Azonnali terhelésû, cirkuláris KOS implantátumrekonstrukciók hosszú távú vizsgálata

Átírás

1 Dr. Werner Mander, dr. Thomas Fabritius Azonnali terhelésû, cirkuláris KOS implantátumrekonstrukciók hosszú távú vizsgálata Kilencévnyi statisztika 678 transzgingiválisan beültetett, nem navigált, egyrészes KOS implantátumról A fogászati implantológia kezelési koncepciója az utóbbi három évtizedben standard terápiás eljárássá fejlôdött. A Brånemark által készített kétrészes implantátumokkal, a kétfázisú eljárásként kifejlesztett fogászati implantológiai módszert a gyakorló orvosok az implantátumok elsô úttörôire támaszkodva az azonnali implantáció és azonnali terhelés egyfázisú eljárásává alakították át az elmúlt években. Ilyenkor elsôsorban egyrészes implantátumokat alkalmaznak, mert a kétrészes rendszerekkel szemben felhasználásuk sok elônnyel jár az azonnali terhelés során ábra: Klinikai kép közvetlenül 11 implantátum beültetése után. 2. ábra: A beragasztott híd képe öt nappal késôbb. Manapság az implantológiában két különbözô lehetôség ismert az azonnali terhelés megvalósítására, és mindkettôben közös, hogy több implantátum sínezését, illetve stabilizálását a protetikai felépítményen keresztül érik el: a) Egyrészt a kompressziós csavarokkal el lehet érni a szivacsos csontterületek oldalsó tömítését, miáltal azonnal kialakul a szivacsos csont egyfajta kortikalizációja, ami pedig elegendô stabilitást jelent (kompressziós csavar elve). b) Másrészt vékony csavaros implantátumok (bikortikális csavarok, BCS) vagy bazális implantátumok kortikális elhorgonyzásával kortikalizálás nélkül is nagyon jó primer stabilitást lehet elérni a vertikális implantátumrészek mentén. Az ilyen implantátumformák nemcsak az azonnali terhelésre alkalmasak, hanem a foghúzás utáni azonnali implantációra is. Számos publikációban bemutatták (Beckmann és Beckmann 2005, Knöfler 2004), hogy az egyrészes csavaros implantátumokkal nagyon könnyen és biztonságosan lehet optimális eredményeket elérni (1. és 2. ábra). A kezelés technológiája a viszonylag egyszerû, minimálinvazív alkalmazás, továbbá a csekély operációs trauma, a minimális fertôzésveszély, a nagyon alacsony elvesztési ráta, valamint az azonnali terhelhetôség elônyei révén tûnik ki. Új, pozitív felismerések születtek a felsô állcsont molárisrégiójának azonnali terhelhetôségével kapcsolatban is. Mindezeken túl ez a leegyszerûsített szabványú implantációs rendszer tartós és jó életminôséget, anyagilag is kedvezô alternatívát nyújt az érintett betegeknek. Anyagok és módszerek, a páciensek jólléte Rendelônkben között összesen 678 KOS implantátumot ültettünk be 89 állcsontba a maxilla vagy a mandibula területén teljes protetikai helyreállítás céljából. 87 páciens utóvizsgálatára tudtunk sort keríteni (97,7%). Kivétel nélkül az összes páciens rögzített fémkerámia körhidat kapott (3. ábra). Az összes esetben legfeljebb két héttel az implantátum behelyezése után részben a még meglévô maradványfogak

2 több mint 14 napot is) hagytunk a fogtechnikusoknak a protetikai konstrukciók elkészítésére, mára már szabályként bevezettük, hogy a kezelést a második hetedik posztoperatív nap között elvégezzük. Csak foghúzásos eseteknél használunk módosított protokollt a jobb esztétikai eredmények érdekében. Ilyen esetekben a mûtét után közvetlenül beültetett, tartósan provizórikus fogpótlást több hónapon keresztül bent hagyjuk, hogy megvárjuk a kemény- és lágyszövetek definitív korrekcióját. 3. ábra: Egy tipikus implantátumkörhíd. Karakterisztika Középérték Tartomány életkor években 58±10, követéses vizsgálat ideje (hónapokban) 34,2±33, implantátumok (állcsontonként) 7,6±2, természetes fogak (állcsontonként) 2±2,2 0 7 integrációja mellett készre viteleztünk egy egyrészes fémkerámia-hídkonstrukciót, és véglegesen beragasztottuk. Mind a 89 körhidat átlagosan 7,6 ± 2,3 implantátummal horgonyoztuk el (ideértve az átlagosan 2 ± 2,2 saját fogat is hidanként) (1. táblázat). Míg kezdetben hosszabb idôt (olykor N % nem (férfi) 47 52,8 vegyes állcsont (fog/implantátum) 52 58,4 követéses vizsgálat (n=89) 87* 97,8 1. táblázat: Áttekintés a páciensadatokról és a terápia részleteirôl. *Két páciens kilépett a vizsgálatokból. KOS típusmegoszlás (N=678) S=16% B=67% 2. táblázat: A felhasznált implantátumtípusok felosztása. A=17% A = szögletes 17% B = hajlítható 67% S = egyenes 16% Mi nem ültetünk be KOS implantátumokat közvetlenül a friss extrakció alveolájába, hanem az implantátumok elhorgonyzására közeli fogatlan, már gyógyult csontterületeket használunk. A foghúzás alveolájába történô közvetlen beültetéshez inkább BCS implantátumokat alkalmazunk. Az összes csavarimplantátumot helyi érzéstelenítéssel, transzgingiválisan ültettük be, majd azonnal egy ideiglenes mûanyag körhidat helyeztünk be. A beavatkozások mindig ambulánsan, egy-egy ülésben történtek, és egyetlen központ konszekutív esetsorozataként osztályozhatók. A páciensek átlagéletkora 58 év, a legfiatalabb páciens 33 éves, a legidôsebb pedig 82 éves volt. A kezelt páciensek között 47 volt a férfi és 42 a nô. A 89 páciens közül 71 (79,7%) volt a nemdohányzó. A konstrukciókba integrált természetes fogak száma 2 ± 2,2 volt, ahol összesen 52 állcsont esetében (a 89-bôl) lehetett a még megmaradt saját fogakat az implantátum-híd konstrukciókba integrálni. 37 esetben kezeltünk fogatlan állcsontokat, tehát a betegek 41,6%-át láttuk el teljes egészében implantátummegtámasztású híddal (1. táblázat). A követéses vizsgálat teljes idôtartama 1 hónap és 110 hónap (9,2 év) közé esett. Az átlagos megfigyelési idôszak 34 hónapot tett ki (2,83 év), a páciensek 2,3%-át (2 személyt) pedig nem találtuk meg a vizsgálat céljából. A 678 implantált kompressziós csavarnál 67%-ban KOS-B típust (hajlítható), 17%-ban KOS-A típust (szögletes) és 16%-ban KOS típust (egyenes) használtunk (2. táblázat és 4. ábra). Az implantátumok 86%-át a felsô állcsontba, 14%-át pedig az alsó állcsontba helyeztük be. 52%-ot (n=354) az anterior, 42%-ot (n=283) a premoláris-, illetve moláristerületen ültettünk be; a kompressziós csavarok 6%- a (n=41) került a tuber régióba. A tuber területén történô beültetés speciális technikáját (motoros vagy manuá- 75

3 Implantátumok elhelyezése (N=678) maxilla mandibula anterior premoláris/moláris 3. táblázat: Az implantátumok megoszlása régiók szerint. tuber 4. ábra: Egy darabból készült, kompressziós csavaros implantátumok (balról: KOS, KOS A, KOS B). lis) csak mostanában fejlesztették ki; mi addig legtöbbször lemondtunk a disztális implantációról a sinus maxillarisba, és az 1-es moláris területére inkább disztális szabad végû hidakat készítettünk. Sikerarányok vegyes implant. mand. - max. < >65 Összesen híd hely életkor 4. táblázat: Túlélési arányok hely, megoszlás és életkor szerint. Balsikerek Korai kései implantátumtörések 5. táblázat: Sikertelenség az idôfaktoroktól függôen. Ez azért volt lehetséges, mert a 2-es premoláris területén gyakran helyeztünk be egy szögletes KOS csavart, hogy így kerüljük ki az arcüreget. Állcsont-frontterületenként a nagy implantátum-darabszám révén egyidejûleg a megtámasztáshoz nagyfokú anterior stabilitást értünk el a sinus maxillarisig a disztális területen (3. táblázat). Minden páciensnél készítettünk egy panorámafelvételt, majd klinikailag megvizsgáltuk. Az utóvizsgálatokra és az eredmények begyûjtésére abban a praxisban került sor, ahol az elsô kezelés is történt, ezt azonban már nem ugyanaz a kezelô végezte. A kiértékelést azok a fogorvosok hajtották végre, akik a panorámafelvételeket is kiértékelték a vertikális csontfelszín fejlôdésének vizsgálata céljából. Eredmények A tanulmányban szereplô összes beültetett KOS csavarimplantátum teljes túlélési aránya az implantátumok vonatkozásában 95,7% volt. Nem lehetett szignifikáns különbséget megállapítani a tisztán implantátummegtámasztású (95,9%) és a vegyes hidak esetében (95,6%). A maxilláris implantátumok 95,4%-os túlélési aránya csekély (de szignifikáns) mértékben a mandibuláris implantátumoké (97,9%) alatt maradt (4. táblázat). A három pácienskorcsoport szerinti elemzés az 55 évesekig terjedô csoportban 94%-os, az év közöttiek csoportjában 96,3%-os, a 65 év felettieknél pedig 97%-os implantátumtúlélési arányt mutatott ki (4. táblázat). A sikertelen implantációk teljes mennyisége 4,3%-ot (n=29/678) tett ki. Ebbôl 2,5% (n=17) a posztoperatív korai fázisra esett, a definitív munka beragasztásáig. Mindössze 1,8%-ot 76

4 A jelen tanulmány bemutatja, hogy gyakorlatilag az alsó és a felsô állcsont összes régiójában lehetséges az azonnali terhelés fogászati implantátumokkal, amennyiben az eljárást valóban az azonnali terhelésre vonatkozó elveknek megfelelôen végzik el, továbbá elegendô számú pillért ültetnek be. (n=12) lehetett a kései fázishoz sorolni (5. táblázat). Három hiba (0,44%) az implantátumok eltörése miatt lépett fel. Egy törés a rögzített konstrukció alatt, egy a fog elvesztése miatt következett be, két esetben KOS B implantátumok törtek el a behajtás során. A 29 sikertelen implantátum helyérôl a 6. táblázat nyújt tájékoztatást. A legalacsonyabb hibaarány a 14-es implantációs helynél volt a teljes veszteség 7,1%- ával, míg a legmagasabb a 15-ösnél 18%-kal. A 13-as, 23-as, 25-ös és 26-os helyen egyenlô mértékben 10,7% volt az elvesztés aránya. A sikertelen implantációk kb. egyharmada (32,2%) 1-1 implantátum elvesztésével 9 különbözô másik hely között oszlott meg. 22 implantátum esetében (3%) lépett fel posztimplantárisan egy radiológiailag diagnosztizálható, több mint 3 mm-es horizontális/vertikális csontveszteség. Ezekben az esetekben meg lehetett állapítani a periimplantitis klinikai jeleit. Diszkusszió A jelen tanulmány olyan esetek utólagos vizsgálatát tárgyalja, amelyeknél majdnem azonos számban kerültek implantátumok a premoláris- (42%) és moláris- (6%) régióba, mint az anterior területre (52%), illetve a beültetett implantátumok 86%-a a felsô állcsontot érintette (3. táblázat). Szakértôi vélemények, számos tanulmány, illetve publikáció alapján (Attard és Zarb 2005; Becker és társai 2003; Régió 6. táblázat: Sikertelenség a helytôl függôen. (N=29; veszteség 4%) egyéb* Bergkvist és társai 2005; Derbabian és Simonian 2005) az azonnali terhelhetôségrôl szóló konszenzus publikálásáig (International Implant Foundation, 2008) tartottuk magunkat az 1. Európai Konszenzuskonferencia irányelveihez (BDIZ, 2006), ahol elfogadták, hogy a disztális felsô állcsontot a rossz csontminôség miatt kockázatos területnek kell minôsíteni. Az eredményeink viszont azt mutatják, hogy az azonnali terheléssel a felsô állcsont moláris, illetve premoláris területén igenis lehet összehasonlítható, magas sikerhányadot elérni, ha adottak bizonyos olyan alapkritériumok, mint az implantátumpillérek azonnali immobilizálása és a végleges ellátás az implantátumok elblokkolása révén, rögzített körhidakkal vagy legalábbis 3-4 azonos állcsontszegmensben lévô elblokkolt, stabil pillérrel, maximum 3 12 napon belül. Az indikáció kérdésénél meg kell jegyezni, hogy a páciens azonnali terhelés iránti igénye természetesen máris indikálja az azonnali terhelést, így csak akkor szabadna eltekinteni az azonnali terheléstôl, ha az orvosi indokok az egyedi esetben ennek valóban ellentmondanak. Ilyen esetekben a páciens kívánságával egy fokozott orvosi kockázat áll szemben, de azért idônként ilyenkor is eleget kell tenni a beteg igényeinek. Egyértelmûen ki kell mondani, hogy csak a teljes mértékben, illetve az összes alternatívát illetôen felvilágosított páciens tud mérlegelni a kockázatok és az esélyek között. Hibaelemzésünk alapján két fázis lényeges: 1. A korai fázis az ideiglenes híd idôszakában (posztoperatív legfeljebb 12 napig). 2. A kései fázis, vagyis az implantátummegtámasztású híd definitív beragasztását követô idôszak a csont végleges gyógyulásáig (6 hónapig), és azon túl is. Az implantátumok posztimplantáris, korai fázison belüli elvesztésének fôbb okai mindenekelôtt: a nem elegendô, < 30 Ncm primerfrikció a kisebb csontsûrûség következtében, az ideiglenes híd eltörése, túl kevés várakozási idô a foghúzás után (beültetés nem tiszta csontokba, ami transzmukozális beültetés esetén nem feltétlenül észlelhetô), az ideiglenesen beragasztott hidak kilazulása (provizórikus vagy definitív konstrukciók), amit az olyan implantátumok túlterhelése követ, melyek még össze voltak kötve a konstrukcióval. Lényeges, hogy az azonnali terheléskor figyelembe vegyük a csontregenerációhoz megadott idôket. A terület mindenekelôtt a 3. posztoperatív napig valóban biztonságos, mivel az összes protetikai beavatkozás fokozott kockázatot rejt magában a következô, rendkívül aktív csontátépülési fázisban (6. ábra; Ihde és Konstantinovic nyomán, 2007). A lehetô leggyorsabb immobilizálás mindig elengedhetetlen feltétel. Azt, hogy még késleltetett (például 2-3 hét utáni) terhelések esetén is csak minimális problémákkal szembesültünk több éven keresztül, arra vezetjük vissza, hogy a kortikalizáció a kompressziós menet mentén hatalmas primer stabilitást hoz létre, valamint hogy a helyileg erôsen tömörített 77

5 5. ábra: Mûanyag körhidak disztális kapcsokkal, röntgenfelvétel hét évvel késôbbrôl. mineralizáció napok beültetés idôpontja Az átépülési folyamat idôtartama egy adott ponton aktiválás: reszorpció: késés: újratöltôdés: primer mineralizáció: szekunder mineralizáció: 3 nap 40 µm/nap 30 nap 100 nap 12 nap 180 nap összesen: 323 nap a primer mineralizáció teljes ideje: 130 nap = 4,5 hónap 6. ábra: A primer stabilitás változása az oszteonális javulás-átépülés révén (Ihde és Konstantinovic nyomán, 2007). 7. ábra: Csontfelszín 12 KOS beültetését követôen, csont az oszteonális struktúrák lerombolása miatt vélhetôleg már nem lehet az átépülés kiindulópontja, hanem éppenséggel a csontos átépülés késôbbi célja. Ezáltal tovább tart, amíg az átépülés eléri a kortikális területeket. Igazán biztosra azonban azok a kezelôorvosok mehetnek, akiknek sikerül a protetikai terhelés a 3. posztoperatív napig, majd ezt követôen az elsô konstrukciót in situ tudják hagyni legalább 6 hónapig (vagyis egyidejû foghúzások esetében is). Ebben az ideális idôpontban (3. nap) kell a (végleges vagy ideiglenes) szekunder konstrukciót teljesen szilárdan beragasztani úgy, hogy a frissen beültetett implantátumok elblokkoltak és immobilizáltak legyenek, így az osszeointegráció zavartalanul mehet végbe. Így a következô, fél évig tartó teljes csontreparációs folyamat (az átépülési fázis) komplikációmentesen folyhat le. Ha a provizórium kilazul, haladéktalanul újra kell rögzíteni. Ezért számos felhasználó a komplikáció elkerülése érdekében jó okkal alkalmaz definitív rögzítôcementeket a provizóriumhoz is. Azokat a pácienseket, akiken még a vékony, 3 mm-es átmérôjû implantátumokkal sem lehetett segíteni, részben specialistákhoz utaltuk bazális implantológia céljából, ahelyett, hogy augmentációs kezelésnek vetettük volna alá ôket. Ez azonban tapasztalataink szerint mindössze a páciensek 15%-ánál volt szükséges. A nagyobb körhídra váró pácienseink 85%-át a költséges és kockázatos augmentációs eljárás nélkül, a transzgingivális KOS-módszerrel optimálisan tudtuk kezelni. Az augmentációk olyan kiegészítô operációk, amelyek mindig külön kockázatot rejtenek magukban. Emiatt a kezeléseink egyik szempontja az augmentációk elkerülése volt: praxisunk egyetlen páciense sem kapott csontpótlást az implantátum befogadási helyének kialakítása céljából. 8. ábra: Csontfelszín a 7. ábrán látható esetben, hét évvel késôbb, A felépítmény végleges beragasztását követô kései fázisban fôként két okot teszünk felelôssé az implantátumok elvesztéséért: 1. Túl kicsi lett a távolság az egyes beültetett implantátumok között (7. és 8. ábra): kevesebb mint 2 mm-es enosszális távolság a nagy átmérô- 78

6 messzemenôen kiküszöbölte ezt a komplikációt). 9. ábra: Ferde beültetés az arcüreg mellett; posztoperatív felvétel, ábra: A ferde beültetés ellenére nincsen csontveszteség kilenc évvel késôbb (vö. 9. ábra). 11. ábra: Hat évvel az implantáció után, a ferde beültetés ellenére nincsen csontveszteség. A tanulmányunkban leírt esetekben az elblokkolt felépítmény (splinted superstructure) alapján sem implantátum elvesztése, sem vertikális csontveszteség nem fordult elô a rágás okozta túlterhelés következtében, ami az elblokkolás jól bevált nyomáscsökkentô hatására utal (7. és 8. ábra). A csavarok ferde irányú behelyezésével legtöbbször meg lehetett kerülni a sinus maxillaris területét (9. és 10. ábra). Ma már ismert, hogy a páciens vertikális tengelyét, illetve a mindenkori csontfelszínt tekintve a fogászati implantátumok ferde irányú beültetése a késôbbi cirkuláris elblokkolással összefüggésben hosszú távon sem jelent hátrányt, sôt, mint látható, kiegyensúlyozott okklúzió esetén még csontappozíció is felléphet (11., 12. és 13. ábra). A felépítmény eltörésének elkerülése érdekében már kezdettôl fogva komolyan oda kell figyelni a hídkonstrukció kielégítô vastagságára, különösen a cirkónium-oxidból készült vázak esetében (14. és 15. ábra). A jelen tanulmány megmutatja, hogy csak néhány implantátum esetében (3%) kell számolni a vertikális csontfelszín csökkenésével, illetve az azt követô periimplantitisszel. Nézetünk szerint a KOS implantátumok speciális kialakításának terén a csekély komplikációarányért két ok felelôs: 12. ábra: A 18-as tuberterületrôl készült röntgenkép részlete 2000-ben (vö. 9., 10. ábrák). jû KOS implantátumoknál (4,1 mm vagy 5 mm); vékonyabb KOS implantátumoknál még nagyon közeli pozicionálásnál sem észleltünk problémákat. 2. Túlságosan gyengére mintázott fémvázkonstrukció eltörése. 13. ábra: A 18-as tuberterület részlete (vö. 12. ábra) hat évvel késôbb: észrevehetô csontappozíció. 3. Azonnal nem felismerhetô csontmederléziók a hô vagy a behajtás miatti nyomás következtében (ezek a problémák csak kezdetben jelentkeztek; késôbb már a fúrók jobb geometriája és a behatárolt forgatónyomatékú behajtási technika 1. A polírozott implantátumnyak kicsi, maximum 2,5 mm-es átmérôje (1,8 mm a hajlítható KOS B típusoknál). 2. Az egy darabból készült implantátum adott formája, amely ugyan semmilyen mikroréssel nem rendelkezik, de mikromozgásokat sem enged meg a csonk és maga az implantátum között. Összefoglalás A jelen 678 darab, konszekutív beültetett, egyfázisú KOS kompressziós implantátumra kiterjedô retrospektív vizsgálat igazolja az egy emberre, illetve egy centrumra alapuló tanulmány döntô elônyét. Csak ilyen körülmények között, optimálisan szabványosított mûtéti technika, gondos 79

7 14. ábra: Balra: túl vékonyra tervezett összekötés két tag között. 15. ábra: Kielégítôen stabil interkoronális összekötés. 16. ábra: Kontroll-mérôcsapok az OPG-ben, a BCD1/DOS1-gyel történt elôfúrás után: Ellenôrzik az implantátumkavitások helyzetét a szomszédos struktúrák viszonyában. Ki lehet értékelni a nyálkahártya vastagságát a beültetés területén. 17. ábra: A felsô állcsont a kezelés után hat évvel. 18. ábra: Felsô állcsont (vö. 17. ábra) hat évvel késôbb (szájnézet). dokumentáció és egy alaposan megszervezett, állandó minôségkontrollal párosuló követéses vizsgálat, valamint szigorú hibaelemzés mellett lehet optimális eredményeket elérni az eljárás állandó fejlesztése érdekében. Tanulmányunk eredményei ezért az alábbi kijelentéseket engedik meg: 1. A KOS implantátumok hosszú távú és teljes sikerrátája nagyarányú, 95,7%-os a transzgingivális, nem navigált beültetéseknél. 2. Magas a sikerhányad (95,4%) a felsô állcsontban (n=582; az implantátumok 48%-át a felsô állcsont premoláris- vagy moláristerületén ültettük be). 3. A legmagasabb, 97,9%-os a sikerhányad az alsó állcsont területén. 4. Csekély sikertelenség, függetlenül a páciensek életkorától Ritkábban lépett fel 3 mm-t elérô csontveszteség (3%). 6. Egyetlen esetben sem kellett felújítani a teljes protetikai konstrukciót azért, mert veszendôbe mentek az implantátumok. 7. Az implantátumok túlélési valószínûségét tekintve megállapítható, hogy a tisztán implantátummegtámasztású hidak, illetve a fog és implantátumok által is megtámasztott hidak között nem állt fenn szignifikáns különbség. Az itt ismertetett pozitív, hosszú távú elemzés, valamint az egyfázisú KOS kompressziós implantátumrendszerrel kapcsolatban szerzett tapasztalataink megmutatták, hogy a KOS-technológiával, illetve az abból kifejlesztett mûtéti eljárással felül nem múlható, hosszú távú eredményeket lehet elérni. A tapasztalt sebész szempontjából nem látunk igazi elônyöket a KOS implantátumok navigált beültetésében. Ezzel szemben elônyösnek bizonyultak az orientálósablonok, melyek segítségével ki tudtuk jelölni a vérzési helyeket a beültetésnél, s amelyekbe minimálinvazív vezetôfuratokat helyezhettünk, melyek aztán röntgen-mérôcsapok révén megteremtették az irány, illetve a mélység korrekciójának lehetôségét. Így még a kis praxisokban is rögtön a lehetô legkisebb anyagi ráfordítás mellett lehet biztonságosan elvégezni az eredményesség kontrollját (16. ábra), így elmarad a körülményes és drága preoperatív tervezés. Sôt, az elegendô csontállománnyal rendelkezô páciensek (vertikálisan > 12 mm, horizontálisan > 5 mm) amúgy is könnyedén, biztonságosan kezelhetôk KOS implantátumokkal transzgingivális beültetésnél. A nagyon redukált csontállományú páciensek még hagyományos rendszerekkel sem alkalmasak a navigált beültetésekre (ismeretes, hogy a navigált beültetés nem takarítja meg az augmentációt). Még ezeken a pácienseken is tudtunk azonban segíteni, például a vékony KOS-típusokkal (3,0, 3,2), amikor is a rutinos sebész az ilyen esetekben is egy transzgingivális eljárást választ, míg a kevésbé magabiztos fogorvos egy minimális vagy éppen teljes felnyitást fog végezni. Rendkívül redukált csontviszonyok esetében egyetlen sebész sem bízna meg a laborban készített

8 sablonokkal végzett navigációs beültetési technikákban. Nagyon vékony állcsontgerincnél a hosszú távú siker reményében a KOS implantátumok éppenséggel mindenféle hátrány nélkül beültethetôk a mukoperiosztális lebeny kialakítása mellett. Itt nem kell tartani a felnyitás olyan hátrányaitól, mint például a RAP (regional acceleratory phenomenon, regionális gyorsító tünetek Bindeman és társai, 2001; Yaffe és társai, 1994), mert ezekben az esetekben az állcsont mindkét kortikális fala amúgy is majdnem érintkezik egymással, alig vagy nincsen jelen szivacsos csontállomány, továbbá a csavarmenetek mindkét oldalon a RAP által nem érintett, kortikális csontban feküdhetnek. Hogy ez mindenekelôtt a év közötti páciensek korcsoportjában (4. táblázat) mutatja a legjobb eredményeket, elsôsorban ennél a pácienscélcsoportnál teszi választható módszerré. Éppen ezért az atrófiás csontnál, valamint a nagymértékben fogatlan alsó és felsô állcsont esetében ajánlatos KOS implantátumokkal megtámasztott, elblokkolt teljes hídkonstrukciókat alkalmazni. Továbbá: minimálinvazív eljárás lévén kiválóan alkalmas olyan páciensek számára is, akiket véralvadásgátló szerrel kezelnek. A legtöbb esetben meg lehet beszélni a kezelôorvossal, hogy felhagyjanak a véralvadás növelésével (Mander és Sipos-Jackel, 2007). Konklúzió A KOS egyfázisú, kompressziós implantátumrendszer jó árfekvésû alternatívát kínál a pácienseknek, kedvezôen rövid kezelési idôtartamok, biztonságos és tartós, hosszú távú ellátás (17. és 18. ábra), valamint jó életminôség mellett. Az általunk elônyben részesített eljárást a fogorvosok különösen azért tudják könnyedén elvégezni, mert az egy darabból készült KOS implantátumokat a fogaknál szokásos technikákkal lehet alkalmazni: a normál lenyomatvételi eljárásokkal, költséges átviteli elemek nélkül lehet megbízható eredményeket elérni, ezáltal egyidejûleg rendkívül csábító ár-teljesítmény arány jön létre. Forrás: Dental Spiegel 2009/1 2