művészeti tanácsok saját értékrendjük alapján megfogalmazzák, és ezáltal támpontot nyújthatnak a fogyasztóknak. Szintén az állam aktív szerepvállalása mellett szóló érv, hogy az alacsonyabb jövedelműek számára a közpénzek felhasználásával lehet ezen társadalmi réteg számára is elérhetővé tenni a kultúrát. Gondoljunk itt az ingyenes vagy kedvezményes belépőjegyekre, köztéri fesztiválokra vagy a televízió kulturális műsorokat sugárzó programjaira (színházi előadások, országjáró műsorok, kulturális és turisztikai programajánlók). A kultúrát a nemzedékek nem tudják tökéletesen átörökíteni, ezért ebben a folyamatban az archiválást végző állami finanszírozású intézmények szerepe kulcsfontosságú. Végül a kulturális javak és szolgáltatások fogyasztása során számos esetben kapcsolt szolgáltatások is társulnak, melyek jelentős mértékben megnövelhetik a bevételeket. Ha egy tevékenység vagy szolgáltatás más területeken is gazdasági és társadalmi hatást eredményez, túlcsordulásnak (spill over effect) nevezzük. Az állam általában a negatív túlcsordulások esetén avatkozik be aktívan a folyamatokba. Például, amikor a szabadtéri koncertek, fesztiválok hangterhelését ellenőrzik, nehogy az túllépje a megengedett határértéket. A kultúra területén esetenként az állam a pozitív extern hatások erősítése érdekében szintén aktív szerepet vállal. Ez nem azt jelenti, hogy a kapcsolt szolgáltatásokat nyújtó cégek (étterem, kávéház, szálloda, múzeumshop) állami tulajdonban vannak. A hangsúly a szemléletmódon van. Az államnak érdeke, hogy például adókedvezményeken keresztül alacsonyabb jegyárakat biztosítva (esetenként gazdasági értelemben véve veszteségesen is) vonzóvá tegyen egy-egy kulturális intézményt és annak szolgáltatásait a fogyasztók számára, hiszen a színház-, múzeum- vagy fesztivállátogatás során vagy azok után az emberek egyéb szolgáltatásokat is igénybe vehetnek és vesznek is. A kiegészítő szolgáltatások megvásárlása sok magáncéget tart fenn, a cégek adói pedig az állam számára jelentenek további bevételeket. Láthatjuk, hogy az állam közpénzek felhasználásán alapuló aktív szerepvállalása nem kérdéses a kultúra finanszírozásában. Emellett azonban egyre hangsúlyosabban jelenik meg az az igény, hogy az állam a fejlett intézményi környezet biztosításával egyaránt járuljon hozzá a kulturális szektor kulturális és gazdasági értelemben véve is hatékony működéséhez. A könyvben ezt a folyamatot elemezzük részletesen az uniós tagállamok tekintetében, kiemelt szerepet szánva az állam kultúrafinanszírozásban betöltött szerepének átalakulására. 7

14 BEVEZETÉS A könyv fő kérdése, hogy az uniós tagállamok közül egyesek miért nem tudnak hasonló stratégiával közel azonos növekedést elérni (Franciaország, Magyarország, Németország), míg mások teljesen eltérő szemléletet alkalmazva közel azonos növekedést képesek felmutatni (Nagy-Britannia, Franciaország) a kulturális szektorban. Azt feltételezzük, hogy nem annyira a közvetlen állami támogatás mértéke, sokkal inkább annak formája és minősége játszik meghatározó szerepet az uniós tagállamok kulturális szektorának növekedésében és gazdasági értelemben véve hatékony finanszírozásában. A könyv első fejezete a kultúrafinanszírozás formáinak elméleti bemutatására fókuszál. A szakirodalomban megtalálható ismeretek kifejtésén felül nagy hangsúlyt helyezünk az elmélet esettanulmányokon keresztül történő szemléltetésére. Tesszük ezt azzal a meggyőződéssel, hogy az elmélet és a gyakorlat együttes megismerése, majd pedig alkalmazása segítheti elő, hogy a kulturális szektorban tevékenykedő szakemberek a valós életben is sikeresen felhasználható tudásra tegyenek szert. A fejezetben először a kultúra fogalmának és a kulturális javak gazdasági szempontok alapján történő elemezhetőségének témaköreit tárgyaljuk részletesen. A kultúrpolitika fogalmának és eszközrendszerének megismerése is fontos célkitűzés, mert a kultúrafinanszírozás a kultúrpolitika egy speciális eszköze. Kornai János koordinációs rendszerelméletét alkalmazva ismertetjük az állam, a magánszektor és a nonprofit szektor kultúrafinanszírozásban betöltött szerepét. A fejezet fő részében a különféle kultúrafinanszírozási formák bemutatására vállalkozunk. Az állam közvetlen és közvetett szerepvállalása, a nonprofit szektor, a szponzoráció és a mecenatúra mint a magánszektor kultúrafinanszírozásba történő aktív bevonásának lehetséges formái állnak vizsgálódásunk középpontjában. Külön bemutatjuk a háztartások kulturális kiadásainak szerkezetét, mivel a kulturális intézmények számára egyre jelentősebb tételt jelentenek a saját bevételek, melyek jelentős része a fogyasztóktól származik. A második fejezetben a három piaci szereplő közül (állam, piac, nonprofit szektor) a kultúrafinanszírozás különféle állami modelljeit elemezzük. Kiindulásként az állam- és piacvezérlet modellek fő sajátosságainak bemutatására vállalkozunk. Irodalmi áttekintés keretében ismertetjük, hogy milyen különféle modellek alapján lehet az egyes országok kultúrafinanszírozását csoportosítani, majd az összehasonlító közgazdaságtan módszertanára alapozva kialakítjuk saját csoportosítási modellünket. A fejezet fő részében az így meghatározott két csoport, az ún. koordinált kultúrafinanszírozási modell és a liberális kultúrafinanszírozási modell részletes ismertetésére kerül sor. A nyugati és a keleti típusú privatizáció szemszögéből is igazoljuk, miért van döntő szerepe az állam által kialakított intézményi és jogi környezetnek a hatékony kultúrafinanszírozásban. Összehasonlítjuk az uniós tagállamok kulturális szektorára vonatkozó statisztikai mutatókat. Az elemzések eredményei alapján megállapíthatjuk, hogy az állam aktív szerepvállalása fontos a kultúrafinanszírozás tekintetében, de nem az állami támogatások mértéke, hanem annak formája és minősége a döntő. Az sem magától értetődő, hogy egy gazdag ország magas állami támogatást nyújt a kulturális szektornak. Külön hangsúlyt helyezünk olyan változók ismertetésére, mint az emberi tőke, a szellemi tulajdon védelme vagy a társadalom boldogsága, mely változók a heterodox közgazdaságtanban, és azon belül a kultúra-gazdaságtanban is általánosan elfogadottak, és a kulturális szektor gazdasági növekedésére gyakorolt hatásuk igazolt. A könyv harmadik fejezetében négy tagállam komparatív elemzésére vállalkozunk. Nagy-Britannia a liberális, míg Franciaország a koordinált kultúrafinanszírozási szemléletet alkalmazza a legtisztábban és legsikeresebben az Unióban. A liberális és koordinált szemléletet együttesen alkalmazó ún. hibrid országok közül Németország kultúrafinanszírozásának ismertetése azért izgalmas, mert a fiskális és kulturális föderalizmus szemléletével hatékony kultúrafinanszírozást valósít meg ez az ország. Magyarország szintén egy hibrid kultúrafinanszírozási modellt alkalmazó ország, de a másik három országhoz képest ennek az országnak a kulturális szektora nem képes olyan mértékben hozzájárulni a GDP-hez, mint azt Franciaország, Nagy-Britannia vagy Németország teszi. A könyv negyedik fejezetében az Európai Unió mint szupranacionális intézmény kultúrpolitikáját és kultúrafinanszírozását mutatjuk be. Az ismertetést az uniós kultúrpolitika kialakulásának történetével kezdjük, majd bemutatjuk, hogy az egyes tagállamokban alkalmazott jogrendszerek milyen módon játszottak meghatározó szerepet az uniós szintű, kultúrára vonatkozó közösségi vívmányok létrejöttében. Utóbbi terület azért is nagyon érdekes, mert az audiovizuális ágazat, a könyvszektor és a szerzői jog védelmének területén egyaránt a liberális kultúrafinanszírozási szemlélet került elfogadásra, szemben az állam aktív szerepvállalását előnyben részesítő koordinált kultúrafinanszírozási szemlélettel. Ebben a fejezetben kerülnek bemutatásra azok az uniós szintű kulturális projektek is, melyek finanszírozása különösen izgalmas, hiszen vannak köztük olyanok, melyeket teljes egészében az Unió finanszíroz, más esetekben pedig uniós forrásból egészítik ki a nemzeti szintű finanszírozást. A könyv megírásakor célunk elsősorban a kultúrafinanszírozás elméleti alapjainak és nemzetközi tendenciáinak, és nem a napi gyakorlati kérdések bemutatása volt. A könyv hasznos ismerteket tartalmaz az állami szervek alkalmazásában lévő, a kultúrpolitika és kultúrafinanszírozás területén, vezetői és alkalmazotti státusban 8

15 BEVEZETÉS dolgozó szakemberek; az országos, regionális és helyi önkormányzati szinten működtetett kulturális intézmények vezetői és szakemberei; a közművelődés területén tevékenykedő szakemberek; a magántulajdonú kulturális intézmények tulajdonosai és alkalmazott szakemberei; könyvtárak vezetői és alkalmazottai; a művelődésszervező szakon oktató szakemberek és ezen képzésben részt vevő hallgatók; az Európa tanulmányok képzések területén oktató szakemberek és ezen képzésekben részt vevő hallgatók; valamint a téma iránt érdeklődő nagyközönség számára egyaránt. 9

16 1. fejezet - Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban Amikor a bankárok összejönnek, a művészetről beszélgetnek. Amikor a művészek összejönnek, a pénzről beszélgetnek. Oscar Wilde 1 1. Bevezetés Az első fejezetben a kultúra finanszírozási formáinak elméleti és gyakorlati ismertetésére vállalkozunk. Ez az a téma, amely a leginkább foglalkoztatja az elméleti szakembereket, a kulturális intézmények vezetőit és dolgozóit, a döntéshozó kultúrpolitikusokat, valamint a kultúrát anyagilag vagy egyéb módon támogató piaci szereplőket. Sokszor halljuk a hírekben, hogy nincs elég pénz a kultúra finanszírozására. Válságok idején a kultúra és a sport azok a területek, amelyek költségvetési támogatását először csökkentik. Az előbb említett két példa az állami forrásból történő kultúrafinanszírozás megváltozására utal. Ebben a fejezetben az állami kultúrafinanszírozási formák mellett részletesen bemutatjuk azokat a forrásokat és finanszírozási formákat, melyek kiegészíthetik, esetenként kiválthatják az állami kultúrafinanszírozást. Az 1960-as évektől Európa több tagállamában általánosan elfogadott lett a kultúra demokratizálódásának szemlélete, mely a kultúra mindenki számára elérhetővé tételét tűzte ki célul. Ez az új szemlélet a kultúrpolitika és a kultúrafinanszírozás átalakulását eredményezte. Egyre több országban valósult meg földrajzi, kulturális, fiskális és/vagy politikai decentralizáció (lásd részletesen a 2. fejezet decentralizációs típusokat bemutató részét); fokozatosan emelkedett a részben vagy teljes egészében privatizált kulturális intézmények száma; tovább nőtt a nonprofit szektor gazdaságban betöltött szerepe (a posztszocialista országokban robbanásszerűen alakult ki ez a speciális piaci szegmens); bővült az adókedvezményeken keresztül közvetett módon nyújtott anyagi támogatás lehetősége, és új alapokra került a mecenatúra, valamint a szponzoráció gyakorlata is. Ezek a folyamatok a társadalom, a politikai döntéshozatal és a gazdasági élet szereplői számára egyaránt új kihívásokat jelentettek és jelentenek ma is. A fejezetben először megfogalmazzuk a könyvben általunk alkalmazni kívánt kultúrafelfogást. A kulturális javak gazdasági sajátosságainak ismertetésén keresztül igazoljuk, miért van lehetőség a kultúra közgazdasági szempontok alapján történő vizsgálatára. Throsby (2010) koncentrikus körök modellje tökéletesen szemlélteti azokat a különféle kulturális ágazatokat, melyek bizonyos korlátok mellett, de lehetővé teszik, hogy a kulturális szektort általánosságban, és az uniós tagállamok vonatkozásában is az összehasonlító közgazdaságtan módszertanát alkalmazva elemezzük. Külön alfejezetben foglalkozunk a kultúrpolitika kérdéskörével, hiszen a kultúrpolitika egyik eszköze maga a kultúrafinanszírozás. A kultúrpolitika elméletét ismertető részt követően az elméletben és gyakorlatban megtalálható kultúrafinanszírozási formák részletes tárgyalására kerül sor. Ehhez kitűnő rendszerezési keretet nyújtanak Kornai János koordinációs típusai. Ebben a részben nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy az elméletet konkrét esettanulmányok bemutatásával támasszuk alá, hiszen az olvasó ekkor értheti meg igazán, miért is fontos az elmélet ismerete, és arra is láthat példákat, hogy a legtöbb esetben az elmélet nem ültethető át automatikusan a gyakorlatba. Viszont az elmélet ismerete és a mindennapi gyakorlati életből szerzett tapasztalatok együttesen megteremtik a lehetőséget egy művészileg és gazdaságilag is hatékony kulturális tevékenység megvalósításához. Ehhez próbál ez a fejezet segítséget nyújtani A kultúra fogalmának értelmezése A gazdasági növekedés fenntarthatóságára hatással van a kultúra, és így a fejlődéselméleteken belül is elkezdtek foglalkozni a kultúra szerepének vizsgálatával (Throsby, 2001). A gazdaságon belül megjelent egy új szegmens, a kulturális szféra, melynek finanszírozása egyre fontosabb kérdéssé vált az egyes országok számára. Mielőtt részletesen megismernénk, hogy a kultúra-gazdaságtan mint a közgazdaságtan egyik mellékága, a gazdaság mely területeit vizsgálja, és ehhez milyen módszereket alkalmaz, bemutatjuk a kultúra eltérő definícióit. A sokszínű kultúra magában hordozza a kultúra fogalmának sokfajta értelmezési lehetőségét. A következőkben ezekre a különféle értelmezési módokra láthatunk példákat. Az ember társas lény, létezése óta közösségben él. Minden közösség kialakítja saját kultúráját, melyek igen eltérőek lehetnek egymástól. Az évezredek során 10

17 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban nemcsak eltérő kultúrák, országok, népek alakultak ki, de a kulturális élet sajátosságai is nagyon eltérő utakon fejlődtek. Egy adott kultúra befolyásolja az egyént, hogy hogyan gondolkodik és viselkedik egy csoportban. Ez a folyamat a kultúra kollektivitást erősítő hatását hangsúlyozza. A kultúrának azonban kimutatható hatása van a csoport egészének magatartására, viselkedésére is, mely intézményi fejlődés az egyénektől indul ki. Ez a felfogás azt hangsúlyozza, hogy az egyének saját tudásuk bővítésére irányuló cselekedetei hatást gyakorolnak a közösség által elfogadott normákra és szokásokra (Olson, 1987; Throsby, 2001). Ez az utóbbi megközelítés az egyén szerepét emeli ki. A szakirodalom a kultúra közel 150 különböző definícióját ismeri. Ezek közül azokat ismertetjük, amelyek segítenek megérteni, hogy egyes esetekben a kultúra finanszírozásában miért van szükség az állam aktív szerepvállalására, más esetekben pedig miért vonható be a piaci alapokon működő magánszektor a folyamatokba. A kultúra szó a latin colere (művelni) szóból származik és eredetileg a föld megművelését jelentette. A kultúra kifejezést ma többféle eltérő értelemben használjuk, amelyek közül a tudományos (antropológiai) és a hétköznapibb magas kultúra értelmezés a leggyakoribb. A kultúra legszélesebb értelemben az emberi civilizáció fejlődése során felhalmozott információk összessége. Antropológiai megközelítésben a kultúra többet jelent, mint az ún. magas kultúra és tömegkultúra összessége. McCain (2006:150) a következőképpen definiálja a kultúra fogalmát: A kultúra jelenti mindazt, amit az emberek tradíción, örökségen, népszokásokon, rokoni kapcsolatokon és a valláson keresztül magukénak éreznek és beépítenek saját értékrendjükbe. Ez a kultúrafogalom az ún. szociológiai és antropológiai kultúraértelmezés körébe sorolható. Ez a szemlélet a kultúrának azt a sajátos tulajdonságát hangsúlyozza, mely a csoporthoz tartozás és a közös értékek oldaláról közelíti meg a kultúra szerepét. A kultúra mindenki számára elérhetővé tétele, és annak nemzedékről nemzedékre történő átörökítése olyan feladat, melyet az egyének saját maguk az állam segítsége nélkül nem tudnak kivitelezni, hiszen információtorzulás és információvesztés következhet be, mely az egyén és a közösség számára egyaránt veszteséget jelent. A kultúra előző definíciójától eltérő értelmezést használ Vitányi Iván (1996), aki a kultúrát a következőképpen értelmezi: A kultúra az ember viszonya az objektivációk által teremtett világával: vagyis az ember által átalakított természettel, a létrehozott tárgyi világgal, a technikai-termelési eljárásokkal és fogyasztási szokásokkal, a közösség és a társadalom struktúráival, az életmóddal, tehát a tudományokkal, művészetekkel, erkölccsel, vallással, hittel, az emberek mindennapi beállítódásával és magatartásával. (Vitányi, 1996:5 6). Ebben a kultúraértelmezésben megjelenik az egyén mint individuum, aki saját, egyéni preferenciáit előnyben részesítő cselekedeteivel fokozatosan alakítja ki saját szokásait és értékrendjét, melyek alapján egy csoporthoz tud csatlakozni. A hangsúly a társadalmi hovatartozás helyett (kollektivizmus) az egyén tudásának fejlesztésére helyeződik (individualizmus). Ebben a kultúraértelmezésben az egyének preferenciái, döntései, elvárásai és cselekedetei állnak a középpontban. Ez az egyéni haszonmaximalizációra való törekvés már magában hordozza a gazdasági szempontok alapján történő döntéshozatal előtérbe kerülését, hiszen számos olyan helyzet van az életünkben, amikor nemcsak a javak és szolgáltatások kulturális értelemben vett hasznosságát mérlegeljük, de egyéb gazdasági szempontok is hatással vannak választásunkra. Az állam ezekbe a döntési mechanizmusokba nem tud beleszólni, de a művészeti testületek, kritikusok véleményein keresztül formálhatja ízlésünket. A közvetlen helyett a közvetett állami szerepvállalás a hangsúlyos ebben a folyamatban. Az előbb ismertetett két kultúrafelfogás a valós életben egymást kiegészíti, együtt alkot egységet, külön-külön a hétköznapi életben nem értelmezhetőek és nem léteznek. Stark Antal 2 a két előbb bemutatott kollektív, illetve individualista megközelítést, az állami szerepvállalás fontosságát, valamint a kultúra gazdasági és társadalmi szerepét a következőképpen egyesíti kultúrafogalmában: A kultúra intellektuális élményt nyújtó tevékenység, ami nemesíti az embert. A kulturális tevékenység ágazatokba sorolható, lehet egyéni vagy kollektív, szellemi vagy tárgyiasult. A kultúra nemcsak az egyénnek szerez örömet, hanem komoly társadalmi hasznossága van, mely egyrészt hat az egyének cselekvéseinek színvonalára, a társadalmi együttélésre, végső soron a gazdasági és társadalmi fejlődésre. Ezért az államnak érdeke és kötelessége a kultúra közvetlen (anyagi) vagy közvetett (intézményi) támogatása. Pár bekezdéssel ezelőtt már utaltunk arra, hogy vannak olyan definíciók, melyek a közösség szerepét, mások az egyén szerepét kezelik prioritásként a kultúra fogalmi meghatározásánál. Valójában a lényeg az egyéni és a közösségi hasznosság arányának kialakításán van, hiszen egyes esetekben az egyéni érdekek dominálnak, máskor a közösségi célkitűzések érvényesülnek. A lényeg, hogy minden esetben az örömszerzés, a társadalmi 11

18 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban hasznosság, a gazdasági és társadalmi fejődés kell hogy a fő motiváló erő legyen. Ebben a folyamatban az államnak az optimális egyensúly kialakítására kell törekednie. Az állam akkor cselekszik helyesen, ha minden társadalmi réteg számára elérhetővé teszi a kultúrát, biztosítja a nemzedékről nemzedékre történő átörökítés minőségi folyamatát. A közpénzek átlátható felhasználásával és a minőségi intézményi környezet (szabályok) biztosításával bevonja a magánszektort és a harmadik szektort is a kultúra finanszírozásába, a művészek számára pedig a szellemi tulajdon védelmének garantálásával segíti elő a kulturális területen tevékenykedők termelékenységét. Összességében az állam olyan tevékenységet folytat, mely pozitívan hat a gazdasági és társadalmi fejlődésre. Láthatjuk, hogy az állami szerepvállalás kettőssége már a kultúra fogalmi meghatározásánál megjelenik, melyet a kulturális javak tulajdonságai és sajátosságai tovább erősítenek A kulturális javak gazdasági sajátosságai A kultúra definiálásakor már utaltunk arra, hogy a kulturális szektort elsősorban a kulturális javak és nem a kultúra fogalma szemszögéből elemezhetjük gazdasági szempontok alapján. A kulturális javak sajátossága, hogy közülük egyes javak közösségi javak, gazdasági javak, mások élmény és/vagy szenvedély jószágok is egyben, mely tulajdonságok arra engednek következtetni, hogy ezeknek a javaknak a fogyasztásakor az egyének (aktorok) preferenciái és haszonmaximalizációra törekvő viselkedése egyaránt meghatározó, így alapot nyújtanak a közgazdaságtani elemzésekre. Habár a kulturális jószágok közül tudunk olyan példákat említeni (köztéri szobrok, belépődíj nélkül látogatható múzeumok és színházi előadások), melyek fogyasztása ingyenes, így elméletileg mindenki számára elérhetőek, azonban ha jobban megvizsgáljuk a kérdést, akkor azt tapasztaljuk, hogy ezeknek a javaknak a fogyasztása is másutt felhasználható, szűkös erőforrásokat köt le, így nem sorolhatóak egyértelműen a szabad javak csoportjába. E szerint a megközelítés szerint tehát a kulturális javak az ipari, mezőgazdasági vagy egyéb szolgáltató szektor jószágaihoz hasonlóan gazdasági javaknak tekinthetők (Petró, 2000). A művészi tevékenység eredményeként létrejövő jószágok információt hordoznak, így információs javaknak is tekinthetjük őket. Ahhoz, hogy az üzenet eljusson a fogyasztóhoz, valamilyen közvetítő közegre van szükség, mely lehet egy könyv, egy cd lemez vagy bármilyen digitális tartalom. Ami lényeges, hogy ha az információ eljut a vevőhöz, akkor a fogyasztás során kulturális élményben részesül a fogyasztó, mely eredmény sok más jószágtól megkülönbözteti a kulturális javakat. A kulturális javak előállítása során egy újabb sajátossággal találkozunk, mégpedig azzal, hogy mi is valójában a fogyasztás tárgya. A piacon a színházi előadások és koncertek esetén a belépőjegyeket értékesítik, de senki nem tekinti ezt a tárgyiasult formát a művészi cselekvés eredményének. A fogyasztók valójában a kulturális élményt fogyasztják, így ez tekinthető a művészi tevékenység végeredményének. Mivel azonban a kibocsátás nehezen mérhető, a kultúra-gazdaságtanban a kibocsátás helyett inkább az átbocsátás (throughput) terminológiát használjuk (Petró, 2000). Láthatjuk hogy a kulturális élmény az, amit a vevő az átbocsátás segítségével fogyaszt, ezért a kulturális javak gazdasági és információs jószág volta mellett a másik sajátossága, hogy élményjószágnak (experiential good) is tekinthetőek. Az élményjavak sajátossága, hogy fogyasztásuk révén alakulnak ki azok az egyéni fogyasztói preferenciák, melyek alapján az egyén utólag eldönti egy adott kulturális jószágról, hogy számára annak fogyasztása hasznos volt-e vagy sem. Azzal, hogy ezeknek a javaknak a hasznossága csak ex post ítélhető meg, egyértelműen a tapasztalati javak kategóriájába sorolhatóak. Mivel előzetes információk csak nagyon szűkösen állnak rendelkezésre, és azok is számos esetben szubjektív véleményen alapulnak, így az aktorok számára a kulturális javak fogyasztása bizonytalansággal és kockázattal jár. A döntések során a bizonytalanság vizsgálata, és a döntések kimenetelének vizsgálata a közgazdaságtan egyik célterülete, így újabb példa támasztja alá, hogy miért is releváns a kulturális szektor közgazdaságtani szempontú vizsgálata. A kulturális javak további sajátossága, hogy mivel élmény formájában realizálódik az egyén számára a hasznosságuk, az egyén a fogyasztás során az élvezet mellett egy tanulási folyamatban is részt vesz. Minél több tapasztalattal rendelkezik az egyén a művészetek terén, annál nagyobb az ún. kulturális tőkéje. A kulturális tőke olyan speciális készségek és tudás összessége, mely a humán tőke részét képezi, és amely a hétköznapi érintkezéstől a társasági érvényesülésen át egészen valamely szakma professzionális gyakorlásáig alapvető ismeretelemeket tartalmaz (Bourdieu, 2004; Wikipedia, 2010). A kulturális tőkét a kultúra-gazdaságtan önálló tőkekategóriának tekinti (Bourdieu, 2004; Throsby, 2001; Klamer, 2002), mérésére azonban még nem sikerült megfelelő indikátort kialakítani, így a könyv második fejezetében, az uniós tagállamok kulturális szektorainak összehasonlító elemzése során a kulturális tőkét a humán tőke részének tekintjük, és így az ún. humán tőke indexet alkalmazzuk. 12

19 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban Szó esett eddig arról, hogy a kulturális javak gazdasági javak, információs javak és élményjószágok egyaránt. Azonban a kulturális javak bizonyos esetben a közgazdaságtan egyik olyan alaptörvényszerűségének is ellentmondanak, melyet a csökkenő határhaszon elvének nevezünk. Mivel a kulturális javak számos esetben szenvedélyjószágok, így fogyasztásuk során olyan tudásra tehetünk szert, melynek következtében progresszív módon nőhet a jövőbeni fogyasztás során a megszerzett hasznosság (Petró, 2000). Valójában itt arról van szó, hogy a tanulási folyamatok során nő a kulturális tőke, mely lehetővé teszi, hogy a jövőben már kevesebb időráfordításra legyen szükség ahhoz, hogy ugyanolyan szinten tudjunk élvezni egy művészeti tevékenységet. Tehát ilyen módon nő az egyén hasznossága. Engedjék meg, hogy egy személyes példával illusztráljam a kulturális javak előbb ismertetett élmény- és szenvedélyjószág tulajdonságát. Közel 30 éve klarinétozom. A huszonöt éves jubileumi koncertemen olyan műveket is játszottam, melyeket tíz-tizenöt évvel ezelőtt tanultam meg először. Akkor egy-egy mű kigyakorlásához és zenei megformálásához egy hónapon keresztül napi két-három óra gyakorlásra volt szükségem. Az évek alatt fejlődött a technikám, ért a zenei kifejezésmódom, és több koncerten el is játszottam a műveket. Mindezek eredményeképpen a jubileumi koncert előtt csak két hét intenzív gyakorlásra volt szükségem, hogy a műveket felelevenítsem. Látható, hogy nemcsak a kulturális tevékenységre szánt idő csökkent, mely növelte a termelékenységet, de a művészi teljesítmény is fejlődésen ment keresztül, mely alapján az előadó és a fogyasztó számára is nőtt az egyéni hasznosság. Végül, de nem utolsósorban a kulturális javak fogyasztásához kapcsolódó pozitív externáliákról szólunk. A kulturális javak fogyasztása során előfordul, hogy nemcsak a kulturális terméket vagy szolgáltatást megvásároló személy, hanem mások is részesülnek a fogyasztásból származó előnyökből. Erre példaként említhetjük, hogy egy nemzetközi hírű kiállítás közvetett módon fellendíti az adott város idegenforgalmát, a szállodák kihasználtságát, a közlekedési társaságok forgalmát, a vendéglátóipart és még sorolhatnánk tovább. Nem véletlen, hogy egyre több statisztikai adatbázis a turizmust és az azzal egybekötött ún. kultúrturizmust külön tünteti fel, ezzel lehetőséget biztosítva a kulturális szektor ebből a megközelítésből történő vizsgálatára. Hume az Of Refinement in the Arts című esszéjében elutasítja azt az álláspontot, mely szerint a kulturális javak olyan luxus igényeket kielégítő javak, melyek károsak és feleslegesek a társadalom számára. Úgy véli, hogy nem lehet egyértelmű határvonalat húzni, hogy az egyének számára mi hasznos vagy felesleges, motiváló vagy káros. Hume kapcsolatot vél felfedezni a kulturális javak, a társadalmi tőke, valamint az egyéni jólét növekedése között. Sőt azt is megállapítja, hogy nemcsak gazdasági, de politikai értelemben véve is a kulturális javak kifejtik pozitív extern hatásukat. Ezt Hume a következőképpen fogalmazza meg: Ha a kérdést megfelelőképpen vizsgáljuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy a művészetek (beleértve a mesterségeket is) területén bekövetkező fejlődés pozitív hatást gyakorol a szabadság intézményére, és a folyamat természetes velejárója, hogy hatására, ha a szabad kormányzás intézményének létrejöttében nem is játszik közvetlenül szerepet, megőrzéséhez mégis hozzájárul. 3 Hume elméletében megjelenik a kulturális javak társadalom széles rétegei számára elérhetővé tételének igénye (kultúra demokratizálódása, kulturális decentralizáció), valamint a kulturális javak fogyasztásából származó pozitív extern hatások meghatározó szerepe. Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a kulturális javak olyan sajátos gazdasági tulajdonságokkal rendelkeznek, melyek lehetővé teszik, hogy magát a kulturális szektort ahogy korábban már jeleztük közgazdaságtani szempontból elemezzük. Ezeknek a javaknak a fogyasztása pozitív extern hatásként más gazdasági ágazatokra is kihat, így a kultúra tág értelmezését alkalmazzuk és a következő területeket helyezzük vizsgálódásunk középpontjába: nemzeti örökség, design, építészet, vizuális művészet, előadó-művészet, zeneipar, film- és audiovizuális ágazat, rádió- és televízió-sugárzás, reklámipar, nyomtatott sajtó, videójáték-ipar és a turizmus (KEA, 2006). Ezek a területek lefedik a Throsby (2010) által kialakított ún. koncentrikus körök modelljét, mely a következőképpen épül fel: 1. A kultúra magját képező hagyományos kreatív művészetek: irodalom, zene, képzőművészet, előadó-művészet. 2. Szűkebben értelmezett, úgynevezett kulturális mag iparágak: filmipar, múzeumok, galériák, könyvtárak, fotográfia. 3. Tágabban értelmezett kulturális iparágak: nemzeti örökségvédelem, kiadóipar és nyomtatott sajtó, média, zeneipar, televízió, rádió, videó- és számítógépjáték ipar. 13

20 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban 4. Kapcsolt iparágak: reklámipar, építészet, design, divat. Erre a négy szintre vonatkoznak a könyvben felhasznált statisztikai adatok, így amikor kulturális javakról és szektorról beszélünk, akkor ennek a négy szintnek a jószágait és szolgáltatásait értjük alatta. Fontos hangsúlyozni, hogy a négy szint közül az első kettő, azaz a hagyományos vagy más néven az ún. magas kultúra körébe tartozó területekre jellemző az állami aktív finanszírozás, míg a harmadik és a negyedik szinten található kulturális területek vonatkozásában a piaci szemléletet előnyben részesítő magánszektor szerepe a domináns. Azt már látjuk, hogy a kulturális javak és szolgáltatások milyen sok tulajdonsággal rendelkeznek, és azok mind lehetővé teszik, hogy gazdasági elemzéseket végezzünk. A következő alfejezetben ezeknek a tudományos vizsgálatoknak a korlátaira világítunk rá A kulturális szektor statisztikai mutatókkal történő elemezhetősége Az elmúlt másfél évtizedben felerősödött az igény arra, hogy a kulturális szektorra vonatkozóan statisztikai adatbázisok kerüljenek kialakításra. Az adatok összegyűjtése és a statisztikai adatbázis létrehozása több szempontból is komplex folyamat, mivel a kultúra definíciója és az uniós tagállamokban alkalmazott kultúrpolitikai szemléletek rendkívül sokfélék, melyeket nem azonos módon értelmeznek és alkalmaznak az egyes uniós tagállamok, így a nemzeti adatszolgáltatások, habár névlegesen azonos területre vonatkozóan tartalmaznak adatokat, a valóságban az egyes adatok eltérő területeket ölelnek fel. A kultúra-gazdaságtannal foglalkozó kutatók számára az egyik legnehezebb feladat a kultúra, a kultúrpolitika vagy a kultúrafinanszírozás hatékonyságának meghatározása. Elegendő-e csak hagyományos értelemben vett közgazdaságtani mérőszámokkal (pl. egy főre jutó állami támogatás, a kultúrára fordított állami kiadások aránya a GDP %-ában, a háztartások kultúrára fordított kiadásai a GDP %-ában stb.) mérni az egyes modellek hatékonyságát? Vagy ahogy Bourdieu (1984), Klamer (2002), Throsby és Hutter (2007) is hangsúlyozza, szükség van a gazdasági hatások mellett a szociológiai, kulturális tényezők figyelembevételére is? Nézetüket a humán tőke, a társadalmi tőke és a kulturális tőke gazdasági növekedést befolyásoló hatásával támasztják alá. Könyvünk közgazdaságtani szempontból elemzi a kulturális szektort, ezért olyan mutatókat választunk, melyek általánosan elfogadottak a kultúra-gazdaságtanban. Az elemzés tárgyát képező változókat azonban kiegészítjük a szellemi tulajdon védelmének indexe (Intellectual Property Rights), a kultúraindex (Culture Index), a humán tőke index (Human Capital Index), a bruttó nemzeti boldogságindex (Gross National Happiness Index) és az emberi fejlettségi index (Human Development Index) változókkal, melyek teljesítik a szociológiai és kulturális tényezők figyelembevételének kritériumát is. A statisztikai adatok legtöbb esetben a kulturális szektor kibocsátásának volumenére és minőségére, a szektor foglalkoztatottságára, a kulturális javak fogyasztására, a kulturális tevékenységekben való aktív részvételre, az állami- és a magánszektor kultúrafinanszírozásban való szerepvállalására vonatkoznak. Az adatok három forrásból származnak. Az első forrás a hivatalos kormányzati statisztikai szervek által mért adatok alapján kialakított adatbázisok, melyek elsősorban a gazdasági és társadalmi folyamatokra koncentrálnak, és ezen belül egy kis szeletet jelentenek a kulturális szektorra vonatkozó statisztikai adatok. A második meghatározó adatszolgáltató forrás a független szervezetek és kutatóintézetek által készített statisztikai adatbázisok, és az azok alapján készített elemzések. Az adatbázisokat kialakító nemzetközi szervezetek jelentik a harmadik statisztikai forráslehetőséget, például az UNESCO, az OECD vagy az EUROSTAT. A könyvben bemutatásra kerülő elemzésekben mindhárom forrásból kerülnek felhasználásra adatok. Az egyes vizsgált változók kiválasztásánál számos fontos tényezőre kell figyelni, mivel az adatokat szolgáltató források nem egységes statisztikai módszerrel gyűjtik és rendszerezik az adatokat. Léteznek adatok a kulturális szokásokra, a kulturális intézmények kihasználtságára, a kulturális szektor termelékenységére vonatkozóan is, azonban ezeket az országonként meglévő adatokat a komparatív elemzési technika segítségével nem célszerű elemezni, mivel ahogy korábban utaltunk rá, eltérőek az egyes országok adatgyűjtési gyakorlatai. Ezek a statisztikák elsősorban országon belüli adott területre vonatkozó trendek idősorok segítségével történő elemzésére adnak lehetőséget. A kulturális szektor GDP-hez hozzáadott értékének, a háztartások kulturális kiadásainak vagy az állam közvetlen kulturális kiadásainak vonatkozásában a nemzetközi adatszolgáltatók megpróbálnak egységes adatgyűjtési módszer segítségével összehasonlító adatokat kialakítani. Habár ezeknek az országok közötti összehasonlíthatóságát egyes kutatók megkérdőjelezik mégis az ismert korlátok mellett, vállalkozunk arra, 14

21 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban hogy az elemzésekben alkalmazzuk ezeket a változókat, mivel eddig még nem sikerült jobban összehasonlítható adatokat kialakítaniuk a statisztikai forrásokat szolgáltató nemzeti, független vagy nemzetközi szervezeteknek A kultúrpolitika meghatározása és eszközrendszere Eddig a kultúra eltérő értelmezései kerültek ismertetésre, majd elhelyeztük a kultúra-közgazdaságtant mint interdiszciplináris tudományterületet a közgazdaságtanon belül. Végül a kulturális javak sajátosságait és a kulturális szektor statisztikai mutatókkal történő elemezhetőségét mutattuk be. Ebben az alfejezetben a kultúrpolitika fogalmával és eszközrendszerével ismerkedünk meg, majd a kultúrpolitika sajátos, de leginkább alkalmazott eszközét, a kultúra finanszírozását tárgyaljuk részletesen. Évszázadokon keresztül a kultúra támogatásának szükségességéről, a támogatás szintjéről és módjáról a különféle bíróságok, az egyházak és a mecénások döntöttek. A nemzeti kultúrpolitikák iránti igény azonban csak a II. világháborút követően jelentkezett a demokratikus kormányok programjaiban. Ennek fő kiváltó oka az az új koncepció volt, mely a szociokulturális felelősségvállalást mint új elemet építette be a kormányprogramokba. Nemzetközi szinten is megfigyelhető volt ennek az új szemléletnek a térhódítása december 10-én röviddel az ENSZ megalakulását követően fogadták el Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, mely dekrétum 30 cikkben fogalmaz meg olyan általános érvényű ajánlásokat, melyek nem törvényerejűek, de diplomáciai és erkölcsi kérdésekben is nyomást gyakorolhatnak a nemzeti kormányokra. A 30 cikk közül a Nyilatkozat kultúrára és gazdaságra vonatkozó legfőbb elemei a következők: 4 jog az élethez, szabadsághoz és biztonsághoz; jog a művelődéshez; jog a kulturális életben való részvételhez; jog a magántulajdonhoz; a gondolat, lelkiismeret és vallás szabadsága; a vélemény és kifejezésének szabadsága. A Nyilatkozat azóta alapját képezi két, kötelező erejű ENSZ-egyezménynek (Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya; Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya), melyeket december 16-án fogadott el a Közgyűlés (Wikipedia, 2009). Láthatjuk, hogy az egyetemes érvényű alapvető jogok közül több is a kulturális és nemzeti sajátosságokhoz kapcsolódik. A Nyilatkozatnak nagy szerepe volt abban, hogy a kultúrpolitika mint intézményi eszköz megjelenjen a nemzeti kormányok kormányzási eszközrendszerében. A kultúrpolitika definíciója a következő: A kultúrpolitika a közösségi politikának az az ága, mely a művészetekhez és a kultúrához kapcsolódó tevékenységeket irányítja. Olyan folyamatok mozgatója, melyek a kulturális sokszínűség és a kulturális javak mindenki számára történő elérését jogi és intézményi keretek között segítik elő. (Throsby, 2010; Wikipedia, 2009) A kultúrpolitikát csoportosíthatjuk aszerint, hogy egy ország kormánya mennyire igényli annak intézményi szinten történő megvalósulását. Az egyik típusa a kultúrpolitikának, amikor a politikusok és szakmai testületek kormányzati szinten meghatározzák az állami beavatkozás keretfeltételeit, ezzel kifejezve a koordinált kultúrpolitika legitimitását. A másik nézet amely az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is domináns a kultúrára vonatkozó állami politika szükségességét nem tartja meghatározónak, egyúttal a közvetlen állami beavatkozást sem részesíti előnyben (Simonin, 2003:111). Ezt a két eltérő szemléletet részletesen az állam kultúrafinanszírozásban betöltött szerepéről szóló fejezetben, a Nagy-Britannia, valamint Franciaország kultúrpolitikáját bemutató részben ismertetjük. Most vizsgáljuk meg, mely területeken fejti ki tevékenységét egy adott ország kultúrpolitikája. A kultúrpolitika területei (Webster s World of Cultural Policy, 2008) a következőek: kulturális örökségvédelem; 15

22 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban kulturális programokhoz kapcsolódó disszeminációs tevékenység; művészi és kulturális tevékenységek megvalósulásának elősegítése; művészettel, kultúrával kapcsolatos kutatási tevékenységek támogatása; képzési programok támogatása; oktatás; amatőr és önkéntes kulturális tevékenységek elősegítése és támogatása. Ezeknek a tevékenységeknek a megvalósításához a következő eszközök állnak a kultúrpolitika rendelkezésére (Webster s World of Cultural Policy, 2008): művészeti díjak, ösztöndíjak alapítása és támogatása; foglalkoztatáspolitikán keresztül a kulturális szektor foglalkoztatottsági szintjének és új munkahelyek megteremtésének elősegítése; kulturális tevékenységekben való részvétel lehetőségének biztosítása; kulturális szolgáltatások biztosítása; jogszabályok és szabályrendszerek megalkotása. A kultúrpolitika előbb felsorolt eszközei közvetve a kultúrafinanszírozás egyes elemeinek is tekinthetőek, hiszen majd az uniós tagállamok kultúrafinanszírozási gyakorlatában látni fogjuk, hogy mind a koordinált, mind a liberális kultúrafinanszírozási szemlélet ezeknek az eszközöknek az eltérő alkalmazásával kívánja a kulturális szektor növekedését biztosítani. Míg például a művészeti díjak alkalmazása elsősorban a koordinált kultúratámogatásra lesz jellemző, addig a foglalkoztatáspolitikában a vállalkozói és versenyszellem kialakulásának elősegítése a liberális szemlélet célkitűzései között szerepel. Szemléletbeli változás következett be abban a tekintetben is, hogy milyen piaci szereplőkre irányul a kultúrpolitika. Az új felfogást Throsby (2010) alapján ismertetjük: kulturális szektorban dolgozók: művészek, művésztanárok, a művészeket segítő kreatív tevékenységet nem végző kisegítő személyzet; profitorientált kulturális javakat előállító vállalatok: elsősorban kis- és középvállalatok, de néhány nemzetközi nagyvállalat is ebbe a csoportba sorolható; nonprofit szervezetek; kulturális közintézmények; oktatási és továbbképző központok; kormányzati szervek és minisztériumok: ma már sok országban megfigyelhető, hogy a kultúrpolitika nem csak egy minisztérium feladatai közé tartozik, hanem a kultúrpolitika formálása kormányzati szinten megjelenik a kulturális, a pénzügyi, a gazdasági minisztériumok tevékenységében, a foglalkoztatás-, kereskedelem- és oktatáspolitikákban, a vidékfejlesztési koncepciókban, a környezetvédelemi, jogi és a társadalmi jóléti intézkedésekben egyaránt, illetve az infokommunikációs forradalom hatására egyre gyakoribb, hogy külön szervezet foglalkozik az információs technológia és a média területének irányításával, szabályozásával és ellenőrzésével; nemzetközi szervezetek: ENSZ, UNESCO, UNDP, WIPO, OECD; fogyasztók és fogyasztóvédelmi szervezetek: itt két fogyasztói típust különböztet meg a szakirodalom az egyik típus az ún. kulturálisan mindent fogyasztók köre (omnivores), a másik csoportba azok tartoznak, akik csak egy szűk szeletét fogyasztják a kulturális javaknak (univores). 5 16

23 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban A kultúrafinanszírozás tehát a kultúrpolitika egy speciális területét jelenti. A könyvben ennek a szűkebb területnek a vizsgálatára fókuszálunk. Láthatjuk, hogy a II. világháború óta jelentősen megváltozott a kultúrpolitika cél- és eszközrendszere is. Az új szemlélet megváltoztatta az intézményi környezetet, melyhez a tagállamoknak kultúrpolitikai és kultúrafinanszírozási vonatkozásban is alkalmazkodniuk kellett. Az országtanulmányokban és az uniós szintű kultúrafinanszírozást bemutató 3. és 4. fejezetben részletesen bemutatjuk ezt az alkalmazkodási folyamatot Kultúrafinanszírozási formák a gyakorlatban Ebben az alfejezetben a kultúrpolitika egy sajátos eszközének, a kultúra finanszírozásának fajtáit mutatjuk be. A kultúra és a kulturális javak finanszírozásának módja azért fontos kérdés, mert nagymértékben meghatározza, hogy milyen lesz a születendő kulturális produktum értéke, az milyen funkciót fog betölteni (Throsby, 2001). A kultúra finanszírozásának három nagy csoportját különbözteti meg a szakirodalom. A kultúra támogatása származhat az államtól, a piaci szereplőktől vagy az ún. harmadik (tercier) szektortól, melyet legtöbbször a nonprofit szektorral azonosítanak (Klamer és mtsai, 2006). Az államtól származó támogatások közvetlen vagy közvetett módon fejthetik ki hatásukat. Közvetlen állami támogatás alatt a különféle pénzügyi támogatásokat, a művészeti díjakat és ösztöndíjakat valamint a lottónyeremények után fizetett adók kulturális tevékenységekre történő felhasználását értjük. Ha a támogatások jelentős része az államtól származik, tehát az állam a fő forráselosztó, akkor a kulturális intézményeknek és a művészeknek minőségi és menynyiségi értelemben is meg kell felelniük a kormányzati szervek és a kultúrpolitika által támasztott követelményeknek. Az államtól származó támogatások pozitívuma, hogy kiszámíthatóvá teszi a kulturális intézmények működését és a művészeti projektek megvalósíthatóságát. Hátránya, hogy egy idő után a támogatást a kulturális szféra szereplői automatikusnak veszik, így megjelenhet az ún. potyautas jelenség (free rider effect), ezáltal csökkenhet a művészi teljesítmény és a gazdasági hatékonyság. A közvetett állami támogatás elsősorban az adókedvezményeken keresztül fejti ki hatását. Az adókedvezmények vonatkozhatnak a kulturális jószág árába beépített adó mértékére, vagy a kulturális intézmény számára támogatást nyújtó jogi vagy magánszemélyre, aki ezért adókedvezményben részesül. A kultúra finanszírozásának másik formája a piaci alapokon történő támogatás. Lényege, hogy a kulturális intézmények és a művészek olyan produktumokat hoznak létre, melyeket értékesítenek a piacon. Ez a tevékenység teljesen más szemléletet követel meg, mint amikor a kulturális intézmények, művészek állami támogatásért nyújtanak be pályázatot. Ha a kulturális szféra túlzottan kormányzatitámogatás-függő, akkor az adományozókedv elapad, ha pedig a piaci alapú szemléletmód domináns, akkor az állam vonul ki fokozatosan a kultúra finanszírozásából. Ez utóbbi folyamat hosszú távon akkor lehet sikeres, ha a nyugati típusú privatizáció szemléletében valósul meg a kulturális szféra piaci alapokra helyezése. A kultúra finanszírozásának harmadik formája az ún. harmadik (tercier) szektor tevékenységén keresztül fejti ki hatását. A támogatás érkezhet magánszemélyektől vagy magántulajdonú intézményektől pénz, munka vagy időráfordítás formájában. Meghatározó eszköze ennek a támogatási formának az önkéntesség. Európában történelmi hagyományai vannak a mecenatúrának, mely tevékenységet ma főként az alapítványok végzik. Legnagyobb hagyománya a liberális megközelítésű kultúrafinanszírozásban van, de ahogy látni fogjuk az uniós tagállamok kultúrafinanszírozásáról szóló fejezetünkben, a koordinált kultúrafinanszírozási szemléletet alkalmazó tagállamokban is egyre népszerűbb lesz ez a támogatási forma. 6 A következő táblázat a három kultúrafinanszírozási forma előnyeit és hátrányait foglalja össze (1. táblázat. táblázat - A kultúrafinanszírozási formák előnyei és hátrányai). 1. táblázat. táblázat - A kultúrafinanszírozási formák előnyei és hátrányai Állami támogatás (szabályozás, kollektív javak, a kultúra demokratizálása) Piaci alapú támogatás (magánjavak, ár) Harmadik szektor támogatása (ajándékozás, közösségi javak) pártatlan, igazságos elhanyagoló szabadság függőség társadalmi kizárás 17

24 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban Állami támogatás (szabályozás, kollektív javak, a kultúra demokratizálása) Piaci alapú támogatás (magánjavak, ár) Harmadik szektor támogatása (ajándékozás, közösségi javak) objektív személytelen hatékonyság egyenlőtlenség közösségi kirekesztő bürokratikus bürokratikus vállalkozói szemlélet instabilitás nagylelkűség adományozás könyörületből támogató nem hatékony elitista szemléletre való hajlam pénzközpontúsá g felelősség függőség függőség tárgy- és célközpontúság anonimitás, személytelenség szabadság szabadság Forrás: Klamer és mtsai (2006:61) Láthatjuk, hogy az egyes finanszírozási formák hátrányai egy másik támogatási forma előnyeivel ellensúlyozhatóak. A három modell együttes alkalmazása ezért minden kultúrafinanszírozási gyakorlatban megtalálható, jelentős eltérések az egyes formák arányai között jelentkeznek A kulturális szféra különféle koordinációs típusai Az előbbi alfejezetben ismertetett kultúrafinanszírozási formák minden esetben összefüggésbe hozhatók azzal, hogy milyen piaci szereplő nyújtja az anyagi támogatást, és milyen mértékben van beleszólása az adott piaci szereplőnek a támogatás felhasználására vonatkozó döntési folyamatba. Ebben a fejezetben Kornai János koordinációs típusain keresztül mutatjuk be, hogy a különféle intézményi környezetben az egyes piaci szereplők milyen mértékben kapcsolódnak be a kultúra finanszírozásába, milyen tényezők motiválják vagy gátolják őket cselekedeteikben. A megbízó-ügynök elméletre épülő ortodox közgazdaságtani nézet szerint szoros kapcsolatra van szükség a kulturális tevékenység, valamint a támogató között a művészi hatékonyság érdekében. Ez legtöbbször a bürokratikus irányítás módszerével párosul. A tekintélyelvi, bürokratikus irányítás hatására a kulturális célkitűzések sok esetben előre meghatározottak, megvalósításuk kötelező érvényű. A minőség sokkal szélesebb skálán mozog, mint a demokratikus rendszerek esetében. A decentralizált, demokratikus rendszer a művész belső motiváltságát helyezi a középpontba, a minőségi művészi tevékenységhez a művésznek döntési szabadságot kell biztosítani, mert különben, mint ahogy azt a tekintélyelvű rendszer esetében megfigyelhetjük, a fentről meghatározott célkitűzésekkel, a közvetlen pénzügyi finanszírozással a művész kreativitása és belső motivációs szintje nagymértékben csökken. Ezt Frey (2003) motivációs elméletében (Motivation Crowding Theory) Akerlof tragacsmodell elméletéhez hasonló gondolatmenetet alkalmazva részletesen kifejti. Ahogy Akerlof tragacsmodelljében a gépjármű eladója rendelkezik a legtöbb információval autójáról, úgy a kultúra esetében a művész az, aki legjobban meg tudja határozni saját célkitűzéseit, művészi ambícióját. A közvetlen támogatásokra épülő, konkrét állami megbízásokkal csorbul az alkotói szabadság, és az esetek többségében módosul a művészi hatékonyság. A tekintélyelvű rendszerben a rendszer eszmerendszerét szolgáló művészi alkotások maradnak fenn, szemben a szabad indíttatásból születő művekkel. Ez persze csak a rendszer fennmaradásáig igaz. Számos példa igazolja, hogy a tekintélyuralom megszűnését követően felértékelődnek a korábban elnyomott, alkotói szabadságukban korlátozott művészek munkái. Egy gazdasági rendszerben legyen az államvezérelt, piacvezérelt vagy vegyes gazdaság a politikai hatalom jellege, az uralkodó ideológia és a tulajdonviszonyok együttesen határozzák meg, hogy az adott rendszerben milyen koordinációs mechanizmusokat alkalmaznak. 18

25 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban A tulajdon feletti koordináció típusai a következők (Kornai, 1993: ): bürokratikus koordináció, piaci koordináció, önkormányzati koordináció, etikai koordináció, családi koordináció. Ezek a koordinációs mechanizmusok érvényesülnek a kulturális szektorban is. Az állami tulajdonban lévő kulturális intézmények esetében nagyon erős a bürokratikus típus alkalmazása. A rendszerváltó keletközépeurópai országban még ma is a kulturális élet számos területén a vertikális aszimmetria, az egyértelmű alá- és fölérendeltség, a többszintű hierarchia, az információáramlás nem mindig zökkenőmentes folyamata jellemző. Az állam kulturális szférából történő fokozatos kivonulásával a piaci koordináció egyre nagyobb teret nyer, de mivel nagyon speciális gazdasági ágazatról van szó, így ez az etikai koordináció erőteljes bevonásával valósulhat meg. Az etikai mechanizmus szereplői az adományozó (donor) és az adomány kedvezményezettje, akik horizontális, egyenrangú viszonyban állnak egymással. Ez a piaci típusú kultúrafinanszírozás nagyon jól megfigyelhető a liberális szemléletet alkalmazó országok kultúratámogatásában, mely a legtöbb esetben kiegészül az etikai koordináció szemléletével. Az etikus és erkölcsös cselekedetek fontosságát Röpke gondolataival szemléltetjük: A gazdasági élet természetesen nem erkölcsileg légüres térben játszódik. Ellenkezőleg: állandóan fennáll a veszélye annak, hogy az erkölcsi középutat elveszíti. Ez be is következik, ha nem hordozzák erős erkölcsi támpillérek. Ezeknek meg kell lenniük különben a mai gazdasági rend és vele együtt a szabad állami és társadalmi rend szükségképpen összeomlik. A gazdasági élet valamennyi egyéni és csoportos résztvevőjének megfelelő erkölcsi megerősítéssel fegyelmeznie kell magát, hogy az állami fegyelmezésnek minél kevesebb lehetősége maradjon. Szükség van magasabb erkölcsi értékekre, amelyekhez sikerrel folyamodhatunk: igazságosság, általános felelősségtudat, jóakarat és rokonszenv. (Röpke 1979, 2000:168) Ezek az erkölcsös cselekedet fontosságát hangsúlyozó örökérvényű megállapítások a kultúrafinanszírozás bármely formájára igazak, legyen szó közvetlen állami támogatásról, adókedvezményekről, szponzorációról vagy mecenatúráról. A decentralizáció megvalósítása, mely egyre jellemzőbb a kulturális szféra szerkezetátalakítására, az önkormányzati koordináció alkalmazásával fokozható. A decentralizáció kérdéskörével később részletesen foglalkozunk, így most csak a koordinációs mechanizmusok szempontjából fontos tulajdonságait ismertetjük. A támogatások hatékonyabb elosztásához a decentralizáció eszközével kell élni, s ez a régiók igényeinek jobban megfelelő forráselosztást eredményez (Frey, 2003). A decentralizáció hatására lehetőség nyílik a helyi igények felmérésére, a források helyi szintű allokációjára. A bürokratikus irányítás csökkentésével, a korlátozások felülvizsgálatával és enyhítésével a kultúra hatékonyabb támogatását lehet elérni. A nyitás lehetőséget teremt a kulturális szféra piaci alapokon való működéséhez, mivel rendkívül jó döntéshozó rendszerrel rendelkezik. A tulajdonjog rendszerének megteremtésével a kormányzat megerősítheti a kulturális szféra döntéshozó rendszerét, mely ha a kormányzat adókedvezményeken keresztül juttatott közvetett pénzügyi támogatásaival és alacsony tranzakciós költségekkel párosul, növelheti a támogatások hatékonyságát. Erre nagyon jó példa a liberális szemléletet alkalmazó országokban működő művészeti tanácsok tevékenysége, illetve a fiskális föderalizmus rendszerét alkalmazó országok tartományi finanszírozási rendszere. Bizonyos esetekben egyes kulturális intézmények működtetése családi kézben van, és ők alkalmazhatják az előbb ismertetett koordinációs modellek bármelyikét. Ami megkülönbözteti tevékenységüket az előzőektől, az a családi kötelék. Például a posztszocialista országok esetében sok műkincs, szakmai tudás magántulajdonban vagy az egyház tulajdonában van; azok ápolása, az utókor számára való megőrzése tradícióként öröklődik. A családi kötelékek erősödése Heitger (2004) kutatásai alapján azonban a fejletlen intézményrendszer eredménye, mely elősegíti az informális kapcsolatok erősödését. A központilag meghatározott és finanszírozott kulturális tevékenység fennmaradásának veszélye sokkal nagyobb azokban az országokban, melyek magas közvetlen állami támogatást nyújtanak a kulturális szférának, és mindezt bürokratikus keretek között teszik, mert ott 19

26 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban magasabb a korrupció, mely növeli a finanszírozási költségeket, a rendszer átláthatatlan, alacsony a bizalmi szint a kormányzat, a magánszektor valamint a tercier szektor szereplői között Közvetlen állami szerepvállalás a kultúrafinanszírozásban A legutóbbi évtizedekben mind a globalizáció, mind a regionális integrációs folyamatok felgyorsulását tapasztaljuk, melyek új összefüggésbe helyezték az állam gazdasági szerepét, nem csökkentve, hanem inkább módosítva azt. Természetesen olyan hagyományos gazdasággal kapcsolatos funkciók, mint az általános védelmi, társadalmi, politikai, kulturális, egészségügyi és környezeti feladatok, továbbra is állami hatáskörben maradtak (Szentes, 2005:248). Állami támogatáson a központi és a helyi költségvetésből származó dotációt, a különféle állami alapok és alapítványok támogatását értjük, de nem soroljuk ide a magánalapítványoktól, valamint a szponzoroktól származó pénzeket (Venczel, 1994). Az állam szerepét tárgyaló második fejezetben részletesen olvashatunk az állami beavatkozás szükségességéről. Ez legtöbbször azért következik be, mert a piac nem mindig képes a jövedelmek igazságos vagy akárcsak társadalmilag elfogadható elosztását és a társadalom valamennyi tagja számára egyenlő gazdasági esélyeket megteremteni. Így az államnak bizonyos esetekben be kell avatkoznia. Ezt teheti közvetlenül, saját költségvetésből történő finanszírozással, vagy közvetve, jogi eszközökkel és gazdasági ösztönzőkkel bevonva a magánszféra forrásait. Természetesen ezen két módszer alkalmazása a gyakorlatban nem egymástól függetlenül, hanem azok kombinációjával valósul meg. A kultúrafinanszírozás tekintetében is megfigyelhető az állami szerepvállalás fenntartása olyan területeken, ahol a zavartalan működéshez és a minőségi szolgáltatás színvonalának biztosításához ez közvetlenül elengedhetetlen. Ezt az állam például a színházak esetében a normatív támogatással valósítja meg. Heitger (2004) A tulajdonjogok és a nemzetek gazdagsága című tanulmányában empirikusan is bebizonyítja, hogy a biztonságos magán tulajdonjogi- és jogszabályrendszer fontos befolyásoló tényezői a gazdasági növekedésnek, mely fokozza a fizikai- és humántőke-felhalmozást. Mivel a kulturális tőke a humán tőke részét képezi, így a magántulajdon biztonságának garantálása és a fejlett jogszabályi rendszer a kulturális szektor növekedésére hatással van. Ez a megállapítás azért meghatározó, mert az újabb területekkel, újabb gazdasági funkciókkal bővült és így átalakult állami szerepvállalás számára a minőségi jogi környezet kialakítása kulcsfontosságú a növekedés fenntarthatósága érdekében. Ennek az állításnak a bizonyítását a komparatív fejezetben végezzük el, ahol a szellemi tulajdon védelmének és a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulásának kapcsolatát igazoljuk. A kultúrafinanszírozás területén az optimális állami szerepvállalás kialakítását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a nemzetgazdaság össz-hatékonyságának alakulásában az emberi erőforrások minősége, az inputoutput kapcsolatok sokasága és az infrastruktúra fejlettsége mellett a társadalom és annak kultúrája, szociálpszichológiája és nemzeti identitás-tudata is meghatározó tényező. Az állam feladata a társadalmi kohézió és a szolidaritás erősítésének támogatása, a társadalmi elidegenedés, szociális leszakadás, marginalizáció és kirekesztődés, etnikai, vallási és egyéb konfliktusok megelőzése és kezelése (Szentes, 2005). A minőségi kultúra mindenki számára elérhetővé tétele a mai világban már nem akarat kérdése, így válik fontossá a kulturális intézmények, tevékenységek minőségi működéséhez szükséges magántőke mozgósítása is. A döntő kérdés azonban az, hogyan tudja a civil társadalom a piac spontán működését és az állam tevékenységét ezek egymás ellenőrzésére és ellensúlyozására való felhasználásával korlátozni, és a megfelelő irányba terelni (Szentes, 2005:251). 7 Az állami szerepvállalás külső hatásra történő módosulásának ismertetése után most nézzük meg az állami intervenció nélkül működő piaci mechanizmusok és az állami szerepvállalás mellett szóló érveket. A piaci mechanizmusok állami intervenció nélkül történő alkalmazásakor a makrogazdasági környezet kiszámítható és egészséges, melyben a piacok és a vállalatok megfelelően tudnak működni. A szabad piacok mellett érvelők szerint nincs semmi másra szükség, csak technikailag kifogástalan infrastruktúrára, kellően képzett és a piac szabályainak betartására szocializált munkaerőre, gördülékeny piaci rendszerre és egy olyan államra, mely nem száll szembe a piacgazdasági racionalitásokkal. Az ilyen állam nem alkalmaz felesleges szubvenciókat, nem bocsátkozik fölösleges költekezésekbe. 20

27 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban Ha ilyen tiszta piaci környezetben az állam a hanyatló iparágak támogatására siet, az nem a hanyatlókat fogja jobb helyzetbe hozni, hanem a jól működő vállalatok számára fog visszahúzó erőként hatni, mivel velük fizettetik meg a támogatás költségeit (Szentes, 2005: ). Ez a folyamat a rosszul és jól működő kulturális intézmények esetében is igaz. Elkerülése elengedhetetlen a hatékony és minőségi kultúra fenntartásához. A posztszocialista országok megváltozott kultúrafinanszírozási modelljében is kialakult az egyenlőtlen elosztáson alapuló viszszahúzó erő, melynek megszüntetésére irányuló törekvés még csírájába sem látszik. A valós gazdasági életben a teljesen tiszta piaci környezet szinte lehetetlen, hogy kialakuljon. Az Egyesült Államokban is, melyet a szabad piac mintapéldájaként tartanak számon, egyre jelentősebb a donáció és szponzoráció mellett a Nemzeti Mű\vészeti Alapítvány (National Endowments for the Arts) forráselosztó szerepe, mely nem tekinthető a közvetlen állami szerepvállalás egy formájának, de mindenképpen az állam aktív jelenlétének a megtestesítője. Nagyon érdekes, hogy míg az európai gyakorlatban egyes kiállítások műtárgyainak biztosítására magánbankokat kérnek fel, addig az Egyesült Államokban a szövetségi költségvetésből történik a biztosítási összeg fedezete, miközben a közvetlen kulturális szféra állami finanszírozása 1% alatti. Íme egy érdekes, de működő példa a kultúrafinanszírozásban a piac dominanciája mellett kiegészítésként megjelenő, a kulturális alaptevékenységekre irányuló állami szerepvállalás megvalósulására. Fontos megemlíteni, hogy az állami beavatkozás csak akkor éri el célját, ha a mikroszint is ugyanúgy értelmezi az eltervezett akciókat, mint a makroszint, valamint hogy a beavatkozás azonos típusai a gazdaság egyes területein nagyon eltérő reakciókat válthatnak ki. Ezért nincs egyetlen egy jó modell a kulturális szféra finanszírozására, melyet a tagállami kultúrafinanszírozási gyakorlatok komparatív elemzésénél fogunk igazolni. Mint láthatjuk, az állami szerepvállalás újraértelmezése a kultúrafinanszírozásban is megjelenik, melynek ékes bizonyítéka a könyv harmadik fejezetében bemutatásra kerülő országok (Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Magyarország) esete. Bentham a klasszikus iskola képviselője és egyben az utilitarizmus, az érdeket az élet és az életvitel alapelvévé tevő etikai irányzat megalapítója. Bentham számos kritikát fogalmaz meg elődei nézeteivel szemben. Tőle ered az állami támogatással kapcsolatban a mai napig gyakran felhozott kritika, miszerint a szegényektől származó adóból finanszírozza az állam a gazdagok szórakozásait, így az adóelvonások miatt a kulturális szféra működtetése negatívan hat az egyén jövedelmére és jólétére. Az ésszerű ség jutalma (The Rationale of Reward) című művében kifejti Bentham a kulturális szférában megvalósuló állami szerepvállalásra vonatkozó nézeteit. Úgy véli, hogy csak a szabadalmak és a szellemi tulajdon védelme területén van szükség az állam koerszív erejére, míg minden más esetben a tökéletesen versengő piac saját természetéből fakadóan alakítja ki az egyensúlyi állapotot. Főként az irodalom területén végzett kutatásaira alapozva hangsúlyozza a képzelet, a fantázia és a kreativitás meghatározó szerepét. Meglepődve tapasztalta, hogy az egyén sokszor előnyben részesíti a mű vészeteket a tudományadta vagy más szórakozási lehetőségekkel szemben. Külön foglalkozik a kulturális javak értékének meghatározhatóságával. Ő fogalmazza meg először, hogy a kulturális javak hasznossága minden ember számára más és más, így senki sem tudja pontosan megfogalmazni, hogy mit tekinthetünk magas és mit alacsony kultúrának Az állami támogatások rendszere a gyakorlatban Venczel (1994) több évtizedes tapasztalatait összegyűjtve a színházi szektorra alkotta meg osztályozási rendszerét, mely véleményünk szerint a kulturális intézményekre is általános érvényű, és sikeresen alkalmazható. A kulturális intézmények állami támogatási rendszerének fő elemzési területei a következők: tárgy szerinti csoportosítás: a támogatás lehet intézményre, produkcióra, eseményre, személyre, dologra vagy közönségre vonatkozó; időbeliség alapján a támogatások lehetnek megelőlegezettek vagy utólagosak; időtartam szerint rövid-, közép- és hosszú távúak; viszonyítási alap szerint bázisalapúak, normatívak és nullbázisúak; 21

28 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban konkrétság alapján meghatározottak vagy kiegészítők; természetük alapján pénzbeliek vagy természetbeliek; elszámolás alapján folyamatosan, illetve utólag elszámolandók vagy el nem számolandók. Az egyes csoportosítási formák tulajdonságait, gyakorlatban történő alkalmazásuk előnyeit és hátrányait Venczel (1994) tanulmánya alapján ismertetjük. A tárgy szerinti csoportosítást tekintve a kulturális intézmények egyik legjelentősebb támogatási formája a címzett állami támogatás, melyet személyi juttatásra, járulékfizetésre, dologi kiadásokra vagy felhalmozási keret bővítésére lehet felhasználni. Ez a forrás független kell hogy legyen az adott kulturális intézmény éves bevételétől, kihasználtságától, hiszen itt az állagmegőrzésen, a technikai háttér fejlesztésén van a hangsúly. Emellett az állam megkötések nélkül is nyújthat közvetlen támogatást a kulturális intézményeknek, mely összegek szabad felhasználásúak. Ha az állam nem tudja saját forrásból biztosítani a beruházások és a fejlesztések költségét, akkor a részleges vagy teljes privatizáció, illetve a kiszervezés (outsourcing) eszközével az új tulajdonosra átruházhatja ezeknek a fejlesztéseknek a költségét. 9 Az állam feladata ilyenkor a megfelelő befektető kiválasztása, aki garantálja a kulturális intézmény hosszú távú és minőségi működtetését. A színházak dologi kiadásait a következő esettanulmány szemlélteti. A dologi kiadások közül a színházak esetében természete és nagyságrendje miatt legjelentősebb költségcsoport a művészek, a művészeti ügykezelés és a színpadot közvetlenül vagy közvetve kiszolgáló műszakiak bére. Ennek nagysága az adott évben bemutatandó produkciók, az éves műsorterv és a tervezett szereposztás ismeretében viszonylag könnyen meghatározható. Alig valamivel nehezebb a különféle díjak fellépti díjak, alkotói díjak, jogdíjak meghatározása. A legnagyobb gondot az előadásokhoz szükséges dologi díszlet, jelmez, bútor, kellék, világítás költségek olyan színvonalú tervezése okozza, amellyel meg tudunk felelni a legszigorúbb szakmai és felügyeleti igényesség követelményeinek is. A bevétel bizonyos értelemben normatívaként jelenjen meg az elosztás folyamatában. A bevétel, mint norma, többféle módon gyakorolhatja szerepét. Legegyszerűbben úgy, hogy az állam a bázisalapon meghatározott kiadásokból levonja az általa meghatározott és tervfeladatként előírt bevételt, és a maradékot fedezi állami támogatással. A bevétel azonban nem csak mint kivonandó, hanem mint szorzótényező is betöltheti elosztási funkcióját. E módszer keretében az állami támogatásnak a színház művészettől függő költségeire vonatkozó fedezetét úgy határozzuk meg, hogy a bevételt valamilyen szorzószámmal megszorozzuk, illetve a bevételhez valamilyen lineáris, regresszív, degresszív módon állami támogatást rendelünk. A fizető nézőszám alkalmazásának eredménye nem mutatna szignifikáns eltérést a bevételi norma eredményéhez képest, mivel a jegykategóriák eltérő mértékű fogyása nem okoz jelentős elosztási különbséget. A nézőszámot, mint normát, néhány évvel ezelőtt a pénzügyminisztérium nyomására a színházak mint kevésbé rosszat kénytelenek voltak elfogadni, annak ellenére, hogy mindenki tisztában volt azzal, hogy általános elosztási normaként egyáltalán nem alkalmazható. Két év után természetesen visszaállt a korábbi elosztási rendszer, hisz a felügyeleti szervvel együtt a pénzügyesek is rájöttek arra, hogy a fizető nézőszám csak, és csakis a művészettől függő költségek fedezetére szolgáló állami támogatás normájaként használható. A művészettől függő költségek forrásául a színház saját jegy- és egyéb bevétele, valamint a jegybevétel mint norma segítségével meghatározott támogatás szolgál. Mindezen támogatásokat az államnak legalább három évre kell meghatároznia, és legalább évadonként, illetve szükség szerint, de mindenképpen előre kell a színház rendelkezésére bocsátania. A pályázati rendszerben történő elosztás veszélyeinek csak olyan mértékben szabad kitenni a színházakat, hogy az ott meg nem kapott pénz még esetlegesen se veszélyeztesse a színház művészeti munkáját. A beruházási és felújítási kereteket az eddigieknek megfelelően továbbra is úgynevezett céltámogatás formájában, ám előre és hosszú távra kell biztosítani. Forrás: Venczel,

29 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban Az időbeliség tekintetében minden kulturális intézmény vezetője és működtetője az előzetesen megelőlegezett finanszírozási formát, vagy a feladatrészek elszámolását követő közvetlen, szakaszos támogatási gyakorlatot részesíti előnyben. Manapság az uniós pályázati és támogatási rendszer meghonosodásának hatására egyre gyakoribb és népszerűbb az utófinanszírozásos támogatási forma alkalmazása. Ehhez az intézményvezetőknek és a kulturális szektor valamennyi szereplőjének el kell sajátítania az ún. művész egyben vállalkozó szemléletet. Ideális esetben a kuratóriumok csak rendkívül komoly referenciák és pénzügyi garanciák alapján utalják át előre a támogatást. Minden más esetben csak utólag vagy folyamatosan a kiadások megfelelő igazolását követően kerülhet sor a pénz rendelkezésre bocsátására. Itt is igaz az, ami általában az üzleti élet kapcsolataira is érvényes, hogy egy régi, megbízható pályázó komolyabb eséllyel indulhat a támogatási piacon, és előnyösebb időbeni és elszámolási feltételekkel juthat a támogatáshoz. (Venczel, 1994) Az állami támogatások egyik legjelentősebb problémája az időbeliség. Akár a beruházási kiadásokra, akár az intézmény kiadásaira gondolunk, sok kulturális intézmény nem gazdasági év, hanem mint például a színházakban, a színházi évad alapján nyújt szolgáltatást, és erre az időszakra koncentrálódik az intézményi finanszírozás (Venczel, 1994). A kulturális intézményi évad és a gazdasági év nem esik egybe, sőt az eltérés hónapokban mérhető. A jelentős időbeni eltérést csak hosszú távú stratégiával lehet tompítani. Ennek igazolására vizsgáljuk meg és hasonlítsuk össze, hogy az uniós tagállamokban milyen hosszú ideje alkalmaznak következetes, racionális, hosszú távú kultúrpolitikát, és az hogyan hat az adott ország kulturális szektorának teljesítményére (2. táblázat. táblázat - Az Európai Unió tagállami kultúrafinanszírozásának GDP-hez való hozzájárulása és az érvényben lévő kultúrpolitika kapcsolata). Fontos hangsúlyoznunk, hogy az érvényben lévő kultúrpolitika csak közvetett módon van hatással a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulására. A kulturális iparág, azon belül is a hagyományos ágazatok (Throsby modelljében az első két szint) állami támogatás formájában, azaz a közpénzek egy részének újraelosztásán keresztül részesülnek a GDP-ből. A kulturális szervek is hozzájárulnak a GDP-hez a kifizetett munkabér, a közteher, az adó, a nyereség és az elszámolt amortizáció összegével. A könyv bevezetőjében utaltunk arra, hogy az állam közvetett módon is elősegítheti a kulturális szektor teljesítményét. Ezt elsősorban az intézményi környezet kiszámíthatóvá tételével, azaz következetes hosszú távú kultúrpolitika megvalósításával, a közpénzek átlátható és hatékony felhasználásával érheti el. Ezért választjuk az elemzésben az érvényben lévő kultúrpolitikát mint az intézményi környezet kiszámíthatóságát mutató indikátort. 2. táblázat. táblázat - Az Európai Unió tagállami kultúrafinanszírozásának GDP-hez való hozzájárulása és az érvényben lévő kultúrpolitika kapcsolata Ország Érvényben lévő kultúrpolitika (Év) a A kulturális szektor hozzájárulása a GDP-hez b Dánia 51 3,1 Finnország 21 3,1 Hollandia 41 2,7 Írország 60 1,7 Nagy-Britannia 71 3,0 Svédország 77 2,4 Ausztria 36 1,8 Belgium 30 2,6 Cseh Köztársaság 15 2,3 23

30 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban Ország Érvényben lévő kultúrpolitika (Év) a A kulturális szektor hozzájárulása a GDP-hez b Franciaország 52 3,4 Magyarország 21 1,2 Németország 31 2,5 Lengyelország 18 1,2 Olaszország 40 2,3 Portugália 16 1,4 Spanyolország 25 2,3 Szlovákia 18 2,0 Szlovénia 31 2,2 a b A táblázat adatai alapján megállapíthatjuk, hogy előbbi elméleti állításunknak gyakorlati alapja is van, mivel azokban az országokban, ahol régebb óta alkalmaznak következetes kultúrpolitikát, ott a kulturális szektor GDPhez való hozzájárulása is magasabb. Az összehasonlító elemzés eredményét lineáris regresszióval is ellenőriztük, mely modellben a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása a függő változó, és azt vizsgáltuk, hogy van-e kapcsolat a hosszú távú és következetes kultúrpolitika időtartama, valamint a kulturális szektor gazdasági teljesítménye között. A regresszió eredménye is alátámasztja feltevésünket, mivel 10 százalékos szignifikanciaszint mellett közepesen erős kapcsolat van a kulturális szektor növekedése és az érvényben lévő kultúrpolitika időtartama között (3. táblázat. táblázat - A kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása és az érvényben lévő kultúrpolitika lineáris regresszióval történő elemzésének eredménye). 3. táblázat. táblázat - A kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása és az érvényben lévő kultúrpolitika lineáris regresszióval történő elemzésének eredménye Érvényben lévő kultúrpolitika Kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása 0,433 * Szignifikanciaszint 0,072 * Megállapíthatjuk, hogy a hosszú távú kultúrpolitika, a több évre vonatkozó finanszírozási rendszer elősegíti a kulturális intézmények működését, mert növeli a tervezhetőséget, a kiszámíthatóságot és ezáltal biztonságot nyújt. a a ERICarts országtanulmányok (2010) b b KEA Study (2006) * *10%-os szignifikanciaszint Megjegyzés: saját számítás 24

31 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban Az egyik legvitatottabb és leggyakrabban kritizált finanszírozási kérdés a viszonyítás. Hogyan is lehet két intézményt összehasonlítani? Miért kap az egyik több, a másik kevesebb anyagi támogatást az államtól? A viszonyítás alapján bázisalapú és nullbázisú támogatási szemléletet különbözetünk meg. A bázisalapú viszonyítás azt jelenti, hogy az állam az előző évek tervezési, illetve tényadataiból kiindulva határozza meg a tárgyévi támogatás nagyságát. Természetesen e módszer önmagában nem jó és nem rossz, csak használatának helyességétől válik alkalmassá vagy alkalmatlanná. Amennyiben az [intézmény] előző évi, megfelelő nagyságú állami támogatása hatékonyan szolgálta a művészeti tervek megvalósulását, és [az intézmény] hasonló igényű tervekkel rendelkezik a tárgyévre vonatkozóan is, úgy azt mondhatjuk, hogy a bázisalapon meghatározott állami támogatás az infláció figyelembevételével elfogadható. Minden más esetben a bázisalapú viszonyítás olyan erős torzításokat tartalmazhat, amelyek eleve megkérdőjelezik alkalmazhatóságát (Venczel, 1994). Ennek a viszonyítási rendszernek a hátránya, hogy a felügyeleti szervek úgy állapítják meg a tárgyévi támogatás nagyságát, hogy legtöbbször nem rendelkeznek az előző év tényleges adataival, így torzulás jön létre. A nullbázisú viszonyítás során a nulla alaphoz viszonyítunk, vagyis a támogatás nagyságának meghatározásához nem használunk semmiféle számítási alapot. A nullbázisú viszonyítás kifejezés ily módon csak a bázisalapú számítással való összevetésben nyeri el létjogosultságát. A támogatás nullbázisú meghatározása minden esetben szükséges, amikor nem lehetséges olyan bázist használnunk, amely akár korrekcióval is de alkalmas lenne a tárgyévi támogatás számítására. A nullbázisú számítás elsősorban nem azt jelenti, hogy nincs használható bázisunk, hanem azt, hogy el kell felejtenünk minden olyan tapasztalatot és tudást, amely bármilyen irányban befolyásolhatná kalkulációnk racionalitását. Lényegében tehát a bázis nélküli tervezés és számítás azt jelenti, hogy [egy kulturális intézmény, például] egy színház alapfeladatait részelemeire bontjuk fel, majd ezek végrehajtásához szükséges költségeket tételesen határozzuk meg oly módon, hogy megpróbáljuk elfeledni minden korábbi előítéletünket. A számítások során még a legelhanyagolhatóbbnak tűnő várható kiadást is alaposan elemezzük, illetve csak, és csakis az elengedhetetlen költségeket vesszük figyelembe. Mindebből látható, hogy a nullbázisú tervezés, és rajta keresztül az állami támogatás nagyságának meghatározása rendkívül munka- és időigényes feladat (Venczel, 1994). Akkor járunk el helyesen, ha a két különböző viszonyítási alapot, azaz a bázis- és nullbázisú módszert együttesen, egymás kiegészítéseként alkalmazzuk. Láthatjuk, hogy már a közvetlen állami támogatás során mennyi különféle szempontot kell figyelembe venni ahhoz, hogy a terv és a tény összhangban legyen. Nincsen tökéletes rendszer, de a következetesség, a hosszú távú stratégia, az elő- és utófinanszírozás együttes alkalmazása mind hozzájárulhat ahhoz, hogy az állam hatékonyan segítse a kulturális intézmények működését, és egyúttal maga számára is megteremtse a rendszer átláthatóságát, mely növeli az állam és az intézmények közötti bizalmat Közvetlen állami szerepvállalás lottónyeremények Ez a kultúrafinanszírozásnak egy speciális formája. Egyre több országban teszik lehetővé, hogy a kultúrát a lottónyereményekből befolyt adókból is támogassák. Ennek a támogatási formának az előnye, hogy éves szinten meg lehet becsülni, hogy mennyi összeg fog befolyni, így a kultúrának egy meglehetősen biztos támogatási forrása ez. A posztszocialista országok közül egyre többen vezetik be ezt a kultúrafinanszírozási formát (Bulgária, Észtország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia) (Klamer és mtsai, 2006:31), mivel az internetből, valamint a kulturális javak és szolgáltatások értékesítéséből egyre kevesebb a bevétel, így a különféle kulturális alapok számára rendelkezésre álló pénzösszegeket más forrásból, például a lottónyeremények után fizetett adóból kell biztosítani Közvetett állami szerepvállalás adókedvezmények Az adókedvezményeken keresztül megvalósuló kultúrafinanszírozás az állam közvetett szerepvállalásának egyik formája. Mises (1949, 2007: ) az adók szerepéről a következőket fogalmazta meg: Az adó a piacgazdaság egyik sajátossága. A kormány számára egy olyan bevételnövelő eszköz, melyet ha rendeltetésének megfelelően alkalmaznak, nem befolyásolja negatívan a 25

32 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban termelékenységet és a fogyasztást sem. A túlzott adóztatás azonban veszélyeket rejt a piacgazdaság hatékony működésére nézve. Minél nagyobbak az adóterhek, annál nehezebben fenntartható a piacgazdaság intézménye. A kulturális javakra vonatkozó adókedvezményeket mint közvetett állami támogatásokat a kormányok költségvetésének pénzügyi tervezői általában nem preferálják. Azt az érvet hozzák fel, hogy az ilyen jellegű támogatások kimenetelét az állam nem tudja ellenőrizni, sőt azt sem tudja megbecsülni, hogy mekkora adóbevételtől esik el. Ezért hoznak létre művészeti tanácsokat, és azokon keresztül osztják szét az állam által rendelkezésre bocsátott keretet. Ennek a közvetett forrásallokációnak is lehetnek hátrányai, ha fejletlen intézményi környezetben, magas korrupció mellett működnek az ilyen intézmények. Erről a problémáról Magyarország kultúrafinanszírozásának elemzése során szólunk részletesen. Inkei (2001, In: Klamer és mtsai, 2006:33) a következőképpen definiálja a kultúrafinanszírozás adókedvezményeken keresztül történő finanszírozási formáját: A kormányok fiskális támogatása, a kultúra magán úton történő finanszírozásának elősegítése érdekében. A kormányzat lemond a kulturális javakat terhelő adóbevételének egy bizonyos részéről, hogy ezzel egyrészt ösztönözze a kulturális javak és szolgáltatások iránti keresletet, másrészt elősegítse a magánszféra kulturális tevékenységeket támogató szerepvállalását. Az adókedvezmények formái a következőek: a kulturális intézmények olyan kategóriába kerülhetnek, hogy vagy adómentességet élveznek, vagy alacsonyabb adóteher alá esnek; a kultúrát támogató magánszemélyek és vállalatok adókedvezményben részesülnek; a kulturális javak esetén alacsonyabb áfaszintet alkalmaznak. Az adókedvezmények másik csoportosítása szerint megkülönböztetjük a közvetlen, azaz a kormánytól a piaci szereplőnek nyújtott adókedvezményt, valamint egy harmadik jogi személy által nyújtott, ún. közvetett adókedvezményt (Towse, 2010). Előbbire példa, amikor a magánszemély a megvásárolt festmény értékét leírhatja az adójából. Utóbbira példa a színházi jegyek csökkentett adószintje, vagy a Nagy-Britanniában érvényben lévő, a könyvekre vonatkozó adómentesség. Összegzésként az adókedvezményekről elmondhatjuk, hogy fontos kultúrafinanszírozási eszközök, de csak akkor tudják hatékonyan kifejteni a hatásukat, ha létrejön a kellő szintű bizalom az állam és a magánszektor között Nonprofit szervezetek A nonprofit szervezetek egyre nagyobb arányban jelennek meg a kulturális szektorban. Ez a működési forma sajátos módon ötvözi a koordinált és a liberális szemléletet, sőt ahogy látni fogjuk, az ilyen intézmények sikeresen megfelelnek a kulturális szférával szemben támasztott társadalmi és gazdasági követelményeknek is. A következő felsorolás azt mutatja, hogy eltérő gazdasági, társadalmi és kulturális berendezkedésű országok milyen elnevezést alkalmaznak a szektorba tartozó területekre (Kuti Marshall, 1991:1 2). Franciaország: économie sociale (társadalmi gazdaság) secteur à but non-lucratif (nem profitcélú szektor) secteur sans but lucratif (nem profitcélú szektor) Nagy-Britannia: voluntary sector (öntevékeny vagy önkéntes szektor) charities (jótékonysági szervezetek) non-governmental organizations (nem kormányzati szervezetek) 26

33 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban non-statutory organizations (nem hivatalos szervezetek) non-profit sector (nonprofit szektor) Németország: Vereins- und Verbandswesen (az egyesületek rendszere) gemeinnütziger Sektor (a közjót szolgáló szektor) Gemeinwirtschaft (közszolgáltató gazdaság) Nicht-Ewerbssector (nem üzleti szektor) Olaszország: volontariato (öntevékenység) associazionismo (egyesületi mozgalom) terzo settore (harmadik szektor) Egyesült Államok: nonprofit sector (nonprofit szektor) third sector (harmadik szektor) independent sector (független szektor) voluntary sector (öntevékeny vagy önkéntes szektor) tax-exempt sector (adómentes szektor) philanthropic sector (jótékonysági szektor) Mint a felsorolás mutatja, a különböző országokban alkalmazott elnevezések a szektor más-más jellemzőjét emelik ki, amiben korántsem csak kialakulásuk történelmi hátterei tükröződnek, hanem a nonprofit szervezetek társadalmi-gazdasági szerepének, beágyazottságának országok közötti különbségei is (Kuti Marshall, 1991). A sok elnevezés közül az amerikai elnevezés átvételének megvan az az előnye, hogy így a szóhasználatban eleve egy olyan kategória gyökeresedik meg, amely a szektor egyik legfontosabb, sőt, talán a legfontosabb jellemzőjét hangsúlyozza: a nem profitcélokat követő működést és az esetleg mégis keletkező profit szétosztásának tilalmát (Kuti Marshall, 1991). További előny az is, hogy az elnevezés világszerte terjedőben van, a nemzetközi összehasonlítások döntő többségükben ezzel dolgoznak, alkalmazása tehát mindenképpen megkönnyíti a szektorral kapcsolatos nemzetközi kommunikációt (Kuti Marshall, 1991). Sokan hiszik azt, hogy a nonprofit szektorhoz tartozásnak a profittermeléstől való eltávolodás a kritériuma. Azonban a piaci szektor vállalataival is előfordulhat, hogy nem tudnak nyereséget felmutatni, de ebből nem következik, hogy nonprofit szervezetté válnának. A nonprofit szektort harmadik (tercier) szektornak is szokás nevezni. Ez az elnevezés arra utal, hogy a gazdaság első és második szektora, a piaci és az állami szektor mellett, azok működését részben kiegészítve, részben korrigálva egy harmadik szektor is tevékenykedik, amelynek szervezetei nem profitcélokat követnek, de ugyanakkor az államtól is függetlenek, s intézményesültségük, szervezeti stabilitásuk miatt nyilvánvalóan az informális szférától (családi koordináció) is elkülönülnek (Kuti Marshall, 1991). Az előzmények alapján a következőképpen definiálhatjuk a nonprofit szektort (Kuti Marshall, 1991:6 7): 27

34 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban Nem profitcélok által vezérelt szervezetek a profit szétosztásának tilalma. Nem kizárt ugyan, hogy a szervezetek akár alaptevékenységükkel, akár vállalkozói tevékenységükkel profitra tesznek szert, de azt semmiképpen nem oszthatják szét a tagok és a vezetők között, hanem eredeti céljaik érdekében használják fel. A kormányzattól közvetlenül nem függő szervezetek. Ez nem zárja ki, hogy akár állami támogatásban, akár állami megrendelésekben részesüljenek, de sem intézményesen, sem jogilag nem tartoznak az állami szférába. Saját vezető testületük van, tevékenységük fölött a kormányzati szervezetek csak törvényességi ellenőrzést gyakorolnak. Hivatalosan bejegyzett, önálló jogi személyiséggel bíró szervezetek, vagyis olyan egységek, amelyek bizonyos mértékben intézményesültek, szabályozottak, van saját vezetésük, működési szabályzatuk. A teljesen informális, rövid élettartamú, laza belső szerkezetű vagy vezetésű szervezeteket tehát nem tekintjük a nonprofit szektor részének. Közérdekű tevékenység, a közjó szolgálata. Ez a kritérium mindazokat a szervezeteket kizárja a nonprofit szektorból, amelyek kizárólag saját tagjaiknak nyújtanak szolgáltatásokat, és nem a tágabb közösség (lakóhely, nemzet, hátrányos társadalmi helyzetűek stb.) érdekeit szolgálják. Ez az elv a fejlett demokráciákban is vitatott, de különösen az lenne a mi helyzetünkben, amikor a társadalom szövetének regenerálódása, a társadalmi önszerveződés spontán folyamatának megerősödése, a demokratikus jogok intézményesülése vitathatatlanul a társadalom elemi érdeke. A szervezet bevételeinek számottevő része magánadományokból származik, tevékenységét a tagok és támogatók önkéntesen vállalt munkájára alapozva végzi. Ennek a kritériumnak az érvényesülését ugyan nagyon fontosnak és kívánatosnak tartjuk, de nem szívesen zárnánk ki a nonprofit szektorból azokat a szervezeteket, amelyek ezeket a feltételeket egyelőre nemigen tudják kielégíteni, s főleg állami támogatásokból és tevékenységük díjbevételéből, valamint vállalkozási bevételeikből élnek. A szervezet nem elsősorban politikai célra szerveződött, tehát nem politikai párt vagy egyéb olyan szervezet, amely kormányhivatalokba kíván jelölteket bejuttatni, esetleg hivatásszerűen törekszik a kormány befolyásolására. Ennek a kritériumnak az alkalmazása külföldön is elég bizonytalan. Az Egyesült Államokban erősen igyekeznek ugyan a nonprofit szervezetekkel szemben érvényesíteni a lobbizás tilalmát, de a közösség politikai informálása vagy a kormány konkrét kérdésekben való befolyásolására törekvő érdekvédelmi tevékenység megengedett. A szervezet nem elsősorban vallási tevékenységet folytat. Ennek értelmében maguk az egyházak nem sorolhatók a nonprofit szervezetek közé, de az egyházi irányítás és ellenőrzés alatt működő, egyházi finanszírozású oktatási, kulturális és szociális szervezetek igen. Ez a kritérium, bár a kutatók gyakran felvetik a szükségességét, a külföldi gyakorlatban ritkán kerül alkalmazásra. A nonprofit szervezetek egyik leggyakrabban megjelenő típusa az alapítványi forma. Az alapítványok a szokásjog (common law) jogrendszerére épülő országokban, mint például az Egyesült Államokban és Nagy- Britannában, a gondoskodást helyezik a középpontba. A kontinentális jogrendszert (civil law) alkalmazó országokban viszont az alapítványi tagság és az alapítvány vagyona a meghatározó tényező. Az alapítványoknak három típusát különböztetjük meg (Klamer és mtsai, 2006:38 39): 1. független, közösségek által létrehozott alapítvány; 2. vállalatok által létrehozott alapítvány; 3. állami fenntartással működő alapítvány. Egy másik kategorizálás szerint az alapítványokat csoportosíthatjuk aszerint, hogy kik az alapítói: 1. állam, 2. magánszemély, 3. harmadik személy. Az alapítványt felhatalmazó jogosítvány alapján pedig megkülönböztetünk: 28

35 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban 1. alapítványokat, 2. közalapítványokat. Függetlenül attól, hogy milyen típusú nonprofit szervezetről beszélünk, mindre jellemző, hogy a profitorientált vállalatokhoz hasonlóan a piaci mechanizmusok erőteljesen jelen vannak működésükben. A nonprofit kulturális intézmények versengenek egymással, hogy minél ismertebbek és elismertebbek legyenek a kulturális piacon. A pályázati úton elnyerhető támogatásokért is kiélezett közöttük a verseny. Egy társulat, egy színház számára nagyon fontos, hogy kik alkotják a társulatot. Így küzdelem folyik magukért a művészekért is. Nem feledkezhetünk meg az ismertséget biztosító média meghatározó szerepéről sem, így az esztéták, a kritikusok és a médiatulajdonosok kegyeiért is folyik a verseny. Klaic (2007) fel is hívja a figyelmet arra, hogy a nonprofit szervezeti forma egy olyan optimális megoldás a kulturális intézmények működéséhez, mely azzal, hogy az államtól nem automatikusan kapja évről évre a normatív támogatást, hanem a működéshez szükséges anyagi hátteret több eltérő forrásból kell előteremtenie, hatékonyságnövekedést eredményez. A támogatások megszerzéséhez az előbb ismertetett különféle plénumokon meg kell küzdeni a piacon tevékenykedő versenytársakkal, mely mind a szakmai színvonal, mind a mű ködés tekintetében minőségi javulást eredményez. Kuti (1998:97) a következőképpen foglalja össze a nonprofit szervezetek gazdasági szerepét: Az öntevékeny szervezetek nagy előnye az, hogy olyan szükségletekre is képesek reagálni, amelyek nem a többség, az átlagpolgár, hanem a speciális helyzetben levő társadalmi csoportok szükségletei, hogy profitmotívum híján megbízhatóbbak a piaci törvények szerint működő szolgáltatóknál, hogy az általuk nyújtott szolgáltatások innovatívabbak és emberre szabottabbak a tucatszolgáltatásoknál. Megállapíthatjuk tehát, hogy ezeknek a szervezeteknek a vezetői és tagjai számára a gazdasági tényezők mellet a szakmai szempontok is meghatározóak, és a kulturális szektorban ez a leginkább kívánatos intézményi és finanszírozási forma. Piac felé félúton A magyar színházi élet struktúrájában alig történtek lényegi változások az 1949-es államosítás óta. Sokan várták, hogy a rendszerváltozás majd elindítja a színházi világban is a magánosítást, de erre sem a tulajdonosok, sem a színházvezetők részéről nem érződött valódi törekvés. Utóbbiak úgy vélték, hogy a magyar színházak iránti kereslet nem képes olyan áron megvalósulni, amely képes lenne a színházakat eltartani. Így minden maradt a régiben, csupán a finanszírozásban történtek próbálkozások egy racionálisabb elosztásra, ám mindegyik sikertelenül végződött. Pedig megérett az idő a változásra. Egyre több színház mű ködik céltudatosan is profitorientáltan, egyre több a fejlett piacgazdaságoktól történő importálás, egyre több színház érett meg a csökkentett támogatású vagy támogatásmentes piaci létre. A strukturális változtatások közül a legjelentősebb, hogy a fővárosban az eddig költségvetési intézményként dolgozó színházak nonprofit kft.-vé alakulnak át. A fővárosi színházak fele már eddig is nonprofit kft.-ként dolgozott, átalakulásuk közel tíz év alatt zajlott le. (Akkor még közhasznú társasággá, később nonprofit kft.-vé.) A már ilyen gazdálkodási formában működő színházak gazdasági igazgatói bizonyíthatják, hogy ez a működési forma lényegesen jobban megfelel a színházi mű ködés elvárásainak és hatékonyságának, mint a költségvetési intézmény, egyszóval lényegesen megkönnyíti a színház adminisztratív és gazdasági működését. Gondoljunk az üzleti terv konkrétságára, a rugalmasabb munkaszerződésre, az előirányzat-módosítás nehézkességére, a pénz- és előirányzat-maradvány felhasználására és így tovább. Az átalakulás többekben kelt keserű érzéseket. Sokan vélik úgy, hogy a költségvetési forma nyugalmat, biztonságot és főleg rendszeres pénzt jelent a színházaknak, míg a nonprofit kft. nonprofit jellege ellenére már egy olyan átmeneti forma, amely előbb-utóbb a piacra viszi a színházakat. A művészek pedig alapjában nem szeretik a piacot, azt gondolván, a mai gazdasági-kulturális körülmények között nincs vagy csak alig-alig van szükség minőségre és művészetre. Szükség van tehát az állam, az önkormányzat segítő támogatására. 29

36 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban Pedig mindennek megvan a maga közönségrétege. A művészszínháznak éppúgy, mint a népszínháznak, a kabarénak éppúgy, mint a táncszínháznak, a kortárs drámának éppúgy, mint a fizikai színháznak, az operettnek éppúgy, mint az operának. A színházak mai dolga missziójuk teljesítése mellett éppen az, hogy megtalálják és kineveljék saját közönségüket (fogyasztójukat), akik fizetni is hajlandók a színházi előadásért. Ideje lenne végre tudatosítani, hogy a közgazdaságtan egyik alaptörvénye, a Marshall-kereszt, a színházakra is érvényes. A magas kereslet magas ár mellett találkozhat a kínálattal, alacsonyabb kereslet pedig alacsonyabb áron. Vagyis a közönség által kedvelt műfajok (előadások, színházak) magas áron adhatók el, így jelentősen tehermentesítik a közösségi pénzek felhasználását. A viszonylag szűkebb közönségigényeket kielégítő művészszínházak legyenek azok közösségi vagy magántulajdonban pedig kevesebb jegybevételre számíthatnak, így szükségük van közösségi pénzre, támogatásra. Akármennyire is ódzkodik a színházvezetők nagy része a magánosítástól és a piactól, megkerülhetetlen, hogy a színházak egy része valódi versenyben méresse meg magát a színpadon. Ehhez, átmenetnek, kiváló működési forma a nonprofit kft. Forrás: Venczel, 2011: Szponzoráció A szponzoráció az egyik lehetőség arra, hogy a kulturális tevékenységek, intézmények számára a felmerülő költségek egy részének fedezetét biztosítsuk. A szponzoráció a finanszírozó vállalkozás szemszögéből a marketingmix egyik elemének, a marketingkommunikációnak egyre fontosabbá váló területe. A szponzori szerepet vállaló cég a támogatásért cserébe bizonyos ellenszolgáltatást remél. A hétköznapi életben gyakran keverik a támogatás, a mecenatúra, az adományozás és a szponzorálás fogalmát (Bába, 2008). A következőkben ezeknek a fogalmaknak a tisztázására vállalkozunk. A támogatás kifejezés gyűjtőfogalom, amely egyoldalú kapcsolatot jelöl a támogató, finanszírozó vállalkozás, illetve intézmény, szervezet vagy egyén és a kedvezményezett között. A támogatás lehet pénzben formát öltő vagy más anyagi természetű, illetve szellemi jellegű. Nincs közvetlen kereskedelmi célja (Bába, 2008). A Nemzetközi Reklámszövetség (IAA) 1988-ban megjelent tanulmányában a következőképpen határozza meg a támogatás fogalmát: Valamilyen független aktivitás pénzügyi vagy anyagi támogatása, amely nem függ szorosan össze a támogató vállalat kereskedelmi céljaival. A jótékony célú adakozásnak vagy patronálásnak nem célja a haszonszerzés (Fazekas Nagy, 2000:18) A Magyar Public Relations Szövetség (MPRSZ) az előző meghatározástól eltér: Támogatás: olyan tevékenység, amely a szervezet kedvező megítélésének erősítését szolgálja más szervezet, egyén vagy tevékenység presztízsének felhasználásával. A támogatás gyűjtőkategória. Területei: szponzorálás, amely ellentételezett anyagi (vagy egyéb) támogatás nyújtása; mecenatúra, amely ellenszolgáltatás nélküli anyagi (vagy egyéb) támogatás nyújtása. A támogatás szó jelentése: Anyagilag segít, pártfogol. Erkölcsileg pártfogol. (Fazekas Nagy, 2000:19) A szponzorálás kétoldalú üzleti kapcsolat; befektetés a szponzoráló vállalat részéről, amelynek kereskedelmi, haszonszerzési célja van. Ez a befektetés lehet pénzügyi, tárgyi és humán természetű, tehát szellemi, tanácsadási és személyes közreműködői jellegű (Bába, 2008). Kádár definíciója a következő: A szponzorálás két fél közötti üzleti kapcsolat, amelynek során az egyik fél pénzt, szolgáltatást vagy más anyagi javakat bocsát rendelkezésre, a másik fél lehet egyén, szervezet vagy esemény, aki cserébe bizonyos jogokat, együttműködést, társulási lehetőséget nyújt, amelyek a szponzort kereskedelmi előnyökhöz juttatják. (Kádár, 2003:88) A szponzorálás három fő területe a sport, a kultúra és a társadalmiszociális (oktatás, egészségügy, környezetvédelem) intézmény- és tevékenységrendszer. Ezek közül mi most a könyv témájához legközelebb eső területre, a kultúra szponzorálására fókuszálunk. A kultúra szponzorálása a támogató imázsának, hírnevének növelésére van pozitív hatással. A kultúrához az érték, klasszikus szépség, elegancia, időtállóság, presztízs stb. asszociációk kapcsolódnak, melyekhez olyan vállalatok 30

37 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban csatlakozhatnak, amelyek a szponzoráció eredményeként azt remélik, hogy szervezetüket ezekkel az előbb felsorolt értékekkel is azonosítják (Bába, 2008) Adományozás, filantrópia, mecenatúra Az adományozás, a filantrópia és a mecenatúra nagyon hasonló tevékenységeket lefedő fogalmak. Közös bennük, hogy a támogatásért cserébe az adományozó (donor) nem vár ellenszolgáltatást, közvetlen anyagi jellegű hasznot nem realizál. A közvetett hatás azonban annál fontosabb, mely növelheti a donor ázsióját, presztízsét és jó hírnevét. A támogatás lehet anyagi jellegű, tárgyi eszköz formájában megvalósuló vagy eszmei segítség. A donor lehet magánszemély, szervezet vagy vállalat egyaránt (Klamer és mtsai, 2006). A szponzoráció és a mecenatúra legfontosabb üzenetét Röpke gondolatai tökéletesen és lényegre törően közvetítik. Röpke hangsúlyozza, hogy sok kulturális jószág egyúttal közjószág, így azok mindenki számára elérhetővé tétele meghatározó szempont (operaház, kulturális örökségek). Ebben a folyamatban a gazdag emberek szerepvállalása elengedhetetlen és szükséges. Röpke szerint mindez akkor lehet hatékony, ha az állam formális szabályokkal biztosítja a támogatásokhoz a rendszer átláthatóságát és számonkérhetőségét, megteremti a feltételeket az etikus cselekedetek megvalósulásához a támogatási rendszerben. Egyúttal a hatékony művészetpártolás elengedhetetlen kritériumának tartja, hogy az adományozók művelt emberek legyenek, akik képesek értékelni és minősíteni az általuk támogatott művészetet vagy tudományterületet. A gazdag ember kötelességeit részleteiben nem kívánjuk felsorolni. Egy dologról mégis szót kell ejtenünk, ti. arról a kötelességéről, hogy azokat a hézagokat kitöltse, amelyeket a piac nyitva hagy. Nyitva hagy, mert olyan javakról van szó, amelyekre nem terjednek ki a kínálat és a kereslet törvényei. Meglenne a lehetőség, hogy ezeket a területeket az államnak engedjük át, de ezzel a társadalom szabadságát veszélyeztetnénk. Minden ami a művészetpártolás fogalomkörébe sorolandó: a színházak, opera, zene, képzőművészetek és a tudomány bőkezű támogatása, mindannak tehát, amely létében és fennállásában veszélyeztetve volna, ha»nem volna kifizetődő«. Nehéz volna bármely korban olyan jelentős művészeti terméket találni, amely keletkezését ne mecénásságnak köszönhette volna....azt is meg kell jegyeznünk, hogy a gazdagok művészetpártolása el sem képzelhető anélkül, hogy ezek az emberek a szellem és a szépség birodalmában éppúgy otthon ne legyenek, mint az üzleti életben (Röpke, 1979; 2000: ) A háztartások mint a kulturális szektor finanszírozói A fogyasztók a kulturális javak és szolgáltatások megvásárlása során közvetlen bevételforráshoz juttatják a kulturális szektor szereplőit. Az esettanulmányok során látni fogjuk, hogy ezek a saját bevételek rendkívül fontosak a kulturális intézmények számára. Manapság sokszor a saját bevételekhez igazítja az állam a kulturális intézményeknek szánt állami támogatások mértékét, így a kulturális intézményeknek törekedniük kell arra, hogy minél nagyobb fizetőképes keresletet alakítsanak ki az általuk kínált és termelt kulturális javak és szolgáltatások iránt. A kulturális javak iránti igény minden ember számára más és más, a kulturális szükséglet kielégítésének foka is egyénenként eltérő. Ha összehasonlítjuk a háztartások kulturális kiadásainak szerkezetét, akkor megállapíthatjuk, hogy nemcsak az egyéni szükségletek, de egy közösség kulturális szükségletei is eltérhetnek egymástól. Ez utóbbira erősen hat az adott ország kulturális, gazdasági, társadalmi és politikai berendezkedése (4. táblázat. táblázat - Egy háztartás kulturális kiadásai 2005-ben (Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Magyarország, EU-27 átlag)). 4. táblázat. táblázat - Egy háztartás kulturális kiadásai 2005-ben (Franciaország, Nagy- Britannia, Németország, Magyarország, EU-27 átlag) Megnevezés Franciaország Nagy-Britannia Németország Magyarország EU-27 átlag Összes kiadás (PPS) (EUR)

38 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban Megnevezés Franciaország Nagy-Britannia Németország Magyarország EU-27 átlag Ebből kultúrára (EUR) Háztartások kulturális kiadásai az összkiadás %- ában ,3 4,7 4,7 4,7 3,9 TV-rádió kiadás 22,3 24,1 15,0 30,8 18,4 Újság, folyóirat 16,7 14,1 15,8 17,5 16,2 Könyv 9,1 7,1 12,7 12,3 11,5 Film, színház, koncert Múzeum, park, állatkert 7,0 7,1 5,8 5,3 7,1 1,0 1,6 1,3 1,1 1,6 Író- és rajzszer 5,7 3,4 3,8 5,5 4,8 TV, DVD, Videó (kép) Rádió, hangzóanyag (CD, MP3) (hang) Fotó- és kamerafelszerelé sek Egyéb informatikai felszerelések Szolgáltatás, javítás stb. 8,3 7,3 7,1 8,4 8,3 1,5 4,2 3,4 3,7 3,1 13,5 15,1 12,2 5,7 10,9 9,8 7,5 12,9 7,9 12,1 5,1 8,5 10,0 1,8 6,0 Összesen % Forrás: Eurostat (2011): Cultural Statistics Az adatok alapján megállapítható, hogy a háztartások kulturális kiadásai az összkiadáshoz viszonyítva Nagy- Britanniában, Németországban és Magyarországon az uniós átlag feletti értékűek, míg Franciaországban a háztartások százalékosan kevesebbet költenek kultúrára. Nem meglepő, hogy Franciaországban az állam jelentős szerepet vállal a kultúra finanszírozásában, és sok esetben a támogatás mértékét nem köti szorosan a kulturális intézmények saját bevételeinek alakulásához. Szemben a piaci versenyt előnyben részesítő Nagy- Britanniával, ahol a saját bevételek a kulturális intézmények egyik legfontosabb bevételi forrásai, és a pályázatoknál mindig kritérium az intézmények minél magasabb kihasználtsága. A TV- és rádiókiadások Magyarországon a legmagasabbak a vizsgált országok körében. Ez nem meglepő, hiszen a magyar lakosság 32

39 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban rendkívül sokat, naponta átlagosan 4 órát néz televíziót. Könyvre a németek és magyarok többet költenek, mint a franciák és a britek. A film, színház és koncert kiadásaik viszont ez utóbbi két országban magasabbak, míg Németországban és Magyarországon az uniós átlag alatti a háztartások ilyen irányú kulturális kiadása. Érdekes eredmény, hogy Franciaországban sokkal kevesebbet költenek a háztartások hangzóanyagok vásárlására. A fotóés kamerafelszerelések, valamint az egyéb szolgáltatások és javítások tekintetében pedig Magyarország rendkívül alacsony értékei figyelemre méltóak. Az adatok egyértelműen alátámasztják azt a megállapítást, hogy az egyének és az országok közösségei is rendkívül szerteágazó kulturális szükséglettel rendelkeznek. Vannak természetesen divatcikkek, melyek fogyasztása közel azonos szintű az egyes országokban, de vannak olyan szükségletek, melyek országspecifikusak, és ezek helyi szintű kielégítésére nagyobb hangsúlyt kell helyezni. 7. Összefoglalás A fejezetben arra vállalkoztunk, hogy elméleti szinten megalapozzuk a könyv második, harmadik és negyedik fejezetében bemutatásra kerülő összehasonlító elemzéseket. A könyv első fejezetében meghatároztuk a kultúra fogalmát. A definíció kiválasztásánál arra törekedtünk, hogy a közel 150 ismert meghatározás közül azt válasszuk ki és tekintsük alapérvényűnek az elemzések során, mely hangsúlyozza a kultúra, a kulturális szektor gazdasági szempontok alapján történő elemezhetőségét. A kollektivista és individualista kultúrafelfogásokkal kapcsolatban megállapítottuk, hogy a gyakorlatban a kettő kiegészítve alkot egy egészet, és ezért a két megközelítést egyaránt hangsúlyozó meghatározást, Stark Antal kultúradefinícióját tekintjük alapérvényűnek a könyv elemzéseiben. Fontosnak tartottuk, hogy bemutassuk, milyen korlátok mellett van lehetőség a kulturális szektor gazdasági megközelítésű vizsgálatára. A kultúrpolitika és különféle eszközeinek ismertetésével felvezettük a könyv címét adó fő témakörünket, a kultúra finanszírozását. Először ismertettük a kultúrafinanszírozás különféle formáit, majd bemutattuk, hogy milyen sokféle támogatási forma áll az állam, a magánszektor és az ún. tercier vagy más néven nonprofit szektor rendelkezésére. Ezek a kultúrafinanszírozási megoldások a koordinált és liberális kultúrafinanszírozási szemléletekben eltérő súllyal szerepelnek. Ezen különbségek szemléltetésére helyezzük a hangsúlyt a következő fejezetben. Már az elmélet is hangsúlyozza, hogy az állam kultúrafinanszírozásban betöltött szerepe meghatározó, a mennyiségi helyett a minőségi támogatásra kell fókuszálni. Ezt következetes, hosszú távú kultúrpolitikával lehet elérni. Függetlenül attól, hogy melyik kultúrafinanszírozási forma élvez prioritást egy adott országban, az állam, a piac és a nonprofit szektor csak egy bizalomra épülő, átlátható intézményi környezetben tud hatékonyan működni. 8. Ellenőrző kérdések és feladatok Ismertesse a kultúra fogalmát! Melyek az individualista és a kollektivista kultúrafelfogás közötti különbségek? Sorolja fel a kulturális javak sajátosságait! Ismertesse Throsby koncentrikus körök modelljét! A kulturális szektor példáin keresztül mutassa be és jellemezze Kornai koordinációs típusait! Ismertesse a kultúrapolitika fogalmát és eszközrendszerét! Ismertesse, hogy a modern kultúrpolitikai felfogás szerint a kulturális szektorban kikre irányul a kultúrpolitika! Melyek az állami kultúrafinanszírozási formák? Ismertesse azok legfontosabb sajátosságait! Mutassa be Venczel alapján, példákon keresztül, a kulturális intézmények állami támogatási rendszerének fő elemzési területeit! Melyek a nonprofit szektor gazdaságban betöltött szerepe mellett és ellen szóló érvek? Mi a különbség a mecenatúra és a szponzoráció között? 33

40 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban 9. Kulcsszavak kultúra (culture) kulturális szektor (cultural sector) kulturális ipar (cultural industry) kultúrpolitika (cultural policy) kultúrafinanszírozás (financing of culture, cultural financing) állami támogatás (state/government subsidy) az állam kulturális kiadásai (government expenditure on culture) adókedvezmények (tax incentives) közvetlen támogatás (direct support) közvetett támogatás (indirect support) szponzoráció (sponsorship) mecenatúra (philanthropy, donation) adományozó (donor) a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása (cultural sector value added to GDP, cultural sector contribution to GDP) 10. Függelék Magánszínházak gazdálkodása Pintér Béla Társulat(részlet Véner Orsolya tanulmányából) A Pintér Béla társulatnak nincsen saját színházépülete, így ennek fenntartásával nem kell számolniuk. A Szkéné mint befogadó színház ad otthont előadásaiknak, ami persze sok kötöttséggel jár. Mivel más társulatok is fellépnek itt, tekintettel kell lenniük egymás munkájára. Be kell osztani az előadásokat, próbaidőket és osztozni kell a raktárakon is. Kimondatlanul is érezni lehet, hogy Pintér Béláék kitüntetett helyzetben vannak, a nívós és teltházas előadásoknak köszönhetően több kiváltság is jut a társulatnak. Hozzájuk igyekeznek alkalmazkodni a műsorbeosztással, több hely áll rendelkezésükre a helyszíni díszlettárolásban és a nyári időszakban, mikor nem működik a színház, sőt az egész egyetem, ők akkor is kizárólagos próbalehetőséget kapnak a helyszínen. Ez óriási segítség, hiszen a ritkán előadott műsorokat gyakran kell felújítani, szinten tartani Bevételek Éves támogatásként 1998-tól 2002-ig csupán 3,5 millió forintot kaptak. A kulturális koncepcióváltás következtében először 15 millió forintra ugrott az összeg, majd 2003-tól 30 millióra. Sok helyen nyilatkozta már Pintér Béla, hogy 60 millió forintos költségvetésből tudnák fenntartani magukat. Ez nem az optimális keretösszeg, hanem csak a minimum lenne. Ehhez képest az Oktatási és Kulturális Minisztériumtól az éves működési költségükre mindössze töredékét nyerik el sorozatosan. Persze már az is nagyon jó, hogy rendelkezésre áll az alternatív színházakra szánt keret, de egy ilyen kiemelkedő társulat talán többet érdemelne. Ahogy több más alternatív társulatnak, nekik is ez a fő bevételi forrásuk ben 39 milliót, 2008-ban 40 milliót ítéltek meg nekik. Ez utóbbi azért különösen fájó, mivel a Krétakör már más forrásból kapta támogatását, arra lehetett számítani, hogy az így felszabaduló 100 millió forintot talán a kiemelkedő, régóta színvonalas teljesítményt nyújtó társulatok között osztják meg, ehelyett felaprózták a kisebb társulatok között. Noha ebből az összegből a repertoár-játszás mellett jó, ha évi egy bemutató gazdálkodható ki, mégis megkísérelnek két új előadást is színpadra állítani a következő, 2009/2010-es évadban. 34

41 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban Az egyes projektekkel persze még bőven van lehetőség pályázati pénzekhez jutni, de ez mind bizonytalan, sok munkát igényel és szűkös rá a kapacitásuk. A Nemzeti Kulturális Alaptól további 5 millió forintot kaptak a 2007/2008-as évad programjainak megvalósítására. Igen gyakran hívják őket külföldre, ami hatalmas lehetőség, nemcsak szakmailag, hanem a forrásteremtést illetően is. A meghívó fél téríti meg az útiköltséget, szállást és a napidíjat is. Azzal, hogy pályázatokon a külföldi vendégjátékra is nyernek pénzt, valamelyest leveszik a terhet a meghívó félről, ezzel talán ösztönözve az együttműködési kedvet ban a számos külföldi vendégjátékukra (Párizs, Montreal, Rotterdam, New York, Helsinki, Brüsszel, Berlin, Nyitra) sikerült kisebb-nagyobb összegeket elnyerniük, a Nemzeti Kulturális Alaptól összesen 7,2 millió forintot. Vidéki fellépéseik ritkábban vannak, inkább csak a szakmai fesztiválokon jelennek meg (POSZT, Vidor, Deszka). Ahhoz mennek, aki meg tudja fizetni az előadást. Alkalmanként sikerül egyéb produkciós pénzeket is elnyerni, 2007-ben például a Parasztopera című darab helyben történő továbbjátszására 1,2 millió forintot, illetve új színházi mű megírására 600 ezer forintot, ban pedig a Soha vissza nem térő előadás ősbemutatójára 1,7 millió forintot. Bevételnövelésként 2009-től jegyeik egységesen 2500 forintba kerülnek, a korábbi 2000 forint helyett. Eladásösztönzésre nincs szükség, nincs semmi akció, se kedvezmény. Megszüntették a félárú szakmai jegyet is, most már csak a kritikus céh tagjai jöhetnek be kedvezményes áron. A jegybevételből a korábbi áron számolva maximális kihasználtság mellett (mindig teltház van), mely férőhelyet jelent (előadásonként változó), legfeljebb 320 ezer forint származik. A Szkénével való megállapodás értelmében a befolyó összeget felezik, így esténként igen szerény összeg kerekedik ki. Ez havi tíz előadás mellett összesen 1,6 millió forintot jelent, mely kizárt, hogy fedezni tudja a közreműködők díját. Támogatói estet is szerveztek már, ahol a rajongók társulatuk megsegítése érdekében egy estére emelt áron vásárolhatták meg a jegyeket. A vártnál valamivel kedvezőtlenebbül alakult az akció talán még nem áll készen erre a közönség, így egyelőre nem tervezik megismételni. Ha ezt nem is, új jegyár-kategóriát esetleg érdemes lenne bevezetni, a pártolóit, mely emelt áron kapható bármelyik előadásra. Ilyenformán is kis többletbevételre tudnának szert tenni. A legegyszerűbb közvetlen jegyértékesítési rendszer alakult ki: csak és kizárólag a helyszínen lehet megvásárolni a belépőket, vagy az előadás előtt a pénztárban vagy a Szkéné titkárságán, melyeket előzetesen kell lefoglalni, de lehetőleg a havi program megjelenését követő két héten belül, ugyanis igen hamar betelnek a helyek. Egy lehetséges támogatóval karöltve már tervezik bevezetni az internetes jegyértékesítést is Kiadások A logisztikai költségek jelentenek komolyabb megterhelést számukra. A Szkénében kevés hely lévén az éppen nem futó előadások díszleteinek és jelmezeinek raktározásáról és elszállításáról gondoskodniuk kell. Az egyik legnagyobb kiadást a közreműködők kifizetése jelenti, akik megbízásos szerződéssel működnek a társulatban. Senkinek nincsen állandó havi fizetése, csupán a próbaidőszak három hónapja alatt kap mindenki fix bért, mely körülbelül a minimálbér összegét jelenti. A további fizetéseket mindenki előadásonként kapja, méghozzá mindenki egyenlő mértékben, kezdve a technikustól a rendezőasszisztensen keresztül a főszereplőig. Ami azt jelenti, hogy az évad öt hónapja alatt csak a fellépéseikből van valami bevételük a színészeknek, a nyári színházi szünetben pedig az esetleges meghívásokból, tartalékaikból élnek. Nem is csoda, ha a művészek több produkcióban is közreműködnek. Pintér Béla az egyetlen, aki csak itt játszik:»hívnak, de nem vállalok el semmit. Nincs időm, energiám, kedvem. Nem érdekel más.«a kezdetek kezdetén egy előadás 700 ezer forintból már kijött, ez az összeg azonban drasztikusan nő azóta. A másik jelentős kiadást a jelmezek, kellékek javítása, tisztítása jelenti. A rendezőasszisztens panaszkodik is, mekkora összegeket kell költeni arra, hogy a szükséges eszközöket pótolni tudja. Rengeteg a sok kis apró fogyóeszköz, sérülékeny jelmez, de ha színvonalas előadásokat szeretnének alkotni, ezeken sem szabad spórolni. Szintén költeni kell a minőségi technikára, mely a Szkénében nem áll rendelkezésre, így azt alkalmanként a próbákra és előadásokra bérelni kell egy külső cégtől. 35

42 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban Talán egy másik színházépületben, ahol minden technikai feltétel adott, és nagyobb a nézőtér, gazdaságilag kifizetődőbb lenne a működésük. De nincsen szándékuk elmozdulni innen, jó a kapcsolatuk a színházzal, a rendező is eleve ebben a térben gondolkodik. Alkalmanként játszottak már nagyszínpadon, és a tapasztalatok alapján ott is nagyon jól működnek az előadásaik. Nyilván nem tudnának ilyen sokáig játszani egy előadást, és talán az intimitás is elveszne, de kevesebb energiabefektetéssel vélhetően több bevétel generálódna. Talán ha a Szkéné új helyre költözik legyen az a BME fűtőháza, ahogy a tervekben szerepel, vagy más hely és tágasabb lesz a tér, megoldódnak vagy kissé javulnak a financiális problémák. Az OKM adatai alapján a 2007-es évben összesen 82 előadást tartottak, 8260 nézőnek. A ezer forintos költségvetésük alapján az egy előadásra eső költségük 758 ezer forint volt. Befogadóképessége alapján az állami fenntartású Budapesti Kamaraszínházzal lehetne összevetni, bár ők jóval többet tudnak játszani (668 előadás, néző előtt), emiatt költségvetésük is magasabb ( ezer forint), ugyanakkor az egy elődadásra eső költségük hasonló, 833 ezer forint. Talán ha Pintéréknek is saját helyük lenne, el tudnák érni ezeket a számokat. Érdekes a szintén alternatív szférába tartozó Bozsik Yvett Társulattal összehasonlítani, akik közel ennyi előadásszámmal, költségvetéssel és egy előadásra jutó költséggel rendelkeznek, viszont több mint kétszer annyi néző előtt adnak elő. Forrás: Véner, A bemutatott esettanulmány egy sikertörténet, mely igazolja, hogy a magánszínházak esetében is van lehetőség sikeres és működőképes kulturális tevékenység és kultúrafinanszírozás megvalósítására. Mindehhez kitartó és alázatos munka, vállalkozói szellem és minőségi mű vészi tevékenység szükséges, mely iránt van fogyasztói kereslet Felhasznált irodalom [CH1-B1] Barber,, B. R. (1995): Jihad vs. McWorld. Ballantine Books, New York [CH1-B2] Bába, Szilvia (2008): Szponzorálás és karikatúra. Napút, 10. évf., 8. sz., [CH1-B3] Berend, T. Iván (2008): Európa gazdasága a 20. században. História, Budapest [CH1-B4] Bourdieu,, P. (1984): A social Critique of the Judgement of Taste. Harvard University Press, Cambridge [CH1-B5] Bourdieu,, P. (2004): The Forms of Capital: Cultural Capital. In: The RoutledgeFarmer Reader in Sociology of Education RoutledgeFarmer, Londonhttp://books.google.hu/books?id=XN- XSb_vPPoC&printsec=frontcover&dq=The+RoutledgeFalmer+reader+i n+sociology+of&source=bl&ots=548ngjfarg&sig=wkftla5a- 4LUllBJflL593AsKRo&hl=hu&ei=PjLFTJD8DoTCswalruGZCA&sa=X&oi=book_result&ct=result& resnum=1&ved=0cbsq6aewaa#v=onepage&q&f=false [CH1-B6] Cowen,, T. (2004): Creative Destruction: How Globalization Is Changing the World s Cultures. Princeton University Press, New Jersey [CH1-B7] (2006) Culture, the Heart of a Knowledge-based Economy. European Cultural Parliament, Tuscany 1 When bankers get together they talk about art. When artists get together, they talk about money. Forrás: 2 A meghatározás Stark Antal 2008-as tanulmányában publikált kultúrafogalom átdolgozott változata. A könyvben idézett definíciót a szerző a szakmai konzultálásunk alkalmával fogalmazta meg. 3 If we consider the matter in a proper light, we shall find, that a progress in the arts is rather favourable to liberty, and has a natural tendency to preserve, if not produce a free government. ( 4 Forrás: 5 Throsby (2010) idézi Peterson 1992-es munkáját. 6 A könyv harmadik fejezetében található országtanulmányokban részletesen ismertetjük az önkéntesség méretét és formáját a vizsgált tagállamokra vonatkozóan. 7 A skandináv országokban a törvényalkotási folyamatban a társadalmi kontroll szerepe rendkívül fontos. 8 It is only from custom and prejudice that, in matters of taste, we speak of false or true. (Goodwin, 2006:44) 9 A privatizáció témaköre részletesen a második fejezetben kerül tárgyalásra. 36

43 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban [CH1-B8] (2007) Cultural Statistics. European Union, Luxembourghttp://epp.eurostat.ec.europa.eu/cache/ITY_OFFPUB/KS /EN/KS EN.pdf [CH1-B9] (2011): Cultural Statistics. European Union, Luxembourghttp://epp.eurostat.ec.europa.eu/cache/ITY_OFFPUB/KS /EN/KS EN.pdf [CH1-B10] Fazekas, Ildikó Nagy, Alfréd (2000): Szponzorálás. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest [CH1-B11] Frey,, B. S. (2003): Arts & Econmics; Analysis and Cultural Policy. Springer-Verlag, Berlin [CH1-B12] Gavrilova,, D. (2008): The Other Side of European Integration: Effects of EU Accession Process on the non EU-regulated Policy Areas in Central and Eastern Europe. The Case of Bulgaria. European Political Economy Review, Vol [CH1-B13] Heitger,, B. (2004): Property Rights and the Wealth of Nations: a Cross-country Study. CATO Journal, Vol. 23. No [CH1-B14] Kádár, Katalin (2003): Marketingkommunikáció. Atlanta Távoktatási Központ, Budapest [CH1-B15] (2006): The Economy in Culture in Europe. European Commission, Luxembourghttp://ec.europa.eu/culture/eac/sources_info/studies/economy_en.html [CH1-B16] Klamer,, A. (2002): Accounting for Social and Cultural Values. De Economist, Vol No [CH1-B17] Klamer, ésmtsai (2006): Financing the Arts and Culture in the European Union. European Parliament, Brussels [CH1-B18] Kornai, János (1993): A szocialista rendszer. Heti Világgazdaság Kiadó, Budapest [CH1-B19] Kuti, Éva Marshall, Miklós (1991): A nonprofit szektor fogalma. Egy definíciós vita, és ami mögötte van. Esély, 3. évf., 1. sz., [CH1-B20] McCain,, R. (2006): Definig Cultural and Artistic Goods. In: Handbook of the Economics of Art and Culture Elsevier, Amsterdam [CH1-B21] Mises v.,, Ludwig (1949, 2007): Human Action: A Treatise on Economics. Liberty Found, Indianapolis [CH1-B22] Olson,, M. (1987): Nemzetek felemelkedése és hanyatlása. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest [CH1-B23] Petró, Katalin (2000): A kulturális javak gazdasági jellemzői. In: Kultúra-gazdaságtani tanulmányok Aula Kiadó, Budapest [CH1-B24] Röpke,, W. (1961, 2000): Emberséges társadalom emberséges gazdaság. Aula Kiadó, Budapest [CH1-B25] Simonin,, H. (2003): The Contingency of the Cultural Policy Sector: an Hermeneutic Comparison of Cultural Policies. International Journal of Cultural Policy, Vol. 9. No [CH1-B26] Stark, Antal (2008): Kultúra és finanszírozás. Pénzügyi Szemle, 53. évf., 1. sz., [CH1-B27] Streeten,, P. (2001): Culture and Economic Development. In: Handbook of the Economics of Art and Culture Elsevier, Amsterdam [CH1-B28] Szentes, Tamás (2005): Fejlődés, versenyképesség, globalizáció. I. Akadémiai Kiadó, Budapest [CH1-B29] Throsby,, D. (2001): Economics and Culture. Cambridge University Press, Cambridge [CH1-B30] Throsby,, D. Hutter,, M. (2007): Beyond Price. Value in Culture, Economics and the Arts. Cambridge University Press, Cambridge 37

44 Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban [CH1-B31] Throsby,, D. (2010): The Economics of Cultural Policy. Cambridge University Press, Cambridge [CH1-B32] Towse,, R. (2010): A Textbook of Cultural Economics. Cambridge University Press, Cambridge [CH1-B33] Venczel, Sándor (1994): PáholyPótszék. 1. köt. Média+Print Kiadó, Budapest [CH1-B34] Venczel, Sándor (2011): Piac felé félúton. Színpad, 7. évf., 3. sz., 4. [CH1-B35] Véner, Orsolya (2009): Magánszínházak gazdálkodása Pintér Béla Társulat. Színpad, 5. évf., 2. sz [CH1-B36] Vitányi, Iván (1996): A magyar társadalom kulturális állapota. Maecenas, Budapest [CH1-B37] Vitányi, Iván (2002): A civilizáció és a kultúra paradigmái. Magyar Tudomány, 47. évf., 6. sz., [CH1-B38] (1996, 2001): Webster s World of Cultural Policy. The World Wide Web center of The Institute for Cultural Democracy, Seattlehttp:// 38

45 2. fejezet - Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban Az állami operaház esetében a kormány dönti el, hogy melyik operát kell színpadra vinni és melyiket nem. Azonban egy logikai következtetési hibát követünk el, ha az előző megállapításból azt a következtetést vonjuk le, hogy a nem állami fenntartású operaházak esetében is a kormánynak kell ezt a szerepet betöltenie. Mises (1949; 2007:723) 1. Bevezetés Ahogy a cím is sugallja, ebben a fejezetben a kulturális szférát és annak finanszírozását alakító állami szerepvállalás részletes ismertetésére fókuszálunk. Már a bevezetőben is utaltunk arra, hogy a kultúra más ágazatokhoz képest mindenképpen nagyobb közvetlen és közvetett állami szerepvállalást igényel. Az állam és a piac azonban az egyes uniós tagállamokban eltérő arányban vállal szerepet a kultúra finanszírozásából. Vannak olyan országok (Franciaország, mediterrán országok, posztszocialista országok), amelyekben az állam inkább közvetlenül, anyagi támogatás formájában vállal szerepet, míg más országok esetében az állam a közvetett támogatási formákat előnyben részesítve a magánszektor szerepvállalását segíti elő (Nagy-Britannia, Írország és a skandináv országok). Két lehetőség közül választhatunk az állam és a piac közötti határvonal megbecsüléséhez. 36 Az állam aktív szerepvállalása mellett érvelők a piaci kudarcokat, míg a szabad piac szemléletét támogatók a kormányzati kudarcokat említik meg saját nézetük igazolására. A fejezetben először bemutatjuk ennek a két eltérő nézetnek a legfőbb sajátosságait. A fejezet egyik legizgalmasabb részében meghatározzuk, miért van szükség az állam aktív szerepvállalására a kultúra finanszírozásában. A kormányzati kiadások egyes típusait Franciaország, Nagy- Britannia, Németország és Magyarország államháztartásának kulturális kiadásaival szemléltetjük. Külön alfejezetben tárgyaljuk az adókedvezmények, a decentralizáció (fiskális, kulturális, politikai) és a privatizáció mint speciális kormányzati eszköz kultúrafinanszírozásban betöltött szerepét. A fejezet az uniós tagállamok kultúrafinanszírozásának komparatív elemzésével zárul. Makroökonómiai statisztikai adatok felhasználásával megvizsgáljuk, hogy az egyes tagállamok milyen szerepet szánnak az államnak a kultúra finanszírozásában, és hogy ezekkel az eltérő modellekkel milyen gazdasági hatékonyság érhető el a kulturális szektorban Az állam és a piac Államról történelmileg attól kezdve beszélhetünk, amikor a társadalom tagjait már nem a vérségi kötelékek tartják össze, vagyis amikor a társadalmat pusztán egy meghatározott területen együtt élők alkotják, továbbá a társadalmi együttélés szabályainak a megfogalmazása és betartatása (a társadalmi erőszak alkalmazása) már külön csoport feladatává vált a társadalmi munkamegosztásban. Az állam a társadalmi erőszak alkalmazásának végső letéteményese: ha egy alacsonyabb szintű társadalmi szerveződésen belül próbálnak társadalmi erőszakot alkalmazni a tagokkal szemben, az állam (koerszív erejével) fellép az ilyen erőszak alkalmazóival szemben (Bara Szabó, 2000:63). Az állam tehát egy történelmi fogalom, amely a társadalmi fejlődés meghatározott fokán jött létre és a társadalmi-gazdasági fejlődés alakulásának megfelelően állandóan változik. Az államhatalmi intézmény a társadalom szerveződésének hierarchikus formája (Sivák Vigvári, 2012:55). A fogalmi meghatározás komplexitása egyszerre utal az állam szerepének és feladatainak sokrétűségére és azok bonyolultságára. Ahhoz, hogy az állam szerepét és annak sajátosságait megértsük, meg kell ismernünk azt a rendszert, melyben kifejtheti tevékenységét. A gazdasági folyamatokra gyakorolt hatásai miatt az állami beavatkozás mértékének és formájának, valamint a piac önkorrekciós képességének kérdése folyamatosan foglalkoztatja a kutatókat. Az Egyesült Államokban a két fő irányzat képviselőit két egyetemi kutatóközpont nevével fémjelzik. Török (2009) a Chicagói Iskola és a Harvard Iskola eltérő álláspontját mutatja be részletesen a verseny és szabályozás vonatkozásában. A Chicagói Iskola megközelítésében nincs szükség állami beavatkozásra a ragadozó árak alkalmazása tekintetében, mert hosszú távon a piaci mechanizmusok hatására magától helyreáll az egyensúly és megszűnik a ragadozó árak 39

46 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban alkalmazásával szerzett piaci előny, mivel a piacra újonnan belépők szintén az alacsonyabb árak stratégiáját alkalmazva versenytársként léphetnek fel. Így nincs szükség az állam által mesterségesen megalkotott trösztellenes szabályozásra és versenykorlátozásra. A Harvard Iskola képviselői az előző szemlélet ellenkezőjét vallják. Szerintük a piac egyedül nem képes saját belső mechanizmusainak a segítségével a ragadozó árat alkalmazó vállalat előnyét megszüntetni, az újabb belépők nem tudnak vetélytársai lenni a régóta a piacon lévő vállalatnak. Ezért szükség van az állam törvényi szabályozás formájában megtestesülő beavatkozására. Török (2009) hangsúlyozza, hogy rövid távon a ragadozó áraknak negatív hatása lehet a versenyfolyamatokban, hosszú távon azonban a pozitív hatás érvényesül. Állítását azzal indokolja, hogy a ragadozó árak alkalmazásának hatására ugyan néhány piaci szereplő eltűnik, ezzel párhuzamosan azonban ezeknek az áraknak az alkalmazása stimulálhatja a kreativitást, mely új piaci belépőket generál, ezzel újra kialakítva a versenyhelyzetet a piacon. Tehát a rövid távú kilengések esetén nem biztos, hogy az államnak minden esetben be kell avatkoznia, mert hosszú távon a piac saját maga is képes az eltérések korrigálására. Stiglitz (2002) szükségesnek tartja az állam aktív szerepvállalását. A gazdaságelmélet legújabb fejleményei megmutatták, hogy amikor nem tökéletes az informáltság, vagy a piacok nem teljesek vagyis mindig, de főképp a fejlődő országokban, a láthatatlan kéz igencsak tökéletlenül működik. Ez azt is jelenti, hogy létezik olyan kormányzati beavatkozás, amely elvben javíthatja a piac hatékonyságát (Stiglitz, 2002:87). Azt is hangsúlyozza, hogy sokszor a probléma nem az, hogy az állam túlburjánzott és túl nagyra nőtt, hanem hogy nem azzal foglalkozik, amivel igazából kellene. Akerlof és Shiller (2009) Az állati ösztönök című munkájában a keynesi elméletet igazolja sokkal robosztusabban, mint ahogy az annak idején Keynesnek sikerült. Az állam szerepéről a következőket vallják. Az emberekben rejlő állati ösztön az oka, hogy a döntések során az egyén nem mindig dönt racionálisan. Az irracionális döntések vezetnek a piac tökéletlen működéséhez, melyet az államnak kell korrigálnia. Az állam szerepe hasonló a szülőkéhez: ne legyen túl szigorú, de túl engedékeny se. Az egyensúlyi állapotban, ahogy a magánéletben kialakul a boldog otthon, úgy a gazdaságban megvalósul az egészségesen működő piaci környezet. Ez a szemlélet az állam aktív szerepvállalását meghatározónak tekinti. Az állam feladata a méret és a beavatkozás formája tekintetében is az optimális egyensúlyi állapot megtalálása, mely minden országban és minden intézményi környezetben más és más, így nem lehet mintamodelleket kialakítani. Ez utóbbi megállapítás a kulturális szektor vonatkozásában is releváns, mivel az uniós tagállamok kultúrafinanszírozási gyakorlatában azt figyelhetjük meg, hogy nincs egyetlen mintamodell, melynek alkalmazása a tagállamok számára sikeresen alkalmazható lenne. Az okokat a komparatív részben fejtjük ki részletesen, de már itt utalunk az állami beavatkozás formájának és minőségének meghatározó szerepére. Szentes (2006) a következőket fogalmazza meg a piac és állam méretéről és szerepéről. Míg a piac spontán működése növeli a jövedelmi különbségeket, addig az állam túlzott beavatkozása diktatórikus, elnyomó és fenntarthatatlan helyzetet eredményez. Az erős civil társadalom lehet a mérleg nyelve, a piaci és a kormányzati kudarcok enyhítője. Nem az állam mérete a kritikus kérdés, hanem hogy a működése mennyire hatékony, átlátható és demokratikus. Nem az állami beavatkozás indokoltsága a kérdés, hanem a mérték és a mód, a megoldás az állam és a piac szerepének kombinálására. Ez a megállapítás nagyon fontos az állam kultúrafinanszírozásban betöltött szerepvállalásának vonatkozásában is. Az összehasonlító elemzés eredményei megerősítik azt az álláspontot, hogy elsősorban nem az állami támogatás mértéke, hanem annak formája és minősége az, amely meghatározó a kulturális szektor gazdasági bővülésénél. Nemcsak az állami beavatkozás szükségessége, de a beavatkozás mértéke is meghatározó egyes kutatók szerint egy adott gazdasági rendszer hatékonyságában. Tanzi (2005, 2011) szerint a GDP kb. 30%-át kell az államnak különféle intervenciós folyamatokra fordítania. Az állami kiadások visszaszorítását a következőkkel indokolja: az emberi fejlettségi index és az állami kiadások között nincs korreláció; minél hatékonyabban működik a piac, annál kisebb államra van szükség; az állami támogatások és a monopóliumok kiszorítják a magánszektort; a globalizáció piacokra gyakorolt hatása lehetőséget teremt bizonyos állami feladatok (egészségügy, magánnyugdíjpénztárak) nemzetközi piacokon történő versenyeztetésére; 40

47 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban a technológiai fejlődés is lehetőséget biztosít az állami kiadások csökkentésére, például az e-kormányzás bevezetésével. Láthatjuk, hogy az állam és a piac szerepét a szakma eltérően ítéli meg. A Chicagói Iskola szemléletétől eltekintve minden ismertetett szakirodalom fontos szerepet szán az államnak, mivel a láthatatlan kéz a legtöbb esetben Stiglitz szavaival élve tökéletlenül működik. Az állam beavatkozása is járhat azonban veszélyekkel, amikor az állam nem azzal foglalkozik, ami a feladata, működése nem átlátható, tevékenysége nem számon kérhető és/vagy nem demokratikus. A méret, azaz az állami kiadások csökkentésére számos lehetőség van, és erre törekedni is kell, azonban számos olyan gazdaságilag hatékony ország is van, amely magasabb GDParányos állami kiadást alkalmaz. A kultúrafinanszírozás vonatkozásában is látni fogjuk a fejezet végén található komparatív részben, hogy nem az állami támogatások mértéke a meghatározó, hanem a beavatkozás formája és minősége. Ez összhangban van az előbbiekben ismertetett szakirodalom megállapításaival Az állam aktív szerepvállalásának indokai a kultúrafinanszírozásban A kultúra finanszírozása esetén az állam nagyobb arányban támogatja a kultúrát. Ebben az alfejezetben az állami beavatkozás jellegére, azaz a szabályozó és finanszírozó funkció bemutatására fókuszálunk. A jogi szabályozások, azon belül a szellemi tulajdon védelme a művészek számára nyújt védőhálót. Ennek a biztonságos intézményi környezetnek a kialakítását az állam tudja garantálni. A szellemi tulajdon védelme azért nagyon fontos, mert ahogy azt az uniós tagállamok összehasonlító elemzésének eredményeiből is látni fogjuk, azokban az országokban, ahol magas szintű a szellemi tulajdon védelme, ott sokkal nagyobb a kulturális területen tevékenykedők termelékenysége és a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása is. Tehát gazdasági megfontolásból is fontos az állam szabályalkotó tevékenysége. Az állam aktív szerepvállalása mellett szóló érv, hogy a kulturális javak jelentős része közjószág, így azok mindenki számára költségmentesen elérhetőek kell legyenek. Ezt főként az állami közpénzekből lehet finanszírozni. A kulturális javak sajátossága, hogy az egyének az egyéni preferenciáik és döntési folyamataik során nem tudják minden esetben tökéletesen megítélni, hogy az adott kulturális produktum vagy szolgáltatás milyen kulturális értéket képvisel, és azok milyen mértékben tudják kielégíteni a szükségleteiket. Tehát az állam szerepe itt is meghatározó, hiszen a döntéshez szükséges információt az állam által létrehozott szakmai testületek és művészeti tanácsok saját értékrendjük alapján megfogalmazzák, és ezáltal támpontot nyújthatnak a fogyasztóknak. A Baumol-hatás vagy más néven a költségkór szintén az aktív állami szerepvállalás mellett szóló érv. Ennek lényege, hogy az évszázadok alatt a kulturális javak és szolgáltatások bekerülési értéke folyamatosan nőtt, míg a kibocsátás közel változatlan maradt. Az 1966-ban megjelent tanulmány a következő példával illusztrálja a költségbetegséget. Bizonyos esetekben a korábban feltételezett klasszikus közgazdaságtani elmélet, mely szerint a fizetésekben bekövetkező növekedés termelékenységnövekedéssel párosul, nem állja meg a helyét. Egy klasszikus zenemű, például egy Beethoven-vonósnégyes előadásához a zenemű megírását követően több évszázaddal is négy zenészre van szükség, sőt a zenemű hossza is közel azonos kell hogy legyen. Tehát a zenészek termelékenysége nem változott meg, a fizetésük azonban nőtt, főként a 19. századtól kezdődően. Ezt az ellentétet, vagyis hogy a fizetések növekedésével a zenészek termelékenysége nem nő, nevezi Baumol és Bowen költségbetegségnek. A megnövekedett költségeket az állam vagy közpénzekből támogatja, vagy olyan szabályokat alkot, melyekkel motiválja a magánszektor adakozókedvét. A kultúra mindenki számára elérhetővé tétele azaz a kultúra demokratizálódása is indokolja az állami újraelosztást. Az állam a jövedelemkülönbségek miatt az alacsonyabb jövedelműek számára a közpénzek felhasználásával teszi elérhetővé a kultúrát. Gondoljunk itt az ingyenes vagy kedvezményes belépőjegyekre, köztéri fesztiválokra vagy a televízió kulturális műsorokat sugárzó programjaira (színházi előadások, országjáró műsorok, kulturális és turisztikai programajánlók). A kultúrát a nemzedékek nem tudják tökéletesen átörökíteni, ezért ebben a folyamatban az archiválást végző állami finanszírozású intézmények szerepe kulcsfontosságú. Végül a kulturális javak és szolgáltatások fogyasztása során számos esetben kapcsolt szolgáltatások is társulnak, melyek jelentős mértékben megnövelhetik a bevételeket. Ha egy tevékenység vagy szolgáltatás más területeken is gazdasági és társadalmi hatást eredményez, túlcsordulásnak (spill over effect) nevezzük. Az állam általában a 41

48 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban negatív túlcsordulások esetén avatkozik be aktívan a folyamatokba. Például, amikor a szabadtéri koncertek, fesztiválok hangterhelését ellenőrzik, nehogy az túllépje a megengedett határértéket. A kultúra területén esetenként az állam a pozitív extern hatások erősítése érdekében szintén aktív szerepet vállal. Ez nem azt jelenti, hogy a kapcsolt szolgáltatásokat nyújtó cégek (étterem, kávéház, szálloda, múzeumshop) állami tulajdonban vannak. Az államnak érdeke, hogy például adókedvezményeken keresztül alacsonyabb jegyárakat biztosítva (esetenként gazdasági értelemben véve veszteségesen is) vonzóvá tegyen egy-egy kulturális intézményt és annak szolgáltatásait a fogyasztók számára, hiszen a színház-, múzeum- vagy fesztivállátogatás során, vagy azok után az emberek egyéb szolgáltatásokat is igénybe vehetnek és vesznek is. A kiegészítő szolgáltatások megvásárlása sok magáncéget tart fenn, a cégek adói pedig az állam számára jelentenek további bevételeket. Láthatjuk, hogy az állam közpénzek felhasználásán alapuló aktív szerepvállalása nem kérdéses a kultúra finanszírozásában. Emellett azonban egyre hangsúlyosabban megjelenik az az igény, hogy az állam a fejlett intézményi környezet biztosításával járuljon hozzá a kulturális szektor kulturális és gazdasági értelemben véve is hatékony működéséhez. Az állam mára már nem képes a kulturális szektort csak közpénzekből finanszírozni. Így az állam a privatizáció, a lottónyeremények, a szponzoráció és mecenatúra, valamint a nonprofit szervezetek hatékony működéséhez szükséges intézményi feltételek (kiszámítható, kikényszeríthető és átlátható jogi környezet) megteremtésével egyre több területen vonja be a magánszektor és az ún. harmadik szektor szereplőit a kultúra finanszírozásába. 5. táblázat. táblázat - A magánszektor kulturális támogatásának állami támogatáshoz viszonyított aránya Ország Százalék Ausztria 2 3 Belgium 0,53 Dánia 0,75 Finnország 3,6 Franciaország 2,9 Németország 6,1 Magyarország 3,9 Olaszország 4,2 Írország 4,5 Hollandia 2 Spanyolország 2,3 Nagy-Britannia 6,5 Átlag 3,315 Forrás: Klamer és mtsai (2006:99) Megjegyzés: A magánszektorból származó kulturális tevékenységre fordított összegek megbecsülése rendkívül nehéz, mivel ez az állam és a statisztikai hivatalok számára a legnehezebben felmérhető szektor. A táblázat adatait ezért nagy óvatossággal kell kezelni. Az egyes országok közötti különbségek szemléltetésére azonban mindenképpen hasznos. 42

49 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban Az 5. táblázat. táblázat - A magánszektor kulturális támogatásának állami támogatáshoz viszonyított aránya azt mutatja, hogy az egyes uniós tagállamokban mekkora a magánszektorból származó támogatás mértéke az állami támogatás nagyságához viszonyítva. Az adatok alapján megfigyelhetjük, hogy az állami támogatás mértéke minden ország esetében messze meghaladja a magánszektorból származóét. A legmagasabb értékeket a fiskális decentralizációt megvalósító országban, Németországban, vagy az angolszász Nagy-Britanniában és Írországban figyelhetjük meg. A rendelkezésre álló adatok alapján elmondható, hogy a magánszektor kultúrára adott támogatása átlagosan az állami támogatás hozzávetőlegesen 3 százalékának felel meg. Ez nem túl magas arány, de mégis fontos kiegészítése az állam által nyújtott dotációnak. 6. táblázat. táblázat - Az állam és a háztartások kulturális és szabadidős tevékenységre fordított kiadásai Ország Háztartások kulturális és szabadidős kiadásai (%) Közvetlen állami támogatás kultúrára és szabadidős tevékenységekre a GDP %-ában Az állam és a háztartások kulturális és szabadidős kiadásai összesen (%) Dánia 5,30 1,60 6,90 Finnország 5,70 1,20 6,90 Hollandia 4,80 1,40 6,20 Írország 3,10 0,50 4,60 Nagy-Britannia 7,70 0,90 8,60 Svédország 5,30 1,10 6,40 Ausztria 6,60 0,90 7,50 Belgium 4,70 1,30 6,00 Cseh Köztársaság 5,90 1,20 7,10 Franciaország 5,20 1,50 6,70 Magyarország 4,30 1,60 5,90 Németország 5,20 0,60 5,80 Lengyelország 4,00 1,00 5,00 Olaszország 4,10 0,80 4,90 Portugália 4,20 1,00 5,20 Spanyolország 3,30 1,40 4,70 Szlovákia 5,00 1,20 6,20 Szlovénia 5,50 1,10 6,60 43

50 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban Ország Háztartások kulturális és szabadidős kiadásai (%) Közvetlen állami támogatás kultúrára és szabadidős tevékenységekre a GDP %-ában Az állam és a háztartások kulturális és szabadidős kiadásai összesen (%) Átlag 4,99 1,13 6,12 Forrás: KEA (2006) Érdemes azt is megvizsgálni, hogy az alacsonyabb állami támogatást alkalmazó országok esetében nagyobb szerepet vállal-e a magánszektor a kultúra finanszírozásából és fordítva. A 6. táblázat. táblázat - Az állam és a háztartások kulturális és szabadidős tevékenységre fordított kiadásai adatai alapján megállapíthatjuk, hogy Írország kivételével minden ország esetében igaz, hogy ha magasabb a GDP-arányos állami támogatás, akkor alacsonyabb a háztartások kulturális kiadása. Azokban az országokban, ahol a kulturális szektor kulturális javak és szolgáltatások értékesítéséből befolyt saját bevétele magasabb, ott a GDP-arányos állami támogatás alacsonyabb. Megállapíthatjuk, hogy a vizsgált 18 uniós tagállamban a háztartások átlagosan éves kiadásuk 4,99 százalékát fordítják kultúrára, míg az állam a GDP 1,13 százalékával finanszírozza közvetlenül a kultúrát. Az állami és lakossági kiadások százalékos átlaga együttesen pedig 6,12 százalék. Az összfinanszírozás tekintetében Nagy-Britannia szerepvállalása kimagasló a 8,6 százalékos értékével. Jól teljesít még Ausztria, Dánia, Finnország, Svédország, Hollandia, a Cseh Köztársaság, Franciaország, Szlovákia és Szlovénia is. Németország és Magyarország közel azonos mértékben, kicsit az átlagos érték alatt finanszírozza a kultúrát. Írország, Spanyolország, Olaszország, Portugália és Lengyelország értékei messze elmaradnak a 6,12 százalékos átlagtól, ezekben az országokban a kultúra alulfinanszírozott. Láthatjuk, hogy az állami szerepvállalás mértéke, típusa és szükségessége folyamatosan foglalkoztatja a kutatókat, így indokolt, hogy mi is megvizsgáljuk ezt a kérdéskört, mivel az állami beavatkozás formája és minősége a kultúrafinanszírozási szemléletekben is döntő érvényű, vagyis az, hogy a rendszer milyen reformokat végrehajtva alkalmazkodik a megváltozott intézményi környezethez. Mielőtt ezt megtesszük, nézzük meg, hogy melyek a kormányzati kiadások típusai. Ez az összehasonlítás segít megérteni az egyes országok kultúrafinanszírozásában tapasztalható eltérések okait A kormányzati kiadások típusai Az alfejezetben Barr (2009) A jóléti állam gazdaságtana című művére támaszkodunk. A kormányzati kiadások mindig a közpénzek újraelosztását jelentik. A kormányzati kiadások típusai a következőek (Barr, 2009: ): 1. áruk és szolgáltatások felhasználása, amely magában foglal: a. folyó kiadásokat, mint például a kulturális intézményekben dolgozók fizetéseiben megnyilvánuló kormányzati fogyasztást; b. tőkekiadásokat, gondoljunk itt az új kulturális intézmények épületeinek felépítésére; 2. transzferkifizetések, amelyek lehetnek: a. lakosoknak kifizetett folyó támogatások, például művészeti ösztöndíjak; b. magánszektornak nyújtott beruházási támogatások, mint például a kulturális intézmények beruházási költségeihez való hozzájárulások. I. A transzferkifizetések egyik csoportjába tartoznak az ún. explicit transzferek, amelyek körébe az összes kormányzati szektortól származó pénzbeli juttatást soroljuk. II. A második csoportot az adókedvezmények jelentik, melyek az ún. implicit költségvetési kiadások. Az adókönnyítés ezen formája további két csoportba sorolható: 1. az adókedvezmények bizonyos tevékenységeket, folyamatokat támogatnak; 44

51 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban 2. az adójóváírás, mely a hagyományos pénzbeli juttatás közvetlen helyettesítőjeként is felfogható, hiszen előfordulhat, hogy egy gazdag cégvezető megvásárol egy híres festményt saját maga számára. A kép árának megfelelő összeget a vásárló leírhatja az adójából. Így elméletben előállhat az az eset, hogy a festményt vásárló személy éves adója 200 millió forint, míg a festmény megvásárlásával 250 millió forint adójóváírásra jogosult. Elméletben tehát a vásárló kap 50 millió forint transzfert. Az adókedvezmények és az adójóváírások feltételezik a kormány és a magánszektor közötti bizalmat, mivel mindkét esetben az állam közvetlen adóbevételtől esik el. A helyzetet az is bonyolítja, hogy az adókedvezmények és adójóváírások során a magánszektornál maradó pénz sorsát a kormányzat nem vagy csak nagyon nehezen tudja ellenőrizni Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Magyarország kormányzati kiadásai kultúrára Izgalmas megvizsgálni, hogy négy eltérő gazdasági berendezkedésű ország a kultúra mely területeit támogatja a központi költségvetésből. Franciaország etatista szemléletével a központi költségvetésből támogatja a kultúrát. A döntéshozatal is centralizált, mert a helyi önkormányzati szinten is képviselve van a központi kormányzat. Az 1980-as évektől kezdődően azonban szemléletbeli változás figyelhető meg a francia kultúrpolitikában és kultúrafinanszírozásban. Egyre több forrást fordítanak az oktatásra, mert vallják, hogy már az alapfokú oktatás során meg kell szerettetni a gyerekekkel a kultúrát, és tudatosan ki kell bennük alakítani a kultúra fogyasztása iránti igényt. Szintén állami támogatással valósul meg a tudástranszfer és a kultúra mindenki számára elérhetővé tételének fejlesztése. A francia állam prioritásként kezeli a kulturális szektorral kapcsolatos kutatások állami finanszírozását is. Természetesen más országokhoz hasonlóan Franciaországban is a kulturális örökség védelme kapja a legnagyobb állami támogatást (7. táblázat. táblázat - Franciaország Kultúráért és Kommunikációért Felelős Minisztériumának kulturális kiadásai (2007)). Összességben a francia államháztartás kulturális kiadásainak célterületeit vizsgálva elmondhatjuk, hogy a központosított kultúrpolitikai célkitűzések központi keretből történő finanszírozással párosulnak, a rendszer homogén, jól áttekinthető és következetes. 7. táblázat. táblázat - Franciaország Kultúráért és Kommunikációért Felelős Minisztériumának kulturális kiadásai (2007) Támogatott terület Összeg (millió EUR) Kulturális örökségvédelem 1036,5 Szobrok és archeológiai örökségvédelem 272,4 Építészet 25,9 Múzeumok 428,8 Levéltárak 61,4 Könyvkiadás és könyvtárak 198,3 Filmművészet 26,6 Nyelvörökség védelme 3,9 Közgyűjtemények 19,2 Alkotótevékenység 797,6 Előadóművészetek 648,7 45

52 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban Támogatott terület Összeg (millió EUR) Képzőművészet 78,6 Szépirodalom 33,6 Kulturális iparág 33,6 Tudástranszfer, a kultúra demokratizálódásának elősegítése 853,5 Felsőoktatás (szakterületek) 326,8 Művészeti oktatás 30,5 Speciális oktatási intézmények 34,3 Közcélokat szolgáló tevékenységek 43,2 Területpolitikák 25,9 Nemzetközi együttműködések 21,3 Minisztérium általános adminisztrációs költségei 371,4 Kulturális és tudományos kutatások 150,2 Kulturális örökségvédelem 6,9 Alkotótevékenység 2,0 Tudományos és technikai kultúra 104,2 Több területet érintő kutatások, monitoring programok 36,9 Összesen 2837,8 Forrás: ERICarts (2007:45) A brit kormányzati kiadások célterületei jelentős eltérést mutatnak a franciáéhoz képest. Ez nem meglepő, hiszen Nagy-Britanniában a piaci szemléletet előnyben részesítő liberális kultúrafinanszírozási modellt alkalmazzák (lásd részletesen a szakasz - A liberális kultúrafinanszírozási megközelítés. alfejezetet). A legnagyobb szeletet a kulturális örökségvédelem kapja, de olyan területek is részesülnek állami ösztönzésben, mint az audiovizuális ágazat, a regionális együttműködések vagy az Angol Művészeti Tanács, mely független szakmai testületként vállal aktív szerepet az állami pénzek elosztásában (8. táblázat. táblázat - Nagy-Britannia Kultúráért, Médiáért és Sportért Felelős Minisztériumának kulturális kiadásai (2007)). Az angolszász kultúrafinanszírozás sajátos formája a lottónyeremények után befolyt adóbevételek kulturális célra történő felhasználása, mely jelentős szeletét alkotja a brit kultúrára szánt állami támogatásnak. A támogatott területek is egyértelműen mutatják, hogy ebben a modellben a fiskális és politikai decentralizáció együtt van jelen, így a franciához hasonlóan ez a rendszer is homogén, átlátható és kiszámítható. A független művészeti tanácshoz pályázni kell a támogatásért, melynek eredményeként a kultúra területén is megjelenik a piacra jellemző versenyszellem. 46

53 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban 8. táblázat. táblázat - Nagy-Britannia Kultúráért, Médiáért és Sportért Felelős Minisztériumának kulturális kiadásai (2007) Támogatott terület Összeg (ezer GBP) Kulturális örökségvédelem Épületek Nemzeti múzeumok és galériák Brit Könyvtár Egyéb múzeumok, levéltárak és könyvtárak Művészeti tevékenységek Angol Művészeti Tanács Közösségi Kölcsönzési Szolgáltatás Audiovizuális ágazat Kulturális kapcsolatok Regionális együttműködések Lottónyereményből kultúrára fordított összeg Összesen Forrás: ERICarts (2011:65) 9. táblázat. táblázat - Németország kulturális kiadásai kormányzati szintek szerint (2007) Kormányzati szint Összeg (milliárd EUR) Tartományok 6,44 Helyi önkormányzatok 0,96 Szövetségi kormány 1,06 Összesen 8,46 Forrás: ERICarts (2011:44) Németország a kultúra finanszírozásában a fiskális föderalizmus rendszerét alkalmazza. Ezt a kormányzati szintek közötti forrásallokáció jól szemlélteti. A szövetségi kormány és a helyi önkormányzatok mindössze az összkiadás 12,5-12,5 százalékát adják, a legnagyobb forráselosztók a tartományi kormányok. A tartományi szinten viszont a döntéshozatal és a finanszírozás is centralizált, tehát itt hasonlóság van a francia gyakorlattal (9. táblázat. táblázat - Németország kulturális kiadásai kormányzati szintek szerint (2007)). 47

54 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban A német kormányzat kulturális kiadásainak szerkezete szintén Franciaországéhoz hasonló, itt is megjelenik az oktatás és a hagyományos kulturális területek, mint a kulturális örökségvédelem, a könyvtárak és a kulturális együttműködések állami támogatása (10. táblázat. táblázat - Németország állami kulturális kiadásainak területi megoszlása (2007)). 10. táblázat. táblázat - Németország állami kulturális kiadásainak területi megoszlása (2007) Támogatott terület Összeg (miliárd EUR) Előadó-művészet 3,07 Könyvtárak 1,24 Múzeumok 1,58 Szobrok és közterek 0,48 Nemzetközi kulturális együttműködések 0,30 Művészeti felsőoktatási intézmények 0,47 Egyéb kulturális területek 0,94 Adminisztrációs költségek 0,40 Összesen 8,48 Forrás: ERICarts (2011:44) Németország kultúrafinanszírozása már nem olyan homogén, mint a francia vagy a brit modell. A szövetségi kormánytól a tartományi szintre delegált politikai és fiskális döntéshozatal az angolszász gyakorlathoz hasonló. A tartományon belül megfigyelhető erőteljes politikai és fiskális centralizáció viszont már a francia modellhez hasonlít, ezért összességében a német gyakorlat egy hibrid kultúrafinanszírozási modell. Magyarország kultúrafinanszírozása amennyire hasonlít, annyira el is tér az előbb bemutatott három ország kultúrafinanszírozási gyakorlatától. Németországhoz hasonlóan a magyar modell is egy hibrid forma. A kialakulás okai azonban eltérnek a németétől. Posztszocialista országként Magyarországon a rendszerváltást követő első években a brit gyakorlat átvételére történtek kísérletek. Megjelentek a nonprofit szervezetek, létrehozták az Angol Művészeti Tanács mintájára a Nemzeti Kulturális Alapot. Fiskális szinten pedig fokozatosan decentralizálták a forráselosztást. A 2000-es évektől kezdődően a politikai döntéshozatali mechanizmus azonban egyre erősebben központosított lett, mely folyamat már az etatista francia szemlélet előretörésére utal. Mindezek eredményeként mára egy hibrid rendszer alakult ki, mely ellentétben a homogén francia és brit, vagy a szintén hibrid német gyakorlattal, kevésbé átlátható és kiszámítható. Az állam kulturális kiadásainak célterületei is sugallják az előbb felvázolt állapotot. A támogatott területek között a hagyományos kulturális tevékenységek mellett megtaláljuk a hitélet és a pártok támogatását is, mely a többi országban nem képezte részét a támogatott területeknek, valamint a sport és szabadidőt, mely sajátosság szintén a hibrid formára utal, mivel ezen terület az angolszász országokban tartozik hagyományosan a kulturális szektorba (11. táblázat. táblázat - Magyarország állami kulturális kiadásainak területi megoszlása (2011)). 11. táblázat. táblázat - Magyarország állami kulturális kiadásainak területi megoszlása (2011) Támogatott terület Összeg (millió HUF) 48

55 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban Támogatott terület Összeg (millió HUF) Sport és szabadidő Kulturális tevékenység és szolgáltatás Műsorszórás, kiadói tevékenység Hitélet támogatása Párttámogatás Egyéb kulturális kiadások Összesen Forrás: Magyarország Kormánya (2011) 12. táblázat. táblázat - Az állami költségvetés kulturális kiadásai Magyarországon (2010) Támogatott terület Összeg (millió HUF) Könyv- és lapkiadás Rádió- és televízió-műsorszolgáltatás Közművelődés Művelődési központok, művelődési házak Könyvtárak Múzeumok, levéltárak Művészeti tevékenység Színházak Zene- és táncművészet Nemzeti parkok, állatkertek Egyéb kulturális kiadások Összesen Forrás: Központi Statisztikai Hivatal Évkönyve, 2011 A 12. táblázat. táblázat - Az állami költségvetés kulturális kiadásai Magyarországon (2010) adataival a 11. táblázat. táblázat - Magyarország állami kulturális kiadásainak területi megoszlása (2011) kulturális tevékenység és szolgáltatás sorát részletesen is bemutatjuk. Adatokkal a 2010-es évből rendelkezünk. A kulturális szektoron belül a közművelődés, azon belül a múzeumok és a levéltárak támogatása a legmagasabb, de a három alterület 49

56 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban (művelődési központok és művelődési házak, könyvtárak, múzeumok és levéltárak) közel azonos arányban osztozik a támogatásokon. A művészeti tevékenységek közül a színházak állami dotációja még a múzeumok és levéltárak támogatását is meghaladja. A könyv- és lapkiadás, valamint a rádió- és televízió-műsorszolgáltatás területek alacsony állami finanszírozása nem meglepő, hiszen ezeken a területeken történt meg először a piaci liberalizáció a magyar kulturális szektorban. Mind a négy ország kormányzati kiadásai tükrözik az adott országban található politikai, gazdasági és társadalmi rendszert. Részletesen a könyv harmadik fejezetében, az országtanulmányokban ismertetjük az egyes kultúrafinanszírozási modellek gyakorlatban történő alkalmazását A fiskális decentralizáció Az egyes országokban működő kormányzati rendszerek legtöbb esetben többszintűek és vertikálisan tagoltak. A tagoltság két formája a dekoncentráltság és a decentralizáció. A dekoncentráltság esetén nincs feladatmegosztás a különböző kormányzati szintek között, a feladatellátás a központi állami költségvetésből kerül finanszírozásra. Az alsóbb szintű kormányzati szervek fő feladata a végrehajtás. A kultúrafinanszírozási formák közül ez elsősorban a koordinált kultúrafinanszírozási modellt alkalmazó országokra, Franciaországra, a mediterrán és posztszocialista országokra jellemző. A decentralizációt alkalmazó országokban a kormányzati rendszer alsóbb szintjei önálló feladatokkal (kompetenciákkal) és érdemi költségvetési önállósággal rendelkeznek. A decentralizáció sikeresen kerül alkalmazásra a liberális kultúrafinanszírozást alkalmazó országok közül Nagy- Britanniában, a skandináv országokban és a fiskális föderalizmust alkalmazó Németországban, mely utóbbi ország sok tekintetben inkább a koordinált szemléletet valósítja meg a gyakorlatban (Vigvári, 2000). Németország fiskális föderalista rendszerével az egyik leghatékonyabb kultúrafinanszírozási modellel rendelkezik, ezért is vizsgáljuk meg, hogy a kultúra finanszírozásában a fiskális föderalizmus rendszere hogyan tudja elősegíteni egy állami vezérlést előnyben részesítő, de azt tartományi, decentralizált formában megvalósító tagállam kulturális szektorának gazdasági növekedését. A fiskális föderalizmus (decentralizáció) olyan közigazgatási rendszer, ahol az országon belül a bevételeket előteremtő hatalmi jogosítványok és a kiadási programok meghatározása különböző kormányzati szintek között megosztásra kerülnek (Vigvári, 2000:163). A fiskális föderalizmus legfontosabb ismérvei (Vigvári, 2000: ): A kormányzati szintek közötti feladatmegosztás elsősorban a jogrendszer és a politikai döntések függvénye. A rendelkezésre álló források elosztásánál a helyi önkormányzatok fontos szerepet töltenek be, ha tényleges és érdemi feladatmegosztás van a különböző kormányzati szintek között. Ennek oka, hogy a decentralizált kormányzatok több információval rendelkeznek a helybéli lakosok preferenciáiról és érzékenyebbek is ezekre az információkra, valamint a helyi lakosok véleményére. Bizonyos közszolgáltatások decentralizált előállítása alacsonyabb költséggel jár. Ezt a költségcsökkenést a kisebb szervezési, igazgatási és ellenőrzési költségek eredményezhetik. A közszolgáltatások helyben történő előállítása, lokális forrásokból történő finanszírozása ösztönzőleg hathat a helyi piaci szereplők (magánszektor) és a nonprofit szektor aktív szerepvállalására. Javulhat az adózási morál és megnőhetnek a bevonható erőforrások az előbb említett két piaci szereplő megjelenésével. A tényleges feladatmegosztás a kormányzati szintek között nemcsak gazdasági szempontból lehet előnyös. Az önkormányzatoknak átruházott döntési jogkör esetén a következő szempontokat együttesen kell figyelembe vennie: a. Az adott ország jogrendszere elismeri-e az önkormányzást, és ha igen, milyen feladatokkal, felelőséggel és önállósággal ruházza fel ezeket a testületeket. b. Az alkotmányos rendet milyen fokú gazdasági alap támogatja. Ebből a szempontból egyrészt a központi költségvetés és az alrendszerek közötti allokációs mechanizmus, másrészt a vagyonnal való ellátottság a meghatározó. c. A gazdasági hatékonyság és eredményesség. A közszolgáltatásokat adott technológiai fejlettség mellett az állam mennyire tudja méretgazdaságosan biztosítani. 50

57 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban Összegzésként elmondhatjuk, hogy a fiskális föderalizmus nemcsak egy gazdasági rendszert, de egy szemléletet is jelent, melyben a központi kormányzati és helyi önkormányzati szintek közötti feladatmegosztást, forrásallokációt és döntéshozatali hatáskör átruházását (empowerment) kell kiemelni. A decentralizáció egyes formái a kulturális szektorban is megjelennek A decentralizáció formái a kulturális szektorban A decentralizáció fogalmát tekintve számos különböző nézet létezik. Ahhoz hogy értelmezni tudjuk a decentralizációt mint fogalmat egyrészt meg kell határozni, hogy mire vonatkozik a decentralizáció folyamata. Decentralizálhatjuk a kulturális tevékenységeket, de az azokat kialakító politikai struktúrákat is. Kawashima (2004:2) felteszi a kérdést, hogy vajon mondhatjuk-e, hogy akik a beruházásokkal gazdagon ellátott területen élnek, több és jobb kulturális lehetőséggel bírnak, mint a kevesebb költségből gazdálkodó területek lakói. Az tény, hogy a nagyvárosok mint kreatív központok sokkal több kulturális lehetőséget kínálnak, azonban léteznek olyan kevésbé fejlett területek, melyek éppen elszigeteltségük miatt tudnak maradandó kulturális élményt nyújtani. Ez a példa a földrajzi értelemben vett centralizáció/decentralizáció problémakörét érinti. A decentralizációnak számos más formáját is ismerjük. A decentralizáció a kulturális politikában nagyjából az alábbi három alterületre vonatkoztatható: kulturális, fiskális és politikai decentralizáció. A kulturális decentralizáció az emberek számára elérhető kulturális lehetőségek közötti egyenlőtlenségét próbálja mérsékelni. A fiskális decentralizáció az előző oppozíciójaként egyrészt a politikai intézkedésekre vagy inputokra irányul, vagyis az állam kultúrafinanszírozásban betöltött szerepét határozza meg, másrészt a rendelkezésre álló források elosztását szabályozza. A politikai decentralizáció a politikai intézkedésekre, igazgatásra vonatkozik, így főként a döntéshozók és alapító hatóságok közötti hatásköri egyensúly elosztásával foglalkozik (Kawashima, 2004). A kulturális decentralizáció alkalmazásakor a fő cél, hogy a kultúra és a művészet fogyasztását illetően egyenlő lehetőségeket biztosítsanak minden polgár számára, lakóhelyétől, fizikai adottságaitól vagy adottságai hiányától, jövedelmétől, társadalmi osztályától és kulturális tulajdonságaitól, nemétől és faji hovatartozásától függetlenül. Sokan a földrajzi értelemben vett decentralizációs folyamatot tekintik a legfontosabbnak. Az információtechnológia hatására számos olyan forradalmi újítás valósult meg, mely a földrajzi távolságokat leküzdve eddig elérhetetlennek hitt művészeti tevékenységeket hoz be mindennapjainkba. Gondoljunk az ingyenes internetes fájlmegosztó oldalakra, az egyre népszerűbb virtuális múzeumokra, a hangoskönyvre vagy az elektronikus könyvre, mely jelenleg is forradalmasítja az olvasás műfaját. A fiskális decentralizáció az állam által kultúrára fordított források allokációjára koncentrál. Tevékenységének középpontjában nem közvetlenül a fogyasztó, hanem a kulturális tevékenységek és azok művelői állnak. A fiskális decentralizáció további három alegysége a következő: 1. Az első a művészetekre és kultúrára szánt állami kiadások regionális kiegyenlítésére vonatkozó törekvés. Tehát az a cél, hogy ne csak egykét kiemelt, földrajzi értelemben vett kulturális központ részesüljön kiemelt támogatásban, hanem a kevésbé frekventált földrajzi egységek is arányosan részesüljenek a felosztható támogatási keretösszegekből (Kawashima, 2004). 2. A fiskális decentralizáció második részösszetevője a kultúrára fordított közkiadások központi és helyi önkormányzati szintek közötti megoszlása. A fiskális decentralizáció mint politikai input nem garantálja automatikusan az output-szintet, és csupán részben és fenntartásokkal mutathatja a kulturális decentralizáció fokát (Kawashima, 2004:7). A föderális modellt alkalmazó országok és a posztszocialista országok gyakorlatával egyértelműen szemléltethetőek a fiskális decentralizációban rejlő veszélyek. Németországban az állami támogatás több mint 80%-a tartományi szinten történik, így a fiskális decentralizáció alkalmazásával helyi szinten kívánják kielégíteni a fogyasztói igényeket. Probléma azonban, hogy ez a modell nem ösztönzi kellőképpen a háztartások kultúrára fordított kiadásait. A szövetségi és a tartományi szint elég jól tudja finomhangolni a liberális és a koordinált szemléletre egyaránt épülő köztes kultúrafinanszírozási gyakorlatot (Tóth, 2008), mégis a homogén kultúrafinanszírozási modellt alkalmazó Franciaország (3,4%) és Nagy-Britannia (3%) értékétől elmarad a német kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulásának mértéke (2,5%). Magyarország hibrid kultúrafinanszírozási modellje a némettől eltérő okok miatt kevésbé hatékony. A rendszerváltást követően a nyugati, elsősorban liberális kultúrafinanszírozási gyakorlatot próbálták meghonosítani hazánkban. Ennek hatására alakult ki a nonprofit szektor, a 90-es évek közepétől egyre jelentősebb lett a Nemzeti Kulturális Alap, mint a magyar kultúra legnagyobb mecénásának szerepe. 51

58 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban Megjelent az adókedvezményeken keresztül történő közvetett kultúratámogatás. Habár a szakértők ezeknek az előbb felsorolt teljesen új kultúrafinanszírozási formáknak a gyors kialakításában és sikerében hittek, az eredmények alapján azt kell megállapítanunk, hogy az átalakulás a kulturális szektorban és annak finanszírozási gyakorlatában a mai napig nem fejeződött be és úgy tűnik ez egy nagyon lassan megvalósuló tanulási folyamat. A 2000-es évektől megfigyelhető politikai centralizáció, mely fiskális decentralizációval párosul, csökkenti a rendszer homogenitását és átláthatóságát, melynek következtében a szektor gazdasági értelemben vett hatékonysága is csökken. A hosszú távú kulturális stratégia hiánya ezt a negatív helyzetképet még tovább erősíti. 3. A fiskális decentralizáció harmadik típusa, amikor az egyes kulturális intézmények, művészeti csoportok támogatásáról beszélünk. Állandó kritikaként jelenik meg, hogy az állam nem ugyanarra a tevékenységre fordítja azt a pénzösszeget, amely összeg a tevékenység adóztatásából folyik be az állami költségvetésbe. Ez a probléma még Nagy-Britanniában is felmerül, mely ország finanszírozási gyakorlatára leginkább jellemző a kulturális, fiskális és politikai decentralizáció. Végül a decentralizáció harmadik típusa politikai oldalról közelíti meg a kultúrafinanszírozás tárgykörét. A politikai decentralizáció tárgya a kormányzati szektor gazdaságtanára épülő, a kultúrpolitikát alakító döntéshozatali szervek strukturális felépítésének kialakítása. Egyrészt a központi kormány és a helyi önkormányzatok közötti vertikális döntéshozatali mechanizmust, másrészt az azonos szintű intézmények közötti együttműködés lehetőségét foglalja magába. Előbbire példaként említhetjük Nagy-Britannia kultúrafinanszírozási gyakorlatát, utóbbira a brit Kultúra, Média és Sport Minisztériumot. Az előbb ismertetett decentralizációs típusok nem egymástól függetlenül, hanem egymást kiegészítve formálják egy adott ország kultúrpolitikáját. A következőkben ezekre a kapcsolódásokra látunk példát Kulturális decentralizáció politikai decentralizáció nélkül A központi kormánynak három stratégiája van a politikai decentralizáció nélküli kulturális decentralizáció megvalósítására vonatkozóan. Az első, amikor a központ a struktúráján belül létrehoz egy szervezeti egységet, melynek fő feladata a kultúrpolitika regionális fejlődésének elősegítése. A központ hatásköre a régiókban létrehozott kulturális irodák vezetéséért felelős szakmai testület kinevezése, az irodák intézményi szabályozásának megalkotása, a fő tevékenységi körök meghatározása. Az Európai Unió tagállamai közül leghatékonyabban Franciaország alkalmazza a kulturális decentralizáció ezen formáját. A második stratégia, amikor a központ országszerte kulturális létesítményeket és művészeti szervezeteket hoz létre azzal a céllal, hogy ezzel segítse elő a kultúra iránti igények helyi szinten, minél magasabb minőséggel történő kielégítését. A decentralizáció ezen formájának legfőbb előnye, hogy nemcsak a kultúra, de a finanszírozás területén is megjelenik a helyi szintű szerepvállalás. A harmadik stratégia esetében az előadásokat, kiállításokat országos körutak keretében ismertetik meg a fogyasztókkal. Először a svédek és a finnek vették át ezt az Egyesült Államokban már kipróbált és sikeresen működő kultúranépszerűsítő stratégiát. Az Egyesült Államokban tevékenykedő NEA (National Endowment for the Arts) a tánckultúra felélesztésére egy Tánc Körút nevű rendezvénysorozatot tervezett, s ennek keretében a fogyasztói igényeket figyelembe véve egyetemeken, főiskolákon és színházakban szerveztek előadásokat, úgy, hogy a fogadó intézményeknek a vándor-tánctársulatok szerződésben megállapított tiszteletdíjának az 1/3-át kellett finanszírozniuk. A program sikerét igazolta, hogy a társulatokat többször is visszahívták a későbbiek során, már nem a NEA szervezésében. Az előzőekben megismert három stratégiában közös, hogy az állam központilag, felülről lefelé (top-down) történő irányítással segíti elő a kulturális szféra decentralizációját. Ezt a modellt Franciaországon kívül főként a koordinált kultúrafinanszírozási szemléletet előnyben részesítő országok alkalmazzák, de a liberális szemléletet alkalmazó országok esetében is találkozhatunk ilyen típusú megoldásokkal Kulturális decentralizáció politikai decentralizációval A legmarkánsabb különbség a politika nélküli és a politika közvetlen bevonásával megvalósuló decentralizáció között, hogy míg az első esetben a központ megőrzi irányító szerepét, addig a második modell törvényi szinten is feljogosítja a helyi önkormányzatokat, hogy a kulturális szolgáltatások területén alulról felfelé (bottom-up) irányuló kezdeményezések valósulhassanak meg. Számos esetben az ilyen jellegű kezdeményezések helyi 52

59 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban öntevékeny csoportoktól indulnak és fokozatosan válnak általánosan elfogadottá az egész országban, tehát megjelenik a civil szektor normaalkotó szerepe. Ez a modell az intézményi változás endogén megközelítésének tipikus példája, és főként a liberális kultúrafinanszírozási szemléletet alkalmazó országokra jellemző. A modell alappillére, hogy az állam feladata karnyújtásnyi távolságot tartani ahol csak lehetséges, és beavatkozni, ahol szükséges. 37 Az állam közvetett finanszírozással segíti a szektor hatékony működését. Megteremti az alapítványok sikeres működéséhez szükséges fejlett intézményi hátteret, adókedvezményeket vezet be a kulturális tevékenységek támogatása érdekében. A decentralizáció hatására a helyi igények minél magasabb szintű kielégítése, a kulturális sokszínűség és az innováció-orientáltság jellemzi ezen országok kultúrpolitikáját és kultúrafinanszírozását. Holden (2006) modellje tökéletesen szemlélteti ezt a decentralizált döntéshozatalra épülő kultúrpolitikát. Modelljében a közösség, a szakértők és a politikusok közötti viszonyt elemzi a kultúrpolitikai döntések meghozatala során (1. ábra). Szerinte a szakértők azok, akik a kulturális tevékenységek, politikák, stratégiák terén a legtöbb tapasztalattal rendelkeznek. Elemzéseik és modelljeik azonban távol állnak a valóságtól, így véleményüket fenntartásokkal kell fogadni. A politikusok számára a kultúra nem más, mint presztízsnövelő eszköz. Így a közösség érdeke és annak véleménye az, amelyet mind a szakembereknek, mind a politikusoknak szem előtt kell tartani, és azokat alapul véve kell a döntéseket meghozni, és nem pedig fordítva. Az alulról felefelé irányuló döntéselőkészítés egyik legnagyobb hátránya, hogy nagyon lassan lehet megvalósítani, és nem lehet mindenkinek az igényét egyformán figyelembe venni. Láthatjuk, hogy a decentralizációban is meghatározó jelentőségű az állami szerepvállalás, de eszközrendszere jelentősen különbözik az állami vezérlést előnyben részesítő szemlélettől. Az információáramlás folyamata az alulról felfelé irányuló döntési modellben Forrás: Holden (2006:47) Az alfejezet végén összefoglaljuk, hogy melyek a decentralizáció előnyei és hátrányai. A decentralizáció mellett szóló érvek (Sivák Vigvári, 2012:168): a kollektív javak bizonyos körében a decentralizáció képes biztosítani a szükségletek előre meghatározott kritériumok szerinti kielégítését azáltal, hogy helyi szinten rugalmassá teheti az igények felmérését és az ezekhez történő alkalmazkodást; a decentralizáció a meglévő és szükségképpen korlátozott erőforrások minél jobb kihasználását eredményezi; a közfeladatokat szervező kormányzat és a választók közötti távolság, valamint az információs aszimmetria mérsékelhető, amiből adódóan a kormányzati gazdálkodás átláthatóbb lesz, a választott politikusok pedig jobban elszámoltathatóvá válnak; a decentralizáció csökkenti a kormányzati kudarcból adódó kockázatokat, mérsékli az ebből adódó veszteségeket. 53

60 A decentralizáció hátrányai (Sivák Vigvári, 2012:169): Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban a helyben nyújtott közszolgáltatások externális hatásai miatt bizonyos fogyasztói kör kihasználhatja a helyzetet, és ilyenkor sérül a fiskális ekvivalencia elve; a helyi közfeladat-ellátás adott keretei elmaradhatnak a méretgazdaságosság követelményétől, és így költségtöbblet léphet fel; a helyhatóságok közötti verseny zsúfoltságot eredményezhet; a központi támogatások és az adózási jogok nem megfelelő kombinációjával alul- illetve túlfinanszírozottság jöhet létre; előfordulhat, hogy a helyhatóságok a kölcsönforrás bevonása során a teherbíró-képességüknél több hitelt vesznek fel. E felelőtlen kockázatvállalás terheit átháríthatják a hitelezőre és/vagy szuverén (központi költségvetési) szintre. Ez utóbbi esetben az önkormányzatok az összes adófizető rovására költekeznek. Megállapíthatjuk, hogy a decentralizáció egyes típusai (fiskális, kulturális, politikai) megtalálhatók a kormányok kultúrpolitikai és kultúrafinanszírozási gyakorlatában. A legfontosabb feladat az állam számára, hogy az ország gazdasági, politikai és társadalmi adottságait figyelembe véve alakítsa ki saját decentralizációs stratégiáját A privatizáció mint a magánszektor bevonásának sajátos formája a kultúrafinanszírozásba A decentralizáció alkalmazása mellett az állam más módon, például az állami tulajdonban lévő kulturális intézmények üzemeltetésének kiszervezésével, részleges vagy teljes privatizálásával csökkentheti kulturális kiadásait. A fiskális decentralizációhoz képest ebben az esetben jelentős különbség, hogy az állam a magánszektor szereplőire ruházza át a kulturális intézmény üzemeltetését, a döntéshozatali jogkörét és/vagy annak tulajdonjogát. A privatizáció két formája a nyugati és keleti típusú privatizáció A nyugati típusú privatizáció A piacgazdaság alapjain nyugvó nyugati országokban az 1970-es években egyre többen kezdtek elégedetlenek lenni a gazdaság hatékonyságával. Az egyéni szükségletek differenciálódásának hatására az egyre inkább teret hódító egységesítő rendszerekkel szemben nőtt az ellenállás. Ahogy a kreatív osztály jellemzésénél is az individualizmus meghatározó tényezőként jelent meg, úgy a nyugati típusú privatizáció kiváltó okainak egyike is az individualizmus elterjedése és megerősödése volt. Az individualista szemléletmód elutasítja a jóléti állam gondoskodó, mindenkit egyenlőként kezelő voltát. Az individualizmus és az önmegvalósítás szoros kapcsolatban áll a kreativitással és az innovációval, melyek az infokommunikációs forradalom hatására még markánsabban fejtik ki hatásukat. Ezek a tényezők egymást erősítve vezettek ahhoz, hogy elkerülhetetlenné vált a privatizáció nyugati típusú megvalósítása. A nyugati típusú privatizáció sajátosságai a következőek (Csaba, 2006): a privatizáció hatására nem változnak meg a hatalmi viszonyok; a privatizáció a társadalom többsége számára előny, csak kevesen tartoznak a vesztesek közé; a privatizációs folyamat előre meghatározott stratégia alapján megy végbe; hatására elterjed a vállalkozó- és versenyszellem; a vállalatvezetés színvonalának javulásához vezet; az eredményeket a társadalom elfogadja; a piacra történő ki- és belépés könnyebbé válik és a piac meghódítható lesz; 38 mindezek által a gazdaság hatékonysága növekszik. 54

61 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban A nyugati típusú privatizáció egyik fajtája az ún. társadalmi alapú privatizáció, mely élvezi a társadalom támogatását és formálja a társadalom tagjainak mentalitását. Példaként a népi lottót említhetjük, mely jól működő cégekben biztosít részesedési lehetőséget a társadalom tagjai számára. Másik típus a gazdasági jellegű privatizáció. Ebben az esetben veszteséges vállalatok nyereségessé tétele a cél. Fontos kritérium, hogy az ilyen jellegű privatizáció árstabilitás mellett valósuljon meg A keleti típusú privatizáció Az előbb ismertetett nyugati típusú privatizáció oppozíciója a privatizáció keleti típusa. A volt szocialista országok esetében a tekintélyelvű modell piacgazdaságra történő transzformációjánál a privatizáció keleti típusát alkalmazták, melynek legfontosabb ismérve, hogy nem előre eltervezett, tudatos, hanem spontán gazdasági folyamatok következtében zajlott le. Ezt a változást a jogrendszer átalakítása kísérte, amely védi a magántulajdont és kikényszeríti a magánszerződéseket. Nem állítható azonban, hogy a kapitalizmus kialakulását és megszilárdulását az állam szervezte meg (Kornai, 1993:118). Az átalakulást, változást a felgyülemlett feszültségek és ellentmondások kényszerítették ki, melyek a gazdasági nehézségek fokozódásában, a lakosság elégedetlenségében, a hatalmon lévők elbizonytalanodásában, más országok pozitív példáiból adódó felismerésekben testesültek meg (Kornai, 1993). A privatizáció lehetőséget teremt az embereknek, hogy nagy számban önként vállalkozzanak magántulajdon alapján álló tevékenység folytatására. Ehhez elengedhetetlen a bürokratikus koordinációs mechanizmus leépítése, melynek megvalósítása a kulturális szférában az állami tulajdon bérbeadásának eszközével, vegyes tulajdonú intézmények és művészeti projektek létrehozásával kivitelezhető. A posztszocialista országokban az államvezérelt rendszer összeomlása kellett ahhoz, hogy a rendszerváltás első éveiben meghonosodjon a privatizáció gyakorlata. A gazdaságelméleti rendszerváltozás kritériumai, melyek a többpártrendszer kiteljesedésétől a tőkepiac működéséig kell hogy megvalósuljanak, a következők: az egypártrendszer megszűnése; a magántulajdon túlsúlyra juttatása, szerves önfejlődésének szavatolása; világgazdasági nyitás, a dinamikus alkalmazkodás képességének kialakítása a gazdaságban; a valódi pénzügyi közvetítőrendszer szabályozott kiépítése. 39 A rendszerváltás első szakaszában a piacgazdaság működéséhez szükséges alapok létrehozása történik meg. Ezt angolul SLIP 40 -nek (csúszásnak) nevezik. A stabilizálás során meg kell szüntetni a magas, illetve hiperinflációt és az inflációs nyomást, elviselhető méretűre kell szorítani a kül- és belgazdasági pénzügyi egyensúlyhiányt, az árfolyamot fixpontként kell kezelni, a pénzmennyiséget korlátozni kell, az államháztartást a kiadási és a bevételi oldalt is érintő intézkedéssekkel egyensúlyba kell hozni. A liberalizálás során az egyensúlyhiány már nem az áruhiányban jelentkezik, hanem a közvetlen bürokratikus allokációs döntések decentralizációja következtében az egyensúlyhiány áremeléssé alakul, melyet a gazdasági szereplők saját érdekeik szerint értékelnek át. A liberalizációnak a következő nyolc területre kell kiterjednie: árak, bérek, kamatok, devizaforgalom, piacra lépés, tulajdonformák, allokációs döntések és privatizálás. 41 Az első szakaszban felsorolt intézkedések mind visszaesést eredményeznek, azonban megvalósításuk elengedhetetlen a rendszerváltás második szakaszában történő intézkedések meghozatalának megalapozásához. A második szakaszban a rendszerváltozás első szakaszában meghozott intézkedésekre építve az olyan, második generációs feladatok megvalósítására kerül sor, melyek az értékválasztásban jelentkeznek. Míg az első szakaszban a sebesség volt a mérvadó, hiszen a cél a torzulások kiküszöbölése volt, addig a másodikban a minőség válik meghatározó kritériummá, mely minőség a fenntartható fejlődés alapvető kritériuma. Ilyen minőségi átalakítás az állami szabályozás kérdése, a résztulajdon védelme, az áttekinthetőség, a prudenciális előírások kialakítása, a mérleghitelesség és a közreadási kényszer bevezetése. 42 Összességében a második szakaszról megállapíthatjuk, hogy ez már a tartósan finanszírozható jóléti rendszerek kialakítását szolgálja, a világ globalizációs hatásainak figyelembevételével. A keleti típusú privatizáció ismérvei (Csaba, 2006): 55

62 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban a gazdaság működtetéséhez szükséges tőke nem állt rendelkezésre; megjelent az új középosztály létrehozásának igénye; ezek az okok együttesen vezettek ahhoz, hogy a bruttó nemzeti össztermék közel 80%-át privatizálták; a folyamat sajátossága, hogy spontán ment végbe, magas infláció mellett valósult meg, nem volt előre kidolgozott stratégia a megvalósításához, és szemben a nyugati típusú privatizációval a társadalom többsége vesztesnek érzi magát, így a folyamatnak alacsony volt a társadalmi támogatottsága is; mindezek eredményeként a privatizált vállalatok gyakran továbbra is monopolhelyzetben maradtak, nem javult a vállalatirányítás, a hatékonyság elmaradása miatt megnőtt a társadalom ellenszenve, a piacra történő belépés nem lett könnyebb; a vagyon- és a hatalmi újraelosztás miatt gazdasági folyamat helyett inkább politikai folyamatnak tekinthető. Összegzésként a nyugati- és keleti típusú privatizáció példáin keresztül megállapíthatjuk, hogy a sikeres privatizációhoz a következő feltételek teljesülésére van szükség (Csaba, 2006): erős és pártatlan közigazgatás (core state, non-captive state); kellően alacsony infláció; versenyszellem; új piaci szereplők megjelenése; az érdekeltek és érintettek szempontjainak figyelembevétele; előre meghatározott stratégia kidolgozása A kulturális szférában alkalmazott privatizáció lehetőségei és korlátai Az utóbbi két évtizedben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a decentralizációs törekvések részleges sikere, az egyének kulturális igényeinek hagyományos, közösségi szinten történő kielégítésének problémái, az életminőség javításának igénye és a hatékony forráselosztás előtérbe kerülése új kihívások elé állítja a kultúrpolitikusokat. A privatizációs hullám a kulturális szektorban az állami tulajdonban lévő könyvkiadókat, a nyomtatott sajtót, a stúdiókat, a filmipart és a filmszínházakat érte el elsőként. Az egyik leggyakoribb reakció az új helyzet kezelésére a privatizáció alkalmazása. Mind a nyugati, mind pedig a keleti típusú privatizációt megvalósító országokban közös törekvés, hogy csökkentsék az állam méretét és kiadásait, egyúttal átformálják az állam kultúrafinanszírozásban betöltött szerepét. A kultúra területén a privatizáció fogalmi meghatározása nem olyan egyértelmű, mint a gazdaság más területein. Az általánosan elfogadott meghatározás szerint a privatizáció magántulajdonba adást jelent. A kultúra tekintetében azonban nem lehet a privatizáció fogalmát ilyen egyértelműen meghatározni, mivel a kulturális javak egy része közjószág vagy vegyes jószág. A privatizáció különféle értelmezéseit a következőkben mutatjuk be. Dorn (1995, idézi Solt, 2000) értelmezésében a magántulajdonba adás mellett a privatizáció fogalomkörébe tartozik a nagyobb mértékű szponzorálás és a külső kivásárlás is. Eszerint a felfogás szerint meg kell különböztetnünk az ún. teljes szabadpiaci megközelítésben értelmezett privatizációt és a részleges privatizációt. A kulturális szféra tekintetében a részleges privatizáció fordul elő gyakrabban a gyakorlatban. Schuster (1993, idézi Solt, 2000) a finanszírozás és a kulturális szolgáltatást nyújtó szemszögéből is megvizsgálja a kérdést. A finanszírozáson belül három szerepet különít el: a közösséget, a csoportot és az egyént. A szolgáltatást nyújtó szintén három típusba sorolható: a közösség, a nonprofit és a forporfit intézmény. Boorsma (1998, idézi Solt, 2000) felfogásában a privatizáció mértéke az általa létrejövő autonómia szintjével mérhető, melynek három típusa létezik: 56

63 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban 1. A közösségi szervezet vagy vagyon eladása a magánszektor szereplőinek. 2. Bérbeadás (hiring off); a közösségi és a magánszektortól egyaránt független szervezet irányítja a kulturális intézmény működését. 3. Bérbevétel; a magánszektor szereplője előre meghatározott, szerződésben vállalt feltételek mellett bérbe veszi a közösségi szervezetet és az alapján működteti azt. A bemutatott privatizációs modellek közül a gyakorlatban a következő privatizációs formák különböztethetőek meg (Solt, 2000: ): 1. Tulajdonátruházás, management-buy-in, management-buy-out; ez egy olyan folyamat, melynek eredményeképpen a tulajdonjogot átadják egy másik félnek. Ha a szervezet menedzsmentje vásárolja meg a tulajdont, akkor beszélünk management-buy-out-ról, ha egy külső menedzsment lesz az új tulajdonos, akkor a management-buy-in elnevezést használjuk. 2. A tulajdonjog szabad (ingyenes) átadása; ez a privatizációs forma volt a leggyakoribb a posztszocialista országok kulturális intézményeinek privatizálásakor. 3. Az állami szervezet átalakítása függetlenebb szervezetté. 4. Az ügynöki modell során a közösségi intézmény menedzsere nagyobb önállóságot kap, és így biztosítják az állami tulajdonban lévő intézmény autonómiáját. 5. Szerződéses forma esetén egyes tevékenységek kiszervezésével kerül bevonásra a magánszektor. 6. Önkéntesek alkalmazásakor a magánszemélyek megfelelő díjazás ellenében végeznek munkát a kulturális intézményben. 7. Magánfinanszírozás esetén megmarad az állami tulajdon, de a tevékenységek finanszírozása magántőke bevonásával valósul meg. Az autonómiát leggyakrabban magánalapítvány létrehozásával biztosítják. Indul az évad a magánszínházként működő Játékszínben Indul az évad a továbbiakban magánszínházként működő Játékszínben: kedden a Mr. és Mrs. című komédia díszelőadásával ünneplik a 100. szezont. Németh Kristóf igazgató a színház hétfői sajtótájékoztatóján felidézte, hogy a játszóhely október 30-án nyílt meg Ferenczy Kabaré néven. A 100. évfordulón, október 30-án pedig a Játékszín magánszínházként a Mr. és Mrs. előadásával nyitja meg kapuit. November második felében hat előadást tartanak, 2013 tavaszára már havi előadást terveznek és megtartják első saját bemutatójukat is. A repertoárt a Budapesti Kamaraszínház és a Játékszín műsorán szerepelt több produkció mellett a színházat 1992-ig vezető Berényi Gábor-féle gyökerekhez visszatérve színházművészeti csemegék, magas művészi minőségű, szórakoztató darabok műsorra tűzésével alakítanák ki. Kitért arra, hogy szeretnének családi és gyermekprogramokkal, valamint idegen nyelvű és feliratozott előadásokkal az eddiginél szélesebb közönségréteget megszólítani. Beavató színházi programot is indítanak, és saját klubot alakítanak ki, hogy az előadás után is marasztalják a nézőket. Németh Kristóf kitért arra, hogy novemberben a színházi intézettel közösen centenáriumi kiállítást rendeznek a Játékszínben. Egykori kollégájuk, Kránitz Lajos emlékére alapítványt és díjat hoznak létre. A színház virtuális társulatának tagjai között Vári Éva, Hernádi Judit, Tímár Éva, Gálvölgyi János, Hajdú István, Szilágyi Tibor, Gallusz Nikolett, Balikó Tamás, Rátóti Zoltán, Pindroch Csaba, Verebes Linda és Dobó Kata nevét is említette az igazgató. A novemberi műsorban Peter Quilter Mr. és Mrs. című darabja mellett Donald Churchill Édes bosszú, Pozsgai Zsolt Liselotte és a május, valamint Arthur Miller Lefelé a hegyről című műve szerepel. Az 57

64 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban igazgató szerint működésük alappillérét a jegybevételen és a szponzori, pályázati forrásokon túl a Társassági Adó (TAO) támogatás adja. Németh Kristóf aki a bezárt Budapesti Kamaraszínház színésze volt utalt arra, hogy a Játékszín a Kamaraszínházhoz hasonlóan az állami támogatás megvonása miatt az elmúlt évad végére ellehetetlenült. Kollégáival az ősz elején készítették el üzleti tervüket a magánszínházi működésről. Három társával Bank Tamás színésszel, aki az új cég kreatív igazgatója, Szűcs Attilával, a Kamaraszínház egykori gazdasági vezetőjével, aki a megújult Játékszín gazdasági igazgatója és Metz Alexandrával, a színház jogtanácsosával a százszázalékos állami tulajdonú, végelszámolás alatt álló Játékszín Nonprofit Kft.-t 3,1 millió forintért, az összes jogokkal és kötelezettségekkel (10 12 millió forintos teherrel) együtt vásárolták meg. Nem ingatlant, hanem bérleti jogot és eszközparkot vettek hangsúlyozta Németh Kristóf, aki úgy fogalmazott, ha más tett volna ajánlatot a veszteséges cégre, véleménye szerint másnak is eladták volna. Tájékoztatása szerint a Budapesti Kamaraszínháztól 13 produkció eszközparkja került a kft.-hez, az előadások jogait még nem vették meg, a tárgyalások folyamatban vannak. Az épület bérleti díját évi mintegy 5 millió forintot nem emelték fel, csupán szándék van erre. Szólt arról is, hogy közszolgáltatási szerződésük jelenleg nincsen, de szándékuk van kötni. Forrás: Pálffy Zsuzsa, A cikk az MTVA engedélyével közölve. Az előbb ismertetett privatizációs felfogások mindegyikében közös, hogy az állami szerepvállalás csökkentésével párhuzamosan a magánszektor bevonásával kívánják a kulturális intézmények függetlenségének növelését elérni. A kulturális szférában a privatizáció mellett szóló érvek a következők (Solt, 2000:194): növeli a hatékonyságot, versenyhelyzetet teremt, nő a döntési jogok decentralizálása, javítja a szolgáltatások minőségét, javítja a költségvetés pozícióját, javítja a közösségi adminisztráció működését, csökkenti a bürokráciát. A kulturális intézményeknek a magánkézbe adása azonban nem mindig eredményez hatékonyságnövekedést a menedzsment és a finanszírozás területén. Nem minden esetben alakul ki igazi piaci mechanizmusok alapján működő kulturális ipar (cultural industry), mely leggyakrabban az adott ország és a lakosság méretéből adódik. A kulturális szférában megvalósított privatizáció nem jár együtt automatikusan az életminőség javulásával, mivel sok privatizált intézmény működése fenntarthatatlanná válik, és bezárják őket. A privatizáció során a következő hátrányok alakulhatnak ki (Solt, 2000: ): felmerülhet a költségek növekedésének lehetősége, előfordulhat, hogy piaci verseny helyett monopólium alakul ki, megváltozik a foglalkoztatás struktúrája (lásd részletesen Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Magyarország foglalkoztatottsági mutatóit) kialakulhat a minőség romlása is, a magánszektor a saját érdekeire koncentrálva háttérbe szoríthatja a kulturális tradíciókat és a helyi művészeti szokásokat. 58

65 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban Az első negatív tapasztalatok után egyre inkább kezdett áthelyeződni a hangsúly a tulajdonosi szerkezet megváltozásának fontosságáról a menedzseri és finanszírozási feladatokra. Mundy (2006) úgy véli, hogy akkor lehet sikeres privatizációt véghezvinni, ha jogi, gazdasági, pénzügyi és társadalmi szinten egyszerre valósul meg az átalakulás, tehát a formális intézményi szint (állami szabályozás) illeszkedik az informális intézményekhez (társadalmi közérzet és beállítottság). A kulturális szektor egyes területeinek privatizációja megosztja a szakembereket, a társadalmat és a művészeket egyaránt. A következő esettanulmány egy nyugat-európai országban történt, de keleti típusú privatizációs módszereket alkalmaztak egy kulturális intézmény megmentése érdekében. A római Teatro Valle (Völgy Színház) színházat színészek egy csoportja elfoglalta és közösségi színházként kezdte el üzemeltetni, miután a római önkormányzat nem tudta az intézményt tovább állami forrásból fenntartani, és bezárta azt. A színház a Teatro Valle Occupato, az Elfoglalt Völgy Színház nevet kapta, mely egyben a mozgalom elnevezése is lett. A színházfoglalók azzal érveltek, hogy az intézmény a kulturális javak közjószág kategóriájába tartozik, így ha társadalmi igény van a kínálati (színész) és keresleti (néző) oldalról a színház épületére és a benne nyújtott szolgáltatásokra, akkor igenis lehetőséget kell adni a vállalkozó kedvű és szemléletű művészeknek, hogy saját maguk üzemeltessék az intézményt és elégítsék ki a fogyasztók és saját kulturális szükségletüket. A színház ilyen módon történő privatizálása az előzőekben megismert nyugati és keleti típusú privatizáció tulajdonságait sajátosan ötvözi. A spontaneitás és az improvizatív jelleg inkább a keleti, míg a társadalmi támogatottság és a vállalkozói szellem a nyugati típusú privatizációra példa. A színház működése azóta sikertörténet, mivel a kultúrák közötti párbeszéd területén nyújtott tevékenységéért 2012-ben a mediterrán térségben az intézmény elnyerte a civil szervezetek által adományozott Euro-Med Díjat. Forrás: Láthatjuk, hogy a nyugati- és keleti típusú privatizáció karakterisztikáját és stratégiáját tekintve is jelentősen eltér egymástól. Az állami szerepvállalás súlya is különböző mértékben jelenik meg az egyes szemléletekben. A kulturális szférában a privatizáció alkalmazásával nagyon óvatosan és előre megtervezett módon, a helyi sajátosságok figyelembevételével szabad csak élni Az uniós tagállamok kultúrafinanszírozásának komparatív elemzése Az alfejezetben az állami szerepvállalás eltérő formáinak szemléltetésére teszünk kísérletet. Az állam és a piac szerepét ismertető alfejezetben (2.1. szakasz - Az állam és a piac) elméleti szinten mutattuk be az állami beavatkozás mellett és ellen szóló érveket, valamint a piac önkorrekciós képességében rejlő lehetőséget. Az uniós tagállamokban a gazdaságra vonatkozóan nemcsak általánosságban, de a kulturális szektor finanszírozását tekintve is két eltérő szemlélet létezik, a koordinált- és a liberális kultúrafinanszírozási megközelítés A koordinált kultúrafinanszírozási megközelítés A kulturális pesszimizmus legmarkánsabban a században jelent meg, de ezzel a kérdéskörrel korábban már foglalkozott többek között Platón, Szent Ágoston, Rousseau, Pope, Schopenhauer, Nietzsche és Spengler is. A kulturális pesszimizmus képviselői úgy vélik, hogy a piacgazdaság negatív hatást gyakorol a kultúrára. Elutasítják a modern irányzatokat, és nem hisznek a kulturális szféra piaci alapokon történő működésében. A nézet legjelesebb képviselői, a frankfurti iskola tagjai, a kultúra minőségének romlását látják a piaci alapon működő kulturális szférában. Habermas, aki szintén a frankfurti iskola tanaira alapozza nézetét, a modern irányzatokat elfogadja, és a kreativitást fontos tényezőnek tekinti, ugyanakkor a liberális megközelítést ő is elveti. Bourdieu (1984) az egyik legelismertebb kultúrával foglalkozó francia szociológus is ellenzi a piacgazdaságon alapuló kultúrafinanszírozást, mert véleménye szerint nem lehet a kulturális szférát egyoldalúan piaci alapon irányítani. Viszont az oktatás szerepét ő is meghatározónak tartja. Az egyének kulturális szokásait vizsgálva számos kutatási eredménnyel igazolta a társadalmi kapcsolatok és az iskolázottság meghatározó szerepét. 59

66 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban A multikulturalizmus egyes képviselői úgy vélik, hogy a kulturális javak világméretű cseréje homogenizálódáshoz vezet, és ez az egyik fő oka annak, hogy számos ország protekcionista politikát folytat saját kultúrája védelme érdekében (Cowen, 2000). Mivel a piac nem képes a jövedelmek igazságos vagy akárcsak társadalmilag elfogadható elosztását és a társadalom valamennyi tagja számára egyenlő gazdasági esélyeket megteremteni, így az államnak bizonyos esetekben be kell avatkoznia. Ezt teheti közvetlenül, saját költségvetésből történő finanszírozással, vagy közvetve, jogi eszközökkel és gazdasági ösztönzőkkel, bevonva a magánszféra forrásait. A liberális felfogás ellenérveként azt is kifejtik, hogy a kultúra nem mérhető egyszerűen csak gazdasági mutatókkal, az esztétika ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb. Vannak olyan kulturális értékek, amelyeknek megőrzése a jövő nemzedékei számára kötelesség, és ebben a tevékenységben a közvetlen állami szerepvállalás nélkülözhetetlen. A nézet képviselői elfogadják, hogy bár olyan területen, mint például a színházi szféra (lásd 1. fejezet - Kultúrafinanszírozás elméletben és a gyakorlatban), részben megvalósítható a piacliberalizációt előnyben részesítő kultúrafinanszírozás, vannak olyan esetek, főként a kulturális örökség részéhez tartozó kulturális javak tekintetében, amikor nélkülözhetetlen az állami szerepvállalás, mert ezeket a javakat mindenki számára egyaránt elérhetővé kell tenni, és ezt az állam tudja garantálni. A kulturális pesszimizmus nézeteire épül az úgynevezett művészetközpontú szemlélet, amely a művészeti tevékenységek számának növelését tartja elsődlegesnek, főleg ha ez a folyamat minőséggel párosul, és a tevékenység során keletkező művészeti alkotások kiállják az idő próbáját. A művészetközpontúság mellett érvelők úgy vélik, hogy a decentralizáció nem segíti a magas színvonalú művészi alkotásokat, ezért szükség van arra, hogy az állam közvetlenül is felügyelje a kulturális szféra működését. Ezt a nézetet képviselik a koordinált kultúrafinanszírozási modellt alkalmazó államok. A koordinált kultúrafinanszírozási modellt a liberális kultúrafinanszírozási modell ellentéteként is felfoghatjuk. Ezekben a tagállamokban a kulturális szféra közvetlen állami finanszírozása magas, a döntéseket nem helyi szinten, hanem központilag hozzák. A hangsúly a minőségi kultúra nem piaci alapokon történő megteremtésén van. A modellt alkalmazó országok jogi szabályozások és közvetlen beavatkozás eszközével próbálnak hatékonyságot és minőséget elérni a kultúra területén. Kormányzati szinten meghatározott értékrendet képviselő delegáltak vesznek részt a kulturális intézmények vezetésben. Országos és helyi szinten is befolyásolják a döntési mechanizmusokat. Negatívumként ki kell emelnünk, hogy e nézet képviselői nem veszik figyelembe, hogy a közvetlen állami támogatás esetében egy bizonyos összeghatár felett már nincs hatékonyságnövekedés, és gyakran a kultúra túlfinanszírozottá válik. További veszély, hogy a túlzott centralizáció elkényelmesíti a társadalmat, mivel az állampolgárok mindent az államtól várnak el, ez pedig mérsékeli az öngondoskodási kényszert (lásd részletesen a 3. fejezet - Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában Magyarország esetét). Az állam torzító hatással lehet a gazdasági döntésekre. A túlzott állami szerepvállalás hatására létrejöhet egy kiszorító hatás, mely a kulturális szektorban a nonprofit szektorra és a magánszektorra fejti ki a leginkább negatív hatását, mivel a nonprofit szervezetek a túlzott állami ellenőrzés miatt ellehetetlenülnek, a magánszektor pedig csökkenti szponzorációs és mecenatúra tevékenységét, mivel azt az állam elvégzi helyette (Sivák Vigvári, 2012:66 67). A koordinált kultúrafinanszírozási modell fő tulajdonságai: A kultúrpolitika aktív formálója kíván lenni a kulturális szektornak. Politikai és fiskális centralizáció. Magas közvetlen GDP-arányos állami támogatás. Felülről lefelé irányuló intézményi fejlődés. A művész az alkotói tevékenységre fókuszáljon, ne kelljen neki az anyagi források megteremtésével foglalkoznia. Alacsonyfokú vállalkozó- és versenyszellem A liberális kultúrafinanszírozási megközelítés A modell neve a liberális közgazdasági megközelítésre utal, azaz ez a megközelítési mód a közgazdasági szempontokat is meghatározónak tekinti a kultúrafinanszírozásban. A legfontosabb sajátosságait a következőképpen foglalhatjuk össze. Képviselői a technológiai újítások kulturális szférára gyakorolt pozitív hatásait, a piaci alapon működő kultúrafinanszírozás hosszú távon történő fennmaradásának fontosságát 60

67 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban hangsúlyozzák. Gans (1999) és Cowen (2006) a modernizáció fontosságára alapozva úgy véli, hogy a kreativitás nagyban hozzájárul a sokszínű minőségi kultúra létrejöttéhez. Toffler (1980) arra hívja fel a figyelmet, hogy a decentralizáció hatékony alkalmazásával csökken a tömegkultúra térnyerése. A liberális kultúrafinanszírozási modell a jóléti gazdaság paretói elveit helyezi előtérbe. A paretói felfogás szerint az információ, így az azt hordozó művészeti alkotások is pozitív externáliával rendelkező közjavak, azaz fogyasztásuk mások számára is pozitív hatással lehet. Így ha a javak iránt a piacon kereslet alakul ki, akkor a kulturális javakat előállító intézmények a javak és szolgáltatások eladásának következményeként bevételre tesznek szert, azaz gazdasági szempontból is működhetnek hatékonyan (Cowen, 2006). A közgazdasági felfogás a kreatív ötletek megvalósulásának decentralizáción keresztüli ösztönzésében látja a megoldást. Gazdasági ösztönzőkre van szükség a kreatív gondolatok felszínre kerüléséhez, mivel erre a tiszta piaci környezetben magától nem kerül sor. A kormányzat akkor jár el helyesen, ha kellő távolságból (arm length) közvetetten támogatja a kulturális piac zavartalan, hatékony működését. A liberális kultúrafinanszírozási szemlélet képviselői vallják, hogy ha az állam a hanyatló kulturális intézmények támogatására siet, az nem a hanyatlókon segít, hanem a jól működő intézmények számára hat viszszahúzó erőként, mivel ők úgy érzik, hogy hiába elégítik ki a fogyasztói igényeket mind kulturális, mind gazdasági tekintetben magas szinten, mások e kritériumok teljesítése nélkül is fenn tudnak maradni. A liberális kultúrafinanszírozási modellt röviden úgy foglalhatjuk össze, hogy az állam feladata karnyújtásnyi távolságot tartani, ahol csak lehetséges, és beavatkozni, ahol szükséges. A nonprofit szervezetek ezekben az országokban kimagaslóan nagy szerepet kapnak a decentralizált kultúrafinanszírozásban. Az állam a kulturális szektor hatékonyságának növelése érdekében piaci alapokra helyezi a kulturális szféra finanszírozását. A minőség megőrzése érdekében független szakmai testületek tevékenykednek, akik a forráselosztást és a megvalósuló tevékenységek minőségi véleményezését egyaránt az államtól függetlenül végzik. Az állam közvetett finanszírozással segíti a szektor hatékony működését. Megteremti az alapítványok sikeres működéséhez szükséges fejlett intézményi hátteret, adókedvezményeket vezet be a kulturális tevékenységek támogatása érdekében. Ezen országok kultúrpolitikáját a decentralizáció hatására a helyi igények minél magasabb szintű kielégítése, a kulturális sokszínűség és az innovációorientáltság jellemzi. Ez a modell sokban hasonlít az Egyesült Államokban alkalmazott kultúrafinanszírozásra (Cowen, 2006). A modellt alkalmazó országok törvényi úton is feljogosítják a helyi önkormányzatokat, hogy a kulturális szolgáltatások területén az alulról felfelé (bottom-up) irányuló kezdeményezések megvalósulhassanak (Holden, 2006). Számos esetben az ilyen jellegű kezdeményezések helyi öntevékeny csoportoktól indulnak, és fokozatosan válnak általánosan elfogadottá az egész országban. A liberális kultúrafinanszírozási modell tulajdonságai: A társadalom aktív formálója kíván lenni a kulturális szektornak. Politikai és fiskális decentralizáció. Alacsonyabb közvetlen GDP-arányos állami támogatás. Alulról felfelé irányuló intézményi fejlődés. Művészeti tanácsok, adókedvezmények, szponzoráció, magánszektor szerepe jelentős. Az emberi tőke szerepe meghatározó a kereslet növelésében. A művész egyben vállalkozó is. Magas fokú versenyszellem. A két megközelítés legfőképpen abban különbözik egymástól, hogy a koordinált kultúrafinanszírozás a közvetlen állami beavatkozás eszközrendszereit, mint például a szabályozást és a kormányzati transzfereket, részesíti előnyben, míg a liberális szemlélet a szabályozás mellett a közvetett támogatások rendszerét (adókedvezmények, adójóváírások) alkalmazza Az EU-tagállamok kultúrafinanszírozásának összehasonlító elemzése 61

68 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban A koordinált és liberális kultúrafinanszírozási szemléletek alapján az uniós tagállamok két nagy csoportba sorolhatóak. Az általunk alkalmazott csoportosítási rendszer az állami szerepvállalás formájának és mértékének vizsgálatára fókuszál. A szakirodalomban találkozunk más olyan csoportosítási modellekkel, melyek az általunk kialakítottól eltérő szempontrendszert alkalmaznak. A következőkben ezeket a rendszerelméleti megközelítéseket ismertetjük. Littoz-Monnet (2007) az Európai Unió kultúrpolitikájának kettősségét az audiovizuális ágazat, a könyvszektor és a szerzői jogok védelmének uniós szintű szabályozásán, jogharmonizációs közösségiesedési folyamatán keresztül mutatja be. Az uniós tagállamok három nagy csoportját különíti el: Az első csoportba tartoznak a liberális kultúrafinanszírozási modellt alkalmazó tagállamok, melyek a közösségiesedési folyamatban a piaci szereplők támogatását élvezve a közös piac szellemiségét tartották szem előtt (Nagy-Britannia, Írország, Hollandia, Dánia, Svédország, Finnország). A második csoportba a koordinált kapitalista (dirigista) kultúrafinanszírozási modellt alkalmazó országok tartoznak, amelyek proaktív stratégiát választva saját nemzeti kultúrpolitikájukat kívánták uniós szintre emelni (Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Portugália, Görögország). A harmadik csoportba a föderalista kultúrafinanszírozási modellt megvalósító országok tartoznak, melyek alkotmányos aggályaikat kifejezve a közösségi szintű kultúrpolitikát nem támogatják, de az érintett területek esetében jogosnak találták az uniós szintű szabályozásokat. Az audiovizuális ágazat és a szerzői jogok szabályozása tekintetében a liberális felfogást támogatták, míg a könyvpiac védelme érdekében az államközpontú álláspont mellett kötelezték el magukat (Ausztria, Belgium, Németország). Láthatjuk, hogy Littoz-Monnet a jogrendszerek és a tagállamok által a jogharmonizációs folyamatokban képviselt nézeteik szerint alkotta meg csoportosítási rendszerét. Témájának fő vezérvonala ezeknek a kultúrafinanszírozási modelleknek az összehasonlító elemzése, valamint az audiovizuális ágazat, a könyvpiac és a szerzői jogok védelmének területén megvalósuló közösségiesedési folyamat az Európai Unióban. Az uniós kultúrpolitika és kultúrafinanszírozás témakörében meghatározó Heiskanen (2002) munkássága, aki négy fő kultúrafinanszírozási modellt különít el. Ezek a modellek az állami szerepvállalás mértékét veszik alapul, a különbség az előző modellhez képest az, hogy a szerző külön csoportba sorolja a skandináv országokat, ezzel létrehozva a négyes tagozódást. Heiskanen tanulmányában nem a jogharmonizációs folyamatok elemzésére fókuszál, hanem az Unióban alkalmazott kultúrpolitikákat próbálja a közvetlen és a közvetett állami szerepvállalás mértékének figyelembevételével csoportosítani. Nézete szerint a skandináv országok annak ellenére, hogy eltérő kulturális sajátosságokkal rendelkeznek, sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint más európai uniós országokhoz. Ez a kultúrpolitikára és a kultúrafinanszírozásra is igaz. Véleménye szerint a skandináv kultúrafinanszírozási modell (Heiskanen, 2002; Duelund, 2003, 2008) megkülönböztethető a kontinentális és az angolszász modelltől, ezért külön modellnek tekinthető. Véleményünk szerint ennek a hasonlóságnak elsősorban a földrajzi összetartozás és bizonyos fokú elszigetelődés, a történeti gyökerek és a társadalmi szerkezetek az okai. A skandináv kultúrpolitikai és kultúrafinanszírozási szemlélet legfőbb sajátosságait a következőkben összegezzük: A kultúra demokratizálódási folyamatának hatására az állami szubvenciót közvetlenül a művészeknek juttatták el, egy szakértőkből álló szakmai testület javaslatainak figyelembevételével. Ez a forma átmenetet képez a Nagy-Britanniában működő művészeti tanácsok és a francia közvetlen állami támogatási rendszer között. A független szakmai testület bevonásával azonban bizonyos fokú versenyhelyzet alakul ki a művészek között, így véleményünk szerint közelebb áll a liberális szemlélethez. A szerzői jog védelmének területén is egy köztes eljárásmódot alkalmaztak. Bármely szerzőijog-védelem alatt álló szellemi termék a szerző vagy alkotó engedélye nélkül is felhasználható addig, amíg a művész alkotói tevékenységének kiteljesedése érdekében állami támogatásban részesül. Az közötti időszakban a kulturális sokszínűség, az emberek minél szélesebb rétegeinek bevonása vált a fő irányzattá. Ennek következtében a regionális és helyi kulturális intézmények szerepe kultúrpolitikai és kultúrafinanszírozási tekintetben egyaránt megnőtt. Új finanszírozási formát vezettek be, melynek lényege, hogy az állam ugyanannyival járul hozzá a kulturális tevékenységekhez, mint amennyivel a helyi intézmények támogatják azt. A skandináv országokban erős a nonprofit szektor. Valójában nem is ezt az elnevezést használják ezekre a szervezetekre. Svédországban a népmozgalom (folkrörelse) elnevezés az elfogadott. Jellemzőjük, hogy nem 62

69 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban az állami támogatások inspirálják a működésüket, hanem önszerveződési folyamat eredményei. Erős a társadalmi támogatottságuk, a közösségi politika aktív formálói, kontrollként működnek a jogalkotás folyamatában. Láthatjuk, hogy a skandináv országok kultúrafinanszírozási gyakorlata számos tekintetben a liberális szemlélethez áll közelebb, annak egy alcsoportját alkotja, ezért is döntöttünk amellett, hogy az állami szerepvállalás szempontjából vizsgálva ellentétben Heiskanennel nem tekintjük külön csoportnak a skandináv országokat. Katunaric (2003) az előző csoportosításokkal ellentétben a decentralizáció mértékét vizsgálja. A szerző kutatásaiban elsősorban a délkelet-európai posztszocialista államok (a volt Jugoszlávia utódállamai, Bulgária és Románia) kultúrpolitikájának átalakulását elemzi. Modelljében tíz különböző kultúrpolitikát különböztet meg attól függően, hogy milyen az állami és a piaci szerepvállalás mértéke. Az egyes kultúrpolitikai típusok Katunaric osztályozásában a következők: 1. Teljesen központosított, állami kultúrpolitika, mely egypártrendszerrel párosul. 2. A decentralizáció első jegyeit felmutató kultúrpolitika. 3. Fiskális decentralizációval és politikai centralizációval megvalósuló kultúrpolitika. 4. A fiskális decentralizáció mellett a bürokrácia bizonyos fokú decentralizációja is megjelenik. 5. Az arm length stratégia megjelenése, az állam a közösségi javak biztosítása terén vállal közvetlen szerepet. 6. Nő az arm length stratégia eszköztárának alkalmazása, nő a nem állami források aránya a kultúrafinanszírozásban. 7. Tovább csökken a központi állami szerepvállalás, nő a helyi, regionális szint szerepe, erősödik az a szemlélet, hogy a kulturális szektor más gazdasági területek növekedésére is hatással van. 8. A regionális intézmények, a városok, a magánvállalatok válnak a kultúra fő mecénásaivá. A központ csak néhány kiemelt közösségi jószág esetében vállal szerepet. 9. A döntéshozatal teljes mértékben decentralizált. A közvetett állami szerepvállalás van túlsúlyban, a magánszférától származik a kultúra finanszírozásának nagy része. 10. Teljes fiskális, bürokratikus és politikai decentralizáció. Az állam is magánszervezetnek számít, a piacvezérelt szemlélet kiteljesedik. Nem létezik a közösségi kulturális jószág fogalma. A tízfokú skála lehetőséget ad az egyes uniós tagállamok által alkalmazott kultúrpolitikák és kultúrafinanszírozási modellek közötti árnyalatnyi különbségek szemléltetésére, de ahogy a szerző is hangsúlyozza tanulmányában, az 5. és 6. szint között található az a választóvonal, mely elkülöníti az állam- és piacközpontú kultúrafinanszírozási szemléleteket és az arra épülő kultúrafinanszírozási gyakorlatokat egymástól. Saját csoportosításunkban a demokratikus kultúrafelfogást vizsgáljuk oly módon, hogy az állam szerepvállalásában meglévő eltéréseket tekintjük át. Így az előzőekben bemutatott modellektől eltérően két nagy csoportot alkotunk. Feltételezzük, hogy ez a csoportosítás alkalmas az uniós tagállamok komparatív módon történő, az állam szerepére irányuló elemzésre. A komparatív politikai gazdaságtanban elfogadott megnevezéseket alkalmazzuk az egyes csoportok elnevezésére. Modellünkben az EU-tagállamok a koordinált vagy a liberális kultúrafinanszírozási csoportokba sorolhatók. A besorolásánál azt vettük figyelembe, hogy a kultúrafinanszírozási gyakorlatban megtalálható-e és ha igen, milyen formában a közvetett állam (arm length) szemlélete az állami kultúrpolitikai célkitűzések között. Így azt vizsgáltuk: léteznek-e független művészeti tanácsok és testületek; mi a magánszektor szerepe a kultúrafinanszírozásban; a törvényi szabályozás milyen fokú versenyt teremt a támogatásokért; 63

70 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban mennyire fejlett és kihasznált a adókedvezmények rendszere; mennyire fejlett a nonprofit szektor, és mi a szerepe. A csoportosításnál a ERICarts (2007) országtanulmányait vettük alapul. Hall Soskice (2001) megkülönbözteti a koordinált piacgazdaságot és a liberális piacgazdaságot, s az általunk vizsgált EU-tagállamok kultúrafinanszírozás tekintetében is besorolhatók e két nagy csoportba. Fontos leszögezni, hogy a Hall Soskiceféle kapitalista rendszerek sajátosságai nem azonosak az általunk kialakított kultúrafinanszírozási típusokkal. Így az azonos elnevezés ellenére nem szabad szoros kapcsolatot feltételezni a két rendszerezés között, tehát nem automatikus, hogy ugyanolyan kultúrafinanszírozási megközelítést alkalmaz egy ország, mint amilyen a gazdasági berendezkedése. A kultúrafinanszírozásban jelentős eltérést mutat Dánia, Finnország, Svédország és Hollandia. Mind a négy tagállam kultúrafinanszírozásában hangsúlyosan jelenik meg a közvetett állami szerepvállalás (arm length) szemléletének gyakorlatban történő alkalmazása, amely nézet fő célkitűzését jól tükrözi Hollandia kultúrafinanszírozási stratégiája: az állam, amikor csak lehetséges, tartson kellő távolságot, és csak szükség esetén avatkozzon be (ERICarts, 2007:3.). Közös vonás, hogy a liberális kapitalista rendszer hasonlóan a liberális kultúrafinanszírozás szemléletéhez az ún. karnyújtásnyi távolságból történő irányítást részesíti előnyben. Eltérés egyrészt az, hogy a kultúrafinanszírozás vonatkozásában az ilyen liberális szemléletet alkalmazó országok magasabb közvetlen GDP-arányos támogatással is működtetik ezt a szemléletet, másrészt nemcsak a gazdasági tevékenységekre, hanem például a művész alkotói szabadságának tiszteletben tartására vonatkozóan is érvényesítik a karnyújtásnyi távolság szemléletét. Elsősorban nem a vállalatok (piaci szereplők), hanem az állam az, amely például független szakmai testületek létrehozásán, adókedvezményeken, a nonprofit szektoron keresztül az oktatást és a szellemi tulajdon védelmét magas szintre emelve valósítja meg a kultúra finanszírozását és a kulturális javak iránti kereslet növelését. 13. táblázat. táblázat - Az Európai Unió tagállamainak csoportosítása az állam és a piac kultúrafinanszírozásban betöltött szerepe alapján A koordinált kultúrafinanszírozás szemléletét követők Ausztria Belgium Bulgária Ciprus Cseh Köztársaság Észtország A liberális kultúrafinanszírozás szemléletét követők Dánia Finnország Hollandia Írország Nagy-Britannia Svédország Franciaország Görögország Lengyelország Lettország Litvánia Luxemburg 64

71 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban A koordinált kultúrafinanszírozás szemléletét követők A liberális kultúrafinanszírozás szemléletét követők Magyarország Málta Németország Olaszország Portugália Románia Spanyolország Szlovákia Szlovénia Megjegyzés: saját csoportosítás A koordinált kapitalista rendszer sajátossága, hogy az aktorok nemcsak piaci alapú kapcsolatokon keresztül alakítják egymással folytatott tevékenységeiket, a stratégiai tervezés meghatározó jelentőségű a folyamatokban, és a nem piaci szereplők is aktív résztvevői a piaci folyamatok alakításának és kontrollálásának. A koordinált kultúrafinanszírozási szemléletben ezek a sajátosságok megtalálhatóak, az állam a legfőbb finanszírozó, és a forrásallokációban is aktív szerepet vállal. Mindkét esetben megállapítható, hogy az állam szerepe nagyobb a kultúrafinanszírozási szemléletekben, mint a kapitalista rendszerekben. Az Európai Uniós tagállamok csoportosítását az alkalmazott kultúrafinanszírozási modell alapján a 13. táblázat. táblázat - Az Európai Unió tagállamainak csoportosítása az állam és a piac kultúrafinanszírozásban betöltött szerepe alapján mutatja. A két fő kultúrafinanszírozási modell tovább bontható aszerint, hogy mennyire homogén egy adott országban a kultúrpolitikai- és finanszírozási rendszer. Mindkét csoportban találhatóak olyan országok, melyek együttesen alkalmazzák a koordinált és a liberális modellek egyes elemeit és kialakul egy ún. hibrid modell. A liberális kultúrafinanszírozás szemlélete a domináns Írország gyakorlatában, de az ország mérete miatt a forráselosztást a központi kormány határozza meg. A koordinált kultúrafinanszírozás szemléletét alkalmazó országok közül pedig a föderalista berendezkedésű Németország, Ausztria és Belgium, a mediterrán Olaszország és a posztszocialista Magyarország sorolható a hibrid modellt alkalmazó országok közé. Utóbbiak közül Németország és Magyarország kultúrafinanszírozási gyakorlatát a harmadik fejezetben részletesen bemutatjuk. A két főcsoport kialakítását követően az EU-tagállamok kulturális szektorainak komparatív elemzésére fókuszálunk. A következő változók kerülnek összehasonlításra: 43 IPR index (szellemi tulajdon védelem index, intellectual property right index): tízfokú skála, mely a szellemi tulajdon védelmének, a szabadalmi eljárásnak és védelemnek, a szerzői jogvédelemnek és a védjegyvédelemnek a szintjét és kikényszerítő erejét mutatja meg es adatok. Kultúraindex (culture index): tízfokú skála. Az index a World Value Survey (2009) adataira épül. A bizalom, a tisztelet, az önmeghatározás és az engedelmesség szintjét mutatja az index, mely változóval az informális intézmények beágyazottságát és kikényszerítő erejét szemléltetjük es adatok. A kulturális és turizmus szektorok foglalkoztatottsága: ezen szektorokban dolgozók aránya az összfoglalkoztatottsághoz képest százalékban kifejezve os adatok. A kulturális szektor hozzájárulása a GDP-hez: a kulturális szektor a kifizetett munkabér, a közteher, az adó, a nyereség és az elszámolt amortizáció összegével járul hozzá a GDP-hez os adatok. 65

72 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban A háztartások kulturális és szabadidős kiadásai: a háztartások kulturális javakra és szolgáltatásokra fordított kiadásainak a százalékos aránya az összkiadáshoz képest os adatok. HDI index (emberi fejlettségi index, human development index): tízfokú skála. Az emberi fejlettségi index egy olyan mutatószám, amely a világ országainak összehasonlítását teszi lehetővé a várható élettartam, az írástudás, az oktatás és az életszínvonal alapján os adatok. Az egy főre jutó GDP: a változóval azt vizsgáljuk, vajon automatikus-e, hogy egy gazdag ország több közvetlen állami támogatást nyújt a kultúrára os adatok. HCI index (emberitőke-index, human capital index): az elérhető legjobb érték 4, legrosszabb 52. A humán tőke az iskolázottság szintjét meghatározó változó. A változó az oktatásra fordított fenntartói költségekből, a szülők gyermekeik iskoláztatásának lezárulásáig felmerülő költségeiből és a dolgozó emberek munkája során fellépő, saját humán tőkéjüket növelő ráfordításokból tevődik össze os adatok. Bruttó nemzeti boldogságindex (gross national happiness index): a változó a társadalom boldogságának szintjére utal os adatok. Közvetlen állami támogatás kultúrára és szabadidős tevékenységekre a GDP százalékában: a változó megmutatja, hogy a GDP hány százalékát fordítja az állam a kultúra finanszírozására as adatok. Az állam és a háztartások kulturális és szabadidős kiadásai összesen, százalékban kifejezve. A 14. táblázat. táblázat - Az Európai Unió tagállami kultúrafinanszírozásának legfontosabb statisztikai mutatói adatait elemezve megállapíthatjuk, hogy a liberális kultúrafinanszírozást alkalmazó tagállamok kulturális szektorának GDP-hez való hozzájárulása magasabb, mint a koordinált kultúrafinanszírozást előnyben részesítő országoké (kivétel Írország). A koordinált kultúrafinanszírozást alkalmazó országok közül Franciaország eredménye kimagasló, míg a többi tagállam eredményei a közvetett állami szerepvállalást alkalmazó országok adataitól elmaradnak. A legalacsonyabb GDP-hez való hozzájárulást Lengyelország és Magyarország éri el. A háztartások kulturális és szabadidős kiadásai a piacközpontú modellt alkalmazó országokban magasabbak (kivétel Írország). Figyelemre méltó, hogy Nagy-Britannia hasonló szemléletet alkalmazva sokkal jobban ösztönzi a háztartások kulturális kiadásait, mint Írország. Az állam közvetlen szerepvállalását alkalmazó országok eredményei az előző eredményeknél alacsonyabbak. Kivétel Ausztria, Németország, Csehország, Franciaország, Szlovákia és Szlovénia, amelyek Ausztria kivételével éppen hogy csak elérik a közvetett állami szerepvállalást alkalmazók átlagértékét. A GDP-arányos közvetlen állami támogatás mértékét tekintve azt a következtetést vonhatjuk le, hogy mindkét csoportban vannak olyan tagállamok, ahol magasabb a GDP-arányos támogatás, míg másoknál alacsonyabb. A két csoportban a kultúra közvetlen, állami támogatásának átlaga azonos, 1,1 százalék. Felmerül a kérdés, hogy ha nem a közvetlen állami támogatás mértéke a meghatározó, akkor milyen más tényezők hatására magasabb a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása a tagállamokban. Az eredmény alapján azt feltételezzük, hogy a közvetlen állami támogatás nem meghatározó a kulturális szektor növekedésében akkor, ha a lakosság növekvő arányban veszi ki részét a kultúra finanszírozásából. Ezt a feltevésünket statisztikai próbával is ellenőrizzük (15. táblázat. táblázat - Az EU 18 tagállamára vonatkozó mutatók közötti korreláció). 14. táblázat. táblázat - Az Európai Unió tagállami kultúrafinanszírozásának legfontosabb statisztikai mutatói 66

73 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban Ország IPRindex a Kultúra index b A kultur ális és turizm us szektor foglalk oztatot tsá-ga (%) c A kultur ális szektor hozzáj árulása a GDPhez (%) c Háztart ások kulturál is és szabadi dős kiadásai (%) d HDIindex e Egy főre jutó GDP (USD) f HCIindex g Bruttó nemzet i boldog ságind exh Közvet len állami támoga tás kultúr ára és szabad idős tevéke nységr e a GDP %- ában d Az állam és a háztartá sok kulturál is és szabadi dős kiadásai összesen (%) A liberális kultúrafinanszírozás szemléletét követők Dánia 8,10 9,19 3,30 3,10 5,30 0, ,00 273,50 1,60 6,90 Finnors zág Hollan dia Írorszá g Nagy- Britann ia Svédor szág 8,50 7,91 3,70 3,10 5,70 0, ,00 256,67 1,20 6,90 8,00 9,24 4,20 2,70 4,80 0, ,00 250,00 1,40 6,20 7,60 4,74 3,40 1,70 3,10 0, ,00 253,33 0,50 4,60 8,20 3,47 3,80 3,00 7,70 0, ,00 236,67 0,90 8,60 7,60 10,0 3,60 2,40 5,30 0, ,00 256,67 1,10 6,40 Átlag 8,00 7,425 3,67 2,67 5,32 0, ,50 1,12 6,60 A koordinált kultúrafinanszírozás szemléletét követők Ausztri a Belgiu m Cseh Köztárs aság Francia ország Magyar ország 7,90 6, ,80 6,60 0, ,00 260,00 0,90 7,50 7,90 3,41 2,70 2,60 4,70 0, ,00 243,33 1,30 6,00 5,80 5,00 2,50 2,30 5,90 0, ,00 213,33 1,20 7,10 8,10 5,32 2,50 3,40 5,20 0, ,00 220,00 1,50 6,70 6,20 4,09 2,60 1,20 4,30 0, ,00 190,00 1,60 5,90 67

74 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban Ország IPRindex a Kultúra index b A kultur ális és turizm us szektor foglalk oztatot tsá-ga (%) c A kultur ális szektor hozzáj árulása a GDPhez (%) c Háztart ások kulturál is és szabadi dős kiadásai (%) d HDIindex e Egy főre jutó GDP (USD) f HCIindex g Bruttó nemzet i boldog ságind exh Közvet len állami támoga tás kultúr ára és szabad idős tevéke nységr e a GDP %- ában d Az állam és a háztartá sok kulturál is és szabadi dős kiadásai összesen (%) Németo rszág Lengye lország Olaszor szág Portugá lia Spanyo lország Szlová kia Szlové nia 8,40 5,86 3,20 2,50 5,20 0, ,00 240,00 0,60 5,80 5,70 4,26 1,90 1,20 4,00 0, ,00 196,67 1,00 5,00 6,50 4,80 2,80 2,30 4,10 0, ,00 230,00 0,80 4,90 7,10 3,01 2,30 1,40 4,20 0, ,00 203,33 1,00 5,20 6,40 3,73 3,10 2,30 3,30 0, ,00 233,33 1,40 4,70 6,30 3,72 1,90 2,00 5,00 0, ,00 180,00 1,20 6,20 5,50 4,19 3,60 2,20 5,50 0, ,00 220,00 1,10 6,60 Átlag 6,81 4,025 2,675 2,4 4,83 0, ,2 219,17 1,13 5,97 a b c d e f g Az állam és a háztartások együttesen kultúrára és szabadidős tevékenységre szánt kiadásai szintén a liberális szemléletet alkalmazó országokban a magasabbak. A skandináv országok magasabb GDP-arányos közvetlen állami támogatást nyújtanak az angolszász országokhoz képest, de a forráselosztást hasonlóan valósítják meg, mint az angolszász modell, azaz decentralizációt alkalmaznak, és nő a kellő távolság (arm length) szemléletének előretörése is (Littoz-Monnet, 2007). A koordinált kultúrafinanszírozást előnyben részesítő tagállamok közül Magyarország és Franciaország GDP-arányos közvetlen állami szerepvállalása a legmagasabb, de míg Franciaország kulturális szektorának növekedése a vizsgált országok között a legmagasabb, addig Magyarországé a legalacsonyabb. Tehát két hasonló modellt alkalmazó tagállam teljesen eltérő növekedésre képes. a a b b Williamson Kerekes (2008) c c KEA (2006) d d OECD (2009) e e OECD (2008) f f Ederer (2008) és Ederer Schuler Williams (2008) g g (UNDP, 2007); 68

75 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban A foglalkoztatottság szintje a liberális modellt alkalmazó tagállamokban sokkal magasabb. Az állami vezérlést alkalmazó országok közül Szlovéniában a legnagyobb a kulturális szektor foglalkoztatottsága. Még a többi változó tekintetében jól teljesítő Franciaország adata is csak a liberális modellt előnyben részesítő tagállamok átlagát éri el. Az informális intézmények fejlettségi szintjére és kikényszerítő erejére utaló kultúraindex a liberális kultúrafinanszírozást alkalmazó országokban magasabb. A skandináv országokban ez az érték átlagon felüli. A liberális kultúrafinanszírozású tagállamok közül Nagy-Britannia és Írország adatai a legalacsonyabbak. A koordinált kultúrafinanszírozást előnyben részesítő tagállamok közül Ausztria, Németország és Franciaország értéke a legmagasabb, de ezek az értékek is csak a liberális modellt alkalmazó országok átlagát közelítik meg. A többi állami vezérlést előnyben részesítő tagállam kultúraindexe sokkal alacsonyabb a liberális kultúrafinanszírozási szemléletet alkalmazó országok adatainál. A szellemi tulajdon védelmének indexét (IPR) vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a liberális szemléletű országok sokkal magasabb szintű szellemi tulajdonjogi védelmet valósítnak meg. Finnország, Dánia és Nagy-Britannia szellemi tulajdonjogi védelme a legerősebb a liberális szemléletűek közül. A koordinált kultúrafinanszírozást alkalmazók közül Németország, Ausztria, Belgium és Franciaország indexe a legmagasabb, amely értékek kimagaslanak az ebbe a csoportba tartozó többi országéihoz képest. A mediterrán és posztszocialista országok szellemi tulajdonjogi indexe alacsonyabb nemcsak a liberális szemléletet képviselő tagállamokénál, de a csoport átlagánál is. Kivétel nélkül minden posztszocialista ország indexe alacsonyabb a mediterrán országok értékeinél is. Az emberi fejlettségi index (human development index, HDI) tekintetében jelentős eltérés nem tapasztalható a két csoport között. A liberális kultúrafinanszírozási modellt alkalmazó országok értékei kicsit magasabbak. A legalacsonyabb Magyarország, Lengyelország, Szlovákia, valamint Portugália értéke, mely tagállamok HDIszintje a koordinált kultúrafinanszírozási modellt előnyben részesítő országok átlagánál is alacsonyabb. Az egy főre jutó GDP változó abból a megfontolásból került be a vizsgálatba, mert azt kívánjuk igazolni, hogy egy adott ország gazdasági fejlettsége nem automatikusan jelenti azt, hogy az ország GDP-arányosan többet költ a kultúra támogatására. Írország egy főre jutó GDP-je a legmagasabb, ennek ellenére a kultúra közvetlen GDParányos támogatása 0,5 százalék. Ellenpéldaként Magyarország esetét hozhatjuk, mivel Magyarország az egy főre jutó GDP tekintetében hátulról a harmadik, mégis a kultúrát a GDP 1,6 százalékával támogatja. Izgalmas megvizsgálni, hogy a hagyományos gazdasági mutatók mellett van-e hatása a társadalom közérzetének a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulására. A kérdésre a boldogságindex értékeinek elemzésével válaszolunk. Az eredmények azt mutatják, hogy azokban az országokban, ahol kiszámítható az intézményi környezet, azaz a kultúraindex és a szellemi tulajdon védelmének indexe magas értéket mutat, ott több ember vallja magát boldogabbnak. A skandináv országok és Németország kitűnő példái ennek. Azt is megfigyelhetjük, hogy a magasabb boldogságindexszel rendelkező országokban magasabb a kulturális szektorban alkalmazottak száma. Az egy főre jutó GDP és az emberi fejlettségi index szintén magasabb a jobb közérzetű társadalommal rendelkező országokban. 45 Az összehasonlító eredmények igazolják feltételezésünket, miszerint egy adott ország társadalmi közérzete, boldogsága és a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása között kapcsolat van. Azokban az országokban, ahol magas a boldogságindex (skandináv országok), ott magas a GDP-hez való hozzájárulás; ahol rossz a társadalom közérzete (Magyarország, Lengyelország, Portugália), ott a kulturális szektor teljesítménye is alacsonyabb. Az összehasonlító elemzések arra engednek következtetni, hogy a koordinált és liberális kultúrafinanszírozási modellt alkalmazó tagállamok eltérő módon próbálják a kulturális szektor GDP-hez hozzáadott értékét, azaz a kulturális szféra növekedését elősegíteni, és ebben a folyamatban nem a közvetlen GDP-arányos állami támogatás játssza a meghatározó szerepet. A következőkben a 18 tagállamot tekintve azt vizsgáljuk, hogy az egyes változók között milyen korrelációs kapcsolat áll fenn (15. táblázat. táblázat - Az EU 18 tagállamára vonatkozó mutatók közötti korreláció). 20 A korrelációanalízis eredményeit elemezve, a 18 tagállamra vonatkozóan megállapítható, hogy a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása és a háztartások kulturális kiadásai között erős pozitív korreláció áll fenn, valamint az emberi tőke szintje is együtt mozog a GDP alakulásával. Tehát ha magasabb az iskolázottság szintje, akkor nagyobb a gazdasági fejlettség, ha nagyobb a gazdasági növekedés, akkor az embereknek több pénzük van, így nő a kulturális javak és szolgáltatások iránt a kereslet. 69

76 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban A gyakorlat alapján azt feltételezhetnénk, hogy a közvetlen állami szerepvállalás meghatározó jelentőségű a kulturális szektor növekedése szempontjából. A korreláció eredményei alapján azonban arra a megállapításra jutunk, hogy a vizsgált mintán ez a feltételezés nem állja meg a helyét. A közvetlen állami szerepvállalás mértéke egyetlen változóval sem mutat szignifikáns kapcsolatot, sőt a legtöbb esetben nincs korreláció a változók között. A háztartások kulturális és szabadidős kiadásai és az emberi tőke szintje között erős a korreláció, amelyet Becker (1976/1993), Bourdieu (1984) és Seamen (2005) más statisztikai adatokat alkalmazva is igazolt. Az eredményekből azt is megállapíthatjuk, hogy a háztartások kulturális kiadásait közvetlen állami finanszírozással nem lehet ösztönözni. A közvetlen állami támogatás és az emberi tőke szintje közötti korreláció jelen elemzésben nem értelmezhető, mivel a közvetlen állami kiadás a kulturális szektor finanszírozására irányul, és nem az oktatáséra. Az állam és a háztartások kulturális és szabadidős kiadásainak hatására nőhet a szektor GDP-hez való hozzájárulása. Mivel azonban ez a változó a korrelációs vizsgálatokban csak a háztartások kiadásaival mutat statisztikailag értelmezhető kapcsolatot, és az állami kiadásokkal nem, egyértelműen kijelenthetjük, hogy külön az állami kiadások nem növelik a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulását, a magánszektor kiadásai viszont igen. 15. táblázat. táblázat - Az EU 18 tagállamára vonatkozó mutatók közötti korreláció Kultúra index A kultur ális és turizm us szektor foglalk oztatot tsága Háztar tások kultur ális és szabad idős kiadás ai IPRindex HCIindex a HDIindex Bruttó nemzet i boldog ságind ex Egy főre jutó GDP A kultur ális szektor hozzáj árulása a GDPhez Közvet len állami támoga tás kultúr ára és szabad idős tevéke nységr e a GDP %- ában Az állam és a háztartá sok kulturál is és szabadi dős kiadásai összesen IPRindex 1 0,490 ** 0,447 *** 0,201 0,277 0,663 * 0,708 *** 0,741 * 0,578 *** 0,088 0,325 Sig 2 0,039 0,063 0,424 0,265 0,003 0,001 0,000 0,012 0,728 0,189 tailed Kultúra index 0,490 ** 1 0,565 ** 0,172 0,648 * 0,611 * 0,675 *** 0,547 ** 0,428 *** 0,224 0,258 Sig 2 0,039 0,015 0,495 0,004 0,007 0,002 0,019 0,077 0,372 0,302 tailed A kulturál is és turizmu s szektor foglalk oztatott sága 0,447 *** 0,565 ** 1 0,296 0,493 ** 0,696 * 0,734 *** 0,739 * 0,489 ** 0,046 0,316 70

77 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban Kultúra index A kultur ális és turizm us szektor foglalk oztatot tsága Háztar tások kultur ális és szabad idős kiadás ai IPRindex HCIindex a HDIindex Bruttó nemzet i boldog ságind ex Egy főre jutó GDP A kultur ális szektor hozzáj árulása a GDPhez Közvet len állami támoga tás kultúr ára és szabad idős tevéke nységr e a GDP %- ában Az állam és a háztartá sok kulturál is és szabadi dős kiadásai összesen Sig 2 0,063 0,015 0,232 0,038 0,001 0,001 0,000 0,040 0,856 0,201 tailed Háztart ások kulturál is és szabadi dős kiadása i 0,201 0,172 0, ,555 ** 0,150 0,256 0,158 0,453 *** 0,113 0,841 * Sig 2 0,424 0,495 0,232 0,017 0,553 0,305 0,530 0,059 0,655 0,000 tailed 0,277 0,648 * 0,493 ** 0,555 ** 1 0,326 0,417 0,311 0,343 0,279 0,691 * Sig 2 0,265 0,004 0,038 0,017-0,187 0,085 0,210 0,163 0,262 0,001 tailed HCIindex HDIindex 0,663 * 0,611 * 0,696 a 0,150 0, ,823 *** 0,903 * 0,646 * 0,160 0,159 Sig 2 0,003 0,007 0,001 0,553 0,187 0,000 0,000 0,004 0,526 0,529 tailed Bruttó nemzeti boldogs ágindex 0,708 *** 0,675 *** 0,734 *** 0,256 0,417 0,823 *** 1 0,921 *** 0,541 ** 0,131 0,243 Sig 2 0,001 0,002 0,001 0,305 0,085 0,000-0,000 0,02 0,605 0,332 tailed Egy főre jutó GDP 0,741 * 0,547 * 0,739 * 0,158 0,311 0,903 * 0,921 *** 1 0,567 ** 0,228 0,499 ** 71

78 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban Kultúra index A kultur ális és turizm us szektor foglalk oztatot tsága Háztar tások kultur ális és szabad idős kiadás ai IPRindex HCIindex a HDIindex Bruttó nemzet i boldog ságind ex Egy főre jutó GDP A kultur ális szektor hozzáj árulása a GDPhez Közvet len állami támoga tás kultúr ára és szabad idős tevéke nységr e a GDP %- ában Az állam és a háztartá sok kulturál is és szabadi dős kiadásai összesen Sig 2 0,000 0,019 0,000 0,530 0,210 0,000 0,000-0,014 0,362 0,035 tailed A kulturál is szektor hozzájá rulása a GDPhez 0,578 ** 0,428 *** 0,489 ** 0,453 *** 0,343 0,646 * 0,541 ** 0,567 ** 1 0,151 0,199 Sig 2 0,012 0,077 0,040 0,059 0,163 0,004 0,02 0,014 0,550 0,428 tailed Közvetl en állami támoga tás kultúrár a és szabadi dős tevéken ységre a GDP %-ában 0,088 0,224 0,046 0,113 0,279 0,160 0,131 0,228 0, ,193 Sig 2 0,728 0,372 0,856 0,655 0,262 0,526 0,605 0,362 0,550-0,444 tailed Az állam és a háztartá sok kulturál is és szabadi dős kiadása 0,325 0,258 0,316 0,841 * 0,691 * 0,159 0,243 0,199 0,499 ** 0,

79 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban i összese n Kultúra index A kultur ális és turizm us szektor foglalk oztatot tsága Háztar tások kultur ális és szabad idős kiadás ai IPRindex HCIindex a HDIindex Bruttó nemzet i boldog ságind ex Egy főre jutó GDP A kultur ális szektor hozzáj árulása a GDPhez Közvet len állami támoga tás kultúr ára és szabad idős tevéke nységr e a GDP %- ában Az állam és a háztartá sok kulturál is és szabadi dős kiadásai összesen Sig 2 0,189 0,302 0,201 0,000 0,001 0,529 0,332 0,428 0,035 0,444 tailed a * ** *** A foglalkoztatottság szintje erős korrelációt mutat az emberi tőke szintjével, amelyből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy magasabb emberitőke-szint mellett nagyobb azoknak a száma, akik a kulturális szférában kívánnak elhelyezkedni. A foglalkoztatottság szintje szignifikánsan korrelál a kulturális szektor bővülésének szintjével is. Tehát a foglalkoztatás minél magasabb szintje meghatározó a kulturális szektor gazdasági értelemben vett hatékonysága szempontjából. A tagállamoknak tehát olyan kultúr- és foglalkoztatáspolitikát kell alkalmazniuk, amely növeli a kulturális szektorban dolgozók arányát. Nem automatikus viszont, hogy ahol összességében többet költenek kultúrára, azaz nagyobb a kulturális javak és szolgáltatások iránt a kereslet, ott magasabb a foglalkoztatás szintje. A szellemi tulajdon védelmének szintje és a kulturális szféra GDP-hez hozzáadott értéke között figyelhető meg az egyik legerősebb kapcsolat, ami mutatja a formális intézmények meghatározó szerepét. Nem véletlen tehát, hogy az EU prioritásként kezelte közösségiesedési folyamatában a szellemi tulajdon védelmének szupranacionális szintű szabályozását, és az első területek között szabályozta azt (Tóth, 2008). Ha olyan törvényeket alkot az állam, amelyeket az emberek elfogadnak és betartanak, akkor azok közvetett módon pozitív hatással vannak a gazdasági fejlődésre is. A korrelációanalízis az informális intézmények szerepének vizsgálatára is lehetőséget ad. A kultúraindex egy százalékos szignifikanciaszinten mutat erős pozitív kapcsolatot az emberitőke-indexszel, ami az egyének beállítottsága, hite, szokásai, normái, valamint az iskolázottsági szintjük közötti szoros kapcsolatra utal. A foglalkoztatottság és a kultúraindex között is erős a kapcsolat. Szintén szignifikáns a korreláció az informális intézményeket megtestesítő kultúraindex és a szellemi tulajdon védelmét mérő index között. Ez az eredmény a kulturális szektor tekintetében alátámasztja azokat a kutatási eredményeket, amelyek elméleti megközelítésben és empirikusan is igazolták (nem a kulturális szektorra vonatkozóan) az informális és formális intézmények közötti kapcsolatot North (1991), Pejovich (1999), Williamson (2000, 2009), Boettke és szerzőtársai (2008), valamint Tabellini (2005). Tehát fontos a törvények és a társadalom beállítottságának összehangolása. Tíz százalékos szignifikanciaszinten közepesen erős pozitív korreláció áll fenn az informális intézmények (kultúraindex) és a kulturális szektor növekedése között. Tehát a formális intézmények mellett az informális intézményeknek a kultúra gazdaságnövekedésére gyakorolt hatása is meghatározó. a a A humán tőke indexet át kell váltani, hogy a nagyobb érték jelentse a magasabb humán tőke szintet és így a korreláció értelmezhető legyen: 100-(HCI index x 0,49). * * 1%-on szignifikáns ** ** 5%-on szignifikáns *** *** 10%-on szignifikáns 73

80 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban Az emberi fejlettségi index egy százalékos szignifikanciaszinten erős kapcsolatot mutat a szellemi tulajdon védelmének szintjével és a kultúraindexszel, valamint együtt mozog a kulturális szektor foglalkoztatottságával is. Az is megállapítható, hogy a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása és a HDI-index szintén egy százalékos szignifikanciaszint mellett erős kapcsolatot mutat. Azokban az országokban, ahol magasabb a várható élettartam, magasabb az iskolázottság szintje, magasabb az egy főre jutó GDP és a kulturális szektorban foglalkoztatottak aránya, ott magasabb a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása. Az egy főre jutó GDP esetében ki kell emelnünk azt az eredményünket, amely megerősíti az összehasonlító elemzések által megfogalmazott feltevést: egy ország gazdasági fejlettsége automatikusan nem vonja magával a kulturális szektor közvetlen GDP-arányos magas állami támogatását. A gazdasági fejlettség és a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása között viszont már közepesen erős kapcsolat áll fenn, azaz magasabb egy főre jutó GDP-vel rendelkező országokban a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása magasabb. A boldogságindex egy százalékos szinten erős kapcsolatot mutat a szellemi tulajdon védelmének indexével, a kultúraindexszel és a kulturális szektor foglalkoztatottságának szintjével. Szintén erős a kapcsolata öt százalékos szignifikanciaszinten a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulásával. A korrelációanalízis mellett lineáris regresszióval is megnéztük, hogy a kapcsolat mellett az ok-okozati összefüggés kimutatható-e a változók között. Az eredmények azt mutatják, hogy ahol kiszámítható az intézményi környezet, ott boldogabb a társadalom, ahol boldogabbak az emberek, ott magasabb a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása. A boldogságindex és a közvetlen állami szerepvállalás között nem mutatható ki szignifikáns kapcsolat. Az eredmények alapján könyvünk fő kérdésköréről, vagyis az állam kultúrafinanszírozásban betöltött szerepéről tehát megállapíthatjuk, hogy az állami szerepvállalás mértéke nem meghatározó a kulturális szektor növekedésében, ha a gazdaság fejlődése és az alkalmazott gazdaságpolitika lehetővé teszi és elősegíti a háztartások és a társadalmi, valamint a gazdasági szereplők kulturális hozzájárulását. Az állami beavatkozás módja, mint például a fejlett intézményi környezet biztosítása, a társadalmi normákkal összhangban lévő formális szabályok megalkotása, a foglalkoztatáspolitika vagy a minőségi oktatási rendszer kialakítása és a társadalom jólétének szintje azonban jelentős mértékben befolyásolja a kulturális szektor növekedését. 8. Összefoglalás A fejezetben részletesen elemeztük az állam kultúrafinanszírozásban betöltött szerepét. Összehasonlítottuk az állam és a piac kultúrafinanszírozásban vállalt szerepe mellett és ellene szóló érveket. Megindokoltuk, hogy miért is van szükség nagyobb állami szerepvállalásra a kultúra támogatásánál más szektorokhoz képest. Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Magyarország kultúrára fordított kormányzati kiadásainak elemzésén keresztül megállapítottuk, hogy egy ország politikai, gazdasági és társadalmi berendezkedése meghatározza, hogy az adott országban milyen kultúrpolitikai és kultúrafinanszírozási szemléletet alkalmaznak. Külön tárgyaltuk a decentralizáció kultúrafinanszírozásban betöltött szerepét. Először a fiskális föderalizmust, majd Kawashima (2004) tanulmánya alapján a kulturális decentralizáció egyes típusait hasonlítottuk össze. Megvizsgáltuk az állami tulajdonú kulturális intézmények privatizáción keresztül megvalósuló magánkézbe adásának lehetőségeit, előnyeit és veszélyeit. Végül az uniós tagállamok összehasonlító elemzésén keresztül elemeztük, hogy mekkora a hatása a közvetlen kultúrára szánt állami támogatás mértékének, valamint az állami szabályozásoknak (a szellemi tulajdon védelmének) a kulturális szektor gazdasági hatékonyságára. Megállapításaink a következők: Az állami beavatkozás mértéke helyett annak formája és minősége a meghatározó a kulturális szektor GDPhez való hozzájárulásában. Azokban az országokban, ahol a formális intézmények összhangban vannak az informális intézményekkel, nagyobb a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása. Egy ország gazdasági fejlettsége automatikusan nem vonja magával a kulturális szektor közvetlen GDParányos magas állami támogatását. 9. Ellenőrző kérdések és feladatok Ismertesse az állami szerepvállalás mellett és ellen szóló érveket! Sorolja fel, hogy melyek az állami szerepvállalásnak az indokai a kultúrafinanszírozásban! 74

81 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban Ismertesse a kormányzati kiadások típusait! Hasonlítsa össze Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Magyarország kulturális kormányzati kiadásainak szerkezetét! Ismertesse a fiskális föderalizmus fogalmát és tulajdonságait! Melyek a kulturális decentralizáció típusai? Ismertesse az elméleti modelleket, majd mutassa be azokat egy-egy gyakorlati példán keresztül! Melyek a nyugati és keleti típusú privatizáció ismérvei? Ismertesse a kulturális szektorban alkalmazható privatizációs lehetőségeket! Mutassa be a koordinált kultúrafinanszírozási megközelítést! Mutassa be a liberális kultúrafinanszírozási megközelítést! Milyen állami közvetlen vagy közvetett szerepvállalás segíti elő a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulását? Melyek a gazdaságilag hatékony kultúrafinanszírozás ismérvei? 10. Kulcsszavak állami szerepvállalás (the role of the state) Baumol költségkór (Baumol s cost disease) túlcsordulás (spill over effect) fiskális föderalizmus (fiscal federalism) kulturális föderalizmus (cultural federalism) a kultúra demokratizálódása (democratisation of culture) koordinált kultúrafinanszírozási megközelítés (coordinated cultural financing model) liberális kultúrafinanszírozási megközelítés (liberal cultural financing model) Szándékosan használjuk a megbecsülés szót, mert nincs egyetlen, minden ország számára hatékonyan működő optimális modell, de az arányt az elmélet és az empíria segítségével meg lehet becsülni. 11 at arms length where possible, but involved where necessary (Council of Europe/ERICarts, ERICarts of Cultural Policies and Trends in Europe, 8th edition, 2007:3) 12 Erről Baumol (1982) a Tökéletesen megtámadható piacok című cikkében részletesen ír. A megtámadható piac egy olyan piac, amelyre a belépés szabad, a kilépés pedig teljes mértékben költségmentes. A tökéletesen versenyző piac szükségszerűen tökéletesen megtámadható, fordítva azonban ez a megállapítás nem igaz. 13 Lásd részletesen: Bara Szabó, 2000, Csaba (2006) a SLIP jelentésére a következő meghatározásokat adja: (S) stabilizálás, (L) liberalizálás, (I) intézményépítés, (P) privatizálás. 15 Lásd részletesen: Bara Szabó, 2000, Lásd részletesen: Bara Szabó, 2000, A kulturális szektor statisztikai adatforrásai eléggé hiányosak, ezért nem tudunk azonos évből származó adatokat összehasonlítani. A kultúraindexet először 2009-ben publikálták. Az adatbázis létrehozásánál arra törekedtünk, hogy a legfrissebb, és az egymáshoz legközelebb eső évek adatait gyűjtsük össze. 18 Forrás: 19 Itt utalnunk kell Scitovsky Tibor (1990) Az örömtelen gazdaság című művében megfogalmazott fontos állításra, mely szerint a sok pénz automatikusan nem teszi boldoggá az embereket. Az anyagi jólét lehetőséget teremet ahhoz, hogy az anyagi erőforrások optimális és racionális felhasználásával a legmagasabb szinten elégítse ki az egyén a szükségleteit, mely szükségletkielégítés eredménye lehet a boldogság. 20 A korreláció a vizsgált változók közötti kapcsolat erősségét, intenzitását jellemzi. Ha egy ország kulturális szektorában magas a foglalkoztatottak aránya, és ez a változó erős pozitív kapcsolatot mutat a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulásával, akkor nagy valószínűséggel a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása is magas lesz az adott országban. 75

82 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban Felhasznált irodalom [CH2-B1] Akerlof,, G. A. (1970): The Market for Lemons : Quality Uncertainty and the Market Mechanism. Quarterly Journal of Economics, Vol. 84. No [CH2-B2] Akerlof,, G. A Shiller,, R. J. (2009): Animal Spirits: How Human Psychology Drives the Economy, and Why It Matters for Global Capitalism. Princeton University Press, New Jersey [CH2-B3] Bara, Zoltán Szabó, Katalin (2000): Gazdasági rendszerek, országok, intézmények. Aula Kiadó, Budapest [CH2-B4] Barr,, N. (2009): A jóléti állam gazdaságtana. Akadémiai Kiadó, Budapest [CH2-B5] Baumol,, W. J. Bowen,, W. G. (1966): Performing Arts: The Economic Dilemma. The Twentieth Century Fund, New York [CH2-B6] Baumol,, W. J. (1982): Contestable Markets: An Uprising in the Theory of Industry Structure. American Economic Review, Vol 72. No [CH2-B7] Becker,, G. (1976, 1993): Human Capital. A Theoretical and Empirical Analysis with Special Reference to Education. The University of Chicago Press, Chicago [CH2-B8] Boettke,, P. J. Coyne,, C. J. Leeson,, P. T. (2008): Institutional Stickiness and the New Development Economics. American Journal of Economics and Sociology, Vol. 67. No [CH2-B9] Boorsma,, P. B. (1998): Privatizing the Muse and all that Jazz. In: Privatization and Culture. Kluwer Academic Publishers, Dordrecht, [CH2-B10] Bourdieu,, P. (1984): A social Critique of the Judgement of Taste. Harvard University Press, Cambridge [CH2-B11] (2011): Compendium of Cultural Policies and Trends in Europe. Council of Europe, Strasbourghttp:// [CH2-B12] Cowen,, T. (2000): In Praise of Commercial Culture. Harvard University Press, USA [CH2-B13] Cowen,, T. (2006): Good and Plenty: Creative Successes of American Arts Funding. Princeton University Press, New Jersey [CH2-B14] Csaba, László (2006): A fölemelkedő Európa. Akadémia Kiadó, Budapest [CH2-B15] Dorn,, Ch. M. (1995): Privatization of the Arts and the Public Interest. The Journal of Arts Management, Law and Society. Vol. 25. No [CH2-B16] Duelund,, P. (2008): Nordic Cultural Policies: a Critical View. International Journal of Cultural Policy. Vol. 14. No [CH2-B17] Ederer,, P. (2008): Innovation at Work: the Eurpoean Human Capital Index. The Lisbon Council, Brussels, Letöltés dátuma: január 12. [CH2-B18] Ederer,, P.-Schuler,, Ph.-Williams,, S. (2008): The European Human Capital Index: The Challenge of Central and Eastern Europe. The Lisbon Council, Brussels, pdf. Letöltés dátuma: január 12. [CH2-B19] Gans,, H. (1999): Popular Culture and High Culture: An Analyses and Evaluation of Taste Revised and Updated. Basic Books, New York [CH2-B20] Hall,, P. A. Soskice,, D. W. (2001): Varieties of Capitalism: the Institutional Foundations of Comparative Advantage. Oxford University Press, Oxford 76

83 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban [CH2-B21] Heiskanen,, I. (2002): Decentralisation: Trends in European Cultural Policies. Council of Europe, Belgium [CH2-B22] Holden,, J. (2006): Cultural Value and the Crisis of Legitimacy. Why Culture Needs a Democratic Mandate. Demos, London [CH2-B23] Katunaric,, V. (2003): Decentralisation in South East Europe: Objectives, Instruments, Practices. A Methodological Paper for (Comparative) Research on Cultural Policy Commissioned by Policies for Culture. European Cultural Foundation, Amsterdam & ECUMEST Association, Bucharesttp:// Letöltés dátuma: október 25. [CH2-B24] Kawashima,, N. (2004): Planning for Equality? Decentralisation in Cultural Policy. Centre for Cultural Policy Studies, Warwick [CH2-B25] Koncz, Gábor (2011): Miért támogassa az állam a kultúrát? SZÍN. Közösségi művelődés, 16. évf., 2. sz., [CH2-B26] Kornai, János (1993): A szocialista rendszer. Heti Világgazdaság Kiadó, Budapest [CH2-B27] (2011): Magyar statisztikai évkönyv. KSH, Budapest [CH2-B28] Littoz-Monnet,, A. (2007): The European Union and Culture. Manchester University Press, Manchester [CH2-B29] Magyarország, Kormánya (2011): Az államháztartás konszolidált funkcionális kiadásai (pénzforgalmi szemléletben) kon.pdf [CH2-B30] Mises v.,, Ludwig (1949, 2007): Human Action: A Treatise on Economics. Liberty Found, Indianapolis [CH2-B31] Mundy,, S. (2001): Cultural Policy. A Short Guide. Council of Europe, Belgium [CH2-B32] North,, D. C. (1991): Instiutions. Journal of Economic Perspectives, Vol. 5. No [CH2-B33] (2008): Economic, Environmental and Social Statistics. OECD, Parishttp:// [CH2-B34] (2009): Economic, Environmental and Social Statistics. OECD, Parishttp:// ilibrary.org/economics/oecd-factbook-2009_factbook-2009-en;jsessionid=m9cxe302bsaw.x-oecd-live- 02 [CH2-B35] Pejovich,, S. (1999): The Effects of the Interaction of Formal and Informal Institutions on Social Stability and Economic Development. Journal of Markets & Morality, Vol. 2. No [CH2-B36] Schuster,, J. M. (2006): Tax Incentives in Cultural Policy. In: Handbook of the Economics of Art and Culture, Elsevier, Amsterdam [CH2-B37] Seamen,, B. A. (2005): Attendance and Public Participation in the Performing Arts: a Review of the Emprical Literature. Andrew Young School of Policy Studies Research Paper Series, Georga State University, USAhttp://aysps.gsu.edu/publications/2006/downloads/Seaman_AttendancePublicParticipation.pdf [CH2-B38] (2012): Rendhagyó bevezetés közpénzügyek tanulmányozásába. Complex Kiadó, Budapest [CH2-B39] Solt, Katalin (2000): Állami tulajdon és privatizáció a kultúra területén. In: Kultúra-gazdaságtani tanulmányok Aula Kiadó, Budapest [CH2-B40] Stiglitz,, J. E. (2002): A globalizáció és visszásságai. Napvilág Kiadó, Budapest [CH2-B41] Szentes, Tamás (2006): Az állam szerepe a felgyorsult globalizáció korában. Köz-Gazdaság, 1. évf., 1. sz.,

84 Az állam szerepe a kultúrafinanszírozásban [CH2-B42] Tabellini,, G. (2005): Culture and Institutions: Economic Development in the Regions of Europe. CESifo Working Paper No Bocconi University, Milan [CH2-B43] Tanzi,, V. (2005): The Economic Role of the State in the 21st Century. CATO Journal, Vol. 25. No [CH2-B44] Tanzi,, V. (2011): Government versus Markets: The Changing Economic Role of the State. Cambridge University Press, Cambridge [CH2-B45] Toffler,, A. (1980): The Third Wave. Bantham Books, New York [CH2-B46] Tóth, Ákos (2008): A tagállamok szerepe az Európai Unió kultúrpolitikájának formálódásában. Külgazdaság, 52. évf., 5-6. sz., [CH2-B47] Tóth, Ákos (2009): Eltérő állami szerepvállalás az uniós tagállamok kultúrafinanszírozásában. Köz- Gazdaság, 4. évf., 2. sz., [CH2-B48] Tóth, Ákos (2011): Az állam kultúrafinanszírozásban betöltött szerepének megváltozása a kultúra demokratizálódásának hatására. Közgazdasági Szemle, 58.. évf., 4. sz., [CH2-B49] Török, Ádám (2009): Should Economists Like Predation Or Not?Competitio, 8. évf., 2. sz., [CH2-B50] Vigvári, András (2000): Közpénzügyek, önkormányzati pénzügyek. KJK Kerszöv., Budapest [CH2-B51] Williamson,, C. R.-Kerekes,, C. B. (2008): Securing Private Property: Formal versus Informal Institutions. Working Paper, Letöltés dátuma: augusztus 13. [CH2-B52] Williamson,, C. R. (2009): Informal Institutions Rule: Institutional Arrangements and Economic Performance. Public Choice, Vol.139. No [CH2-B53] Williamson,, O. E., (2000) The New Institutional Economics: Taking Stock, Looking Ahead. Journal of Economic Literature, Vol. 38. No [CH2-B54] [CH2-B55] [CH2-B56] 78

85 3. fejezet - Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában a legtöbb olyan társadalmi, szellemi és politikai föltétel a fejletlen országokban hiányzik, amelyen a nyugati ipari társadalom fölépült. Az is önbecsapás, ha azt gondoljuk, hogy ezeket a föltételeket importálni lehet vagy gyorsan létre lehet hozni. Röpke (1961; 2000:107) 1. Bevezetés Ebben a fejezetben Franciaország, Nagy-Britannia, Németország három szinte teljesen egyforma gazdasági fejlettségű, mégis eltérő kultúrafinanszírozási modellt alkalmazó ország és Magyarország mint posztszocialista ország kultúrafinanszírozási gyakorlatát ismertetjük a 2010-es évig bezárólag. A négy ország eltérő történelmi, politikai és gazdasági berendezkedése a kultúra támogatásának gyakorlatában is megfigyelhető. Franciaország és Magyarország egyaránt az úgynevezett koordinált kultúrafinanszírozási modellt alkalmazza. A hasonló szemlélet azonban eltérő történelmi és intézményi gyökerekre vezethető viszsza. Franciaország jelenleg is érvényben lévő intézményesített kompromisszumokra épülő intézményi rendszere a nagy francia forradalomtól eredeztethető, míg a magyarországi a rendszerváltást követően, történelmi léptékkel mérve rendkívül gyorsan alakult ki és ma is formálódik. Franciaország és Nagy-Britannia teljesen eltérő szemléletet alkalmazva közel azonos mértékben járul hozzá a GDP-hez a kulturális szektorával. Tehát egy erős állami koordinációt és egy, a piac önkorrekciós képességét előnyben részesítő modell is gazdasági értelemben egyaránt hatékonyan tud működni. Németország a fiskális és kulturális föderalizmus rendszerét alkalmazza a kultúra területén. Szövetségi szinten decentralizált, tartományi szinten centralizált, ún. hibrid kultúrafinanszírozási gyakorlatot valósít meg. Míg Németországban ez a hibrid forma jól és hatékonyan működik, addig Magyarországon egy más jellegű, de szintén hibrid modell gazdasági értelemben nem tud hatékonyan működni. A könyv második összehasonlító fejezetében megállapítottuk, hogy az állami támogatás mértéke nem, annak formája és minősége viszont jelentősen befolyásolja a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulását. A fejezet célja annak vizsgálata, hogy ha nem az állami szerepvállalás mértéke a meghatározó a kulturális szektor növekedésében, akkor milyen más tényezők befolyásolják azt. A kérdésre a választ az intézmények 21 szerepének elemzésével kíséreljük megadni. 1. hipotézis: A hosszú távú kultúrpolitikai stratégia, a homogén, átlátható és kiszámítható állami szabályozó rendszer, a magánszektor kultúrafinanszírozását elősegítő intézményi környezet egyaránt meghatározó abban, hogy egy országban hatékony kultúrpolitika és kultúrafinanszírozás valósuljon meg. 2. hipotézis: A hibrid kultúrafinanszírozási gyakorlatot alkalmazó tagállamok kulturális szférájának GDP-hez való hozzájárulása elmarad a homogén kultúrafinanszírozási szemléletet megvalósító tagállamokétól Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Magyarország kulturális szektorának összehasonlító elemzése A bevezetőben utaltunk arra, hogy a négy ország közül vannak olyanok, melyek ellentétes kultúrafinanszírozási modellt alkalmazva közel azonos növekedésre képesek, míg mások hasonló gyakorlatot megvalósítva nem képesek erre. A fejezetben a négy ország kulturális szektorának statisztikai adatait hasonlítjuk össze azzal a céllal, hogy megvizsgáljuk, mely változók tekintetében mutatkozik jelentős eltérés. Feltételezzük, hogy a jelentős különbséget mutató változók játszanak meghatározó szerepet a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulásának mértékében. A vizsgált változók: a kultúrára fordított közvetlen állami támogatás mértéke a GDP %-ában; a háztartások kulturális kiadásai; a kulturális szektor foglalkoztatottsága; a kulturális szektor hozzájárulása a GDP-hez; az IPR-index (a szellemi tulajdon védelmének indexe 22 ); a kultúraindex; 23 az érvényben lévő kultúrafinanszírozási szemlélet időtartama és az alkalmazott kultúrafinanszírozási modell típusa. 79

86 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában A négy ország közül Franciaország és Nagy-Britannia, habár eltérő modellt alkalmaz, rendszere alapjában véve homogén. Franciaországban fiskális és politikai centralizáció, Nagy-Britanniában fiskális és politikai decentralizáció van érvényben. Németország és Magyarország pedig egy hibrid modellt alkalmaz. Németországban a szövetségi és tartományi szintek miatt alakult ki a kevert modell. Magyarországon pedig a politikai centralizáció egy fiskális áldecentralizációval párosul. Látni fogjuk, hogy az egyes modellek kialakulásának okai eltérőek, így azt feltételezzük, hogy a történelmi gyökereknek és az intézményi fejlődésnek meghatározó szerepe van az egyes országok kulturális szektorának gazdasági teljesítményében (16. táblázat. táblázat - Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Magyarország kulturális szektorának fő statisztikai mutatói). 16. táblázat. táblázat - Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Magyarország kulturális szektorának fő statisztikai mutatói Közvetlen állami támogatás kultúrára és szabadidő s tevékenys égre (a GDP %- ában) a Háztartás ok kulturális és szabadidő s kiadásai (%) a A kulturális szektor foglalkozt atottsága (%) b A kulturális szektor hozzájárul IPR-index c ása a GDP-hez (%) b Kultúrain dex d Az érvényben lévő kultúrafin anszírozás i szemlélet időtartam a (év) e Az alkalmazot t kultúrafina nszírozási modell típusa Franciaors zág Nagy- Britannia Németorsz ág Magyarors zág 1,50 5,20 2,00 3,40 8,10 5,32 53 homogén 0,90 7,70 3,10 3,00 8,20 3,47 63 homogén 0,60 5,20 2,70 2,50 8,40 5,86 53 hibrid 1,60 4,30 2,00 1,20 6,20 4,09 22 hibrid a b c d e Az intézmények meghatározó szerepére utal, hogy Franciaországban, Nagy-Britanniában és Németországban egyaránt magas a szellemi tulajdon védelmének szintje. Mivel ezekben az országokban magasabb a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása, azt feltételezzük, hogy ennek a változónak meghatározó gazdaságélénkítő szerepe van. A rendszer kiszámíthatóságát és átláthatóságát az érvényben lévő kultúrpolitika időtartamával szemléltetjük. Feltételezzük, hogy ha régóta van egy adott kultúrpolitikai szemlélet érvényben, akkor azt a döntéshozók és a piaci szereplők egyaránt elfogadják, egyúttal jól ismerik azt, ami növeli a kiszámíthatóságot és az átláthatóságot. Ezek a kritériumok különösen fontosak a közvetett állami szerepvállalás tekintetében, gondoljunk az adókedvezmények rendszerére vagy a nonprofit és a magánszektorok kultúrafinanszírozásban betöltött szerepére. Mindegyik esetében a szereplők közötti bizalom meghatározó, hiszen a kulturális szektor adókedvezményeken keresztül történő finanszírozása és a nonprofit szektornak nyújtott támogatások a legkevésbé ellenőrizhetőek az állam számára. A magánszektor pedig akkor vállal aktív szponzori vagy mecenatúra tevékenységet, ha megbízik az állam által kialakított intézményi rendszerben, vagyis a felajánlott a a OECD (2009) b b KEA (2006) c c d d Williamson Kerekes (2010) e e ERICarts (2011) 80

87 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában anyagi vagy nem anyagi jellegű támogatás ténylegesen eljut az állam közvetítésén keresztül a kedvezményezettekhez. A vizsgált négy ország közül Magyarországon van a legrövidebb ideje érvényben az adott kultúrpolitikai szemlélet. Németországban a volt nyugati tartományokban több mint öt évtizede, míg a volt keleti tartományokban, hasonlóan Magyarországhoz, 22 éve alkalmaznak következetesen azonos kultúrpolitikát. A keletnémet tartományokat azonban integrálták a nyugatnémet kultúrpolitikai rendszerbe, mely nagyban hasonlít a kettéosztottság időszakát megelőző időkben alkalmazott német kultúrpolitikához. Franciaországban és Nagy-Britanniában pedig a II. világháború befejezésétől kezdődően következetes kultúrpolitikát alkalmaznak. A kulturális szektor foglalkoztatottságának szintje szintén eltérést mutat. Nagy-Britannia és Németország magasabb, míg Franciaország és Magyarország alacsonyabb foglalkoztatottsági szinttel rendelkezik. A foglalkoztatottsági szintből nem tudunk egyértelmű következtetéseket levonni, hiszen alacsonyabb és magasabb szint mellett is magas vagy alacsony lehet a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása, ezért megvizsgáljuk, hogy a foglalkoztatás típusaiban milyen hasonlóságok és különbségek figyelhetők meg a négy ország gyakorlatában. A fenti eredményekre alapozva a következőkben a négy ország kulturális szektorát hasonlítjuk össze. Részletesen ismertetjük a központi és önkormányzati szintű kultúrafinanszírozás sajátosságait, s elemezzük, milyen szerepet töltenek be ebben a nonprofit szektor és az adókedvezmények. Bemutatjuk a foglalkoztatottsági adatokban megfigyelhető hasonlóságokat és eltéréseket Franciaország, a koordinált kultúrafinanszírozási szemléletet legtisztábban alkalmazó uniós tagállam A korábbi fejezetekben megismerhettük, hogy az uniós tagállamok rendkívül sokféle kultúrafinanszírozási modellt alkalmaznak. Saját modell segítségével csoportosítottuk a vizsgált tagállamokat, majd kiválasztottuk azt a négy országot, melyek összehasonlításával bemutatjuk, hogy az egyes országok milyen stratégiát alkalmazva segítik elő saját kulturális szektoruk bővülését. A koordinált kultúrafinanszírozási szemléletet alkalmazó országok közül Franciaország kulturális szektorának GDP-hez való hozzájárulása a legmagasabb, mely érték még a liberális szemléletet alkalmazó országok adatainál is magasabb. Felmerül a kérdés, hogy miben rejlik a francia kultúrpolitika és finanszírozás erőssége? Ebben az alfejezetben erre a kérdésre keressük a választ. Franciaország gazdasági, politikai és kulturális szempontból is mindig Európa vezető nagyhatalmai közé tartozott. Az Európai Unió létrejöttétől kezdve mindig azt az ellenpólust testesítette meg, mely a laissez faire gazdasági szemlélettel szemben az állam közvetlen szerepvállalását jelentette etatista szemléletmódjával. Ennek a szemléletnek legtipikusabb példája a jóléti állam francia típusa. Franciául a jóléti államot gondviselő államnak nevezik. A rendszer alapja az ún. intézményesített kompromisszum, melyhez a lakosság és egyes csoportjai hozzáigazítják magatartásukat és stratégiájukat, és amelynek alapelvei hosszabb távon maradnak érvényesek. Az így kialakuló elvek és szabályok különösen ellenállónak mutatkoznak a társadalmi és politikai változásokkal szemben, és döntő befolyást gyakorolnak az állami beavatkozások dinamikájára (Nagy, 1998:457). Mivel könyvünk tárgyát az Európai Unió égisze alatt formálódó tagállami kultúrafinanszírozás képezi, a francia kultúrpolitika történeti áttekintését is ezen időszakra vonatkozóan mutatjuk be. Kulturális szempontból a II. világháborút követő időszakban az első áttörést Malraux francia író kulturális miniszterré történő kinevezése jelentette. Malraux minisztersége alatt kezdődött meg a francia kultúrafinanszírozás átalakítása. Ennek legfőbb kiváltó oka Franciaország Párizs-központúsága volt. A vidéki kulturális élet a helyi és regionális kulturális intézmények hiányában nagyon alacsony szintű volt, ezért első lépésként a francia kulturális szektor földrajzi értelemben vett decentralizációját valósították meg. Simonin (2003) tanulmányából megismerhetjük, hogy Malraux időszakában az elitista (exkluzív fogyasztás) szemléletmódról a demokratikus szemléletmódra (a kultúra mindenki számára elérhetővé tétele) történő váltás még csak csírájában létezett. Ez az áttörés igazán Lang minisztersége alatt következett be. A francia kultúrafinanszírozás Párizs-központúságát és a kulturális javak iránti kereslet elitista jellemzőjét több mint ötven év után sem sikerült megoldani (Benhamou, 2003). Ennek oka elsősorban a központi kormányzat azon törekvése, hogy a francia kultúra nemzetközi befolyását újra megerősítse, és ennek közfinanszírozását prioritásként kezeli. A bevezető gondolatokban arra a megállapításra jutunk, hogy a francia kultúrafinanszírozás fő eszköze az állam által vezérlet központi kultúrpolitika. A következő alfejezetben az állami szerepvállalás részletes elemzésére 81

88 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában vállalkozunk. Először a francia államközpontú kulturális ideológiát ismertetjük. A második fő részben a francia kultúrafinanszírozás különféle eszközrendszerét, azok szerepét, céljait és eredményességét vizsgáljuk A francia kultúrpolitika fejlődése az 1930-as évektől napjainkig A francia állami vezérlést előnyben részesítő szemlélet ideológiai gyökerei a felvilágosodásig nyúlnak vissza filozófiai és történelmi szempontból egyaránt. A kulturális javak művészetközpontú szemléletének bemutatásában már részletesen elemeztük a kérdéskört (lásd részletesen a szakasz - A koordinált kultúrafinanszírozási megközelítés alfejezetet), ezért most csak az 1930-as évektől mutatjuk be a francia kultúrpolitika főbb törekvéseit és átalakulását. Az 1936 előtti időszak a történelmi örökséget próbálta ápolni, és ennek a korszaknak a kultúra szempontjából legjelentősebb vívmánya az volt, hogy a francia kultúrpolitika elkötelezte magát a művészek állami koordináción keresztül történő védelme mellett. A művészek támogatását az állam a szellemi tulajdon védelmének szabályozásán keresztül kívánta elérni. Mindezt a civil law szemléletében, annak eszközrendszerével valósította meg. Célul tűzték ki a nemzeti örökségvédelem fokozott megőrzését, valamint a kultúra demokratizálódását (democratisation of culture), azaz a kultúra mindenki számára elérhetővé tételét. Ez utóbbi törekvés csak az 1960-as évektől vált a gyakorlatban realitássá után a kulturális szektor irányítása a filmipar és a szobrászat kivételével az Oktatási Minisztérium felügyelete alá került. A kultúra oktatáson keresztül történő népszerűsítése lett a fő irányzat. A francia kulturális sajátosság (cultural exception) fő nézete az univerzalizmus és annak két fő törekvése, egyrészt az emberek közötti egyenlőség, másrészt a nemzeti egység megteremtése. A nagy francia forradalomtól a II. világháború végéig ennek a kollektivizmusra épülő nézetnek sikerült is a francia kultúra nemzetközi szerepét megerősítenie. Nem véletlenül utaltunk a könyv bevezetőjében is arra a tényre, hogy a francia kultúra nemzetközi térnyerése ellen például az amerikai piac megpróbált protekcionista gazdaságpolitikával védekezni, mivel az amerikai piacon a 20. század elején a filmek 70%-a francia gyártású volt. A II. világháborút követően a francia kultúra meghatározó nemzetközi szerepe csökkeni kezdett. Míg korábban Franciaország volt a művészek paradicsoma, 1945 után több francia értelmiségi és művész választotta új otthonának az Egyesült Államokat. A nemzetközi kulturális javak kereskedelmében betöltött szerepe is megváltozott. Míg az 1950-es években a francia kulturális szektor nemzetközi forgalma magasabb volt, mint a Christie s és a Sotheby s együttes forgalma, addig 2002-ben Franciaország piaci részesedése 8,6%, míg az Egyesült Államoké 42%, Nagy-Britanniáé 27,5% volt (Benhamou, 2003) ben alakult meg a francia színházak hálózata, melynek egyik legfontosabb intézménye a Nemzeti Színház (Théâtre national populaire) (Benhamou, 2003). Újabb mérföldkőnek számít az 1959-es év, amikor létrehozták a Kulturális Ügyek Minisztériumát. Ez az új intézmény az Oktatási Minisztérium kulturális szférát irányító szerepét és a Gazdasági Minisztérium kulturális szektorra vonatkozó tevékenységi körét vette át. Az új kormányzati szerv vezetője Malraux lett. Malraux lefektette a mai francia kultúrafinanszírozás és kultúrpolitika alapjait. Megpróbálta Franciaország kulturális értelemben vett Párizs-központúságát csökkenteni. Ennek érdekében vezetésével kilenc regionális és városi szintű kulturális központot hoztak létre (Maisons de la Culture) ben három kulturális ügyekért felelős vidéki igazgatóságot is alapítottak. A Malraux vezette kultúrpolitika e mellett nagy hangsúlyt fektetett a francia nemzeti örökségek védelmére és azok utókor számára történő megőrzésére. Szintén prioritásként kezelték a színházak támogatását és a zenei élet felvirágoztatását. Malraux-t Jacques Duhamel követte a miniszteri poszton és 1973 közötti minisztersége alatt folytatta elődeinek azt a törekvését, hogy a kultúrát minél jobban integrálják a társadalomba. Új elemként jelent meg a kormány és a kulturális intézmények közötti együttműködések elősegítését célzó program, mely elsősorban a televíziózás, a filmipar és a színházak területén fejtette ki hatását. Ugyanebben az időszakban hozták létre a Kulturális Beavatkozási Alapok (Fonds d intervention culturel) (FIC) intézményét, hogy a kulturális minisztériumok más minisztériumokkal való innovatív együttműködéseinek anyagi hátterét megteremtsék. Minden meglévő vagy épülő középület esetében bevezették, hogy az építési költség 1%-át olyan művészi alkotás létrehozására kell fordítani, mely magának az épületnek a részét képezi vagy abban kerül elhelyezésre. Az 1970-es évekre általánosságban a modern társadalom kulturális igényeinek való megfelelés volt a jellemző ben Michel Guy miniszter aláírta a régiókkal és városokkal azt a szerződést, mely a vidék kulturális 82

89 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában életének fejlesztését tűzte ki célul. Ennek a megállapodásnak egyértelmű nyertesei a fiatal kortárs művészek voltak ben megnyílt a Georges Pompidou Kortárs Művészeti Központ, 1978-ban aláírták a múzeumok finanszírozásáról szóló törvényt pedig a nemzeti örökségvédelem éve volt Franciaországban. Egyre erősödött az a szemlélet, hogy a kulturális szektort be kell kapcsolni a gazdaság vérkeringésébe. Az első ilyen irányú lépéseket az audiovizuális ágazat területén tették meg. Ugyanebben az időszakban növelték a kulturális szektor állami támogatását is ben döntés született arról, hogy a Kulturális Minisztérium költségvetését meg kell kétszerezni, majd minden évben ezt folyamatosan növelni kell, hogy teljesüljön az a kritérium, mely szerint az állami költségvetés 1%-ával a Kulturális Minisztérium rendelkezik. François Mitterrand francia elnök elindította a Grand Travaux -ként ismert programot, melynek eredményeként számos épület megújult, mint például az Arche de la Défense, a Bastille Operaház, a Louvre és a Nemzeti Könyvtár (Benhamou, 2003). A 80-as években átalakították az iskolai művészeti oktatás alapjait. A tantervbe beépítették a művészettörténet tantárgyat. A diákokat moziés múzeumlátogatásokkal próbálták ösztönözni, hogy fogékonyabbak legyenek a kultúra iránt. A 90-es években már egyértelműen éreztette hatását az infokommunikációs forradalom. Egyre nagyobb teret hódított a kulturális ipar (cultural industry), mely változásra a Kulturális Minisztérium a piac mesterséges szabályozásával reagált. Bevezették a filmipar állami támogatási rendszerét, a könyvpiac árszabályozását, valamint a rádióállomások francia zeneszámok sugárzására vonatkozó kvótarendszerét ben került elfogadásra a francia nyelv használatáról szóló törvény, mivel nemzetközi szinten a francia nyelv háttérbe szorulása egyre jelentősebbé vált. 2000ben a világ lakosságának mintegy 2%-a beszélt franciául. A csökkenés igen gyors volt. Ezt mutatja az a tény is, hogy az ENSZ-tagállamok közül 1992-ben még 30-nak, 2000-ben már csak 21-nek volt hivatalos nyelve a francia (Benhamou, 2003). A 2000-es évektől még erősebben jelentkezett a kulturális szektoron belül a kulturális ipar előretörése. Elkerülhetetlenné vált a támogatási rendszer átalakítása augusztus 1-jén lépett hatályba a 2003/709-es törvény, amely új alapokra helyezte a francia támogatási és szponzorálási gyakorlatot. A reformok fő célja, hogy a versenyszféra szereplőit adókedvezményeken keresztül ösztönözze a kultúra támogatására, az alapítványok kapjanak kedvezőbb adóbesorolást és az új alapítványok létrehozása váljon egyszerűbbé. Ezt a szemléletet kívánta erősíteni és a társadalommal elfogadtatni Sárközy kultúrpolitikája is. Ennek érdekében a Sárközy-kormány újra előtérbe helyezte, és fontos feladatként határozta meg a nemzeti identitás erősítését. Az országban élő kevésbé francializálódott kisebbségek integrálódását úgy kívánták elősegíteni, hogy támogatták a tágan értelmezett kulturális sokszínűséget elősegítő kreatív kulturális tevékenységeket, nem kívánták közvetlenül ráerőlteni a francia kultúrát a bevándorlókra. Ahogy a szponzorációról és a harmadik szektor szerepéről szóló alfejezetben is látni fogjuk, a francia kultúrpolitika az utóbbi években megpróbálta közvetett módon, adókedvezményeken, alapítványok támogatásán és az adományozások ösztönzésén keresztül ennek az állam és a piac között elhelyezkedő finanszírozási formának a megerősítését. Sárközy 2007 augusztusában a Kulturális Minisztérium miniszterének, Christine Albanelnek írott levelében a minisztérium költségvetésének növelése, a múzeumok belépőinek eltörlése és a kulturális irányultságú oktatási tevékenységek erősítése mellett kötelezte el magát (Meunier, 2008). Az audiovizuális ágazat reformját is prioritásként kezelték, melynek négy fő pillére a következő: a közszolgálati és magánszektor által sugárzott tartalom egyértelmű elkülönítése; a producerek és műsorszolgáltatók közötti együttműködés erősítése; eredeti francia sorozatok gyártásának elősegítése, és nem az amerikai típusú legjobb gyakorlatok (best practice) átvétele; az audiovizuális területen tevékenykedő vállalatok magántulajdonra vonatkozó szabályainak enyhítése, hogy nagy, nemzetközileg is versenyképes cégek jöjjenek létre, melyek fel tudják venni a versenyt a külföldi, elsősorban amerikai versenytársakkal. Láthatjuk, hogy Sárközy kultúrpolitikája erősen épített az 1970-es évek kultúrpolitikai törekvéseire. Az állam megpróbálta a közvetlen szerepvállalás mellett a közvetett állami szerepvállalást is felülről történő kezdeményezéssel elősegíteni A közvetlen állami szerepvállalás a francia kultúrafinanszírozásban 24 83

90 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában A francia kultúrpolitikában 1982-ben történt az az áttörés, mely egyértelművé tette, hogy az infokommunikációs forradalom által a kulturális szférában bekövetkező változásokra a francia modell a közvetlen állami szerepvállalás növelése mellett kötelezi el magát. Elfogadták azt a törvényt, mely kimondja, hogy az összköltségvetés 1%-a felett a Kulturális és Kommunikációs Minisztérium rendelkezik. Ezzel a döntéssel a kultúra folyamatos finanszírozását kívánták elérni. Tipikus példája ez a felülről történő közvetlen állami beavatkozásnak. A költségvetés kultúrára fordított kiadásait a 2. ábra mutatja be. Az adatok alapján megállapíthatjuk, hogy a francia Kulturáért és Kommunikációért Felelős Minisztérium költségvetése 30 év alatt közel háromszorosára nőtt. A legjelentősebb növekedés 1981 és 1982 között történt, amikor is a tárca büdzséjének megkétszerezése mellett döntött a kormány. Ezt követően a bővülés folyamatosnak tekinthető, négy kisebb visszaesést ( ; ; ; ) kivéve. A válságra a francia kormány az állami források növelésével reagált. Erre azért volt szükség, mert a magánszektor kulturális támogatási szintje 14 százalékponttal visszaesett (Admical, 2009). A koordinált kultúrafinanszírozási szemlélet gyakorlatban történő megvalósítását tükrözi a kultúra állami támogatásának GDP-arányos mértéke, melyet az 1995 és 2007 közötti időszakra vonatkozóan vizsgálunk (17. táblázat. táblázat - A reál GDP-növekedés és a közvetlen GDP-arányos kultúrára fordított állami támogatás összehasonlítása Franciaországban ( )). A Kultúráért és Kommunikációért Felelős Minisztérium költségvetésének alakulása Franciaországban ( ; 1980-as bázisáron számítva) Forrás: Franciaország Statisztikai Hivatalának kiadványa 17. táblázat. táblázat - A reál GDP-növekedés és a közvetlen GDP-arányos kultúrára fordított állami támogatás összehasonlítása Franciaországban ( ) Reál GDP növek edése (%) Közve tlen állami támog atás kultúr ára (a GDP %- ában) 2,1 1,1 2,2 3,5 3,3 3,9 1,9 1,0 1,1 2,5 1,9 2,5 2,3 1,1 1,1 1,1 1,1 1,2 1,1 1,2 1,3 1,4 1,4 1,5 1,5 1,5 84

91 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában Forrás: OECD (2009) A kultúra GDP-arányos támogatásának mértéke 1995 és 2000 között 1,1% körül mozogott, majd 2001 és 2003 között 1,4%-ra nőtt az állami szerepvállalás mértéke ben nem változott, de 2005-re további 0,1%-ot nőtt a GDP-arányos támogatás mértéke, mely az azt követő két évben azonos szinten maradt. Megfigyelhető, hogy a GDP-arányos támogatás 12 év alatt közel 37%-kal emelkedett. A minisztérium meghatározó forrásallokációs szerepét a számadatok is alátámasztják, vagyis egy, a koordinált kultúrafinanszírozási szemléletet alkalmazó országban a kulturális szféra finanszírozása elsősorban közvetlen állami támogatásokon keresztül valósul meg, és fő cél a kulturális javak állami segítséggel, annak irányelvei alapján történő létrehozása. A szemlélet képviselői úgy vélik, így nagyobb az esély, hogy a központilag elősegített kulturális tevékenységek közül olyan alkotások születnek, melyek kiállják az idő próbáját. Ha összevetjük az ország GDP-növekedésének alakulását és az állam által közvetlenül a kultúrára fordított GDP-arányos támogatás mértékét, akkor azt tapasztaljuk, hogy e mérték azokban az években, amikor a gazdaság növekedése lassul, enyhén emelkedik, ezzel elkerülve a GDP-csökkenésből adódó támogatási visszaesést (17. táblázat. táblázat - A reál GDP-növekedés és a közvetlen GDP-arányos kultúrára fordított állami támogatás összehasonlítása Franciaországban ( )). Jól látható, hogy a kormány a kultúrára fordított GDP-részesedés szinten tartására törekszik, amely az emelkedő tendenciát mutató GDP hatására javuló kondíciókat jelent a kulturális szféra és annak szereplői számára. A francia koordinált szemlélet a kulturális javak iránti kereslet növelését ebben az előbb bemutatott, a közvetlen állami támogatás rendszerére épülő modellben látja. Ennek igazolására a háztartások kulturális kiadásainak alakulását vizsgáljuk meg (3. ábra). A háztartások kulturális kiadásai Franciaországban ( ) Forrás: OECD (2009) A háztartások kulturális kiadásai fokozatosan nőttek. Különösen erőteljes a fogyasztás bővülése az 1970 és 1978 közötti időszakban, amikor is a kultúra demokratizálódása és a Malraux által kialakított új rendszer elkezdte éreztetni pozitív hatását. Ekkor valósult meg a kultúra úgynevezett földrajzi decentralizációja, amely a régiók és városok kulturális szerepét kívánta erősíteni. Erre az időszakra tehető a kulturális ipar előretörésének kezdete is, mely a kulturális javak és szolgáltatások kínálatában eredményezett bővülést. A kulturális javak iránti hasonló mértékű keresletnövekedés 1997 és 2003 között is megfigyelhető. A francia lakosság éves szinten átlagosan 945 eurót költ kultúrára, ami elmarad Nagy-Britannia és Németország adatától, kicsit magasabb az uniós átlagnál, de közel kétszerese a magyar háztartások kulturális kiadásainak. Ha a kulturális kiadásokat az összkiadásokhoz viszonyítjuk, akkor 3,3 százalékos értékével Franciaország elmarad az uniós átlagtól és Magyarország adatától is. A francia lakosság televízió és rádió szolgáltatásokra, újságra, rajz- és írószerre, fotó- és kamerafelszerelésekre költ többet az uniós átlagnál (lásd részletesen az szakasz - A háztartások mint a kulturális szektor finanszírozói). 85

92 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában Az önkormányzatok szerepe a francia kultúrafinanszírozásban Az 1970-es évek közepétől történt az a szemléletmódbeli váltás a francia kultúrpolitikában, amely felismerte, hogy a kultúra mindenki számára elérhetővé tételében a helyi önkormányzatoknak és a régióknak sokkal nagyobb szerepet kell szánni. Az állami támogatás közel felét ezen a szinten biztosítják a kulturális szféra szereplői számára. Az 1996-os és 2002-es adatokat elemezve megállapíthatjuk, hogy jelentős változás nem tapasztalható, de látható, hogy 1,31 százalékponttal csökkent a központi kormányzat által felhasznált támogatás az önkormányzatok és a régiók javára. Az is megfigyelhető, hogy a forrásallokációban a régiók szerepe nőtt a legnagyobb mértékben (ERICarts, 2007). A kulturális szektor támogatása a következőképpen oszlik meg. (Az arányokra vonatkozó adatok csak 1996-ból állnak rendelkezésre.) A központi kormány által biztosított 52,31%-ból 20,5% a Kultúráért és Kommunikációért Felelős Minisztérium költségvetése, 28,6% pedig más tárcák kulturális kiadásait fedezi. A film-, a könyv- és az audiovizuális ágazat támogatása 3,2%. A régiók az össztámogatás 9,14%-a fölött rendelkeznek, míg az önkormányzatok biztosítják az állami kulturális kiadások 38,55%-át (ERICarts, 2007). A regionális és önkormányzati forráselosztást is a központi kormányzat felügyeli, ugyanis a döntés-előkészítő és a döntéshozó bizottságokban a központi kormány delegáltja is aktívan közreműködik. A fiskális decentralizáció tehát bizonyos fokú politikai centralizációval párosul. A rendszer sajátossága, hogy földrajzi értelemben vett decentralizációt valósít meg. A Párizs-központúság csökkentésével, a regionális és városi kulturális intézmények támogatásával kívánják mindenki számára elérhetővé tenni a kultúrát A szponzoráció gyakorlata Franciaországban A kulturális ipar térhódítása és a magánszektor megerősödése arra késztette a francia kultúrpolitikusokat, hogy az angolszász kultúrafinanszírozási formák egyes elemeit próbálják meg átvenni és beépíteni saját gyakorlatukba. Ennek egyik példája, hogy 2003-ban egy olyan törvény lépett hatályba, amely lehetővé teszi, hogy a versenyszféra szereplői adókedvezményeken keresztül a kultúra aktív támogatóivá váljanak. Egyszerűbbé kívánták tenni az új alapítványok létrehozását, a szponzorációt 25, valamint az alapítványi támogatási rendszert. A francia kultúrafinanszírozási rendszer statikus jellege ennek sikeres megvalósítását azonban megnehezítette. Most erre láthatunk példát. Morel (2005) tanulmányában empirikusan is igazolja, hogy az új modell csak részben váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A vállalatok Franciaországban nem azért döntenek kulturális alapítványok támogatása mellett, hogy csökkentsék a nyereségük után fizetendő adó mértékét, hanem mert vagy egy konkrét művészeti projektet vagy egy művészt kívánnak segíteni adományukkal. A támogatások növekedését az is gátolja, hogy a nem megfelelő információáramlás következtében sok vállalat nem tud a kulturális alapítványok támogatásának ilyen fajta lehetőségéről. A 18. táblázat. táblázat - A kultúrát támogató, 200 főnél több alkalmazottat foglalkoztató vállalatok számának alakulása Franciaországban ( ; becsült adatok) alapján megállapítható, hogy a művészeti tevékenységet támogató vállalatok száma a kilencvenes évek közepéig enyhén nőtt, azóta pedig a 2000-es év átmeneti növekedésétől eltekintve stagnál. 18. táblázat. táblázat - A kultúrát támogató, 200 főnél több alkalmazottat foglalkoztató vállalatok számának alakulása Franciaországban ( ; becsült adatok) * Vállalato k száma (db) * * Forrás: Morel (2005:204); *Admical (2008); saját számítás 86

93 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában A támogató cégek aránya a francia vállalatok kevesebb mint 0,2 százalékát teszi ki, ami az Unióban az egyik legalacsonyabb. Az 1100 vállalat támogatásából befolyt összeg 2002-ben 343 millió euró, míg az állami támogatás mértéke 2,5 milliárd euró fölötti volt (Morel, 2005:204). Ez az összeg 2006-ra nem változott jelentősen: a vállalatok a kultúrát a mece-natúrán keresztül 340 millió euróval támogatták (Admical, 2008). A 2006-os évet követő időszakban azonban elmozdulás figyelhető meg, ugyanis 2008-ra két év alatt a kultúra támogatására befolyt összeg mértéke 975 millió euróra nőtt. Az adatokból azt is kiolvashatjuk, hogy míg a vállalatok kultúratámogatásának intenzitása 2006 és 2008 között 2,86-szorosára nőtt, addig az adakozó vállalatok száma 2002 és 2008 között 1,4 százalékkal emelkedett. Feltételezzük, hogy a támogatások növekedése a vállalatok adományozó kedvének köszönhető, s nem a cégek számának növekedéséből adódik. A válság hatására 2009-re a vállalatok kultúrára szánt támogatása 14 százalékponttal csökkent (Admical, 2009), míg Nagy-Britanniában csak 7 százalékponttal (Mermiri, 2010). Tehát a magántámogatások rendszerét a gazdasági válság az állami koordinációt alkalmazó Franciaország esetében sokkal jobban visszavetette. A támogatható közhasznú alapítványok száma tekintetében is csak enyhe növekedés tapasztalható (19. táblázat. táblázat - A közhasznú alapítványok számának alakulása Franciaországban ( )). Ezek közül a közhasznú alapítványok közül 2008-ban mindössze 62-t alapítottak magáncégek (Foundation de France, 2008). 19. táblázat. táblázat - A közhasznú alapítványok számának alakulása Franciaországban ( ) * Közhaszn ú alapítván yok száma (db) Forrás: Morel (2005:205); *Foundation de France (2008) A szponzoráció tekintetében tapasztalható rendkívül lassú változás fő oka az intézményesített kompromisszumok szemléletében keresendő. A rendszer azért reagál nehezen a változásokra, mert az intézményesített kompromisszumok keretei megmerevedtek, és oly mértékben beágyazódtak, hogy csak hatalmas társadalmi áldozatok árán változtathatóak meg, s akkor is csak rendkívül lassan. Szintén fontos jellemzője a rendszernek, hogy a társadalom és a gazdaság között kialakult intézményesített kompromisszumot nem lehet felülről jövő reformokkal kikényszeríteni, ehhez az egyének normáinak, szokásainak a megváltozására van szükség, mely endogén módon következhet be. Ezt láthattuk az adókedvezmények kihasználatlanságának példáján keresztül is. A felvázolt helyzetben pozitívumnak tekinthető, hogy az első lépések megtörténtek annak érdekében, hogy a szponzorálást meghonosítsák a francia kultúrafinanszírozási gyakorlatban. A vállalatok és az alapítványokat létrehozó, majd működtető aktorok szemléletváltozásához nem elegendő 5 6 év, hiszen a szokások és normák ehhez túl mélyen beágyazódtak. A Morel tanulmánya által ismertetett helyzetkép a felek közötti bizalom fontosságára is utal. A cégek csak az általuk ismert művész vagy művészeti tevékenység támogatására vállalkoznak szívesen, s a bizalom kialakulása szintén hosszú folyamat. Összességében megállapíthatjuk, hogy törvényi szinten adott a lehetőség a szponzorálásra, a piaci szereplőknek és az alapítványoknak tőlük induló kezdeményezéseken keresztül kell azt az optimális kapcsolatrendszert kialakítani, amelynek segítségével fejlődésnek indulhat és a gyakorlatban egyre népszerűbbé válhat ez a finanszírozási forma. Az állam szerepe ebben a folyamatban jelentős, mivel biztosítania kell azt a fejlett intézményi környezetet, amelyben a bizalomra épülő kapcsolatok a kulturális intézmények, az alapítványok, a támogatást nyújtó vállalatok és magánszemélyek között kialakulhatnak Az adókedvezmények rendszere Franciaországban Az adókedvezmények hagyományos formái mellett a következő sajátos elemek figyelhetőek meg Franciaországban. Mivel az adókedvezményeken keresztül megvalósuló kultúrafinanszírozás az állam számára 87

94 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában nehezen ellenőrizhető, a francia gyakorlat megpróbált olyan lehetőségeket kialakítani ennek a finanszírozási formának a gyakorlatban történő megvalósítása érdekében, melyekre bizonyos fokú rálátása van. A cégek az éves forgalmuk 0,225%-nak megfelelő értékű kulturális tartalmat hordozó ajándékot adhatnak adományként szervezeteknek, kulturális intézményeknek. Ekkora mértékig írhatják le adójukból a kulturális célterületre irányuló adományt. Az adókedvezmények másik fajtája, amikor a kiállításon bemutatott kortárs művészeti alkotások megvásárlása esetén a mű árába beépített adóból kapnak kedvezményt a cégek. A kulturális javak maximális áfaszintje 2,1%, szemben a szintén kedvező 5,5%-os (és a normál 19,6%-os) értékkel, sőt számos kulturális jószág teljes áfamentességet élvez. A francia rendszer egyik legspeciálisabb eleme, hogy az újonnan épülő közintézmények építési költségeinek 1%-át kötelező érvénnyel az adott épületben egy művészeti alkotás létrehozására kell fordítani (Klamer és mtsai, 2006) Franciaország kulturális szektorának foglalkoztatáspolitikája Az Európai Unión belül a kulturális szektor foglalkoztatottsága más szektorokkal ellentétben nőtt (KEA, 2006). Maga a kulturális szektor a foglalkoztatás formájának szempontjából egy speciális terület. Más ágazatokhoz képest jelentős a részmunkaidős vagy az időszakos foglakoztatás aránya, tehát megjelent a művészek és a kulturális szektorban dolgozók között az ún. vállalkozói szemléletre épülő művészi tevékenység. A kulturális javak digitalizálásával a foglalkoztatottak munkaköre is jelentősen megváltozik. Míg a hagyományos technikával dolgozó területeken a foglalkoztatottak számának stagnálása vagy csökkenése várható, addig a digitális tartalmat előállítók száma már most erőteljesen növekszik. Ezek a munkavállalók elsősorban az ún. TIMES 26 szektorban tevékenykednek (MKW Wirtschaftsforschung, 2001:10). A megváltozott foglalkoztatási rendszer nemcsak a foglalkoztatás formáját tekintve jelentkezik. Egyre több azoknak a száma, akik a harmadik szektorban vállalnak munkát. Ezen elsősorban a nem kormányzati szervek (NGO-k), valamint a nonprofit szervezetek által foglalkoztatottakat kell érteni. Az önkéntesek arányának szemléltetésére a World Value Survey adatait használjuk fel. Számos olyan kulturális tartalmú speciális eseményt is meg kell említenünk, melyek rendkívül nagy számban alkalmaznak önkénteseket. Ilyen esemény az Olimpiai Játékok vagy egy futballvilágbajnokság. A következőkben azt vizsgáljuk, hogy melyek a francia kulturális szektor foglalkoztatottságának legfontosabb jellemzői, mely adatok tekintetében figyelhető meg eltérés az uniós átlaghoz képest. A kulturális szektor foglalkoztatottsága a korábban elemzett változók mellett szintén megmutatja, hogy nagy valószínűséggel milyen kultúrafinanszírozási szemléletet alkalmaz egy ország. A foglalkoztatottsági adatok elemzésénél vizsgáljuk a foglalkoztatottak nemek szerinti megoszlását, a kor szerinti megoszlást, a munkavállalók iskolázottsági szintjét, a munkavállalók státusát, a munkahely típusát és azt, hogy milyen típusú munkaidőben történik a foglalkoztatás. Alapul a KEA kutatóintézet által 2006-ban készített tanulmányt vesszük (20. táblázat. táblázat - Franciaország kulturális szektorának foglalkoztatottsági adatai). Franciaországban a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása 3,4 százalék, mely a legmagasabb érték az uniós tagállamok között. A kulturális szektor foglalkoztatottsága azonban az összfoglalkoztatottak arányában 2 százalék, mely értékkel a középmezőnyben helyezkedik el. Ha megnézzük, hogy az uniós tagállamokban 2003 és 2008 között milyen mértékben változott a kulturális és kreatív iparágban dolgozók aránya, azt figyelhetjük meg, hogy Franciaországban az egyik legnagyobb a viszszaesés ( 2,63%), az innováció vonatkozásában is a tíz leginnovatívabb régió közül csak egy francia, a nyolcadik helyezett Párizs és környéke (Power, 2011). Tehát strukturális okai vannak annak, hogy a francia kulturális szektor foglalkoztatottsága nem túl magas. Franciaországban a kulturális szférában dolgozók 57,8%-a férfi és 42,2%-a nő. Ez eltérést mutat az uniós átlagtól, mert arányaiban több a férfi foglalkoztatott a francia kulturális szektorban. 20. táblázat. táblázat - Franciaország kulturális szektorának foglalkoztatottsági adatai A kulturális szektor foglalkoztatottsága az összfoglalkoztatottság %- ában 2,00 Nemek megoszlása férfi nő 88

95 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában Franciaország 57,8 42,2 EU-25 átlag 54,4 45,6 Kor szerinti megoszlás Franciaország 8,4 71,2 20,4 EU-25 átlag A kulturális szektorban dolgozók alapképzettség középiskolai felsőfokú iskolázottsága 16,2 33,1 50,7 Franciaország 11,5 41,7 46,8 EU-25 átlag Munkavállalói státus szerint szerződéses szabadúszó Franciaország 81,4 18,6 EU-25 átlag 71,2 28,8 Munkahely szerint állandó időszakos Franciaország 73,6 26,4 EU-25 átlag Munkaidő szerint teljes munkaidő részmunkaidő Franciaország EU-25 átlag Forrás: KEA (2006) A kor szerinti megoszlás tekintetében megállapítható, hogy az uniós átl aghoz képest a éves korosztály nagyobb arányban képviselteti magát, míg a 30 év alatti és az 50 év feletti arányosan kevesebb. A kulturális területen dolgozók iskolázottságát vizsgálva elmondhatjuk, hogy legnagyobb arányban a felsőfokú diplomával rendelkezők vannak. Az uniós arányokhoz képest jelentős eltérés az alapfokú és a felsőfokú végzettséggel rendelkezők körében figyelhető meg. Az uniós átlaghoz viszonyítva 5%-kal magasabb az alapfokú végzettséggel rendelkezők aránya a középiskolai végzettségűek rovására. A felsőfokú végzettségűek száma is 4%-kal magasabb az uniós átlaghoz képest. A foglalkoztatás típusát tekintve az uniós átlagnál 10%-kal magasabb a szerződéses munkaviszonyban tevékenykedők aránya. A liberális szemléletet alkalmazó országoknál a francia arányokkal ellentétesen a szabadúszók aránya magasabb. Ez tehát szembetűnő különbség a két szemlélet között. Az alkalmazás másik kategorizálása szerint Franciaországban az uniós átlaghoz viszonyítva alacsonyabb az állandó munkakörben foglalkoztatottak aránya. Az eltérés jelentős, 9,4%. 89

96 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában A munkaidő szerinti foglalkoztatottsági adatok hasonlóak a munkavállalói státus adataihoz. A teljes munkaidőben foglalkoztatottak aránya kicsit magasabb az uniós átlagnál. Az önkéntességen alapuló társadalmi szerepvállalás mértéke Franciaországban 11,3%, Nagy-Britanniában 21,7%, Németországban 8,2%. Magyarországon jelentősen elmarad ez a szint a másik három országhoz képest (3,4%). 27 Franciaországban a megkérdezettek 7,8%-a teszi mindezt ellenszolgáltatás nélkül, míg Nagy-Britanniában ez az érték 9,7%, Németországban 7,1% és Magyarországon 2,7% (21. táblázat. táblázat - Az önkéntességen alapuló társadalmi szerepvállalás a kulturális szektorban). Tehát Franciaországban az önkéntesek több mint fele, Nagy- Britanniában több mint 1/3-a, Németországban közel 90 százaléka, míg Magyarországon az önkéntesek 80 százaléka végzi ellenszolgáltatás nélkül ezt a tevékenységet. 21. táblázat. táblázat - Az önkéntességen alapuló társadalmi szerepvállalás a kulturális szektorban Franciaország Nagy-Britannia Németország Magyarország Aktív kulturális szervezeti tagság (2006) (%) Ellenszolgáltatás nélküli önkéntes részvétel kulturális eseményeken (1999) (%) 11,3 21,7 8,2 3,4 7,8 9,7 7,1 2,7 Forrás: World Value Survey (2010) Összességében a francia kulturális szektor foglalkoztatási gyakorlatáról azt mondhatjuk el, hogy az alap és felsőfokú végzettségűek aránya az uniós átlaghoz képest magasabb. A szabadúszó foglalkoztatással szemben a szerződéses forma a preferált, tehát a vállalkozói szellem még nem kellően elfogadott a francia kulturális szektorban dolgozók körében. Ez nem meglepő, hiszen a döntően állami támogatásra épülő kultúrafinanszírozás nem ösztönzi a kulturális területen tevékenykedők ilyen típusú szemléletváltozását. Ahogy korábban már utaltunk rá, a művészek az államtól várják a művészi tevékenységükhöz az anyagi háttér biztosítását. Szintén a központosított rendszerre utal a nyugdíjkorhatár közelében lévők uniós átlaghoz képest alacsonyabb aránya. Hiszen pont ez a korosztály tudna időszakosan, részmunkaidőben, esetleg önkéntesen aktívan bekapcsolódni különféle kulturális tevékenységek megvalósulásába. Láthatjuk, hogy a foglalkoztatás területén is megfigyelhetőek a centralizált kultúrafinanszírozási szemlélet sajátosságai, melyek a következők: a rendszer rendkívül merev, lassan tud alkalmazkodni a változásokhoz. Ezek a változások is elsősorban felülről kezdeményezett, politikai centralizáció keretében megvalósuló folyamatok. A modell a magas közvetlen állami támogatás segítségével kívánja fenntartani a kulturális szektor növekedését. Nagy hangsúlyt helyez a termelékenységre, a foglalkoztatás főként szerződéses formában, állandó munkahelyen történik, viszonylag alacsony az önálló, ún. szabadúszó művész, akik a művészi tevékenység mellett önmaguk menedzserei. Könyvünk témája szempontjából a legfontosabb sajátossága ennek a kultúrafinanszírozási gyakorlatnak, hogy megváltozik az állami szerepvállalás, mert a magas közvetlen állami szerepvállaláson keresztül ez a rendszer nem tudja a kínálatot és keresletet hosszú távon fenntartani, és ezért megpróbálja a liberális kultúrafinanszírozás egyes elemeit beépíteni saját rendszerébe. Ennek példái az adókedvezményeken keresztül megvalósuló közvetett kultúrafinanszírozás, valamint a szponzoráció gyakorlatának meghonosítása, mely azonban a rendszer statikusságának következtében nagyon lassan végbemenő folyamat. Tehát a francia kultúrafinanszírozási gyakorlat, mely a legtisztábban és a leghatékonyabban alkalmazza a koordinált kultúrafinanszírozási szemléletet az utóbbi években olyan lépéseket tett, mely a piaci mechanizmusokra épülő kultúrafinanszírozás egyes elemeit felhasználva megpróbálja átalakítani és a megváltozott környezeti elvárásoknak megfelelően finomhangolni saját rendszerét. 90

97 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában A francia állami koordinációt előnyben részesítő szemlélet erőssége, hogy politikai és fiskális tekintetben is homogén, melyben mind a formális, mind az informális intézmények erős kényszerítő erővel rendelkeznek. Az állam a közvetlen beavatkozást egy fejlett intézményi környezetben valósítja meg, mely azt eredményezi, hogy ez a modell gazdasági értelemben véve ugyanolyan hatékony, mint Nagy-Britannia liberális modellje Nagy-Britannia, a liberális kultúrafinanszírozási szemléletet legtisztábban alkalmazó uniós tagállam A Nagy-Britannia által alkalmazott kultúrafinanszírozási szemlélet az előbb ismertetett francia gyakorlattal ellentétben nem az állam közvetlen irányításában és finanszírozásában látja a kulturális szektor gazdasági értelemben vett növekedését. A kultúra közgazdasági szempontok alapján történő támogatásának az alapkoncepciója nem új keletű. Hume, Bentham és Robbins munkáiban is megjelenik a kultúra demokratizálódásának, azaz mindenki számára elérhetővé tételének eszméje. Ez a felfogás a II. világháborút követően más európai országokhoz hasonlóan Nagy-Britanniában is központi kérdéssé vált. A Bloomsburycsoportt 28 Keynes vezetésével létrehozta a Brit Művészeti Tanácsot és azt a szellemiséget, mely a mai napig meghatározó formálója a brit kultúrafinanszírozásnak. A fejezetben arra láthatunk példát, hogy egy liberális kultúrafinanszírozási szemléletet alkalmazó uniós tagállam milyen eszközökkel valósítja meg a kultúra mindenki számára elérhetővé tételének célkitűzését. Nagy-Britannia kultúrafinanszírozásának bemutatásánál is követjük a francia országtanulmánynál kialakított struktúrát. Először NagyBritannia kultúrpolitikájának és kultúrafinanszírozásának fejlődését mutatjuk be az 1940-es évektől kezdődően. A második alfejezet az állami szerepvállalás részletes bemutatására tesz kísérletet. Külön alfejezetben elemezzük az önkormányzatok forrásallokációban betöltött szerepét. A harmadik (tercier) szektor elemzésével kiemelten foglalkozunk, mert ez az a speciális szektor, amely az egyik legmeghatározóbb szerepet tölti be a brit kultúrafinanszírozásban. Az ötödik alfejezetben az adókedvezményeket mint a közvetett állami szerepvállalás egyik formáját mutatjuk be. A brit foglalkoztatás sajátosságairól a hatodik alfejezetben írunk részletesen. Nagy-Britannia kultúrafinanszírozási gyakorlatának ismertetését a modell sajátosságainak összefoglalásával zárjuk Nagy-Britannia kultúrpolitikájának fejlődése az 1940-es évektől napjainkig A történelmi áttekintést a ERICarts országtanulmányt felhasználva teszszük. Amikor Nagy-Britannia kultúrpolitikájára és kultúrafinanszírozására utalunk, akkor az Anglia, Wales, Skócia és Észak-Írország kulturális szféráját formáló gyakorlatokat mind beleértjük. Nagy-Britanniában a jelenleg alkalmazott kultúrafinanszírozási gyakorlat gyökerei egészen az 1940-es évekig nyúlnak vissza. Ebben az időszakban nemzetközi szinten is megjelent az a kérdés, hogy az államnak aktív szerepet kell-e vállalnia a kultúra támogatásában, ezzel szimbolizálva a szabad és demokratikus társadalom eszményképét. Ha igen, akkor milyen formában. Nagy-Britannia a karnyújtásnyi távolság (arm length) szemléletét kialakítva az állami szerepvállalás közvetett formája mellett kötelezte el magát. Az állam által 1940-ben létrehozott első szervezet az ún. a Zenét és a Művészeteket Ösztönzők Tanácsa (Council for the Encouragement of Music and the Arts, CEMA) volt. A szervezet fő tevékenysége az adományok és az állami támogatások elosztására fókuszált. John Maynard Keynes elnöksége alatt a szervezet kiterjesztette tevékenységét az egész kulturális szférára, és 1946-ban a szervezetet Nagy-Britannia Művészeti Tanácsa névre keresztelték. Keynes először csak átmeneti jellegűnek tervezte a Művészeti Tanács működését. A szervezet fő törekvése a kulturális szektor háború utáni felvirágoztatása volt. A tanács által megtestesített közvetett állami szerepvállalás azonban rövid időn belül megmutatta előnyeit, melyet a politikusok is felismertek. Ezt mutatja a tanács számára biztosított állami támogatás növekedése is. 1945/46- ban GBP volt a támogatás mértéke, mely 10 év alatt GBP-re nőtt. A tanács elsősorban forrásallokációs szerepet töltött be, valamint a kulturális intézmények fejlesztése és a kulturális tevékenységek elősegítése volt a legfőbb feladata. Ebben az időszakban új kulturális projekteket alakítottak ki, melyben a kultúra mindenki számára elérhetővé tétele központi kérdéssé vált. Az Opera mindenkié program és az országos vándorkiállítások ennek a célkitűzésnek példái. A kultúra demokratizálódása azonban nagyon lassan megvalósuló folyamat. Ezt mutatja az a tény is, hogy habár a tanács által támogatott intézmények és művészek száma folyamatosan nőtt a háborút követő két évtizedben, a támogatott tevékenységek 20 évvel a szervezet megalakulását követően is csak néhány területre terjedtek ki. Például a versírás, a fényképezés és a jazz nem tartozott a támogatott művészi tevékenységek közé. 91

98 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában Az egyes nemzetek (Anglia, Skócia, Wales és Észak-Írország) nem egyszerre alakították ki az előbb ismertetett általános kultúrafinanszírozási gyakorlatot. A Nagy-Britanniát alkotó négy nemzet közül a legkésőbb, 1962-ben Észak-Írországban hozták létre a Nemzeti Művészeti Tanácsot. Habár az 1960-as évekre a rendszer sikeres lett és beváltotta a hozzá fűzött reményeket, voltak olyan kulturális intézmények, melyek nem a Művészeti Tanács, hanem a kincstár felügyelete alá tartoztak és a támogatást is tőle kapták. Ilyen intézmények voltak a nemzeti múzeumok, a galériák és a Brit Könyvtár. Változás 1965-ben következett be, amikor ezeknek az intézményeknek a fenntartója az Oktatásért és Tudományokért Felelős Minisztérium lett. Ebben az időszakban született meg az első kultúrpolitikára vonatkozó törvénytervezet, melyet Nagy-Britannia első kultúráért felelős minisztere, Jenny Lee terjesztett a Parlament elé. A törvény hatására 1966/67-re 45 százalékkal, majd a következő évben további 26 százalékkal nőtt a Művészeti Tanács számára nyújtott állami támogatás mértéke, mely 7,2 millió GBP-nek felelt meg 1968-ban. Az 1970-es években felerősödött az a nézet, hogy a Művészeti Tanácsnak nemcsak az elit kultúrát (a magas kulturális értékkel rendelkező alkotásokat) kellene támogatnia. Egyre nagyobb lett az igény a helyi, közösségi kezdeményezések által létrejövő kulturális tevékenységek iránt. Ennek hatására a helyi szervek és az önkormányzatok olyan programokat kezdtek el támogatni, melyek a közösségi tevékenységek infrastrukturális feltételeinek kialakítását tűzték ki célul. Számos vidéki színházat felújítottak, új közösségi tereket hoztak létre, majd az infrastrukturális feltételek kialakítását követően a vidéki kulturális programok és fesztiválok támogatására helyezték a hangsúlyt. Az 1960-as és 70-es évektől kezdődően regionális szinten is létrehoztak művészeti szervezeteket, melyek a Brit Művészeti Tanács és a helyi intézmények közötti hídként funkcionáltak. Szerepük mára csökkent ugyanis a túlzott bürokráciától való tartózkodás hatására ezeket az intézményeket a 2000-es években beolvasztották a Művészeti Tanácsba. Az 1980-as években a politikai és gazdasági változások hatására a kultúra menedzselése és finanszírozása újra központi témává vált. Az állami támogatások közvetett formája továbbra is a legmeghatározóbb forrása maradt a kulturális intézmények finanszírozásának. A Margaret Thatcher által vezetett kormány azonban arra ösztönözte a kulturális intézményeket, hogy más, főként a magánszférából származó forrásokkal próbálják kiegészíteni a bevételüket. Ennek a szemléletnek a legkézzelfoghatóbb eredménye az 1984-ben hatályba lépett ún. Üzleti Szponzorációt Ösztönző Rendszer (Business Sponsorship Incentive Scheme), mely a magánszektor kultúrafinanszírozásban vállalt szerepének erősítését kívánta elősegíteni. Az új rendszer hatására először fordult elő, hogy az állami díjakat magánszférából származó szponzorációval finanszírozták, míg a döntést egy független szakmai zsűri hozta meg. A kultúra demokratizálódásának hatására Nagy-Britannia a kultúra finanszírozásának megreformálása mellett a kultúrpolitika formálásának gyakorlatát is megváltoztatta ben a kormány megbízta a Művészeti Tanácsot, hogy a Brit Filmtársasággal, a Grafikusok Tanácsával, a skót és walesi Művészeti Tanáccsal és a régiókkal együttműködve dolgozza ki a Nemzeti Művészeti és Média Stratégiát. Ez a lépés nemcsak azért fontos, mert a Művészeti Tanács mint független szakmai testület az állami kultúrpolitikai döntéshozatalba kapcsolódott be, hanem azért is, mert a tervezet kijelölte azt az új irányt, mely azt a szemléletet erősíti Nagy-Britannia kultúrpolitikájában, hogy a kultúra fogalmába beletartozik a média, a sport, az audiovizuális ágazat, sőt a videojáték-ipar is. Tehát a 90-es évektől a kultúra fogalmának tág értelmezése vált általánosan elfogadottá a brit kultúrpolitikában. A stratégiát 1992-ben fogadták el, de a gyakorlatban történő alkalmazását megakadályozta, hogy az újraválasztott konzervatív kormány inkább a strukturális reformok mellett kötelezte el magát. Ennek eredményeképpen új közös minisztériumot hoztak létre Nemzeti Örökségvédelem Minisztériuma néven, melynek feladata a művészetek, a múzeumok, a könyvtárak, a nemzeti örökségvédelem, a média, a sport és a turizmus felügyelete lett. Újabb mérföldkőnek számít a kormány azon döntése, mely a Művészeti Tanács hatáskörét három független testületre ruházta át, melyek a következők: Anglia Művészeti Tanácsa, a Skót Művészeti Tanács és Wales Művészeti Tanácsa. Szintén a 90-es évek vívmánya, hogy bevezették a lottónyeremények után fizetett adó kulturális, sport és közösségi tevékenységek támogatására, valamint az egészségügy, az oktatás és a környezetvédelem finanszírozására történő felhasználását. A kultúra támogatásának ez a speciális formája mára általánosan elfogadottá vált és egyre több országban vezetik be (Belgium, Bulgária, Dánia, Észtország, Finnország, Hollandia, Magyarország, Németország, Olaszország, Svédország, Szlovákia). 92

99 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában A 90-es évek elejétől végrehajtott strukturális átalakulások negatív hatásokat is eredményeztek. A kulturális szférát felügyelő testületek száma megnőtt, melynek következtében a rendszer kezdett túl bürokratikussá, költségessé és ennek hatására átláthatatlanná válni. Így az 1997-ben megválasztott kormány a következő intézkedéseket vezette be. A Nemzeti Örökségvédelem Minisztériumát a Kultúra, Média és Sport Minisztériuma névre keresztelték. A Múzeumok és Galériák Bizottsága a Könyvtár és Információs Bizottsággal egyesült, melyet 2004-től a Múzeumok, Galériák és Archívumok Tanácsának neveznek. Az Angol Történelmi Szobrok Királyi Bizottsága is beolvadt az Angol Nemzeti Örökségvédelem Testületébe. Nem kerülték el a strukturális reformok a filmipart irányító testületeket sem. Az Egyesült Királyság Film Tanácsát (UK Film Council) 2000-ben hozták létre azzal a céllal, hogy a filmipar és filmkultúra számára stratégiai célkitűzéseket fogalmazzon meg, és az ágazat irányító szervévé váljon. Ez az új testület számos korábban függetlenül működő szervezetet tömörít magába. Ilyen a Brit Filmintézet, mely az egyesülést követően megőrizte szakmai függetlenségét, de a finanszírozása az Egyesült Királyság Film Tanácsán keresztül történik. Szintén az új testület tagja lett a Brit Film Tanácsa és az Angol Művészeti Tanács azon testülete is, mely a lottónyeremények filmipar számára történő támogatását felügyeli. A regionális szintű kultúra támogatásának koncepciója a filmiparon belül is mint stratégiai célkitűzés jelenik meg. A regionalitás kiterjed a filmek disztribúciójára, készítésére és a filmesek oktatására, valamint továbbképzésére is. A törekvések minél magasabb szintű megvalósítása érdekében 2001-ben létrehozták az Angol Regionális Beruházási Alapot (Regional Investment Fund for England), hogy tevékenységével elősegítse a közvetlen regionális befektetéseket. A szakmaiság erősítése érdekében ugyanebben az évben sorra megalakultak az ún. Regionális Filmipari Ügynökségek (Regional Screen Agencies), melyeknek fő tevékenysége, hogy helyi szinten támogatókat kutassanak fel a filmek elkészítéséhez. A kulturális decentralizáció gyakorlatban történő megvalósulásának egy másik példája, hogy Angliában nyolc Regionális Kulturális Konzorciumot hoztak létre London közigazgatási határán kívül, hogy ezzel is elősegítsék a vidéki kulturális élet felvirágoztatását. A túlzott bürokrácia kialakulásának elkerülése érdekében Angliában is megtörtént az intézmények összevonása áprilisában az Angol Művészeti Tanács és a Regionális Művészeti Testületek egyesültek, és 2003-tól Angol Művészeti Tanács néven működnek. Az előbb ismertetett strukturális reformok hatására megállapíthatjuk, hogy Nagy-Britannia kultúrpolitikája és kultúrafinanszírozása az elmúlt 25 évben sokkal többet változott, mint az azt megelőző közel 5 évtized alatt. Az újítások legfőbb eredménye, hogy a központi kormányzat közvetlenül a helyi kulturális intézményekkel van kapcsolatban, így nincs szükség ún. közvetítő intézmények fenntartására, mely növeli az átláthatóságot és egyúttal csökkenti a működési költségeket is. Nagy-Britannia kultúrpolitikájának és kultúrafinanszírozásának történelmi áttekintését követően a következő alfejezetben azt vizsgáljuk, hogy a brit kultúrpolitika milyen módon próbálta/próbálja a kultúra mindenki számára elérhetővé tételét közgazdasági értelemben véve hatékonyan megvalósítani A közvetlen állami szerepvállalás Nagy-Britannia kultúrafinanszírozásában Nagy-Britannia is alkalmazza a kultúra állami keretből történő támogatását. Ezt azonban a korábban ismertetett közgazdaságtani szemlélet alapján, az ún. karnyújtásnyi távolságból történő finanszírozással valósítja meg. Tehát az állami költségvetésből kultúrára szánt összeg nem a politikusok döntésének eredményeként kerül a kulturális intézményekhez vagy a művészekhez. Az Angol Művészeti Tanács mint független szakmai testület rendelkezik az állami támogatásokkal és rajta keresztül történik a forrásallokáció. A kultúra GDP-arányos támogatása az 1995 és 2005 közötti időszakban szinte nem változott és 1998 között 0,9%-ról 0,8-ra csökkent, majd 1999-ben újra 0,9%-ra emelkedett és 2002 között a támogatás mértéke a GDP 1%-ának felelt meg. Ezt követően újra visszaállt az 1995-ös 0,9%-os szintre. Megállapíthatjuk, hogy a francia gyakorlattal ellentétben Nagy-Britanniában nem tapasztalható jelentős változás, főleg nem emelkedés a kultúra GDP-arányos közvetlen állami támogatásában. Ha az adott időszakra vonatkozó GDP-növekedést megvizsgáljuk, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy 2000 és 2003 között jelentősen csökkent a GDP növekedésének üteme. Ennek következtében a kultúrára is kevesebb támogatás jutott volna, a kormányzat azonban 0,1%-kal megemelte a kultúrára fordítandó támogatás GDParányos mértékét (22. táblázat. táblázat - A GDP-növekedés és a közvetlen GDP-arányos kultúrára fordított állami támogatás összehasonlítása Nagy-Britanniában ( )). Mindezt azonban nem olyan progresszíven, mint ahogy azt hasonló helyzetben Franciaország tette. Ez is azt igazolja, hogy a liberális 93

100 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában kultúrafinanszírozási szemlélet a piaci kilengéseket nem a közvetlen állami beavatkozással kívánja korrigálni, hanem hagyja, hogy a piac maga állítsa helyre az egyensúlyi állapotot. 22. táblázat. táblázat - A GDP-növekedés és a közvetlen GDP-arányos kultúrára fordított állami támogatás összehasonlítása Nagy-Britanniában ( ) Év GDP növeke dés (%) Közvetl en állami támoga tás kultúrár a a GDP %-ában (%) 3 2,9 3,3 3,6 3,5 3,9 2,5 2,1 2,8 2,8 2,1 0,9 0,8 0,8 0,8 0, ,9 0,9 0,9 Forrás: OECD (2009) A háztartások kulturális kiadásai 1985 és 2005 között folyamatosan nőttek. Csak az 1975 és 1985 közötti időszakban figyelhető meg stagnálás, de ekkor sem jelentkezik a kultúra iránti igény csökkenése. A 80-as évek közepétől pedig a növekedés erőteljesebb, mint korábban (4. ábra). A kulturális ipar kínálatbővülésének következtében Franciaországhoz és Magyarországhoz hasonlóan Nagy-Britanniában is nőttek a háztartások kulturális kiadásai, és ez hatással van a brit kulturális szektor magas, 3%-os, GDP-hez való hozzájárulására is. A brit háztartások kulturális kiadása 2005-ben átlagosan 1503 euró volt, amely közel duplája az uniós átlagnak. A lakosság televízió- és rádiószolgáltatásokra, hangzóanyag vásárlására, fotó- és kamerafelszerelésekre, valamint egyéb szolgáltatásokra és javításra költ többet, mint az uniós átlag (lásd részletesen az szakasz - A háztartások mint a kulturális szektor finanszírozói. fejezetet). A háztartások kulturális kiadásai Nagy-Britanniában ( ) Forrás: OECD (2009) A 2008-as válság során is az állam olyan módon próbált segíteni a finanszírozási gondokkal küszködő kulturális intézményeknek, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat átcsoportosította. A központi költségvetésből a Művészeti Tanács számára fenntartott keretet 21 millió GBP-vel csökkentették, ezzel párhuzamosan krízisalapot hoztak létre, és abból nyújtottak támogatást a bajba jutott intézményeknek (Fuentes La Roce, 2009; Inkei, 2010). A közvetlen állami szerepvállalás mértékét elemezve arra a megállapításra jutunk, hogy ahogy azt az elméletből megismerhettük, Nagy-Britannia mint a liberális szemléletet legtisztábban alkalmazó uniós tagállam nem a közvetlen állami szerepvállalást tekinti a legfőbb kultúrafinanszírozási formának. A következő alfejezetekben 94

101 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában arra láthatunk példákat, hogy az alacsonyabb közvetlen állami szerepvállalás mellett milyen más források állnak rendelkezésre a kultúra finanszírozására Az önkormányzatok szerepe Nagy-Britannia kultúrafinanszírozásában Nagy-Britannia kultúrpolitikájának és kultúrafinanszírozásának fejlődéstörténeti részében már utaltunk arra, hogy a jelenlegi rendszer a központi kormányzat és az önkormányzatok szerepét hangsúlyozza a forráselosztásban. A regionális szintű, a híd szerepét betöltő intézmények jelentősége a 90-es évektől kezdődően fokozatosan csökkent, majd a 2000-es évek elején integrálták őket a nemzeti szintű művészeti tanácsokba. Minderre a korábban már említett átláthatóság és költségcsökkentés érdekében volt szükség. A támogatások elosztása tekintetében a Nagy-Britanniában alkalmazott rendszer decentralizált, a támogatások 58,2 százaléka az önkormányzatokon keresztül jut el a kulturális intézményekhez, míg a központi kormány a rendelkezésre álló összeg 41,8 százaléka felett rendelkezik, és azt is a művészeti tanácsokon keresztül, közvetetten juttatja el a kulturális szektor szereplőinek (ERICarts, 2008). Azt láthatjuk, hogy a központi kormányzat és a helyi önkormányzatok a forrásallokáció kulcsszereplői. Viszont azt is megvizsgáljuk, hogy a rendelkezésre álló keret milyen területekről származik. A kulturális szektor bevételeinek források szerinti megoszlása Nagy-Britanniában (2009) Forrás: Mermiri (2010) A kulturális szektor bevételeinek kicsit több mint 50 százaléka származik a kormányzat által finanszírozott vagy felügyelt intézménytől. A Kulturális Minisztérium mellett nagyon jelentős a művészeti tanácsok, az önkormányzatok és az egyéb helyi intézmények szerepvállalása. Azzal, hogy az állam elsősorban közvetett támogatást nyújt, arra ösztönzi a kulturális intézményeket és a művészeket, hogy saját bevételüket növelve teremtsék meg a működésükhöz szükséges anyagi hátteret. Sőt ahogy azt korábban már a Thatcher-kormány reformjainak ismertetése során hangsúlyoztuk, Nagy-Britannia kultúrafinanszírozása nagyban alapoz a magánszférából származó támogatásokra. Ezt mutatják az adatok is, mivel a saját bevételek (32%) és az állami támogatás (26%) után a magánszektor (15%) vállalja a legnagyobb szerepet a kultúra finanszírozásában (5. ábra). A következőkben ennek a támogatási formának a sajátosságairól írunk részletesen A szponzoráció gyakorlata Nagy-Britanniában Ebben az alfejezetben Nagy-Britannia kultúrafinanszírozási rendszerének egyik legjelentősebb forrását nyújtó területét, a szponzorációt elemezzük. A korábbi elemzések egyértelműen megmutatták, hogy az állami támogatások mellett a magánszektorból származó támogatások mértéke rendkívül jelentős. Ez ellentétes a francia gyakorlattal, ahol habár a törvényi keretek adottak, a szponzoráció gyakorlata csak nagyon lassan tud elterjedni és a köztudatban általánosan elfogadottá válni. A Nagy-Britannia kulturális szférájába érkező magántámogatások a következő szektorokból származnak (6. ábra): a legjelentősebb összeget a magánszemélyek felajánlásai teszik ki, a második legnagyobb szeletet az üzleti szektor befektetései jelentik, 95

102 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában szintén jelentős a hitelintézetek és az alapítványok támogatása is. A magánszektor kulturális támogatásának alakulása Nagy-Britanniában ( ) Forrás: Mermiri (2010:23) A Nagy-Britannia kulturális szférájában alkalmazott szponzorációra a következők a jellemzőek. A magánszektorból származó támogatás az állami támogatás arányában 6,5% (Klamer és mtsai, 2006:99), mely érték sokkal magasabb más uniós tagállamokhoz viszonyítva. Franciaországban ez az arány 2,9%, Németországban 6,1%, Magyarországon 3,9%. Nagy-Britannia kultúrafinanszírozási gyakorlata azért tud hatékonyan reagálni a piaci környezet változásaira, mert egy hárompilléres modellt alkalmaz, melyben az állami támogatás mellett a magántámogatás és a saját bevételek képezik a kulturális intézmények fő forrásait. Mermiri (2010) kutatási eredményei alapján a saját bevételek és az állami támogatás között 0,7, a saját bevételek és a magántámogatások között 0,82 a korreláció. Tehát a magántőke jobban tudja ösztönözni a kulturális intézmények saját bevételeinek növelésére tett lépéseit. Habár a 2008-ban kezdődött recesszió hatására az állami támogatás 5 százalékponttal nőtt, a magántámogatás 7 százalékponttal csökkent és a saját bevételek 1 százalékponttal emelkedtek, ennek ellenére a jövőben a magánszektorból származó szponzoráció újbóli növekedése prognosztizálható, mivel a magánszektor sokkal hamarabb fog kilábalni a válságból, mint az állami szektor (Mermiri, 2010). A következőkben azt elemezzük, hogy a magánszektorból származó támogatások milyen tevékenységekre és milyen arányban kerülnek felhasználásra. A támogatások legnagyobb hányada, 44%-a a kulturális intézmények alaptevékenységeinek finanszírozását biztosítja. 24%-át fordítják oktatási tevékenységekre, mely empirikusan is igazolja korábbi állításunkat, hogy a liberális kultúrafinanszírozási szemlélet a humán tőke szintjének növelésével is elő kívánja segíteni a kulturális javak iránti kereslet élénkülését. 96

103 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában A magánszektorból származó támogatások felhasználásának formája Nagy-Britanniában Forrás: Mermini (2010:24) Az alkalmi tevékenységek és a működési költségek a rendelkezésre álló keret százalékát teszik ki, míg legkisebb arányban (8%) a kulturális intézmények tőkeképzésére fordítanak a magánszektor szponzorációjából (7. ábra). Láthatjuk, hogy az angolszász kultúrafinanszírozás egyik legfontosabb, ha nem a legmeghatározóbb eleme a magánszféra szponzoráción, donáción keresztül történő szerepvállalása. A következő alfejezetben egy másik, a liberális szemléletre jellemző finanszírozási forma, az adókedvezményeken keresztül történő támogatás bemutatására kerül sor Az adókedvezmények rendszere Nagy-Britanniában Az adókedvezmények a kultúrafinanszírozás közvetett formájának kategóriájába tartoznak. A francia esettanulmány kapcsán már említettük, hogy ezt az ösztönző formát abban az esetben alkalmazzák szívesen a kormányok, ha olyan fejlett és átlátható intézményi rendszerrel rendelkeznek, mely elősegíti ennek a nehezen nyomon követhető támogatási formának az ellenőrizhetőségét. Ennek a kritériumnak Nagy-Britannia intézményrendszere sokkal inkább megfelel, mint Franciaországé. Ez egyrészt a joguralom (rule of law) endogén sajátosságának, másrészt a magánszféra kultúrafinanszírozásban vállalt szerepének köszönhető. A brit kulturális szférát érintő adózási szabályok a következők (Klamer és mtsai, 2006): A cégek számára biztosított a lehetőség, miszerint a kulturális tevékenységekre fordított támogatások arányában adókedvezményeket vehetnek igénybe. A Lieu-séma 1947-től történő alkalmazása, melynek lényege, hogy az örökösödési adó, az ingatlanadó, a tőkeáthelyezés adója részben vagy teljesen leírható, ha egy művészeti tárgy köztulajdonba kerülését segíti elő az adományozás. A nonprofit szervezetek tekintetében, ha a belépőjegyek árának 10%-ánál nagyobb adóteher hárul a fogyasztóra, akkor a 10%-on felüli részt az állam átvállalja. Ez a közvetett állami szerepvállalás egy újabb példája. 0%-os áfateher van érvényben a könyvekre. Ezen felül nem alkalmazzák a Franciaországban és más uniós tagállamokban bevezetett fix árazás rendszerét, mely meghatározza, hogy mekkora az a minimális ár, mely alatt nem lehet az adott könyvet értékesíteni. Az adókedvezményekkel kapcsolatban azt állapíthatjuk meg, hogy a liberális szemlélet nem olyan konkrétan határolja be azokat a területeket, melyek támogatásán keresztül az adományozó kedvezményben részesülhet. Tehát a franciánál sokkal általánosabb szabályozási rendszerről beszélünk, mely éppen ezzel a tulajdonságával tudja ösztönözni a magánszektorból származó donációt Nagy-Britannia kulturális szférájának foglalkoztatáspolitikája Az uniós tagállamok összehasonlító elemzése során megállapítottuk, hogy a foglalkoztatottság és az emberi tőke szintje, valamint a foglalkoztatottság és a kulturális szektor növekedése között pozitív korreláció áll fenn. Mivel a liberális kultúrafinanszírozási szemlélet prioritásként kezeli a humán tőke gazdasági növekedésre gyakorolt hatását, és az közepesen erős korrelációt mutat a foglalkoztatottság szintjével is, így fontosnak tartjuk annak részletes elemzését. Azt feltételezzük, hogy hasonlóan a kulturális szektor finanszírozásához, a foglalkoztatás formáját tekintve is eltéréseket figyelhetünk meg a francia, állami koordinációt előnyben részesítő szemlélettől. 23. táblázat. táblázat - Nagy-Britannia kulturális szektorának foglalkoztatottsági adatai A kulturális szektor foglalkoztatottsága az összfoglalkoztatottság %- ában 3,1 97

104 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában Nemek megoszlása férfi nő Nagy-Britannia 52,9 47,1 EU-25 átlag 54,4 45,6 Kor szerinti megoszlás Nagy-Britannia 13,3 61,7 25 EU-25 átlag A kulturális szektorban dolgozók iskolázottsága alapképzettség középiskolai felsőfokú Nagy-Britannia 6,4 48,3 45,3 EU-25 átlag 11,5 41,7 46,8 Munkavállalói státus szerint szerződéses szabadúszó Nagy-Britannia 71,9 28,1 EU-25 átlag 71,2 28,8 Munkahely szerint állandó időszakos Nagy-Britannia 92,7 7,3 EU-25 átlag Munkaidő szerint teljes munkaidő részmunkaidő Nagy-Britannia 70,2 29,8 EU-25 átlag Forrás: KEA (2006) A foglalkoztatottak nemek szerinti megoszlását tekintve megállapíthatjuk, hogy az uniós átlagnál kicsit nagyobb a nők aránya. A francia adatokhoz képest pedig még jelentősebb az eltérés a nők javára (5% a különbség). Tehát a nemek szerinti megoszlás az egyik eltérés a két szemlélet között (23. táblázat. táblázat - Nagy-Britannia kulturális szektorának foglalkoztatottsági adatai). A kor szerinti megoszlás is mutat különbséget. A brit kulturális szférában dolgozók között sokkal több a év közötti fiatal és a nyugdíjhoz közelebb álló 50 év feletti munkavállaló. Franciaországban éppen ez az a két korosztály, mely az uniós átlagnál alacsonyabb arányban képviselteti magát a kulturális szektorban a munkaerőpiacon. Az iskolázottság szintjének megoszlását vizsgálva arra a következtetésre jutunk, hogy míg Franciaországban az alap- és felsőfokú végzettségűek aránya sokkal magasabb volt az uniós átlagnál, addig Nagy-Britanniában azt figyelhetjük meg, hogy a középiskolai végzettséggel rendelkezők aránya a legmagasabb, és az alapképzettségűek aránya a legalacsonyabb. Itt is teljesen eltérő tendencia figyelhető meg a két ország között. 98

105 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában A szerződéses formában dolgozók és a szabadúszók aránya közel azonos az uniós átlaggal. Ez az arány szintén eltérő Franciaországban. A liberális szemlélet a kultúra területén előnyben részesíti és egyúttal támogatja a vállalkozói szemléletre építő foglalkoztatási formát. Míg a francia foglalkoztatáspolitika nagyban épít az időszakos foglalkoztatásra, addig Nagy-Britannia gyakorlatában azt tapasztaljuk, hogy a foglalkoztatás állandó formája prioritást élvez az időszakos munkavállalással szemben. 9,7% az eltérés az uniós átlaghoz viszonyítva és 21% a különbség a francia és a brit adatok között. A munkaidő szerinti összehasonlítás is eltérést mutat. Nagy-Britannia sokkal nagyobb arányban foglalkoztat részmunkaidőben, mint az uniós tagállamok többsége. Franciaországhoz képest az eltérés közel 7%. Az elemzések eredményei alapján megállapíthatjuk, hogy feltételezésünk igazolást nyert. Nagy-Britannia foglalkoztatási gyakorlata jelentős eltéréseket mutat a francia foglalkoztatáspolitikához képest. A liberális szemlélet foglalkoztatáspolitikájának legfontosabb sajátosságai a következők: Magasabb a kulturális területen dolgozó nők aránya. A fiatal és a nyugdíjhoz közelebb álló réteg foglalkoztatottsági adatai is magasabbak, mint az uniós átlag. Egyre többen a művészek közül a szabadúszói státust választják. Ez a munkavállalói forma megköveteli a művészektől, hogy alkotói tevékenységük mellett a vállalkozókra jellemző, menedzseri tevékenységeket is folytassanak, mely a versenyszellemet erősíti. 29 Az időszakos munkavállalás helyett, mely a bizonytalanságot növelné a munkavállalók számára, inkább állandó munkavállalói státusban, részmunkaidőben foglalkoztatják a szektorban dolgozókat. Összegzésként elmondhatjuk, hogy Nagy-Britanniában az állami támogatások jelentős része nem közvetlenül az állami szerveken, hanem a közbeiktatott független szakmai testületeken (művészeti tanácsokon) keresztül jut el a kulturális szektor szereplőihez. A rendszer előnye, hogy a támogatásokért pályázni kell, mely a kulturális szektor szereplőit arra ösztönzi, hogy minél színvonalasabb pályázatokat nyújtsanak be, tehát megjelenik egy bizonyos fokú versenyhelyzet. A modell prioritásként kezeli a bürokrácia és annak működési költségeinek csökkentését. Ezért a forrásallokációban a központi kormányzat és a helyi önkormányzatok a meghatározóak, míg a régiók közvetítő szerepét a 2000-es évektől szinte teljesen megszüntették. Azzal, hogy ez a kultúrafinanszírozási gyakorlat fontos szerepet szán a magánszektorból érkező támogatásoknak, szintén azt igazolja, hogy a piaci mechanizmusok egyes elemeinek a kultúrafinanszírozásban történő meghonosítása központi szerepet tölt be a rendszerben. A szemlélet másik sajátossága, hogy jelentős összeget fordítanak az oktatásra. Ettől azt remélik, hogy a magasabb humántőke-szinttel rendelkező fogyasztók kultúra iránti igénye nőni fog. Az oktatás szerepe a kulturális szektorban dolgozók szempontjából is fontos, mert egy alulról felfelé építkező rendszerben a magasan képzett szakemberek nagyobb valószínűséggel tudják kielégíteni a fogyasztói igényeket. Az adókedvezmények nem konkrét feladatokra, hanem inkább feladatkörökre vonatkoznak, mely sokkal több területen tudja megmozgatni az adományozókat. A lottónyeremények után fizetett adókból történő kultúrafinanszírozás szintén azt a szemléletet erősíti, hogy az állam az éjjeliőr szerepét töltse be és közvetlenül minél kevesebb alkalommal avatkozzon be. A fejlett intézményi rendszer (a szellemi tulajdon védelme, önkormányzati rendszer), az állami és magánszektor közötti bizalom megléte, valamint a környezeti változásokhoz gyorsan alkalmazkodni képes kulturális intézményi háttér együttesen járul hozzá a modell sikerességéhez. Mindezt az uniós tagállamok közül az egyik legalacsonyabb közvetlen állami támogatást alkalmazva éri el. Nagy-Britannia példája is igazolja állításunkat, mely szerint az állami szerepvállalás formája, minősége és célterülete a meghatározó a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulásában, nem pedig a közvetlen állami támogatás mértéke Németország, a fiskális és kulturális föderalizmust alkalmazó uniós tagállam Németország kultúrafinanszírozásának bemutatása rendkívül izgalmas, de egyben nehéz feladat is. Izgalmas, mert a német gyakorlat egy hibrid kultúrafinanszírozási modell: egyrészt az előbb ismertetett francia és brit gyakorlat egyes sajátosságait egyaránt magán hordozza, másrészt a volt keletnémet tagállamok (Bundesländer) a posztszocialista országokra jellemző sajátosságokat is magukon viselik, így a német kultúrafinanszírozásnak a Magyarországéhoz hasonló kihívásokra is megoldást kell találnia. A hibrid forma ellenére Németország 99

106 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában kulturális szektorának GDP-hez való hozzájárulása magasabb Magyarország eredményénél, de elmarad Franciaország és Nagy-Britannia kulturális szektorának GDP-hez való hozzájárulásától (KEA, 2006). A német modell erőssége, hogy a fiskális decentralizációt a kultúra finanszírozása vonatkozásában is hatékonyan alkalmazza, mivel decentralizált formában a tartományok és a helyi önkormányzatok vállalják a legnagyobb szeletet a kulturális szektor támogatásából. A kultúrpolitika fő célkitűzése, hogy mindenki számára elérhetővé tegye a kultúrát, azon belül kiemelt szerepet szánva a helyi kortárs művészeteknek. Habár az elmúlt két évtizedben a Szövetségi Kormány szerepe fiskális és kultúrpolitikai szempontból egyaránt enyhén erősödött, a rendszer nem teszi lehetővé a kettős finanszírozást. A Szövetségi Kormány elsősorban az állam közvetett szerepvállalását alkalmazza, azaz a jogi környezet (a szellemi tulajdon védelme, nonprofit szektor) biztosításával szabályoz. A tartományok nagy önállósággal rendelkeznek, saját maguk alakíthatják kultúrpolitikájukat és kultúrafinanszírozásukat. Fiskális és kulturális vonatkozásban is föderalista rendszerről beszélhetünk. A modell veszélyeket is rejt magában, hiszen a Szövetségi Kormány túlzott szerepvállalása előidézhet egy, a magyarországihoz hasonló helyzetet, azaz a kultúrpolitikai centralizáció és a fiskális decentralizáció két ellentétes folyamatot képvisel, mely folyamatok gyengíthetik egymást, ronthatják a rendszer átláthatóságát. A német esettanulmányt ismertető alfejezetben először a német kultúrafinanszírozás történelmi gyökereit ismertetjük. Az állam aktív szerepvállalásának vizsgálatára fókuszálunk a második részben, ahol a szövetségi, tartományi és helyi kormányzati szintek kultúrafinanszírozásban betöltött szerepét elemezzük. Az országtanulmány utolsó részében a nonprofit szektor, a szponzoráció és az adókedvezmények rendszerének bemutatására kerül sor, végül a német kulturális szektor foglalkoztatási stratégiáját hasonlítjuk össze Franciaország, Nagy-Britannia és Magyarország gyakorlatával A német kultúrpolitika fejlődése az 1920-as évektől napjainkig Németország megalakulásakor a korábban független feudális államok és városok saját önálló kultúrpolitikával és kulturális intézményekkel rendelkeztek, így nem meglepő, hogy a tartományok az Alkotmányban le is szögezték, hogy a kultúrpolitika tartományi hatáskörben kell hogy maradjon, azaz nem lehet centralizált. Az 1933 és 1945 között hatalmon lévő Nemzeti Szocialista Párt a kulturális sokszínűséget erősítő decentralizált kultúrpolitikát megszüntette, helyette egy erősen centralizált rendszert alakított ki, melynek fő célja az volt, hogy a kultúrát a hatalom szolgálatába állítsa. A szemlélet hasonló volt a szocialista országokban alkalmazott megközelítéshez. A II. világháború befejeződését követően a nagyhatalmak létrehozták a Német Szövetségi Köztársaságot és a Német Demokratikus Köztársaságot. Ettől az időszaktól kezdődően egészen a német újraegyesítésig (1990. október 3.) két ellentétes kultúrpolitikai szemlélet uralkodott. A szövetséges hatalmak az NSZK kormánya számára a háborút követő első években a kultúra területén nem engedtek túl nagy mozgásteret, csak a nagy tradícióval rendelkező kulturális intézmények és művészeti ágak felvirágoztatására volt lehetőség. Az 1960-as években a diáktüntetések hatására megkezdődött egy társadalmi megújulás, mely a kultúrpolitikában is változásokat eredményezett. Az új szemlélet középpontjába a kultúra mindenki számára elérhetővé tétele került. Az 1970-es években a kulturális iparág kialakulása a kulturális javak és szolgáltatások sokszínűségét is szélesítette, egyre nőtt a társadalom kultúra iránti igénye. Az 1980-as években a német kultúrpolitika felismerte a kulturális sokszínűség és a kulturális iparág gazdaságban betöltött egyre erősödő szerepét, ezért a német kultúrán keresztül próbálták vonzóvá tenni az országot a gazdasági befektetők számára. Az NDK-ban a szocialista hatalom szakított a kultúra föderális szemléletével ben a korábbi tartományokat megszüntették, és helyettük tizenöt régiót hoztak létre. A kultúrpolitikát és a kultúra finanszírozását egyaránt centralizálták, a döntési jogkör az 1954-ben létrehozott Kulturális Minisztérium hatáskörébe került. Az új kultúrpolitikai szemlélet szerint a munkásosztálynak kellett a kultúra mozgatójának és fő fogyasztójának is lennie. Új kulturális intézményi hálózatot hoztak létre, melynek legfőbb központjai a művelődési házak lettek. A kulturális élet szervezése a kulturális szervezetek és a munkástanácsok feladata volt, természetesen teljes állami felügyelet mellett

107 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában Az 1990-es újraegyesítést követően újra létrehozták a tartományi közigazgatási rendszert, melynek köszönhetően a keleti országrészben is újra decentralizált lett a kultúrpolitika és finanszírozása. A közel ötven évig állami tulajdonban lévő kulturális intézményi rendszert megszüntették, helyette a nyugati (volt NSZK) tartományok gyakorlatát vezették be. A kultúra finanszírozásában megjelent a szponzoráció, a nonprofit szektor és az adókedvezmények gyakorlata. A közel öt évtizedes államvezérelt modell nyomai azonban még mind a mai napig megtalálhatók a volt NDK területen. A keleti országrészben a rendszer kevésbé rugalmas, nehezebben tud alkalmazkodni a folyamatosan változó gazdasági környezethez, a társadalom támogató kedve is elmarad a nyugati országrész lakosainak adományozásától. Berlint, mint a régi-új fővárost, magas közvetlen állami támogatással nemcsak politikai, gazdasági, de kulturális tekintetben is valóban az ország fővárosává tették. A volt NSZK tartományok számára az újraegyesítést követő évek gazdaságilag megterhelőek voltak, mely a kultúra területén is éreztette hatását, mivel ebben az időszakban csökkentek az állami támogatások. A 2000-es évektől a gazdasági változások hatására már nem az országon belüli forrásátcsoportosítás jelentette a kihívást. Hasonlóan a többi uniós tagállamhoz, az állam már nem tudja olyan mértékben finanszírozni a kulturális intézményeket, mint azt tette a jóléti állam aranykorában, az 1970-es és 80-as években. Egyre nagyobb az igény, hogy a kulturális intézmények az állami támogatások mellett a saját bevételeiket növelve, a szponzori támogatásokat ösztönözve, erőteljes marketing stratégiát alkalmazva gazdaságosan működjenek. Az önkéntes mozgalmak és a nonprofit szervezetek, azaz a társadalom szerepe is megnőtt az utóbbi évtizedben. A német kultúrpolitika aktuális célkitűzései a következők (ERICarts, 2011): a Szövetségi Kormány kapjon nagyobb hatáskört kulturális ügyekben, ez a centralizáció előretörését jelenti; az egyes kormányzati szintek között optimalizálni kell a forrásallokációt; új törvényekkel és szabályokkal kell elősegíteni a szellemi tulajdon védelmét, az adókedvezmények rendszerét, a szponzorációt és a nonprofit szervezetek működési feltételeit; nagy hangsúlyt kell helyezni a kultúrára való nevelésre; erősíteni kell a kulturális iparágat; meg kell őrizni a kulturális sokszínűséget; meg kell találni az optimális egyensúlyt a bevándorlók kultúrája és a német kultúra között; ahol lehetőség van rá, ott az állami tulajdonból ki kell szervezni a kulturális intézmények működtetését a magánszektorba. Láthatjuk, hogy a fiskális és kulturális föderalizmus rendszere a domináns a német kulturális szektor finanszírozásában. A következő alfejezetekben bemutatjuk, hogy a kormányzati célkitűzéseket milyen módon valósítják meg a gyakorlatban A közvetlen állami szerepvállalás a német kultúrafinanszírozásban Németországban az állami kulturális kiadások 2000 és 2005 között erőteljesen csökkentek, majd egészen ig stagnálás volt megfigyelhető. A német állam a francia gyakorlathoz hasonlóan az állami támogatás növelésével próbálta tompítani a 2008-as válság hatásait (8. ábra). Ennek eredményeként 2009-ben az állam kulturális kiadásai elérték az 1995-ös szintet, 2010-ben pedig az utóbbi 15 év legmagasabb értékét mutatták. 101

108 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában Az állam kulturális kiadásai Németországban ( , 1995-ös bázisáron számítva) Forrás: Statistisches Bundesamt (2012) Az állam célja a közvetlen finanszírozás mellett, hogy egyrészt kialakítsa a szövetségi és a tartományi szintek közötti optimális egyensúlyt, másrészt adókedvezményeken keresztül és egy átlátható jogi intézményrendszert létrehozva segítse elő a nonprofit és a magánszektorok aktív kultúrafinanszírozását. Szövetségi szinten a német gyakorlat a szellemi tulajdon védelmére vonatkozó egyik legerősebb törvényt alkotta meg, és ennek betartása a társadalomban általánosan elfogadott. Ezt mutatja az IPR index (a szellemi tulajdon védelmének indexe) magas szintje (lásd szakasz - Az EU-tagállamok kultúrafinanszírozásának összehasonlító elemzése14. táblázat. táblázat - Az Európai Unió tagállami kultúrafinanszírozásának legfontosabb statisztikai mutatói). Láthatjuk, hogy a kultúra GDP-arányos állami támogatása 0,8 százalék körül mozog, mely érték alacsonyabb a brit adatnál is (0,9 százalék) (22. táblázat. táblázat - A GDP-növekedés és a közvetlen GDP-arányos kultúrára fordított állami támogatás összehasonlítása Nagy-Britanniában ( )). A GDP-növekedés és a kormányzat GDP-arányos kulturális támogatása között nincs sok kapcsolat (24. táblázat. táblázat - A GDP-növekedés és a közvetlen GDP-arányos kultúrára fordított állami támogatás összehasonlítása Németországban ( )). A német állam, függetlenül a gazdasági növekedés mértékétől, megpróbálja GDP-arányosan azonos szinten tartani a finanszírozás szintjét. Ez eltér Franciaország kultúrafinanszírozási gyakorlatától, ahol alacsonyabb gazdasági növekedéskor az állam növeli a kultúra támogatását, hogy a ténylegesen a kultúrára költött pénz mennyisége közel állandó legyen. 24. táblázat. táblázat - A GDP-növekedés és a közvetlen GDP-arányos kultúrára fordított állami támogatás összehasonlítása Németországban ( ) Év GD P- növ eke dés 5,1 2,2 0,8 2,7 1,9 1 1, ,2 1,2 0 0,2 1,2 0,8 3 2,5 Kor mán yzat i kiad ások kult úrár a a GD P 0,9 0,9 0,8 0,8 0,8 0,8 0,7 0,7 0,7 0,9 0,8 0,8 0,8 0,8 0,7 0,7 0,7 102

109 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában Év száz alék ába n Forrás: OECD (2009) Németországban a háztartások kulturális kiadásainak alakulása eltérő trendet mutat a másik három országétól. Míg Franciaországban, Nagy-Britanniában és Magyarországon a vizsgált időszakban a háztartások kulturális kiadásai nőttek, de legrosszabb esetben is stagnáltak, addig Németországban 2001-ben megállt ez a növekedési folyamat, és 2006-ra 0,4 százalékponttal csökkent az érték, de még ezzel az 5,2 százalékos értékkel is az uniós átlag felett teljesít (9. ábra). Ha megnézzük a német GDP növekedésének alakulását erre az időszakra vonatkozóan, akkor azt látjuk, hogy az hasonlóan csökkenő tendenciát mutat, mint a lakosság kulturális kiadásainak alakulása. Ha az emberek jólléte csökken, akkor kevesebb pénzük van, ennek hatására csökken a kereslet, ami általában a kultúra területén jelentkezik először. A háztartások kulturális kiadásai Németországban ( ) Forrás: OECD (2009) Németországban a könyv, a rádió- és hangzóanyag, a fotó- és kamerafelszerelések, az egyéb informatikai felszerelések, valamint a szolgáltatások és javítások területén költenek többet az uniós átlagnál (lásd részletesen az szakasz - A háztartások mint a kulturális szektor finanszírozói). A német központi kultúrafinanszírozási gyakorlat statisztikai adatai alátámasztják azon megállapításunkat, hogy ez a rendszer a liberális és a koordinált kultúrafinanszírozási modell tulajdonságait sajátosan ötvözi. A szövetségi szintet alapul véve egyértelműen a liberális szemlélet dominanciája figyelhető meg. A szövetségi kormány a támogatások GDP-arányos szinten tartásával stabilizációs politikát folytat. Szabályozó funkcióját alkalmazva pedig megteremti azt a jogi környezetet, melyben a köz-, a magán- és a nonprofit szektor egyaránt kiszámítható, átlátható és számon kérhető intézményi keretek között tud aktív kulturális tevékenységet folytatni A tartományok és az önkormányzatok szerepe a német kultúrafinanszírozásban 25. táblázat. táblázat - Az állami kulturális támogatások forrásallokációja Németországban Év Helyi 44,71 45,72 44,15 43,65 43,91 43,60 43,19 44,00 103

110 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában Év önkormány zatok Tartomány ok Szövetségi kormány 47,19 47,04 46,82 47,55 42,97 42,77 43,43 41,30 8,10 7,24 9,03 8,80 13,11 13,63 13,38 14,70 Forrás: ERICarts (2011) A német állami kulturális kiadások forrásallokációjának megoszlásában a tartományok és a helyi önkormányzatok dominanciája érvényesül. Ez összhangban van a fiskális föderalizmus szemléletével. Figyelemre méltó azonban, hogy míg a helyi önkormányzatok finanszírozási aránya nem változott az elmúlt 12 évben, addig a tartományok és a szövetségi kormány finanszírozási arányában eltolódás figyelhető meg ben az állami kulturális kiadások 47 százalékáról tartományi szinten döntöttek, és a Szövetségi Kormány csak a kulturális kiadások 8,1 százalékáról rendelkezhetett. Ez az arány 2007-re eltolódott a szövetségi szint felé, mivel a szövetségi költségvetés 6,6 százalékponttal nőtt, míg a tartományi érték 5,9 százalékponttal csökkent. A helyi önkormányzatok is 0,7 százalékponttal kevesebb összeg fölött rendelkezhetnek. Megállapíthatjuk, hogy a es évektől kezdődően a szövetségi kormány egyre nagyobb arányban dönthet a kultúrára fordított állami kiadásokról, szerepe erősödik. Érdekes, hogy míg Franciaországban ugyanebben az időszakban a liberális szemlélet felé történő eltolódás figyelhető meg, addig Németországban enyhe centralizációs folyamatok zajlanak az egyes kormányzati szintek között (25. táblázat. táblázat - Az állami kulturális támogatások forrásallokációja Németországban) A nonprofit szektor szerepe Németországban A német nonprofit szektor alapja a szubszidiaritás elve, vagyis hogy a helyi igények helyi szinten legyenek kielégítve, és ehhez az állam a politikai döntéshozatalt és a pénzügyi forrásokat is alsóbb szintre delegálja. A német nonprofit szektor fő sajátossága, hogy a volt keletnémet területen a nyugatnémet gyakorlat átvételére került sor. A folyamat történelmi léptékkel mérve gyorsan zajlott le, hasonlóan a többi posztszocialista országhoz. Habár a kulturális összetartozás előny volt a folyamat során, mégis az új szemlélet nehezen vált a keleti tartományok lakosai számára általánosan elfogadottá (Anheier Priller Zimmer, 2000). A keleti tartományokban a kulturális, sport és szabadidős klubok mellett politikai irányultságúak is megjelentek. A nonprofit szervezeteknek a nyugati tartományokban működőekhez képest nagyobb az állami függősége, a néhány nagy alapítvány mellett melyek a szocializmus hagyatékaként maradtak fenn a sok kis szervezet a domináns. A német társadalom előszeretettel vállal aktív szerepet nonprofit szervezetekben. Minden harmadik német lakos a szabadidejének egy részét, átlagosan havi órát fordít sportra, szabadidős, egyházközösségi tevékenységekre, kultúrára és oktatásra, vagy végez társadalmi munkát. Míg korábban a nagy szervezetek voltak a nonprofit szektor motorjai, ma a kis önszerveződő csoportok teszik ki a német nonprofit szervezetek legnagyobb részét. A nonprofit szervezetek lehetnek klubok, alapítványok, pártok és társadalmi mozgalmak (Zimmer, 2000). Az önkéntes munka gazdasági hozadéka, hogy évente 35 milliárd euró értéket termel ez a tevékenység, mely a német GNP 2 százalékának felel meg. A nonprofit szervezetek létrehozását szabályozó 2007-es törvény hatására robbanásszerűen megnőtt az ilyen szervezetek száma. Több mint hivatalosan bejegyzett alapítvány működik Németországban, melyek vagyona 100 milliárd euró körüli ban szociális, oktatási, tudományos és kulturális tevékenységre 15 milliárd eurót fordítottak ezek a szervezetek. 31 Mintegy 1,5 millió főállású alkalmazott dolgozik a nonprofit szektorban, akiknek 20 százaléka a kultúra területén tevékenykedik. A kulturális irányultságú nonprofit szervezetek bevételének közel kétharmadát (66%) az állam adja, egyötöde (20%) saját bevételekből származik, 13 százalékát pedig magántámogatások biztosítják (Zimmer, 2000). 104

111 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában A szponzoráció és az adókedvezmények rendszere Németországban A német kultúrpolitika jelenleg érvényben lévő fő célkitűzése, hogy a kulturálisan aktív és tudatos civil társadalom a kultúra finanszírozásában is vállaljon előremozdító szerepet. Évente 500 millió euró szponzori támogatást kap a kultúra területe Németországban, mely az állami támogatások arányában 6,1 százalék, és az egyik legmagasabb érték az uniós tagállamok között (ERICarts, 2011; Klamer és mtsai, 2006). Németországban a kultúra adókedvezményeken keresztül történő támogatása több formában is megjelenik a gyakorlatban. A kulturális javak és szolgáltatások jelentős részét, mint például a könyveket, az általános 19 százalékos helyett 7 százalékos adókulcs terheli. A színházi jegyek és más kiemelt kulturális javak és szolgáltatások áfa- és társasági adómentességet élveznek (ERICarts, 2011) január 1-je óta van hatályban az alapítványok adózásáról szóló törvény, mely megkönnyíti az alapítványoknak szánt támogatásokat. 20 százalékig a támogatások személyi jövedelemadó-mentesek, és az alapítványok adómentességi plafonját is euróról 1 millió euróra emelték (ERICarts, 2011). A cégek támogatókedvét azzal ösztönzik, hogy a nyereségük maximum 2%-áig a közcélú adományok adómentességet élveznek Németország kulturális szektorának foglalkoztatáspolitikája Németország kulturális szektorának foglalkoztatottsági értéke viszonylag magas, 2,7 százalék. Ha megnézzük az Európai Unió kreatív- és kulturális iparágának földrajzi koncentrációját, akkor megfigyelhetjük, hogy Németországban sok kis központ létezik, szemben például Franciaországgal vagy Magyarországgal, ahol a fővárosra és környékére koncentrálódik ez a szektor (Power, 2011). A tíz leginnovatívabb régió közül négy németországi város és környéke (München, Karlsruhe, Stuttgart, Berlin). Véleményünk szerint a német kulturális szektor magasabb foglalkoztatottságának fő oka a kreatív és kulturális ipar bővülésében és az innovációorientáltságában keresendő, de vizsgáljuk meg a foglalkoztatás egyéb sajátosságait is. A német kulturális szektor foglalkoztatottsági adatai a nemek arányától eltekintve az uniós átlaggal közel azonosak. Az uniós átlaghoz képest a nők sokkal nagyobb arányban dolgoznak ebben az ágazatban. Az uniós átlag magasabb férfi aránya elsősorban a posztszocialista országok magasabb értékeinek köszönhető, különösen magas ez az arány a balti országokban (Észtország, Lettország, Litvánia), ahol a százalékot is eléri a férfiak aránya (KEA, 2006). Németország kulturális szektorának foglalkoztatottsági adatai a kor szerinti megoszlás és az iskolázottság tekintetében leginkább Franciaországhoz, míg a munkavállalói státus, az időszakosság és a munkaidő területén a brit adatokhoz hasonlítanak. Így a foglalkoztatás tekintetében is köztes gyakorlatot képvisel a német kultúrpolitika. A szabadúszók és a részmunkaidőben dolgozók aránya magasabb az uniós átlagnál, ami arra utal, hogy a német foglalkoztatáspolitikában jelen van a vállalkozói szemlélet (26. táblázat. táblázat - Németország kulturális szektorának foglalkoztatottsági adatai). 26. táblázat. táblázat - Németország kulturális szektorának foglalkoztatottsági adatai A kulturális szektor foglalkoztatottsága az összfoglalkoztatottság %- ában 2,7 Nemek megoszlása férfi nő Németország 45,6 54,4 EU-25 átlag 54,4 45,6 105

112 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában Kor szerinti megoszlás Németország 8 65,4 26,6 EU-25 átlag A kulturális szektorban dolgozók iskolázottsága alapképzettség középiskolai felsőfokú Németország 10 43,4 46,6 EU-25 átlag 11,5 41,7 46,8 Munkavállalói státus szerint szerződéses szabadúszó Németország 67,2 32,8 EU-25 átlag 71,2 28,8 Munkahely szerint állandó időszakos Németország 84,9 15,1 EU-25 átlag Munkaidő szerint teljes munkaidô részmunkaidő Németország 71,9 28,1 EU-25 átlag Forrás: KEA (2006) Összegzésként Németország kultúrafinanszírozásáról elmondhatjuk, hogy hibrid kultúrafinanszírozási formát alkalmaz, melyben a szövetségi szintről a tartományi szintre delegálják a politikai és fiskális döntéshozatalt. Habár a német kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása elmarad Franciaország és Nagy-Britannia adataitól, a szintén hibrid Magyarország értékét messze meghaladja. Különösen fontos, hogy mindezt alacsonyabb közvetlen állami támogatás mellett éri el. Az utóbbi években megfigyelhető, hogy a Szövetségi Kormány egyre nagyobb szerepet vállal a kultúra közvetlen finanszírozásából, és a döntéshozatalban is megnőtt a szerepe. A közvetett állami szerepvállalás vonatkozásában viszont ezzel ellentétes folyamat figyelhető meg. A nonprofit szervezetek túlnyomó többségét ma már kis, helyi szerveződésű, öntevékeny csoportok alkotják, ahol a tagsági tevékenység mellett az önkéntes támogatás is egyre nagyobb szerepet kap. Ehhez a törvényi keretet a német kultúrpolitika adókedvezmények formájában biztosítja Magyarország mint a koordinált és liberális szemléletet együttesen alkalmazó uniós tagállam 22 évvel a rendszerváltást követően azt feltételezhetnénk, hogy a magyar kultúrafinanszírozás sokat változott. Ezt támasztják alá azok a szerkezeti átalakulások, melyek főként a politikai fordulatot követő első néhány évben következtek be. Ebben az időszakban a magyar kultúrpolitika az angolszász kultúrafinanszírozási gyakorlat meghonosítására, átvételére tett kísérletet. Ennek hatására robbanásszerűen alakult ki a nonprofit szektor, mely a magyar kulturális szektor új, a közvetett állami szerepvállalást szimbolizáló elemévé vált. Meghatározó szereplő lett a Nemzeti Kulturális Alap, mely küldetését tekintve az Angol Művészeti Tanácshoz hasonló szerepet tölt be. 106

113 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában A forrásallokáció is decentralizálttá vált, mely a központi kormánytól a helyi önkormányzatok felé történő forráselosztás delegálását jelenti. Az uniós tagállamok komparatív elemzése során megállapítottuk, hogy Magyarországon a kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása messze elmarad más uniós tagállamokétól. Felmerül a kérdés, hogy mi lehet az oka annak, hogy más tagállamokkal szemben a magyar kulturális szféra hasonló gyakorlatot alkalmazva sem képes közel azonos növekedés elérésére. Feltételezzük, hogy a magyar kultúrafinanszírozási rendszer túl eklektikus ahhoz, hogy hatékonyan tudjon működni. Hipotézisünk igazolására először a magyar kultúrpolitika és kultúrafinanszírozás fejlődéstörténetét mutatjuk be az 1945 utáni időszaktól kezdődően. A második alfejezetben a közvetlen állami szerepvállalás 1989 utáni átalakulásának elemzésére helyezzük a hangsúlyt. A harmadik alfejezet a fiskális decentralizáció kialakulásával foglalkozik az önkormányzatok szerepének részletes elemzésén keresztül. Külön megvizsgáljuk a nonprofit szektort, annak a magyar kultúrafinanszírozásban betöltött szerepét. Összehasonlítjuk a magyar adókedvezmények rendszerét a korábban ismertetett francia, brit és német gyakorlattal, végül a magyar kulturális szektor foglalkoztatáspolitikájának sajátosságait mutatjuk be Magyarország kultúrpolitikájának fejlődése az 1940-es évek közepétől napjainkig Magyarország mai kulturális intézményrendszere és tipikus kelet-európai társadalmi berendezkedésének gyökerei a 19. századra vezethetőek vissza. Abban az időben a magyar társadalmi tagozódást a szélsőségek jellemezték. A felső, fejlett kultúrával rendelkező társadalmi osztály tagjai a nyugati, fejlett demokráciák szabályai és normái szerint éltek, meghatározó szerepet töltött be életükben a kultúra művelése és fogyasztása. Ők alakították ki a modern demokrácia alapjait. Mivel a társadalom ezen rétege alacsony számban volt képviselve a magyar társadalomban, a kultúra is csak e szűk réteg számára volt elérhető. A népesség nagy része olyan alsóbb társadalmi réteghez tartozott, amelynek nem volt lehetősége a kultúra közvetlen elérésére. Sokan közülük jobbágyi sorban éltek. A kultúrpolitikát ebben az időben két meghatározó irányzat befolyásolta. Az egyik irányvonal Magyarország Nyugat-Európához való szorosabb kötődését és a balkántól való elhatárolódást próbálta erősíteni, míg a másik az I. világháborút követő negatív kulturális hatásokat próbálta tompítani (Inkei, 2007). Az 1950-es években a közép- és kelet-európai országok, köztük Magyarország is lemásolta a szovjet mintát, mint a gazdasági dirigizmus legszélsőségesebb típusát. Ennek fő célja az erőltetett maximális gazdasági növekedés és az önellátás volt, melyet az állam központi irányító és ellenőrző tevékenységével kívántak megvalósítani (Berend T., 2008:142). Ez a szemlélet érvényesült a kultúra területén is. Klaic (2007) a szocialista országok 1945 utáni kultúrpolitikájáról megállapítja, hogy azok politikailag és ideológiailag is át voltak szovjetizálva, vagyis a kulturális intézményrendszer nemzeti, ideológiai dogmákra épült, rendkívül erős cenzúra volt érvényben minden területen. A központi, állam által vezérelt döntéshozatali mechanizmus a magyar kultúrafinanszírozásra mind a mai napig erős hatást gyakorol, melyet a közvetlen állami szerepvállalást, a fiskális decentralizációt és az önkormányzati kultúratámogatást tárgyaló alfejezetekben részletesen elemzünk. A központi kultúrpolitika az 1940-es évek közepétől azt a szemléletet követte, hogy csakis a központi kormányzat által meghatározott formában lehet sikeres kultúrpolitikát folytatni. Ennek érdekében központosított volt a döntéshozatali mechanizmus és a forrásallokáció. Az állam gondoskodott a kultúra mindenki számára elérhetővé tételéről. Felmerül a kérdés, hogy a kultúra demokratizálódásának ez a formája azonos-e a nyugati társadalmakban megvalósult folyamattal. Ennek megválaszolásához további elemzésekre van szükség. Míg a koordinált szemléletet képviselő francia modell demokratikus módon, a kormány központilag meghatározott és demokratikusan elfogadott intézkedéseinek hatására egy földrajzi értelemben vett kultúrademokratizálást valósított meg, Nagy-Britanniában pedig a művészeti tanácsok szerepének erősítésén keresztül a közvetett állami szerepvállalás vált általánosan elfogadottá, addig Magyarországon a demokratikus döntéshozatali mechanizmus hiányában a felülről, kézi vezérléssel megvalósított kultúrpolitikáról és kultúrafinanszírozásról beszélhetünk. A fő irányvonal az volt, hogy a tömeget a központi ideológiának megfelelően kell irányítottan művelni, formálni (Kuti, 1989). Tehát a kultúra mindenki számára elérhetővé tétele nem azonos célokat szolgált a nyugati és a keleti politikai rendszerekben. A nemzetközi kulturális együttműködések a nyugati államokkal nagyon ritkák voltak, és ha volt is rá példa, akkor elsősorban protokollcélokat szolgált, valamint az ország megítélését, presztízsét próbálták formálni általa, mindezt a korábbiakban már említett központi vezérléssel és anyagi támogatással (Klaic, 2007:19). 107

114 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában Az 1960-as, 70-es években folytatódott az állam aktív kulturális szerepvállalása. Meghatározó cél volt az ország kulturális felemelkedésére való törekvés, melyet gyakran átszőtt a politikai tudatformálás. 32 A rendszerváltást megelőző két évtizedben azonban már számos pozitív eredményről számolhatunk be. A centralizált állami kultúrpolitika fokozatosan fellazult, és ebben az időszakban a magyar kultúrpolitikának komoly és mérhető eredményei voltak. A klasszikus irodalmi művek tömeges és olcsó megjelentetése, az igényes és megfizethető színházi és zenei produkciók, a magyar filmgyártás remekei mind ennek a teljesítménynek példái. A közgyűjtemények nagyívű fejlesztései, a rádió és televízió igényes kultúrát preferáló műsorpolitikája is hozzájárult ennek a korszaknak az aktív és minőségi kulturális életéhez. A kultúrpolitikára az es rendszerváltást követő első években a kettősség volt jellemző. Felerősödött a kommunista időszak előtti magyar hagyományok felélesztésének igénye, melyet a modern nyugati kultúrpolitikai és kultúrafinanszírozási gyakorlatok átvételével kívántak megvalósítani. Robbanásszerűen alakult ki a nonprofit szektor, fokozatosan vált decentralizálttá a forrásallokáció és az angolszász liberális szemlélet mintájára létrehozták a Nemzeti Kulturális Alapot mint a közvetett állami szerepvállalás egyik formáját szimbolizáló intézményt. Megjelentek az adókedvezményeken keresztül történő kultúrafinanszírozási formák, és ahogy a későbbi alfejezetben látni fogjuk, a kulturális szektor foglalkoztatási gyakorlata is jelentős átalakuláson ment keresztül. A szakértők, a politikusok és a kulturális élet szereplői is hittek a gyors átalakulásban (Kuti, 1989; Boycko Shleifer Vishny, 1995). A 19. században meghatározó társadalmi ellentétek ma is jelen vannak a társadalomban, habár módosult formában. A magyar társadalom jelenlegi normáinak és szokásainak kialakulásában jelentős szerepe volt a II. világháborút követő négy és fél évtized politikai és ideológiai hatásainak, majd az azt követő történelmi léptékkel mérve gyors politikai, gazdasági és társadalmi átalakulásnak. Kornai (2007:71) a következőképpen foglalja össze ezeknek a tényezőknek az együttes hatását: S ha netán valahol az történik, hogy a radikális tulajdonreform megelőzi a politikai, jogi és kulturális intézmények átalakulását, lehet, hogy az utóbbi igen lassan, keservesen, súlyos társadalmi költségeket okozva tud csak végbemenni A tézis állítását a kulturális szektorban gyorsan bekövetkezett változások hatásaival fogjuk alátámasztani a magyar példán keresztül. Röpke (1961; 2000:107) hasonlóan vélekedik az átalakulásokról: a legtöbb olyan társadalmi, szellemi és politikai föltétel a fejletlen országokban hiányzik, amelyen a nyugati ipari társadalom fölépült. Az is önbecsapás, ha azt gondoljuk, hogy ezeket a föltételeket importálni lehet vagy gyorsan létre lehet hozni. Röpke állítása meghatározó a könyvben vizsgált szupranacionális, uniós szinten és a tagállami szinten egyaránt. Az uniós szintű közösségiesedési folyamat elemzése során a 4. fejezet - Az Európai Unió kultúrpolitikája és kultúrafinanszírozása igazoljuk az előbbi állítást. A francia és a német gyakorlat is azt mutatja, hogy még egy fejlett nyugati demokráciában sem lehet automatikusan és gyorsan más országokban bevált módszereket átvenni. Különösen igaz ez a kelet-európai tagállamok esetében. Ezt az érvelést támasztjuk alá a magyarországi esettanulmánnyal. Újabb mérföldkő a magyar kultúrpolitika és kultúrafinanszírozás fejlődéstörténetében Magyarország 2004-es európai uniós csatlakozása. Az Európai Unió kultúrpolitikáját részletesen bemutató 4. fejezet - Az Európai Unió kultúrpolitikája és kultúrafinanszírozása igazoljuk, hogy az uniós kultúrpolitika kettőssége esély és nem korlát az uniós tagállamok számára, ugyanis az uniós szintű közösségiesedés rendkívül lassú folyamata lehetőséget teremt a régi, de még inkább az új, posztszocialista tagállamok számára, hogy saját kultúrpolitikájukat és kultúrafinanszírozási gyakorlatukat ne egy felülről jövő intézményi változás hatására alakítsák át, hanem az endogén intézményi fejlődési formát alkalmazva vigyenek véghez strukturális reformokat. Különösen fontos ez egy olyan speciális terület esetében, mint a kulturális szféra. Hiszen, ahogy azt a Williamson (2000) által kialakított intézményi struktúrában is láthatjuk, a kultúra az egyik legmélyebben beágyazott és egyúttal leglassabban változó intézmény. A rendszerváltást követő időszak legígéretesebb kultúrpolitikai törekvése volt a Bozóki András minisztersége alatt kidolgozott hosszú távú kultúrpolitikai stratégia, melynek címe: A szabadság kultúrája. Magyar kulturális stratégia Az új, strukturális reformokat tartalmazó stratégia legfontosabb célkitűzései a közösség, az örökség, a kortárskultúra és az ún. nyitott kultúra. A tanulmány részletesen elemzi a globalizáció hatására megváltozott kulturális szektort, a kreatív iparágak felerősödött kulturális szerepét, Magyarország kulturális lehetőségeit az Európai Unió tagállamaként és a kultúra magyar társadalomban betöltött szerepét. A szerzők véleménye szerint csak úgy lehet sikeres a felvázolt stratégia, ha a kultúrpolitika demokratikus módon szerveződik és szakít a diktatúra még nyomokban létező örökségével; a kultúrát legszélesebb mértékben teszi hozzáférhetővé a társadalom számára; megteremti a jogi környezetet a kiszámítható, átlátható és számonkérhető 108

115 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában működés érdekében; valamint támogatja a közösségben zajló közös hazai és nemzetközi együttműködéseket (Bozóki és mtsai, 2006). A stratégiai jelentőségű tervezet a Magyar Közlönyben április 7-én kihirdetésre került, de gyakorlati alkalmazása nem valósult meg a kormány átalakulása miatt, és a tanulmányt az egymást követő kormányok sem vették figyelembe. Így a magyar kultúrpolitika és kultúrafinanszírozás hibrid formájának csökkentése és a strukturális reformok megvalósítása várat magára. A hosszú távú stratégia hiánya meghatározó tényező abban, hogy a magyar kulturális szektor GDP-hez való hozzájárulása miért marad el a másik három vizsgált ország, sőt a volt posztszocialista országok értékeitől. Az eddigi fejlődéstörténeti ismertetés alapján megállapíthatjuk, hogy a mai magyar kultúrafinanszírozás és kultúrpolitika eklektikus rendszere egyrészt a 19. századra, másrészt a közel öt évtizedes szocializmusra vezethető vissza. Az 1990-es évek elején az angolszász kultúrafinanszírozási gyakorlatból átvett új intézmények és gyakorlatok ezt az eklektikusságot nem csökkentették. A piaci alapú kultúrafinanszírozási szemléletre jellemző sajátosságok megjelenésének ellenére a rendszer nagyon lassan tud csak elmozdulni az állami vezérlési gyakorlattól. A következő alfejezetekben azt fogjuk megvizsgálni, hogy ez az átalakulás befejeződött-e és az eddigi eredmények alapján sikeresnek tekinthető-e. Azt is elemezzük, hogy melyek az átalakulás előnyei, pozitív eredményei és milyen negatív hatásokat eredményezett A közvetlen állami szerepvállalás Magyarország kultúrafinanszírozásában 33 A magyar kultúrafinanszírozásban a közvetlen állami szerepvállalás a legmeghatározóbb forma. Az Európai Unió tagállamai közül a GDP-arányos közvetlen állami támogatás mértékét tekintve Magyarország az egyik legmagasabb értékkel rendelkezik. Ez 2004-ben a legmagasabb volt az EU-ban 1,6%-os szintjével, és az azt követő években is az első háromba tartozott (OECD, 2009). A magas aktív állami szerepvállalást igazolja, hogy 2010-ben a milliárd forint bruttó hazai termékből 333,4 milliárd forint volt a művészet, szórakozás és szabadidő államháztartási támogatása (1,2%). A művészet, szórakozás és szabadidő területei 294,2 milliárd forinttal (1,04%) járultak hozzá a GDP-hez (KSH, 2010). A kulturális tárca költségvetése 1991 és 2006 között folyamatosan növekedett, majd erőteljes visszaesés következett be, amely a 2009-es évben érte el mélypontját. Ha a támogatásokat az infláció erősödésével korrigáljuk, akkor reálértéken 1991-ről 2006-ra 60 százalékos növekedést figyelhetünk meg, 2010-re a bővülés 1991-hez képest viszont már csak 6 százalék 34 (10. ábra). A 2008-as gazdasági válság Franciaországhoz hasonlóan Magyarországon is erőteljesen éreztette hatását a kulturális finanszírozásban. A központi költségvetés kultúrára fordított forrása 2008-ról 2009-re 30 százalékkal esett vissza. Mindezek nyomán ben az 1991-es szintre állt vissza a kultúrára fordított közvetlen állami támogatás mértéke. A kultúrára fordított közvetlen állami támogatás alakulása Magyarországon ( , 1991-es bázisáron számítva) Forrás: KSH Statisztikai.Évkönyv (2011); Stark (2008) 109

116 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában A GDP-arányos állami támogatás 1989 és 1994 között 1,54%-ról 2,00% fölé emelkedett. Ennek a pozitív tendenciának azonban a 90-es évek közepére begyűrűző gazdasági válság véget vetett ben, amikor a kormánynak strukturális reformokat kellett végrehajtania a gazdaság minden területén, a GDP-arányos támogatás mértéke 1,12%-ra csökkent. A szint egészen 2002-ig 1,15% körül mozogott, a gazdasági fellendülés hatására azonban 1998-tól reálértéken nőtt a kulturális szférára központi költségvetésből fordított összeg (Stark 2008). A GDP-arányos támogatás 2007-re közel azonos szintre állt be, mint ami 1989-ben volt jellemző. Franciaország gyakorlatával ellentétben a magyar közvetlen támogatásra az útkeresés a jellemző, ugyanis folyamatos és nagy kilengések figyelhetők meg a támogatás mértékében. Ha a GDP-növekedést és a kultúra GDP-arányos támogatásának alakulását összehasonlítjuk, akkor azt figyelhetjük meg, hogy azokban az években, amikor magasabb volt a növekedés, akkor a támogatás enyhe csökkentésével, a gazdaság gyengébb időszakában pedig a támogatás enyhe növelésével próbálták szinten tartani a kultúrára szánt támogatások mértékét (27. táblázat. táblázat - A kultúra közvetlen állami támogatása a GDP %-ában és a GDP növekedése Magyarországon ( )). 27. táblázat. táblázat - A kultúra közvetlen állami támogatása a GDP %-ában és a GDP növekedése Magyarországon ( ) GDP - növe kedés (%) 0,7 1,5 1,3 4,6 4,9 4,2 5,2 4,1 4,1 4,2 4,8 4,0 4,1 1,1 Közv etlen állam i támo gatás kultú rára (a GDP %- ában) 1,54 1,68 1,50 1,12 1,20 1,24 1,21 1,15 1,42 1,48 1,60 1,49 1,51 1,33 Forrás: OECD (2009) Magyarországnál is megvizsgáljuk, hogy a közvetlen állami szerepvállalás növekedésével párhuzamosan miként alakultak a háztartások kulturális kiadásai. Adatokkal 2000-től rendelkezünk. Ezek alapján a magyar háztartások kulturális javak iránti kereslete hasonlóan a francia és brit eredményekhez növekvő tendenciát mutat (28. táblázat. táblázat - A háztartások kulturális kiadásai Magyarországon ( )). 28. táblázat. táblázat - A háztartások kulturális kiadásai Magyarországon ( ) Kiadási arány (%) 4,1 4,2 4,2 4,2 4,2 4,3 4,3 Forrás: OECD (2009) 110

117 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában A háztartások kulturális kiadása az összkiadáshoz viszonyítva Magyarországon 4,7 százalék, ami az uniós 3,9 százaléknál magasabb. Számszerűsítve viszont csak fele az uniós átlagnak, mivel Magyarországon 493 eurót, míg az Unió 27 tagállamában átlagosan 888 eurót költenek éves szinten kultúrára. A televízió- és rádiószolgáltatások kiadásai Magyarországon magasak, 30,8 százalék. Ez nem meglepő, hiszen a magyar lakosság rendkívül sokat, naponta átlagosan négy órát néz televíziót. A film-, színház- és koncertkiadások viszont Magyarországon (5,3%) az uniós átlag (7,1%) alatt vannak. Az uniós átlagnál többet költenek a magyar fogyasztók könyvre, újságra, író- és rajzszerekre, TV- és DVD-filmekre, valamint hangzóanyagra (lásd részletesen az szakasz - A háztartások mint a kulturális szektor finanszírozói). A magyar kultúrára fordított közvetlen támogatás rendszeréről megállapíthatjuk, hogy a finanszírozás tekintetében az útkeresés a jellemző, s mindig az adott gazdasági helyzet alapján történik a forráselosztás. Ellentétben a francia gyakorlattal, nem jelenik meg egy hosszú távú stratégiára építő cselekvési mechanizmus. Pozitív, hogy a központi költségvetés reálértéken 30 százalékkal többet költött a kultúrára 2008-ban, mint ben, utána viszont a válság hatására erőteljes visszaesés figyelhető meg. A források csökkenése ellenére hez képest 2010-ben, ha nem is sokkal, de többet költött az állam kultúrára. Vagyis több mint két évtizeddel a rendszerváltást követően a magyar kultúrafinanszírozásban az állam még mindig meghatározó szerepet tölt be Az önkormányzatok szerepe a magyar kultúrafinanszírozásban Az önkormányzatok szerepének vizsgálata azért megkerülhetetlen, mert ezzel Antal (2007) a magyar gazdaságra általánosságban vonatkozó állításának helyénvalóságát kívánjuk alátámasztani a kulturális szféra szemszögéből. Antal László a magyar gazdasági rendszer egyik legnagyobb problémájának azt tartja, hogy a rendszerváltást követő néhány év után fokozatosan nő a politikai centralizáció, mellyel párhuzamosan a forrásallokáció egyre inkább decentralizálttá válik. Tehát két teljesen ellentétes folyamat valósul meg egyszerre, ami növeli az átláthatatlanságot, ráadásul az ellentétes folyamatok kioltják egymást. A központi költségvetésből a helyi önkormányzatok számára nyújtott központi támogatás mértéke folyamatosan nőtt 2001 és 2007 között, 2008-tól figyelhető meg enyhe csökkenés az önkormányzatoknak szánt támogatásban, de a fiskális decentralizáció még mindig domináns a magyar kultúrafinanszírozásban (29. táblázat. táblázat - A központi költségvetés önkormányzatok számára nyújtott kulturális célzatú támogatása Magyarországon ( )). Az adatok egyértelműen igazolják, hogy nemcsak az állami szerepvállalás nőtt, de annak helyi önkormányzatok felé történő átcsoportosítása is egyre hangsúlyosabb szerepet kapott. Tehát Antal László állítása a kulturális szektor vonatkozásában is igazolást nyert. A közvetlen állami és önkormányzati szerepvállalás magyar rendszeréről megállapíthatjuk, hogy a túlméretezett és gyenge államban (oversized, weak core-state) megtestesülő politikai centralizáció, az ezzel párosuló fiskális decentralizáció, az ideológiai örökség és a koraszülött keleti típusú kultúrafinanszírozás keveredésének tipikus példája. Véleményünk szerint ez a hibrid forma hosszú távon nem fenntartható, és sem kulturális, sem gazdasági szempontból nem lehet eredményes. 29. táblázat. táblázat - A központi költségvetés önkormányzatok számára nyújtott kulturális célzatú támogatása Magyarországon ( ) Év (millió HUF) Az önkormányzatok támogatása a központi kulturális kiadások arányában (%) , , , , ,49 111

118 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában Év (millió HUF) Az önkormányzatok támogatása a központi kulturális kiadások arányában (%) , , , ,39 Forrás: táblázat. táblázat - A posztszocialista országok kulturális szektorainak statisztikai mutatói A kulturális szektor hozzájárulása a GDP-hez (%) a Háztartások kulturális és szabadidős kiadásai (%) a Közvetlen állami támogatás kultúrára és szabadidős tevékenységre (a GDP %-ában) a Egy főre jutó támogatás a kultúrára (euró) a Magyarország 1,20 4,30 1,60 68,92 Lengyelország 1,20 4,00 1,00 35,65 Szlovákia 2,00 5,00 1,20 41,52 Szlovénia 2,20 5,50 1,10 127,90 a a a Példaként azokat a posztszocialista országokat hozhatjuk, amelyeknek a kultúrpolitikai és kultúrafinanszírozási formája homogénebb, és hosszú távú stratégiával rendelkeznek (ERICarts országtanulmányok). Szlovákia és Szlovénia politikailag és fiskális szempontból is centralizált, Lengyelország pedig a politikai és fiskális decentralizáció mellett kötelezte el magát. Mindhárom országban a magyar értéknél alacsonyabb központi támogatással is legalább akkora vagy annál nagyobb növekedést érnek el a kulturális szektorban (30. táblázat. táblázat - A posztszocialista országok kulturális szektorainak statisztikai mutatói) A szponzoráció gyakorlata Magyarországon A nyugati, elsősorban liberális kultúrafinanszírozási gyakorlat egyik legismertebb támogatási formája a szponzoráció. Franciaországhoz hasonlóan a magyarországi gyakorlat is nehezen tudja a magánszektort ösztönözni a kultúra szponzoráción keresztül történő támogatására. Magyarország és a többi posztszocialista ország esetében ez a támogatási forma robbanásszerűen alakult ki a nonprofit szektorral együtt. Hazánkban a magánszektorból származó támogatás az állami támogatás arányában 3,9 százalék, amely a francia (2,9%), a brit (6,5%) és a német (6,1%) adatok között található (Klamer és mtsai 2006:99). a a KEA (2006) a b OECD (2009) a c ERICarts (2007) 112

119 Kultúrafinanszírozás az uniós tagállamok gyakorlatában A rendszerváltást követően 1993-ban jelentek meg az első nonprofit szervezetek. Számuk 1997-ig erőteljesen nőtt, majd 2000-ig stagnálás, sőt 1999 és 2000 között enyhe csökkenés következett be től azonban a nonprofit szervezetek száma dinamikusan emelkedik. A bevételek reálértéke a kezdeti lassú növekedést követően folyamatosan nő. Ez a pozitív tendencia a tercier szektor kultúrafinanszírozásban betöltött szerepét igazolja, és azt, hogy szükséges volt a megjelenése a rendszerváltozást követően. A vizsgált változók közül a nonprofit szektor foglalkoztatottsága mutatja a legnagyobb növekedést (11. ábra). A nonprofit szektor fejlődése Magyarországon ( ) Forrás: KSH Statisztikai Tükör (2011:1) A bevételek arányára vonatkozóan megállapíthatjuk, hogy az állami szerepvállalás központi szerepet tölt be (43%), a magánszektor támogatási aránya (14%) messze elmarad ettől. A második legmeghatározóbb forrás az alaptevékenységből származó bevétel (27%); a gazdálkodásból származó bevétel (16%) szintén megelőzi a magánszektor támogatási szintjét (12. ábra). A nonprofit szervezetek bevételeinek források szerinti megoszlása Magyarországon (2010) Forrás: KSH Statisztikai Tükör (2011:2) A bevételek arányának megoszlása tehát már nem mutat olyan pozitív képet. Azzal, hogy a nonprofit szektor bevételének 43%-át az állam nyújtja, csökken a magánszféra szerepe, mert a piaci szereplőket az állami szerepvállalás kiszorítja (crowding out). A központi politikai befolyás erősödése negatívan hat a szektor működésére. A szektor tényleges állapotáról Benedek és Scsaurszki (2008) a következő jellemzőket gyűjtötte össze: 113