Laszlo Berger. Hazátlanul. Novella 2007

Átírás

1 Laszlo Berger Hazátlanul Novella 2007 A postás egyedül élt kis lakásában, Kleveben, közel a holland határhoz, és már harminckét napja nem látogatta meg senki. Az első tizennégy napon még remélte, hogy legalább pár percre beugranak hozzá a gyerekei, de aztán a tizenhatodik napon rádöbbent, hogy még nagyon sokáig nem fognak jönni. Tudta, hogy szomorúak miatta, mert magányos és elhagyatott, és nem találja a helyét ebben az országban. A felesége már régen meghalt, és akkor kezdte el számolgatni az egyedül töltött napjait. Minden áldott nap, reggel hétkor lement a közeli közértbe, a főút másik oldalára, hogy tejet és kenyeret vegyen magának, délután négykor pedig a temetőbe ment, ahol a felesége nyugodott. Már évek óta ugyanazt a szakadt bélésű, szürke kabátot húzta fel, ha beköszöntött a tél, és így, a kabátja után ismerte az egész környék. A postás már igencsak öreg volt, magas, hórihorgas, sovány ember, és arcát mély ráncok tördelték piciny darabkákra. A jobb füle alatt és az állán jó pár kisebb-nagyobb szemölcs éktelenkedett, melyekre azt mondta az orvos, hogy valószínűleg a családjából hozta, és addig nem érdemes velük foglalkozni, míg komolyabb panaszokat nem okoznak. Ha állt, vagy ment, a bal vállát egy kicsit felhúzta, ami eredetileg egy rossz szokás volt csupán, és arra az időre emlékeztette, mikor még azon hordta a nagy, fekete postástáskáját. A szokásból azonban idővel tartáshiba lett, és ma, már ha akart volna sem tudott volna másképp menni.

2 Nagyon fáradt volt az öregember, és nemcsak a teste, de a lelke is megfáradt. Valaha fénylő, csillogóan fekete szemei elhomályosodtak és megszürkültek, mintha elhagyta volna őket az élet, és már csak amolyan fényképezőgépek lennének. - Egy kiló kenyér és egy liter tej. motyogta magában, miközben remegő kezekkel beletette a kenyeret a bevásárlókosárba. Egy ideje gyakran beszélt magában, mert szüksége volt arra, hogy mondjon valamit. Különben is, ő maga volt a legjobb hallgatója. Na meg halott felesége, akinek ma már sokkal többet elmesélt magáról, mint régebben, mikor még fiatal volt, és büszke. Ha ott állt a sírjuk előtt, ahol már neki is helye volt, valósággal megszállta az alázat. Szívesen állt ott. Néha órákat is, teljesen megfeledkezve sajgó lábairól, melyek ilyenkor estére vészesen bedagadtak a víztől. Lánya minden nap felhívta, legtöbbször a vacsora után, és megkérdezte, hogy van. Ő pedig természetesen mindig azt mondta, hogy minden rendben; hisz mi más is jutott volna eszébe. Mikor kilépett a közértből, érezte, hogy keletről fúj a szél, melyet különösen szeretett, mert emlékeztette sok mindenre, ami régen nagyon fontos és szép volt az életében. Ilyenkor valamilyen titokzatos okból életre kelt benne a remény, hogy talán álmai még legalább részben valóra válhatnak. A remény, mely már annyiszor tartotta benne a lelket, és mely ilyenkor ugyanúgy felcsillant fekete szemeiben, mint mikor húszéves volt. Hideg volt. Összehúzta magán a kabátot, ahogy kaptatott fel a dombra, ahol egy bérházban lakott. Nem szerette ezt a környéket, és minden bizonnyal már rég elköltözött volna valahova Kölnbe, ahol a gyerekei is laktak, ha nem lett volna itt a felesége. De az itt feküdt a közeli temetőben, alig egy pár kilométerre a bérháztól, ahol több mint tíz évet töltöttek együtt. A kertészethez vezető út és a főút kereszteződésénél megint ott ültek a korhadt támlájú padon a naplopó fiatalok, akik az iskola helyett gyakran választották ezt a környéket. Mint mindig, most is bolondozni kezdtek az öregemberrel, de ő nem volt mérges rájuk. A kabátján nevettek, azon, hogy van

3 képe még a huszonegyedik század Németországában felhúzni egy ilyen rongydarabot, és hogy olyan benne, mint egy hajléktalan koldus. Más járókelők, az idősebbek és bölcsebbek, sem próbálták palástolni megvetésüket, bár olyanok is szép számmal akadtak, akik csak nézték szomorúan. Az ilyenek, a tapintatosabbak és a hasonló cipőben járó külföldiek, már messziről biccentettek felé, sőt néha beszélgettek is vele pár szót az időjárásról, a holland árakról, és a közelgő karácsonyról. Az öreg komótos léptekkel felment a dombra, a bérház második emeletére, és megkövült arccal csukta be maga mögött kicsiny lakásának ajtaját. Kétszer is rázárta kulccsal, mert bár tudta, hogy hozzá nem törne be senki, hisz a környékbeliek közül mindenki tudja, hogy nincs semmije, úgy vélte, nem kell az alkalmat megadni a tolvajoknak. Letette a bevásárlókosarát a konyhaszekrényre, aztán levetette a cipőit, felakasztotta a kabátját a fogasra, és leült a nappaliban, a Tv-vel szemben álló nagy szürke fotelba. Mint mindig, ha hazaért a boltból, most is vagy egy órát üldögélt ott, nézve a vitrinben porosodó emléktárgyakat, és a falon függő hat képet. Az egyik a felesége fényképe volt, fekete keretben, melyet az elmúlt években már többször is kicserélt, kiválasztva egy-egy másikat a családi albumból, hogy ezzel is felfrissítse egyre gyorsabban homályosuló emlékeit. A második és harmadik a fiáról és a lányáról készült. A következő két fényképen, melyek sokkal nagyobbak voltak az előzőeknél, két kis unokája volt látható, akiket ma már mindenkinél jobban szeretett. Végül, a hatodik kép egy festmény volt, és egy élettelennek látszó, sivár pusztaságot ábrázolt, gémeskúttal, és csodálatosan megválasztott színekben pompázó naplementével, a háttérben. Nem messze ettől a festménytől, közvetlenül a vitrin felett, egy kis kereszt lógott, a megfeszített Jézus fémszobrocskájával. Mosolyogva tekintett végig a képeken, aztán fáradt szemei megpihentek a kereszten. Később, mikor már egy kicsit összeszedte magát, kiment a konyhába, és megreggelizett. Csak keveset evett. Egy pár hónapja nem volt igazán étvágya, de nemigen foglalkozott vele, mert úgy gondolta, ez is csupán az öregedés egyik

4 kellemetlen velejárója, ahogy az is, hogy néha fél éjszakákon át álmatlanul forgolódik az ágyában, és gondolatai valahol a régmúltban kalandoznak. Ezzel szemben, nappal gyakran elbóbiskolt egy pár órára, általában az étkezések után. Így volt ez ma is. A nagy szürke fotelben aludt el, felhúzott vállakkal és előrecsukló fejjel. Vasalatlan ingének gallérja félig eltakarta ráncos arcát, és ha nem horkolt volna, olyan halottnak tűnt volna, mint az a pusztaság a festményen. Bal keze a széke mellett álló zsúrkocsin nyugodott, és ujjai egy műanyag pohár széleire tapadtak. Délben arra ébredt, hogy csengettek. Kinyitotta a szemeit, de jó ideig eltartott, míg teljesen magához tért. Álmaiban valahol nagyon messze járt. - Megjött az ebéd. mondta az öregember fennhangon, és feltápászkodott, hogy behozza a lépcsőházból a műanyag ételhordót, kiöntse belőle az ételt egy másik edénybe, elmossa, majd visszategye a villanyóra szekrénykéjébe, ahonnan másnap a kifutófiú majd magával viheti. Miután végzett, elmosogatott, megmelegítette az ételt a mikrohullámúsütőben, és megebédelt. Valósággal úgy kellett magába erőltetnie a számára idegen ízű káposztát, és a barna szósszal leöntött gombócokat. Szinte sosem ízlett neki az étel, de megette, mert tudta, hogy ennie kell, ha még meg akarja valósítani utolsó nagy álmát. Na meg a lányának sem akart minden este hazudni, ha az felhívta, és megkérdezte, mit evett aznap. Ebéd után kivett a hűtőszekrényből egy üveg sört, és visszatért vele a nappaliba, a szürke fotelba. Bekapcsolta a tévét, hogy megnézze a déli híradót, és közben élvezettel iszogatott. Az utóbbi hetekben, a német tévében is sok szó esett 1956-ról, a magyar forradalomról, mely sokak szerint az első és talán legnagyobb sebet ütötte annakidején a kommunista diktatúra rendszerén, és az orosz megszállók megdönthetetlennek tűnő birodalmán. Ötven éve volt, hogy a magyarság páratlan bátorsággal ellenszegült a kegyetlen hódítóknak, és megpróbálta kivívni hazája függetlenségét. A kétarcú nyugati demokráciák pedig tétlenül nézték, és hagyták, hogy ez a kis nép elvérezzen az orosz túlerővel szemben. Nemhogy nem segítettek neki, de a háta mögött még el is

5 árulták; biztosították ugyanis az orosz elnyomókat arról, hogy azok bármit tehetnek, mert ők nem fognak beavatkozni. Ez az, amiről persze még ma sem beszél ez a világ gondolta az öregember. Arról, hogy 1956 a nyugati demokráciák teljes csődje, és hazugságaik világos megnyilvánulása is volt. Akkor kiderült, hogy mit is várhatunk tőlük ténylegesen. Világosan kiderült, és mégis, máig hiszünk nekik. Csak én nem hittem soha nyájas hazugságaiknak, mert én ott voltam akkor, és láttam, amik történtek. Kikapcsolta a tévét, meghúzta a sörösüveget, majd felállt, az ablakhoz ment, és behúzta a függönyt. A félhomályban levetkőzött, és lefeküdt a díványra, melyen délutánonként aludt. Magára húzta a pokrócot, feje alá göngyölte az ingét, és nemsokára elnyomta az álom. Álmában megint nagyon messze járt, Magyarországon, a Kárpátmedencében, a Pusztán, ahol elkápráztatta a puhán remegő aranyszínű naplemente; aztán a Kárpátok magas, fehérlő bércein, meg a nagy, elnyúlt hegyeken. Az utóbbi hónapokban mindig arra járt, ott, abban a meseországban, minden délután és minden éjszaka, hallotta a rónán vágtató lovak patáinak dübörgését, és látta a tekintélyes székely-kapukon áthaladó parasztszekereket. Álmaiban a Turul hátán repült, a Történelmi Magyarország határai felett, néha a nyugati, néha a keleti szelekkel szemben. Általában akkor ébredt fel, amikor körberepülték az országot, és ismét megérkeztek a Vereckei-hágóhoz, ahonnan mindig útnak indultak. A hatalmas ragadozó madár itt leszállt, ő pedig lemászott a hátáról, és leült arra a sziklára, ahonnan lenyűgözően szép látvány tárult elé nyugatnak, és melyet Árpád népeinek is látniuk kellett annakidején, immár több mint 1100 éve, mikor hosszú vándorlásaik után végre hazaértek újra, Szent Földjükre. Mert hogy a Kárpátmedence mindig is a magyarság ősi otthona volt, azt szintén álmaiban mondta neki egy hajlott hátú, fehérszakállú öregember. A feleségéről már évek óta nem álmodott, sem pedig azokról a nőkről, akiket élete során ismert ról sem álmodott, a puskatüzekről, a tankok

6 ágyúinak dördüléséről, a rommá lőtt budapesti házakról, a felvonuló tömegekről, és a hatalmas Sztálin-szobor ledöntéséről. Hirtelen, minden átmenet nélkül, magától ébredt fel, délután három után, ahogy szokott. Feltápászkodott, bizonytalan léptekkel az ablakhoz ment, és félrehúzta a sötétítő függönyt. Hunyorogva kémlelte egy ideig a szemközti ház teteje felett az eget. Ma már nem fog esni gondolta elégedetten. Hála Istennek. Ma tényleg muszáj kimennem az asszonyhoz, mert fontos mondanivalóm van neki. Akár esik, akár nem, mennem kell; de szerintem nem fog esni. A fürdőbe ment vizelni, aztán megrázta összegyűrt ingét, és magára vette. Ez a lakás mindig nagyon jó meleg volt. Ezt szerették benne a legjobban, ő is, és a felesége is. Ha otthon volt, szívesen ledobott ugyanis magáról mindent, és csak egy szál trikóban és alsógatyában volt. Most viszont mennie kellett, így felhúzta a nadrágját. Beszélnie kellett ma az asszonnyal, és tudta, hogy nem halaszthatja tovább. - Hiába, vannak dolgok, öregem; amit az embernek meg kell tennie mondta félhangosan. Dolgok, amiket nem vállal át tőled senki más. Magára kapta a kabátját, és pár perccel később már ballagott is délnyugatnak, a kis vasúti híd felé, mely alatt ha átvágott, sokkal előbb a temetőhöz ért, mintha a főút felé körbement volna. Kicsit előbb indult a szokásosnál, de nem bánta, hisz ma több időre volt szüksége. Mire a vasúti hídhoz ért, már teljesen felébredt, bár az álmait még mindig magával vitte, mint valami kellemes, de mégis zavaró terhet. Tulajdonképpen így is meg kellett volna kerülnie a temetőt, ezúttal a másik irányból, de az évek alatt megismert egy-két olyan eldugott helyet, ahol az egyszerű drótkerítés nem volt teljesen rendben, és ahol innen is bejuthatott. A híd után nem sokkal le kellett térnie a keskeny betonútról, melyen gépkocsival egészen a Holland-Restaurant-ig fel lehetett jutni, és úgy száz métert kellett mennie a szántóföld szélén, a kerítés előtt magasodó tekintélyes fenyőkig. Ezek mögött húzódott az a cserjés, mely a kerítésen tátongó félméteres lyukat eltakarta. Valószínűleg csak igen kevesen

7 tudtak erről a titkos átjáróról, és azok is nagyon óvatosan bántak vele, mert a temető gondnokai vagy két éve nem vették észre. Ő is úgy tett, mintha csak kirándulna, túrázna a földek és erdők szélén, és mielőtt bemászott volna a cserjés mögé, mindig gondosan körülnézett, nem látja-e meg valaki. A temetőbe jutva gyorsan a kis kavicsokkal leszórt ösvényre jutott, mely egyenesen a felesége sírjához vezetett. Nagyon egyszerű sírja volt az öregember feleségének. Ő akarta így, még mielőtt meghalt. Az öregember pedig azt tette, amit az asszony akart. Kis fakeresztet állíttatott a fejvégre, melyen csak a név és az évszám állt, és ültetett a sírra egy mutatós futónövényt, mely teljesen befedte azt, és megakadályozta, hogy elszaporodjon rajta a gyom. De a kőkereten kívül semmilyen kő- vagy márványfedél nem került rá, és így valahogy természetesebbnek tűnt, mint a környező sírok rideg betonrengetege. Ami az öregembernek a legjobban tetszett benne, az az elhelyezkedése volt; egészen a temető leghátsó zugában, a fenyők tövében, a kis erdősáv szélén, alig tíz-tizenöt méterre a drótkerítéstől. Mikor az öregember négy óra után pár perccel odaért, már szürkült az ég, és a fák ágai összefolytak a szemei előtt, mintha egy romantikus hangulatú tájfestményt látott volna. Jó ideig némán állt a sír előtt, és csak nézte a fákat, a kusza futónövényt, és a kis fakeresztet. Aztán a torkát köszörülte, mielőtt megszólalt. - Szervusz, drágám - kezdte. Ma kicsit előbb jöttem, mert rengeteg mondanivalóm van, és te is tudod, hogy legkésőbb hatkor mennem kell újra, mert addigra teljesen besötétedik. Nem mintha félnék a sötétben, pláne akkor, ha te is itt vagy velem De nem akarok feleslegesen botorkálni a sírok között, mert öreg vagyok már, és ha elesek, a csontjaimat töröm. Tudod, Anna, nem jó öregnek lenni, nem bizony. Az embernek mindig van valami baja; egyszer itt fáj, egyszer ott, meg már nem is igen tudok mit kezdeni magammal. Érzem, hogy évről-évre kevesebbet bírok, és egyre inkább nehezemre esik a gondolkodás. A gyerekek jól vannak, de mint mindig, mostanában is nagyon elfoglaltak, sokat dolgoznak, és előreláthatólag karácsonyig nem jönnek erre. Tudom, te már rég

8 elküldtél volna a közelükbe, valahova Kölnbe, és azt mondanád, hogy elég, ha havonta vagy kéthavonta egyszer meglátogatlak; de hidd el Anna, nekem az semmiképpen sem lenne elég. Biztosan gyakran untatlak azzal a sok butasággal, amit itt összehordok, de tudom, hogy te legalább megértesz, ahogy azt mindig is tetted. Egyszerűen szükségem van rá, hogy elmondhassam neked mindazt, amin az eszem jár; mármint az, ami még megmaradt belőle. Tudom azt is, hogy nem szabadna annyit gondolkoznom a múlton, hisz mindig mondtad, hogy túl sokat gondolkozom; de légy velem őszinte, Anna, mim marad még, ha már emlékeznem sem szabad? Tulajdonképpen nem is gondolkozom sok mindenről, hisz hónapok óta minden egyes nap csak ugyanaz jár az eszemben, de az annyira leköti az energiámat, annyira behálózza életem minden piciny részletét, hogy még az álmaimban sem szabadulok tőle. Már mondtam neked, hogy valami megoldást kell találnom erre az egész szituációra, amibe annakidején kevertem mindkettőnket, mikor rávettelek, hogy gyere velem. Több mint ötven év telt el azóta, egy egész élet. Az egész életünk, Anna. Az öregember elhallgatott, mert alig pár méterre tőle egy talpig feketébe öltözött öregasszony ment el, virágcsokorral a kezében. Nem akarta, hogy meghallja, hogy egy idegen nyelven beszél, mert abból már elég baja volt az elmúlt ötven évben. Nem mintha szégyellte volna az anyanyelvét, de itt a legtöbben úgy tartották, hogy szégyellnie kellene. Még mindig keletről fújt a szél, szürke felhőfoszlányokat kergetve az égen. - Tudom, te mindig is mondtad, de én nem akartam elhinni folytatta az öregember, mikor újra egyedül maradt. Elégszer mondtad, hogy nem helyes, amit teszünk. De én sajnos gyáva voltam, és talán még nem is az volt a legnagyobb bűnöm. Mikor azonban már mehettünk volna, anyagi okokból maradni akartam. Igen, az volt a legnagyobb vétkem! Ezért kellett örökre itt maradnunk mindkettőnknek. Hacsak Nem tudom, hogy kezdjem. Hacsak meg nem valósítom életem utolsó álmát, és haza nem térünk.

9 Lehajtotta a fejét, és hosszú időre elhallgatott. Összekulcsolt kezekkel állt ott, figyelte a szél halk susogását, és egy távolban felhangzó mentőautó szirénáját. - Igen Anna, hazamegyünk, úgy döntöttem mondta aztán, valamitől hirtelen felbátorodva. Ha rajtam múlik, hazamegyünk. Vagy most, vagy már tényleg soha többé. Végre elérkezett számomra is a megfelelő idő, mikor mindent, ami ide kötött, el tudok ereszteni. Semmire nincs már szükségem, csak arra, hogy otthon legyünk újra, és érezhessem bőrömön a pannon szeleket. Én sem bírom tovább Anna, tényleg nem bírom tovább. Ne haragudj, hogy nem előbb döntöttem így! A gyerekek miatt pedig ne izgulj, meglátogatnak majd bennünket ott is, ha akarnak. Eddig sem nagyon erőltették meg magukat, ami a látogatásokat illeti. Ági ugyan naponta rám csörög, de ezt akkor is megteheti, ha ezer kilométerre leszünk tőlük. Persze most biztosan azt kérded, hogy akarlak hazavinni? Nos, majd meglátod. Már mindent pontosan megterveztem, és holnap megyünk. Szándékosan nem beszéltem neked eddig róla, mert gondoltam, csak idegeskednél. Mindent a legkisebb részletekig elterveztem, és ne félj, sikerülni fog. Nem várhatunk tovább, Anna, mert ha túlságosan megöregszem, már késő lesz. Érzem, hogy évről-évre, sőt hónapról-hónapra kevesebb az erőm. Felemelte a kezeit, és a sír fölé tartotta. Döbbent arccal nézte, mennyire remegnek azok, és mennyire kidomborodnak rajtuk az erek. Mintha valami számára teljesen idegen tárgyat látott volna. - Ezek a kezek mondta. Egy ideje nagyon megváltoztak. Egyszerűen nem tudom megállítani őket. Olyan, mintha önálló életre keltek volna, és nem is hozzám tartoznának. Félek, hogy már nincs messze az idő, mikor teljesen elvesztem felettük az uralmam. Akkor pedig nem fogok tudni írni, vagy autót vezetni, és akkor ki visz bennünket haza, Anna? A gyerekek biztosan nem. Rájuk ilyen szempontból nem lehet számítani, mert nekik már sajnos itt van a hazájuk, és még túl fiatalok ahhoz, hogy igazán megértsék, mit érzünk. Hogy is érthetnék, milyen nehéz volt itt az életünk, így hazátlanul? Nem, ők tényleg nem

10 érthetik ezt. Ezért tudom, hogy csak magunkra számíthatunk, ha még egyszer valaha haza akarunk jutni. Hisz gondolj csak bele, Anna; mit is keresünk itt ötven éve, ezen az idegen és számunkra ellenséges földön, ahol sosem fogadtak el bennünket igazán, és a mai napig Ausländer 1 maradtunk? Te aztán tényleg tudod jól, milyen negatív mellékíze van itt ennek a szónak! De jaj, mit is beszélek; hát persze hogy tudod, hisz nem te, hanem én voltam mindig az a bolond, aki féltem hazamenni. De ez már a múlté, hidd el! Vén napjaimra megértettem, hogy egy embernek sosem szabad félnie, hazamenni. Ezután minden más lesz. Hazamegyünk. Összehúzta magán a szürke kabátot, mert hirtelen fázni kezdett. Lehet, hogy a levegő hűlt le megint, miután a horizonton lebukott a vörös Nap, de az is lehet, hogy a hideg ezúttal valahonnan belülről és mélyről jött. Egész testében megborzongott. - Nemsokára újra itt a karácsony, Anna mondta. Addigra túl kell lennünk az egész cirkuszon, a költözésen, és mindenen. Gyorsan be kell rendezkednünk új otthonunkban, hogy méltón ünnepelhessünk. Tudod, mennyire szeretem a karácsonyt. Holnap éjjel érted jövök Kicsit úgy, mint a mesékben. De ne félj, minden rendben lesz! A gondnok este kilenc után bezárja a főkaput, és hazamegy. Semmit sem fog megtudni az egészből. Senkinek sem szabad megtudnia semmit! Elvégre ez csak a mi kettőnk ügye, nem igaz? Ha minden rendben megy, holnapután este már otthon leszünk, az új házunkban. Persze te még erről sem tudsz, mert nem akartalak túl korán felizgatni vele, de képzeld csak; vettem magunknak egy kis házat Nagycenken, a faluban, ahol egész gyermekkoromat töltöttem. Neked is tetszeni fog, biztos vagyok benne. Alig ötvenezer euróba került, ami ugyebár itteni viszonylatban igazán nem nagy pénz egy házért. Maga a ház kicsi, de a fényképek alapján nagyon aranyos. Ami pedig a legfontosabb, hogy egy több mint háromezer négyzetméteres terület tartozik hozzá; melyből, majd ha ott leszünk, egy szép parkot csináltatunk. Kivettem az összes spórolt pénzünket a bankból, amit eddig a gyerekeknek gyűjtöttünk, mert úgy gondoltam, csak jót teszek vele, ha a nagyobbik részét egy

11 ingatlanba fektetem. A halálom után amúgy is mindenünk az övék lesz. A nyugdíjamat már a jövő hónaptól átutalják egy ottani bankszámlára, és az egész csak pár euróba fog kerülni. Nagyot sóhajtott, mint aki megkönnyebbült, és lehunyta a szemeit. Úgy állt ott a szürkületben, mint egy szobor; tökéletesen beleolvadva a temető merev némaságába. - Hát igen, Anna, ilyen egyszerű volt folytatta. Holnap délután kettőre megyek az Europcar nevű autókölcsönzőbe, ahol egy Volkswagen-kisbuszt béreltem egy hétre. Aztán éjjel érkezem majd, mint a tolvajok És indulunk. Mennünk is kell, mert délután négyre jön a Wohnungsgenossenschaft 2 egyik megbízottja, hogy átvegye tőlem a bérlakást. Három hónapja mondtam fel. Tudom, most azt kérdezed, hogyan voltam képes mindezt az utolsó pillanatig magamban tartani, mikor egyébként mindent a legkisebb részletekig elmesélek neked. Persze, így első hallásra valószínűleg furcsán és hihetetlenül hangzik, de valahogy éreztem, hogy így a legjobb. Minden bizonnyal ez lesz az utolsó nagy vállalkozás az életemben, és ezt még egyedül kell lebonyolítanom. Rendbe akarok hozni vele mindent, és végre helyükre akarom tenni a dolgokat. Csak így nyugodhatok meg, és csak így mehetek végre tiszta szívvel hozzád, ha a Jóisten megengedi, és eljön az idő. Lehajolt, és óvatosan meghúzogatta a buja futónövény szárát. Aztán egy marék földet morzsolt szét az ujjai között. - Szerintem nem lesz túl nehéz a dolog mondta. Érzem, hogy menni fog. A nagycenki házat is már egy hónapja vettem, egy soproni ingatlaniroda közvetítésével, melynek munkatársai még a földhivatalnál is mindent elintéztek a számomra, úgyhogy oda sem kellett utaznom. Fantasztikus, hogy ma már ezen az Interneten keresztül milyen egyszerű mindent elintézni. Pár évtizede az ilyesmi még teljesen elképzelhetetlen volt. Úgy döntöttem, hogy a bútorok közül csak a szürke fotelt és a díványt visszük, mert azok még kényelmesen beférnek a buszba. Persze én is tisztában vagyok vele, hogy illegális, amit csinálok, hisz halottakat nem lehet csak úgy kiásni és máshova temetni, és előbb a

12 hatósságokhoz kéne egy kérvényt benyújtanom. Őszintén szólva azonban semmi kedvem hónapokat várakozni az engedélyre, utána pedig sok ezer eurót fizetni a különleges szállításért. Annyiba kerülne, hogy rámenne az egész maradék pénzünk. Nem lesz szükség semmire, csak a kisbuszra. Hosszú időre megint elhallgatott, és lehajtott fejjel maga elé meredt. Aztán egy pillanatra széttárta a karjait, és úgy folytatta: - Tudom, tudom, ez neked természetesen nem tetszik, mert te mindig a teljes becsületesség és tisztesség megtestesítője voltál, aki arra várt, hogy a Jóisten majd megoldja a gondjainkat. Én azonban ebben sosem hittem, és azt vallottam, hogy minden ember a maga sorsának kovácsa. Nem tagadom, én is az voltam; és ezért kell most mindezt a lelki nyomort végigjárnom Na de holnap éjjel majd érted jövök. Hirtelen megiramodott a drótkerítésen tátongó nyílás felé, és anélkül, hogy egyszer is hátranézett volna, egész a betonútig sietett. Ott körülnézett, zsebre dugta a kezeit, és lihegve sétált hazáig. Másnap délig aludt. Pontosabban addig maradt ágyban, mert nagyon ki akarta pihenni magát. Pontban tizenkét órakor megszólalt a rádiója, és egy kellemes női hang elmondta a híreket. Feltápászkodott, és az ablakhoz ment. Na, ma hiába vártak a közértben gondolta. És azok a naplopó suhancok sem fognak többet csúfolódni rajtam. Nem, végre vége az uralmuknak! Hirtelen megtorpant, mert a bemondónő éppen Magyarországról kezdett beszélni. Arról, hogy a magyar fővárosban súlyos zavargások törtek ki, és az utcákon sok ezer ember követeli a miniszterelnök lemondását. Az öregember ugyan nem sokat értett az egészből, de mikor meghallotta, hogy a tömeg rázendít a magyar himnusz éneklésére, elérzékenyülve ült le a foteljába. Aztán gyorsan felállt, vigyázzba vágta magát, és a végét még a tüntetőkkel énekelte: Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt A közvetítés itt megszakadt, a bemondónő más témába kezdett, az öregember pedig a fürdőbe ment, hogy lezuhanyozzon. Utána egy darabig még pakolt, majd félkettőkor taxiba ült, és elvitette magát az Europcar klevei

13 kirendeltségéhez. A kisbusz kulcsát átadó személyzet nagyon alaposan megvizsgálta a papírjait, és a bankját külön felhívták, hogy a kreditkártyája hitelességéről és az elegendő fedezetről meggyőződjenek. Az öregember magában ugyan kicsit bosszankodott ezen, de rég megtanulta már, hogy ő itt csak egy külföldi, akinek nincsenek valós jogai. Ezért aztán leült az egyik székre, türelmesen kivárta, amíg hárman is megvizsgálják a papírjait, hangosan betűzgetik és próbálják kiejteni a nevét, és a homlokukat ráncolva, gyanakodva mustrálgatják. - Uram, hogy ejtik a névét? szólította meg az egyik hölgy, akit a kollegái nyilvánvalóan segítségül hívtak. Hova kíván utazni a kocsival? Az öregember feltápászkodott a székről, lassú léptekkel a pulthoz ment, és halkan válaszolt: - A nevemet Erdélyinek ejtik, és hogy hova megyek, az az én dolgom, azt hiszem. - Igen, persze, Erd Erdeli úr, csak fel akartam rá hívni a figyelmét, hogy ha az Európai Unió országain kívülre akar menni, akkor - Nem akarok az Európai Unión kívülre utazni vágott a szavába az öregember, továbbra is teljes nyugalommal. Ha úgy gondolják, bérelhetek máshol is kocsit magamnak, és holnapután az egyik újságban olvashatnak majd arról, milyen diszkriminációnak vannak kitéve önöknél a becsületes külföldiek is - Ne haragudjon, uram, de tudja, hogy szabadkozott a középkorú hölgy. - Nem tudok semmit! állította le ismét az öregember határozottan. Nem tudom, hogy miért kell nekem ezt elviselnem maguknál, több mint ötven év itttartózkodás után, német állampolgárként. Mi a bajuk velem tulajdonképpen? Az, hogy magyar vagyok és magyar a nevem? Ezt csinálják az amerikaiakkal, vagy a franciákkal is, vagy csak a magyarokat részesítik ilyen különleges bánásmódban? Adok maguknak még öt percet, hogy kiadják nekem a megrendelt kocsit, és ha nem teszik, az első utam a Die Presse, vagy a Spiegel szerkesztőségéhez vezet, esküszöm. Nincs időm itt megvitatni önöknél a múltamat, mert sietnem kell.

14 - A kocsit tehát Bécsben kívánja leadni, nem igaz? kérdezte a hölgy. Ezt mindenképpen tudnunk kell, mert ha - Igen, a kocsit Bécsben fogom leadni. válaszolta az öregember, és letörölte homlokáról a verítéket. Nagyon megviselték már az ilyen incidensek, mert mióta nyugdíjban volt, és visszahúzódva, magányosan éldegélt, elszokott tőlük. Postásként gyakran érték hasonló atrocitások, megvádolták azzal, hogy beleolvas mások levelébe, kémkedik, kiszedi a borítékokból a pénzeket és más értéktárgyakat, meg hasonlók. De akkor, jó tíz-tizenöt éve még volt ereje és idegzete, hogy megvédje magát. Most azonban már csak egyet akart; valahogy hazajutni ebből az idegen országból. - Rendben van uram mondta a hölgy, és a papírjaival együtt kiadta neki a kisbusz kulcsát. Kollegái a háta mögött összenéztek egymással, de nem szóltak semmit. A fenyegetés és az állampolgári jogokra hivatkozás most is megtette a hatását. Az öregember már nagyon jól ismerte őket. Egy fiatalember kikísérte az autókölcsönző parkolójába, és együtt felírták a kilométerállást. Aztán egyedül hagyta, és az öregember fellélegzett. Ha csak belegondolt, milyen nehéz is lett volna a helyzete, ha nem kapja meg a kocsit, megborzongott. Hisz felmondta a lakást, ma délután át kell adnia, és már a két gyülekezeti ismerőst is odacsődítette az evangélikus egyházból, ahova a felesége járt, mikor még élt, és akik az asszony halála után felajánlották neki, hogy ha segítségre van szüksége, nyugodtan forduljon hozzájuk. Ez volt az első alkalom, hogy élt ezzel az ajánlattal. Beült a kisbuszba, és beindította a motort. Nagyon régen nem vezetett már autót, de tudta, hogy olyan ez, mint a biciklizés, sosem lehet igazán elfelejteni. Összeszedte hát minden bátorságát, bekapcsolta a biztonsági övet, és elindult. A kuplunggal még volt egy kis problémája, de mire a lakótelepre ért, már belejött, és valósággal élvezte a dolgot. Leállt a ház bejárata előtt, és nagyot köszönt a bámészkodó, szájukat tátó szomszédoknak, akik eddig észre sem nagyon vették, és akiket nyilvánvalóan nagyon meglepett, hogy ilyen csendben és titokban felmondta a lakását. Most

15 persze hárman is az ajtókban csüngtek közülük, és nagyhangon kérdezgették, hova költözik, és miért. Azt mondta nekik, hogy a lányához megy, Kölnbe, mert ott több segítséget kaphat tőlük, és újra együtt lesz a család. Ezt a magyarázatot mindenki logikusnak és elfogadhatónak találta, és nem is kérdezgették tovább, hanem minden jót kívántak neki és sajnálkozásukat fejezték ki, hogy elmegy. Persze, hogy sajnáljátok gondolta az öregember. Hisz jó bérlő voltam, és a légynek sem ártottam. Elvoltam magamban, a kis lakásomban, halkan, mindig kínosan figyelve arra, hogy ne zavarjam a szomszédaimat, és a hosszú évtizedek alatt sok-sokezer euró bérköltséget legombolhattatok rólam De semmi másra sem voltam nektek jó. Soha nem hívtatok meg a kerti-partitokra, melyet hajnali háromig tartottatok, hatalmas zenebonát csapva, félévente egyszer, és soha nem fogadtatok be magatok közé, mint egyenrangú társat. Igaz, az utóbbi években már nem is nagyon próbálkoztam bekerülni a köreitekbe, elismerem Felment a lakásba, és lezárta a bőröndöket és dobozokat, melyeket az elmúlt hetekben folyamatosan telepakolt. Mikor kész lett, karba-tett kézzel járkált a szobákban, körbe-körbe, mint a ketrecébe zárt oroszlán. Búcsúzott a lakástól, melyben az utolsó boldog éveket töltötte feleségével, a drága asszonnyal, akit túl fiatalon vitt el a rák. Búcsúzott a halványrózsaszín falaktól, a széles terasztól, és a szemközti háztól, melynek két lakását néha órákon át figyelte a függöny mögül. Az egyikben egy néger házaspár lakott, egy kisgyerekkel, a másikban egy fiatal lány, hatalmas kutyával. Hosszú történeteket mesélhetett volna róluk, hisz tudta, mikor kelnek, mikor viszik a gyereket az óvodába, mikor jön hozzájuk a pereputty, és mikor vonyít egyedül otthon a kutya. Még azt is tudta, milyen alkalomra hogy öltöznek, és hol parkolnak a kocsijukkal. Igen, túl sokat tudott itt már mindenről és mindenkiről ebben az idegen országban, és ezért is nagyon ideje volt, hogy hazatérjen. Háromkor megérkeztek a segítők, az evangélikusoktól, akiket a pap küldött. Két tagbaszakadt fiatal fiú volt, akik vállalták, hogy segítenek neki a pakolásnál. Megragadták a díványt, a fotelt, és a ládákat, és alig egy fél órával később már

16 minden a kisbuszban volt. Akkor pihentek egy kicsit, majd a többi bútort a saját kisteherautójukba pakolták. A gyülekezet rajtárába szállították, ahonnan a szegény nagycsaládosok magukkal vihették belőle azt, amire éppen szükségük volt. Kétségkívül jól működött ez a szociális elosztó rendszer, és az öregember ezért mindenképpen becsülte az egyházakat. Mire kiürült a lakás, a Wohnungsgenossenschaft 2 megbízottja is megérkezett, hogy átvegye a kulcsokat. Árgus szemekkel nézte végig a helyiségeket, megvizsgálva az ajtókat és ablakokat, a szőnyegpadlót, és mindent, amibe valamiképpen beleköthetett volna. De a lakás rendben volt, sokkal jobb állapotban, mint ahogyan annakidején átvették, és ezért nem talált benne semmi kivetnivalót. Aláírták a szükséges papírokat, meglehetősen formálisan minden jót kívántak egymásnak, és az öregember egyetlen aktatáskával a kezében beült a dugig pakolt kisbuszba. Mikor becsapta maga mögött az ajtót, valami különleges érzés kerítette hatalmába. Körülnézett. Tudta, hogy soha többé nem látja már ezeket a házakat, ezt a környéket, de még ezt a várost sem. Egy ekkora utat már csak egyszer lesz képes megtenni, és ezért az út csak egy irányba vezethet. Beindította a motort, és elindult. Úgy döntött, hogy a Klevei Kórház futurisztikusan megépített épülettömbje felé megy majd, ott tér rá az autópályára, és nem a város másik végén, hogy minél kevesebbet lásson belőle. Csak felkavarták volna az emlékek, és bár semmi sem tarthatta volna már vissza, nem akarta provokálni a sorsot. Mert tisztában volt vele, hogy bármit is tesz az ember, a hely, ahol élete legnagyobb részét tölti, meghatározza személyiségét, és egész lényét. Nem törölhette volna ki emlékei közül a szép és kellemes, vagy éppen érdekfeszítő eseményeket sem, és azok éppúgy múltjának részei maradtak, mint a csalódások, a borzalmak, és veszteségek. Nem feledheti a hangulatos kávéházakat a belvárosban, melyekben annyit üldögélt annakidején a feleségével, a városházát, és az Klevei Főtemplomot, melynek kicsiny oldalkápolnájába minden évben elkísérte feleségét gyertyát gyújtani.

17 Nem, nem akart több búcsút. Na meg, különben is volt még mit intéznie az indulás előtt. A korházhoz közeli Bauhaus áruházba ment, ahol vett egy ásót és két nagy zsák termőföldet. Nem volt egyszerű dolga, mikor a két ötven kilós zsákot egyedül be kellett tuszkolnia a busz első ülésére. De végül is sikerült, és csak ez volt a lényeg. Mikor ezzel is megvolt, leparkolt a kórház mögötti hatalmas parkoló szélén, felhúzta magának a vekkerórát, hátradöntötte az ülést, és aludni próbált. Erőt akart gyűjteni a következő nehéz órákra, mert tisztában volt vele, hogy nagyon komoly fizikai megterhelés vár rá. Nem aludt ugyan jól, de azért valamennyit tudott szundítani. Este kilenckor csörgött az óra. Már teljesen besötétedett. Nem vesztegethette az időt, rögtön indult is a temetőhöz. Előbb a főbejárathoz hajtott, kiszállt, és meggyőződött róla, hogy a kapu már zárva van. Ez azt jelentette, hogy a gondnokok a látogatókkal egyetemben elhagyták a temető területét. Visszaült a buszba, és megkerülve a temetőt, a keskeny betonúton a kis vasúti hídhoz hajtott. Innen a szántóföld melletti földúton egészen a lyukas drótkerítést eltakaró cserjésig jutott. Leállította a motort, lekapcsolta a fényeket, és az ásót magához véve már sietett is felesége sírjához. Közben egyfolytában meresztette a szemeit és imádkozott, hogy csak a következő egy órában el ne hagyja a szerencse. Gondolkodás nélkül, minden erejét összeszedve ásni kezdett. Megpróbálta gyökerestől kiemelni a futónövényt, ami sikerült is neki. Nagy mázlija volt, mert két napja kiadós esőzések voltak, melyek fellazították és megpuhították a talajt, s így könnyebben ment az ásás. Alig egy félórával később ásója a koporsó fedelébe ütközött. A holdfény csak néha bukkant ki a felhők mögül, de ilyenkor eleget látott ahhoz, hogy egy időre orientálja magát. Sem gyertyát, sem zseblámpát nem mert gyújtani, mert azt még a temetőn kívülről is megláthatták volna. - Szervusz drágám lihegte, mikor végre annyira mélyre jutott, hogy az egyszerű fakoporsó alá tudott nyúlni, és kiemelte annak első felét a gödörből. Ne haragudj, hogy csak így rád támadtam, de most nagyon nagy a tét, te is tudod. Ha elkapnak, vége minden álmunknak. Nem szabad, hogy elkapjanak!

18 Húzta-vonta a koporsót, veszetten kapkodta közben a levegőt, és szemei égtek a beléjük folyt verítéktől. Miután teljesen kiemelte, pár percet pihennie kellett. A térdére támaszkodva, meggörnyedve fújtatott. - Nem nem nekem való már ez az egész, de túl sokáig vártam kapkodta a levegőt. Ha tíz évvel ezelőtt határoztam volna el magam, még sokkal könnyebb dolgom lett volna. Nem ártana valami segítség, de te is tudod, hogy manapság senkiben sem lehet százszázalékosan megbízni. Még a fiúnkban sem, hisz ott van az a német felesége, a Heidi. A gyerek mindent elcseveg neki, és az meg ki tudja mit tett volna, ha megtudja. A németekben nem bízom Igaz, a magyarokban sem igazán Megmarkolta a koporsót, és vonszolta a drótkerítés felé. Ez már nem volt olyan nehéz, de a baj az volt, hogy már eleve kifáradt az ásástól, és nem pihenhetett eleget, hisz sürgette az idő. Tisztában volt vele, hogy minél tovább tart az egész dolog, annál nagyobb a veszélye annak, hogy valaki meglátja, vagy felfigyel a cserjés mellett parkoló, dugig pakolt buszra. Így aztán, szinte megállás nélkül húzta a koporsót a kerítésig, majd a lyukon át, a cserjés előtt álló buszig. Mikor végre odaért, már annyira kimerült, hogy azt hitte, nem bírja tovább, és le kell feküdnie a földre. De aztán valahogy mégis erőt vett magán, és heves köhögés közepette kinyitotta a busz hátsó ajtaját. A díványon nem volt semmi, mert a két fiatalembert még a pakolás előtt kérte, hogy azt hagyják szabadon. Így aztán fel tudta rá most tolni a koporsót. - Hála az égnek, hogy eddig sikerült mondta fennhangon, és kulcsra zárta a busz hátsó ajtaját. Őszintén szólva, ettől féltem a legjobban. Ha most még kapok egy fél órát, és nem vesz észre senki, megnyertük a csatát. Az anyósülésen fekvő zsákok egyikét a vállára vette, és visszament vele a sírhoz. A drótkerítésen ezt is át kellett húznia, mert nem fért át vele. A sírnál felhasította az ásóval, és tartalmát a sírba öntötte. Pár perccel később már hozta is a másik zsákot, majd miután azt is kiürítette, betemette a sírt. A két ötven kilós zsák tartalma pont kitöltötte a koporsó megüresedett helyét. Végül gyökerestül visszaültette a terebélyes futónövényt is, beleszúrta a földbe a kis

19 fakeresztet, és egy sokfelé ágazó vékony faággal eltüntette a koporsó vontatásakor keletkezett nyomokat a fák között. Így a sötétben minden megint úgy tűnt, mint előtte, és remélte, hogy soha senki sem fog rájönni, hogy a sír megüresedett. Mikor azonban visszaérkezett a kocsihoz, a szívverése is majd elállt az ijedtségtől. Épp mikor be akart szállni a buszba, egy rendőrautó kanyarodott ki a híd mögül. Minden bizonnyal valamiféle esti őrjárat lehetett, mert lassan és csendesen haladt. Egy pillanatra remélte, hogy nem látják meg, de persze maga is tudta, hogy ahhoz már több kellett volna, mint puszta szerencse. A rendőrök természetesen észrevették, és mivel olyan helyen állt a busszal, ahova be sem hajthatott volna, megálltak a kis betonúton, pont elállva az egyetlen kivezető földutat. Az öregember látta, hogy ketten kiszállnak a kocsiból, és zseblámpával a kezükben egyenesen felé indulnak. Ez nem lehet igaz gondolta elkeseredetten. Ez egyszerűen nem lehet igaz! Már majdnem sikerült, és akkor ezek - Jó estét köszönt az egyikük, és a szemeibe világított a lámpájával. Megmondaná, mit keres itt a fasor szélén ezzel a gépjárművel? - Jó estét, uraim mondta az öregember, nyugalmat erőltetve magára, és közben hálát adott az égnek, hogy a sötétben nem látják olyan tisztán, mennyire piszkos lett a ruhája. Csak egy kis sétát tettem itt a temető mellett, mint minden este, és már nem akartam előtte hazavinni a kocsit. Remélem, nem követtem el valami vétséget, mert nem láttam itt semmiféle tiltó táblát. - Adja ide a jogosítványát és a személyi igazolványát, kérem! mondta a rendőr hidegen. Az öregember intett, hogy a papírjai a buszban vannak, majd beszállt, és kotorászni kezdett az aktatáskájában. Közben szerencséjére a keze ügyébe akadt egy papír-zsebkendő, melyben feltűnés nélkül valamennyire megtörölközhetett. A rendőr a zseblámpa fényénél vizsgálgatta egy darabig a papírjait, majd megjegyzés nélkül visszaadta azokat. - Itt lakik a lakótelepen?

20 - Igen válaszolta az öregember. Megyek is haza. Épp egy barátomtól hoztam egy pár kacatot, Frankfurtból, és gondoltam, a hosszú út után nem tenne rosszat egy kis séta az erdőszélen. - Mitől ilyen piszkos? Elesett? kérdezte a rendőr, míg társa körbejárta a buszt. - Igen igen, pontosan! dadogta az öregember. Megcsúsztam a vasúti töltés oldalán, mikor felmentem rá, hogy kikerüljem a tócsákat. Nagy esők voltak az elmúlt napokban, és még itt-ott áll a víz. - A következő napokra is esőket jósolnak állapította meg a másik rendőr, aki a buszt megkerülte, és a kerekeit vizsgálgatta. Ezért sem a legjobb, ha ide bejön a busszal. Na meg, ez tulajdonképpen nem megengedett, ezt magának is tudnia kell. Akkor sem, ha nem tiltja tábla. Ez természetkárosítás, és képzelje csak el, mi lenne, ha mindenki ide parkolná a kocsiját az erdőszélre. - Gondoltam, nem olyan nagy baj, de megfogadom a tanácsukat, és többet nem hajtok rá a földútra mondta az öregember. Csak nem akartam elállni azt a keskeny kis betonutat. - Ott arra, a házaknál van elég parkoló jegyezte meg a rendőr. Ezután ott álljon meg! Jó éjszakát, uram. - Jó éjszakát, uraim intett utánuk az öregember. Köszönöm a megértésüket. Nem állok többet ide. Mikor a két rendőr visszaült a kocsijába, ő is elindult a busszal, és amilyen gyorsan csak tudott, kihajtott a főútra. Csak akkor lélegzett fel igazán, mikor befordult az autópályára vezető négysávos bekötőútra. - Hát, ez egy komoly helyzet volt, Anna, bizony nagyon komoly helyzet mondta fennhangon, és egy pillanatra hátrafordult a koporsóhoz. Őszintén szólva, már-már azt hittem, hogy elkapnak. De most úgy vélem, ha eddig megúsztuk, ezután sem lesz semmi baj. Bizakodó vagyok. Anélkül, azt hiszem, eddig sem jutottunk volna el. Minden bizonnyal hatalmas mázlink volt, hisz ha ezek csak pár perccel korábban odaérnek Jaj, még a gondolattól is kiráz a hideg. Jobb nem gondolni rá.

21 Mikor az autópályára ért, már elmúlt féltizenegy. Gázt adott, és másnap hajnali kettőkor látta Frankfurt felhőkarcolóit, ötre pedig Nürnbergbe érkezett. Ott tankolnia kellett, és gondolta, akkor már pihen is egy keveset. Az autópálya hatalmas parkolójában, a sötét leple alatt, dobozokkal, bőröndökkel, és ruhászsákokkal gondosan lefedte a koporsót, majd az egészre egy jókora takarót terített. Aztán megint hajtott tovább, megállás nélkül Bécsig. A német-osztrák határon már évek óta nincs ellenőrzés, így ezen minden nehézség nélkül átjutott. Bécsnél újra tankolt. Tizenegy óra volt. Azon morfondírozott, megkíséreljen-e átjutni az osztrák-magyar határon nappal, vagy inkább éjjel próbálkozzon. Végül a második lehetőség mellett döntött, mert úgy vélte, éjjel a hidegben és sötétben talán kevesebb kedvük lesz a határőröknek szétszedni a kocsiját. - Itthon vagyunk, Anna mondta az öregember lelkesen, mikor délután egy körül Kismartonba ért. Még nem teljesen, de félig itthon vagyunk, hisz ez a föld alig nyolcvanvalahány éve még a miénk volt. Kétségtelen, hogy a megszállók itt vannak, de ha belegondolsz, hogy a törökök százötven évig, a Habsburgok meg szintén jó párszáz évig megszállás alatt tartották hazánkat, akkor mi az a nyolcvan év? Túl fogjuk ezeket is élni, Anna, mert bár a csatákat majdnem mindig elvesztette ez a kis nép a túlerővel szemben, a háborút mégis mindig megnyerte, mert túlélte összes megszállóját és elnyomóját. Igen, ez a mi hatalmas erőnk, asszony, a túlélés képessége. És ezért lesz mindig a miénk ez a Szent Föld Most itt valahol megpihenünk, és várunk késő estig, úgy tíz óráig, nehogy az utolsó pillanatban valamilyen végzetes hibát kövessünk el. Vett magának a McDrive-ban egy pár szendvicset, mert már nagyon unta a kenyeret és a kolbászt, amit még Kleveben bepakolt az útra. Evett és aludt egy pár órát, aztán hallgatta a magyar rádiókat, amiket itt már fogni lehetett. Bár nem éppen kedvére való adások voltak ezek, mindenhol csak a popzene és az idétlen szövegek, mégis élvezte a dalok magyar szövegének számára néha mámorító ízét. Egyszerűen most minden jólesett neki, ami magyar volt, mert ötven év alatt nagyon kiéhezett rá.

22 - Ne félj, Anna, ezek a bolondok itt a rádióban nem a valós Magyarországot képviselik! mondta, és hátrafordult a koporsóhoz. Ezek csak azért beszélnek ilyen trágárul, mert azt hiszik, így jobban tetszenek a hallgatóknak. Kétségtelen, hogy bemocskolják a nyelvünket és ízlésünket, de biztos vagyok benne, hogy nem tudatosan teszik A lényeg, hogy végre itthon vagyunk. Ez az egyetlen, ami még számít. A Kárpát-medencében vagyunk újra, mindketten, és hálát adok az égnek, hogy ezt még megérhettem Jaj, most jut eszembe, hogy az Ági bizonyára már a rendőrséggel kerestet. Fel kéne hívnom, nem gondolod? Előszedte a zsebéből a mobiltelefonját, és felhívta a lányát. Persze, az úgy reagált, ahogy várta: - Hogy gondolod, hogy elmész otthonról, és még csak fel sem hívsz? kiabált vele a telefonban. Mi meg itt egész éjjel és délelőtt idegeskedtünk miattad. Még jó, hogy a Hannes volt annyira józan, és nem engedte, hogy azonnal kocsiba üljek, és rohanjak hozzád éjnek idején. Tudod, hogy felelőtlen vagy? - Most nincs sok időm csevegni, kislányom, de holnap felhívlak megint nyugtatta az öregember. Egy kedves barátomhoz jöttem, és ezért nem érsz el otthon telefonon. Ne izguljatok! Mond meg a Gábornak is, hogy jól vagyok Nem mintha azt hinném, hogy igazán érdeklem - gondolta keserűen, mikor kikapcsolta a telefont. Tudom jól, hogy a fiúnk már rég nem az igazi fiúnk; mióta teljesen elnémetesedett annak a Heidinak az oldalán. - De hát, mit is várhatnánk tőlük, Anna? kérdezte fennhangon. Mi vagyunk az okai, hogy ilyenek lettek, hisz nekünk kellett idegenben élnünk. Most megkapjuk a sorstól azt, amit megérdemlünk. Mindig is mondtam, hogy a sorsunk mi magunk vagyunk. Este tízkor indult tovább. Sopronnál akarta átlépni a határt. A kelenpataki határátkelőnél alig voltak. Az osztrák oldalon Magyarország irányába már nem ellenőriztek, így az autósoknak csak egyszer kellett megállniuk. A magyar oldalon, a keskeny kis bódék egyikében két határőr ült. Egyikük a komputernél, a másik az ablaknál. Az öregember illedelmesen köszönt, és az útlevelét nyújtotta. A fiatal határőr azonban, ahelyett, hogy elvette volna azt, intett neki,

23 hogy álljon félre. Az öregember ereiben meghűlt a vér. Azt hitte, az egész egy rossz álom csupán, és a feje elvörösödött. Egy pillanatig arra gondolt, hogy talán a gázra kéne taposnia, mert itt már egyszerűen nincs mit vesztenie. De aztán minden lelki erejét összeszedve félreállt a busszal, a balszélső sávba, és várt. Néhány perccel később kijött a közeli épületből egy harmadik határőr, és odalépett hozzá. Barátságosan köszöntötte: - Guten Abend, Herr Erdélyi! Haben Sie etwas zu verzollen? 3 - Beszélek magyarul mondta az öregember, és mosolyogni próbált. Nem, nincs semmi elvámolni valóm, hála istennek. Csak a személyes dolgaimat viszem a házamba, amit egy hónapja vettem itt Nagycenken. Akarja látni az adásvételi szerződést, vagy a földhivatal igazolását? A határőr, egy magas, középkorú férfi, gyanakodva húzta össze a szemeit. Kétségtelenül nagy gyakorlata volt már abban, hogy észrevegye, ha valaki túl kedves akar lenni. Szó nélkül körbejárta a kisbuszt, és zseblámpájával bevilágított a csomagtérbe. - Kérem, szálljon ki, és nyissa ki a hátsó ajtót! mondta aztán, anélkül, hogy válaszolt volna a kérdésre. Egy kicsit körül szeretnék nézni a buszban. Biztosan nagyon jók ezek az új Volkswagen buszok, de minden bizonnyal sokba is kerülnek, nem igaz? Az öné a busz? Mennyi időt szándékozik Magyarországon tölteni? Az öregember kiszállt, és miután kinyitotta a hátsó ajtót, szaporán beszélni kezdett, ami a vámtisztet természetesen még inkább gyanakodóvá tette: - Nem, nem az enyém a busz, uram. Nem kéne nekem, egyedül egy ekkora busz. Csak a költözéshez béreltem. Nyugdíjas vagyok, és életem estéjét a szülőhazámban szeretném tölteni, tudja? A gyerekeim Kölnben élnek, de nagyon elfoglaltak magukkal, meg a saját családjukkal. Így aztán, gondoltam, átköltözöm ide, ebbe a csodálatos kis országba, és itt élem le a maradék napjaim. Elvégre ma már ez is egy Európai Uniós ország, nem igaz? Az ember élhet itt is nyugodtan, német állampolgárként. Természetesen megkötöttem mindenféle biztosítást, a

24 betegbiztosítást az egész unióra, na meg a házra is van biztosításom, meg még korábbról van egy életbiztosításom is, ami - Én nem a bevándorlási hivatal vagyok, uram intette le a vámtiszt, és kotorászni kezdett a csomagok között. Engem csak az érdekel, mit visz ezekben a dobozokban? - Ezek csak személyes cuccok, uram folytatta az öregember. Ha akarja, szétszedheti őket, de nem fog találni semmi érdekeset. Ezek csak a személyes cuccaink voltak A feleségem ugyan már meghalt, de nem volt szívem kidobni mindent, ami tőle visszamaradt. - Mi van a díványon? kérdezte a tiszt váratlanul, és felemelte a takarót. Ez nem egy koporsó, véletlenül? - De igen, uram, ez egy koporsó mondta az öregember. Magamnak készíttetettem, hogy ha eljön az idő - És mi van benne? Érzem, hogy nem üres. Ez nem egy új koporsó, hisz koszos és földes. Tudja mit, kivesszük, és megnézzük közelebbről. - Nem lehetne valami kompromisszumot találnunk? súgta neki az öregember, egész testében remegve. Kérem! - Meg akar vesztegetni? - Nem, uram. Szó sincs róla, hogy meg akarom vesztegetni, csak élni szeretnék végre, egy szabad és emberi méltóságomhoz illő életet mondta az öregember, és megragadta a tiszt kabátját. Kérem, mielőtt intézkedik, legalább hallgasson meg! Adjon nekem egy pár percet, hogy mindent megmagyarázzak, hisz látja, hogy egy hetven év feletti vénember vagyok. Az isten szerelmére kérem! A határőr egy ideig szigorú tekintettel és ráncolt homlokkal nézte, de aztán megenyhült, és engedett a kérésnek: - Rendben van, zárja le a buszt, és jöjjön velem! Kap egy pár percet, hogy tisztázza magát, de aztán kinyitjuk a koporsót. Intett társainak, hogy minden rendben, és az öregemberrel a nyomában a szélső épületbe ment. Itt, úgy tűnt, a portáson kívül nem volt már egy lélek sem,

25 ebben a késői órában. Egy félreeső, kicsiny szobába mentek, melyben csak egy asztal és három szék állt. - Nos, itt nem hall bennünket senki mondta a tiszt, miután leültek. Beszélhet. - Nem is tudom, hogyan kezdjem hebegte az öregember. Maga nem ismer engem, de bizonyára nagy gyakorlata van, mert azonnal észrevette, hogy nem vagyok profi csempész, vagy valami ilyesmi. Egy megvénült, sok szempontból megkeseredett, szerencsétlen vénember vagyok, aki 1956-ban elmenekült ebből az országból, hogy most, ötven évvel később, könnyek közepette hazatérjen Nem akarom kerülgetni sokáig a forró kását, mert tudom, hogy csak az idegeit húznám vele. A koporsóban a feleségem maradványai vannak, és ha kiveteti velem és kinyittatja, soha nem térhet haza szegény oda, ahonnan jött, és ahova egész életében visszavágyott. Én voltam az oka, hogy eddig nem térhetett vissza Itt zokogásban tört ki, és jó pár percbe telt, mire annyira össze tudta magát szedni, hogy folytathatta: - Én voltam az oka, mert nem értettem meg, amit érzett. Lehet, hogy ettől a fájdalomtól is lett beteg és halt bele a rákba, még évekkel ezelőtt. Eltemettem Kleveben, Németország nyugati végében, ahol évtizedekig laktunk, és ahol a gyerekeink is felnőttek. Azt hittem, jól van úgy. De aztán, pár hónapja hirtelen felébredtem abból a szörnyű rémálomból, melyben addig éltünk, és rádöbbentem, hogy egész életünket tönkretettem a konokságommal. Az élet pedig, higgye el fiatalember, rettenetesen rövid. Sokkal rövidebb, mint ahogy az ember kezdetben gondolja. Egy reggelen úgy ébredünk, hogy öregek lettünk. Minden elszáll, mint a felröppenő madarak, melyeket egyik percben még ott látunk az ágakon, a következő percben meg már nem. Mégis, mintha minden tegnap lett volna Majd egyszer meglátja, hogy igazam van. Kérem, engedje meg, hogy hazavigyem a feleségem! Engedjen át bennünket a határon, és ne szóljon erről soha senkinek, amíg csak él! Kérem, tegyen jót velünk!