EKLOGA SZERELMES PÁRBESZÉD

Átírás

1 EKLOGA (< gör. eklogé válogatás, szemelvények ) A Vergilius pásztorkölteményeihez hasonló versek elnevezése. Előzményei a görög bukolikus (pásztori) költemények, ezek legismertebb szerzője Theokritosz. Vergilius átveszi tőle a pásztori helyszínt, a pásztorok neveit és a hexameteres formát, de a görög tematikát összekapcsolja saját kora római életérzésével: az idill helyett annak veszélyeztetettsége válik hangsúlyossá; a párbeszédek mellett megjelenik a magánbeszéd, a monológ. Vergiliusnál válnak a szereplők allegorikus alakokká. Később a nemzeti irodalmakban többféle változata alakult ki, olykor a párbeszédes forma is elmaradt belőle (már Vergiliusnál is). A magyar irodalomban ritkán fordul elő, igazán jelentőssé Radnóti költészetében vált. Egy idilli Theokritosztól: SZERELMES PÁRBESZÉD Mind gonosz a pásztor: pásztor csalogatta Helénát. Ment a pásztor után az okos Heléna magától. Mit dicsekedsz, te gonosz?...mondják, hogy a csók csupa semmi. Mennyi drága gyönyör fér ebbe a semmibe mégis! Megmosom a számat, kiköpöm belőle a csókod! Megmosod a szácskád? Ideadd, hadd csókolom újra! Szép dolog, ily fiatal lányra kivetni a hálót. Mit dicsekedsz? Mint álom múlik el a fiatalság. Még nem ért meg a fürt, még nem nyílt ki egészen a rózsa. Jőjj az olajfa alá, sugok egy szót drága füledbe! Nem megyek én, ismerlek, a múltkor is így csalogattál! Jőjj no, a szilfa közé, hallgasd meg kis furulyámat! Gyűlölöm a furulyát, csak menj, furulyázz te magadban! Nem félsz, büszke, hogy Aphroditének bosszuja megver? Bánom is én Aphroditét; csak Artemis áldjon, elég az! Ó, ne mondj ilyeket, mert szörnyen rád veti hurkát. Vesse csak: akkor is Artemis engem védeni fog majd. Nem kerülöd ki Eróst; egy lány se kerülte ki még őt! Elkerülöm bizony én; csak vidd te magadban igáját!

2 Félek, hogy nem is én, silányabb lesz szeretőd majd. Ejhaj, mennyi legény szeretett már, egy se büvölt el! Annyi után magam egy, jöttem könyörögni szerelmed! Mit tegyek, édesem? A szerelem csupa bú s keserűség. Nem bús, nem keserű, a miénk csupa táncos öröm lesz majd. Azt mondják, retteg párjától mindenik asszony. Azt inkább, hogy "nincs amitől rettegne az asszony". Rettegek én a gyerektől s kínjától a szülésnek. Artemis istennőd majd megkönnyíti szülésed. Rettegek attól, hogy szépségemet el ne veszítsem. Gyermekeidben a szépséged szebb napra derül még. És ha tied leszek, illendőn te milyen hozományt adsz? Mind az egész csordám, s erdőimet és legelőmet. Esküdj meg, hogy nem hagysz el, ha betöltöm a vágyad! Nem, soha, bárha magad kergetnél messze magadtól. Készítesz nyoszolyát, építesz szép kicsi házat? Készítek nyoszolyát, pásztorkunyhómban uralkodsz. Mit mond majd az apám, mit mondok majd az apámnak? Megdícsér az apád, ha nevem meghallja, s örül majd. Mondd meg hát a neved!( Milyen édes néha a név is!) Daphnis enyém, Lykidas az apám, felesége Nomaié. Jónevü régi család, de bizony magamé sem silányabb. Jól tudom azt: hisz apád maga a jómódu Menelkas. Merre van az erdőd, nosza mondjad, melyik a földed? Nézd, ahol ott az a pár gyönyörű ciprusfa virágzik. Rágd a füvet, kecském! megnézem azt a kis erdőt.

3 Csöndbe legelj, tehenem! míg megmutatom kicsiny erdőm. Mit művelsz, te gonosz? Mért nyúlsz mellemre kezeddel? Gömbölyödik már két kerek almád: hadd tapogassam! Zsibbadás vesz erőt rajta: viszed el kezed onnan?! Mit félsz, drága leány? Amit én akarok, nem olyan rossz. Nézd, árokba tepersz, szép tiszat ruhám csupa sár lesz. Nem lesz sár aranyom: terítek alá puha gyapjút. Jaj, mit akarsz? Övemet, jaj, mért oldod le csípőmről! Ezt vetem ma első áldozatul Aphroditének. Várj, nyomorult! Meglep valaki! Nem hallod-e? Szólnak? Egymásközt suttognak a ciprusok ágai rólunk. Meztelenül maradok: lásd, ronggyá tépted a szoknyám! Új szoknyát, drágábbat adok majd érte cserébe. Lám, fűt-fát megigérsz, ki tudja, mit adsz majd a végén? Bár a lelkemet, életemet tudnám odaadni! Artemis, könyörülj, hogy nem maradok csapatodban! Aphroditének üszőt viszek, egy kis borjut Erosnak. Szűzlány jött ide, jaj, már nem szűzlány megy el innen! Nem szűzlány, hanem asszony:az én kis arany feleségem. Így a titkos nász megesett, és két szeretők ott egymásnak nótás szavakat vigadozva feleltek. S így aztán a leány juhait ment őrzeni, földre sütve szemét, szégyenlősen, de örülve szívében, s ment a legény csordája után, betelve a násszal. Babits Mihály fordítása És egy, már kevesbé idilli Vergiliustól, épp Radnóti fordításában: IX. ECLOGA Hát te hová mégy Moeris? a városi útra igyekszel?

4 Ó, Lycidas, mit is ér meg az ember, hogyha soká él; Hirtelen itt terem egy jövevény s azt mondja e földön: Mind az enyém, takarodjatok innen régi lakósok! Most letiportan, mert felforgat a sors keze mindent, Néki viszek gödölyét, átok keserítse a húsát! Én pedig úgy hallom, hogy a lágy lejtőre futó domb Lábától le egészen a vízig, amott meg az ősi Villámtól hasitott tölgyfák zúgó ligetéig Verseivel néktek megvédte Menalcas a földet. Hallhattad, hire járt Lycidas, de tudod, hogy a versek Oly tehetetlenek ott, hol a Mars dárdái ropognak, Mint a sasűzte, bozótba futó kicsi chaoni gerlék. Hisz ha a holló épp az imént a baloldali odvas Tölgy tetején nem szól s a viszályt le nem inti jelével, Nem látnád Moerist soha már s nem is élne Menalcas. Érhet-e íly nagy baj valakit? jaj, hát lehet az, hogy Elnémultál volna örökre te drága Menalcas? Nimfákról ki dalolna? ki hímezné teli rétünk Gyönge virágokkal s remegő zöld árnnyal a forrást? Most egy vers jut eszembe, minap lestem ki a csöndben, Míg Amaryllishez mentél, aki oly gyönyörű szép: Tityrusom, míg megjövök, őrizd addig a nyájat, S hogyha legelt, itatóra tereld, de figyelj s ha a vén bak Megtorpanna, ugorj szaporán, ravasz az s ravaszul döf. Hát még Varusról az a vers, melynek fele kész csak: Hogyha miénk marad a szép Mantua, Varusom immár, Mantua, melyhez olyan közel ép a bajérte Cremona Éneklő hattyúk röpitik fel az égre neved majd. Corsica rossz tiszafája felé méhed sose szálljon, És legelő tehened nagy tőgye legyen teli tejjel: Kezdd el, halljam az új dalt! engem is úgy noszogatnak A Pierídák már, hiszen egy-két verset is írtam, Melyet a pásztori nép dalol, ámde az ősi hizelgő! Variusunk költő, vagy Cinna! de én mi vagyok még? Lúd, aki gágog, amíg hattyúk lebegő dala hallik. Így van ez, értelek én Lycidas, töröm is fejemet, várj, Hogy felidézzem e dalt, de talán te is ismered, oly szép: Jöjj, Galatea te! hagyd a folyót, mire jó az a játék? Itt van a bíborszínü tavasz, már önti az újult Föld a virágot; a nyárfa fehéren hajlik a barlang Árnya fölé s ím összefonódnak a zöld venyigék is: Jöjj ide hát, hadd verje a zengő partot a hullám. És amit egyszer rég te daloltál egy derüs éjjel, Dallama már a fülembe motoz, szavait keresem még:

5 Daphnis, az égi jelek keltét minek is figyeled most? Új csillag ragyog ím, Caesar nagy csillaga jött fel, Zsendül tőle mezőnk, maggal teli hajlik a búza, S messze piroslik a fürt a napos dombon mosolyogva. Daphnisom olts körtét, unokád szedi majd a gyümölcsét. Száll az idő, megvénül az ember, gyengül az ész is, Míg fiu voltam, egész napokat zengtem teli dallal, Most feledékenység nyomorít, fut tőlem a szó is, Ó, te szegény Moeris! máris megijeszt az a farkas? Nem baj, tudja Menalcas a dalt s énekli neked majd. Csak kibuvót keresel, kertelsz, pedig égek a vágytól. A sima tenger is úgy figyel itt, hogy a fodra se rezzen, S nézz körül, a fecsegő szellők hallgatva leülnek. Íme az út fele már; a Bianor sírja fehérlik Ott a kanyarnál; ülj ide Moerisem! itt, hol a dudvát Irtja a bokrok közt a paraszt, heverészve daloljunk; Tedd le a két gödölyét, még úgyis elérjük a várost. Vagy ha te attól félsz, beborul s hogy az éj zivatart hoz, Ám menjünk, de dalolva! dalod rövidítse utunkat, S hogy jókedvre derülj, add át, viszem én a te terhed. Nincs értelme fiam, másról van szó e napokban, Majd dalolunk akkor, ha a drága Menalcas is itt lesz. Végül egy már nem párbeszédes, ugyancsak Vergiliustól: NEGYEDIK ECLOGA Múzsák, sícelidák! magasabbra kicsit ma dalunkkal! Van kit a hanga-berek nem igéz, sem a törpe bozótos; Zengj erdőt! de a consulhoz méltó legyen erdőd. Íme betelt az idő, amelyet Cúmae dala jósolt: Újraszületve az évszázak roppant sora tárul. Eljön a Szűz ismét, már jön Sáturnus uralma, Már a magasságból küld új ivadékot a mennybolt. Óvd csak e most születő csecsemőt, Lúcína, ki majdan Véget vetve a vaskornak, hoz a földre aranykort: Hisz máris testvérbátyád országol, Apolló. S consulságod alatt kezdődik e fényes időszak, Pollio, nagy hónap-sorait számláljuk előre; És te vezetsz, amidőn bűnnek ha marad nyoma bennünk, El fog enyészni s örök remegés nem ijeszti világunk. Ő pedig istenként él majd, aki lát az egekben Isteni bajnokokat s őt is látják azok éppúgy, S lesz lecsitult földünk fejedelme az ősi erénnyel. Ám a talaj teneked, te fiú, eleinte a termést Adja magától még: vizibabba keverve peszercét És a buján kusza repkénnyel bűbájos akanthuszt. Bőtejü tőggyel tér, hívás nélkül, haza kecskéd És a hatalmas oroszlántól nem ijed meg a jószág.

6 Míg fölibéd maga sarjaszt majd bölcsőd üde rózsát. Pusztul a kígyó is, pusztul minden hamis, ártó Nadragulya; s teli lesz asszír balzsammal a környék. Hogyha pedig már tudsz olvasni atyád meg a hősök Nagyszerü tetteiből, értvén, mi a férfiderékség, Szőke, szelid buza nő lassan szántóidon akkor, Parlagi csipkebokorról csügg bíborszemü szőlő, Míg érdes tölgyfák törzsén mézharmat aranylik. Ámde nyomokban az ős vétek még néhol előtör S űz Thetis áradatát hasogatni hajón, vagy övezni Fallal a városokat s a talajba bevágni barázdát. Lesz új Típhys is és kiszemelt daliákkal iramló Második Argó, sőt új háboruk is, tömegével, S küldik Trója alá ismét a hatalmas Achillést. Majd ha belőled idők folyamán ember lesz azonban, Habra fenyő-bárkán kalmár kicserélni az árut Már nem igyekszik: a föld meghoz mindenfele mindent. És televényt eke nem sebesít, se kacor soha szőlőt, Barmairól a kemény pór-nép oldozza a jármot; Cifra szinét, akkor, szűnik színlelni a gyapjú, Mert a mező maga sző csigavér bundát a barikra, Vagy, szeretőn, bolyhuk sáfrány-sárgára cseréli; S míg legel, öltözik ott a juh is bíborba magától. "Igy szőjjünk, ily századokat!" - szólottak (a sorsot Szabva szilárdan s egy szívvel) guzsalyukhoz a párkák. Törj méltó tisztségre tehát, az idő közel immár, Isteni drága gyerek, Jupiter méltó magzatja! Domboru boltja, tekints rá fel, hogyan ing a világnak, Nézd a magas mennyet, habözön színét, vagy a földet; S lásd, a jövő kornak minden mily boldogan örvend! Vajha a kései vénkornak végéig elélnék, S lenne erőm elegendő, hogy hiredet fölidézzem! Akkor a thrák Orpheus sem tudna legyőzni dalával, Sem Linus, ámbár anyja amazt, ezt atyja segítse, Orpheust Calliopéa, Linust pedig ékes Apolló. Hogyha meg Arcadiát híván ítélni, kiáll Pán, Ítél Arcadia s maga Pán se tagadja: legyőztem. Csöpp csecsemő, nosza hát, ismerd fel anyád mosolyoddal (Tíz havi terhes-idő sok volt ám édesanyádnak!), Csöpp csecsemő, nosza hát: ki mosolyra se készti szülőjét, Égiek étke se vár, istennők ágya sem arra. Lakatos István fordítása