EURÓPAI TÜKÖR XIII. ÉVF. 1. SZÁM n JANUÁR

Átírás

1 E U R Ó PA I TÜ KÖR A KÜLÜGYMINISZTÉRIUM FOLYÓIRATA EURÓPAI TÜKÖR XIII. ÉVF. 1. SZÁM n JANUÁR A TARTALOMBÓL n Dominancia és önvédelem Beszélgetés Ormos Mária akadémikussal n Dienes-Oehm Egon: Az Európai Unió egységes belsõ piaca n Duka-Zólyomi Árpád: ENP ahány résztvevõ, annyi kaptafa" n Deák Péter: NATO-jövõ, EU-jelen és a transzatlanti kapcsolatok n Lehmann Kristóf: A lisszaboni stratégia megvalósítása az új tagállamokban és Magyarországon XIII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM JANUÁR

2 EURÓPAI TÜKÖR Kiadja a Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma, a HM Zrínyi Kommunikációs Szolgáltató Kht. támogatásával. Felelõs kiadó: A szerkesztõbizottság elnöke: A szerkesztõbizottság tagjai: Fõszerkesztõ: Lapszerkesztõ: Lapigazgató: Rovatszerkesztõk: Szerkesztõk: Mûszaki szerkesztõ: A szerkesztõség címe: Terjesztés: Korsós Tamás Palánkai Tibor Bagó Eszter, Balázs Péter, Balogh András, Barabás Miklós, Baráth Etele, Bod Péter Ákos, Erdei Tamás, Gottfried Péter, Halm Tamás, Hefter József, Horváth Gyula, Hörcsik Richárd, Inotai András, Iván Gábor, Kádár Béla, Kassai Róbert, Kazatsay Zoltán, Levendel Ádám, Lõrincz Lajos, Magyar Ferenc, Nyers Rezsõ, Somogyvári István, Szekeres Imre, Szent-Iványi István, Török Ádám, Vajda László, Vargha Ágnes Forgács Imre Hovanyecz László Bulyovszky Csilla Fazekas Judit, Becsky Róbert Asztalos Zsófia, Farkas József György Lányi György Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma 1027 Budapest, Nagy Imre tér 4. Telefon: , , Horváthné Stramszky Márta, mstramszky@kum.hu Az Európai Integrációs Iroda kiadványai hozzáférhetõk az Országgyûlési Könyvtárban, valamint a Külügyminisztérium honlapján ( Kiadványaink menüpont). A kiadványcsalád borítón látható emblémája Szutor Zsolt alkotása. Nyomdai elõkészítés: Omigraf Kft. Nyomdai kivitelezés: Pharma Press Kft. ISSN

3 EURÓPAI TÜKÖR 2008/1. A KÜLÜGYMINISZTÉRIUM FOLYÓIRATA

4 Tartalom Dominancia és önvédelem Beszélgetés ORMOS MÁRIA akadémikussal DIENES-OEHM EGON: Az Európai Unió egységes belsõ piaca KOMANOVICS ADRIENNE: A nyilvánosság követelménye az Európai Unióban II DUKA-ZÓLYOMI ÁRPÁD: ENP - ahány résztvevõ, annyi kaptafa". A dél-kaukázusi államokkal fenntartott uniós kapcsolatok alakulása INZELT ANNAMÁRIA: Közvetlen tõkebefektetések és a vezetõi tudás áramlása az átmenet idején GYULAI-SCHMIDT ANDREA: Cartesio ante portas avagy a társaságok Európai Unión belüli szabad költözési joga I Magyar EU-elnökség, 2011 TAMÁSI KRISZTINA: Elnökségi kommunikáció és országpromóció a tagállamokban Európai biztonság- és védelmi politika DEÁK PÉTER: NATO-jövõ, EU-jelen és a transzatlanti kapcsolatok Szemle LEHMANN KRISTÓF: A lisszaboni stratégia megvalósítása az új tagállamokban és Magyarországon Uniós aktualitások Országgyûlés Külügyi Hivatala KOVÁCS KRISZTIÁN: Elõrelépés a közösségi nemzetközi magánjogi harmonizációban Központi Statisztikai Hivatal KELEMEN NÓRA: Munkanélküliség az Európai Unió tagállamaiban Konferenciák A 2011-es magyar EU-elnökség. Esélyek és veszélyek Olvasólámpa Fazekas Judit: Fogyasztóvédelmi jog (PÁKOZDI ZITA) Monitor English summaries

5 3 Dominancia és önvédelem Beszélgetés Ormos Mária akadémikussal A rendszerváltás óta nagyszámú olyan munka jelent meg Magyarországon, amely az Európa-gondolattal foglalkozik. A Napvilág Kiadó most egy, a közép-európaiság problémáit tárgyaló, úttörõ könyvet adott közre. A magyar történettudományban ez az elsõ, kollektív munkán alapuló kötet, amely egy doktori iskola résztvevõinek köszönheti létrejöttét. Az Európai Tükör számára készült interjúban a Pécsi Tudományegyetem Történelem Doktori Programjának vezetõjével, Ormos Mária akadémikussal beszélgettünk a Közép-Európa címû mû kapcsán. Ön a szerzõje a Közép-Európa címû, Volt? Van? Lesz? alcímû könyvnek. A munka elõszavából azonban megtudhatja az olvasó, hogy doktoranduszai komoly szerepet játszottak a kötet anyagának összegyûjtésében. Az Európa-, azon belül pedig a Közép-Európa-kérdésnek óriási az irodalma. Hazánkban is megjelent több feldolgozás, illetve dokumentumkötet a témában. Ezt figyelembe véve a magunk részérõl arra törekedtünk, hogy elsõsorban a még kevéssé feltárt, magyar szempontból azonban fontos törekvéseket vizsgáljuk. Természetesen nem hagyhattuk figyelmen kívül a német nyelvû irodalmat, amely a német hatalmi törekvések okán a leggazdagabb e kérdésben. És ugyancsak természetesen feldolgoztuk a más világnyelveken hozzáférhetõ anyagot is. Mi azonban fõképpen arra voltunk kíváncsiak, hogy az elsõsorban érintettek a csehek, a szlovákok, a lengyelek, a románok, a szerbek, a horvátok, a szlovének, az osztrákok és a magyarok hogyan gondolkodtak a közép-európaiságról. A doktoranduszok éppen az ezzel kapcsolatos munkát végezték el. A könyvet elolvasva látható, hogy óriási és nem kis részben eddig ismeretlen anyaguk gyûlt össze. Nem lehetett könnyû szelektálni. A Közép-Európa-probléma sok szempontból vizsgálható, és többen igyekeztek, hogy a geopolitikától és a politikától eltávolodva, sõt attól függetlenül vizsgálják. Ilyenkor a társadalmi, társadalomszerkezeti, gazdasági mozgásvonalak vagy a kulturális és mentalitásbeli összetartó elemek kerültek elõtérbe. Mi viszont arra törekedtünk, hogy a nagypolitikai és a nemzetpolitikai nyomvonalat kövessük. Az interjú terjedelme nem teszi lehetõvé, hogy a könyv által felvetett kérdések mindegyikérõl beszéljünk. Még a sokféle Közép-Európa-fogalom ismertetésére sincs lehetõségünk. Azt azonban feltétlenül szóba hoznám, hogy amint az a könyvbõl kitûnik Közép-Európa fogalma meglepõen korán jelent meg a gondolkodásban. Sporadikusan a Közép-Európa-fogalom már a XVII. században feltûnt. Hátterében egy új veszedelem, a pánszláv, vagyis egy másik integráló gondolat megjelenése állt, amely mintegy kihívta a választ. Ez a válasz német földrõl érkezett, és csak növekedett népszerûsége, miután elkezdõdött a török birodalom visszaszorítása, ennek arányában pedig bõvült a befolyás alá vonható közép-európai tér. A híres XVII. századi filozófus, Gottfried Wilhelm Leibniz a németek és egyes, tõlük részben nyugatra, részben keletre élõ népek összefogásának, föderációféleségének gondola-

6 4 EURÓPAI TÜKÖR 2008/1 JANUÁR tát vetette fel. Immanuel Kant, Johann Gottfried Herder és Johann Gottlieb Fichte pedig már tudni vélt Közép-Európáról. Azonban a XIX. század elsõ felében élt kiváló közgazdász, Friedrich List fogalmazta meg elsõként igaz, már bizonyos elõzményekre támaszkodva Mitteleuropa gazdasági és politikai értelmét. Ezzel azután mintegy testet is adott a fogalomnak. Érdemes kiemelni, hogy Németország még nem is létezett, amikor a német Mitteleuropa már körvonalat öltött. Ami egyébként List gazdaságelméletét illeti, az azért is figyelemre méltó, mert alkotója abból indult ki, hogy a jövõben kizárólag a nagy gazdasági egységek esélyesek a fejlõdésre, vagyis megteremtette a nagytérelmélet alapját. List úgy vélte, hogy tengeren túli gyarmatok híján a németeknek is a szárazföldet kell kolonializálniuk, miként az orosz cárok tették. A német közgazdász látomásában megjelenõ Mitteleuropa valóban nagytér volt, amennyiben a Perzsa-öböltõl a németalföldi államokig terjedt, és vámszövetség révén magához ölelte volna Ausztriát és vele együtt Magyarországot is. Listtel nagyjából egy idõben mások is kezdtek gondolkodni valamiféle német vezetésû föderációról mind német, mind osztrák földön. Felix Schwarzenberg osztrák herceg és Metternich kancellár elképzelése szerint például a német területek és a Habsburg-birtokok összefogása, illetve szövetségesekkel történõ kiegészítése révén lehetne kellõ ellensúlyt teremteni az orosz veszéllyel szemben. Ugyanakkor már a XIX. században megjelentek olyan német elképzelések is, amelyek a szomszédságban élõ közép-európai kis népek megvetésérõl, a germán felsõbbrendûség tudatáról és nem titkolt hódító-uralmi szándékokról árulkodtak. Ezek közül különösen Paul de Lagarde eszméi váltak híressé, fõként, mert a nemzetiszocialisták a maguk idején sorra újra megjelentették és terjesztették írásait. A Lagarde által felvázolt, Kis-Ázsiáig és a Fekete-tengerig elnyúló, német vezetésû birodalom szolgáló népekként kezelte volna az ott élõ nem germán lakosságot, amelyrõl a szerzõnek nemzetiségtõl függetlenül egyformán lesújtó véleménye volt. Amint könyvében írja, a Közép-Európa-fogalomnak az idõk során két alapértelme alakult ki. Az egyik a nagy nemzeteké a dominanciára, a másik a kis népeké az önvédelemre irányult. Amint azonban elemzéseibõl kiderül, a nagyhatalmak és a kis népek-nemzetek törekvései között nem kevés volt a hasonlóság. A térségben élõ kis népeknek, nemzeteknek ha volt is államuk a XX. századig semmiféle becsületük nem volt. Ez talán kulturális téren jutott leglátványosabban kifejezésre. Azt persze tudták Európában, hogy van szláv kultúra. Arról azonban senkinek nem volt tudomása, hogy van például cseh vagy szlovák kultúra is. Ha Herder oly gyakran idézett jóslatára gondolunk, akkor látnunk kell, hogy a magyar kultúra sem létezett a Nyugat számára. Akik tudományosan foglalkoztak a geopolitikával, azok így látták a dolgot: a kis népek létének nincs hozadéka történelmi szempontból, hiszen nem alkottak semmi maradandót, az esetek nagy többségében még államot sem voltak képesek teremteni a maguk számára. S ha a valóságot nézzük, azt látjuk, hogy ez a felfogás a XIX. század elsõ felében megcáfolhatatlannak látszott. A dominancia-elv éppen ezzel a felfogással függött össze. Jó esetben ilyen módon: ezeket a szegény népeket meg kell segíteni, ki kell emelni az elmaradottságból. Rosszabb esetben: zsebre tesszük õket, és kész.

7 DOMINANCIA ÉS ÖNVÉDELEM 5 Elõször mint láttuk a németeknél és az oroszoknál jelent meg ez az attitûd, majd jóval késõbb a XX. században a franciáknál. És most nézzük a másik oldalt. A kis népek-nemzetek nagy többsége valóban nem volt képes önálló állama megszervezésére. Amint azonban alkalma kínálkozott rá, maga is birodalmi szándékokkal állt elõ. Ennyiben valóban hasonlóak a dominanciára törekvõ nagyhatalmak és az önvédelmet kiépíteni szándékozó kis népek-nemzetek. Egyetlen olyan magyar, szerb, cseh, lengyel, román vagy akármilyen más tervezetrõl nem tudunk, amelybõl ez volna kiolvasható: itt vannak a mi etnikai határaink, itt kezdõdnek a tieitek, és ezen az alapon tudunk megegyezni. Minden föderációs tervezetben ott van a hegemónia igénye. Valóban meglepõen sok, térségünkben született, XIX. és XX. századi Közép-Európa-koncepcióval ismertet meg a könyvük, és valamilyen módon mindegyikben felbukkan a birodalmi nacionalizmus. Egy kivétel mégis van. Milan Hodza elképzelésérõl van szó. Talán célszerû a szlovák politikus tervezetérõl röviden beszélni. Tényleg teljesen egyedülálló jelenségrõl van szó. Milan Hodza reálpolitikusi mivolta már 1918 õszén megmutatkozott. Az akkori magyar hadügyminiszterrel teljes egyetértésben állapodott meg a Szlovákiát Magyarországtól elválasztó demarkációs vonalban. A történelmi Magyarországon Turóc vármegyében született Hodza, aki 1906-tól a Szlovák Nemzeti Párt képviselõje volt a magyar országgyûlésben, pontosan tudta, hol húzódnak az etnikai határok, mint ahogy azt is tudta, hogy ezek megsértése sok tragédiát okozhat. És ki nem hagyta jóvá e határokat? Eduard Benes, akinek egészen más elképzelései voltak mind a csehszlovák államról, mind Közép- Európáról, mint Hodzának. A szlovák politikus említett tervezetében, amely Amerikában jelent meg ben, a két világháború közötti tapasztalatokat is hasznosította. Jól látta például, hogy a mintademokráciának kikiáltott Csehszlovákiában milyen gondokat okozott a cseh hegemónia. Ebbõl is fakadhat, hogy Hodza elképzelését minden más koncepciótól megkülönbözteti, hogy õ meg sem próbálja annak körvonalazását, kik lehetnek a részvevõi és milyen határai lehetnek egy leendõ közép-európai föderációnak. Szerinte minden egyes országnak önállóan kell döntenie a részvételrõl. Ezzel szemben részletesen foglalkozik a föderáció szerkezetével. Errõl nem beszélnék hosszabban, csupán annyit mondanék, hogy nehéz demokratikusabb rendszert elképzelni, mint a Hodzáé. Egy példát azért említek. Hodza a szövetség törvényhozó szervét Föderációs Kongresszusnak nevezi, amelyben szinkrontolmácsolás mellett minden képviselõ a saját nyelvén szólalhat meg. A második világháború kimenetele természetesen Hodza elképzeléseit is felülírta. De azt ma már a tények ismeretében mondhatjuk, hogy a szlovák politikusnak az európai egység elkerülhetetlenségébe vetett hite nagyon is megalapozott volt. És ami ugyancsak érdekes: noha az 1930-as évek végére éles ellentétbe került Benessel, soha nem szûnt meg pártfogolni a cseh és szlovák együttélést. Az õ felfogásától idegen volt mindenféle birodalmi nacionalizmus, úgyhogy ezt az együttélést csakis az abszolút egyenjogúság alapján tudta elképzelni. Történészként szeretem magam távol tartani az aktuálpolitikától, de azt furcsállom, hogy a szlovák politika mostanában Benest bálványozza. Hiszen a néhai cseh

8 6 EURÓPAI TÜKÖR 2008/1 JANUÁR elnök soha semmilyen jóindulatot nem mutatott a szlovák önkifejezés, a szlovák identitás iránt. Ennek ellenére mellette szállnak síkra Pozsonyban, ahol Milán Hodzáról, errõl az ízig-vérig progresszív szlovák politikusról alig hallani. A második világháborút követõ bipoláris rendszer hosszú idõre zárójelbe tette a Közép-Európával kapcsolatos tervezgetéseket. Közép-Európa mint olyan a szó politikai értelmében az 1940-es évek végétõl elenyészett. Ez azt eredményezte, hogy Nyugaton az 1960-as, 1970-es években a tan- és kézikönyvek a vasfüggönyön túli, kulturálisan összefüggõ keleti civilizációról beszéltek. Ez mintegy kifejezte a közép-európai szovjet uralom tényleges elismerését. Gyakorlatilag pedig az történt, hogy a nyugati hivatalos politika jó ideig körülbelül az 1970-es, 1980-as évek fordulójáig de facto elismerte Szovjet Közép-Európát. Amelyet elõszeretettel neveztek így: a csatlósállamok. Igen, mert a Varsói Szerzõdés vagy a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa államairól, vagy megint másképpen mondva: a szocialista táborról, népszerûbb nevén: a lágerrõl volt szó. És Szovjet Közép-Európa lényegét tekintve nem volt egyéb, mint az egykori pánszláv közép-európai törekvés megvalósult változata ideológiai pánszlávizmus nélkül. S hogyha történelmi nézõpontból vizsgáljuk a szovjet zónát, azt kell mondanunk, hogy a dominancia igénye által meghatározott középeurópai szándékok közül egyedül az orosz törekvés jutott célba. Ráadásul többet ért el, mint amennyirõl a cári udvarban valaha is álmodoztak. Az már más kérdés, hogy a siker rövid életûnek bizonyult. Az enyhülés azonban már jóval a rendszerváltás elõtt lehetõvé tette a középeurópai kérdés terítékre kerülését. S hogy a lehetõséget kihasználták, az nem kis mértékben az osztrák és a német szociáldemokrácia érdeme ben kezdõdött el az osztrák szociáldemokrácia hosszú kormányzati periódusa, Bruno Kreisky kancellárral az élen. A már korábban is kifejezésre juttatott közép-európai kapcsolatépítési szándékokat bátorították az NSZK törekvései. Az ugyancsak szociáldemokrata Willy Brandt meghirdette az új keleti politikát, ami széles körû nyitást jelentett a közép-európai térség irányába. Ezzel párhuzamosan Ausztria nemzetközi presztízse megnõtt: 1971-tõl Kurt Waldheim lett az ENSZ fõtitkára, ben Ausztria az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagja lett, de számos egyéb dolog is ebbe az irányba hatott. Így nagyobb önbizalommal folytathatta a kapcsolatépítés politikáját szocialista szomszédaival. Csakhogy az 1968-as események nem mellékesen, mert a cseh és szlovák értelmiségi emigránsok nagy része Bécs felé vette az irányt megrontották a csehszlovák-osztrák viszonyt, Jugoszláviával pedig éveken át húzódó konfliktus támadt a karintiai helységnévtáblák miatt. Így az osztrák közép-európai politika középpontjába Magyarország került. És meg kell mondani, hogy soha közös történelmünk folyamán nem volt olyan jó viszony a két ország között, mint az 1970-es, 1980-as évek fordulóján. Valószínûleg ezért nevezték némelyek ezt a korszakot új K.u.K.-idõknek, a Kreisky und Kádár rövidítéseként. Ebbe az idõszakba robbant be a Szûcs Jenõ által alkotott Közép-Kelet-Európafogalom.

9 DOMINANCIA ÉS ÖNVÉDELEM 7 Ez a fogalom egyfelõl a kor közép-európaiságának tudományos kifejezõje volt, másfelõl hordozott egy politikai üzenetet. Eszerint Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország nem volt, és nem is lehet az Oroszország, illetve a Szovjetunió által meghatározott Kelet része. Ennek köszönhetõ, hogy a Közép-Kelet-Európa-fogalmat gyorsan átvették a lengyelek és a csehek, de átvették a nyugati történészkörök is, mi több, a politikában is használatossá vált. Hangsúlyozom azonban, hogy a kor közép-európaiságának kifejezõje volt a Szûcs által alkotott fogalom. Arra mutatott rá ugyanis mondjuk így: jó idõben, hogy a lengyelek, a csehek, a szlovákok és a magyarok nem annyira kelet-európaiak, mint a balti népek vagy az ukránok, a románok. Ennek mind a lengyelek, mind a csehek és szlovákok, mind a magyarok nagyon örültek. Nyugat-Európában pedig felfedezték, hogy vannak cseh, lengyel és magyar ellenzékiek, sõt Magyarországon még piaci jellegû reformokkal is próbálkoznak, onnan szabadabban utazhatnak az emberek, mint máshonnan. Úgy érzem azonban, hogy a Közép-Kelet-Európa-fogalom használata a mai helyzetben helytelen. Kétségtelen, hogy történetileg érvényes: a középkorra nézve van értelme. Akkor Lengyelország, Magyarország és Csehország merõben más úton járt, mint a tõlük keletebbre lévõ területek. Késõbb azonban ez a helyzet itt nem taglalható külsõ és belsõ körülmények hatására megváltozott. Ezen a tartósan rögzült helyzeten ha úgy teszik: lemaradáson igyekszünk most nem elõször túllépni. Éppen ezért érzem kontraproduktívnak, ha most közép-kelet-európainak minõsítjük magunkat. Mert ez azt jelenti, hogy beléptünk ugyan az Európai Unióba, de azért mi mások vagyunk. Sajnos éppen azt tapasztaljuk, hogy elõfordulnak ilyen megállapítások: Európa ezen térsége ismét keletiesedik. Ez nem jó jel. Mert arra utal, hogy vannak, akik úgy gondolják, hogy megint elszalasztjuk azt az esélyt, hogy országaink olyanok legyenek, mint a normális nyugat-európai országok. Márpedig én nem hiszem, hogy a szlovák vagy a magyar ember másmilyen volna, mint a nyugat-európai. Van bennünk ügyesség, szorgalom, ambíció, ezt sok évszázados együttélésünk során bebizonyítottuk. Vagyis ön a térségünkben mutatkozó átalakulási nehézségek ellenére optimista. Óvatos, nagyon óvatos optimista vagyok. Hiszem, hogy képesek vagyunk olyan teljesítményre, mint a szörnyû török hódoltság után a csodálatos XVIII. században, azután a reformkorban, majd a dualizmus idején. És mi lesz a közép-európaiság jövõje? A közép-európai országok akarták vagy sem versenyfutásra kényszerültek egymással, és ez olykor elfedi azokat a közös problémáikat is, amelyeket együttmûködéssel lehetne optimálisan megoldani. Ilyenek bõven vannak például az infrastruktúra, a környezetvédelem vagy az oktatás területén. Ám ezeken túl van itt egy évszázadok óta szinte észre sem vett érdek is: egymás történelmének, irodalmának, mûvészetének, tudományának, kultúrájának megismerése. Egy valóságos közép-európai kisrégió kialakításához vezetõ úton ezt gondolom elsõként megoldandó feladatnak. Ám ehhez a politikai akaraton túl igen intenzív értelmiségi kezdeményezés is szükséges. HOVANYECZ LÁSZLÓ

10 8 EURÓPAI TÜKÖR 2008/1 JANUÁR DIENES-OEHM EGON Az Európai Unió egységes belső piaca Az egységes belsõ piac az Európai Unióban részt vevõ tagállamok jelenleg mûködõ legmagasabb szintje, mivel az euróövezetnek még számos ország nem részese. Az MTA Világgazdasági Kutatóintézete, valamint a Középeurópai Egyetem megbízásából a külügyi stratégia elkészítése céljából készült, és a megbízók engedélye alapján itt publikált alaptanulmány részletesen bemutatja e határok nélküli gazdasági térség alkalmazási körét és alkotóelemeit, a belsõ piacra vonatkozó közösségi jogi szabályok viszonylagos befejezettségét, tényleges mûködésének hiányosságait. Külön fejezetben foglalkozik a szerzõ a belsõ piac jövõjét meghatározó gazdasági, jogi és politikai adottságokkal és Magyarországnak az egységes belsõ piac kiteljesedéséhez fûzõdõ érdekeivel. 1. Az egységes belső piac fogalma, alkalmazási köre és alkotóelemei Az Európai Gazdasági Közösséget 1957-ben létrehozó Római Szerzõdés alkotói a tizenkét éves átmeneti idõszak alatt felépíteni kívánt közös piac alapjaiként a tagállamok vámunióját és közös kereskedelempolitikáját, az áruk, a személyek (a munkaerõ és a vállalkozások), a szolgáltatások és a tõke szabad áramlása tagországok közti akadályainak fokozatos felszámolását, valamint a közös mezõgazdasági, illetve közlekedési politika megteremtését jelölték meg és irányozták elõ. Emellett a közös piac célkitûzését voltak hivatottak segíteni a szerzõdés alapján további közösségi politikák és jogi eszközök is, ezek között témánk szempontjából kiemelkedõ a közösségi versenypolitika és versenyjog, a nemzeti gazdaságpolitikák közösségi szintû koordinálása, valamint a tagállamok nemzeti jogának közelítése és közvetett adózásra vonatkozó egyes szabályainak a harmonizálása. Az átmeneti idõszak és az azt követõ másfél évtized sikereire alapozva, az Európa növekedését és versenyképességét érõ globalizációs kihívások hatására az Egységes Európai Okmánnyal megvalósult alapszerzõdés-módosítás az egységes belsõ piac 1992 végéig történõ megteremtését tûzte ki az integráció újabb céljául. Az ennek alapjául szolgáló belsõ piaci Fehér Könyv 1985-ben 279 olyan közösségi jogszabály elsõsorban irányelvek meghozatalát tartotta szükségesnek, amelyek közvetlen célja a négy gazdasági szabadság érvényesülését gátló fizikai, technikai és pénzügyi akadályok lebontása volt. (A négy gazdasági szabadság biztosítását célzó politikák és intézkedések, a megszületõ jogszabályok egyébként a nyolcvanas évek közepétõl kiterjedtek a környezetvédelem, a kutatás-fejlesztés és az energia területére is.) Ebben az idõszakban tehát a tagállamok közötti gazdasági kapcsolatokban a nemzeti elbánás biztosításáról (negatív integráció) egyre inkább az európai építkezéshez szükséges közösségi jogalkotásra és ennek eredményeképpen a nemzeti jogszabályok közelítésére (pozitív integráció) tevõdött át a hangsúly. Ilyen körülmények között az Európai Uniót 1992-ben létrehozó Maastrichti Szerzõdés az egységes belsõ piacot már olyan, határok nélküli gazdasági térségnek ne-

11 AZ EURÓPAI UNIÓ EGYSÉGES BELSŐ PIACA 9 vezhette, ahol a közösségi jog alapján biztosítják az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tõke mozgásának szabadságát. Az európai gazdasági térségrõl szóló évi szerzõdés alapján az Unió belsõ piacát kiterjesztették Norvégiára, Izlandra és Liechtensteinre, késõbb pedig kétoldalú szerzõdéssel Svájcra. Ily módon az Európai Közösség keretei között létrejött Egységes Gazdasági Térség még ha számos, átmeneti idõre szóló kivétellel is jogilag ma 31 ország belsõ piacát foglalja magában. Ennek az Egységes Gazdasági Térségnek a központi magja az Európai Unió egységes belsõ piaca, amelyet uniós politikai döntések és cselekvési programok által tervezetten, a közösségi jog igénybevételével folyamatosan fejlesztenek. Az egységes belsõ piac az Európai Unió valamennyi tagállama számára a ma mûködõ gazdasági integráció legmagasabb fokát jelenti, mivel a nemzetgazdaságok egységesülési folyamatát néhány kivételtõl (pl. fiskális eszközök harmonizálása) eltekintve lezárni hivatott Gazdasági és Monetáris Unió euróövezetének nem részesei Dánia, Nagy-Britannia és Svédország, továbbá Szlovéniát leszámítva a 2004-ben és 2007-ben csatlakozott közép- és kelet-európai országok. 2. Az egységes belső piac jelenlegi helyzete 2.1. A belső piacra vonatkozó közösségi jogi szabályozások A szolgáltatásokra vonatkozó keretirányelv évi elfogadásával elsõ menetben befejezettnek tekinthetõ az a folyamat, amelynek során létre kellett hozni a négy gazdasági szabadság érvényesülését széles körben biztosító alapjogszabályokat a közösségi jogban. (Nem mond ellent ennek a megállapításnak, hogy még mindig vannak olyan gazdasági szempontból rendkívül jelentõs, önálló rendezést igénylõ jogterületek, ahol a közösségi szabályozás hiánya komolyan gátolhatja egy vagy több gazdasági szabadság tényleges mûködését. Ilyen pl. a közösségi szabadalom intézménye, amelynek megalkotása évek óta késik.) Mondhatnánk tehát, hogy az egységes belsõ piac jogi értelemben megszületett, kezdõdhet a második szakasz, ami az európai piac kiteljesítésének és finomításának korszaka. A helyzet azonban nem ilyen egyszerû, az egységes belsõ piac jogi megteremtése több szempontból nem teljes körû, és az egyes gazdasági szabadságok között e tekintetben és a már biztosított szabadság tartalmában számottevõ különbségek vannak. A teljeskörûség egyrészt azért nem áll fenn, mert a csatlakozási szerzõdések valamennyi szabadságot érintõen tartalmaznak átmeneti szabályozást. Ezek közül néhány alapszabadságra vonatkozik, mint a munkaerõ mozgása tekintetében, ahol a korlátozások még a 2004-ben taggá vált közép- és kelet-európai országok esetében is átnyúlnak a következõ évtizedekre. De azért sem lehet teljeskörûségrõl beszélni, mert két-három horizontális közösségi jogszabály csak a közelmúltban született meg (így pl. a szolgáltatásokról szóló, már említett keretirányelv, illetve a letelepedés kérdéseit átfogóan rendezõ irányelv, továbbá a diplomák kölcsönös elismerésérõl szóló irányelv új helyzetnek megfelelõ módosítása). Ezek a jogszabályok

12 10 EURÓPAI TÜKÖR 2008/1 JANUÁR ma még vagy nincsenek hatályban, vagy ha igen, úgy a tagállami adaptációra általuk elõírt határidõ még nem járt le. Ugyancsak az egységes belsõ piac jogi megteremtésének teljességét vitatják azok, akik néhány ágazat, illetve szolgáltatásfajta liberalizációjának közösségi jogi vagy tagállami jogi mulasztásaira, a megszületett intézkedések késedelmes végrehajtására hivatkoznak (pl. a vasúti és a postai szolgáltatások területén, az energiaágazatban). Itt kell megjegyezni: az egységes belsõ piac megteremtése szempontjából alapvetõ, de legalábbis nagyon fontos közösségi jogforrásoknak az egyes tagállamok jogába való átvétele számos esetben nem vagy hiányosan történt meg, az emiatt indított jogsértési eljárások nem minden esetben zárultak le. Mindenesetre a teljeskörûséget akadályozó, itt tárgyalt korlátozások idõlegesnek tekinthetõk. A gazdasági szabadságok mozgását biztosítani hivatott másodlagos közösségi jogi szabályozások megszületésének másik problémája súlyosabb az elõzõnél. Arról van szó, hogy a már megalkotott közösségi jogforrásokban garantált szabadságok tartalmukban nem egyenértékûek, nem egyenlõk, ha az egyes szabadságokat egymással összehasonlítjuk. Az árumozgás és a tõke áramlása területén létrejött másodlagos közösségi jog igazából csak olyan kivételeket ismer el jogszerûnek a mozgás szabadsága alól, amelyek összhangban vannak az alapszerzõdés célkitûzéseivel és rendelkezéseivel, valamint az Európai Bíróság erre épülõ joggyakorlatával. Ezzel szemben a most megszületett szolgáltatási keretirányelv új típusú, a nemzeti munkajogokban, sõt a kollektív szerzõdésekben ismert, a szolgáltatások és ezen keresztül a munkaerõ mozgását gátló olyan tagállami akadályok érvényesülésének nyithat utat, lényegében idõbeli korlátok nélkül, amelyek ellentétesek az alapszerzõdés célkitûzéseivel és a belsõ piac mûködési logikájával, sõt esetenként a bírósági joggyakorlattal is. Összességében megállapítható: az elmúlt 13 évben lényegében megszülettek az egységes belsõ piac mûködéséhez szükséges alapvetõ közösségi jogszabályok és jogintézmények. Az áru- és a tõkepiacon megfelelõ tagállami harmonizációt és végrehajtást feltételezve ezek a jogszabályok és a jogfejlesztõ bírósági gyakorlat általánosságban alkalmas, illetve alkalmas lehet a mozgásszabadság biztosítására. A szolgáltatások piacán (ide értve az egyébként árunak is minõsülõ energia ágazatát), valamint a munkaerõpiacon a megszületett jogi szabályozás hiányos, és esetenként a tagállami protekcionizmus növekedését eredményezheti. A nemzeti szintû jogszabályátvétel és -alkalmazás terén általában még több tennivaló akad, érdekes módon fõleg a régebbi tagállamoknak. Az elmondottakra való tekintettel nem véletlen, hogy a belsõ piacra vonatkozó közösségi jogalkotás során a figyelem a mennyiségi kérdésekrõl egyre inkább a minõségre tevõdik, amit a jobb jogalkotásért folyó konkrét munkálatok igazolnak. A jobb jogalkotásért (benne a jogszabályok számának és fõleg az általuk okozott költségeknek, a felesleges adminisztratív terheknek a csökkentéséért) tett eddigi erõfeszítéseket ugyanakkor számos esetben lerontják azok a politikai vagy egyéb kényszerek szülte jogalkotási kompromisszumok, amelyek akár a tanácsi döntéshozatal folyamán a tagállamok között, akár az Európai Unió Tanácsa és az Európai Parlament együttes jogalkotási eljárásának eredményeképpen nem a közösségi szo-

13 AZ EURÓPAI UNIÓ EGYSÉGES BELSŐ PIACA 11 lidaritás jegyében és a közös európai érdekek alapján jönnek létre. Ezekbõl a kompromisszumokból sajnos a kibõvített unióban egyre több van, döntõen nem az új tagállamok hibájából, a legjobb példa erre ismét a szolgáltatási irányelv A belső piac tényleges működése Az elõzõ pontban vázolt viszonylagos jogi rendezettség ellenére, a négy gazdasági szabadságnak a gyakorlatban való érvényesülése területenként eltérõ, egészében pedig távolról sem kielégítõ. Ezt támasztják alá azok a közelmúltban napvilágot látott kutatási eredmények, amelyek alapját a évi kibõvítés elõtti unió tagállamait illetõen végzett vizsgálatok képezték. Ezek szerint a kibõvült unió társadalmi össztermékének 95%-át adó régi EUtagállamok GDP-jének 86%-át saját termékeik beszerzésére és fogyasztására költik, és mindössze 10%-át a többi tagország áruira. A részvénybefektetéseknél ez az arány 65 és 18% a hazai értékpapírok javára, a munkaerõmozgás területén pedig még rosszabb a helyzet: az európai polgárok mindössze 2%-a dolgozik más tagállamban, mint a sajátja. A probléma súlyát még inkább jelzi egy, az Egyesült Államok belsõ piacával történõ összehasonlítás: jóllehet két amerikai állam között átlagosan két-háromszor kisebb az árukereskedelem, mint egy adott amerikai államon belül, de még így is háromszor nagyobb az Európai Unión belüli két tagállam átlagos kereskedelménél. Az egyes gazdasági szabadságok érvényesülését illetõen a következõ fõbb megállapítások tehetõk: l Az egységes árupiac tényleges megteremtése és hatékony mûködése érdekében számottevõ elõrelépés történt, kiváltképpen a kölcsönös elismerés elvének az alkalmazásával és a technikai szabályzatok és szabványok segítségével. Az áruk elõállítási és forgalmazási szabályainak nagyfokú harmonizáltsága mindenesetre jelentõs elõremozdítója lehet a nemzeti árupiacok minél teljesebb körû összekapcsoltságának. Mégis miként ez a megelõzõen ismertetett általános helyzetképbõl kitûnik, az európaiak döntõ részben saját országukban vásárolnak, és saját áruikat részesítik elõnyben, olyan mértékben, amit a földrajzi távolság és az ezzel is összefüggõ költségkülönbségek nem mindig indokolnak. Nem ritka, hogy az egyes tagországokban a hazai gyártók és termék-elõállítók javára kihasználják az áruk elõállításával és forgalmazásával kapcsolatos, továbbá a versenyre (az állami támogatásokra), valamint a közbeszerzésre vonatkozó közösségi szabályozások gyengeségeit, a már említett kompromisszumokból fakadó eltérési, kivételi lehetõségeit, esetenkénti többértelmûségét, illetõleg protekcionista módon élnek az eltérõ adózási rendszerek nyújtotta elõnyökkel. Más esetekben (pl. szellemitulajdonjog-védelem, eladásösztönzés) a közösségi jogi szabályozás hiánya akadályozza a nemzeti árupiacok kellõ szintû integrációját az unió egységes belsõ piacába. Az itt említett hiányosságok felszámolása nagy lépés lenne egy ténylegesen jól mûködõ európai árupiac létrehozása és kiteljesítése szempontjából, mindez akár rövid távon is lehetséges.