A nyelvi változás. Nyelvrokonság-elméletek. A magyar nyelv története

Átírás

1 A nyelvi változás A magyar nyelv története Áttekintés nyelvünk részrendszereinek változásairól Az ember ismeretei folyamatosan bővülnek, a tudományok, a technika és szinte minden átalakul, fejlődik. Mindezt követi a nyelv változása (új fogalmak, szavak születnek, mások elavulnak, kihalnak, vagy átalakulnak, megváltozhat a ejtésmód, a hangrendszer, a grammatikai szerkesztés szabályai). Mindezek a változások többnyire egy-egy gócból indulnak el, előbb kisebb területen válnak szociális érvényűvé, majd egyre szélesebb körben terjednek. A terjedésben szerepük van földrajzi adottságoknak (például régen tengerek, hegyek, erdők útját állhatták a változásnak, de a nagy folyók, fő közlekedési útvonalak mentén a jelenségek gyorsabban terjedhettek), történelmi eseményeknek (például a törökdúlás következtében szorosabb kapcsolatba kerültünk más népekkel, az elnéptelenedett vidékekre más területekről, más nyelvváltozatokat beszélő lakosság települt), tudományos, gazdasági és társadalmi eseményeknek (könyvnyomtatás terjedése, rendszerváltozások stb.). Nyelvrokonság-elméletek Befolyásolhatja a nyelvi jelenségek terjedését a népsűrűség, a nép műveltségi foka, az írásbeliség foka és sok-sok egyéb tényező ( pl. a rádió, a televízió, az újságok hatása, a számítógép feltalálása, s egyre inkább az INTERNET használata is). A nyelv legfőbb jellemzője, hogy állandóan változik, bár az adott pillanatban állandónak látszik. Ezért a nyelvnek története van. Egy adott nép nyelve sem egységes, normatív és nem normatív változatai vannak (köznyelv, irodalmi nyelv, tájnyelv, szakmai nyelvek, diáknyelv, argó stb.). 1. August Schleicher ( ) családfaelmélet (Darwin tanai alkalmazhatók a nyelvtudományra, a nyelveket is a leszármazás rejtett köteléke kapcsolja össze) 2. Johannes Schmidt ( ) hullámelmélet (Az egyes indoeurópai nyelvi alcsoportok között vannak átmeneti nyelvek, illetve alcsoportok. ez ellentmond a családfának, mert azon modell szerint, ha az ágak szétválnak, utána már nincs kapcsolat köztük.) 3. Hugo Schuchardt ( ) szivárványelmélet (A földrajzilag egymáshoz közelálló nyelvek annál jobban keverednek, minél nagyobb köztük a nyelvi hasonlóság.) Mintegy háromezer nyelvet beszélnek a Földön, s ezek a nyelvek genetikailag nyelvcsaládokat alkotnak. A magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik, míg a szomszédos országokban beszélt nyelvek az indoeurópai (szláv, latin és germán ág) nyelvcsalád tagjai. 1

2 Eltérő elméletek a magyar nyelv rokonságáról Középkori eredetmondáink a szkíta, majd a hun származást hirdették - igaz csak az Árpád-házi királyok, valamint a nemesség származását illetően. Később idegen mintára előkerült a bibliai származás gondolata (Góg és Magóg) A nemesi közvélemény ezek után felháborodással fogadta a 18. század végén Sajnovics közlését, amelynek jóvoltából Árpád népének letéteményesét olyan népekkel rokonították, amelyeknek nem volt sem múltja, sem jelene (lappok = halzsíros atyafiság ) A 19. század végén Vámbéry Ármin támadása a finnugor rokonság ellen "ugor török háború" néven vonult be a tudománytörténetbe. Vámbéry végül helyt adott Budenz érveinek, és elállt a török magyar nyelvrokonság hirdetésétől. Manapság a nyugati, főként a tengerentúli magyar emigráció körében a sumér és szittya rokonság a legnépszerűbb, bár főként a székely rovásírás kapcsán a török, hun és avar származás kérdése is állandóan napirenden van a sajtóban és médiában. A két világháború között nagyrészt a fasizmus térhódításának hatására merült fel "a turáni gondolat", amely a közép-ázsiai népekkel való rokonságot hirdette, és egész kis hun magyar indiai őstörténetet kreált. A 20. század utolsó harmadában a dáko-román kontinuitás aztán ismét felerősítette a finnugor rokonság ellenes hangokat. A nyelvrokonság bizonyítékai A finnugrisztikát hol Habsburg-propagandának kiáltották ki, mondván, hogy a német Budenzet azért ültették az osztrákok a magyarok nyakára, hogy a vesztett szabadságharc után a finnugor hipotézissel letörje a büszke magyarok öntudatát. Napjainkban pedig bolsevik találmánynak bélyegzik a finnugrisztikát, amelynek az volt a célja, hogy a vesztett világháborút követő szovjet megszállás és kommunista diktatúra után a magyaroknak és a Szovjetunió népeinek testvéri barátságát hirdesse és szentesítse. De: A finnugor nyelvrokonság nem dőlt meg és nem is fog megdőlni, hiszen a fent felsorolt uráli/finnugor nyelvek mellett nincs másik olyan nyelv a világon, amelyből ki lehetne mutatni a magyarral közös alapszókincset és nyelvtani rendszert az összehasonlító módszer bizonyítási kritériumai szerint, ráadásul még tipológiai egyezések tekintetében is megfelelne. Nyelvrokonságot nem bizonyító lexikális egyezések A/ Véletlen egyezések Okuk: a nyelvek hangrendszere korlátozott (30 40 fonéma), a kapcsolódási lehetőségek is korlátozottak, így véletlenszerűen egész távoli nyelvekben is ugyanaz vagy hasonló hangsorok ugyanazzal vagy hasonló jelentéssel párosulhatnak: m. nő ~ kínai nü; m. fiú ~ román fiu; m. fogoly (madár) ~ ném. Vogel madár Kevés ilyen egyezés van, nem rendezhetők jelentéstani csoportokba szerint, ezért nem nevezhetők alapszókincsnek. Egy számítás szerint két egymással se rokoni, se érintkezési kapcsolatban nem levő nyelv (például egy amerikai indián és egy afrikai nyelv) között a hasonló alakú szavak száma nem haladja meg a 4%-ot. A véletlen egyezések aránya és abszolút előfordulási értéke tovább csökken, ha több nyelvet hasonlítunk össze. 2

3 A nyelvrokonság bizonyítása B/ Hangutánzó és hangfestő szavak hangalakjuk szorosan kapcsolódik jelentésükhöz, ezért gyakran nem érvényesek rájuk a szabályos hangmegfelelés törvényszerűségei, pl. m. kakukk ~ném. Kukuck, m. pici ~ román puţin ~ vtj. piči C/ gyermeknyelvi szavak a beszélőképesség kialakulásakor a baba csak néhány hangot tud kiejteni (szopóreflex!), ezért első szavai minden nyelven nagyon hasonlóak (baba, papa, mama stb.) D/ Nemzetközi és jövevényszavak Viszonylag könnyű felismerni a nemzetközi vándorszókat (m. csekk, ang. cheque, ném. Scheck, fi. šekki). A felületes szemlélő szerint bizonyíték lehet nyelvrokonságra a karjalai vunukka magyar unoka, észt papp magyar pap stb. is. A történeti analízis azonban kimutatja, hogy a karjalai és észt alak orosz jövevényszó, míg a magyar alakok valamelyik (déli) szláv nyelvből származnak a magyarban. Közös eredetű szavak az alapszókincsben, melyek a következő csoportokba rendezhetők: névmások, számnevek, testrésznevek, természeti jelenségek nevei, rokonsági terminológia, az őshazában honos növények, állatok nevei ez az alapszókincs Közös alaktani elemek: birtokos személyjelezés, birtokviszony sorrendje, többesszámjelek, ősi határozóragok, irányhármasság stb. Közös mondattani sajátosságok: vannak ilyenek, habár a mondatalkotás érzékeny az idegen hatásokra (pl. SOV típusú sorrend, bizonyos főnevek jelzői használata (pl. faház, fiúgyermek, fi. kivikirkko kőtemplom stb.) Fonotaktikai sajátosságok: pl. szókezdő mássalhangzó-torlódás kerülése Az alapnyelv fogalma A szavak és alaktani elemek közös eredete a megfigyelt hangtani törvényszerűségekből állapítható meg, ezek ismeretében rekonstruálható a vizsgált nyelvek közös őse, az alapnyelv. A létezett alapnyelv: az őshazában alakult ki korábbi kisebb nyelvekből az első, a mai értelemben vett beszélt nyelve volt a népességnek nagy nyelvjárási különbségek lehettek teljes nyelv volt, annak minden ismérvével A rekonstruált alapnyelv: a nyelvcsalád megmaradt közös eredetű elemeit vezetik vissza rekonstruált ősi alakokra a nyelvek az évezredek folyamán változnak, egyes elemek kivesznek a rekonstruált alapnyelv nem teljes a rekonstruált alak általában nem veszi figyelembe az alapnyelv nyelvjárási eltéréseit előfordulhat egy alapnyelvi szó vagy alaktani jelenség több rekonstrukciója is (nyelvjárási eltérések az alapnyelvben?) a rekonstrukciót segíti, hogy a nyelvcsaládon belül a nyelvek különbözőképpen fejlődtek: egyes nyelvek egy bizonyos területen őriznek archaikus vonásokat, míg másnyelvek más területen A legfontosabb a fonémarendszer rekonstrukciója, ezt segítik az univerzálé-kutatások (mely hangok feltételezik, melyek zárják ki egymást) Az összehasonlító módszer relatív kronológiát ad, megállapítható a nyelvi változások sorrendje A magyar nyelvtörténet korszakai I. Előmagyar kor (az a kor, amelyben a magyar nyelv még nem kezdte meg önálló életét, hanem rokonaival együtt bizonyos fokú nyelvi egységet alkotott): 1. Az uráli egység korszaka (amikor a finnugor és a szamojéd nyelvek még egységet alkottak, kb. i. e ig) 2. A finnugor egység korszaka (kb. i. e ig) 3. Az ugor egység korszaka (kb. i. e ig) II. A nyelvemléktelen magyar kor [ősmagyar kor] (a magyarság különválásától a honfoglalásig) 1. Az Urál vidéki őshaza korszaka (amikor a magyarság átalakul lovas nomád néppé, és nyelvének nyelvtana főbb vonatkozásaiban kibontakozik, kb. az V. század közepéig tart) 2. A vándorlások kora (a magyarság az Urál vidéki őshazából kiindulva eljut mai hazájába, a honfoglalásig tart) III. A nyelvemlékes kor: 1. Az ómagyar kor (a honfoglalástól a mohácsi vészig, 1526-ig tart; letelepedés, a kereszténység felvétele) 2. A középmagyar korszak (a mohácsi vésztől 1772-ig, a felvilágosodás koráig tart; három részre szakadt ország, reformáció és könyvnyomtatás, egységesülő nyelvhasználat) 3. Az újmagyar korszak (1772-től 1920-ig tart, a felvilágosodástól a trianoni békediktátumig: a magyar nyelv hivatalos nyelvvé válik (1844), a köznyelv írott változata kodifikálódik) 4. Az újabb magyar kor (1920-tól napjainkig tart, a magyar nyelv pluricentrikus nyelv lesz, csökken a nyelvjárások szerepe, nő a csoportnyelveké; technikai újítások: sms, chat stb.) 3

4 A magyar hangrendszer történeti fejlődése A hangtörténet a fonémák és a fonémarendszer múltbeli állapotával és módosulásaival foglalkozik. A szinkróniában is megfigyelhető, hogy míg a szókészlet rendkívül rugalmas változékony, addig a fonémarendszerbe csak ritkán lép be egy-egy új, vagy vész el belőle egy-egy régi elem. Oka: míg a szókincs a szavaknak nyitott, rendszerbe a foglalható halmaza, a fonémák szigorúan strukturált, többé-kevésbé zárt rendszert alkotnak. Mégis, az a fonémaállomány, mely a magyar nyelvben az ősmagyar kor kezdetén, mintegy 3000 évvel ezelőtt megvolt, napjainkra igen nagy mértékben módosult. A hangtörténet tárgyalásának szempontjai A következő kérdésekre keresünk választ: Mely fonémák voltak meg az adott korszak elején? Hogyan módosult ez az állomány a korszak folyamán; Mi jellemzi a korszak végére kialakult fonémarendszert? 4. Mik a fonémák hangsorba szerveződésének szabályai (fonotaxis): a szó mely részén és milyen hang-környezetben fordulhattak e az egyes hangok? Ezzel kapcsolatos az a kérdés is, hogyan illeszkednek be a nagy, hangkombinációktól idegen (például a mássalhangzó-torlódással kezdődő) jövevényszavak a magyarba. A rendszer módosulása a korszakok folyamán Miután kellő körültekintéssel megállapítjuk a tárgyalt korszak elejére felteheti fonémarendszert, a továbbiakban azt vizsgáljuk, hogyan változik ez a rendszer. A változás eredménye lehet az, hogy új fonéma keletkezik, ez a fonologizálódás Például az ősmagyar kor elején a p, t, k zöngétlen zárhangnak nem volt zöngés párja. A b, d, g az ősmagyar hangváltozások folyamán jelent meg, létrehozva ezzel a zárhangokon belül egy fontos, a magyarra később igen jellemző korrelációt, a zöngés : zöngétlen szembenállást. Megesik, hogy a hangváltozás során egy régi fonéma eltűnik: ez a defonologizálódás. Az ősmagyar korban meglévő veláris î az ómagyar korban i-vé vagy u-vá vált: nyîlak > nyilak, tör. * arîq > T. A. aruk ( > mai árok). Végül s leggyakrabban nem keletkezik vagy nem tűnik el egy-egy fonéma, a hangváltozás csupán valamely már meglévő fonéma gyakoriságát módosítja (növeli vagy csökkenti), pl. TA. bukur > bokor vagy ö-ző nyelvjárásokban: mëgyëk > mëgyök, sőt mögyök. Fonologizálódás (másodlagos hasadás Hoenigswald 1960) Pl. -t- > -z- Defonologizálódás (független összeolvadás) A fonémagyakoriság módosul csupán (elsődleges hasadás, függő összeolvadás) Pl. ß (bilabiális v) > v (dentilabiális v) Pl. ë > ö; o > a (potok > patak) 4

5 A hangváltozások A fonémarendszerek módosulásában leghatékonyabban azok a hangváltozások működnek közre, amelyek egy vagy több fonémára vonatkozóan egyaránt érvényesek, jobbára tendencianyalábokban hatnak. Ezek a szabályos, tendenciaszerű hangváltozások. Máskor csupán az történik, hogy egy-egy szóban a szó egyik hangja módosítja a szó másik hangjának ejtését: ezek az asszociációs hangváltozások A szabályos, tendenciaszerű hangváltozások Definíció: Ha egy hang azonos fonetikai helyzetben, azonos térben és azonos időben az eseteknek jelentékeny részében azonos módon változik meg, hangváltozási tendenciáról beszélünk. a/ azonos fonetikai helyzet: pl. uráli *p- > m. f- (Az ősi p kizárólag szókezdő helyzetben válik f-fé: fgr. pata > faz(ék), fgr. pent3- > fed. Szó belsejében, magánhangzók között először β, majd v lesz belőle: fgr. *repäćз > raβasz > ravasz róka. b/ azonos tér: azonos nyelv(járás)területet, illetőleg azonos beszélőközösséget, az ősmagyarban elsősorban azonos törzsi nyelvjárást jelent. Az eredeti ly-ből l lett a Dunántúlon (luk, király, j lett belőle az ország keleti részén (juk, kirój: ezt viszi tovább a ma köznyelv), egyes palóc nyelvjárásokban pedig megmaradt az ly (lyuk, király: ezt viszi tovább a helyesírás). c/ azonos idő: egy-egy hangváltozási tendencia csak meghatározott időszakban érvényes. A *p- > f- változás például csak az ősmagyarban folyt: a honfoglalás után átkerült, p-vel kezdődő jövevényszavak már nem vettek részt benne: szl. pop > pap, szl. potok > patak d/ az esetek jelentős részében: a hangváltozási tendenciának nem kell kötelező érvénnyel száz százalékosnak lennie (ezért is nem hívjuk hangtörvénynek!). Szótáraink bizonysága szerint az alapnyelvi p- csaknem minden esetben: több mint 70 szóban f-fé vált, 3 biztos és 7-8 bizonytalan etimológiában b-vé zöngésült (bal, bog, bőr), 2 szóban pedig megmaradt a p (por, para 'hálóúsztató fa'). A szókezdő *p- e változásai közül csak a *p- > f -re mondhatjuk, hogy tendenciaszerű hangváltozás. Az asszociációs hangváltozások Az asszociációs hangváltozás az a jelenség, amikor egy szón belül az egyik hang úgy hat egy másikra, hogy az ennek a hatásnak a következtében megváltozik. E hangváltozások okát tehát mindig meg tudjuk állapítani. Azt a hangot, amely a változást elindítja, indukáló, amelyre a változás hat, indukált hangnak hívjuk. Ha a hangváltozást kiváltó, indukáló hang megelőzi az indukált hangot, amelyen a változás végbemegy (R. azval > azzal), előreható ( ) asszociációról beszélünk. Ha az indukáló hang követi az indukáltat, ha tehát hatása visszafelé irányul (R. azval > avval), hátraható ( ) asszociációról van szó. Az asszociációs hangváltozások főbb típusai A hasonulás (asszimiláció): Ha az indukáló hang az indukált hangot magával teljesen azonossá teszi, teljes hasonulásról, ha a képzés valamely mozzanatának módosításával csak hasonlóbbá alakítja magához, részleges hasonulásról beszélünk. Előreható teljes hasonulás: KT.: muſja > mossa, R. hoszjú > hosszú. Előreható részleges hasonulás: R. hajtó > hajdú, R. majt > majd. Hátraható teljes hasonulás: szl. vidla > villa, R. kazdag > gazdag Hátraható részleges hasonulás: R. romt, bont, himt (vö. romlik, bomlik, himlő) > ront, bont, hint 5

6 A hangváltozások okai Az elhasonulás (disszimiláció) Előreható elhasonulás: ném. erker > erkély, R. fazakas > fazekas. Hátraható elhasonulás: R. duccás > durcás, R. hornyó > hernyó. A hangátvetés (metathézis) Az asszociációs változás ritkább fajtája, amikor két egymás mellett lévő hang helyet cserél: R. szökcse (vö. szökik) > szöcske, R. lekce (vö. lat. lectio) > lecke. Mint minden nyelvi változásnak, a hangváltozásnak is lehetnek a nyelvrendszeren belüli, belső és a nyelven kívüli, külső okai. A/ Belső okok: a/ asszociációs hangváltozások (pl. pispek > püspök) b/ hangsúlyviszonyok (nyíltabbá válás a tőben, redukálódás a szóvégen) c/ fonotaktikai szabályok (pl. az ősmagyarban nem volt szókezdő mássalhangzótorlódás: lat. skola > iskola [protézis]; szl. brat. > m. barát [epentézis]) B/ Külső okok: Idegen nyelvekkel való érintkezés Ez például új fonémát honosíthat meg. Az ómagyar kor elején a c csak allofónként fordult elő, meghatározott fonetikai helyzetben, a t + sz kapcsolatban: a látsz ejtése lácc, a tetszik ejtése teccik. A honfoglalás utáni jövevényszavak, mint a cimbalom, citrom szó elején, a lecke, legáció pedig más hangkörnyezetben is megtalálható, teljes értékű fonémává tették a c-t. Nyelvjárás-keveredés Az ősmagyar korra feltehető egy sz-ezö és egy s-ező nyelvjárás: erre utalnak például a sző és származéka a sövény, a szer és a sor, melyek azonos etimológiájú szópárok; vagy a - ság képzőnek -szág alakja, mely az ország, jószág szavakban van meg. A köznyelv kialakulása A 16. századtól folyamatosan s ma egyre erőteljesebben befolyásolja a nyelvjárásokat, a nyelvjárási ejtést. A nyelvi közlés gyorsulása Okozhatja az életkörülmények megváltozása, műveltségváltás A hangváltozást befolyásoló egyéb tényezők A/ Változatok a szinkrón rendszerben TA. hodu utu rea ~ ohut kutarea; mai csuda ~ csoda, reám ~ rám B/ Az analógia idő ~ ideje ~ idétlen / időtlen apró ~ apraja / aprója C/ A funkció-megkülönböztetés várná ~ várna; kérné ~ kérne A változások terjedése A szavak fonológiai szerkezete az ősmagyar kor elején 1. Az ősmagyar kor elején valamennyi szó magánhangzóra végződött. 2. A szó nem kezdődhetett két mássalhangzóval, azaz szó elején nem volt mássalhangzó-torlódás. Szó belsejében azonban gyakoriak lehettek a mássalhangzó-kapcsolatok. 3. A tőszavakban VV kapcsolat ( magánhangzótorlódás", azaz hiátus) eredetileg nem fordult elő. 4. A legtöbb szó két szótagú volt. Egy szótagúak lehettek egyes névmások és indulatszók. 6

7 A következő tőtípusokkal lehet számolni: A mássalhangzórendszer az ősmagyar kor elején V CV VCV CVCV VCCV CVCCV ur. *o ~ * u > a(z); ur. *i > e(z) ur. *ki > ki?; ur. *m3 > mi? ur. *elä- > él fgr. *kota > ház ugr. *ämp3 > eb fgr. *jork3 >jár Az ősmagyar kor eleji mássalhangzórendszer jellemző sajátosságai: Nincs zöngés : zöngétlen szembenállás. Megvan a zárhangok orális : nazális ellentéte: p : m; t : n; k : n Van rövid : hosszú oppozíció: -p- : -pp-; -t- : -tt-; -k- : - kk-. A mássalhangzó-kapcsolatok közül a legteljesebb rendszert a nazális és az azonos helyen képzett (homorgán) zárhang, illetőleg affrikáta kapcsolatsora alkotja: az -mp-, -ni-, -hk-, illetve -nyćs-. Csaknem minden hang előfordulhatott szó elején és szó belsejében. A mássalhangzórendszer módosulása A zárhangok és kapcsolataik magánhangzók közötti helyzetben 1. Zöngésülés és denazalizáció a nazális + zárhang, valamint a nazális + affrikáta kapcsolatban: -mp- > -mb- > -b- -nt- > -nd- > -d- hk- > - hg- > -g- ur. *kumpa > *cumba > hab fgr. *kunta > * cunda > had fgr. *tuhke- > *tuhge > dug -nyćs- > -nydźs- > -dzs- fgr. *leńć3 > *lenydzse > lédzs > légy (fn.) 2. Zöngésülés és spirantizálódás intervokalikus p, t, k esetén: 3. Rövidülés a hosszú mássalhangzók, a gemináták esetében: -p- > -b- > -ß- fgr. *repäc3 > *rebäć3 > raßasz > ravasz -t- > -d- > - z - fgr. *kota > *coda > ház -k- > -g- > -y- ur. *joke > *joge >joge >jó 'folyó' (vö. Sajó) -pp- > -p- -tt- > -t- -kk- > -k- fgr. * säppä > ep (mai epe) fgr. *kutte > hat (számnév) fgr. *lükkä- > lök 7

8 A hangzóközi zárhangok és zárhangkapcsolatok alakulásának relatív kronológiája A mássalhangzórendszer az ősmagyar kor végén A rövid magánhangzók rendszere az ősmagyar kor elején A rendszer jellemző sajátosságai A veláris : palatális szembenállás mindhárom nyelvállásfokon markáns. Az illabiális : labiális oppozíció csak a felső nyelvállású soron teljes, mert mind a veláris, mind a palatális oszlopban megvan: A középső nyelvállásúak esetében a labiális hang veláris, az illabiális hang palatális: o : ë. Az alsó nyelvállásúaknál hiányzik a labialitás megkülönböztető jegye, ugyanis mind a veláris á, mind a palatális e illabiális. 3. A nyelvállás három foka csupán a palatális illabiális soron van teljesen kihasználva: i : ë : e. A veláris labiális sorban a felső és középső nyelvállású hangok alkotnak oppozíciót: u : o. A veláris illabiálisok felső vagy alsó nyelvállásúak lehetnek: i : á. A felső nyelvállású ü hangnak nincs a nyelvállásfok tekintetében különböző korrelatív párja: a sorban egyedül áll. A kettőshangzók (diftongusok) A veláris i: E fonéma egykori meglétét egyrészt mai nyelvi példák igazolják: ur. *ńele > ősm. *nyilu > nyila(-k), nyila(-s); vagyis az eredeti tővégi vokális mindmáig veláris hangrendű. Veláris i volt még az iszom, az ín : inak stb. első szótagjában. Az ősmagyar kor folyamán török jövevényszavakban is került át veláris i: tör. *qîjîn > kín(os), *îldam > ildom(os), *arîq > TA.: aruk > árok Az ősmagyar kor kettőshangzói illabiális utótagúak voltak, i-re végződtek. Az i előtt akár palatális, akár veláris magánhangzó állhatott. Minthogy az ősmagyar szóépítkezés hangtani, fonotaktikai szabályai szerint a szavakban VV kapcsolat nem volt, a gyakori ősmagyar -i formáns a tővégi vokális mellett azonnal félhangzóvá gyengült, s így a szóvégen s a szó belsejében is diftongusok keletkeztek. Az i utótagú diftongusok állományát több különböző forrás táplálta. Az ősmagyar kor elején a múlt idő jele i volt. Ez a tővégi vokálissal i-s diftongust alkotott: fede + i > fedei ( > fedé), ada + i > adai( > adá). Az E/3. birtokos személyjel, melyben a tőhöz a harmadik személyű személyes névmás járult, ugyancsak e diftongusok számát szaporította: keze +(s)i > kezei ( > kezé[t]), hala + (s)i > halai ( > halá[t]). A hová? kérdésre felelő ősi latívuszrag is i volt: bele + i > belei ( > belé). 8

9 A szóvégi redukálódás Az ősmagyar kor elején valamennyi szó magánhangzóra végződött (pl. kala hal, ßire vér stb.). Ezek a magánhangzók túlnyomórészt alsó és középső nyelvállásúak voltak (az ún kötött tőben többnyire ma is ezt találjuk (hala-k, vére-s). Az ősmagyar kor során - több oknál fogva (főként a beszédtempó gyorsulása, részben idegen nyelvek mintái) ezek a tővégi magánhangzók záródtak, felső nyelvállásúvá váltak, s az ómagyar korszak elejére részben már a lekopásuk is megkezdődött (TA. csak a szavak harmadában van már tővéghangzó, pl. hodu utu). A leghamarabb két spiráns (ß és g) mögül tűntek el ezek a hangok (Konst. Ezeleg ízlelő, jeneg Jenő stb. A vándorlások korabeli török jövevényszavak érdekes kronológiai információkkal szolgálnak e tekintetben. Ha a török szó felső nyelvállású magánhagzóra végződik (beri bér, dzsindzsü gyöngy, akkor az ómagyarban ezek eltűnnek, azaz a felső nyelvállásúvá vált tővégi hangok lekopása csak a törökökkel való szoros érintkezés, azaz az V. század után következett be. Az alsó nyelvállású véghangzót tartalmazó török szavak (alma, gyertya, kecske teve stb.) azonban nem vesztik el a véghangzójukat, ugyanis eddigre a záródás már befejeződhetett viszont voltak illabiális utótagú (-ai, -ei) diftongusos szóvégek, amelyekben az -i formáns lehetett (birtokos személyjel, múlt idő jele stb.) Ezekhez illesztették az átvételkor hanghelyettesítéssel az illető török szavakat (almai, kecskei stb.), ezek pedig késő ugyanúgy á-vá, é-vé (és í-vé) monoftongizálódtak, mint a formánsból lett szóvégek: házá háza,ill. gyertyá gyertya stb. A tővéghangzó elvesztését követően számos szóban pótlónyúlással megnyúlt a tő magánhangzója a csonka (véghangzót veszett) tőben (kéz ~ keze-k, nyár ~ nyara-k stb. ) - tőbelseji időtartamot változtató tövek Nagyjából a 10. század körül monoftongizálódott az -í, a 13. században az -á és az -é. Ez utóbbiak hozták létre a szóvégi időtartamot változtató töveket (fa ~ fá-t, epe ~ epé-t stb.) Nagyjából ugyanebben az időben ( század) a szóvégre került ß és -g labiális félhangzóvá gyengült s az előtte levő magánhangzóval ún. labiális utótagú diftongust alkotott (pl. jeneü, szantau stb.) Ezek a századtól egyre inkább hosszú -ó/-ő-vé, ritkábban (-ú/-ű-vé) monoftongizálódtak (Jenő, szántó, ill. fésű, búcsú stb.) [Ezzel a monoftongizációval függ össze az ún. hangszínt és időtartamot változtató tövek (tető, tete-je, teté-z; apró, apra-ja, aprá-nként stb.) létrejötte is. A szóvégi redukálódás utolsó mozzanataként az így keletkezett ú-k egy része megrövidült (gyalu, hamu, kapu, falu stb.). Ezeket a helyesírásunk is őrzi. A többi -ú és -ű hosszú marad, bár nyelvjárásokban néha röviden ejtik (hosszu haju, piros betű stb.). Ezzel lezárul a szóvégi redukálódás folyamata, ebben feltehetően nagy szerepe van az időközben megerősödött írásbeliség konzerváló hatásának is. Fontosabb mássalhangzó-változások az ómagyar korban Megjelenik néhány akkor még hiányzó mássalhangzó (részben jövevényszavak átvétele révén, részben hangváltozások révén): c, zs, dzs, ill. dz, ty) Módosul néhány hang képzési helye: c > h, ß > v Vokalizálódással eltűnik a c, a g és a c. Affrikálódással megszületik a dz (mazzag > madzag stb. (Valamivel később, a középmagyarban török jövevényszavakon keresztül honosodik meg a dzs (findzsa, handzsár később angol jövevényszavak szaporítják: dzsem, dzseki stb.) Fontosabb magánhangzó-változások az ómagyar korban Nyíltabbá válás (potok > patak, szüm >szöm stb.) Ez a beszéd hangzósságát növeli, mert minél nyíltabb egy magánhangzó, annál hangzósabb, azaz azonos hangerő mellett annál messzebb hallható és tisztábban érthető. Emellett fonologizációval létrehozza a hiányzó labiális a-t és az ö-t. Labializáció (higy > hëgy, dzsindzsü > gyüngy > gyöngy stb.) További forrása fonologizációval a hiányzó labiális a-knak és az ö-knek. Az ajakkerekítéses hangok arányát változtatta meg még a nyíltság rovására is, mintegy kiegyenlítve a nyíltabbá válás folytán esetleg keletkezett túlzásokat. A kettőshangzós rendszer elszegényedése Sőt: egyik nagy csoportjának Illabiális utótagú kettőshangzók) teljes pusztulása, s ezzel a hosszú magánhangzós rendszer kiépülése. Ennek viszont a következménye a hosszú és a rövid magánhangzók éles szembenállásának kiteljesedése. 9

10 Esztétikai szempontból értékelve e változásokat, inkább kedvezőknek kell mondanunk őket. A szájüreg elülső részébe húzódó artikuláció (palatalizáció)világosabb, lágyabb, kellemesebb. A rövid meg a hosszú-magánhangzó-rendszer egyaránt színesebbé, teljesebbé vált, főleg az ü, ű, ö, ő kialakulása, illetőleg megszaporodása jelentékeny nyereség. Az a terheltsége az előbbi, ajakkerekítés nélküli á-éhoz viszonyítva igen megnőtt, de mégsem vált aránytalanná. Veszteség a változatos u, ü utótagú kettőshangzók egész rendszerének eltűnése, ezt azonban nagymértékben pótolja a hosszú magánhangzórendszer kiépülése, ami a hosszú-rövid szembenállást a magyar nyelv jellegzetes és értékes vonásává emeli A magánhangzó-illeszkedés fenyegető egyhangúságát nem lebecsülhető mértékben enyhíti a vegyeshangrendűség kiépülése, noha másrészt a ragok és képzők újonnan keletkezett illeszkedése ellenkező irányban halad. Az egymást követő két nyílt szótagban az egyik magánhangzó kiesése (kétnyíltszótagos tendencia, Horger-törvény: malina > málna; palica > pálca stb.) olyan könnyed mássalhangzó-torlódásokat teremtett, amelyek zeneileg nem kellemetlenek, mert a szótagok egyhangúságát tarkítják, a beszéd folyamatát változatosabbá teszik, anélkül hogy kedvezőtlen zökkenőket okoznának. Viszont a kellemetlen hangzású vagy nehezebb artikulációjú hármas mássalhangzó-torlódások gyakori feloldása szintén jelentős nyereség a zeneiség szempontjából (hotolmba > hatalomba stb.) Magyar morfématörténet A morfémák története a nyelvi jelek története. Hogy ha jelek nélkül kellene kommunikálni, arra nézve lásd Swift Gulliverjét. A beszédpartnerek nem úgy kommunikálnak, hogy dolgokat felmutatnak, hanem: a nyelv útján valamire utalnak, valamire rámutatnak. Középkori skolasztikusok jeldefiníciója: aliquid pro aliquo: valami valami helyett. Minden fenomén tehát, ami nem önmagára, hanem önmagán túlra mutat, jel. Nem csak nyelvi jelek vannak, hanem pl.: közlekedési jelek művészeti alkotások hölgyek mutogatása a kecskeméti úton Rodin: A Calais-i polgárok A jelek sajátosságai Nem-nyelvi jelek vannak az állatvilágban is. passzív: jelértés aktív: jeladás Hogy hogyan lesz valamiből jel, az jól megfigyelhető Pavlov kísérleteiben: Többszöri csengetés evés alatt, nyáltermelés --> csengetésre nyáltermelés, a csengetés jellé válik, azaz túlmutat önmagán, nem csak hangeffektus többé. 1. A jelek absztraktak (hangeffektus -> élelem); a fontos csak az utalófunkció 2. A jelek önkényesek (csengetés helyett lehetne füttyszó, lámpavillanás stb.), ugyanakkor azonban - éppen ennél fogva - nem lehet akárhogyan változtatni, ha már jelfunkciót nyert, tehát: 3. A jelek konstansak konvenciót hordoznak magukban. 10

11 Jelek vs. jelrendszerek Saussure szerint ezek minden szimbólum-jelet jellemeznek, a nyelvi jeleket ezek mellett még jellemzi a: d/ linearitás: vizuális jeleket tudunk egyszerre többet is képezni és /vagy érzékelni, nyelvi jelet nem a nyelvi jel szukcesszív, tehát időbeli egymásutániság jellemzi: a hangokat csak egymás után tudjuk képezni, a jeleket is - épp az előbbi miatt csak egymás után elhelyezni: asztal, szép asztal e/ változatlanság, állandóság: f/ ennek ellenére: változékonyság Egyes jeleket az állatok és az emberek is használnak, pl. - madarak figyelmeztető hangadása (kotkodácsolás), delfinek közötti hangadás, méhek tánca, - embernél: vizuális jelek: integetés búcsúzáskor, zárt ököllel fenyegetés, középső ujj felmutatása. A jelrendszerek ezzel szemben több egymással összehangolt jelből állnak és úgy tűnik, csak az embernek sajátjai (delfin és méh -> vitatott). Egy jelrendszerben a jel a jelentését nem önmagában, hanem a rendszerben elfoglalt helye szerint nyeri el, azaz a többi jelhez való viszonyában. Pl. közlekedési lámpa: a zöld önmagában semmit sem jelentene, csak a másik kettővel való oppozíciójában nyeri el jelentését. Ugyanígy: kifingik meghal - örök álomra hajtja a fejét. Morfológiai alapfogalmak André Martinet szerint a nyelv az egyetlen kettős tagolású jelrendszer (double articulation). Mit jelent ez? A nyelv olyan elemek véges számú halmazaira alapozódik, amelyeknek nincs magukban jelentésük, de van jelentésmegkülönböztető szerepük: fonémák. Ezek száma nyelvenként különböző, kb Emellett a nyelv további, a soron következő legnagyobb egységeket is tartalmaz, amelyek a fonémák kombinációi, ezek a morfémák. Morféma (< görög 'alak, forma') = a legkisebb nyelvi jel, amelynek még jelentése van és egy fonémaszekvenciából áll. (Kivétel: egy fonémából álló morfémák, pl. a, ő, ó, -é birtokjel stb.) Azaz a morfémák nem bonthatók tovább a jelentés megsértése nélkül. A kettős tagolás következtében véges számú nyelvi elem végtelenül gazdag jelrendszert tud létrehozni. Nyelvi ökonómia! Osztályozás a morfémák szabadságfoka szerint szabad morfémák: magukban is megjelenhetnek a szövegben szóként (asztal, szék) kötött morfémák: csak valamilyen más morfémával együtt (de: az lehet maga is kötött: hatalm-as) félszabad morfémák: névelők, névutók igekötők, segédigék A tövek történeti osztályozása teljes tő (a tővéghangzót is tartalmazza, pl. keze-t, lába-k) csonka tő (nem tartalmazza az eredeti tővéghangzót (kéz, láb) Vigyázat: a teljes tő mindig kötött, a csonka tő szabad! Lappangó teljes tő = benne a teljes tő véghangzója beleolvadt a magánhangzós toldalékba, pl. az ő kez-e; kér-ő, lát-á stb. Mindez csak a többalakú tövekre áll, vannak egyalakú tövek is, azok mindig szabadok. Léteznek még aktív és passzív tövek: aktív: él, él-ed, él-eszt passzív tövek: gerj-ed, gerj-eszt; hor-kol, hor-zsol 11

12 A magyar tőrendszer finnugor, illetve uráli előzményei Mindez csak a többalakú tövekre áll, vannak egyalakú tövek is, azok mindig szabadok. Léteznek még aktív és passzív tövek: aktív: él, él-ed, él-eszt passzív tövek: gerj-ed, gerj-eszt; hor-kol, horzsol Fő jellemzője a töveknek: a/ konszonánsok és vokálisok szabályos váltakozása (ezt csak néha keresztezte a szó belsejében mássalhangzók egymásmelletisége (nazális + zöngétlen zárhang: *-mp-, *-nt-, *-nk- illetve gemináták: *-pp-, *-tt-, *-kk-) b/ a szó hangteste vokálissal zárul Az alapnyelvi szóalakfelépítés tehát eleve erősen nyíltszótagú lehetett, ezt az ősmagyar fejlődés még inkább fokozhatta: a/ nazális és zöngétlen zárhang kapcsolatok zöngés zárhanggá alakulnak, vö. pl. finn kumpua ~ magyar hab; finn lintu, kunta ~ magyar lúd, had b/ gemináták egyszerűsödése, vö. finn sappe ~ magyar epe; finn lykkää ~ magyar lök Az alapnyelv fontosabb morfémaosztályai: Szabad morfémák: névszó (N) ige (V) névmás (P) Kötött morfémák: képző (K) jel (J) rag (R) A N és a V osztályok etimonjainak (lexikális bázismorfémáinak), tehát a tartalmas szavak tőtípusainak a következő négy alaptípusát következtették ki a fentiek értelmében: VCV; VCCV; CVCV; CVCCV A monoszillabikus (egyszótagú) lexikai morfémák száma aránylag csekély lehetett, formájuk leginkább CV (névmások, indulatszók) de elvétve puszta magánhangzó (V) is előfordulhatott, pl. a/e mutató névmás, indulatszó (Ó!). Grammatikai morfémák: Általában egyszótagúak vagy aszillabikusak (azaz szótagolásra képtelenek, mert C-k): CV, C A feltételes mód jeleként általában CVC- szerkezetű morfémát szoktak kimutatni. Ehhez járul még hozzá, hogy a morfémákban a magánhangzók minden bizonnyal a rokon nyelvekre is jellemző magánhangzó-harmónia szerint rendeződtek. A szuffixális magánhangzó-harmónia fő funkciója: kifejezi a morfémakapcsolat tagjainak egymáshoz tartozását 12

13 Az uráli illetve finnugor állapotot az alapvető nyíltszótagúság és a V-vel való záródás jellemezte > alapvetően egyalakúak tehát a tövek (legfeljebb a véghangzó nyelvállásfokában lehet eltérés). Analogikusan még az ősmagyar kor korai szakaszaiban átvett jövevényszavak (vár-ak, hid-ak, vért-es, tej-et stb. is felveszik a véghangzót - alsó nyelvállású jobbára) A későbbiek inkább már középső nyelvállást vesznek fel, pl. tör.: ács-ot, boszorkány-ok, bor-ok, gyümölcs-öt, ném. polgár-ok, pór-ok, csap-os alma : almá-, kecske : kecské- (ezek akkor kerültek be, mikor már nem volt szóvégen rövid -a vagy -e, mert zárult, hosszú -á vagy -é azonban lehetett: lappangó teljes tövet tartalmazó szavak végén, l. a hangtani fejezetben is) Korábban eléggé elterjedt volt az a vélemény, hogy a teljes tövek csonka tövűsödése, azaz a véghangzó eltűnése pusztán fonetikai jelenség: a hangsúlytalan helyzet, s az ezzel járó intenzitáscsökkenés következménye. Emellett azonban a lekopásban morfematikai, illetve morfofonetikai tényezőket is számításba kell venni. Erre először Papp I. mutatott rá az i-s diftongusok (korán monoftongizálódnak!) fejlődése kapcsán: szemei > szemé > szeme; alai > alá (formánssá vált, a toldalék részévé vált. Balázs J. ugyanezt az u, ü-s kettőshangzóban is bemutatja: latou > látó A csonka tövek fölszaporodásának van egy további, lexikai, etimológiai természetű okozója is. Igaz, hogy a korai jövevényszavak még analogikusan véghangzót kapnak, a nagy tömegben beáramló szláv, latin, német jövevényszavak azonban egyre inkább mintául szolgálnak a csonka tövek kialakulásához. A fonetikai, morfematikai és etimológiai okok együttesen vezettek oda, hogy a korábbi teljes tövűséget egyre inkább visszaszorította a csonkatövűség és a hozzá kapcsolódó zárt szótagúság kibontakozása. (Ősmagyar kor második fele, ómagyar kor eleje.) Ez a nyomás idővel szinte mindenütt eltüntette a végvokálist, mert a szóalak morfofonetikai felépítésében nem volt nélkülözhetetlen funkciója. Ugyanakkor kötött morfémák előtt kapcsoló funkciójára sok esetben szükség volt, sőt néhol a kapcsoló funkció mellett jelentésmegkülönböztető szerepet is magára vehetett: áll-ott, áll-at, áll-t. A névszótövek történeti fejlődése A névszótövek jelentős része (kb. 70%) ma is egyalakú (pl. hajó, kávé, asztal, ház) de számos többalakú tő is létezik a különböző hangváltozások eredményeként. Az egyalakú tövek minden toldalék előtt változatlanok maradnak. Hangzónyújtó (tőbelseji időtartamot változtató) tövek A hangzóhiányos (hangzótoldó hangzóvesztő) tövek Csonka tőben: hosszú magánhangzó teljes tőben: ennek a rövid korrelációja. á a: három harmad (az o csak bontóhang); kanál kanalaz é e: kéz kezet; fenék fenekel é ë: négy negyed, vér vërës (bár jelentésfejlődés következtében ez az alak elszakadt alapszavától) í i; ú u; ű ü: víz vizes; úr urak; szűz szüzet. Ebbe a típusba tartozik sok finnugor eredetű szó, de jövevényszó is (iráni: híd, hét, tehén, szekér; török: szél, sár; szláv: agár, veréb, szemét, pohár) A jelenség magyarázata: a tőbelseji magánhangzó eredetileg rövid, a lekopás hatását ellensúlyozandó pótlónyúlás ezt még egyéb tényezők is segíthették (l, r, j nyújtó hatása). Ebbe a csoportba egytagú szó nem tartozik. A csonka tő mássalhangzóra végződik, ez előtt azonban egy olyan magánhangzó van, amely a magánhangzóra végződő teljes tőben hiányzik, pl. szerelëm ~ szerelme s; ökör ~ ökrö t. Leíró szempontból egységesek, történelmi szempontból azonban két különböző típusból állnak. 13

14 a/ Hangzótoldó típus (pl. szerelem ~ szerelme-t) Az Árpád-korban a mai csonka tő magánhangzója még nem volt meg, alanyesetükben is magánhangzóra végződtek, ez előtt mássalhangzó-torlódás volt, pl. harmu, almu, zerelmu Ezek eltűnte után a torlódást fel kellett oldani, különösen mássalhangzóval kezdődő toldalék előtt, hiszen ott már a harmadik mássalhangzó torlódott: szerelmnek, ewrmuel. A feloldásnak többféle módja lehetett. a, az 1. mássalhangzó kiesik: faydambol, zeremnek b, a 2. mássalhangzó esik ki: syarlban, felelben c, leggyakoribb: ejtéskönnyítő magánhangzó: zerelem, syralom, b/ Hangzóvesztő típus (pl. korom kormo-t) Ebben a típusban a csonka tőben mutatkozó mássalhangzó eredeti, nem bontóhang, pl. árok ~ árko-t <tör. ariq; ökör ~ ökrö-t < tör. ökür Ezekben a tőváltakozás úgy keletkezett, hogy a csonka tő változatlanul megmaradt, a magánhangzós végű teljes tőben viszont a kétnyíltszótagos tendencia értelmében a tő utolsó előtti magánhangzója kiesett: áruk ~ árukut árkut; ökör ~ ököröt ökröt Ez a változás hosszú időn át nyúlik, tekintve, hogy a kétnyíltszótagos tendencia hatóereje hosszú. A hangzórövidítő (tővégi időtartamot váltakoztató) tövek Ebbe a csoportba tartoznak az -a, -e végű névszók csaknem minden formáns előtt hosszú magánhangzós változatuk szerepel. Magyarázata: többségükben a szó végén diftongusból alakult kettőshangzóból lett hosszú magánhangzó állt ez a XII XIII. században megrövidült, pl. fá > fa; epé > epe (voltaképpen elhomályosult birtokos személyjelek vannak a szó végén), az ide tartozó szavak egy másik részében azok a jövevényszavak, amelyek akkor hatoltak be a magyarba, mikor -a, -e szóvégek már nem voltak, analogikusan a szóvégen az előbb említett okokból előforduló -á/-é véghangzót vették fel., pl. tör. almá-t, kecské-t, tevé-t, néha hanghelyettesítés: szláv: seno széná; medja magyar *megyá *megyé. Ezek a szóvégi -á, -é-k ugyanúgy megrövidültek, ezért nevezzük ezt a típust hangzórövidítő tőnek. Hangszínt és időtartamot váltakoztató tövek apró ~ apraja; tető ~ teteje-típus (esetleg hosszú magánhangzó is lehet: -á, -é: apránként, tetéz ) Magyarázata: Az ősmagyar γ és ß szóvégre kerülve u, ü vé vokalizálódott, s a megelőző kettőshangzóval -au, -eü diftongust alkotott ebből lett a mai -ó, -ő szóvég (apraγ > aprau >apró) ugyanez a γ és ß két magánhangzó között kiesett, s a hiátust egy hangréstöltő -j szünteti meg (apraγa >apraá-t >apra-já-t) ennek a hiátusnak más fonetikai környezetben (két azonos rövid magánhangzó egymás mellett) más a megszüntetési módja: a két rövid magánhangzó egy hosszúvá olvad össze (apraanként > apránként). Gyakori ebben a típusban az analógiás kiegyenlítődés, de ennek kapcsán az is, hogy jelentésmegkülönböztetés is járul a tőváltozatokhoz: szőlője ~ szőleje, bíró-k ~ birá-k V-tövű névszók Teljes tövükben a rövid magánhangzó előtt egy -v mutatkozik, pl. hó: havazik; hő: heves; lé: leves; hamu: hamvas; keserű: keserves. Oka: az ősmagyar ß (finnugor *m, *p *ß) és γ (finnugor *k, *ŋ) a szó végére kerülve félhangzóvá gyengül, u, ü, diftongust alkot, majd monoftongizálódik *kißi > kiß > kiü > kű ~ kő. Formáns előtt azonban megmarad a tővéghangzó és a két magánhangzó között ß ősmagyar v-vé fejlődik, a γ pedig kiesik, helyette hiátustöltő v lép be: kő: köve-k; tő: töve-t, illetve *jaγu jaγ jau jó ~ jaγ java-k stb. A v-s töveket a régi ragok és képzők előtt találjuk. Vannak egy- és többtagúak, pl. fű ~ füv-es, illetve hamu ~hamv-as Az analógiás kiegyenlítődések gyakoriak a típusban: hamvas bőr hamus kályha darvak madarak daruk gépek Az igetövek Többalakú igetövek Sok hasonlóság mutatkozik a névszótövekkel. Érthető, hiszen a tövek kialakulása nagyrészt a hangváltozásoktól függ, s az analógia is működik éppúgy igék, mint névszók között. Vannak azért eltérések is, a legfőbb: teljesen hiányoznak az igék közül az egyalakú, magánhangzóra végződő változatlanok (pl. kávé) valamint a hangzórövidítők (fa ~ fá-t). A/ Hangzónyújtó tövek: csonka tövükben hosszú a tővéghangzó, a teljes tőben rövid tővéghangzót találunk, pl. a á: hágy ~ hagyo-k; ád adok, vö. még vág: vag-dal e é: kél ~ kele-k, -sz; vész: veszü-nk e é: tesz, vesz, lesz tégy, légy, végy B/ Hangzótoldó hangzóvesztő tövek a/ tékozol ~ tékozl-ó típus (hangzótoldó) b/ őriz ~ őrz-ő típus (hangzóvesztő) 14

15 C/ v tövű igék Ezeknek több változatuk van, mint a v-tövű névszóknak. a/ Egy részükben két tőváltozat van, magánhangzós, ill. v-s tő, pl. nő ~ nev-el; lő ~ löv-ök b/ Egy további csoportot alkotnak a j-vel váltakozó v tövű igék, pl. fúj, búj-ik, a hangzóközi v kiesése után j mint hiátustöltő fuok fúj-ok (innen terjed el) c/ harmadik csoportjuk az l-lel váltakozó v-tövű igék, pl. fő ~ fől; nő ~ nől. Az -l talán képzőelem, de az is lehet, sőt valószínűbb, hogy hibás regresszió eredménye: azonszótagú l kiesése miatt: vót, ződ, főd d/ Az sz-szel bővülő v-tövű igék 7 ige tartozik ma ide: lesz, tesz, vesz, visz, hisz, eszik, isz-ik; régebben még az óv is. Az -sz feltehetően azonos a finnugor *s-re visszamenő -sz gyakorító képzővel, ami talán megindult a jelenidőjellé válás útján, vö. úsz-ik, legelész, kotorász e/ A sz-szel és d-vel bővülő v tövű igék Ezeknek 5 féle tövük van. A d-s tő jeletkezése: feltételes mód (aludnám, haragudnék); főnévi igenév (alud-ni); befejezett múlt idő (dicseked-ett, bűnhődött). Az sz-es tőben ugyanez a jelenidő-jel található, mint előbb, a d-s tőben egyesek gyakorító képzőt látnak, mások szerint inchoatív, nyomatékosító képzőről van szó. A magyar szóképzés története A szóalkotás a szókincs gyarapításának egyik útja (jövevény + idegen szók), ezen belül a szóképzés és az összetétel a legnagyobb volumenű és a legősibb. A történeti szóképzés nemcsak a ma is élő és produktív képzőkkel foglalkozik, hanem az elavult vagy lappangó képzőkkel is, sőt még inkább azokkal, hiszen azok nem kapnak helyet a leíró nyelvtanban. A képzők keletkezése. 3 fő keletkezési mód létezik: a, agglutináció v. összetétel útján b, adaptáció (vagy ráértés) c, képzőbokrok keletkezése Agglutináció: Önálló szavak előbb összetételi utótaggá, majd önállóságukat vesztve formánssá válnak. Így lett képzővé a -ság/-ség, ugyanígy a -hat/-het képző (< tud, képes ). Ugyancsak összetételből ered az asszonynévképző -né neje : Pl. A levél adassék Pinnay Kathalyn azonnak, az néhai Szalay Péternének kezéhez Adaptáció (ráértés vagy a szóvégek megelevenedése) Ősi eredetű képzőknél nehezen állapítható már meg, az újabbaknál is inkább csak részleges adaptációról beszélhetünk, pl. -si: városi falusi, tanyasi, felvégesi -nok/-nek/-nök: ez is csak részleges adaptáció: dvor udvar : dvornik udvarnok továbbképzés: pohárnok, asztalnok, fegyvernek Képzőbokrok keletkezése Ez az új képzők keletkezésének leggyakoribb módja. A bokrosodás többféleképpen történhet: 1. azonos funkciójú képzők tapadnak össze: -ika/-ike kicsinyítő képző: őz-i-k-e, Palika 2. különböző funkciójú képzők tapadnak össze: -g-at (-g: gyakorító; -t műveltető képző): a -t (-at/-et) gyakran járult gyakorító származékokhoz, pl. lóg lóg-at; mozog moz-gat; forog for-gat -- elvonta a nyelvérzék a képzőt: *mondog, beszéleg nincs, de van beszélget, mondogat A képzők keletkezésének egyéb módjai: szórványosan az előbbi 3 úton kívül is alakulhat képző: a, ragmorfémából lesz képző: királyi, világi ősi é ( i) lativus rag; tenyérnyi, könyökletnyi -né határozó rag (Mészöly: -nyi képző) b, Néha kivételesen tudatos, mesterséges beavatkozással (nyelvújítás): kegyenc, tanoda; vö. még játszi szóképzés, pl. ubi sali c, Tartós idegen nyelvi hatás képzőkölcsönzés (a szókölcsönzés velejárójaként): pl. íroz: masíroz -> ennek analógiájára: bolondíroz; -ista: kálvinista, terrorista -> egyetemista 15

16 A képzők élete A képző keletkezik eleven, produktív elavul esetleg ki is halhat. Teljes életerőben van, produktív pl. az ás/-és képző; szinte minden igei tőhöz hozzájárulhat. Ugyanígy: -hat/-het, -ság/-ség (melléknévből: irigység, főnévből: katonaság, igei alapszó: fáradság, imádság) Elavulóban kihalóban vannak az improduktív képzők, de mindaddig elevennek kell őket tekinteni, míg egy-egy új alakot képesek létrehozni. Még élő pl. a -vány/-vény; régebbi: ingovány, maradvány, nyelvújítási: állvány, szórvány, de pl. újabb: rendezvény, rendelvény Elavult vagy kihalt képzők: képző voltuk még felismerhető, de nem alkotnak új származékokat. Pl. alom/-elem alig elavult: vonzalom, forgalom nyelvújítási; szerelem, félelem, hatalom régi képzők Elhomályosult képzők: az elavulás vagy kihalás későbbi stádiumában a képző a nyelvérzék számára felismerhetetlenné válik, s a tőhöz tartozónak tűnik. Pl. ének (vö. finn ääne hang ); lélek (vö. vogul lel lélekzet ); fészek (finn päse u.a. ) A képzők poliszemantizmusa A képző legfontosabb funkciója: az alapszó jelentésének bizonyos irányú módosítása, esetleg szófajváltás is: jár járás; de jár járkál Önálló jelentése nincs, ha a képző jelentéséről beszélünk, mindig arra a jelentésmódosító szerepre kell gondolni, amit az alapszóhoz járulva betölt. A jelentésmódosítás mértéke igen különböző: -néha csak árnyalatnyi: szegényke, fiacskám -néha a jelentés egész más mint az alapszóé, de összefüggésük világos: kocsi kocsis, kasza kaszál Pl. a -gat/-get nemcsak gyakoriságot fejezhet ki, hanem a cselekvés komolytalan, ritkán való végzését is: tanulgat, tudogat;emellett tartósságot is kifejezhet: beszélget, hallgat. A képzőnek ezt a többirányú jelentésmódosító szerepét hívjuk a képzők poliszemantizmusának. A képzők poliszemantizmusa javarészt nem alapnyelvi, hanem újabb fejlemény, de van olyan is, ami már az alapnyelvből levezethető: -d : 1. kicsinyítő: Árpád, apród 2. sorszámnév: ötöd, másod 3. gyakorító: marad, halad, bököd A képző jelentésárnyalatainak kialakulását több tényező befolyásolja. Ezek közül legfontosabb az alapszó jelentésének besugárzása (irradiáció), pl. -s: valamivel ellátott: sáros, vizes, sós tájjeleg: fenyves, lucernás, ölyves valamivel ellátottság kis foka: bolondos, beteges, kékes becézés: Katus, anyus, apus foglalkozásnév: órás, asztalos -kodik, -kedik: Eredetileg nem pejoratív: Balassi: Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik Ma már az, mert többnyire pejoratív alapszóhoz járult: szamárkodik, disznólkodik, kacérkodik, akaratoskodik. Így már nem pejoratív alapszóból is pejoratív lesz: okoskodik, legénykedik, vitézkedik. A képzők jelentésének fejlődésében tehát a származékszó jelentésének besugárzásáról is lehet egy idő után beszélni. A névszójelezés kialakulása Alapnyelvi örökség: -k többesjel -i birtoktöbbesítő jel -birtokos személyjelek -b(b) középfokjel Többesjek: -k, -i Az egyes és többesszám szembenállása a korai időszakban nem mindig valósult meg élesen: a, halat fog, gyümölcsöt szed b, fáj a lába, szép a szeme, félkezű, féllábú testrészek c, mennyiségjelölő: öt gyerek, sok fa uráli jelenség a k többesjel rendkívül régi, széles körben elterjedt Feltehetően egy uráli kk gyűjtőnévképzőből ered: fi. koivu nyír - koivikko nyíres, fi. kuusi fenyő - kuusikko fenyves 16

17 -i birtoktöbbesítő jel: az uráli nyelvészetet művelők teszik korai időre meglétét. Feltehetőleg összefügg egy uráli i többesjellel, de az is lehet, hogy csak későbbi, magyar fejlemény (az i birtokos személyjelből [E/3.], amely az a/-e allomorfja) lovi többesszám lova egyesszám alakkeveredés: lovai, kezei Kódexekben és nyelvjárásokban sokáig találunk egyes számú formákat többes birtokokra is (lovunk), illetve k-val jelölt többségre: lovankok, házankok Birtokos személyjelezés: erősen strukturált s igen régi részrendszer. -më -të -së > -į (a többes számban kiegészülnek a k többesjellel) Az E/2. sz. zöngésülésének oka, így nem eshetett egybe a t tárgyraggal, illetve a t locativus raggal. Hogy pont a birtokos személyrag módosult a háromból, abban szerepet játszhat, hogy így van ez az igeragozásban is: pl. látod. Az ősmagyar korban megkezdődik a j-s morfémaváltozatok kialakulása is. Oka: a tőrendszer változásai: pl. egyre több török jövevényszó illeszkedik be magánhangzós szóvéggel: almá, kecské. Ehhez jönnek a honfoglalás körül szláv jövevény szók: széná ( seno), gaboná ( gobino) almáá, gabonáá hiátustöltő j betoldása: almájá almája; gabonájá gabonája -b középfokjel < finnugor *-mp pl. finn vanha öreg vanhempi öregebb A névszóragozás Ősmagyar kor: egy új jel jelenik meg: az é birtokjel történeti előzménye a lativusrag (< *-i), ez később á/-é formájú A nyíl a vadászé (állítmányi szerepkör) A lativusi funkció ilyen bővülése nem kivételes: felé neki övé (-nak/-nek) 1. Bár az é jel adatai csak a kései ómagyar korból mutathatók ki, már ekkor létre kellett, hogy jöjjön, később a lativusi viszonyt már testesebb ragot fejezik ki. 2. Másrészt az é beépült a személyes névmás egyik alparadigmájába is (birt. nm.: enyém, tied, övé), ezek a sorok pedig ősmagyar keletkezésűek A magyar névszóragok három forrásból táplálkoznak: ősi, finnugor ragok, önálló szóból - névutói fázison át agglutinálódott ragok és raghalmozással létrejött ragok. Öröklött finnugor ragok: alanyeset: Ø tárgyeset: -t helyhatározó ragok: lativusi: -á/-é (<-i) locativusi: -n, és -t ablativusi: -l irányhármasság 17

18 Tárgyrag: a Ø ragos tárgynak egyértelmű nyomai vannak: nyelvjárások (nyúlhajtani, vízmeríteni), kódexek (ajtó betévén stb.) és tárgyas összetételek: favágó, vízöntő Uráli nyelvtudomány álláspontja: az alapnyelvben a hat. tárgyat ragos, a határozatlant ragtalan forma fejezte ki. az uráli *-m accusativus ragnak a magyarban nincs folytatása a -t determináló elemből lett, de kétféle eredet is szóba jöhet: a, azonos a t- kezdetű mutató névmással (tuo, távol) b, azonos az E/2. birtokos személyjellel ( *të) Miért lesz belőle tárgyrag: az igeragozás fejlődésével az igealakok egyre inkább maguk képesek utalni a tárgy határozottságára a t determináló funkciója háttérbe szorult, használata a határozatlan tárgyra is átterjed. Szórendi változásoknak is szerepük lehet a -t tárgyrag megjelenésében, pl. a tárgy topikalizálódása, pl. A rókát a fiú látta meg (SOV > OSV sorrend) Ősi határozóragok: -á/-é; -n és -t; -l irányhármasság; grammatikai tartalmuk meglehetősen tág: hely-, idő-, mód-, állapot, eszköz-, társ- stb. határozók Lativusi rag (hová kérdésre: -á/-é: Győré, Sárváré, világgá (megy), haza -vá/-vé: széppé emberré -ba/-be; -ra/-re névutókban: alá, fölé igekötőkben: be, rá, alá alapnyelvi előzménye 2 is lehetett: *-k és *-i inkább ezzel kell hangtani okokból számolni, de a k továbbélésre is vannak hangtani bizonyítékaink: -nak/-nek; -ig ~ R. ~ik; egembelű, összü Locativusi ragok (hol? kérdésre) -n : -n, -on, -ën, -ön superessivus -n, -an/-en modalis egyes ragokban (névutói eredet): -ben raghalmozásos ragokban: -lan/-len névutókban: ellen, képpen határozószókban (rokon, jelen) -t: Győrött, Kolozsvárt kellemete(s)t, állhatatost -ért raghalmozásos ragokban: -ént, -ként névutókban: alatt, mögött határozószókban: itt, most, hanyatt Ablativusi rag (honnan? kérdésre) -l: Pécsül, Egrül (nyelvjárás) -ul/-ül módhatározó rag: emberül, bolondul -ből, -ról, -tól, -nál, -val raghalmozás: -stul, -lan/-len; -lag/-leg névutókban: alól, körül, mögül határozószókban: hol, alul, kívül Fő vonás: a ragrendszer folyamatos bővülése névutói eredetű elemekkel. Ezek mind számra, mind fontosságra felülmúlják a más módon (raghalmozással, a primer ragok alaki és funkcionális módosulásával) létrejött elemeket. Névutói eredet bizonyítéka: a, paradigmatikus megfelelő a személyes névmási határozószók között (bennem, velem, rólam) b, ha önálló szóként is kimutatható a magyarból vagy rokon nyelvekből: -től tő közelség -ben bél -szor/-szer/-ször szer sor, rend -ról roγ közelség -hoz oldal, szél A ragrendszer fejlődése az ősmagyar korban Fő vonás: a ragrendszer folyamatos bővülése névutói eredetű elemekkel. Ezek mind számra, mind fontosságra felülmúlják a más módon (raghalmozással, a primer ragok alaki és funkcionális módosulásával) létrejött elemeket. Névutói eredet bizonyítéka: a, paradigmatikus megfelelő a személyes névmási határozószók között (bennem, velem, rólam) b, ha önálló szóként is kimutatható a magyarból vagy rokon nyelvekből: -től tő közelség ; -ben bél; -szor/-szer/-ször szer sor, rend A raghalmozás: a magyar névszóragozás történetében elég ritka keletkezési mód. Biztosan így létrejött rag csak egy van: -ig Valószínű még: -nott, -nól, -ni (palóc családi helyrag) Szórványosan még későbbi korokban is keletkeznek így: - lan/-len; -lag/-leg; -ént/-int, -stul/-stül (korukat nehéz meghatározni). A birtokos jelző ragjának kialakulása A birtokos szerkezet egyre analitikusabb kifejezésmódja: jelöletlen: TA.: sar feu, ruuoz licu a birtokszón jelölt: ÓMS.: halal kynaal a birtokszón is jelölt: apának a könyve A/ A -nak/-nek funkcionális szükségszerűség, ha a két tag elszakad egymástól: a, beékelődik valamilyen bővítmény: oz gimil nek wl ke eruv vola vize b, többszörös birtokviszony: a ház ajtajának a kilincse c, a jelzett szó megelőzi a jelzőt: a lánya az apának B/ Miért a dativusból jött létre a rag? a, számos nyelvben a dativus birtoklást is kifejezhet b, dativus possessivus: Fáj a kutyának a lába a magyarban a részeshatározó után E/3. személyű birtokos személyragos alak következik, ez könnyen birtokszóvá válhat: JókK.: az nyavalyás anyának meg adák holt gyermekét 18

19 Az igejelek története A mód- és időrendszer az ősmagyar korszak elején: A kijelentő módnak nem volt jele Ugyancsak Ø a jelen idő. A múlt idő jele a finnugor eredetű -j/-i, amely az igék tővégi vokálisával -i utótagú diftongust alkotott. Feltételes mód: Uráli * -n + vokális + (-k) vagy i a -k azonos volna a fölszólító módjellel a forma enyhe fölszólítást is kifejez (-nók/-nők) az i valószínűbb, ez azonos a múlt idő jelével *-nei: miért kerül a feltételes módba a múlt idő? Hasonló jelenség számos európai nyelvben van: ich würde ich sagte, ich trüge Megvan ez más uráli nyelvekben is. Az igeidőjelek története Felszólító mód: uráli, finnugor *-k E/2. valószínűleg sokáig jelöletlen, puszta tő jer ~ gyere ma sincs módjel A-k az ősmagyarban spirantizálódik c-vá, később pedig j-vé alakul, de a t végű igék felszólító módja még az ómagyar korban is mutatja a c-jelet, vö. HBK: zoboducha, MünchK.: merehed, fezehed meg stb. Az ősmagyar kor nyelvi eseményei: Jelen idő: Ø, de tesz-en: tőn sajátos jelen idejű tő kezd kialakulni. Múlt idők: az -i időjel mellett újabb eszközök támadnak: a folyamatos és befejezett melléknévi igenév névszói állítmányból múlt idejű verbum finitummá, az igenévképző pedig megtartva eredeti funkcióját is időjellé válik. A látók, nézők és a tőn, lőn típusú igék nem is magyarázhatók az uráli i praeteritum jelből, csak a folyamatos melléknévi igenévből, vö. még hulla, vala, ill. szereté (leányom); szülő ~ szüle A -t jeles múlt: a befejezett melléknévi igenév verbum finitummá értékelődéséből lett (párhuzamosan a folyamatos igenév átértékelődésével) Intranzitív, történést kifejező igék esetében a -t képzős igenév állapot kifejezésére szolgált: Pl. A hal főtt. -- A halak főttek. Az ember ijedt. -- Az emberek ijedtek. HB: odut hotolm Tárgyas igék: (a) halam (az) asszony főzte N V Halam én főztem Ezek átértékelődtek igévé, a képző pedig időjellé. Összetett múlt idők: -t + vala: a -t képzős igenév a jelenre vonatkozó állapotot jelöl. Ha ez a múltra vonatkozik, megtoldották a vala alakkal. A férfi erős: A férfi erős vala. Halam az asszony főzte: Halam az asszony főzte vala. A vala jelzi az esemény múltbeli tartósságát. Ø+ vala: múltban folyamatos, befejezetlen történés jelölésére jelen idejű alak + vala (múlt idő jelölésére) lehet, hogy a t + vala analógiája hatott 19

20 Az igei személyragozás Jövő idő: Eleinte jelen időt használnak (ma is lehet: Holnap külföldre utazom.) Később: -amodik/-emedik > -and/-end képzőbokorból időjel függő jövő idő (inkább mellékmondatokban) Később ezt felváltja a fog segédige + Inf. megoldás (írni fog eredeti értelme: hozzáfog írni ) A nyelvújítók a 19. században újra felélesztik az - and/-end időjeles formát, de csak időlegesen terjed, azután lassan eltűnik. A személyragozás az ősmagyar kor elején már az uráli alapnyelvben agglutinálódhattak a me, te, se személyes névmások (hasonlóan a birtokos személyjelezéshez) az E/3. személyű ragos - ragtalan ellentétpárja (kér kéri; ír írja) már az alapnyelvben a határozott - általános ragozás szembenállását jelölte feltehető azonban, hogy az ősmagyarban élt még e rendszer mellett az a megoldás is, hogy a névmás, ill. E/3-ban bármely alany mellett a puszta tő szolgált állítmányul. Én vagy, te vagy, ő vagy vö. Mavog, Numel óvónevek: ma van ; nem él Ezt a szerkezetet erősen támogathatta a névszói állítmányú mondatok felépítése, különösen E/3, T/3-ban: Ő nagy, A nyúl futó, A víz fagyott. Az ősmagyar korszak nyelvi eseményei az igeragozásban a/ a grammatikai homonímia megszüntetésére való törekvés 1. tő + i múlt időjel E/3. személyrag ( *se) homonimiája. Megszüntetése: az időjel -é -vé, a rag -í ( i) -vé monoftongizálódott kéré ~ kéri (eredetileg velárisokon is tudi, láti, adi ) á ~ í között még hosszas ingadozás lehetett: KT: furizte musia, etety, ymleti Mély hangrendű szavakban az -á-t újra a teljes tőhöz kapcsolták (vö. HBK. mundoá), az ilyen esetekben a magánhangzótorlódásba bekerült a j hiátustöltő (*mondojá), majd kiesett a 2. nyílt szótagbeli magánhangzó, s létrejött a mai alak (mondjá > mondja). 2. A lesz, tesz, vesz-féle igék E/3. személye Egybeesik (homonim) a ß módjeles ragtalan felszólító mód (leß-, teß- stb.) és a folyamatos melléknévi alak (vö. hű hívő, dolog tüő nap dolog tevő nap ). A homonímia megszüntetése: Az E/3. igealakot a mozzanatos -n képzőből lett raggal zárják le: legyen, tegyen. Később behatol a teszen : tőn igék jelen idejű kijelentő módjába. Még később átkerült néhány mindig intranzitív igére: vagyon, megyen Az ikes ragozás kialakulása Az ősmagyar kor korai szakaszára tehető. A kialakulás feltétele: ragtalan a tárgy, SOV szórend (favágó, szénakaszálni) általános alany egyik szokásos kifejezési módja a T/3. igealak az alany megjelenítése nélkül: Harangoznak.) Ilyen mondatokban, ha a tárgy például téma (topik) helyzetbe kerül (OSV), akkor a szórend már nem igazít el. Többféleképpen lehet ezen segíteni: tárgy alaki megjelölése tárgyra utaló ragozás kialakítása egy mediális értelmű igefajta kialakítása, amely a tárgyból alanyt csinál ezeknek az igéknek sajátosságuk, hogy tárgy nem állhat a környezetükben, csak ún. Patiens, tehát nem lehet összekeverni őket a tárgyas igékkel, pl. Péter töri a fát Törik a fa. 20

21 Erre a célra szolgálhatott az ikes ige (de az -ul/-ül képző is (borul, merül) ennek viszont nincs saját ragozása) Emberek fa törik tranzitív SOV Nyúl fut - intranzitív cselekvő SV Eső es. mediális SV Az első mondatból elmaradhat az alany, mert pl. az előző mondatban már szerepelt, vagy T/3. általános alany esetén. Fa törik. OV Mivel közben már terjed a tárgyrag használata, ezek a fajta jelöletlen tárgyak a mondat alanyává értékelődnek: SV szerkezetté. Fát törik fa törik egymás mellett élnek. Törik T/3. > E/3. E/1. -m rag: ez is az ikes ragozás régiségére mutat, kialakulásakor ugyanis még nem volt -k rag az általános ragozású paradigmában A szóalkotás története E/2: - l a rag eredete bizonytalan: egyesek szerint gyakorító -l képzőből ered, de ez nem valószínű, mert csak az ikes igéknél van meg jelen időben, más igéknél csak felszólító módjában és múlt idejében találjuk. Valószínűbb tehát, hogy azon a reflexív-mediális funkción keresztül vált raggá, melyet önmagában, de még inkább a ß + l -úl/-űl -ul/-ül képzőben betölt. E/3: -n (fentebb már volt szó a kialakulásáról) A belső szóalkotás útján létrejött új lexémák legnagyobb csoportját a származékszavak alkotják. A szóképzés az alapnyelvből örökölt és máig megőrzött sajátosságként mindig is kiemelkedő szerepet játszott a szókincs gyarapításában (történetét l. a morfológiai fejezetben). Az ómagyar korban még a szóképzés a legproduktívabb szóalkotási mód, mára az összetétel vette át a vezetést. A szóösszetétel Összetett szavak feltehetőleg már az örökölt szókészletben is voltak, ezek azonban mára alaki változások, illetőleg az alkotóelemek elavulása következtében elhomályosultak, pl. arc, ember, és valószínűleg a magyar népnév is. Az összetett szóvá válás folyamata olykor a nyelvtörténeti adatokban is jól követhető. A mai drágakő összetett szó előzményeként például a században drágalátos kő; ne-mes kő; drágalátos nemes kő; drága vagy nemes kő szerkezetekkel találkozunk, de már létezik a drága kő változat is, amely a 16. század első harmadában állandósult szerkezetként jelentkezik, Szenczi Molnár Albert 1604-ben kiadott szótárában pedig már összetett szóként áll. Pais Dezső ezzel a folyamattal kapcsolatban így fogalmaz: a viszonyjelentés (szószerkezet) képzetjelentéssé (szóösszetétel) változik. Később összetett szavak keletkezhetnek anélkül is, hogy alkotóelemeiket hosszasan együtt használnák a mondatban; a sok hasonló módon összeforrt szóból ugyanis kikristályosodtak ennek a szóalkotási módnak a szabályai (analógiás teremtés: favágó agykutató [ragtalan tárggyal ma is!]). Az összetett szavak alkotóelemei között, akár szerkezetből állandósultak, akár analógiás úton jöttek létre, legtöbbször jól felismerhető szintaktikai kapcsolat, alá- vagy mellérendelő viszony van. Az ilyen összetett szavakat szerves összetételnek nevezzük; példáikat a legkorábbi nyelvemlékektől kezdve folyamatosan megtaláljuk. 21

22 Alárendelő összetett szavak: alanyos: felemás (1472.), lélekszakadva (1705.), szélfútta (1456 k.). tárgyas: favágó (1525 k.), mindenható (JókK.), szófogadó (1531.), határozós: főbenjáró (1560 k.), fülbevaló (1628.), napraforgó (1787.). Jelzős összetételek: minőségjelzős: forgószél (1405 k.), földesúr (1511.), vöröshagyma (1405 k.), mennyiségjelzős: ezerjó (fű) (1395), félhold (1405 k.), kétszínű (1525.) birtokosjelzős: barátfüle (1792.), úrnapja Nagy számban keletkeznek olyan összetett szavak is, amelyeknek elemei a szerves összetételek keletkezési szabályai szerint kapcsolódnak össze, viszonyuk azonban nem határozható meg pontosan, pl. erdőbér 'az erdő használatáért fizetendő bér'; szivartárca 'szivar tartására való tárca'. Az ilyen összetett szavakat szintaktikailag pontosan nem elemezhető vagy jelentéssűrítő összetételeknek nevezzük. A mondatban összeforrhatnak olyan szavak is, amelyek nem alkotnak szintagmát; összetartozásuknak az az alapja, hogy a jól ismert, gyakran elmondott szövegben mindig egymás mellett állnak: egyszeregy, hiszekegy, miatyánk, üdvözlégy. Az ilyen összetett szavakat szervetlen összetételeknek nevezzük. Míg összetett névszók ritkán keletkeznek ezen a módon, a névmások és kötőszók történetében számos példát találunk a szervetlen összetételekre. Például egymást, hanem, hogyha, valaki. A mellérendelő összetett szavak alkotóelemei a mondatban halmozott mondatrészként álltak egymás mellett. Leggyakrabban olyan elemek forrtak össze, amelyek között szemantikai kapcsolat is volt: szinonimák (árvíz, búbánat, kőszikla) vagy antonimák (jön-megy, hegyes-völgyes) voltak (utóbbihoz vö. még hébe-hóba és hetet-havat is: poláris összetételek). Az ikerszavakban a két tag hangtani felépítése részleges hasonlóságot és meghatározott szabályokhoz igazodó részleges különbséget mutat. Ez utóbbi lehet hangrendi eltérés:-.fidres-fodros, dirib-darab, girbe-gurba vagy a palatális hangrenden belül labiális-illabiális különbség: csireg-csörög, dirmeg-dörmög, gidres-gödrös, illetőleg a szókezdő hangok eltérése: csillog-villog, izeg-mozog, ken-fen. Ikerszók kétféle úton jöhetnek létre. Ha két rokon vagy ellentétes értelmű szó kapcsolódik össze,akkor forradásos ikerítésről beszélünk;például ágas-bogas, híres-neves, mézesmázos. Ha pedig egy szóalak válik ketté, akkor a jelenséget osztódásos ikerítésnek nevezzük. Itt az eredeti szóalakot általában az utótag őrzi meg: giz-gaz, irul-pirul, mende-monda. A más szóalkotással keletkezett szavak A szóképzésnél és a szóösszetételnél a szóalkotás más módjai általában kevésbé produktívak, összességükben azonban a magyar nyelv története során jelentős mennyiségű új szóval gyarapították a szókészletet. 1. Rag- és jelszilárdulás: A határozói viszonyokat jelölő ragos névszók, illetőleg névmások egy részében a tő és a rag kapcsolata igen korán megszilárdult, és a szóalak ebben a toldalékolt formában állandósult. Az alapszó (rögtön, reggel) vagy a toldalék (alkalmas-wí, sok-íí), esetleg mindkettő (gyalo-g, tú-l, ige-n) elavulásával a két elem kap-csolata morfológiailag is elemezhetetlenné vált. 2. A szórövidítés és a rövidítéses továbbképzés két korszakban: az ómagyar kor elején és a legújabb magyar korban bizonyul igen termékenynek. Petrus (>Péter) > Pet, Dominikns (>Domonkos) > Dom, Sebastian (>Sebestyén) > Seb. A rövidített nevek azonban többnyire képzett formában éltek tovább, és részben családnévként (Pete, Pető, Doma, Sebő), részben becenévként (Katalin > Kati, Kata, Kató, Katus, Katika) éltek tovább (a legnagyobb szótag elve!). 3. A mozaikszó-alkotás a szórövidítésnek sajátos (és legtöbbnyire tudatos) formája. Két fő típusa van: a/ betűszók (az első betűk összeolvasztásával), pl. MÁV, ELTE b/ szóösszevonás (az első szótagok vagy más összekapcsolható részek összerántása): MALÉV, Mélyépterv, Röltex, Mavad. 4. Az elvonás során az új szó alkotásának alapja az alapszó : származékszó viszony; ebből kiindulva értenek rá egy-egy meglévő végződést (leggyakrabban képzőt) egy-egy tőszó végére, pl. a szl. ábráz 'alak, külső' főnév utolsó hangját a -z igeképzővel azonosították, és a szót igeként kezdték el használni, majd elvonták belőle az ábra főnevet, vö. még ficamodik > ficam, kapál > kapa, parázsol 'pirít, pörköl, süt' > parázs. Gyakori az elvonás hangutánzó és hangfestő igékből is, pl. fütyül, füttyent > fütty. 5. A szóhasadás jelensége az azonos szóhoz tartozó alak- és jelentésváltozatok szétválásának következménye. Hangtani és morfonológiai változások gyakran hozzák létre egy-egy szó különböző alakváltozatait. Ezek egy ideig együttesen, egymással szabadon váltakozva fordulnak elő (csuda ~ csoda, setét ~ sötét, szí ~ szív), majd egyikük visszaszorul vagy teljesen kivész a használatból. Ha azonban a többjelentésű szó egy-egy jelentése kezd egy-egy meghatározott alakváltozathoz kötődni, megtörténhet, hogy végül kapcsolatuk rögzül: új, alakjában és jelentésében rokon szópár keletkezik, pl. szaru ~ szarv, nevel ~ növel, bozótos ~ bozontos, csekély ~ sekély, család ~ cseléd stb. 22

23 Mondattörténet 6. Szóvegyüléssel akkor keletkezhet új lexéma, ha két rokon jelentésű és alakjában is hasonló szó hangalakja összekeveredik, pl. csokor x bokréta > csokréta, csupa x kopasz > csupasz, csóré x purdé > csurdé, rémít x ijeszt > rémiszt, zavar x kerget > zargat. A szóvegyítés a tudatos szóalkotásnak is eszköze lehet: így alkották meg a grépfruit magyar neveként a citrom és a narancs szavakból a citrancsot, vagy a La Manche-csatorna alatt húzódó építmény neveként a legutóbbi időben keletkezett csalagút (csatorna x alagút) szóalakot. A tagolt emberi beszéd kifejlődése: Jelzéseket az állatvilágban is találunk, pl. a kotlós kotkodálása, ha vércsét lát a levegőben: a/ kifejezi állapotát b/ befolyásolja a faj többi egyedét (csirkék) c/ bizonyos fokig tájékoztat is egyes körülményekről De: az állat jeladása spontán, reflexszerű, az emberé szándékos Az állati beszédben az ok dominál, az emberiben a cél. Az emberi közlésben a tájékoztatás funkciója erősödik fel az állati közléshez képest. Feltehető, hogy előbb a gesztusnyelv volt, emellett kísérőjelenségként jelentkezett a hangnyelv, majd a kezek munkavégzésre lefoglalódásával a komplex jelzésekből egyre inkább hangjelzések lettek. Mindez már a szómondatok szintjén megtörténhetett (tagolatlan mondatok). Ezekben is benne van már a hármas kommunikációs funkció: E/1: Jaj!, Jujj! felkiáltás, érzelemkifejezés E/2: Hess!, Gyí! felszólítás, parancs E/3: Durr!, Reccs! kijelentés, tájékoztatás A párbeszédben ezekből kiválhat még a kérdés (rokon a paranccsal, beszédbeli reagálást kíván, a parancs cselekvésbelit). Az óhajtás rokona a felkiáltásnak a kijelentésnek és a parancsnak is. Az emberi beszéd kezdetén osztatlan szómondatok lehettek, ezekhez különböző intonációs mozzanatok csatlakozhattak, pl. No! [meghökkenés, sürgetés stb.]. A tagolt mondat lehetősége a tagolatlanban is benne van: (Én) Jaj! (Te) Hess! (Az) Reccs! 23

24 Ezeket előbb deixis (rámutatás) kísérte, később a deitikus elemet valamely névmás vagy más elem helyettesítheti: Az reccs! A kéttagú mondat két egytagú kombinálásával is megszülethetett: Medve! Támad! / Erős! Medve támad. / Erős! Ehhez később járulhatott második állításként a határozó. Medve ember támad! (emberre, embert) Ugyancsak másodlagos állításként vált ki a jelző is: Medve erős! Támad! Erős medve támad! Az alapszófajok kialakulása már a kéttagú mondatok korában megindulhatott: főnév ige / melléknév (számnév) + indulatszó Helyettesítőjük a névmás. Ravila (finn nyelvész) szerint az uráli alapnyelvben : kéttagú absztrahálók (nevezőszók, fonológiai szerkezetük: CVCV, VCV, CVCCV stb.) és egytagú konkretizálók (névmások, indulatszók: CV, V) létezhettek A névmások közül ősiek a mutató névmások (a-/o-, ill. e-/i-), a kérdők (ki, mi, ho-?) és a személyes (*me, *te, *se) névmások. A többi ezekből levezethető vagy más szóból értékelődik át: birtokos: én-é-m stb. kölcsönös: egy + más (szervetlen összetétel) visszaható: mag(a) test határozatlan: vala + ki/mi; né + ki/mi általános: bár+ki/mi; akár +ki/mi ezek megengedő kötőszóvá fejlődésével párhuzamosan vonatkozó: kérdő névmásból a vonatkozó mellékmondat kifejlődésével párhuzamosan További szófajok még: az igenevek nyilvánvaló, hogy másodlagosak (fut-ni, fut-ó, olvas-ott, olvas-andó, olvas-va) a határozószók: 1. valóságos határozószók (egy részük egyúttal kötőszó): a) határozott fogalmi tartalmúak: oldalt, délelőtt, bizton, örömest; b) névmási tartalmúak: itt, hol?, ahol, bárhol; 2. határozói igenevek: támaszkodva, festve, érezvén, megírván; 3. módosítószók: csupán, esetleg, talán, alig, eléggé, nem; 4. igekötők (önálló szói értékük nem teljes): ki(megy), el (fog repülni), (néz) be. és a viszonyszók Viszonyszók (formaszók): 1. névelők: a (ház), az (ajtó), egy (diák); 2. névutók : (a pad) alatt, elé, mögül, nélkül; több fontos szempontból ide sorolhatók az úgynevezett névutó-melléknevek is: (a vonal) előtti, alatti; (a vonalon) aluli 3. kötőszók: a/ valóságosak: mind-mind, és, meg, hiszen b/ névmásiak: aki, ami, ahány c/ határozószóiak: így, amikor, ha, hogy 24

25 A jelentés változásai A nyelvnek folyton új és új társadalmi szükségletet kell kielégítenie, ez az egyik legfőbb oka a nyelvi változásoknak, köztük a jelentésváltozásoknak. A különbség a régi és az új (jelentés) között mindig valami új helyzet elé állítja azt, aki először találkozik az új használattal; az új mégis azért lesz érthető, mert azt ilyen vagy olyan módon mindig a régi analógiájára fogja fel stb. (pl. mikor a láb szót először használták a hegy alsó részére vagy a körte szót az elektromos izzó megnevezésére). A jelentésváltozás kommunikációs okai A beszéd folyamata = kommunikáció. Ennek során A, A társadalomnak a jelrendszert használó tagjai közül a, a beszélő a maga intenciója szerint B, a társadalmilag megismert világból b, kiválasztja a beszédtárgyat s ennek megfelelően C,a jelrendszerből c, kiválasztja a jeltárgynak s a beszéd intenciójának megfelelő jeleket, s D, a beszédmű kívánalmainak eleget téve d, a jelkapcsolás szabályai szerint jelsorokká, mondatokká fűzi őket. A fenti tényezők mind szerepet kaphatnak a jelentésváltozásban. A/ kallódik, gyűjt, beavat, lefülel a/ asszony, némber, hölgy; szerencse; nyelvi tabuizálás stb. B/ kereszténység felvétele; ipari forradalom; informatikai robbanás stb. b/ ház; papiros; toll stb. C/ megváltozik a jelrendszer, a jelek száma, azok alaki és funkcionális összefüggései, pl. iromba otromba; héj kéreg hüvely; jövevényszavak bekerülése: egyház templom stb. c/ ennek megfelelően megváltozhatnak a jelek használati szabályai, s fordítva: az egyes jelek használati szabályainak a változása kihat más jelekére (pl. az egyház szó ma már nem alkalmazható templom értelemben) D/ megváltozhat a műfaj: fellengző eredetileg költői: emelkedett, fenséges ; vö. még szív, megszívat stb. d/ megváltozhat a jelek szintaktikai környezete, pl. forró víz forgó nagyon meleg forró levegő; szűkölködik vmi nélkül -- > vmiben (a bővelkedik vmiben hatására) Ennek fényében beszélhetünk a jelentésváltozások külső okairól (társadalmi, gazdasági, művelődéstörténeti változások, érzelmimagatartásbeli tényezők stb.) és belső okairól (azaz közvetlenül a nyelvhez köthető okokról): a nyelvi elemek morfológiai, szintaktikai és szemantikai kapcsolatainak, a jelrendszernek a megváltozása). 1. Külső okok, pl.: lábas A lábas egykor valóban lábakon állt a nyílt tűzhelyen. A harang eredetileg a nomád kori magyarság jeladó üstjének volt a neve, eredeti jelentése a keresztény hitre való áttéréssel változott meg, vö. még átvilágítás, egér) 2. Belső okok, pl. ha mondattani kapcsolat alapján történik a jelentésváltozás (fekete kávé fekete, tokaji bor tokaji stb. (l. később is) 25

26 A jelentésváltozás osztályozása a jelentésváltozás lefolyásának módja szerint A hangváltozás és jelentésváltozás függetlenek változhat a hangalak a jelentés változása nélkül (fel, föl) és változhat a jelentés a hangalak nélkül (körte 'villanykörte'). A jelölésváltozásnak Gombocz Zoltán szerint 2 fő típusa képzelhető el: 1. Névátvitel: valamely fogalom nevét egy másik fogalomra használjuk: ablakszárny, vas aprópénz. 2. Jelentésátvitel: valamely név jelölte fogalom egy másik névhez kapcsolódik: iromba 'otromba ; ildomos 'okos illedelmes' A névátvitel A jelentés-összetevők hasonlóságán alapuló névátvitel a jel jelölt viszony mátrixában kifejezve a következő: dolog 1 dolog 2 név 1 név 2 Hasonlóságon alapuló (metaforikus) átvitelek Testrésznevek átvitele: hegy lába, háta, gerince hajó orra, fara, gerince korsó szája, füle, hasa, talpa, csecse harang nyelve, mák feje, üveg nyaka, puska agya, kerékagy, búzaszem, szőlőszem, földnyelv állati testrészek: ekeszarv, ablakszárny, sisak taraja folyamatok: a felhők jönnek-mennek, a híd lábakon áll, a kocsi szalad, a nap felkel stb. Érintkezésen alapuló (metonimikus) névátvitelek a, térbeli érintkezés, pl. lakóhely és lakói között: az egész ház sürgöttforgott; összecsődült az egész falu b/ rész-egész átvitelek, pl. kályha, bolt hab stb. c/ anyagi érintkezésen alapulók: vas, réz, arany stb. d/ oksági viszonyon alapuló érintkezés, pl. forró, fr. zsaluzia stb. Kékfogú Harald > Bluetooth technológia A név Harald Blåtand (Kékfogú Harald) dán király nevének angol változata, aki 935-től, illetve 936-tól 940-ig volt Dánia és Norvégia uralkodója, és nagyon szerette az áfonyát. Harald arról volt nevezetes, hogy egyesítette a lázongó dán, norvég és svéd törzseket. Ehhez hasonlóan a Bluetooth-t is arra szánták, hogy egyesítsen és összekössön olyan különböző eszközöket, mint a számítógép vagy a mobiltelefon. A Bluetooth logója a H és B betűknek megfelelő skandináv rúnákat, a Haglazt és a Berkanant idézi. Ide tartozik az is, hogy szellemi jelenségek gyakran kapnak nevet a kísérő testi jelenségről, pl. pirul 'vörös lesz az arca' szégyenkezik ; rémül, tapasztal A jelentésátvitel A jelentésátvitel, azaz egy adott lexikai egység jelentésének egy másik névhez való kapcsolódása a jel jelölt viszony mátrixában kifejezve a következő: dolog 1 dolog 2 név 1 név 2 26

27 Jelentésátvitel a nevek hasonlósága alapján A szavak hangalaki hasonlóságán alapuló jelentésátvitelről akkor beszélünk, ha egy szónak egy másik, hasonló hangzású szó, esetleg több hasonló hangzású szó hatására új jelentést tulajdonítanak. Pl. ildomos, iromba, padmaly, cinterem Népetimológia: (marcipán Marci fánk, Koppenhága Kappanhágó, sp. verdugado fardagály stb.) Remotiváció (pl. Darth Vader > Gátvéder) Jelentésátvitel a nevek (szintagmatikus) érintkezése révén A gyakran és viszonylag állandóan együtt szereplő tagok által alkotott szócsoportokon belül indul el a jelentésváltozásnak az a formája, amit tapadásnak nevezünk. Ez a nyelvi ökonómia egyik formája. a/ az utótag marad el: evező (lapát); tárogató (síp); temető (hely vagy kert); törülköző (kendő); pengő (forint); farkas (állat); szarvas (állat); sertés (marha); tokaji (bor); fekete (kávé); gulyás (hús); csárdás (tánc) b, ritkábban az előtag jelentése tapad az utótagra: lelkes állat állat; áras bolt bolt; lábasmarha marha; tojásrántotta rántotta c/ az ige is magába sűrítheti a bővítményét (vonzatát), pl. gyűjt (szénát); vet (magot); mos (ruhát); mosogat (edényt) stb. A szóhangulat változása Előfordulhat, hogy a szó jelentése nem változik meg, de a hangulata igen; illetve a jelentés is változik és a hangulat is, esetleg éppen a jelentésváltozás velejárójaként. A szóhangulat típusai: 1. kellemes (amelioratív) 2. közömbös, semleges 3. kellemetlen (pejoratív) A szóhangulat rosszabbodása pejorációja elég gyakori. némber nőember közömbös pejoratív asszony, úr amelioratív (megtisztelő címet jelentettek) közömbös együgyű szinte amelioratív jelző volt jámbor jó + ember okoskodik amelioratív pejoratív liba, tyúk, disznó, szamár állatnevek emberekre A szóhangulat javulása ameliorációja ritkább. alkot készít közömbös amelioratív: művész alkot kastély vár, erőd díszes, pompás épület játszi az udvari bolond jelzője: haszontalan, játszi, ma pozitívabb kacér buja ma kevésbé pejoratív A szóhangulat eredhet egyrészt: a/ a szó hangalakjából (fonetikai szóhangulat), pl. mereng, dereng, fülolaj (Kosztolányi). b/ pusztán a valóságelemek osztályából, pl. anya, gyöngy, hűség pozitív sivatag, háború, betegség, halál negatív 27

28 A magyar nyelv szókészletének rétegei A szókészlet a nyelvtan mellett a nyelv alapvető építőeleme A nyelvek szókészlete hosszú idő alatt, korszakról korszakra alakul ki, növekszik miközben természetesen számos eleme kihal. Egy nép életében bekövetkező változások az általa beszélt nyelv szókincsében tükröződnek legközvetlenebbül. Minden természetes nyelvben három nagy szókészletbeli csoport van: 1) az alapnyelvi eredetű szavak, 2) a belső szóalkotással létrejött szavak és 3) a más nyelvekből átvett szavak (jövevényszavak) csoportja. Az alapnyelvi eredetű szavak száma a leszármazott nyelvek felől nézve a nyelvek önálló életének kezdetén a legnagyobb, s a szavak egy részének szükségszerű kiavulása következtében az idők folyamán csökken. Az Uráli etimológiai szótár (Uralisches Etymologisches Wörterbuch: UEWb.) alapján a magyar nyelv biztosan alapnyelvi eredetű tőszavainak, szótőinek a száma 435, a bizonytalanoké 22. Az alapnyelvi eredetű szavak A szókészlet gyarapodásának fő forrása a belső szóalkotás (technikáit l. korábban). Míg az örökölt szókészletbe tartozó szavak száma természetszerűleg nem nőhet (legfeljebb a róluk való ismeretünk gazdagodhat), a jövevényszavak átvétele pedig a mindenkori történelmi, földrajzi, politikai, demográfiai stb. tényezőktől függ, addig a belső keletkezésű szavak számbeli gyarapodása folyamatos, így természetes, hogy a legtöbb nyelv szókészletének nagyobb részét általában az ilyen eredetű elemek alkotják. Mivel nincs olyan nyelv, amelynek beszélői ne érintkeztek volna, és ne érintkeznének más nyelvű közösséggel vagy közösségekkel, minden nyelvben vannak jövevényszavak. Számuk a magyarban is több ezerre rúg. Többségük az egykori emberek és közösségeik számára legfontosabb tárgyfogalmakat, cselekvéseket és tulajdonságokat jelölte. Egy részük része máig fönnmaradt (ún. alapszókincs). Az örökölt szókészlet sem időben, sem a keletkezés módját tekintve nem egynemű: magába foglalja a magyar nyelv kialakulásához időben legközelebb levő ugor, a távolabbi finnugor és a legtávolabbi uráli korig visszavezethető elemeket, az e csoportokba tartozó, szóalkotással létrejött szavakat, valamint idegen nyelvből való átvételeket is. Az alapnyelvi eredetű szavak kisebb része tőalakban maradt fenn (például él, hal, megy; fa, kéz; négy), nagyobb részük azonban csak különféle származékokban él tovább. Ez utóbbiaknak tehát csak a töve tekinthető alapnyelvi eredetű elemnek, a mai szóalak már belső keletkezésűnek számít (pl. ered, farag, nevet, tanul; fazék, fészek, ideg, nyereg; fekete, hosszú, sötét). Igék: Alapnyelvi eredetű szavak nyelvünkben Elemi jelenségek, cselekvések, érzékelések: él, hal, lesz, szül, van; áll, jön, ül; eszik, fal, iszik, nyal, nyel, szív; ég, esik, fagy, izzik, olvad, villog, virrad. Elemi munkafolyamatok: irt, nyír, nyű; evez, fen, fűz, lő, rak, vág, vés; fon, főz, köt, mos, süt, varr. Elvont cselekvések: akar, fél, kell, kér, kíván, olvas, tanul, tud, vár. Melléknevek: agg, fekete, homorú, hosszú, ifjú, jó, kemény, keserű, könnyű, lágy, langyos, lapos, lassú, mély, nagy, nyers, sok, sovány stb. Számnevek: egy, első, három, harminc, hat, hét, két ~ kettő, másod, négy, öt, száz, a -vanl-ven utótag (negy-ven, hat-van stb.) Főnevek: Testrészek: ágyék, ajak, áll, far, fej, fog, fül, homlok, kéz, könyök, láb, mell, nyelv, orr, öl, száj, szem, velő, vér; haj, könny, nyál, szőr; bőr, var stb. Rokonsági kapcsolatok: apa, anya, atya, fiú, leány, meny, öcs, vő; árva, férj, férfi, ős, rokon. A természet tárgyai jelenségei: csillag, ég, éj, fény, hajnal, hold, menny, világ, villám; év, hó, nyár, ősz, tavasz, tél; Növények, növényi részek, a gyűjtögető, halász-vadász életmód terminológiájának elemei: ág, fa, fürt, gyökér, héj, kéreg, fenyő, fűz, hárs, nyár, nyír, szil; bogyó, eper, fű, hagyma, meggy. Állatok: egér, hód, nyúl, nyuszt, ravasz 'róka', sün; hal, daru, fajd, fecske, fogoly, hattyú, holló, lúd, méh, nyű, szú; eb, ló. A lakás; ház körüli eszközök; ruházat, fegyverek: á ágy, ajtó, fal, falu, ház, küszöb, fazék, háló, kés, fék, ideg, íj, kengyel, nyereg, nyíl, ostor. Ásványok, fémek: arany, ólom, ón, vas. 28

29 A jövevényszavak Élete során minden nyelv érintkezik más nyelvekkel, ezért minden nyelvben találhatók idegen eredetű szavak. Az azonban, hogy egy nyelv mely nyelvekből vesz át szavakat, nagyban függ egyrészt a nyelvet beszélő nép földrajzi elhelyezkedésétől (van-e és hány nyelvvel van lehetősége a kontaktusra), másrészt attól, hogy mennyi ideig tartanak, és milyen erősek ennek a népnek a más népekkel fenntartott kapcsolatai. A török-magyar kapcsolatok intenzitása a vándorlások korában azt eredményezte, hogy az ősmagyar kori jövevényszavak között messze a legnagyobb arányban a török elemek vannak jelen. A Kárpát-medence nyelvi szempontból, a művelődési hatások, vallási mozgalmak tekintetében és a politikai törekvéseket illetően is találkozási, illetőleg ütközési övezet volt: három nagy nyelvcsalád (a szláv, a germán, a latinúj-latin) érintkezési területén helyezkedett el: ezért a nagyszámú szláv, német, latin és egyéb jövevényszó. A nyelvi érintkezés rendszerint kétoldalú kapcsolat; ennek megfelelően a magyarból is számos szó került át a környező nyelvekbe, illetőleg jutott el Európa távolabbi nyelveibe is, pl.: szerb-horvát: akó, bársony, csákó, hadnagy, herceg, kormányos, köpönyeg, ország, szoba, vánkos szlovén (vend): bársony, bér, harcsa, haris, patyolat, puszta szlovák: buzogány, dárda, elefánt, hadnagy, hiúz, irtás, köpeny, kuruc, sas, teve, zsoldos (kárpát)ukrán: bádogos, befőtt, bognár, bogár, csikó, csődör, fánk, gyöngyvirág, kantár, lakatos, marha, mázsa román: bársony, befőtt, csikós, dolmány, hintó, hivatal, kályha, kandalló, köpönyeg, paprika, paprikás, patika, pomádé, város német: atilla, csárdás, csákó, dolmány, gulyás, hajdú, honvéd, huszár, ispán, kalpag, kantár, kocsi, paprika, pörkölt, puszta, tolmács A vándorszavak A szavak egy részének terjedése azoknak a tárgyaknak, fogalmaknak a vándorlási útvonalát követi, amelyeket a szó jelöl. A selyem szó, melynek első köznévi előfordulása a Bécsi Kódexben (1416. u.) található, végső soron valószínűleg a kínai nyelvből ered, és eljutott Európa számos nyelvébe, így a magyarba is, miközben hangalakja mind a közvetítő, mind a befogadó nyelvek sajátosságainak megfelelően módosult (vö. ném. Seide, ang. silk stb.) Az átvétel olyan korán történt, hogy ma már nem lehet megállapítani, vajon mely nyelv közvetítette a szót a magyarba. A papagáj (1763.) szó későbbi; valószínűleg valamelyik afrikai nyelv hangutánzó szavaként arab közvetítéssel terjedt el Európa nyelveiben, a magyarba pedig a német hatás révén jutott be. Az ilyen lexémákat vándorszavaknak nevezzük. A vándorszavakat olykor igen hosszú és tekervényes útjukon általában a szóbeli érintkezés juttatta tovább. A magyarból elindult vándorszavak európai nyelvekben: angol: csákó, dolmány, gulyás, huszár, kocsi, paprika cseh: atilla, buzogány, csizma, dolmány, paprika, papucs, puszta észt: betyár, csákó, csárda, dolmány, fillér, hajdú, kuruc, labanc, puszta, tokaji finn: betyár, csákó, csárda, csikós, hajdú, hírlap, paprika, paprikás, prímás, puszta, székely, tokaji francia: atilla, csákó, dolmány, gulyás, hajdú, kocsi, paprika, sujtás 'zsinórdísz' lengyel: betyár, csákó, csizma, dolmány, honvéd, kantár, kocsi, köpönyeg, puszta orosz: csákó, fokos, fröccs, dolmány, paprika, paprikás, szerszám 'lószerszám', szervusz!, vitézkötés spanyol: csákó, dolmány, hajdú, kocsi, pandúr, paprika, puszta, sujtás A nemzetközi szavak Azokat a 18. század második felétől napjainkig keletkezett, illetőleg újonnan keletkező szavakat, amelyek úgy terjedtek és terjednek el, hogy más nyelvek mellett Európa három nagy nyelvcsaládjának (germán, szláv, újlatin) legalább egy-egy nyelvében is előfordulnak, nemzetközi szavaknak nevezzük. Elterjedésükben a szóbeliségnek már csak másodlagos szerep jutott. Eredetileg többnyire a sajtó vagy a tudományok nyelvhasználatában fordultak elő, így alaki változatosságuk is jóval kisebb, mint a vándorszavaké. Alkotóelemeik között az egyes nyelvek (főként az angol és a francia) széles körben elterjedt szavai mellett igen sok, a latinból és a görögből tudatosan felelevenített elemet, illetőleg latin és görög elemekből tudatosan alkotott lexémát találunk (pl. ateista, parlament, dokumentum stb.). Mivel a magyar nyelvben az újmagyar kor elejétől a német hatás minden más nyelvi és művelődési hatásnál erőteljesebb volt, a nemzetközi szavak egy része német közvetítéssel került ide. Az iráni jövevényszavak A magyarság először az Urál vidéki szállásterületen kerülhetett kapcsolatba iráni népekkel. Az iráni jövevényszavak korai rétegében óiráni és középiráni korszakba tartozó elemek átvételével számolhatunk (tíz, nemez, tehén és tej, esetleg hús). A vándorlások korának iráni jövevényszavai között az átadók tekintetében több csoport különíthető el. alán jövevényszavak: asszony, híd és vért perzsa jövevényszavak: vám, vár és vásár 29

30 Az ótörök jövevényszavak Török nyelveket beszélő népek már az ősmagyar kor elején is lehettek a magyarok szomszédságában, de különösen intenzívvé váltak ezek a kapcsolatok, a vándorlások korában, nomadizálásuk és időleges letelepedéseik idején. Ennek a kapcsolatnak a hatása mind a magyarság életére, mind a nyelv szókészletére igen erős volt. A híradások szerint egy darabig a kazárok uralkodtak a magyarok felett. Idegen uralomról vall a magyarok külső elnevezése (hungarus) is, amely az onogurtörökök népnevéből származik. Török szókészleti csoportok Lovasnomád életmód: gyeplő, balta Törzsi rend, nomád társadalom: gyula, kündü, karcha, kapu, sereg, tábor, bilincs, törvény, tanú Népnevek: besenyő, nándor, böszörmény, káliz, bular (belár) Vallás, hiedelemvilág: báj, ige, igéz, boszorkány, ünnep, egyház, búcsú, gyónik Állattartás: barom, ökör, bika, tinó, ünő, borjú, ürü, kos, kecske, disznó, ártány, tyúk, túró, író, köpű, ól, karám, vályú, komondor, kuvasz Földművelés: arat, búza, árpa, őröl, ocsú, eke, sarló, tarló, borsó, gyümölcs, alma, körte, som, dió, kökény, kender, csalán, tiló, csepű, orsó, szőlő, bor, seprő Mesterségek: ács, szűcs A török (kun-besenyő) jövevényszavak Kereskedés: bársony, gyöngy, bors, tár, szatócs Természeti környezet: tenger, sár, szél Állatvilág: oroszlán, bölény, gödény, túzok, ürge, borz, bögöly Növényvilág: gyertyán, kőris, katáng, kóró, gyékény, gyom, bojtorján, kökörcsin, üröm Test, testi tulajdonságok: térd, boka, gyomor, köldök, tar, csipa, szeplő Lakás, eszközök: sátor, cserge, karó, szék, teknő, bölcső, koporsó Ruházat: süveg, saru, ködmön, csat, tükör Igék: gyűl, dől, szór, szűr, csavar, söpör, arat A magyarság kapcsolatai török nyelveket beszélő népekkel a honfoglalás után sem szakadtak meg, e kapcsolatok nyelvi jelentősége azonban jóval kisebb, mint az ősmagyar kori érintkezéseké. A nomád besenyők a századra kiszorultak addigi szállásterületükről, Etelközből, és egy részüket Magyarországon fogadták be. Letelepedésük emlékét a besenyő, besnyő népnevet tartalmazó helynevek őrzik. Valószínűleg tőlük vette át a magyarság a csősz szót, amely eredetileg katonai tisztséget jelenthetett. Az oszmán-török jövevényszavak A kunok 1239-ben a közeledő tatárok elől kértek menedéket IV. Bélától. A lakosság azonban bizalmatlanul fogadta a nomád betelepülőket, a tatárok kémeinek tartotta őket. Súlyos összecsapásokra is sor került, amelyek után a kunok a déli határokon át elhagy-ták az országot. A tatárjárást követően IV. Béla visszahívta őket, és olyan területeket adott nekik, ahol annak fejében, hogy áttérnek a kereszténységre, fenntarthatták nomád életformájukat (Kiskunság, Nagykunság). Biztosan kun eredetűek azok a szavak, amelyek a kunok által használt tárgyakra, a körükben elterjedt fogalmakra utalnak; így a boza 'egyfajta erjesztett ital, a kunok nemzeti itala' (1519.), koboz (1326.), komondor (1519 k.), valamint kalauz 'útmutató, vezető' (1380.). A másfélszáz éves török hódoltság alatt számos oszmántörökjövevényszó honosodott meg a magyarban. E szavak átadói nem a török birodalom központi területeiről, hanem a Balkánnak már korábban meghódított részeiről érkeztek. Etnikai tekintetben ezek a csoportok nem voltak egységesek: a Balkánon letelepült törökök mellett számosan lehettek közöttük a meghódított szláv nyelvű népességből származó, tehát valószínűleg kétnyelvű személyek. A török hadinép és kísérői mellett jelentékeny szerep jutott a nyelvi közvetítésben a török elől tömegesen menekülő s Magyarország területén letelepülő szláv népességnek is, amely helyzeténél fogva szintén beszélte mindkét nyelvet. így egyes szavak kettős átvételként kerültek a magyarba, l. a következő táblázatot: 30

31 A közvetlen átvételek hangtani jellemzői és példái: török szóvégi -i: deli, kajszi, tepsi (< tepszi) : török szóvégi -e: kefe, kávé (< káve) A szerb-horvát közvetítésűek hangtani jellemzői és példái szerb-horvát -ija: csizmadia, dalia, haramia, (nyelvjárási) tepszia szerb-horvát -a: csizma, kila 'súlymérték' Néhány, jellegzetesen a török életformára utaló szó, például a dívány, dohány, findzsa, kajlán, kávé bizonyosan közvetlenül a törökből való, míg más,jellegzetesen az egykorú balkáni viszonyokra utaló szavak, mint a janicsár, martalóc, a déli szláv nyelvek révén jutottak el hozzánk. Az átvett szavak egy része, főként azok, amelyek közvetlenül kapcsolatban álltak a hódítók magyarországi berendezkedésével, a török kiűzése után rövidesen elavult; így a kádi 'mohamedán bíró' (1558.), kihája vagy tihája 'magasabb rangú tiszt helyettese' (1557.), szandzsák 'török főtiszt; török közigazgatási és katonai egység' (1535 k.) stb. A szláv jövevényszavak Fennmaradt azonban számos, a mindennapi élettel kapcsolatos szó; közöttük ételek, élelmiszerek neve: kajszi (1621.), tarhonya (1600 k.); a kávéfogyasztás és a dohányzás nyelvi emlékei: dohány (1647.),findzsa (1604.), ibrik (1585.), kávé (1637.); a ruházkodással kapcsolatos szavak: kalpag (1653.), pamut ( ), papucs (1559.), szattyán (1544.), zseb (1562.); fegyverek, használati tárgyak, bútorok nevei: dzsida (1607.), handzsár (1527.), kancsuka (1684.), korbács (1585.); dívány (1610.), kefe (1552.). Van több olyan, különböző tárgykörhöz kapcsolódó szó, amely már csak az eredetitől eltérő jelentést hordozó származékban él. Ilyen a harács 'adófajta' (1600.) > harácsol (1619.), kaszab 'mészáros' (1520.) > kaszabol (1770.). Az intenzív nyelvi kapcsolatok ellenére a közvetlen átadó nyelv meghatározása a szláv jövevényszavak esetében gyakran nehézségbe ütközik. A szláv elnevezés gyűjtőfogalom: olyan nyelvcsaládot jelöl, amelybe számos nyelv tartozik, s a magyar nyelvnek ezek csaknem mindegyikével volt kapcsolata. A szláv nyelvek hasonlósága miatt az ómagyar kori jövevényszavak többségében be kell érnünk az összefoglaló szláv" megjelöléssel. Vannak azonban olyan kritériumok is, amelyek alapján egyes szavak átadóit közelebbről is meg tudjuk határozni. Jelentéstani és művelődéstörténeti alapon tekintjük szerbhorvát eredetűnek a poroszló (1405.) szót, és szlovák eredetűnek a kasza (1395 k.) főnevet. Mindkettő megvan több, átadóként számba jöhető szláv nyelvben is, de az elsőként említett szónak csak a déli szomszédok nyelvében mutatható ki 'városi szolga; kisebb rangú tisztviselő jelentése. A szénagyűjtés szavai pedig, amelyek közé a kasza is tartozik, mind szlovák eredetűek. így a kazal (1463.), villa (1395 k.) is. Hangtani ismérvek alapján különíthető el a bolgár eredetű szavak egy csoportja; ezekben ugyanis az ősi szláv *dj žd-vé, míg a többi szláv nyelvben egyebek között d'-vé, j- vé, z-vé, z-vé lett. Bolgár eredetűek tehát például a mezsgye, rozsda szavak. (Ugyanezek megye, illetőleg ragya alakban más szláv nyelvekből is átkerültek a magyarba kettős szóátvételek, látszólagos szóhasadás). Az átvétel időpontjának meghatározásához számos szó esetében a legerősebb érvet a hangtan szolgáltatja: A szláv nazális magánhangzók (e és o) a 11. század körül a legtöbb szláv nyelvben eltűntek, csak a lengyel és bizonyos hangtani helyzetekben a szlovén őrizte meg őket. Az eredetileg ilyen hangot tartalmazó szavaknak a magyarban kétféle megfelelőjük lehet: a/ a kérdéses hang helyén magánhangzó + m/n hangkapcsolat található: galamb, gomba, konkoly. b/ A kérdéses hang helyén nazális nélküli magánhangzó áll: gúzs. Az előbbiek tehát 11. század előtti, az utóbbiak 11. század utáni átvételre mutatnak. Korai átvételek tehát a bolond, donga, dorong, goromba, munka (HB.) szavak; fiatalabb jövevényszó viszont a káposzta, mészáros, pók. Előfordult, hogy a magyar nyelv ugyanazt a szót két különböző időpontban is átvette: donga ~ duga (vö. dugába dől"); a régi menszáros (1438.) ~ ma is élő mészáros 31

32 Szláv szókészleti csoportok Főnevek: Az egyházi élet szavai közül a barát (HBK.), keresztény (JókK.), pap (uo., de helynévként már 1211.), továbbá az apáca (1256.), apát (1180/), bérmál (1519.), keresztel (MünchK), malaszt (HB Az állami, társadalmi élet területéről a bán (1146.), császár (1405 k.), király (1002 e.), továbbá bajnok (1215/), megye (1055.), nádorispán (1405 k.), pecsét (BécsiK.),perel (MünchK.), szolga (1138/), vádol (GyS.), vall (JókK). A földművelés szókincséből a bab (1211.), borona (1524 k.), valamint barázda (1086.), csép (1395 k.), mezsgye (1206.), parlag (1238.), ugar (1299.); gabona (1405 k.), rozs (1395 k.), zab (1264/); kalász (MünchK), polyva (JókK), szalma (1086.); kapor (1405 k.), len (1343.), lencse (1325.), mák (1395 k.), répa (1310.); barack (1395 k.), cseresznye (1256.), szilva (1177/). Számos háziállat neve, illetve több más, állattenyésztéssel kapcsolatos szó: bárány (JókK.),galamb (1165 k.), macska (1395 k.), illetőleg birka (1347.), bivaly (1193.), kakas (1138/), kanca (1508.), szelindek (1395/); abrak ( ), akol (1806.), csorda (1291.), iga (1395 k.),járom (BécsiK). A házzal, lakással kapcsolatos szókészletből: ablak (JókK), kémény (1395 k.),pince (1255k.), gerenda (1320.), konyha (1395 k.), oszlop (1250.),pitvar (1300 k.); asztal (1293.), dunna (1458.), kulcs (1395 k.), nyoszolya (1230 k.),pad (1244/), Az étkezés szókincsének köréből: ebéd (JókK.), kása (1510 k.), pogácsa (1395 k.), illetőleg csésze (1395 k.), serpenyő (1395 k.), ecet (BécsiK), kalács (1395 k.), kolbász (1373.). A ruházkodás, öltözködés, testápolás köréből a nadrág (1395 k.), ruha (1350.), szoknya (JókK), valamint harisnya (1470.), kapca (1380 k.),palást (JókK), borotva (1332/), szappan (BécsiK). Melléknevek is találhatók az ómagyar kori szláv jövevényszavak között: bolond (JókK.), drága (1456 k.), néma (JókK.), valamint csorba (1518 k.), goromba (1456 k.),puszta (1306/), Igék: hahotál (1508.), kapál (1456k.),parancsol (JókK.) A német jövevényszavak A kereszténység terjesztésére német papok is érkeztek Magyarországra, s az Árpád-háznak a német dinasztiákkal kialakult rokoni kapcsolatai révén német lovagok kerültek a királyi udvarba. A 12. század második felétől megkezdődött a németség tömeges bevándorlása, és ez-zel a németmagyar kapcsolatok tovább erősödtek. A magyar nyelv német jövevényszavai a történetitelepüléstörténeti fejleményeknek megfelelően jórészt a felnémet egyik altípusát képviselő bajorosztrákból, illetőleg a középnémetből valók. A két változat közötti hangtani különbségek alapján az átadó nyelvjárás számos jövevényszóban meghatározható. Középnémet átadó nyelvjárásra utal például a felnémet pf hangkapcsolat helyén álló p: csap (< Zapfen), pánkó (< Pfannkuchen) 'fánk', pöce (< Pfütze) 'árnyékszék', valamint az f helyén található b, p: hopmester. (E szónak a régi magyar nyelvben élt a bajor-osztrákból való hofmester változata is.) Bajor-osztrák eredetűek azok a szavak, amelyekben a b helyén a magyarban p-t találunk: pen-dely, perec, perem ~ prém, porkoláb, zsúp. Ugyancsak a bajor-osztrák nyelvjárásból valók azok a szavak, amelyekben a szókezdő w (ß) helyén magyar hanghelyettesítésre visszavezethető b áll: bognár, bükköny, bakter. A német-magyar nyelvi érintkezések folyamatos volta miatt az átvétel időpontját nem könnyű meghatározni. Ebben segítenek azok a német nyelvjárásokban lezajlott hangváltozások, amelyeknek ismert az időrendje. Jó korjelző pl. egyes német jövevényszavak végződésének alakulása. Igen korai átvételre mutat a német szóvégi e-nek magyar a megfelelése; például cérna (< Zwirne), kályha (< Kachele). Ugyancsak koraiak a német -ar (-aer) végződések hosszú magánhangzós -ár, -ér megfelelései: bognár (1410.), hóhár ~ hóhér (1426.), trágár ( ). (Az újabb átvételekben e hangoknak rövid magánhangzó felel meg.) A16. század előtti német jövevényszavak -en, -el szóvégeinek magánhangzója még teljes értékű; ezt tükrözik olyan ómagyar kori átvételek mint a bükköny (< Wicken), messzely (< Messel [Maß]). (Az újfelnémet-ben ezek a hangok redukálódtak, s a későbbi magyar átvételek már ennek megfelelően alakultak; így Kasten > kasztni, kaszni; Nudel > nudli; Pinsel > pemzli.) Az ómagyar kori német jövevényszavak egyikjelentős közvetítője a főúri és udvari élet, illetőleg a hadviselés. Így kerültek be a magyar nyelvbe a gróf (1409.), herceg (1201.), porkoláb (1368.), továbbá a frigy (1395 k.), hódol (1470.), illetőleg olyan szavak, mint a gerely 'hajítódárda' (1395 k.), páncél (JókK.), zsákmány (1399.). Az öltözködés szókincséből ekkor vált a magyar nyelv részévé a gallér (1395 k.), a gyolcs (JókK), pendely (1458.), valamint a boglár (1505 k.),gyémánt (1493 k.), párta (1395.). Az építkezés német műszavai közül pedig az erkély (1412.), kastély (1263/),palánk (1405 k.), valamint a gádor (BécsiK.), torony (1291.) ómagyar kori átvétel. 32

33 A latin jövevényszavak A német jövevényszavak másik nagy csoportja a városi élettel, a céhrendszerrel és a céhes ipar tevékenységével áll kapcsolatban, pl. a céh (1466.), polgár (1229/), soltész (1393.), valamint a borbély (1393.), cégér (1470.), erszény (1380 L), kalmár (1304.), kontár (1525/), málha (1405 k.), marha 'érték,vagyontárgy' (JókK.) szavak Ide tartozik több mértékegység és fizetőeszköz neve is: fertály (1367/), fillér (1425.), garas (1460 k.), messzely (1495 k.); valamint a lakáskultúrával, a ház berendezésével kapcsolatos szavak közül a kályha (1522.), matrac (1395 k.), valamint a láda (1494.), márvány (1417.); az étkezés szókincséből pedig egyebek között a fánk (1500 k.), kappan (1347.), perec (1395 k.) tartoznak a korai német jövevényszavak közé. Az államalapítást követő nagy átalakulásban igen nagy szerep jutott az egyháznak, ennek nyelve pedig nemcsak a liturgiában, hanem minden szellemi tevékenységében a latin volt, így a középkori európai műveltség legmagasabb szintjét a latin nyelv közvetítette a magyarság számára. Latin nyelven állították ki a hivatalos iratokat (okleveleket), fogalmazták a krónikákat, hittudományi munkákat, törvényeket, ezért érhető, hogy az ómagyar korban számos latin szó honosodott meg a magyar nyelvben. A nyelvtudomány a latin nyelvnek három változatát különbözteti meg: a vulgáris latint, a klasszikus latint és a középkori latint. A vulgáris latin az Itáliában és a római provinciákban általánosan használt, helyi sajátosságoktól színezett népnyelvi változat volt. Ennek alapján alakultak ki az újlatin nyelvek: az olasz, a francia, a spanyol, a portugál, a román. A középkori latin vagy középlatin a klasszikus latinból alakult ki, de annál változékonyabb volt. Számos új eleme fejlődött ki, és mind távolabb került a klasszikus alaptól. Nem vált saját nyelvévé semmiféle etnikai közösségnek; egyrészt az egyház használta hivatalos nyelvként, másrészt évszázadokon át a tudományok nyelve volt. Időszakonként és területenként eltérő változatai alakultak ki, s ezeknek az eltérései elsősorban a beszélt forma kiejtési különbségeiben mutatkoztak meg. A középkori latinnak nálunk ismert változatát magyarországi vagy hazai latinnak szokás nevezni. A latin jövevényszavak főbb hangalaki sajátosságai Minthogy a latin hatás végighúzódik a magyar művelődés történetén, a szavak átvételének időpontját igen nehéz meghatározni. A nyelvemlékekben való első előfordulás mellett, amely csak viszonylagos értékű jelzés, hangtani és művelődéstörténeti kritériumok is utalhatnak az átvétel idejére. Az előbb jelzett hangtani sajátosságok például az ómagyar korban és a középmagyar kor kezdetén átvett szavakra jellemzők; a későbbi átvételek más kiejtést követnek, az ún. klasszicizáló ejtésmódot. A katolikus egyházi terminológiába tartozó szavak: mise (JókK.), pápa (uo.), ostya (BécsiK.), regula (JókK.) korai átvételek, a protestáns vallásra jellemző műszavak ellenben (eklézsia, konfirmál, kurátor, presbiter), noha kiejtésükben régiesek, művelődéstörténeti okokból nem lehetnek korábbiak a 16. századnál. 33