Amikor már tizenöt évesen felérsz a csúcsra, mi jöhet más, mint onnan lefelé?

Átírás

1

2 Amikor már tizenöt évesen felérsz a csúcsra, mi jöhet más, mint onnan lefelé? 2

3 MEG CABOT Egy kis túlsúly nem a világ vége HEATHER WELLS REJTÉLYES ESETEI 2. 3 CICERÓ KÖNYVSTÚDIÓ

4 A mű eredeti címe SIZE 14 Is NOT FAT EITHER A HEATHER WELLS MYSTERY Fordította LACZA KATALIN Fedélterv RIGLER GYÖRGY GRAFIKUSOK BT. Minden jog fenntartva. A jogtulajdonos előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül tilos a könyv részeinek vagy egészének reprodukálása bármilyen formában, leszámítva a kritikákban és ismertető cikkekben felhasználásra kerülő rövid szövegrészleteket. ISBN Copyright 2006 by Meg Cabot LLC Published by arrangement with Avon Books a division of HarperCollins Publishers Lacza Katalin, Hungárián translation, 2007 Magyar kiadás, Ciceró Könyvstúdió,

5 Benjaminnak 5

6 1 A srác a pult mögött engem stíröl. De komolyan. S hozzá még irtó vonzó is. Legalábbis, amennyire egy húszéves pultos srácra mondhat ilyet az ember. Lefogadom, hogy gitározni is tud. És azt is, hogy késő éjszakáig nyúzza a hangszert, pont, mint én. Látom rajta, árulkodnak a sötét kis árnyékok a hosszú szempillák alól kikandikáló zöld szempár alatt, s a göndör szőke haj tincsek, melyek kócosan merednek az égnek. Ahogy az ágyból kikelt. Olyan sokáig gyakorolt az éjjel, hogy már arra sem maradt ideje, hogy lezuhanyozzon munka előtt. Épp ahogyan én szoktam. Mit hozhatok? kérdi. De az a tekintet... Egyértelműen azt üzeni: kinéztelek magamnak. És az is egyértelmű, hogy én vagyok a választott személy, hiszen egy árva lélek sincs a hátam mögött. De hát, miért is ne nézhetett volna ki magának? Csinos vagyok. Legalábbis az a részem, amely kilátszik az otromba téli viseletem alól. Rendesen felkentem a szempillaspirált ma reggel, és nem 6

7 feledkeztem meg az alapozóról sem (ellentétben vele, én szeretem eltüntetni a szemem alatti karikákat). És a dzsekim alatt nem feltűnő az a két na jó, öt kiló, amit a téli szünet alatt szedtem magamra. Mert ugyan ki számolgatja a kalóriákat karácsonykor? Vagy szilveszterkor? Vagy akár szilveszter után, mikor az összes szaloncukrot és habcsókot leárazzák? Végül is, rengeteg idő van még, hogy a bikiniszezonra újra formába hozza magát az ember. Jó, igaz, az elmúlt öt-hat évben mindig ezt mondogatom magamban, de eddig még nem próbáltam megvalósítani mármint azt, hogy a bikiniszezonra ismét visszanyerjem az alakomat. De ki tudja? Talán az idén... Van két nap szabadságom, ennyit tudtam összegyűjteni azóta, hogy októberben letöltöttem a próbaidőmet a munkahelyemen. Elmehetnék Cancúnba. Igaz, csak egy hétvégére. De akkor is. Szóval, mi van akkor, ha öt na jó, lehet, hogy nyolc évvel idősebb vagyok a pultos fiúnál? Semmi. Nyilvánvalóan semmi. Egy nagy adag café mochát kérek felelem. Egyáltalán nem vagyok oda ezekért a habos italokért, pláne, amelyeknek tejszínhab is van a tetején, de ez az első munkanap a tavaszi félévben (Tavasz... Aha...), és odakint elég hideg van, későbbre még hóvihart is mondanak, és Cooper ma reggel lelépett (hogy hová, azt nem közölte, ahogyan máskor sem), anélkül, hogy bekapcsolta volna a kávéfőzőt, és a kutyám, Lucy, nem volt hajlandó kijönni sétálni, mert fázott. Gyanítom, hogy mire hazaérek, szép kis meglepetés vár majd tőle, úgyhogy most igazán szükségem van egy pohárka szíverősítőre, hogy felrázzam magam ebből az önsajnálatból. Ráadásul, ha már öt dolcsit költök egy csésze kávéra, igazán választhatom a topot is. Egy nagy adag café mocha rendel ismétli meg a fiú, miközben megpörgeti a csészémet. Tudják, ahogyan a banditák szokták a pisztolyaikat a westernfilmekben. Igen, igen. Tuti, hogy gitározik. Eltűnődöm, vajon szokott-e dalokat írogatni, hogy aztán sose gyűjtsön össze annyi bátorságot, hogy elő is adja őket, ahogyan én teszem? És vajon ő is olyan bizonytalan a saját tehetségét illetően, mint én vagyok? 7

8 Nem hiszem. Neki biztos van annyi a pucájában, hogy kiálljon a közönség elé a gitárjával és a saját dalaival. Hisz... csak rá kell nézni. Szójatejet vagy zsírmenteset? tudakolja. Istenem! Nem lennék képes elviselni az első munkanapomat, ha zsírmentes tejet kéne innom. Nem hogy szóját! Szóját?! Rendes tejet kérek tiltakozom. Bőven lesz még időm jó kislánynak lenni. Ebédre majd csak egy kis sajtos csirkét eszem salátával, esetleg egy FALATNYI kalóriaszegény joghurtfagyit... Hmmm... hacsak Magda nem rejteget még egy kis Dove csokit... Tudod... szólal meg a pultos srác, miközben fizetek. Nagyon ismerősnek tűnsz nekem. Tényleg? pirulok el örömömben. Emlékszik rám! Minden bizonnyal több száz, vagy akár több EZER koffeinre szomjazó New York-i polgárt szolgál ki naponta, de RÁM emlékszik! Szerencsére odakint igen hideg van, idebent meg meleg, így simán gondolhatják, hogy azért piros az arcom, mert kimelegedtem, így, kabátban, nem pedig azért, mert óriási büszkeséggel tölt el, hogy a fiú emlékszik rám. Hát, itt lakom, és itt is dolgozom a szomszédban felelem. Folyton itt ülök. Ami szorosan véve nem igaz, mivel (a szánalmasan alacsony fizetésemnek köszönhetően) elég szűkösek az anyagi kereteim, s a habos kávé határozottan nem fér bele a költségvetésbe, főleg, hogy az egyetemi menzán annyi feketét iszom ingyen, amennyit csak akarok. Csakhogy ott nem tesznek bele csokiszirupot. És tejszínhabot sem raknak a tetejére. Többször próbáltunk tejszínhabsprayt tartani a frigóban, de a diákok mindig lenyúlták, hogy kiszipuzzák belőle a gázt. Nem, nem rázza meg torzonborz tincseit érzékien a fiú. Nem innen. Mondták már neked, hogy rettentően hasonlítasz Heather Wellsre? Elveszem tőle a kávét. Ilyenkor mindig nehéz helyzetben vagyok. Mit mondhatnék erre? Azt, hogy Igen... mivel én vagyok Heather Wells, ezzel megkockáztatva, hogy randira hív, pusztán azért, mert azt hiszi, még mindig vannak kapcsolataim a zeneiparban (ami persze a legkevésbé sincs így, lásd: félelem a kifütyüléstől és társai)? 8

9 Vagy csak nevessek rajta, és mondjam azt, hogy Nem, még soha? Csak mert akkor mi lesz, ha később tényleg randizni kezdünk, és rájön, hogy tulajdonképpen én vagyok Heather Wells? Úgy értem, egy ideig valószínűleg titokban tudnám tartani, de előbb vagy utóbb biztosan kiderülne, hogy ki vagyok. Például a vámvizsgálatnál, amikor hazafelé tartunk Cancúnból. Vagy amikor aláírjuk a házasságlevelünket... Ezért csak annyit mondok: Tényleg? Aha. Hát még ha egy kicsit vékonyabb lennél... teszi hozzá mosolyogva. Tessék, a visszajáró. Szép napot! Hihetetlen, hogy az egész város mennyire képes felbolydulni egy közelgő hóvihar hírére sóval megrakott teherautók dübörögnek lefelé a Tízedik utcán, mit sem törődve azzal, hogy faágakat törnek le menet közben; a közértekben mindenhol elfogyott a tej és a kenyér; a tévében mást sem láthatunk, csak újabb és újabb meteorológiai előrejelzéseket de drogdílerből persze eggyel sincs kevesebb a Washington Square Park környékén. Azt hiszem, ez remek példája annak, hogy nekünk, amerikaiaknak, van még mit tanulnunk a keményen dolgozó bevándorlóktól. Ők ilyenkor is ott állnak a járdán divatos dzsekijeikben, és a kávéjukat kortyolgatják. Mivel ma reggelre legalábbis New York-i mértékkel mérve jelentős mennyiségű havat jósoltak, az utcán nagyon kevesen járnak, de arra a néhány emberre, aki mégis ilyen bátor, vidáman tukmálják a marihuánát. De persze mindenki visszautasítja őket. Ennek ellenére, amikor az árusok észrevesznek engem, amint kedvetlenül battyogok feléjük, fennhangon és szívélyesen sorolják nekem, miből választhatok. Még el is mosolyodnék, ha nem lennék ilyen rosszkedvű amiatt a pultosfiú miatt. És amiatt is, hogy valahányszor kilépek a házból, ezek a fickók megkörnyékeznek. A legkevésbé sem zavarja őket, hogy még egyetlenegyszer sem vettem tőlük semmit. Csak megvonják a vállukat, mintha azt gondolnák, hogy hazudok, amikor 9

10 tájékoztatom őket, hogy a legkeményebb mesterséges élénkítőszer, amelyet mostanában fogyasztottam, az a koffein. Sajnos. De egyáltalán nem hazudok. Néhanapján egy-egy sör a maximum, ami a nagy kalandot jelenti az életemben. Diétás sör, természetesen. Hisz egy nőnek vigyáznia kell az alakjára, ugyebár. Mit gondol erről a fehér cuccról, ami hamarosan a nyakunkba zúdul az égből, Heather? lép közelebb a társaitól, és buzgólkodik udvariasan egy megnyerő modorú árus, név szerint Reggie. Hát, inkább az, mint amit maga meg a söpredék cimborái árulnak, Reggie. Magam is megdöbbenek azon, ahogyan felmordulok. Istenem, mi van velem? Az esetek többségében rendkívül udvarias vagyok Reggie-vel és a társaival. Nem túl kifizetődő, ha az ember ellenséges viszonyba kerül a helyi dílerekkel. De az esetek többségében nem is titulál kövérnek a kedvenc pultosfiúm. Hé, bébi! csattan fel Reggie láthatólag megbántva. Miért kell így nekem esni? És mennyire igaza van. Egyáltalán nem helyes, hogy söpredéknek nevezem Reggie-t és a barátait, míg azokat a középkorú pasasokat, akik lefekszenek a dohányiparnak, szenátoroknak hívom. Ne haragudjon, Reggie kérek bocsánatot őszintén. Igaza van. Csak már kilencedik hónapja, hogy minden alkalommal megkörnyékez az ajtóm előtt, és már kilencedik hónapja, hogy nem veszek semmit. Mégis, mire számít? Az egyik éjjel őrjöngő narkóssá változom? Ugyan már! Heather sóhajt fel Reggie, s a sűrű, sötétszürke felhőkre emeli a tekintetét. Én üzletember vagyok. És milyen üzletember lennék, ha hagynám, hogy egy fiatal nő, mint maga, aki épp egy nagyon nehéz időszakon megy át az életben, és valószínűleg jó hasznát venné egy kis lélekerősítőnek, csak úgy elsétáljon anélkül, hogy megpróbálnék boltot kötni vele? És, hogy alátámassza, amit mondott, előhúz egy New York Postot a hóna alól, és kihajtja a főoldalon. Ahol is ott virít ötcentis betűkkel a cím: Újra együtt, alatta pedig egy fekete-fehér kép az 10

11 exvőlegényemről kéz a kézben a hol együtt, hol külön menyasszonyával, a pophercegnő Tania Trace-szel. Reggie szólalok meg, de csak miután belekortyolok a szíverősítő kávémba, persze csak azért, mert olyan hideg van. Igazából már nem is kívánom, mivel pultosfiú gonosz megjegyzése teljesen elrontotta az ízét. Na jó, talán a tejszínhabot még szívesen megeszem. Végül is, az tejtermék. És a tejtermékek fontos részét képezik egy kiegyensúlyozott reggelinek. Komolyan azt gondolja, hogy én egész nap csak ücsörgök, és arról álmodozom, hogy újból összejövök az exemmel? Mert ennél mi sem áll távolabb a valóságtól. Az igazság az, hogy valójában egész nap csak ücsörgök, és arról álmodozom, hogy újból összejövök az exem bátyjával, aki azonban továbbra is teljesen közönyösnek mutatkozik a bájaimmal szemben. De semmi okot nem látok rá, hogy ezt a helyi drogkereskedőm orrára kössem. Bocsásson meg, Heather hajtja össze az újságot Reggie. Csak gondoltam, érdekelné. Ma reggel a New York One-on hírül adták, hogy az esküvőt a St. Patrick Székesegyházban tartják majd, az utána lévő fogadást pedig a Plazában, most szombaton. Én csak pislogok. Reggie csodálkozom. Maga nézi a New York One-t? Kissé sértődöttnek tűnik. Meghallgatom az időjárás-jelentést, mielőtt elindulok dolgozni, ahogyan minden New York-i. Hűha. Ez jó. Meghallgatja az időjárás-jelentést, mielőtt elindul drogot árulni a lakásom melletti sarokra! Reggie mondom lenyűgözve, fogadja őszinte bocsánatkérésemet. Csodálom az odaadását. Nem elég, hogy nem hagyja, hogy az időjárás viszontagságai megakadályozzák a munkájában, de még a helyi pletykákban is otthon van. Kérem, ne hagyja magát eltéríteni, eztán is nyugodtan próbálja rám sózni a narkóját. Reggie elmosolyodik, rám villantva az összes fogát. Többet közülük látványos aranykorona borít. 11

12 Köszönöm, bébi nyugtázza, mintha valamiféle hatalmas kegyben részesítettem volna az imént. Visszamosolygok rá, aztán tovább vonszolom magam az iroda felé. Jó, igazából nem igényel ez akkora erőfeszítést. Valójában elég közel lakom a munkahelyemhez, ami igen jó dolog, tekintve, hogy reggelente igencsak bajban vagyok az időben való felkeléssel. Ha a Park Slope-on laknék, vagy netán az Upper West Side-on, és mindennap metróval kellene munkába mennem, hát, azt akár el is felejthetném (bár, ha a Park Slope-on laknék, vagy az Upper West Side-on, akkor a törvény előírná, hogy gyerekem legyen, szóval mindegy is). Azt hiszem, bizonyos szempontból igen szerencsés vagyok. Bár igaz, hogy még egy habos kávét sem nagyon engedhetek meg magamnak, és hála az ünnepi összejöveteleknek, már a tizenkettes farmeromba sem férek bele, csak ha hasszorítót veszek fel. És igen, a volt vőlegényem épp arra készül, hogy feleségül vegye a People magazin listája szerint a világ ötven legszebb emberének egyikét, nekem pedig még saját autóm sincs, nemhogy saját lakásom. De legalább nem kell bérleti díjat fizetnem, mégis lakhatok egy állati menő kis ház felső emeletén, két háztömbnyire onnan, ahol dolgozom, a világ legklasszabb városában. És elismerem, tényleg csak azért vállaltam el ezt az asszisztensi állást a New York-i Főiskola kollégiumának igazgatója mellett, hogy kevesebb tandíjat kelljen fizetnem, és most már tényleg megszerezzem a diplomámat, amit az önéletrajzomban már hazug módon szerepeltetek. És, oké, akadt némi problémám a Pennsylvaniai Egyetemre való bejutással, mert a felvételi vizsgán olyan kevés pontot értem el, hogy a dékán nem vesz fel, míg részt nem veszek egy matematika felzárkóztató kurzuson, és le nem vizsgázom belőle, annak ellenére, hogy elmondtam neki, hogy a lakbér fejében én tartom rendben egy nagyon helyre kis magánnyomozó cégnek a számláit, és nincs róla tudomásom, hogy egyetlenegyszer is hibát vétettem volna. De az ember nem várhatja a kőszívű bürokráciától még attól sem, amelyiknek dolgozik hogy emberként tekintsen rá. 12

13 Úgyhogy itt vagyok, közel huszonkilenc évesen, és most fogok először többtagú szorzatokat felbontani (bár meg kell mondjam, igen nehezen tudok elképzelni olyan helyzetet az életemben, ahol ezt majd alkalmaznom kell). És igen, késő éjszakáig dalokat írok, annak ellenére, hogy képtelen vagyok összeszedni annyi bátorságot, hogy bárki előtt el is énekeljem őket. De akkor is. A munkahelyem csak két percre van az otthonomtól, és időnként láthatom a szállásadómat, akibe totálisan bele vagyok zúgva, amint egy szál törölközőben rohan át a fürdőszobából a mosókonyhába, hogy magára kapjon egy tiszta farmert. Szóval, az élet nem is annyira szörnyű. Még a pultosfiút beleszámolva sem. Bár, annak is megvan a maga hátránya, ha az ember ennyire közel lakik ahhoz a helyhez, ahol dolgozik. Például, hogy az emberek lelkiismeret-furdalás nélkül hívogatnak otthon mindenféle lényegtelen dolgokkal, mint mondjuk, hogy eldugult a vécé, vagy valaki zajong. Csupán azért, mert mindössze két háztömbnyire lakom, a nap bármely percében ugraszthatnak, hogy oldjak meg minden gondot, amelyeket egyébként a főnökömnek, a kollégium igazgatójának kellene helyrehozni. Azért mindent összevetve szeretem a munkámat. És az új főnökömet, Tom Snelliget is. Ezért van az, hogy mikor besétálok a Fischer Hallba ezen a sarkvidéki reggelen, és látom, hogy Tom még nincs bent, kissé letaglózódom és nem pusztán azért, mert ez egyben azt is jelenti, hogy nincs itt senki, aki megdicsérhetne, hogy még 9:30 előtt értem be az irodába. Leszámítva persze Pete-et, a biztonsági őrt, aki éppen telefonál megpróbálja elérni az igazgatót az iskolában, ahová számos gyereke közül az egyik jár, hogy kiderítse, mi is a helyzet a büntetéssel, amelyet a lurkója kapott. És igen, a portán is ott ücsörög egy diákmunkás, de ő még a fejét sem emeli fel, amikor elmegyek előtte, annyira belemerül a Us Weeklybe., amelyet a postázó konténerből emelt ki (A címlapon Jessica Sipson. Már megint. Ő és Tania Trace fej fej mellett küzdenek az Év Ribanca címért a pletykalapokban). 13

14 Az igazgató ajtaja előtt sorakozó hallgatókat már csak akkor veszem észre, amikor befordulok a sarkon, és elhaladok a felvonók mellett. És sajnos már csak későn jut eszembe, hogy a tavaszi szemeszter első napja egyben az első nap, amikor egy csomó diák visszatér a téli szünetről mármint azok, akik nem maradtak itt a kollégiumban (akarom mondani: diákotthonban), hogy aztán addig bulizzanak, amíg ma ismét meg nem kezdődik a tanítás, pont egy nappal Martin Luther King ünnepe után. És amikor Cheryl Haebig a New York-i Főiskola másodéves hallgatója, aki kétségbeesetten próbálja elcserélni a szobáját, mert hogy ő egy életvidám pomponlány, a szobatársa meg valami gót, aki lenézi az iskolai szellem mindenféle megnyilvánulását, ráadásul óriáskígyót tart felugrik az irodám előtt elhelyezett kék kanapéról, és rám kiált, hogy Heather!, már tudom, hogy fejfájós reggelnek nézek elébe. Még szerencse, hogy itt van a nagy adag café mochám, hogy tartsa bennem a lelket. A többi diák akiket kivétel nélkül mind ismerek, mert már mindannyian jártak nálam a szobatársaikra panaszkodni lassan feltápászkodik a hideg márványpadlóról, ahol eddig ücsörögtek, mivel a kék kanapé csak kétszemélyes. Tudom, mire várnak. Tudom, mit akarnak. És ez nem lesz túl szép menet. Nézzék szólalok meg, miközben megpróbálom előbányászni a kulcsomat a kabátom zsebéből. Már mondtam maguknak. Semmilyen szobacsere nincs, amíg a más intézményekből felvételizettek be nem költöznek. Aztán majd meglátjuk, hogy mi marad. Ez nem igazság! tiltakozik egy szikár fiú, akinek a fülcimpáját hatalmas műanyag korongok ékesítik. Miért van az, hogy minden hülye máshonnan szalasztott elhalászhatja az orrunk elől az üres helyeket? Mi voltunk itt előbb! Sajnálom mondom. És tényleg sajnálom, mert ha egyszerűen elköltöztetném mindet, akkor nem kellene tovább hallgatnom a nyafogásukat. De meg kell várniuk, míg mindenki bejelentkezik. 14

15 És akkor, ha marad még hely, áthurcolkodhatnak. Ha kibírnák jövő hétfőig, amikorra már tudni fogjuk, hogy ki költözik be és ki nem... Általános felmordulás szakít félbe. Jövő hétfőre én már kinyúlok jelenti ki egy diák a társának. Vagy a szobatársam adja be a kulcsot kontrázik a barátja. Mert addigra tuti kinyírom. Senki sem nyírja ki a szobatársát! szólok rájuk, miután végre sikerül kinyitnom az ajtót, és felkapcsolom a villanyt. És saját magát sem. Ugyan már, emberek! Csak egyetlen hétről van szó. A többség morgolódva távozik. Csak Cheryl nem mozdul. Aztán izgatottan követ az irodámba, egy szerény kinézetű lánnyal a nyomában. Heather próbálkozik tovább. Üdv! Emlékszik, hogy azt mondta, ha találok valakit, aki hajlandó szobát cserélni velem, akkor költözhetek? Hát, én találtam valakit. Ő a barátnőmnek, Lindsaynek a szobatársa, Ann, és azt mondta, szívesen cserél velem. Mostanra már lehámoztam magamról a kabátot és felakasztottam a fogasra a szobában. Lehuppanok az íróasztalom melletti székre, és Annre nézek, aki láthatólag náthával küszködik, legalábbis abból ítélve, ahogyan a már erősen használt papír zsebkendőjébe fújkodja az orrát. Odanyújtom neki a dobozt, amelyet arra az esetre tartok mindig kéznél, ha a diétás kólám esetleg kifröccsenne. Szeretne szobát cserélni Cheryllel, Ann? kérdezek rá, biztos, ami biztos. El nem tudom képzelni, miért akarna valaki egy olyan lánnyal együtt lakni, aki a falnak a felé eső részét feketére mázolta. Bár, az is igaz, hogy Cheryl szobatársát valószínűleg az bosszantja, hogy Cheryl a saját oldalát millió százszorszéppel, a New York-i Főiskola jelképével dekorálta ki. Azt hiszem feleli Ann sápadtan. Hát persze hogy szeretne erősködik Cheryl. Nem igaz, Ann? Ann megvonja a vállát. Azt hiszem ismétli meg, amit az imént mondott. Erőt vesz rajtam az érzés, hogy Ann talán nem is a saját jószántából egyezett bele ebbe a szobacserébe. 15

16 Ann tudakolom találkozott már egyáltalán Cheryl szobatársával, Karlyval? Tudja, hogy... ohm... rajong a fekete színért? Öhm bólogat Ann. Ja. Ez a gót dolog. Tudom. Nem gond. És... habozom, hogy felhozzam-e a kérdést, mert hát... brrr. Mi a helyzet a kígyóval? Nem számít. Úgy értem néz fel Cherylre, nem akarlak megbántani, vagy ilyesmi. De inkább lakom egy kígyóval, mint egy pomponlánnyal. Cheryl a legkevésbé sem sértődik meg, hanem rám vigyorog. Látja? diadalmaskodik. Akkor megejthetjük a papírmunkát most azonnal? Csak mert itt van az apám, hogy segítsen beköltözni, és szeretne visszaérni New Jerseybe még mielőtt kitör az a hatalmas hóvihar. Előhúzom a nyomtatványokat, és azon kapom magam, hogy én is vállat vonok, ahogyan Ann. Ragályos ez a dolog. Jól van bólintok, és átadom nekik a papírokat, amelyeket ki kell tölteniük, ha szobát akarnak cserélni. Mikor a lányok Cheryl szédületesen boldogan, Ann szemmel láthatólag sokkal kevésbé lelkesen megadják a szükséges adatokat és lelépnek a színről, átfutom az előző éjszakai jelentéseket. A Fischer Hallban éjjel-nappal dolgozik egy biztonsági őr, egy recepciós diák a bejáratnál és a folyosófelügyelők azok a srácok, akik szállás és ellátás fejében afféle felelős pozíciót töltenek be, a diákotthon mind a húsz folyosóján egyvalaki. És a műszakjuk végén mindannyiuknak jelentést kell írniuk, nekem pedig az a dolgom, hogy ezeket elolvassam és értékeljem. Ez teszi érdekessé a reggeleket. A beszámolókban mindenféle köznapi dolgoktól a legelképesztőbb történetekig minden előfordul. Tegnap este, például, hat darab literes sörösüveget hajított le valaki egy emeleti ablakból az utcára, egyenesen egy odalent elhaladó taxi tetejére. Tíz rendőrt küldtek ki a hatodik körzetből, akik néhányszor megjárták a lépcsőket, hogy megpróbálják kideríteni, ki lehetett a merénylő sikertelenül. 16

17 Egy másik feljegyzés szerint a porta, mindenki döbbenetére, elhagyta valakinek a CD-jét, a Columbia House e havi toplistás lemezét. Az egyik folyosófelügyelő kimérten számol be róla, hogy egy kollégista hangosan csapkodta az ajtót és azt kiabálta, hogy Gyűlölök itt lakni! Az ügyeletes jelenteni akarja az illetőt a Mentálhigiénés Tanácsadóknak. Ismét egy másik jelentés arról ír, hogy kisebbfajta lázadás tört ki, mikor az egyik menzai dolgozó felelősségre vont egy bentlakót, amiért mini pizzát akart készíteni a grillsütőben. Mikor a telefonom megcsörren, azonnal lecsapok rá: hálát adok az égnek, hogy végre akad valami tennivaló. Tulajdonképpen szeretem a munkámat tényleg. De azt azért el kell ismerjem, hogy a szellemi teljesítőképességemet nem veszi túlságosan igénybe. Fischer Hall. Heather beszél, miben segíthetek? Az előző főnököm, Rachel, szigorúan megkövetelte, hogy így jelentkezzek be a telefonba. És bár Rachel már nincs itt, a régi szokásokat nehezen veti le az ember. Heather? A háttérben mentőautó szirénája hallatszik. Heather, Tom vagyok. Á, üdv, Tom! Az órára pillantok. 9:30. Jól van! Már idebent vagyok, amikor hív! Ha nem is épp időben, de legalább tíz előtt. Hol van? A St. Vincentben. Tom hangja kimerülten cseng. A New York-i Főiskola kollégiumigazgatójának lenni igencsak fárasztó munka. Közel hétszáz diák tartozik a felügyelete alá, akik közül a legtöbben még életükben nem töltöttek hosszabb időt az otthonuktól távol, leszámítva némi nyári táborozást vagy egy-egy esetleges iskolai munkát, s pláne nem kellett megosztaniuk a fürdőszobájukat másvalakivel. Ezek a srácok mindenféle problémával Tomot találják meg: legyen az bármilyen gond a szobatársakkal, bárminemű iskolai ügy, anyagi természetű kérdés, nemi identitással kapcsolatos válság biztosra vehető, hogy Tom már találkozott vele. És ha egy kollégista megbetegszik, a diákotthon igazgatójának a feladata, hogy gondoskodjon róla. Mondanom sem kell, Tom rengeteg időt tölt az orvosi ügyeleten, különösen hétvégenként, amikor is a kiskorúak általában bepiálnak. És mindezt napi 17

18 huszonnégy órás ügyeletet háromszáznegyvenhárom napon át (a New York-i Főiskola összes dolgozójának mindössze huszonkét nap szabadság jár) alig magasabb fizetésért, mint az enyém, az ingyenes szállás és étkezési lehetőség mellett. Hát csoda, ha az előző főnököm csak néhány hónapig bírta? De Tom elég kitartónak látszik. Már amennyire ez elmondható egy százkilencven centi magas, kilencven kilós pasasról, aki korábban védő volt a Texas A&M Egyetem focicsapatában, a kedvenc filmje a Kisasszonyok, és azért költözött New Yorkba, hogy végre vállalhassa a másságát. Nézze, Heather magyarázza Tom fáradtan. Még pár órát legalább itt kell töltenem. Tegnap a srácok valakinek a huszonegyedik születésnapját ünnepelték. 1 Ó, jaj! A huszonegyedik születésnapokra rendezett bulik a legszörnyűbbek. A kötelező szertartás szerint a szerencsétlen ünnepeltnek huszonegy felest kell felhajtania, s mivel az emberi szervezet nem képes ilyen rövid idő alatt ennyi alkoholt lebontani, az illető legtöbbször arra eszmél, hogy ezt a jeles napot az orvosi ügyeleten kell tovább ünnepelnie. Szép, mi? Bizony folytatja Tom. Sajnálom, hogy erre kell kérjem, de nem nézné át a mai napra vonatkozó előjegyzéseimet, és szervezné át a ma reggeli meghallgatásaimat? Nem tudom még, hogy bent tartjáke a srácot, és nem engedi, hogy felhívjam a szüleit... Persze, nem gond nyugtatom meg. Mióta vannak ott? Tom hangosan felsóhajt. Csak hétig jutott, mikor kidőlt. Úgyhogy olyan éjfél óta, nagyjából. Elvesztettem minden időérzékemet. Ha gondolja, felválthatom. Amikor egy diák az orvosi ügyeletre kerül, de még nem vették fel a kórházba, a főiskola gyakorlata szerint valaki mindig ott marad vele. Még egy nyavalyás zuhanyra sem szaladhat haza az ember, csak ha egy másik felügyelő átveszi a helyét. A New York-i Főiskola egyetlen diákját sem hagyja egyedül az orvosi ügyeleten. Még akkor sem, ha ezek a srácok aztán rendszerint elhúznak haza, s még arra sem veszik a fáradságot, hogy 1 Amerikában a nagykorúság kezdete. 18

19 legalább szóljanak, úgyhogy az ember gyakran azon kapja magát, hogy már egy órája valami mexikói szappanoperát bámul, miközben a bekísért kölyök már rég ott sincs. Legalább reggelizhet valamit. Azt hiszem, Heather derül fel Tom elfogadom az ajánlatát, ha tényleg nem bánja. Biztosítom, hogy tényleg nem, és még mielőtt leteszem a kagylót már elő is kaptam a taxipénzt a házi kasszából. Szeretem ezt a házipénztárt. Olyan, mintha lenne egy saját bankod, közvetlenül az irodádban. Sajnos, Justine, az a lány, aki előttem dolgozott itt, ugyanígy gondolkodott, és a Fischer Hall összes felhasználható keretéből kerámiamelegítőket vett a családjának és a barátainak. A költségvetési osztály azóta is minden számlát tüzetesen átvizsgál, amikor bemutatom őket, annak ellenére, hogy kivétel nélkül mindig teljesen szabályosak. És nekem még mindig fogalmam sincs, mi a csoda lehet az a kerámiamelegítő. Gyorsan befejezem Tom találkozóinak átszervezését, aztán egy hajtással ledöntöm a maradék kávémat. Ha egy kicsit vékonyabb lennél. Tudod mit, pultosfiú? Azokkal a hosszú körmökkel, amelyeket azért nem vágsz le, mert nincs pénzed új gitárpengetőre, úgy nézel ki, mint egy lány. Igen, így van. Pont mint egy lány. Ehhez mit szólsz, pultosfiú? Egy pillanatra beugrok még az ebédlőbe, hogy magamhoz vegyek egy bagelt, amit majd befalok az úton a kórházig, és már megyek is. Csak mivel a café mocha igazából nem tölt fel tartós energiával... ellentétben a bagellel. Különösen az olyan krémsajtos bagellel (tejtermék), amelyben több szelet baconszalonnát (protein) is elhelyeztek. Megragadom a kabátomat, s már épp indulnék a bagelemért, mikor észreveszem, hogy Magda, a legkedvesebb munkatársam, egyben az ebédlő főpénztárosa, ott áll az ajtóban, és a legkevésbé sem hasonlít szokásos önmagára. Jó reggelt, Magda üdvözlöm. Sose hinnéd, mit mondott ma nekem a pultosfiú! 19

20 De Magdát, aki alapvetően igencsak kíváncsi személyiség, ráadásul a pultos srác nagy rajongója, úgy tűnik, egyáltalán nem hozza lázba a dolog. Heather szólal meg. Mutatnom kell neked valamit. Ha a Post címlapját vetem közbe, akkor Reggie már megelőzött. És tényleg, Mag, semmi gond. Én jól vagyok. Csak nem akarom elhinni, hogy Tania visszafogadta azok után, amit azzal a Pussycat Dolls nevű lánybandával művelt Párizsban. Na de hát az ő apjáé a lemezkiadó... Mit is tehetne mást? Magda a fejét rázza. Nem mondja. Nem a Postról van szó. Csak gyere, Heather! Gyere! Kíváncsian követem Magdát inkább azért, mert még egy aprócska mosoly sem hagyta el eddig az ajkát, nem pedig azért, mert úgy gondolom, hogy valami eget rengető dolog lenne, amit mutatni akar végig a folyosón, elhaladunk a diákönkormányzat irodája előtt az ajtó még zárva ilyen korán reggel, aztán Magda főnökének szobája előtt, ahol meglepő módon nincs senki. Ezt a szobát általában megtöltik a mindenfélékről panaszkodó menzai dolgozók és a cigifüst, mivel Gerald Eckhardt, az ebédlő vezetője tántoríthatatlan bagós. Igazából csak odakint lenne szabad rágyújtania, de mindig azon kapom, hogy az asztalnál ülve pöfög, aztán kifújja a füstöt a nyitott ablakon, mintha abban bízna, hogy senki sem kapja rajta. De ma nem. Ma üres az iroda és sehol semmi füst. Magda szólok utána, amikor rózsaszín köpenye eltűnik az ebédlő hangos és gőzös konyhájának lengőajtaja mögött mi folyik itt? De Magda egy szót sem szól, míg el nem ér a robusztus ipari tűzhelyig, amelyen egyetlen edényben forr a víz. Ott áll Gerald is, jól szabott öltönyében erősen kirí a rózsaszín köpenyes konyhai dolgozók közül, mindenki szinte eltörpül hatalmas termete mellett melyet valószínűleg annak köszönhet, hogy kissé túl gyakran kóstolgatja a saját receptje alapján készült sajtos csirkét. Gerald azt hiszem, ez az egyetlen jó szó rá rémültnek tűnik. Csakúgy, mint Sandra, a lány, aki a salátás pultnál dolgozik, és 20

21 Jimmy, aki az ételeket adja ki. Magda még élénk sminkje alatt is feltűnően sápadt. És Pete Mi a csodát keres itt Pete? úgy néz ki, mint aki mindjárt elájul. Oké, emberek szólalok meg. Meg vagyok róla győződve, hogy akármi is folyik itt, az csak valami tréfa lehet. Mert Gerald, a konyhafőnök mindig is nagy tréfamester volt, rendszeresen rejt el gumipatkányokat az íróasztalok fiókjában, és pottyant műanyag pókokat mások levesébe. Mi a pálya? Április elseje még vagy három hónap. Pete, mit keres maga itt? És ekkor Pete aki valamilyen okból edényfogó kesztyűt visel felemeli a fedőt a vidáman bugyborékoló vízről, így megpillanthatom, mi van benne. 21

22 2 A Fishcer Hall menzáján rengetegen vannak, de most nem diákok. Az itt lakóknak azt mondtuk, gázszivárgás van, annyira nem vészes, hogy ki kelljen üríteni az egész épületet, de az ebédlőt azért lezártuk. A szomorú az, hogy mindannyian olyan kábák voltak az előző esti bulizástól, hogy tényleg úgy tűnt, bevették a dolgot. Legalábbis egyikük sem problémázott különösen attól kezdve nem, hogy nekiálltam kiosztani az ingyen étkezésre jogosító utalványokat, amelyekkel elmehettek reggelizni a diákszövetséghez. De az ebédlő még mindig tele van most azonban éhes tizennyolc évesek helyett kollégiumi elnökökkel és alkalmazottakkal, konyhai dolgozókkal, rendőrökkel és a gyilkossági csoport nyomozóival. Ám a nagy hodály még így is szokatlanul csendes, olyannyira, hogy olybá tűnik, mintha az energiatakarékos körték a lámpákban a fejünk felett melyek fénye érdekesen visszatükröződik az ólomüveg ablakokban, kicsivel a mennyezett alatt hangosabban zümmögnének, mint máskor. A lámpák zúgásán keresztül hallom, hogy Magda szipákol. Az ebédlő egyik oldalán gyűltek össze a 22

23 hajhálót és rózsaszín köpenyt viselő, manikűrözött kezű kollégáival. Egy rendőr halkan beszélget velük. Hamarosan hazamehetnek, amint mindannyiuktól levettük az ujjlenyomatot mondja. Mire kellenek maguknak az ujjlenyomataink? Magda keskeny álla remeg a félelemtől vagy az is lehet, hogy a felháborodástól. MI nem csináltunk semmit! Nem mi öltük meg azt a lányt! A többi konyhai dolgozó helyeslőn felmordul. Hisz ők sem tettek ilyesmit. A rendőr hangja továbbra is barátságos. Mindannyiuk ujjlenyomatára szükségünk van, hogy meg tudjuk különböztetni, a konyhában találtak közül melyek a magukéi, asszonyom, és melyek származhatnak a gyilkostól. Már ha az illető hagyott egyáltalán nyomot maga után. Vizsgálódjanak csak kel az alkalmazottai védelmére Gerald. De én most megmondom maguknak, hogy egyik dolgozóm sem gyilkos. Jól mondom, emberek? Minden rózsaszín köpenyes határozottan bólogat. A tekintetükben azonban valami más is csillog, mint könnyek. Gyanítom, az izgalom: nem elég, hogy egy gyilkosság áldozatára bukkantak a konyhájukban, közvetlenül a pálcikás hot dogok és a mogyoróvajaslekváros üvegek mellett, de már egy bűntény fontos tanúivá is váltak, és most így is bánnak velük: nem mint egy étterem dolgozóival a diákok szemében érinthetetlenekkel, hanem mint igazi, gondolkodó emberi lényekkel. Néhányuk számára ténylegesen ez lehet az első eset. Észreveszem, hogy a kollégiumi ügyekkel foglalkozó részleg vezetője, dr. Jessup is ott ül az egyik asztalnál számos kollégája társaságában, és mindannyian döbbentnek tűnnek. Úgy látszik, az a hír, hogy egy testtől elválasztott fejet találtak a kollégium területén, a közelgő hóvihar ellenére az összes irodai dolgozót munkába állította, még a főiskola elnöke, Phillip Allington is itt van, ott ül Steven Andrews, az új kosárlabdaedző mellett, aki különösen aggodalmas arcot vág. És erre meg is van az oka, hisz a New York-i Főiskola teljes kosárlabdacsapata a csapathoz tartozó pomponlányokról nem 23

24 is beszélve a Fischer Hallban lakik, mivel az épület közeli szomszédságában található az egyetemi sportcentrum. Miután a kollégiumban tavaly két tanuló is a halálát lelte ezért a Fischer Hallra rá is ragasztották a halál szállása nevet, minden egyetemi dolgozó (beleértve a sportolók edzőit is) egy kissé ideges mostanában. És hát ki is kárhoztatná őket ezért? Különösen Allington elnököt. Az ő helyzete aztán igazán nem volt egyszerű. És ezt senki sem tudja jobban, mint én, a halál szállása igazgatójának asszisztense. És most olybá tűnik, hogy a dolgok még sokkal rosszabbra fordultak, nemcsak az elnök számára, hanem a főnököm főnökének, a kollégiumi ügyekkel foglalkozó részleg vezetőjének számára is... és ő ezzel teljesen tisztában van. A díszzsebkendő a mellényzsebében olyan gyűrött, mintha valaki csodás nyomozótehetségemet kihasználva feltételezem, hogy ez a valaki maga dr. Jessup használta volna. És az, hogy az elmúlt félórában összegörnyedve ücsörgött egy ragadós ebédlői széken, az öltönyén található gyűrődések számát is szemmel láthatóan szaporította. Heather szólít meg egy kissé túlságosan szívélyesen, mikor odalépek az asztalához mivel a sajátomtól ahová Pete felfedezése után közvetlenül visszatértem, és megpróbáltam telefonon értesíteni mindenkit, aki csak az eszembe jutott, beleértve Dr. Jessupot is, és a főnökömet, Tomot ide hívott egy rendőr. Canavan nyomozó beszélni szeretne önnel. Ugye emlékszik Canavan nyomozóra a hatos körzetből? Mintha el lehetne felejteni. Nyomozó úr... nyújtom a kezem a kissé gyűrött kinézetű, őszülő bajuszú, középkorú férfinak, aki ott áll, fél lábát egy üres ebédlői szék ülőkéjén nyugtatva. Canavan nyomozó felnéz a csésze kávéból, melyet a kezében tart. A szeme palaszürke, és a körülötte lévő bőrt mély ráncokba gyűrte az ádáz természet. Gyilkossági nyomozónak lenni New Yorkban minden, csak nem tréfadolog. Sajnos, nem mindegyikük néz ki úgy, mint Chris North az Esküdt ellenségekben. Tulajdonképpen egyikük sem, amennyire megfigyeltem. 24

25 Örülök, hogy újra látom, Heather üdvözöl. A kézfogása határozottabb, mint valaha. Úgy hallottam, magának is megmutatták. Szóval... Van valami ötlete? A nyomozóról a részlegem nagyfőnökére pillantok, majd vissza. Öhm szólalok meg végül. Nem vagyok benne biztos, hogy mire is megy ki a játék. Várjunk csak... Dr. Jessup és Canavan nyomozó tényleg az én segítségemet kérik ebben a visszataszító bűnügyben? Mert ez épp az ellenkezője lenne annak, ahogyan a múltkori esetben viseltettek az irányomban... Hol van a test többi része? Canavan nyomozó nem erre gondolt, Heather világosít fel dr. Jessup erőltetett mosollyal. Úgy érti, felismeri... a... tudja, azt? Carol Ann Evans, a dékán igen, az, aki nem vesz fel addig az egyetemre, amíg be nem bizonyítom neki, hogy képes vagyok többtagú szorzatokat felbontani történetesen szintén itt ül, valamiféle furcsa hangot hallat, és egy agyonhasznált papír zsebkendővel eltakarja a száját, mikor meghallja azt a szót, hogy azt. Pedig, amennyire én tudom, egyetlen pillantást sem vetett az edény tartalmára. Ja, értem. Igazából nem is akarják, hogy segítsek. Legalábbis nem ÚGY. Hát, elég nehéz lenne megmondani felelem. Bolond lennék mindenkinek az orrára kötni, hogy Lindsay Combs a bálkirálynő, és legjobb barátnőjenek, Cheryl Haebignek (most már ugyan nem) leendő szobatársa az, akit az ismeretlen elkövető vagy elkövetők lefejeztek, és a fejét egy tűzhelyen álló fazékba rejtették a Fischer Hall ebédlőjében. Tudom. Brrr. Nos, Heather? nógat dr. Jessup, de csak a szája mosolyog, a szeme nem. Aztán odaszól Canavan nyomozónak, kellőképpen hangosan, hogy mindenki hallja, aki az ebédlőben tartózkodik, láthatólag azért, hogy lenyűgözze Allington elnököt, akinek persze halvány fogalma sincs róla, hogy én ki vagyok bár a feleségét és engem egyszer ugyanaz a személy tett el majdnem láb alól Heather 25

26 mind a hétszáz tanulót név szerint ismeri a Fischer Hallban. Nem igaz, Heather? Nos, mondhatni ismerem el kissé feszengve. Feltéve, hogy nem teszik fel őket főni néhány órára. Ez most csúnyán hangzott? Valószínűsítem, hogy igen. Evans dékán legalábbis ismét felcsuklik, bár én nem akartam semmi rosszat mondani. Csak hát... értik. Remélem, később ezt nem fogja felróni nekem. Tudják, az egyetemi felvételim alkalmával. Szóval, ki ő? Ki ez a lány? A nyomozónak szemlátomást nem jut el az agyáig, hogy az egész ebédlő a mi szavainkat lesi. Egy névnek igazán örülnénk. Úgy érzem, a gyomrom kissé háborogni kezd, ugyanúgy, mint amikor Pete felemelte a fazék tetejét, én pedig azon kaptam magam, hogy egy élettelen szempárba meredek. Veszek egy mély lélegzetet. Az ebédlőt a reggeli szokásos illata tölti meg... tojás, felvágott és juharszirup. Őt nem lehet érezni. Legalábbis, nem hiszem. Azért hálás vagyok, hogy ma reggel nem volt már időm a szokásos krémsajtos-baconszalonnás bagelemre. Az a café mocha mostanáig több mint elégnek bizonyult. Az étkező padlója kissé hullámzik a talpam alatt. Megköszörülöm a torkom. Jó, rendben. így már kicsit jobb. Lindsay Combsnak hívják felelem, és a Fiúkák támadójátékosával jár azaz járt. A Fiúkák a New York-i Főiskola harmadosztályú kosárlabdacsapatának a (rémes) neve. A rendes nevüket, ami Puma volt, elvesztették még az ötvenes években valami bundabotrányban, és azóta teljesen rajtuk ragadt ez a gúnynév, örökös bosszúságukra s az ellenfél csapatainak örömére. A teremben mindenki visszafojtott lélegzettel figyel. Allington elnök szokásos szerelésiben, mely annak az utánzata akar lenni, amit szerinte a diákok hordanak (mintha csak 1955-ben lennénk): a New York-i Főiskola baseballdzsekije szürke kordnadrággal párosítva felkiált, hogy Nem! Az elnök mellett álló Andrews edző arcából, ahogy előre sejtettem, kiszökik a vér. 26

27 Ó, istenem! sóhajt. Nagy darab ember, olyasmi korú lehet, mint én, a haja tüskés, a szeme pedig lefegyverzően kék... egyszóval olyan, mint akit errefelé fekete írnek neveznek. Egész vonzó lenne, ha nem volna egy felfújt izomkolosszus. Ja, és ha valaha is észrevette volna, hogy létezem. Nem mintha abból bármi is kisülhetett volna, hisz az én szívem valaki másért dobog. Nem lehet Lindsay! hörren fel. Abszolút együtt érzek vele. De tényleg. Nem Cheryl Haebig volt az egyetlen, aki szerette Lindsayt... Mindannyian kedveltük. Leszámítva az irodámban dolgozó végzős segítőnket, Sarah-t. Lindsay hihetetlenül népszerű lány volt, ő vezette a New York-i Főiskola pomponlányainak csapatát, mézszínű haja a derekáig ért, a melle pedig egy grapefruit méretéhez közelített, amit Sarah szerint a plasztikai sebészeknek köszönhetett. S bár a Lindsayben néha túláradó iskolai szellem időnként idegesítő tudott lenni (legalábbis számomra), azért kellemes változatosságot jelentett a főiskola többi diákjához képest, mármint akik rendszerint megfordultak az irodánkban: elkényeztetett, elégedetlen kölykök, akik azzal fenyegetőznek, hogy ránk uszítják az ügyvéd apjukat, ha nem tesszük őket azonnal egyágyas szobába, vagy nem szerzünk nekik extra hosszú kanapét. Atyaisten! Dr. Jessup el sem akarta hinni, amikor felhívtam, hogy amilyen gyorsan csak tud, jöjjön a Fischer Hall-ba, mivel az egyik diákunk elvesztette a fejét... de szó szerint. Mostanra, úgy látszik, kezdi felfogni a dolgot. Biztos ebben, Heather? Igen bólintok. Egészen biztos. Lindsay Combs az. A pomponlányok feje. Nagyot nyelek. Elnézést. Nem akartam viccelni. Canavan nyomozó előhúzott egy jegyzettömböt az övéből, de nem ír bele semmit. Csak lapozgatja, anélkül, hogy közben felpillantana. Honnan tudja? Megpróbálom elhessegetni az agyamból képet, amint az az élettelen szempár rám néz de nem lát. Lindsay kontaktlencsét viselt. Színezettet. Zöldet. Olyan természetellenesen zöldet, hogy amikor kiment az irodából, Sarah 27

28 mindig rákérdezett: Kit néz ez a lány hülyének? Ilyen szín nem is létezik! Ez minden? kérdi a nyomozó. A színezett kontaktlencse? És a fülbevaló. Az egyik fülében hármat hordott, a másikban kettőt. Sokszor megfordult az irodámban teszem hozzá, hogy magyarázatot adjak arra, honnan vagyok ennyire képben a testékszereit illetően. Nagy bajkeverő volt? tudakolja Canavan. Szó sincs róla tiltakozom. A legtöbb diák, aki megjelenik az irodámban, vagy azért keres meg, mert bajba került, vagy azért, hogy panaszkodjon a szobatársára. Vagy, ahogyan Lindsay is tette, az ingyenesen elvihető óvszerért jönnek, amelyeket az asztalomon tartok a Hershey Kisses csokicsókocskák helyén (mivel kevesebb bennük a kalória). Csak óvszerfelhasználó. Canavan nyomozó őszes szemöldöke a magasba szökik. Hogy mondta? Lindsay sokszor ugrott be hozzám ingyen óvszerért magyarázom. Ő és a barátja nagyon odavoltak egymásért. A neve? Kicsit későn kapok észbe, hogy épp az imént kevertem gyanúba az egyik diákomat. És ez Andrews edző figyelmét sem kerüli el. Ugyan már, nyomozó úr szólal meg. Mark sohasem lenne képes... Mark vezetékneve? Canavan nem adja fel. Andrews edző rémülten pislog. Dr. Allington kedvenc alkalmazottja segítségére siet. Legalábbis ez a szándéka. A Fiúkáknak nagyon fontos meccsük lesz holnap este tájékoztatja Canavan nyomozót aggodalmas hangon, a Keleti Ördögök csapata ellen á Jersey-i Főiskoláról. Már nyolc meccs óta veretlenek vagyunk, tudja... És egyik csapatbeli srácnak sincs semmi köze ahhoz, ami Lindsayvel történt teszi hozzá az edző védekezően. Nem akarom, hogy belerángassák őket. Megértem az aggodalmát próbálja megnyugtatni Canavan nyomozó (és egyáltalán nem tűnik úgy, mintha hazudna, holott én jól 28

29 tudom, hogy igen). És az önét is, dr. Allington. De az a helyzet, hogy nekem ez a munkám. És most... Nem hiszem, hogy tényleg érti, uram szól közbe dr. Allington. A holnap esti meccset a tévé is közvetíteni fogja, méghozzá a New York One. Több millió dolláros reklámbevétel forog kockán. A döbbenettől eltátott szájjal meredek az elnökre. És látom, hogy Evans dékán ugyanígy tesz. A tekintetünk találkozik, és nyilvánvaló, hogy mindkettőnknek ugyanaz jár a fejében: Hűha! Ennek a fele sem tréfa. Az ember azt gondolná, hogy mivel ennyire egy hullámhosszon vagyunk, tán egy kicsit megértőbb lesz majd azzal a matek pótvizsgával kapcsolatosan. De valamiért úgy érzem, nem lesz. Maga az, aki nem érti, doktor. Canavan nyomozó hangja határozottan cseng, és kellőképpen hangos ahhoz, hogy Magda és a többi éttermi dolgozó abbahagyja a szipogást, és felénk fordítsa a fejét. Az emberei vagy most azonnal megadják a lány barátjának a nevét, vagy számíthatnak arra, hogy a félév hátralévő részében újabb lányokat kell majd hullazsákban hazaküldeniük a szüleikhez. Mert azt garantálom, hogy akárki is volt az a beteges szörnyeteg, aki ezt tette Miss Combsszal, újra megteszi majd valaki mással. Dr. Allington egy szót sem szól, csak eltökélten mered a nyomozóra, ő azonban még eltökéltebben viszonozza a tekintetét. Mark Shepelsky teszek pontot a dolog végére. A lány barátját Mark Shepelskynek hívják. A 212-esben lakik. Andrews edző ráborul az asztalra, és a kezét a tarkójára kulcsolja. Dr. Allington felhördül, s úgy masszírozza az orra tövét a mutató- és hüvelykujjával, mintha a homlokába hirtelen belehasított volna a fejfájás. Dr. Jessup csak a plafont bámulja, míg dr. Flynn, a kollégium ügyeletes pszichológusa szomorúan mosolyog rám az asztal mellől, ahol a többi alkalmazottal ül. Canavan nyomozó most már egy kicsit higgadtabban felhajtja a notesza fedelét, és lejegyzi a nevet. Na nyugtázza a hallottakat. Ugye nem is volt olyan nagy dolog? 29

30 De... folytatom a mondandómat. A nyomozó jól hallhatóan felsóhajt a de szócskámra. Én azonban tudomást sem veszek róla. Lindsay barátjának nem lehet semmi köze ehhez szörnyűséghez. Canavan kőkemény tekintete az enyémbe fúródik. És ugyan honnan veszi ezt? Nos... felelem, akárki ölte is meg a lányt, az illetőnek kulcsa kellett hogy legyen az ebédlőhöz. Mert még jóval nyitás előtt kellett beosonnia ide, hogy feldarabolhassa a testet, eltakarítsa a nyomokat, és távozzon is, még mielőtt a személyzet megérkezik. De hogy juthatott volna hozzá Mark a kulcshoz? Ha jobban belegondolunk, inkább a Fischer Hall alkalmazottait kellene elsősorban felvennie a gyanúsítottak listájára... Heather a nyomozó amúgy is összeszűkült tekintete még jobban elkeskenyedik. Eszébe ne jusson, ismétlem: eszébe ne jusson, hogy saját kis magánnyomozásba kezd ennek a lánynak a halálával kapcsolatban! Ez valami beteges és zavarodott elme műve, és mindenkinek, de legfőképpen magának, messzemenő érdeke, hogy profikra bízza az ügy felderítését. Higgyen nekem, kézben tartjuk a dolgokat. Kissé megrettenve pislogok rá. Canavan nyomozó elég rémisztő tud lenni, ha akar. Én mondom, még a dékánok is meg vannak illetődve. Andrews edző pedig egyenesen rémült arcot vág. Pedig ő egy fejjel magasabb, mint a nyomozó, és vagy huszonöt kilóval többet is nyom... ezt persze mind izomban. Szívesen felhívnám a figyelmét, hogy eszembe sem jutott volna saját kis magánnyomozásba kezdeni az előző félévben történt esetekkel kapcsolatban sem, ha hajlandó lett volna hallgatni rám már az elején, amikor előre megmondtam, hogy gyilkosságról van szó. De eléggé nyilvánvaló, hogy ez alkalommal ő sem kételkedik. Talán közölnöm kellene vele, hogy ebbe a bűnügybe a legkevésbé sem áll szándékomban belekeveredni. Úgy értem, az egy dolog, hogy valaki lányokat lök le a liftaknába. De hogy levágja a fejüket? Ez egyáltalán nem olyasmi, amivel szívesen kerülnék közelebbi kapcsolatba. A térdem még most is remeg attól, amit az edényben láttam. Canavannek tehát egy cseppet sem kell aggódnia amiatt, hogy 30

31 bármiféle nyomozásba is fognék. Ezt most tényleg szívesen átengedem a profiknak. Megértette, Wells? ismétli meg. Világos vágok közbe sietve. Ki akartam fejteni részletesen is, miért nincs kedvem egyáltalán ahhoz, hogy fejetlen pompon-lányok után kutakodjak, de aztán úgy döntök, hogy bölcsebb lesz egyszerűen visszavonulót fújni. Most már elmehetek? Teszem fel a kérdést inkább dr. Jessupnak, mivel itt ő a főnököm illetve hát, tulajdonképpen Tom a közvetlen felettesem, de ő éppen azzal foglalatoskodik, hogy kiderítse, hiányzik-e valahonnan egy ebédlőkulcs (ez a feladat kedvére valónak tűnik, hisz így kellőképp távol tarthatja magát attól, amit a tűzhelyen találtak, és az, hogy erre felkérték, remek bizonyítéka annak, hogy Canavan nyomozónak igaza van: a New York-i Rendőrség tényleg kézben tartja a dolgokat), így Stan a legközelebbi, akit elérek. De Stan a saját főnökét, Allington elnököt bámulja, aki megpróbálja ismét magára vonni a nyomozó figyelmét. Ami számomra megkönnyebbülés, mert nekem már épp elég volt Canavan figyelméből, köszönöm. Ez a fickó tényleg rémisztő tud lenni. Szóval, ha jól értem, uram, azt mondja... kezd bele dr. Allington, akinek gondosan megválogatott szavai ékes bizonyítékai doktori fokozatának. Ha helyesen értelmezem, azt mondja, hogy ez a szerencsétlen ügy valószínűleg nem fog rendeződni holnap estére. Csak mert a munkatársaimmal ma délutánra összejövetelt szerveztünk keményen hajtó diáksportolóink tiszteletére, és rendkívül kellemetlen lenne, ha el kellene halasztanunk... Az a pillantás, amelyet a detektív vet a főiskola elnökére, még a lávát is megfagyasztaná. Dr. Allington, ez az ügy most nem arról szól, hogy valami kölyök kihányta a reggelijét az öltözőben tornaóra után. Tisztában vagyok vele, nyomozó úr bólint az elnök. De azért reméltem, hogy... Az isten szerelmére, Phil! vág közbe dr. Jessup. Most már nála is betelt a pohár. Valaki megpróbált becsináltat csinálni az egyik diákból, te pedig megnyitnád a salátabárt? 31

32 Én csak arra próbálok kilyukadni erősködik dr. Allington kissé ingerülten, hogy szakmai véleményem szerint nem lenne szabad engednünk, hogy ez az esemény teljesen felborítsa a tanulók életét. Emlékezz vissza, hogy pár évvel ezelőtt, amikor az iskolában valamiféle öngyilkossági láz tört ki, épp a nyilvánosság volt az, ami az újabb és újabb tetteket előidézte... Canavan nyomozó erre a megjegyzésre hitetlenkedve húzza fel őszes szemöldökét. Úgy gondolja, hogy fél tucat diák most majd hazarohan, és levágja a saját fejét? Csak annyit akarok mondani folytatja dr. Allington tántoríthatatlanul, hogy ha ez a fogadás most elmarad a holnap esti meccsről nem is beszélve, akkor végképp lehetetlen lesz megakadályozni, hogy kiszivárogjon, mi is történt itt valójában. Egy ilyen dolgot nem fogunk tudni sokáig titokban tartani. És most nem a Postról beszélek, és nem is a 1010 WINS hírcsatornáról. Hanem a New York Timesról, sőt, akár a CNN-ről. Ha az emberei nem találják meg azt a testet, de nagyon gyorsan, nyomozó úr, könnyen magunkra vonhatjuk az országos média figyelmét. És ez nagyon nem használna az iskola hírnevének... Testétől megfosztott fejet találtak a kollégium ebédlőjében szólal meg mindenki meglepetésére Carol Ann Evans. Mikor döbbenten felé fordulunk, elcsukló hangon hozzáteszi: Ma este az Inside Edition műsorán. Canavan nyomozó leveszi a lábát a székről, és a másikra helyezi a testsúlyát. Allington elnök úr szólal meg. Úgy öt percen belül az embereim ezt az egész szárnyat lepecsételik, és attól kezdve egyetlen kívülálló sem teheti be ide a lábát. És kívülállók alatt most az ön kollégáit is értem. Mindenre kiterjedő nyomozásba kezdünk ebben az ügyben. És kérjük önöket, hogy működjenek velünk együtt. Első lépésben azzal, hogy ön és az alkalmazottai azon nyomban távoznak innen, ahogy a kollégáim végeznek velük. Másodszor, meg kell kérjem önöket arra, hogy az ebédlő maradjon zárva, amíg úgy nem ítélem, hogy ismét biztonságos lesz megnyitni. Ha nem tévedek és a nyomozó hangja arról árulkodik, hogy ez a legkevésbé sem 32