Bevezetı az Isteni színjáték hallgatásához

Átírás

1 Bevezetı az Isteni színjáték hallgatásához Az Isteni színjáték, eredeti címén Komédia, Dante Alighieri hétnapos túlvilági utazásának története. Isten hét nap alatt teremtette a világot, Dante pedig hét nap alatt bejárja és megérti a teremtést a maga teljes gazdagságában. Az utazás során megérti a fizikai és szellemi világ eredetét, mőködését, rendjét és célját. Megérti az emberiség történetét, az emberi szenvedélyek, bőnök és érdemek végtelen gazdagságát. De legfıképp megérti önmagát múltját, jelenét és jövıjét, hiszen választ talál arra a kérdésre, hogy mi a küldetése. Ennek megfelelıen a mő egy világleírás: elmondja, hogy fizikailag hogyan néz ki a világ, hogyan alakult ki, miként mőködik, és mi lesz a sorsa. Ebbıl a szempontból az Isteni színjáték egy hatalmas lexikon, amely összegyőjti korának teljes tudásanyagát. De olvashatjuk úgy is, mint az emberi természet bemutatását: milyen az ember? Mik az adottságai, hogyan élt, él, és hogyan kellene élnie? Ha innen nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy a mő példatár és tanköltemény. Emberi alakok és sorsok sokaságát vonultatja fel, hogy a példák hatására az olvasók szembenézzenek saját bőneikkel és érdemeikkel. Mondhatjuk továbbá, hogy az Isteni színjáték egy elképzelt önéletrajz és fejlıdésregény, mivel minden kérdéssel a fıszereplı Dante személyes életébe és sorsába ágyazva találkozunk. İ maga az, akinek megadatik, hogy betekintést nyerjen a világ mőködésébe. İ az, aki az utazás során átélt élmények hatására fokozatosan megváltozik, megszabadul bőneitıl és szenvedélyeitıl, és végül megízleli a boldogságot, az Istennel való egyesülést. Ugyanakkor a fıszereplı sorsa szimbolikusan az emberiség ideális sorsát és mindenkori boldogságkeresését is ábrázolja. Ahogyan Dante végigjárja a Poklot, Purgatóriumot és Paradicsomot, úgy kell az emberiségnek is megszabadulni a bőnöktıl és elérkezni a boldogságba. Ezért nevezhetjük az Isteni színjátékot allegorikus költeménynek. Mindenekelıtt azt érdemes megvizsgálni, hogy fizikailag milyen utat jár be a túlvilági utazó. Dante úgy tudta, hogy a föld a világegyetem középpontjában áll, és gömb alakú. Északi féltekéjét szárazföld, míg a déli féltekét óceán borítja. A szárazföld legnyugatibb pontja Gibraltár, ahol Herkules oszlopai emelkednek. A keleti végpont a Gangesz torkolata, a félteke középpontjában pedig Jeruzsálem városa fekszik. A Pokol egy tölcsér alakú hatalmas barlang a föld északi féltekéje alatt. A pokoltölcsér lépcsızetesen szőkül a föld középpontja felé. Kilenc lépcsıfok van: ezek a Pokol körei, mert 1

2 körbefutnak a tölcséralakzaton. Továbbá az egyes körök felszínét tovább barázdálják kisebb völgyek és árkok, vagy más néven bugyrok. A földalatti pokoltölcsér az egykor legszebb angyal, Lucifer bukásakor, még az ember teremtése elıtt keletkezett. Amikor az Isten ellen lázadó Lucifer lebukott az égbıl, belezuhant a föld testébe, és a földgolyó középpontjában állapodott meg. Az a földtömeg, amelyet bukásával kivájt, a déli féltekén, az óceán közepén türemkedett ki: ez lett a Purgatórium, a Pokol fizikai és földrajzi ellenpontja. Így a Purgatórium, vagy tisztítóhely csonka kúp alakú hegy, ami lépcsızetesen emelkedik, és kilenc lépcsıfok vagy terasz fut körbe rajta. Az utolsó terasz, a hegy teteje egy fennsík: ez a Földi Paradicsom; ide teremtette Isten Ádámot és Évát, akiknek azonban, bőnbeesésük után el kellett hagyniuk ezt a helyet, s így az emberiség világa átkerült a föld északi féltekéjére. A Purgatórium hegyének csúcsa a föld legmagasabb pontja, ez van legközelebb az éghez, s innen szállnak fel a megtisztult lelkek a Paradicsomba. A Paradicsomot kilenc szféra alkotja, ezek a föld körül keringenek. Az elsı hét körben egy-egy csillag is található. A földrıl nézve sorrendben: Hold, Merkúr, Vénusz, Nap, Mars, Jupiter és Szaturnusz. A nyolcadik kör csillagok számlálhatatlan sokaságát foglalja magába, ez az Állócsillagok ege. A kilencedik kör pedig, amely felfoghatatlan sebességgel kering, és létben tartja a világmindenséget, az Elsı Mozgó vagy Kristályég. A fizikai világ a Kristályéggel lezárul, de a kilenc körön túl van még egy tízedik szféra, ami túl van ugyan a számunkra megtapasztalható tereken és idın, mégis magába foglalja a mindenséget: ez Isten és az üdvözült lelkek székhelye, az Empyreum. Valójában a Kristályég is, és közvetlenül, vagy közvetett módon minden létezı innen, az Empyreumból, vagyis Istentıl kapja a mozgást és a létet. A hétnapos utazás során Dante ezt a világot járja végig. A Pokoltölcsérben lefelé ereszkedik, a Purgatóriumban viszont már felfelé halad, hogy aztán a Paradicsomban végigrepüljön a kilenc mennyei szférán, és elérjen az Empyreumba, ahol láthatja az istenséget és a teremtés összes titkát. Ha végigtekintünk e világábrázoláson, azt láthatjuk, hogy a túlvilág három országa földrajzilag nem különül el a földi világtól, hanem egy egységet alkot vele: a Pokol és a Purgatórium a Földön található, s a Paradicsom szférái pedig láthatóak a földrıl. Ezt az is jelenti, hogy a túlvilág szerves részét képezi a teremtésnek. Másként fogalmazva a Pokol, a Purgatórium és a Paradicsom a földi világ folytatásának tekinthetı. Így van ez földrajzilag, de így van az egyes ember életében is. A halál pillanatában a lelkek átkerülnek ugyan a túlvilágra, de nem azért, hogy új életet kezdjenek, hanem hogy folytassák és kiteljesítsék a 2

3 régit, a földi életüket. Az isteni igazságszolgáltatás elve ugyanis az, hogy az ember saját magáról hoz ítéletet: úgy él majd a túlvilágon, ahogyan a földön is élt. Isten szeretete a mennyei szférákat mozgató angyalok segítségével kiárad a földre: helyes és tiszta vágyakat és hajlamokat közvetít a teremtmények felé. A teremtmények természetüknél fogva befogadják Isten szeretetét, és elvileg ösztönösen helyesen cselekszenek. Az állatok ösztöne például mindig helyes, így az állatvilág belesimul a tökéletes isteni rendbe. Az ember azonban kitőntetett teremtmény, mert az ösztönein kívül rendelkezik értelemmel, amellyel befolyásolni tudja ösztönvilágát. Képes felerısíteni, elnyomni vagy irányítani ösztöneit és Istentıl kapott hajlamait. Ez a képesség a szabad akarat. A földi létet elhagyó lelkek annak megfelelıen kerülnek a túlvilág egyes országaiba, hogy miként éltek a földön a szabad akaratukkal. A Pokol elıterében azok a lusták, vagy közönyösek szenvednek, akik ugyan nem cselekedtek rosszat, de jót sem. İk valójában nem használták a szabad akaratukat. A Pokol elsı körében, a Limbusban a hitetlenek és kereszteletlenek vannak. Itt találjuk a Krisztus eljövetele elıtti antik világ nagy szellemeit is, akik erényes életet éltek, de nem hittek Istenben és Krisztus majdani eljövetelében. Nem lenne igazságos, ha ıket testi büntetések is sújtanák, hiszen nem vétkeztek, ám az sem lenne igazságos, ha boldogok lehetnének, hiszen életükben nem hittek a túlvilági boldogság lehetıségében. Ezért minden testi büntetéstıl mentesülnek, viszont hiábavalóan vágyakoznak a boldogságra: most már tudják, hogy létezik, de azt is tudják, hogy ık ki vannak zárva belıle. A Pokol alsóbb köreinek lakói tudatosan és megfontoltan estek bőnbe, és nem is bánták meg tetteiket. A másodiktól az ötödik körig a mértéktelenek bőnhıdnek: lefelé haladva, sorrendben a kéjvágyók, a torkosok, a fösvények és tékozlók, valamint a haragosok és a tunyák. İk mindannyian a szeretet mértékét hibázták el. Jó dolgot szerettek, csak túlzón és kizárólagosan. Ahogy lefelé haladunk a Pokolban a bőnök és büntetések egyre súlyosabbak, egyre távolodunk Istentıl, és egyre közelebb jutunk Luciferhez. A hatodik körtıl már nem a mértéktelenség, hanem a gonoszság különbözı fajtái határozzák meg a lelkek helyét. A hatodik körben az eretnekek, a hetedik körben az erıszakosok bőnhıdnek. A nyolcadik a csalóké, a kilencedik, legmélyebb kör pedig az árulóké. A Pokoltölcsér legmélyén, a Föld középpontjában Isten árulói találhatók: Lucifer, aki a teremtıt árulta el; Júdás, aki Jézus árulta el; valamint Brutus és Cassius, akik a császárságot, mint Isten által megszentelt hatalmat árulták el. 3

4 A Pokol lakóinak helyzete és büntetése pontos megfelelıje földi életüknek és bőneiknek. A kéjvágyók például, akik életükben nem az értelmükre, hanem testi vágyaikra hallgattak, és hagyták, hogy vágyaik irányítsák ıket, most egy szélviharban szállnak, és az orkán ereje dobálja ıket ide-oda. A rossz tanácsadók, akik életükben a beszédükkel, azaz nyelvükkel szedtek rá másokat, most lángnyelvben égnek. Lucifer, aki Istenné akart lenni, a Pokolban isten is lett: a háromszemélyő végtelen és tisztán szellemi Isten torz képe: három feje van és a Föld legszőkebb helyén, a középpontban jégbefagyva három szájjal rágja Júdást, Brutust és Cassiust. Mindez azt jelenti, hogy az öröklétben megmarad, sıt kizárólagossá válik a bőnös lelkek személyiségének az a vonása, amely a földön leginkább jellemezte ıket. Azzá lettek, amivé szabad akaratukból lenni szerettek volna. A bőn és a büntetés a Purgatóriumban is szorosan megfelel egymásnak, ám mivel itt a büntetés nem örökre szól, hanem célja a bőnöktıl való megszabadulás, a purgatóriumi lelkek vétkeikkel ellentétes cselekedetekkel vezekelnek. A buják vagy kéjvágyók itt nem szélben szállnak, hanem tőzben égnek, hogy megszabaduljanak a vágy tüzétıl. A gıgösök pedig, akik életükben senki elıtt, még Isten elıtt sem hajtottak fejet, most hatalmas kövekkel hátukon meggörnyedve kénytelenek járni. A büntetés itt nem kiteljesíti és betetızi a földi személyiséget, hanem megjavítja és átformálja. A Purgatóriumba ugyanis azok a lelkek jutnak, akiknek voltak rossz hajlamaik vagy vétkes cselekedeteik, de küzdöttek ellenük és megbánták ıket. Így nem lenne igazságos, ha a Pokolba jutnának, de még nem méltóak arra, hogy a mennyei boldogságban részesüljenek. Helytelenül éltek szabad akaratukkal, ám lehetıségük van megszabadulni bőneiktıl és megtanulni, miként éljenek helyesen Isten adományaival. Ezért a Purgatórium a rossztól való megszabadulás és az igazi szabadság elnyerésének helye. A tisztítóhegy ıre furcsa módon a római Uticai Cato, aki pogány volt, és öngyilkos lett, vagyis mindenképp a Pokolban kellene bőnhıdnie. Csakhogy Cato akkor végzett magával, amikor a római szabadság ideálját veszni látta, vagyis inkább földi létérıl mondott le, semmint a szabadságról. Így már életében példát mutatott arra, hogy mi a purgatóriumi lelkek feladata: feladni eddigi életüket, hogy visszanyerjék a szabadságukat. Minden vezeklı lélek az Elıpurgatóriumba, a legszélesebb, a hegy alján körbefutó teraszra érkezik, s innen jut be Szent Péter kapuján át az igazi Purgatóriumba, ami hét szintre tagozódik, a hét bőnös hajlamnak vagy hagyományos nevén a hét fıbőnnek megfelelıen. Az elsı három körben azok vezekelnek, akik elvétették természetesen kapott hajlamaik tárgyát: rossz dolgokat szerettek. İk a gıgösök, az irigyek, és a haragosok. A következı körökben a szeretet helyes mértékében hibázók vannak. A negyedik a lanyha szeretet köre, a lustáké. Az ötödik, hatodik és hetedik körökben pedig a földi javak túlzó szeretetét kell levetkızni. Itt a 4

5 fösvények és tékozlók, a torkosok, valamint legfelül a kéjvágyók vannak. A Purgatóriumban ellentétben a Pokollal a lelkeknek nincs állandó helyük: minden vezeklı lélek végigjárja a hegyet, bár csak ott idızik hosszan, ahol személyes hibáit vezekli le. A tisztulás folyamata egy zarándoklathoz hasonló, amelynek végén, a kilencedik teraszon, vagyis a Földi Paradicsomban, a lelkek visszanyerik szabadságukat és boldogságukat. A Purgatórium világa hasonlít leginkább a földi léthez, hiszen annak meghosszabbítása: ahogyan a földi élet is csak idıleges, van kezdete és vége, úgy a purgatóriumi lét is idıleges: a lelkek bejutnak, megtisztulnak és elıbb vagy utóbb felszállnak a Paradicsomba. A Paradicsomot a Tőz Öve, a villámok otthona választja el a Földtıl. A Paradicsom a Pokolhoz hasonlóan örök, de itt nincs hierarchia a lelkek között, hiszen mindenki egyesül Istennel és a számára elérhetı legnagyobb boldogságot élvezi az örökkévalóságban. Minden üdvözült lélek az Empyreum fehér rózsájában szemléli Istent: a boldogok nincsenek csoportokra osztva. Ugyanakkor csorbulna az igazságosság elve, ha Szőz Mária is ugyanolyan fokú boldogságot évezne, mint az a lélek, aki a Purgatóriumi hosszú vezeklést követıen érkezik be a Paradicsomba. Azt mondhatjuk tehát, hogy valójában mindenki boldog, de mindenki úgy boldog, ahogyan azt érdemei és képességei lehetıvé teszik. Mindez a mi földi, osztályozáshoz szokott értelmünknek ellenmondásnak tőnhet, de a Paradicsom világa túllép az emberi értelemmel belátható igazságokon. A Paradicsomba felszálló Dante például az egyes csillagokhoz tartozó körökben találkozik az üdvözültekkel, holott a boldogok mindannyian a mennyei rózsában vannak. Azért mutatkoznak azonban másutt, hogy Dante képes legyen megérteni a Paradicsom rendjét. A Paradicsom tehát nem a maga valódi szellemi valóságában tárulkozik fel Danténak, hanem úgy, hogy a földi ember érzékekhez tapadt értelme felfoghassa. Ez a túlvilág fizikai és morális rendszere. Ha azonban ennyi lenne az Isteni színjáték, akkor nem kellett volna egy hosszú költeményt írni, hiszen mindezt el lehetne mondani egy tudományos értekezésben is. Annál is inkább, mert az elmondott gondolatok javarésze nem Dante fantáziájának terméke, hanem a középkor tudományos gondolkodásának eredménye. De az Isteni színjáték elsısorban nem tudományos mő, hanem irodalmi alkotás, amely a fıszereplı személyes sorsán keresztül mutatja be a világot. A harmincöt éves, vagyis életútja felén járó Dante, 1300 nagycsütörtökének éjjelén rádöbben, hogy eltévedt sötét erdıben. A hajnal elsı sugarai ugyan kecsegtetik némi reménnyel, mert megpillantja az erdı mélyérıl a napsütötte dombra vezetı utat, ám ekkor három vadállat készteti meghátrálásra: egy párduc, egy oroszlán és egy anyafarkas. 5

6 A meseszerő kezdet egy allegória: a jó útról letért, bőnös ember hasztalanul igyekszik önerejébıl megtisztulni, szenvedélyei a testi vágyakozás, a hatalomvágy és a kapzsiság meggátolják, hogy rátaláljon a helyes útra. Csakis az isteni segítség, a kegyelem képes megmenteni. Dante részesül ebben a kegyelemben: Szőz Mária, Szent Lúcia és fiatalkori, már tíz éve halott szerelme, Beatrice észreveszik, hogy a költı eltévedt. Beatrice ekkor leszáll a mennybıl és megkéri a Pokol elsı körében lakó Vergiliust, hogy mentse meg Dantét, és vezesse végig a Földi Paradicsomig. A Paradicsomban maga Beatrice fogja majd kalauzolni az akkorra már tiszta és szabad Dantét. Vergilius így a Pokolban és a Purgatóriumban lesz Dante vezetıje, vagyis a túlvilág földi részén. Megmutatja neki a bőnös és a vezeklı lelkeket és átadja tanítványának azt a tudást, ami a földi boldogság eléréséhez szükséges. A Földi Paradicsomba a kereszteletlen Vergilius már nem léphet be, hiszen ı maga nem is hitt a létezésében. Paradoxnak tőnı módon az vezeti a földi boldogságig Dantét, aki maga nem részesülhet belıle. Csakhogy a középkor folyamán úgy tartották, hogy Vergilius a IV. eklogájában akaratán és tudtán kívül megjövendölte a kereszténységet. Most ugyanígy, olyan helyre vezeti Dantét, amit ı nem ismer. Ne feledjük továbbá, hogy Dante és a középkor szemében Vergilius a legnagyobb költı, épp ezért méltó és helyénvaló, hogy ı kalauzolja a szintén költı Dantét, akinek az utazás után az lesz majd a feladata, hogy leírja a látottakat. Ugyanúgy kell majd beszámolnia a túlvilágról, ahogyan Vergilius is beszámolt az Aeneis VI. énekében Aeneas túlvilági útjáról. A pokolbéli és purgatóriumi utazás magának Danténak is büntetés és vezeklés. A Pokolban ráébred bőneire, a Purgatóriumban pedig megtisztul. A kéjvágyók között például, a Pokol második körében azt kell látnia, hogy a házasságtörı szerelmesek Paolo és Francesca olyan verseket olvastak bőnbeesésükkor, amelyhez hasonlókat ı maga is írt, és most, a pokolbéli szenvedés közepette is olyan gondolatokat hoznak fel mentegetızésül bőneikre, amilyeneket fiatalkorában maga Dante fogalmazott meg. A Pokol 26. énekében, a rossz tanácsadók között pedig Odüsszeusz alakjában pillanthatja meg önmagát: Odüsszeusz elmeséli neki utolsó útját, amikor kihajózva Gibraltári-szoroson a déli óceán felderítetlen vidékét akarta bejárni, és a Purgatórium hegyéhez jutott, ahol hajótörést szenvedett. Odüsszeusz a világ és Isten titkait kutatja vezetı nélkül. Dante ugyanígy bolyongott vezetı, vagyis az isteni kegyelem segítsége nélkül a sötét erdıben, és a napsütötte hegyre egyedül akart feljutni. Csak most, a szenvedı Odüsszeusszal találkozva érti meg, mekkorát hibázott. Éppen ez saját bőneinek tudatosítása készteti oly sokszor együttérzésre az utazó Dantét, és kevésbé a bőnösök iránti sajnálat. 6

7 A Purgatóriumban Dante egyike lesz a vezeklıknek, ugyanúgy megmássza a hegyet, ahogy a többiek, és ugyanúgy szabadul meg hibáitól, ahogy a tisztuló lelkek. Az érkezéskor például egykori barátjával, a firenzei zenész Casellával találkozik, aki a földi emlékeket felidézendı elkezdi énekelni Dante egyik fiatalkori versét. A purgatóriumi ır, Uticai Cato azonnal rájuk rivall, hiszen a Purgatórium nem a szépelgı nosztalgiázás, hanem éppen a felejtés és az újratanulás helye. A Pokolban amikor a kéjvágyó szerelmesekkel találkozott Dante még csak ráébredt arra, hogy mővészete nem volt tökéletes, itt a Purgatóriumban már el is kellene felejtenie mindazt, ami a földi életében hasztalan volt. A felejtés és megtisztulás után a Földi Paradicsomba elérve Beatrice veszi át Vergilius szerepét. Az a Beatrice, aki fiatalon Dante szerelme és költészetének tárgya volt. A huszonéves Dante hozzá írta szerelmes verseit. Beatrice már ezekben a korai versekben is úgy tőnt fel, mint lenyőgözı szépségő hölgy, aki mégsem testi vágyat, hanem lelki boldogságot ébreszt a költıben. Angyali lény volt, aki a földi és túlvilági boldogságot közvetítette Dante felé. A neve is azt jelenti, hogy boldogító, boldoggá tevı. Csakhogy Beatrice tíz évvel Dante túlvilági útja elıtt meghalt, és ekkor a költı mővészileg és emberileg is letért a helyes útról. Meg kellett járnia a Poklot és a Purgatóriumot, hogy felérkezve a Földi Paradicsomba viszontláthassa Beatricét. Az éden kertjében Beatrice úgy jelenik meg, mintha maga Krisztus érkezne: a hit, remény és szeretet fehér, zöld és vörös színeibe öltözve angyali karok emelik magasba, s mint majd az utolsó ítéletkor Krisztus, néven szólítja Dantét, és bőnei megvallását kéri tıle. A gyónás és megtisztulás után már Beatrice mint régi barátját vezeti végig a Paradicsomon Dantét, és a földi értelmet meghaladó hitigazságokat magyarázza neki, valamint felkészíti az út végsı céljára, az istenlátásra. Amikor felérnek az Empyreumba, Szent Bernát, a középkori misztika és a Mária-tisztelet legnagyobb képviselıje lesz Dante új, immár harmadik vezetıje. A mő utolsó énekében Szent Bernát Szőz Máriát kéri, hogy járjon közbe, hogy Dante láthassa Istent, de emberi képességeit és érzékeit ne zúzza szét e látomás. Az a Szőz Mária imádkozik most Dantéért Istenhez, aki már a sötét erdıben is felfigyelt az eltévedt költıre. A kör bezárul és az utazás eléri célját. Dante belenéz az isteni ragyogásba; amit lát az csupán egy egyszerő fényforrás, ami aztán három fénygyőrővé válik, melyek szivárványként tükrözıdnek egymásban, s végül keretté lesznek, hogy a sugár közepén feltőnjön az Isten hasonlatosságára teremtett emberi képmás. Dante számára feltárulkozik a háromszemélyő egy Isten, akiben megpillantja a világ rendezıelvét, mindazt, ami volt, és ami lesz. Ami lényeges és ami esetleges, ami egyedi és ami általános. Egyben és teljes egységben látja azt, ami a világban sokféle. És végül saját magát látja meg a fénysugárban, sıt ı maga 7

8 lesz a fénysugár, mert visszatért oda, ahonnan származik. Itt ér véget a hétnapos utazás, és itt kezdıdik az Isteni színjáték mint irodalmi alkotás története. Mert Danténak vissza kell térnie a földre, és fel kell fognia, amit látott. Rá kell döbbennie, hogy milyen kivételes kegyelemben részesült. Dante úgy gondolta, hogy a túlvilágra élı emberként elıtte mindössze ketten jutottak el, Szent Pál és Aeneas, s mindkettejük utazása messze túlmutatott személyes sorsukon. Aeneas a Poklot láthatta, s ott értesült róla, hogy megalapíthatja majd Rómát, ami a birodalom és a pápaság székhelye lesz. Szent Pál pedig a Paradicsomba szállt fel, hogy bizonyosságot hozzon az elsı keresztények számára. Dante az ı nyomdokaikon jár, de túl is lép rajtuk, mert a teljes túlvilágot látja. Nyilvánvaló, hogy neki sem csak azért adatott meg a túlvilági utazás, hogy ı maga új emberré születhessen. Egyéni és személyes sorsa példázat. Példa arra, hogy miként kell az embernek felismernie és megbánnia vétkeit, és hogyan kell eljutnia a boldogsághoz. A fıszereplı Dante alakja így lesz az ember és az emberiség szimbóluma. És Vergilius is több lesz, mint az egykori római költı, hiszen a jó útra vezetı tudomány és költészet jelenik meg személyében. Beatrice pedig a hit és az isteni tudás közvetítıje, az igazi boldogító, Jézus Krisztus szimbólumává lesz. A középkor gondolkodásában a teremtett világ minden részlete, a történelem minden eseménye szimbolikusan megjeleníti a teremtı és gondviselı Isten akaratát. A sötét erdıbıl az istenlátásig vezetı zarándoklat az emberiség útja a bőnbeeséstıl a megváltásig. A hét nap a teremtést szimbolizálja: az erkölcsileg megsemmisült ember és emberiség újjászületésének lehetıségét. Azt mondhatjuk, hogy Dante kiválasztott, mert egyéni sorsa által utat mutathat embertársainak. Eszköz Isten kezében, ahogyan Szent Pál és Aeneas is eszközök voltak. De ezt a kegyelmet meg is kell szolgálni. A földre visszatérve meg kell írnia a látottakat. Olyan mővet kell létrehoznia, amely nem csak leírja a kivételes túlvilági tapasztalatot, hanem a költészet eszközeivel szimbolikusan meg is jeleníti az utazás során látott tökéletes isteni rendet. Az Isteni színjáték minden sora 11 szótagú, a sorok hármas egységekké, tercinákká állnak össze. Vagyis egy tercina 33 szótag. Minden tercina második sora rímel a következı tercina elsı és harmadik sorával, így minden rím háromszor tér vissza. A túlvilág mindhárom országát 33 ének írja le, azaz összesen 99 ének lenne a mő, de van egy bevezetı ének, hogy megkaphassuk az egység számát, a 100-at. A háromszemélyő egy Isten képe így sejlik fel nem csak a történetben, hanem a történetrıl beszámoló mő formájában is. 8

9 Végül ne feledkezzünk meg arról, hogy az itt magyar nyelven megszólaló Isteni színjáték nem Dante szövege, hanem Babits Mihályé, akinek életét végigkísérte a mő fordítása. Babits fordítása követi a jambikus lejtéső sorokat, és a háromszor visszatérı rímeket. Fordítása azonban nem csupán azért jelentıs, mert Dante szövegét magyarul nyújtja, hanem azért is, mert egy új magyar költıi nyelven szól. A fiatal Babits, a nyugatos költı az Isteni színjátékot választja, hogy lemérje annak az új költıi nyelvnek a lehetıségeit, amely ekkor alakul ki leginkább Ady, Juhász Gyula és Kosztolányi tolla alatt. E cél határozta meg a fordítást. Babits újszerő, szokatlan, díszes és bonyolult nyelvet használ, amely szakít a XIX. század végének magyar költészetével. Úgy véli azonban, hogy egy ilyen döntéssel hő marad Dante szellemiségéhez, aki nem csupán megújította korának olasz nyelvét, hanem új irodalmi nyelvet alkotott. Nem lerombolta és megsemmisítette mindazt, ami elıtte volt, hanem felhasználta, szintetizálta és új minıséget alkotott. Babits ugyanezt teszi. Újat alkot, de mindent, amit lehet, felhasznál a régibıl. Jellemzı, hogy az Isteni színjáték három legismertebb magyar sora közül egyik sem Babitsé. A kezdısor Az emberélet útjának felén Arany Jánosé, aki próbaképpen lefordította a mő elsı pár sorát. A pokolkapu utolsó mondata Ki itt belépsz, hagy fel minden reménnyel Angyal Jánosé, még az 1880-as évekbıl. A mő utolsó sora, mely szerint a szeretet mozgat napot és minden csillagot Szász Károly fordítása, aki elsıként fordította le a teljes Színjátékot. Babits ezeket a sorokat beemelte a saját fordításába, de szinte minden mást átírt. Egy ilyen gesztussal Babits úgy lesz újító, hogy elismeri elıdei munkáját. Ugyanúgy, ahogy Dante; mert az Isteni színjáték is olyan modern költemény, amely minıségileg hoz újat az irodalomban, és közben fejet hajt a hagyomány elıtt. 9