Gazdaságtörténet II.

Átírás

1 BUDAPESTI MŰSZAKI ÉS GAZDASÁGTUDOMÁNYI EGYETEM Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar Üzleti Tudományok Intézet Dr. Bodrogi Bence Péter Gazdaságtörténet II. oktatási segédanyag Budapest, 2016

2 Tartalomjegyzék 1 A pénz fogalma, kialakulása és története a kezdetektől a középkorig A pénz fogalma és funkciói A pénz funkciói A pénz eredete, az ókori pénzrendszerek A görög pénzrendszer A római pénzrendszer Pénz az ókori Kínában Pénz az koraközépkori iszlám világban Pénz és arany Amerikában a felfedezések előtt Pénzügyek a kora-középkori Európában Magyarország gazdaságtörténete a kezdetektől 1950-ig Gazdálkodási élet az Államalapítás előtt A korai Árpád-kor gazdasága Változások a XIII. századtól Gazdaság a vegyesházi királyok idején ( ) A török kori Magyarország gazdasága Magyarország gazdasága a felvilágosult abszolutizmus időszakában Pénzpolitika, az első központi bank létrehozása Változások a reformkor és a neoabszolutizmus idején A magyarországi hitelélet kezdetei Az feudális államrend tőkés átalakítása A neoabszolutizmus gazdaságirányítása A Kiegyezés (1867) gazdasági hatásai A korona pénzrendszer bevezetése Az első világháború és következményei, a gazdaság helyzete a két világháború között A pénzrendszer reformja, a pengő bevezetése A gazdasági világválság hatásai, állami beavatkozás, fegyverkezés Magyarország a második világháborúban A nemzetgazdaság második világháborús veszteségei és a stabilizáció időszaka A pengő inflációja, a forint bevezetése A gazdasági rendszer átalakítása A tervgazdálkodási rendszer bevezetése, az első ötéves terv eredményei és ellentmondásai Irodalomjegyzék

3 1 A pénz fogalma, kialakulása és története a kezdetektől a középkorig 1.1 A pénz fogalma és funkciói Mi a pénz, mit nevezünk és nevezhetünk pénznek? Ez a mindenki számára ismert és feltehetően gyakran használt fogalom voltaképpen egyszerűen definiálható ezt meg is tesszük hamarosan de be fogjuk látni, hogy bár korrekt, mégis kissé felületes meghatározásról van szó. Leggyakrabban természetesen egy adott valuta valamely fém- vagy papírformában megjelenő, esetleg bankszámla adatban létező számszerűsíthető összegét értjük alatta. A helyzet ennél természetesen sokkal összetettebb. Nézzük az alábbi egyszerű, nem is életszerűtlen mondatot: ennek az embernek sok pénze van. Mit érthetünk ez alatt? Igen ritka, hogy arra utalnánk: tele van a zsebe valamely törvényes fizetőeszköz különböző címleteivel. Valószínűbb, hogy rendelkezik bankszámlával (azaz pénzre szóló követeléssel), esetleg értékpapírokkal (pénzjövedelmet szolgáltató jogcímekkel). Vagy rendelkezhet értékes ingóságokkal, ingatlanokkal, amelyek értékét ugyan pénzben fejezzük ki, bár természetesen nem számítanak pénznek, és sok esetben (pl. ha az ingatlan egy üresen nem hasznosítható telek) még jövedelmet sem hoznak. Vagy csupán gondolhatunk arra, hogy ennek az illetőnek jó állása van, vállalkozásai révén kedvező jövedelmi viszonyokkal rendelkezik. És természetesen a fenti példák valamennyi kombinációja is elképzelhető. Másik oldalról, lehetséges, hogy emberünknek valóban tele van a zsebe pénzzel, de kizárólag az évek Magyarországán forgalomba került hiperinflációs pengőbankjegyek különböző címleteivel. Bár a példamondatunk ebben az esetben is korrekt, mégis jogosan érezzünk, hogy valami nem stimmel pedig pénznek nevezzük azokat az egykor volt fizetőeszközöket is, amelyek már nincsenek forgalomban, és így értékük nincsen, legfeljebb nemesfémből készült pénzek esetén az anyaguk értéke. (Megjegyezhető, hogy sok esetben a régi pénzek papírpénzek is komoly numizmatikai értékkel rendelkeznek, amelyek akár sokszorosan meghaladhatják azt a vásárlóerőt, amelyet akkor képviseltek, amikor még forgalomban voltak!). A fenti példa alapján belátható, hogy igen sok jelentés társítható a pénz szóhoz. Legszélesebb értelemben a pénzt a rendelkezésre álló vagyon (személy vagy vállalkozás vagyona) egészének megnevezésére használjuk. Ez a vagyon általában sokféle anyagi vagy elvont, jogi értelmű jószágból tevődik össze ingatlanból, ingóságból, értékpapírból, bankszámlából, természetesen valamennyi készpénzből, valamely szellemi termék 3

4 forgalmazási jogából és még egyéb jövedelemre szolgáló jogcímekből. Ez a sokszínű portfolió a legtöbb esetben természetes folyamattal alakul ki hiszen az átlagember számára az otthona ingatlanvagyon, annak berendezése, a használati tárgyai pedig ingóságok, és ezen felül általában rendelkezik valamekkora bankszámlával és valamennyi készpénzzel. Eltekintve ettől az esettől, tudatos portfolió-építésre azoknak nyílik lehetősége, akik nagyobb, a megélhetéshez szükségesnél nagyobb vagyonnal rendelkeznek. A diverzifikálás a vagyon gyarapodását és egyben biztonságát szolgálja a sokféle befektetési lehetőség közül egyesek hozamot fognak termelni, lesz, amelyik értéktelenedik, de az összesség általában pozitív mérleget mutat, azaz a vagyon gyarapodását eredményezi. Szűkítve a kört, a pénz a vagyonnak az a része, amelyet bárki elfogad anélkül, hogy előbb meggyőződne a piaci értékéről, esetleg más fizetőeszközre kívánná átváltani. A készpénzen kívül tipikusan ilyen jószágok (voltak) 1 a fejlettebb országokban a csekkek, bár jogosan megjegyezhetjük, hogy egy csekk pénznek tekintése nem teljesen helyénvaló, mivel az átvevő bizalmától függ elfogadása. És így jutunk el a pénz leggyakoribb értelmezéséhez tartozó definícióhoz: a pénz az a jószág, amely mivel általánosan elfogadják azonnal felhasználható vásárlásra vagy adósság törlesztésére. Az azonnal szónak komoly jelentősége van. Ismét egy életszerű példát nézve, gyakran találkozhatunk olyan apróhirdetéssel, hogy pl. egy ingatlan valamely ok vagy okok miatt sürgősen eladó. A sürgősség oka a legtöbb esetben az, hogy rendeznie kell a tulajdonosnak valamely tartozást. És tapasztalhatjuk, hogy a sürgős eladás következtében az ingatlan csak alacsonyabb áron értékesíthető, mint az adott esetben a várható piaci érték egyszerűen nincs idő arra, hogy a megfelelő árat kifizető vevő felbukkanását megvárja a tulajdonos. Az ingatlanok ezért sem tekinthetők pénznek, mivel értékük közel sem állandó, a piaci folyamatok mellett az esetleges értékesítés körülményei is alapjaiban befolyásolhatják pénzesíthető ellenértéküket. A pénznek, mint forgalmi fizetőeszköznek mai világunkban egy alapvető tulajdonsága van: likvid azaz folyékony jellege, azaz hogy bármilyen formába önthető, amelyre éppen szüksége van annak, aki felhasználja. És voltaképpen egyetlen értéke kizárólag ez a likvid jellege, hiszen a pénznek mint anyagiasult vagy elvont dolognak más gyakorlati 1 A papírformájú csekkek használata a digitális nyilvántartások, ügyintézési formák térnyerésével jelentősen visszaszorult. 4

5 felhasználási lehetősége nincs (pl. nem lehet megenni, házat építeni belőle, nem lehet viselni, stb.). 2 A pénz lényegének, fogalmának leírásához a szakirodalom szinte egységesen a pénz funkcióit (egyes értelmezések szerint mozgásformáit) szokta áttekinteni. A pénz jól elkülöníthető funkciói tulajdonképpen folyamatosan, egymás után alakultak ki a legelső még időszámításunk előtt öt vagy hatezer évvel, a legutolsó pedig kb. kétszáz évvel ezelőtt. Így a pénz funkcióinak leírása már egyfajta pénztörténetnek, a pénzfejlődés történetének tekinthető. Eltérnek a vélemények, hogy a pénznek pontosan mennyi elkülöníthető funkciója van a szakirodalom általában három, négy, vagy öt fő funkciót említ, a következőkben az utóbbi felosztást fogjuk röviden áttekinteni A pénz funkciói A pénz legklasszikusabbnak tekinthető funkciója az értékmérési funkció, amely a XX. században fokozatosan megszűnt, pontosabban árkifejezési funkcióvá alakult át. Az értékmérés egyszerű megfogalmazással viszonyítást jelent az egyes jószágok értékének meghatározását valamely egységhez képest. Ez az egység sokminden lehet, de a jó etalon az, amely önmagában nem változik, így mindig standard marad. Így bár a fejlődés során több jószág akár évezredes távra etalon maradt 3 végül a nem korrodáló fémek lettek bizonyos tömegben a viszonyítási alapok. A mai gazdaságban már szinte semmi jelentősége sincs, de korábban a forgalmi pénztől elkülöníthetetlen volt önmagában értékhordozó jellege, azaz az értékpénz formája. Értékpénznek így voltaképpen a nemesfémpénzeket nevezzük, hiszen ebben az esetben a pénz anyaga önmaga bír értékkel. Történelmi fejlődés eredménye, hogy a nemesfémekhez a világ minden részén értéket társítanak és bár már nem jelenti a fizetőeszközök, valuták bizalmi alapját, az arany meglehetősen nagy értékkel bír napjainkban is. Az értékpénzek világában természetesen viszonylag könnyű volt az egyes valuták átváltása hiszen akármilyen ország akármilyen aranypénze volt a kezünkben, annak súlya, tisztasága ismeretében könnyen átszámíthattuk értékét egy másik valutára. Így voltaképpen a pénzláb számított, azaz valamely pénzfajta egységeként meghatározott nemesfém súly. 2 Hamarosan látjuk azonban, hogy ez a pénz kialakulásának kezdeti időszakában nem volt így az árupénzek zöme általában mindenki által elfogadott fogyasztási jószágok voltak. 3 Pl. élőállat is lehet, de bármennyire közösen ismert és elfogadott, a minősége példányonként változik, így nem a legjobb. 5

6 Az értékpénz-rendszer természetesen nem zárja ki a pénzhelyettesítők, főként a papírpénzek használatát. Mint látjuk majd, ahogy Európa országaiban főként a XVIII. századtól megjelennek majd a forgalmi papírpénzjegyek, úgy fokozatosan csökken a jelentősége a nemesfémpénz-forgalomnak. Például az Osztrák-Magyar Monarchia aranyalapú pénzrendszerének fennállása alatt ténylegesen szinte egyáltalán nem voltak aranypénzek forgalomban elég volt a papírpénzek mindenkori átválthatóságát biztosítani illetve garantálni, hogy a bizalom a pénz irányában fennmaradjon. Természetesen a bizalom törékeny: rendkívüli helyzetben (tipikusan ilyenek a háborúk) a lakosságban azonnal visszatér a nemesfémek birtoklásának igénye (a fémpénzek a lakosságnál tezaurálódnak), rosszabb esetben árupénznek tekinthető fogyasztási javakat kezdenek szükségleteiken felül felhalmozni. A XX. századi világgazdasági folyamatok, a két világháború okozta rendkívüli helyzet, és nem utolsósorban a társadalmi szokások változása miatt a forgalmi nemesfémpénzek rendszere a második világháború utáni időszakra végleg túlhaladottá vált. A valuták nemesfémre történő kötelező beválthatóságát csaknem minden országban felfüggesztették az első világháború után, illetve más valutákra való átváltásuk is évtizedekig állami engedélyhez volt kötve (innen ered a kötött valuta kifejezés). Így bár a valuták nemesfém-alapú jellege, elviekben definiált pénzlába megmaradt, az valós értelemmel nem bírt már. A fejlett társadalmi berendezkedés miatt azonban ez természetesen már nem járt gazdasági összeomlással, bizalomvesztéssel már senki nem akarta aranyban tudni vagyonát, ha az áruellátottság megfelelő volt, a rendeleti 4 pénzjegyeket mindenki elfogadta, és az infláció minimális volt. Így alakult át az értékmérés árkifejezéssé, ahol egy valuta belföldi értékét a vásárlóerő, az a fizetőeszköz valamely egysége által megvásárolható áruk, szolgáltatások összessége határozza meg, a nemzetközi értékét pedig árfolyamával fejezzük ki. Nyilvánvaló, hogy stabil gazdálkodást, külkereskedelmet folytató országoknál e két mérőszám azaz a belső vásárlóerő és az árfolyam nem szakadhat el jelentősen egymástól. Belátható hogy akár értékmérésről, akár árkifejezésről van szó, a pénznek ilyen funkciójában nem kell fizikai formában jelen lennie. Értéket viszonyítani, árat meghatározni az etalon távollétében is lehet. A pénz ilyen formában kizárólag számolási egységként használatos. A pénz második, kiemelten fontos funkciója a csereeszköz jellege valójában ez az a funkció, amelyet vélhetően mindenki a legjobban ismer, hiszen a mindennapi élethez szervesen hozzátartozik. Már a koraókorban megjelent a pénz anyagiasult, megfogható formában, mivel 4 A rendeleti pénz elfogadása általában az állam által előírtan kötelező. Ezt a kötelezettséget rendezett gazdaságban azonban soha nem kell államilag érvényesíteni, a lakosság természetesnek tartja a pénzjegyek elfogadását. 6

7 az árucsere folyamata térben és időben a legtöbb esetben eltért egymástól, így a vevőnek és az eladónak mindenképp szükséges volt az értékhordozót magánál tartani, hogy ott és akkor használja fel, ahol és amikor szüksége van rá. Ez az értékhordozó főként (nemesfém) érmeként, illetve később mint látjuk majd pénzhelyettesítőként jelentkezett. Általános definícióként elmondhatjuk, hogy a pénz csereeszköz minőségében az árukkal és/vagy a szolgáltatásokkal azonos időben, ellentétes irányban mozog. Ha e két mozgás nem azonos időben történik, akkor adósság keletkezik. Pénzadósság kiegyenlítése természetesen később is lehetséges, de általában már kamatokkal terhelt formában (és ekkor már inkább a pénz következő, fizetési eszköz funkciójáról beszélünk). A csereeszköz funkció napjainkra annyiban kissé átalakult, hogy a pénz anyagi valójában (kézbe fogható tárgyként) egyre csökkenő szerephez jut. A vételi-eladási tranzakciók során a pénzcsere egyre inkább banki átutalásokon keresztül megy azaz a pénz elvont, digitális jelek formájában történő forgalma zajlik. Ez a megoldás egyébként kétségtelenül olcsóbb, mint a nyomtatott készpénzforgalom a bankjegyeknek hamisításbiztosnak kell lenniük, forgalomban gyorsan használódnak, gyakori cseréjük indokolt, mindezek pedig nem csekély járulékos költségként jelentkeznek a kibocsátók számára. Fontos látni, hogy a pénz a csereeszköz funkciójában bizonyos szempontból az árukhoz hasonló termékké válik, amely esetében értelmezhetővé vált a kereslet és a kínálat fogalma. A pénz iránti keresletnek három összetevőjét szoktuk elkülöníteni. A tranzakciós kereslet a legnyilvánvalóbb, ez fedi le az adás-vételi (vagy adósságtörlesztési) ügyeket. A felhalmozási, vagy más néven tartalékképzési kereslet a magánszemély vagy vállalkozás pénzgyűjtését takarja. Miért kell a pénzt, a vagyont felhalmozni? Racionális esetben valamilyen konkrét célra kell félretenni, például egy olyan vásárláshoz, amely nagyobb összegbe kerül (ingatlan, gépkocsi), vagy egyszerűen a jövőről való gondoskodáshoz (nyugdíj, életjáradék). Továbbá létezik a pénz (illetve valamely valuta) iránt spekulációs kereslet is, vagyis az egyes valuták közötti átváltási arány ingadozására épített nyereségszerzés reménye. És mivel kereslet van a pénzre, értékét, vásárlóerejét jelentősen befolyásolja, hogy mennyi van belőle forgalomban. Ennek jelentősége nem kicsi, főként miután megjelentek a pénzhelyettesítők. Belső értékkel rendelkező pénzből csak annyit lehet forgalomba hozni, amennyi bányászati tevékenység révén rendelkezésre áll (bár az alkimisták évszázadokon keresztül küzdöttek, hogy felfedezzék az aranygyártás titkát, ez nem járt sikerrel, modern kémiai ismereteink alapján lényegében lehetetlen vállalkozásról van szó ). Nemesfémet gyártani tehát nem lehet, de a pénzláb módosításával lehet a pénzt szaporítani. Ez a nem kicsit csaló eljárás jelentette az ókorban és a középkorban a megoldást a folyamatosan 7

8 anyagi problémákkal küszködő uralkodók számára a forgalmi pénzt rendszeresen, akár évente bevonták, és alacsonyabb nemesfém-tartalommal újraverték. Így a nemesfém mennyisége nem nőtt, csak az adott valuta összesített forgalmi névértéke. Ez volt a pénzrontás intézménye (ismert nevén: lucrum camerae, kamara haszna), amihez természetesen szükséges volt a központi hatalom kizárólagos érmekibocsátási monopóliuma. A pénzrontás természetesen csak átmeneti megoldást hozhat, az alacsonyabb nemesfém-tartalmú, egyre silányabb és szürkébb érmék megjelenése ugyanis hamar szemet szúrt mindenkinek, és meglódult az infláció azaz több névértékű pénz volt ugyan forgalomban, de ezek összesített nemesfém-tartalma nem vagy csak alig emelkedett, és így hamarosan az árak is megemelkedtek. A pénzhelyettesítők, azaz főleg a papírpénzek megjelenésével ugyanakkor a kormányzatok lényegesen nagyobb felelősséggel illetve éppenhogy csábítónak tűnő lehetőséggel szembesültek. Hiszen a bányászott nemesfémmel ellentétben papírpénzből bármennyit viszonylag könnyen és gyorsan elő lehet állítani, és forgalomba helyezni. Ez természetesen még átmenetibb megoldást és utána annál hosszabb és rombolóbb gazdasági válságot hoz, mint a pénzrontás, azonban a XIX. XX. század háborúkkal terhelt időszakaiban az egyes országok kormányai szinte kivétel nélkül a bankóprés eszközéhez nyúltak. A következmények egyik legérdekesebb esettanulmánya éppen az a hiperinfláció, amely Magyarországot sújtotta ban. Nem annyira élesen elkülönülő, viszont mégis önálló funkciója a pénznek a fizetési eszköz funkció. Itt a pénz mozgása önállóvá válik, nem történik ellentétes irányban áru- vagy szolgáltatásmozgás. Ennek legtipikusabb példája az adófizetés bár megjegyezhető, bizonyos állami feladatok, melyeket a befizetett adókból finanszíroznak, tulajdonképpen szolgáltatásoknak tekinthetők. Fizetési funkciónak szoktuk tekinteni továbbá a hitelnyújtást, a betétképzést, a pénzváltást, illetve egyéb, pénzügyi közvetítési és szolgáltatási elemeket is. A pénznek létezik gazdaság-tárolási, másnéven kincsképző funkciója is. Ez a funkció tulajdonképpen a középkori, feudális Európában a pénzgazdálkodás kiszélesedésével kezdett megjelenni, és alapját képezi a vállalkozásnak, a tőke megjelenésének. A földesurak a korai középkorban ugyanis birtokaik jövedelmét, a nekik járó adókat holott a középkorban is létezett pénz általában terményekben, iparcikkekben, szolgáltatott munka formájában szedték be. Ebben az esetben a beszedett adó mértéke nagyjából megegyezett a fogyasztás mértékével, hiszen romlandó mezőgazdasági termények felhalmozásának nem volt értelme. A pénzforgalom elterjedése, általánossá válása azonban gyökeresen új helyzetet teremtett a 8

9 földesúr az udvartartásának fogyasztási igényét meghaladó pénzmennyiséget is beszedhetett alattvalóitól, és ezt általában meg is tette. Az így felhalmozott pénzből sokan valamilyen formájú vállalkozásba kezdtek hitelintézet, manufaktúrát alapítottak, esetleg mások vállalkozásba szálltak be tőkéjükkel. Az első társaságok alapítása ekkor kezdődhetett meg. Fontos megjegyezni, hogy a vállalkozó szellemű földbirtokos sokszor nem rendelkezett elegendő felhalmozott vagyonnal, ami a kezdőtőkét biztosíthatott volna a kívánt vállalkozáshoz. Ebben az esetben földbirtoka eladásával, elzálogosításával tudott csak megfelelő összegű pénzhez, hitelhez jutni. Ahol a feudális kötöttségek ezt nem tették lehetővé mint pl. Magyarországon ott a vállalkozói réteg csak igen lassan illetve későn fejlődött ki. A pénz utolsó főbb funkciójának világpénz jellegét tekintjük. Ez a globálisan legfeljebb néhány valutára kiterjedő funkció a nemzetközi kereskedelmi hálózatok komolyabb kiterjedésekor, a XIX. században jelent meg. Lényege éppen az, hogy a nemzeti határokon túl is érvényes, általánosan elfogadott fizetőeszköz legyen. A kereskedelem, áruszállítás kiterjedésében egyértelműen a közlekedés forradalma játszott kulcsszerepet. A vasút, a nagyobb befogadóképességű gőzhajók megjelenése nagyságrendekkel nagyobb mennyiségű áru elszállítását tették lehetővé, a korábbi utazási idő töredéke alatt. A világon a távolságok így mind térben, mind időben lerövidültek, a kereskedelem sokkal nagyobb léptékű lett. Bár az értékpénzek időszakában elvileg elegendő lett volna a távolsági kereskedelemben pusztán aranyat használni, esetleg egy közös megegyezésű pénzlábbal, végül bizonyos országok valutái vették át ezt a szerepet. Klasszikusan első világpénz az angol font sterling volt, ez töltötte be a nemzetközi valuta szerepét egészen az első világháború végéig (kicsit analóg példának tekinthető a világnyelv kialakulása is bár nem kevés próbálkozás született a logikusan felépített, egyszerű nyelvtani alapokon álló, könnyen elsajátítható közös nyelv mesterséges megteremtésére, napjainkra lényegében bebizonyosodott, hogy az angol nyelv véglegesen átvette ezt a szerepet). Mi emelhetett egy adott valutát ebbe a szerepbe? Az angol font legfőbb előnye valóban korlátlan, garantált beválthatósága volt, a bizalom kialakulását a kor viszonyai között kiemelkedő rend és jogbiztonság is fokozta, amely Nagy-Britanniában ekkor uralkodott. Az Egyesült Királyság ekkor a tengeri kereskedelem központi országának is számított, kiépült, virágzó gyarmatbirodalommal. A két világháború közötti időszakban már egyértelművé vált, hogy az USA fokozatosan leelőzi világhatalmi erejében az Egyesült Királyságot. A második világháború idején, 1944-ben 9

10 lezajlott Bretton Woods-i konferencia 5 hivatalos szintre is emelte az USA dollár világvaluta jellegét a dollár aranyra történő korlátlan átválthatóságát minden központi bank számára garantálták. Ez a garancia ugyan az aranystandarddal, és a Bretton Woods-i rendszerrel együtt 1973-ban végleg megszűnt, a dollár világpénz jellege továbbra is megmaradt. A világpénznek két fő szerepköre van. Egyfelől tartalékvaluta szerep, azaz a világ országai valutatartalékaikat zömében valamilyen világpénzben halmozzák fel. Így a világpénz voltaképpen az arany egyik korábbi fő funkcióját vette át a nemzetközi kereskedelemben. A tartalékvaluta főként az államok közötti kereskedelmi elszámolásoknál bír jelentőséggel, azaz amikor jegybankok a klíringelszámolások (az egymással szembeni, szállítások utáni követelések kölcsönös jóváírása) utáni különbözetet kiegyenlítik. A követelések és tartozások közti különbség egy ország szempontjából pozitív vagy negatív lehet, a folyó fizetési mérleg szaldóját kapjuk meg. A másik szerepkör a kulcsvaluta jelleg, ami alatt azt érjük, hogy egy adott ország által kibocsátott valuta értékét-árfolyamát ehhez viszonyítva adjuk meg. Keresztárfolyamnak azt hívjuk, ha két ország valutáját közvetlenül hasonlítjuk össze, azaz a két valuta valamely kulcsvaluta-árfolyamának hányadosát vesszük. Megjegyezhető, hogy bár az USA dollár világpénz funkcióját a második világháború után nem vonta kétségbe egyetlen európai ország sem, elszámolópénz formában több regionális (nyugateurópai) valutát létrehoztak. A háború utáni években az EPU (az Európai Fizetési Unió) közös elszámolási valutája 1958-ig volt használatos, az ECU (Európai Valutaegység) 1979-től ig létezett. Utóbbi helyébe lépett az EU országainak egy részében az euró, bevezetéskor 1:1 átváltási aránnyal. 1.2 A pénz eredete, az ókori pénzrendszerek Az előző fejezetben taglaltak alapján de valószínűsíthetően anélkül is beláthatjuk, hogy a pénz elválaszthatatlan része a gazdálkodási életnek, nélküle csak a gazdaság legkezdetlegesebb formája azaz az önellátó termelés létezhet. Történelmi ismereteink alapján a pénz 5 A találkozó hivatalos neve Egyesült Nemzetek Monetáris és Finanszírozási Konferenciája volt. Az USA vezető katonai és gazdasági világhatalmi szerepe a második világháború idején rögzült, így kulcsszerephez jutott a Bretton Woods-i központi monetáris rendszer megalkotásában. Ez a rendszer nem volt valutaunió, de az egyes országok közötti kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok köré komoly szabályrendszereket alkotott. Ekkor alapították meg a Nemzetközi Valutaalapot (IMF), és a Nemzeti Újjáépítési és Fejlesztési Bankot (IBRD) is. 10

11 valamilyen formája csak ekkor, az önellátás szakaszában nem létezett, hiszen ekkor egyszerű termelési folyamatok révén mindenki ki tudta elégíteni a szükségleteit, az előző alfejezetben részletezett funkciók egyikére sem volt még szükség. A pénz születése, első funkciójának megjelenése szinte egybeesett a felesleg termelésének megjelenésével. A felesleget a termelő ugyanis értékesíteni akarta, kezdetben olyan termékekre cserélve, melyeket maga nem termelt meg. Ez volt a cserekereskedelem születése. A legősibb időszakban ez még működőképes volt, ugyanis kevés termékféléből kevés felesleg született, így az átváltás meglehetősen egyszerű volt pl. adott mennyiségnyi gabona átváltása gyümölcsre, haszonállatra vagy éppen szerszámra. Megjegyezhető ugyanakkor, hogy több vélemény szerint a kezdeti társadalmak, közösségek nem cserekereskedelemre, hanem ajándékozásra épültek. Ennek a jelenségnek az alapját szociológiai, antropológiai módon közelíthetjük meg az emberek zárt közösségekben egymásra utalva éltek, és a vonatkozó elméletek szerint ilyen csoportokban hosszabb távon működőképes volt a termelt, gyűjtött javak egyfajta közösségi birtoklása. Akinek feleslege volt, adott a másiknak, de nem kereskedelmi alapon, hanem mert biztos lehetett benne, hogy számíthat másoktól ajándékra, ha szükségletei támadnak. Az árutermelés, a termelési felesleg megjelenése, és az ezek nyomán kialakuló kezdetleges kereskedelem viszont rövidesen magával vonta a termelési ágazatok szétválását, a szakosodást. Egyszerűbb volt ugyanis a kor emberének egyféle, de legalábbis kevésféle termelési folyamatban gyakorlatot szereznie, mint az összes szükségletéhez tartozó javakat kivétel nélkül előállítani. Így pl. valamely iparcikket, szerszámot saját szükségletein felül termelő mester mezőgazdasági termékre cserélte az általa előállított portékát hiszen míg lábbelit vagy ruhát, esetleg edényt állított elő, nem volt ideje arra, hogy földet is műveljen. Ez kisebb közösségben még működött is, de azonnal jelentkezett a teljes szakosodást gyakorlatilag kizáró, a cserekereskedelem alapjait érintő probléma: szinte lehetetlen volt, hogy a szakosodott termelő az összes egyéb szükségletét egyidejűleg ki tudta volna elégíteni cserekereskedelmen keresztül. A fenti mondatban a kulcsszó az egyidejűleg, azaz egyszerűbben fogalmazva: a kereső és a kínáló nem mindig talált a megfelelő időben egymásra. Hiszen lehetett valakinek egy jó íja, amiért mesterünk adott volna szívesen lábbelit, ha az íj tulajdonosának éppen nem volt szüksége lábbelire, a csere nem valósult meg. És fordítva: lehetett valakinek égető szüksége lábbelire, de ha nem tudott semmit felajánlani cserébe, ami éppen kellett a mesternek, akkor sem jött létre az üzlet. Természetesen, ezt a helyzetet részben ellensúlyozni tudta a nagy cserepiac léte hiszen ha sok ember találkozik, akinek van valamije eladó, illetve szüksége van valamire, akkor 11

12 megnő az esély arra, hogy egymásra talál az igény és a kínálat. A szakosodás tett lehetővé egy újabb vívmányt: a városok kialakulását. Az ókori kultúrák egyik kiemelt fontosságú helye volt az ősi Mezopotámia, azaz a Tigris és az Eufrátesz folyók terülte, valamint az észak-afrikai Egyiptom. Európa, Afrika, Ázsia Közel- Keletnek is nevezett találkozási pontjára sok vidék sok felfedezése, találmánya eljutott, ami révén a kereskedelem, a városiasodás itt volt a korszakban a legjelentősebb. Így szinte természetes, hogy a mezopotámiai sumér kultúra fejlesztette ki az első ékírást az i.e. IV-III. évezred fordulóján. 6 A gazdaságtól elválaszthatatlan matematika is itt mutatott a korábbi ismeretekhez képest lényegesen nagyobb fejlődést a sumérok vélhetően, de a babiloniak már bizonyosan ismerték a matematikai alapműveleteket, azaz az összeadást, kivonást, osztást, szorzást. Sok egyéb mellett nyilvánvalóan a kereskedelem volt az, ami miatt a számolás tökéletesítése elkerülhetetlenné vált. Az ókori árucsere-folyamatokban már ismeretesek állandó, vagy közel állandó cserearányok. A viszonyítás alapját az ókorban általában valamely haszonállat, legtöbbször a szarvasmarha fejezte ki azaz ekkor már ismert volt a pénz értékmérő, árkifejező funkciója. Ha egy ökör valamely egységet ért (és ekkor még csak egységet, nem volt semmilyen fizetőeszköz!), akkor ehhez viszonyítva adták meg más jószágok (pl. más haszonállat, gabona vagy használati tárgy) értékét. Ezt az arányszámot nyilván az adott jószág tenyésztéséhez, termesztéséhez, előállításához szükséges idő- és energia-befektetés alapján határozták meg. A piaci alku így főleg csak arról szólt már, hogy egészséges-e, jó húsban van-e az ökör vagy a sertés, jó minőségű-e a gabona, illetve mekkora a kínálat a kereslethez képest az adott jószágból, és ez alapján mozogtak, módosultak a cserearányok. És belátható, hogy ilyen cserénél mint azt a pénz értékmérő funkciójában megállapítottuk nem szükséges a viszonyítási alapként szolgáló szarvasmarhának jelen lennie, csak mint viszonyítási egységet kellett az üzlethez elképzelni. Az állandó nagyságrendi viszonyok és az általános elfogadottság bizonyos áruknak kiemelt, kulcsfontosságú szerepkört adott. Ezek az áruk köztes csereeszközökké, árupénzekké alakultak, létük jelentősen csökkentette a cserekereskedelemmel kapcsolatos legfőbb kereslet és kínálat nem mindig van egy helyen és időben problémát. A pénz megjelenése még árupénz formában is bontotta kétfelé a csere folyamatát vételre és eladásra. Az árupénz önmagában is használati értékkel bíró áru, amely a következő fő tulajdonságokkal rendelkezik: osztható, egynemű, értékálló, szállítható (vagy mozgásra képes), és talán a legfőbb, hogy mindenki 6 Az ékírással közel azonos időben fejlődhetett ki az egyiptomi hieroglif, azaz képírás. 12

13 számára ismert és elfogadott. Az ókorban tipikusan ilyenek voltak a szarvasmarha (vagy más domesztikált haszonállat), a só, fűszerek, fémből készült használati tárgyak. Bár gondolnánk, hogy ez a kezdetleges kereskedelmi modell régen megszűnt, ez nem így van. Napjainkban különleges, többnyire izolált körülmények között, pl. a börtönökben is használatos az árupénz, például cigaretta vagy palackozott alkohol formájában. Vagy történelmi távlatokban nem sokat visszahaladva, a második világháború után Magyarországon tomboló infláció idején pillanatok alatt visszatért a lakosság csaknem egésze a cserekereskedelemhez, amelyben szintén kialakultak a kulcsfontosságú áruk azaz az árupénzek. Ez utóbbi tökéletesen mutatja a pénzrendszerek tulajdonképpeni sérülékeny jellegét, a nagyfokú fejlődés ellenére bármikor kialakulhat teljes monetáris összeomlás igaz, napjainkban a nagyhatalmak esetében ennek bekövetkezésére elhanyagolhatóan kevés esély van. Érdekességképpen megemlíthető, hogy nem csak használati vagy fogyasztási cikkek, jószágok tölthették be az árupénz szerepét igaz, szinte csak izolált környezet és az ebből eredő sajátos kulturális fejlődés adott lehetőséget más fizetőeszközök elterjedésére. Ezekre a különleges, furcsa fizetőeszközöket főleg Óceániában, illetve Afrikában találhatunk. Így például a mikronéziai Yap-szigeteken hatalmas, malomkő formájú kőpénzek szolgáltak fizetési eszközül, 7 a térség egyes részein és az Indiai-óceán bizonyos szigetein különféle kagylók (főleg kaori, másnéven kauri kagylók). A Salamon-szigetek némelyikén tyúkok szeme közeli apró tollpelyhekkel díszített övszerű tekercseket (un. tollpénzeket) használtak, de ismert arra is példa bár ez igen groteszknek tűnik hogy emberi koponyák töltötték be a csereeszköz szerepét. A fentiek egyike sem volt használati tárgy, legfeljebb dísztárgy, értéküket ritkaságuk vagy előállításuk fáradtságos volta adta, elfogadottságukat pedig helyi közösségi értékrend. Visszatérve az ókori Mezopotámiába, a sumérok voltak ez elsők, akik már továbbléptek az árupénzek világán ehhez viszont elengedhetetlen feltétel volt a matematika, mint az egyik legfontosabb tudomány alapjainak kifejlesztése, felismerése. Bizonyos, hogy a sumér matematika már ismerte a végtelen számsort. A sumérek a 60-as számrendszert alkották meg és használták ez a választás igen praktikus alapon történt, és egyben a számtani ismereteik fejlettségének jele is volt. Látszólag különös, hogy nem 10-es számrendszert használták elvégre a kéz (illetve a láb) ujjainak száma vélhetően már legősibb gondolkodásban megjelent, mint az első matematikai absztrakció. A számítási alapműveletek szempontjából azonban nem egyértelműen a legjobb szám a 10, mivel csak kettővel és öttel osztható. A 60 viszont osztható kettővel, hárommal, néggyel, öttel, hattal, tízzel, tizenkettővel is. Miután a matematika, mint 7 Erre természetesen az adott lehetőséget, hogy a kőpénzek alapjául szolgáló mészkő nincs a szigeten, hosszú és veszélyes úton szállították oda szomszédos szigetekről. 13

14 tudomány alapjaiban már kifejlődött, az egyes áruk, jószágok közötti viszonyszámok, értékszámítások lehetővé váltak és a viszonyítási egységként megjelent a fém, a fémsúly. Miért kézenfekvő az értékek fémhez való viszonyítása? Talán legfontosabb érv, hogy ebben az esetben nincs vita a más árupénzeknél jelentkező, nehezen kezelhető minőségi problémákkal. Hiszen egy adott tömegű és tisztaságú fém valamely mennyiségének többszöröse pont a többszörösnek megfelelő ugyanolyan fémet ad (azaz az értéke a szorzóval arányosan nő), míg ez haszonállat, vagy más tipikus árupénz esetében esetén korántsem biztos, hogy így van sőt, a legritkább esetben van így. De mit szorzunk, mi az a valamely alapmennyiség? Haszonállat esetében egyszerű, egységnyi haszonállat általában egy példány. Egynemű anyagnál (só, gabona, fém) az alapegység meghatározása bizonyos szempontból önkényes eljárás az ókorban több mértékegységrendszer is kialakult. Az ókori Mezopotámiában így i.e körül a következő tömegrendszer (jóval később pénzrendszer is ) rögzült: 180 búzaszem (vagy árpaszem) tömege volt 1 sékel, 60 sékel ért egy fontot (görög nyelven mina vagy mna), és 60 font felelt meg egy talentumnak. 8 A sumér kultúra a tömegegységek használatát természetesen a nemesfémekre is kiterjesztette. A nemesfémek nem pusztán árupénz gyanánt szolgáltak, szakrális tisztelet is övezte őket. Az ezüstöt a holdisten fémének, az aranyat a napisten fémének tartották, és a nap-hold keringési idejét összehasonlítva a sumérok már bizonyos csillagászati ismeretekkel is rendelkeztek 1:13 1/3 arány adódott. A sumér kultúra ezt két fém értékarányának tekintette. Érdekes, hogy bár így kultikus, szakrális alapon határozták meg a fémek egymáshoz viszonyított értékét, (azaz sem a kereslet és a kínálat, sem a használati vagy belső érték nem volt szempont), a nemesfémek akkor rendelkezésre álló becsült mennyiségét nézve helyesen határozták meg az átváltási arányt. Kezdetben nagy valószínűséggel a szakrális átváltási rendszerhez a réz hozzátartozott. Ha az arany az év, az ezüst a hónap, a réz kézenfekvően a napoknak felelhetett meg, azaz 1 font arany 360 font rézzel volt egyenértékű. Ez a rendszer ha így is volt egyáltalán nem maradhatott fenn sokáig, mert a réz széles körben elterjedt, használati fém volt, melyből sokat bányásztak és így piaci ára volt, amely jelentősen függött a kereslettől és a kínálattól. Így a szent és kötött értékarány rendszerben nem maradhatott meg. A sumér templomok a kereskedelem fellegvárának számítottak, a kor viszonyai között a legnagyobb piacok működtek ott. A papok matematikai tudásuk révén közvetítetni tudtak a 8 Ez az átváltási rendszer az ókori Közel-Keleten és Európában szinte mindenhol elterjedt, de mégsem volt egységes, mivel az alapegységéhez rendelt tömeg területenként, koronként változó volt. A legelterjedtebb görög talentum kb. 26 kg tömeget jelentett, így itt a mina 433 gramm tömegű volt. 14

15 sokszor már igen összetett cserefolyamatokban, így a kereskedelem hosszú ideig a templomokban zajlott csak. Mindenki eljött, akinek feleslege volt valamiből, és szüksége volt valamire. A földművesek és kézművesek elhozták magukkal az állataikat, gyümölcsöt, gabonát, edényeket, és vinni akartak olyat, amivel nem rendelkeztek. A sokféle jószágot a papok összeszámlálták, összerendezték, és mindent viszonyszámmá alakítottak, aranysúlyt, ezüstsúlyt társítottak az egyes portékákhoz, a csere ezután történt meg és a közvetítő is jól járt, hiszen ezért a szolgálatért neki is járt valamely termény- vagy termékhányad. De mi alapján döntötték el az egyes termékekhez társított fémsúlyt? Ez főként hagyományok alapján történt, de természetesen figyelembe kellett venni a kereslet-kínálat törvényeit is. Hiszen ha gabonából bőséges termés volt, de élőállat valamiért kevesebb volt a megszokottnál az adott évben, a két termék átváltási arányának ehhez kellett igazodnia. Természetesen, a sokszor önkényes ármeghatározáshoz az adott jószág belső értékét, az előállításához szükséges munkát és esetleges egyéb költségeket is figyelembe vették, így a csere többnyire mindenki megelégedésével ért véget. 9 A suméroknál a nemesfémek csak korlátozottan voltak a napi tranzakcióknál forgalomban az arany és ezüstvagyonuk zömét templomokban tárolták, kincsként felhalmozták. Ez a szakrális tisztelettel is összefüggésben állt. Ugyanakkor fennmaradtak ékírásos agyagtáblák, melyek szabályos kölcsönzési tranzakciókat rögzítenek, egyfajta korai szerződésnek tekinthetők ezek sok esetben valamely mennyiségű ezüst kölcsönbe adásának tényét rögzítik, természetesen a szereplők nevével, fizetési határidővel, kamattal. De összességében kevés fém volt forgalomban, érmék pedig még nem készültek. Így a korai ókorban itt még a pénz funkciói közül csak az első, az értékmérő funkció játszott szerepet. Kezdetben nem is volt egyébre szükség, hiszen a nemesfémeknek használati értéke gyakorlatilag nem volt kizárólag szépségük és ritkaságuk, a nekik tulajdonított hatalom miatti tisztelet miatt őrizték. Birtokolni a nemesfémet kizárólag presztízst jelentett, nem többet. A fém csak a számítási egység alapját képezte. Mindez addig működhetett, amíg a kereskedelem csak a templomudvarokon, számolni tudó papok közvetítésével zajlott. De amit az emberek egymás között, a piaci közvetítő kizárásával kezdtek kereskedni, már nem volt elegendő a pénz értékmérő funkciójában, csereeszköz funkciójára is igény jelentkezett, azaz forgalmi pénz kellett. Mi lehet forgalmi pénz, ha a tárgyalt problémák miatt már nem árupénzek cserélnek gazdát? A válasz kissé különös: szó szerint bármi, amíg a pénz definíciójának megfelel, azaz bárki bármilyen áru 9 Többnyire igen, de van ismert példa arra is, hogy a parasztok panaszt tettek a közvetítő papokra a királynál, hogy becsapták őket. 15

16 ellenértékeként elfogadja. És ez szűkebb vagy tágabb körű, általában íratlan társadalmi megegyezés kérdése. A csereeszköz funkcióban a pénz mint az előző fejezetben láthattuk pontosan olyan áruként viselkedik, mint a többi: túlkínálat esetén csökken az értéke, csak több egységért tudunk azonos árumennyiséget vásárolni rajta. Éppen ezért a példaképpen megemlített különleges pénzek globálisan nem terjedhettek el, sőt még eredeti, többnyire izolált származási helyükön is zömében elsorvadtak. Hiszen kaori kagylóból akár tenyésztés révén nagy mennyiségeket lehet előteremteni, a Yap-szigeteken is inflációt eredményezett a XIX. században odaszállított nagy mennyiségű malomkő. Szinte természetes volt, hogy a csereeszköz funkciót a nemesfémek vették át, hiszen ritkák (mesterségesen nem állíthatók elő, értékükkel kitermelésük költsége is arányban áll), viszonylag könnyen elválaszthatók, finomíthatók, megmunkálhatók, és nem utolsósorban, szépek ; felkeltik az emberek figyelmét csillogásukkal, birtoklásuk önmagában is egyfajta örömet okoz. (vannak az aranynál sokkal ritkább fémek is, melyek értékmérési funkciója soha fel sem merült). Ez utóbbi miatt a nemesfémek ékszerként, dísztárgyként történő felhasználása már a korai ókori időkben megjelent. A fémsúlyban való számolást fokozatosan váltotta fel a fém forgalomba kerülése. Babilonban rézből vagy bronzból készült, egységes súlyú kacsaformájú öntvények kerültek fokozatosan forgalomba, ezek tulajdonképpen már forgalmi pénznek voltak tekinthetők, de természetesen még nem beszélhetünk érmékről. Az első értékpénzeket, érméket nem a sumérok készítették. Ismereteink szerint az első egységes méretű és súlyú vert pénzérméket Lídiában (írják még Lűdiának és Lydiának is) hozták forgalomba, 10 feltehetőleg az i.e. VII. században, Gügész király idején. Lídia Kis-Ázsiai, azaz a mai Törökország területén fekvő államalakulat volt, mely fénykorát a gazdagságáról híres Kroiszosz (latinosan Krőzus) király (i.e ) idején élte. A királyság nemesfémekben való gazdagságát a környékbeli bányák, valamint a Pactolus folyó bő aranyhozama biztosította. Az itt kitermelt fém és az érmék is főként az arany és az ezüst élektronnak (electrum) nevezett ötvözetéből állt. A lídiai érmék természetesen még nem a modern szemléletű szabályos korong formájúak voltak, erre a korai pénzverési technológia nemigen adott volna lehetőséget. Inkább ovális, kisméretű aranyrög alakúak voltak, és meglehetősen pontosan illeszkedtek a szabályos súlyrendszerbe, melynek alapegysége itt a sztatér (a sékelhez hasonló tömeg) volt. Az érmék egyik oldalán általában egy állat (pl. a líd jelképnek számító oroszlán, vagy kos) szimbolikus 10 Említést érdemel, hogy egyes történészi vélemények szerint az első érmék már az ókori Hellász területén készültek. 16

17 képe volt ábrázolva, másik oldala pedig vagy üres maradt, vagy valamely felirat szerepelt rajta, pl. egy városé, vagy személyé. Minden bizonyosság szerint az érmék nem központi kibocsátásúak voltak, magánszemélyek és városok is vertek pénzérméket A görög pénzrendszer Mint szinte az összes archaikus társadalomban, az ókori Hellászban is árupénzekben való számlálás vette először át a cserekereskedelem szerepét. Ha egy városállamban valaki valamely közösségi feladatot (pl. bíráskodás) elvégzett, néhány vaspálcát kapott a szolgálatáért. Ezeket a vasnyársakat birtokosuk számuk szerint egy-egy darab húsra válthatta be, azaz a pálca egy adott mennyiségű élelemre való jogcím jelképe volt. Ezeket a vaspálcákat görögül obelosznak (vagy obolosznak) nevezték, innen származik a közismert obulus szó. Mivel a pálcák a birtokos személyétől függetlenül számítottak jogcímnek, így csereértékkel bírtak, forgalomképesek voltak. Már ekkor létezett az obelosznál nagyobb számítási egység: az egy marék nyárs, amely elnevezése görögül a drachma volt. Az egy marék hat darabot jelentett, azaz egy drachma hat obelosszal volt egyenértékű. A nyársak meglehetősen nehézkes forgalmának gyakorlatát az argoszi Pheidon király (i.e. VII. század) változtatta meg, aki a vaspálcák helyett teknősbékát ábrázoló ezüstérméket helyezett forgalomba. 11 Nevében azonban megmaradtak a nyársak ugyanis a pénzérméket továbbra is obelosznak nevezték. Megjegyezhető, hogy az érmék használata nem terjedt el azonnal az egész hellászi világban a szigoráról híres, egyéni gazdagodást és hatalomszerzést megvető Spárta például csak az i.e. IV. században kezdte az éremhasználatot, ekkor is szinte csak kényszerből. A Spártai értékrenddel ugyanis ellentétes volt az arany és az ezüst birtoklása, a kereskedést, mint életformát alapvetően elutasították. A korszak viszonyai között (ekkor zajlott Peloponnészoszi háború) azonban szövetségeseiktől csak pénzérmékben fizetett segítséget tudtak elfogadni, így az érmék végül meghonosodtak itt is. Az ókori görög pénzrendszer taglalásakor nem szabad elfelejteni, hogy ekkor Hellász nem egységes államalakulat, hanem önálló városállamok olykor háborúzó, olykor szövetséges hálózata volt. Az egyes városállamok saját pénzt verettek, és a rendszer egységesedése is csak fokozatosan zajlott le. A líd pénzrendszert teljes egészében babiloni mintára alkották meg, azaz megőrizte a 60-ast, mint alapszámot. A görögök pénzrendszerüket valószínűleg a lídektől egyes vélemények szerint közvetlenül Babilonból vették át, azonban viszonylag hamar, 11 Mindenképpen említést érdemel, hogy egyes történészi vélemények szerint nem így volt, az első görög érmék csak Pheidon király után készültek. 17

18 feltehetően az athéni Szolón (arkhóni éve i.e körül volt) idején részben már áttértek a decimális rendszerre: 1 talentum = 60 mina, 1 mina = 100 drachma, 1 drachma = 6 obulus (obolit) volt. Később, az i.e. IV. századtól megjelentek a bronz váltópénzek is ezek neve khalkosz volt, és az obolit 1/8-át érték. Kezdetben 1 drachma kb. 4,5 gramm ezüstöt tartalmazott, később az ezüst mennyisége némileg csökkent. A pénzrendszer bevezetését Athénban hamarosan az ezüstérmék megjelenése is követte, az érmeverés volumene a laurioni ezüstbányák kiaknázásának kezdetétől (i.e. 480-tól) növekedett meg jelentősen. A görög pénzrendszer bevezetése, struktúrájának törvénybe foglalása kissé meghaladta még a korát. A fémpénz iránt hiába voltak értékpénzek csak lassacskán alakult ki a bizalom. Az egyszerű emberek, főleg a földművesek még a cserekereskedelem, a természetbeni fizetségek világában éltek, nem értették a kereskedelem, a kereskedői logika lényegét. A portékákért a kereskedő miért pénzzel akar fizetni, és miért nem közvetlenül az árut kapják meg, amire szükségük van? Természetesen, a kereskedőtől kapott ezüstpénzért bármikor megvehették az emberek azt, amire szükségük volt de az ehhez szükséges bizalom, a forgalmi pénzek természetes értékhordozó jellegében való hit még nem rögzült teljesen. Csak a stabil, rendszeres kereskedelem tette lehetővé a pénz elterjedését hiszen az áruért cserébe csak akkor fogadnak el pénzt, ha biztosak abban, hogy azt bármikor el tudják költeni. Ha a bizalom kialakul viszont, a pénz még akkor is megőrzi értékét, ha éppen egy adott pillanatban nincs lehetőség elkölteni hiszen ekkor felhalmozzák, raktározzák a következő kereskedő érkezéséig. A külkereskedelem fellendülésének volt egy sajátos következménye is a világon egyre többfelé kibontakozó pénzgazdálkodás sokféle érméje került földrajzilag egy helyre. Az érmék közös tulajdonsága volt, hogy nemesfémtartalmuk révén önmagában is értéket hordoztak, de hogy ez mekkora érték volt, azt sok esetben nem volt egyszerű tisztázni. Megjelentek tehát a pénzváltók, azok a mesterek, akik pénzből csináltak pénz, akiknek megélhetésük alapját éppen a pénz létezése jelentette. Ez volt a korai pénzügyek kialakulásának egyik fázisa. A másik éppen a pénz felhalmozásának következménye volt a felhalmozott pénz, amennyiben már tulajdonosának több volt, mint biztonsági tartalék, alapját jelenthette a kezdeti kölcsönügyleteknek. Szükségszerűen megjelentek tehát a pénzügyi közvetítés első elemei, és az ezeket biztosító első bankok, bankárok, akik megőrzésre pénzt vettek át, illetve hitelt nyújtottak saját vagyonukból vagy engedély alapján a náluk letétbe helyezett pénzből. Ebben a korszakban állami bank természetesen nem létezett az állam többletbevételét, vagyonát kincstárakban halmozták fel, és Pallasz Athéné oltalmába helyezték. 18

19 1.2.2 A római pénzrendszer Az Appennin-félsziget nagyjából középtáján elhelyezkedő, a hagyomány szerint i.e. 753-ban alapított Rómában a pénzgazdálkodási rendszer mintegy kétszáz éves elmaradással terjedt el a görög világhoz képest. A későbbi világbirodalom fővárosában kb. az i. e. IV. századig a szarvasmarha töltötte be a pénz, a számolási egység szerepét mint általában az árupénzek ókori világában. A pénz latin neve, a pecunia szó szerint baromvagyont jelent (pecus = marha), azaz itt is, akárcsak a görögöknél, a pénz elnevezése később is emlékeztetett az ősi viszonyokra. Ebben az időszakban már voltak forgalomban kezdetleges pénzérmék melynek intézményét a rómaiak a görögöktől vették át de még csak kis számban. Ezek az érmék súlyra mért réz vagy bronzdarabok voltak, ennek római egysége az as volt. Ez tehát forgalomba került árupénznek volt tekinthető, hiszen a bronz ebben az időben ezen a területen még nem túl gyakori használati fémanyag volt, birtoklása mindenképpen vagyont jelentett. Róma látványos megerősödése Pürrhosz támadásának visszaverése (i.e ) majd a pun háborúk (i. e , i. e , és i. e ) katonailag sikeres lezárásával történt meg az óriási területi nyereségek és a tengeri befolyás kiterjesztése mellett hatalmas hadisarcot szedtek be, mintegy 4400 talentum ezüstöt. A görög kultúra ebben az időszakban igen nagy befolyással volt a katonai sikerek révén megerősödött Rómára, így több egyéb mellett a pénzverés, pénzgazdálkodás intézményét is átvették. Az i. e. 217-ben (más forrás szerint i.e. 212-ben) végrehajtott pénzreform során ezüst és bronzpénzekből álló rendszert alakítottak ki, melyben az alapegység az as maradt, és amelyből 10 darab tett ki egy 4 gramm súlyú, ezüst denariust (dénárt). 12 A római birodalom gazdagságának alapját kezdeti időkben a hadisarcok és a meghódított területek kizsákmányolása adta. A nemesfém mindenhonnan áramlott a birodalom központjába, ahol a görögöknél már tapasztalt felhalmozás itt is meghonosította a pénzgazdálkodást, megjelentek kezdetleges pénzügyi műveleteket végző bankárok. Mind az egyre növekvő birodalom kereskedelmi ügyei, mind a központi hatalom fenntartása és erősítése szükségessé tette, hogy a birodalom területén egységes pénzrendszer alakuljon ki. Akárcsak a görögöknél, pénzverés a kezdeti időkben nem volt központi uralkodói illetve állami monopólium minden város, minden nép, minden provincia saját érméket veretett. Az időszámítás előtti első évszázad komoly változást hozott a birodalom életében, az évszázadokig 12 Az átváltási arány később 1:10-ről 1:16-ra változott. 19

20 fennálló köztársasági berendezkedés megszűnt, helyére császárság lépett. 13 Octavianus (Augustus) császár (i. e. 63 i. sz. 14) a polgárháborús időszak végével, hatalmának megszilárdítását követően több olyan intézkedést tett, amely megerősítette, lényegében távlatilag biztosította a Római Birodalom gazdaságának működését. Egyik legfontosabb intézkedésként monopolizálta a pénzverést. Ebben a korban terjednek el az aureus nevű aranypénzek, melyek súlya kb. 8 gramm volt, a római font 1/40-ed része. 25 dénár (denarius) ért egy aureust, egy dénár négy sesterciusszal volt egyenértékű, amely utóbbi 4 ast ért. A legkisebb érme a quadrans volt, egy az as egynegyedét érte. A pénzreform mellett adózási reformot is véghezvittek, aminek eredményeképpen a római államhatalom stabil és kiszámítható, a kiadásait ekkor még fedező bevételre tett szert. A Római Birodalom pénzügyi válsága már az i. sz. II. században kezdődött. A nagyarányú hódítások idejének lejártával az állam egyre kevesebb nemesfémhez jutott, kiadásait a beszedett adók és sarcok egyre kevésbé fedezték. A Földközi-tenger környékén a nemesfém egyre ritkább lett, ennek fő oka az volt, hogy az ekkor már létező távol-keleti kereskedelem miatt a nemesfém keletre, főleg Indiába áramlott, ahol mint kincset felhalmozták. Az egységes pénzrendszer és az érmeverési monopólium viszont az államot különleges lehetőségekkel ruházta fel ha az uralkodóknak pénzre volt szükségük, bevonták a régi pénzeket, és kisebb nemesfémtartalommal újra kiadták. Ez a gyakorlat már Nero császársága idején (i.sz ) megkezdődött, ekkor mind az aureusok, mind a denariusok nemesfém-tartalma lecsökkent (előbbiek 1/45 római fontra, azaz 7,3 grammra, utóbbiak 1/96 fontra, 3,4 grammra). Ez a klasszikus módszer természetesen csak tüneti és rövid ideig tartó megoldást hoz. A pénzkínálat bővülése inflációt okoz, és amint a közönség észreveszi, hogy az új pénz rosszabb minőségű, silányabb a réginél, bekövetkezik a bizalomvesztés. A Gresham törvény szerint a rossz pénz kiszorítja a forgalomból a jót, ugyanis ha egyidejűleg egy országban kétféle értékpénz van forgalomban, akkor az azonos névértékű, de magasabb nemesfém-tartalmú pénzt felhalmozzák, a rossztól pedig szabadulni akarnak. Ez történt a Római Birodalomban is, az állam ráadásul fokozva a bizalmatlanságot egy idő után már adósságait is csak rontott pénzben volt hajlandó kifizetni. A pénzforgalom így hanyatlott, aki tehette, a pénzt valóságos javakba fektette. De az államnak már nem volt lehetősége visszafogni a kiadásait. A III. századtól a keleti betörések szinte mindennapossá váltak már, a zsoldoshadak fenntartása tetemes kiadást jelentett. 13 Kezdetben a császárság formálisan fenntartotta a köztársaság intézményrendszerét (principatus időszaka), ezt az i. sz. III. század végén váltja fel a nyílt egyeduralom, a dominatus intézménye. 20