Írta: CJ Roberts A mű eredeti címe: Captive in the Dark. Fordította: Sándor Alexandra Valéria A szöveget gondozta: Késmárki Anikó

Átírás

1

2 Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

3 Írta: CJ Roberts A mű eredeti címe: Captive in the Dark Fordította: Sándor Alexandra Valéria A szöveget gondozta: Késmárki Anikó A művet eredetileg kiadta: Neurotica Books, LLC Copyright 2013 by CJ Roberts, Neurotica Books, LLC Cover design by Amanda Simpson Photo credit: Kurt Paris A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. Katona Ildikó, 2014 ISBN Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) , Fax: (62) info@konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Schmidt Zsuzsanna, Gera Zsuzsa Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördös János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akar elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

4 EZT A KÖNYVET NEKIK AJÁNLOM: Az anyukámnak, amiért feltétel nélkül szeret - még úgy is, hogy egy csomag felnőtt pelenkával mászkáltam a nyomában az élelmiszerboltban, amíg meg nem vette nekem a csipszet. Szeretlek! A férjemnek, amiért jobban hisz bennem, mint én saját magamban. Még soha senkivel nem nevettem ilyen önfeledten. Van, amiben sosem fogunk egyetérteni, de senkivel sem vitatkoznék szívesebben egy életen át. R. Robinsonnak, aki végigolvasta a történet rengeteg változatát, és továbbra is vágyott az újabbakra. Semmi kétség - te vagy az első számú rajongóm. Köszönöm, hogy mindig ilyen nyílt és őszinte vagy; s hogy sohasem magyarázkodsz. K. Ekvallnak és A. Mennie-nek, akik végigterelgettek a Sötétben (hahaha), hogy végül felbukkanjak a másik oldalon. Bölcs szavaitok, kritikus megjegyzéseitek, lelkes és kutató szemetek, özönlő jeitek és képletes fenékbe rúgásaitok nélkül ez sosem jött volna össze. Köszönöm, hogy nem hagytátok, hogy feladjam. S. Davisnek, amiért elolvasta a művemet, amikor az még rettenetes volt, és mégis hitt a tehetségemben. A. Simpsonnak a hihetetlen dizájneri tehetségéért. A fiúk a klubból mindörökké! Éljen Justin! A csajoknak (tudjátok, kik vagytok): találkozzunk a 13. emeleten egy üveg bor társaságában. Mesélnivalóm van. Szeretlek titeket!

5 Prológus BOSSZÚ - EMLÉKEZTETTE MAGÁT CALEB. Ez volt a célja mindennek. Bosszú, amit már tizenkét éve tervezget, de aminek a kivitelezéséhez csak pár hónapja fogott hozzá. Rabszolgaidomárként már legalább húsz lányt kiképzett. Néhányan közülük szolgálatkészek voltak, kéjrabszolgának ajánlva magukat a nyomorból való menekülésért, feláldozva a szabadságot a biztonságért. Mások elszegényedett farmerek odakényszerített lányai voltak, akiknek a családja így szabadult meg a hozomány terhétől. Akadtak olyanok is, akik egy sejk negyedik vagy ötödik feleségei voltak, és a férjük által küldött bankárok elégítették ki rajtuk különböző vágyaikat. De ez a bizonyos rabszolga, akit a forgalmas utca túloldaláról méregetett, más volt. Nem volt szolgálatkész, nem is kényszerítették, és nem is valaki más küldte hozzá. Színtiszta hódítás. Caleb próbálta meggyőzni Rafiqot arról, hogy a másfajta lányok közül bármelyiket képes kiképezni. Hogy a lehető legjobban fel lennének készítve a komoly, veszélyeket rejtő feladatra. De Rafiq hajthatatlan volt. Ő is régóta várt bosszúja kiteljesítésére, s hallani sem akart róla, hogy

6 bármit is a szerencsére bízzon. Sosem hibázott. És most... azzal teltek az évek, hogy felkészüljön erre a pillanatra. Eljött az idő, hogy bebizonyítsa, mennyit ér - annak az embernek, akinek mindent köszönhet, s éppúgy saját magának is. Már csak egyetlen akadály választotta el a revanstól. Lelketlenségének utolsó, igazi tesztje: szándékosan megfosztani valakit a szabadságától. Olyan sokat képzett ki, hogy már a nevükre sem emlékezett. Ezt is ki tudja képezni Rafiqnak. A terv egyszerű volt. Caleb visszatérne Amerikába, hogy keressen egy jelöltet a Virágvásárra, vagy ahogy az arabok mondják, Zahra Bayre. Az árverés a választott hazájában, Pakisztánban lenne, egy kicsivel több, mint négy hónap múlva. Biztos, hogy teleszemetelik férfiak uralta országokból érkező szépségekkel az egészet, ahol az ilyen nők beszerzését csak a kínálat és a kereslet korlátozza. De egy fejlettvilágbeli lány - az már eredmény lenne. Sokan vágytak európai lányokra, de az amerikaiak voltak a koronaékszerek az élvezeti iparban. Egy ilyen rabszolga megszilárdítaná Caleb pozícióját igazi játékosként, és így bebocsátást nyerne a világ legnagyobb hatalmú belső köréhez. Az volt a célja, hogy találjon valaki olyat, amilyet szokott: egy tökéletes szépségű, szegény, valószínűleg tapasztalatlan és alárendeltségre hajlamos fiatal nőt. Amint megtörtént a kiválasztás, Rafiq négy férfit küldött segítség gyanánt Calebnek, hogy Mexikóba csempésszék a lányt az országból. Rafiq felvette a kapcsolatot egy szövetségessel, aki biztos menedéket nyújtana Maderában az első hat hétre, amikor Calebnek segítenie kell majd a foglyának az új helyzetet megszokni. Amint az megfelelő engedelmességet tanúsítana, megtennék a kétnapos utat Tuxtepecbe, hogy felszálljanak a magánrepülőre. Végül Pakisztánban landolnának, ahol Rafiq segítene Calebnek az utolsó hetekben a Zahra Bay előtt.

7 Túlságosan könnyű - gondolta Caleb. Habár egy másodperc erejéig mindennek tűnt, csak könnyűnek nem. Caleb az utca túloldalán lévő megfigyelőállásból odapillantott a lányra, akit az elmúlt félórában figyelt. A haja ki volt simítva az arcából, és mély ránc gyűrődött a szája körül, miközben feszülten figyelte a lába előtt a földet. Fészkelődött olykor, leplezhetetlen nyugtalanság érzetét keltve. Vajon miért szorong ennyire? Caleb elég közel volt ahhoz, hogy lássa, de eléggé elrejtőzött ahhoz, hogy csak egy sötét járművet lehessen észrevenni erősen sötétített üveggel, egyéb jellegzetesség nélkül. Majdnem annyira láthatatlan volt, mint amennyire a lány szeretett volna az lenni. Érezhette-e, hogy az élete bizonytalanul kibillen az egyensúlyból? Érzékelhette-e magán a tekintetet? Hatodik érzéke volt a szörnyetegekre kiélezve? Caleb elmosolyodott a gondolattól. Perverz módon valahol mélyen azt remélte, hogy a lánynak tényleg van egy hatodik érzéke, amivel fényes nappal kiszúrja a szörnyetegeket. De már hetek óta figyelte, s ő észre sem vette a jelenlétét. Caleb hosszan kifújta a levegőt. Az a fajta szörnyeteg volt, amilyet senkinek sem jutna eszébe fényes nappal keresni. Ez egy elterjedt tévhit. Az emberek gyakran azt hiszik, hogy nappal biztonságban vannak, és azt feltételezik, hogy a gonosztevők csak éjjel bújnak elő. A biztonság azonban - akár a fény - csupán látszat. Alatta az egész világot átitatja a sötétség. Caleb tudta ezt. Azt is tudta, hogy a valóban nagyobb biztonsághoz vezető egyetlen út a sötétség elfogadása. Nyitott szemmel járni benne, a részévé válni. Magához közel tartani az ellenségeket. Caleb tehát így csinálta. Közel tartotta az ellenségeit, nagyon közel. Annyira, hogy már nem tudta megkülönböztetni, hol végződnek azok, s hol kezdődik ő. Mert sehol sem volt biztonság; mindenhol szörnyek leselkedtek.

8 Lenézett az órájára, aztán vissza a lányra. A busz késett. A lány láthatóan idegesen ült a porban, térdén a hátizsákjával. Ha ez egy rendes buszmegálló lett volna, mások is kóvályognának körülötte, vagy ott ülnének egy padon. De nem az volt. Úgyhogy Caleb mindennap megfigyelte, hogy ugyanazon fa alatt üldögél a forgalmas út mentén. A lány családja szegény volt. Ez a második legfontosabb tényező a szépség mögött. A szegényeknek könnyebb eltűnni, még Amerikában is. Különösen, ha az illető elég idős ahhoz, hogy egyszerűen megszökjön. A hatóságok jellemzően azt válaszolták, amikor nem találtak meg valakit, hogy biztos megszökött. A lány nem mozdult, hogy továbbmenjen a buszmegállóból, pedig a busza már negyvenöt perce késett. Caleb ezt valamilyen oknál fogva érdekesnek találta. Annyira szeret iskolába járni? Vagy annyira utál otthon lenni? Ha utál otthon lenni, az megkönnyíti a dolgokat. Talán megmentésnek látná az elrablását. Caleb majdnem elnevette magát - rendben. Méregette a lány lógó, előnytelen ruházatát: laza szabású farmer, szürke kapucnis pulóver, fejhallgató és egy hátizsák. Ez volt az állandó szerelése, legalábbis amíg oda nem ért az iskolába. Ott általában átöltözött valami nőiesebb, akár kihívóbb ruhába. De a nap végén visszaöltözött. Caleb megint arra gondolt, mennyire utálhatja az otthoni életét. Vajon azért öltözik úgy, mert az otthoni élete annyira szigorú és bizonytalan? Vagy azért, hogy megvédje magát a nem kívánt figyelemtől a veszélyes környéken az iskolába és visszafelé menet? Caleb nem tudta. De tudni akarta. Volt benne valami érdekes, amitől Caleb szerette volna azt hinni, hogy ő az a lány, akit keres. Olyan, aki képes beolvadni a környezetébe. Olyan, aki csalhatatlan érzékkel teszi azt, amit mondanak neki, ha tekintéllyel találkozik, vagy teszi azt, amit muszáj, amikor veszély

9 leselkedik. Egy túlélő. Az út túloldalán a lány a fejhallgatójával babrált. Szeme szenvtelenül a földre meredt. Csinos volt, nagyon csinos. Caleb nem akarta ezt tenni vele, de mi más választása lehetne? Belenyugodott abba, hogy ő a befejezés eszköze. Ha nem ő, akkor valaki más - akárhogy is, a saját helyzete ugyanaz. Továbbra is bámulta a lányt, a leendő rabszolgáját. Töprengett, vajon hogy tetszene a feltételezett célszemélynek. Azt beszélték, hogy az idei árverés vendégei között lesz Vladek Rostrovich, a világ egyik leggazdagabb - és minden bizonnyal egyik legveszélyesebb - embere. Erre az emberre kellene bízni a rabszolgát, akármennyi ideig is tart Calebnek közel kerülni hozzá, s megsemmisíteni mindent, ami fontos számára. Aztán megölni őt. Caleb azonban - nem először - azon morfondírozott, mi hajtja ehhez a lányhoz. Talán a szemei. Még távolról is látta, milyen sötét, titokzatos és szomorú szemek azok, és hogy milyen öregnek tűnnek. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai, azután meghallotta az utca vége felől közeledő iskolabusz zötykölődését és csikorgó kerekeit. Alaposan szemügyre vette, ahogy a lány arca megkönnyebbülten kisimul. Mintha nemcsak a busz érkezéséről lenne szó, hanem menekülésről, sőt talán szabadságról. Végül megjött a busz, tökéletes összhangban a nappal, ami éppen elérkezett útjának tetőpontjára. A lány homlokráncolva felnézett, egy kicsit habozott, hagyta, hogy a fény megérintse az arcát, mielőtt eltűnt odabent. Egy héttel később Caleb a megszokott helyén ült, a lányt várta. A busz megállt és elment. A lány nem volt rajta, így Caleb úgy döntött, vár, és majd kiderül, felbukkan-e.

10 Már éppen indulni készült, amikor meglátta a lányt a sarkon, ahogy a buszmegálló felé lohol. Kifulladva, csaknem eszét vesztve ért oda. Érzelmes teremtés volt. Caleb megint eltöprengett, vajon miért akar ilyen kétségbeesetten eljutni az iskolába. A kocsi ablakán keresztül nézte a lányt, aki most fel-alá járkált, talán annak tudatában, hogy lekéste a buszt. Igazságtalannak tűnt, hogy múlt héten csaknem egy órát kellett várnia, most pedig a buszsofőr egyáltalán nem várt rá. Nincs lány, nincs megálló. Caleb elelmélkedett rajta, hogy várakozik-e majd egy órát, csak hogy bebizonyosodjon: nincs remény. Megrázta a fejét. Az ilyen viselkedés kétségbeesett természetről árulkodna. Egyszerre remélte, hogy a lány várni fog, és az ellenkezőjét is. Elaprózódott gondolatai megállásra kényszerítették. Egyáltalán nem lenne szabad reménykednie. Feladatai voltak, végrehajtandó napirenddel. Simán. Egyszerűen. Egyértelműen. Moralitásnak nincs helye, amikor bosszúról van szó. Az erkölcs tisztességes embereknek való - Caleb pedig olyan távol volt a tisztességestől, amennyire csak lehet. Nem hitt semmilyen felsőbb hatalom vagy a túlvilág létezésében, bár a Közel-Keleten felnőve sokat tudott a vallásról. De ha tényleg létezik túlvilág, ahol az ember azt aratja, amit életében vetett, ő már átkozott volt. Boldogan jut majd a pokolra - miután Vladek meghalt. Ráadásul, ha létezne isten, vagy lennének istenek, egyikük sem tudta, hogy Caleb is létezik, máskülönben nem szarnának a fejére, amikor szükség lenne rájuk. Mindenki szarik Calebre, mindenki, kivéve Rafiqot. És a mindenért megbüntető túlvilág hiányában meg kell győződni róla, hogy Vladek Rostrovich még itt, a földön megfizetett a bűneiért. Húsz perc múlva a lány sírni kezdett. Ott, a járdán, előtte. Caleb képtelen volt másfelé nézni. A könnyek mindig is titokzatosak voltak a

11 számára. Szerette nézni, megízlelni őket. Az igazat megvallva, felállt neki tőlük. Egykor gyűlölte ezt a feltételhez kötött reakciót, ám már rég túl volt az önutálaton. Ezek a reakciók, ezek a válaszok már a lényének részét képezték. Akár jók voltak, akár rosszak. Többnyire rosszak - ismerte el egy mosoly kíséretében, és megigazította az erekcióját. Mi rejlett ezekben az érzelemkifejezésekben, amitől a zsigereibe martak, és nem akarták elengedni? Színtiszta kéj árasztotta el, mint valami erős fájdalom. Csillapíthatatlan birtoklási vágyat hozott magával, hogy övé legyen a lány, és a hatalom is a könnyei fölött. Napról napra egyre inkább úgy gondolt rá, mint rabszolgára, nem pedig érdekes talányra. De azért sikerült a lánynak megőrizni a lefelé szegezett tekintetében megbúvó, vonzó titokzatosságot. Caleb fejét elárasztották a képek, amelyeken a lány édesen ártatlan arcát könnyek mossák, amint a térdére fekteti őt. Szinte érezte meztelen popsijának puhaságát a keze alatt, az erekciójának feszülő testsúlyának bizonyosságát, miközben elfenekelte. A fantázia rövid életű volt. Hirtelen egy autó kanyarodott a lány elé. Francba! Caleb felmordulva hessegette el a képeket. Szinte hihetetlen volt, hogy ez történik. Valami seggfej megpróbált lecsapni a prédájára. Nézte, ahogy a lány megrázza a fejét, visszautasítva a sofőr ajánlatát, hogy szálljon be a kocsiba. Nem úgy tűnt, mintha a pasas meghallaná. A lány elsétált a buszmegállóból, de a férfi követte a kocsival. Csak egy dolgot lehetett tenni. Caleb kiszállt az utcasarokra. Biztos volt benne, hogy a lány nem vette észre, milyen régóta parkol ott az autója. Abban a pillanatban úgy tűnt, hogy a félelemtől csak a földre szegezett tekintete előtt úszó kövezetet képes észrevenni. Nagyon gyorsan haladt, pajzsként maga előtt tartva a hátizsákját. Caleb átkelt az úttesten, és lassan a lány felé

12 sétált. Csak úgy mellékesen felmérte a terepet, miközben szándékosan elé célzott. Útvonalaik frontális ütközést ígértek. Annyira gyorsan, váratlanul történt az egész. Mielőtt kivitelezhetett volna valami egyszerű stratégiát a külső fenyegetés elhárítására, a lány hirtelen a karjaiba vetette magát, a hátizsák pedig hangos puffanással landolt a betonon. Caleb az idegen kocsira nézett, a benne ülő férfi árnyékára és oda nem illő sziluettjére. Egy másik ragadozó. - Jaj, istenem! - suttogta a lány Caleb ingébe. - Csak tegyél úgy, mintha, oké? A karok acélpántok módjára fonódtak a mellkasára, a hang pedig kétségbeesetten könyörgő volt. Caleb egy pillanatra elkábult. Milyen érdekes fordulat! Ő a jelenet hőse? Kis híján elvigyorodott. - Látom - szólalt meg a másik vadász tekintetét elkapva. Hülye seggfej, még mindig ott ült, zavartnak tűnve. Caleb átölelte a lányt, mintha ismerné. Úgy gondolta, hogy bizonyos értelemben tényleg ismeri. Egy játékos sugallat hatására végigfuttatta a kezét a két oldalán. A lány megfeszült, elakadt a lélegzete. A kocsi és a vetélytárs füstfelhő és csikorgó abroncsok kíséretében végre elhúzta a csíkot. A lány karjai már nem kértek védelmet, gyorsan elengedte Calebet. - Sajnálom - hadarta -, de az a fazon nem akart békén hagyni. Megkönnyebbülten csengett a hangja, ám az incidens hallhatóan megrázta. Caleb a szemébe nézett, ezúttal közelről. Pont olyan sötét, csábító és szomorú szempár volt, mint amilyennek képzelte. Azon kapta magát, hogy rögtön a magáévá akarja tenni - valami titkos helyre cipelni, ahol felfedezheti a tekintetének mélységét, megfejtheti a titkát. De nem most; nem ez a megfelelő idő és hely.

13 - Ez L. A.: veszély, ármány és filmsztárok. Nem ez áll a Hollywood felirat alatt? - próbálta feldobni a hangulatot. A lány zavartan megrázta a fejét. Nyilvánvalóan nem állt még készen a humorra. De amikor lehajolt, hogy felvegye a hátizsákját, azt motyogta: - Öö... igazából szerintem ez... Ez annyira L. A. Viszont nincs ott a Hollywood felirat alatt. Semmi sincs a Hollywood felirat alatt. Caleb visszafojtott egy széles vigyort. A lány nem viccelődni próbált. Inkább csak olyan volt, mintha biztos talajt keresne a beszélgetésben. - Hívjam a rendőrséget? - kérdezte Caleb tettetett aggodalommal. Most, hogy a lány már kicsit biztonságban érezte magát, mintha tényleg látni kezdte volna őt. Szerencsétlen, de ugyanakkor teljességgel elkerülhetetlen volt ez a pillanat. - Öö... - A lány szeme ide-oda cikázott az övéről, egy kissé talán túl hosszan időzve a száján, mielőtt tekintete visszaröppent volna a saját sportcipős lábára. - Nem hinném, hogy szükséges. Amúgy sem csinálnának semmit, tele van a környék ilyen szemétládákkal. Ráadásul... - tette hozzá szégyenlősen - még a rendszámát sem jegyeztem meg. A lány megint ránézett, tekintetével végigvándorolva az arcán. Aztán az ajkába harapott, és lenézett a földre. Caleb próbált aggodalmas képet vágni, de igazából mosolyognia kellett. Szóval a lány vonzónak talál. Gondolta, hogy a legtöbb nő így van ezzel - még akkor is, ha később, vagy túl későn jönnek rá, hogy a vonzalom igazából mit jelent. Ezek a naiv, szinte ártatlan reakciók viszont még mindig szórakoztatták. Figyelte őt, ezt a lányt, ahogy a földet méregeti, miközben egyik lábáról a másikra áll. Ahogy ott álldogált, szemlátomást boldogan, mit sem sejtve saját félénk, alázatos viselkedéséről, ami megpecsételte a sorsát, Caleb

14 szerette volna megcsókolni. Emlékeztetnie kellett magát, hogy miért van itt. - Talán igazad van - sóhajtott fel Caleb, együtt érző mosolyt villantva. - A rendőrség fabatkát sem érne. A lány óvatosan bólintott, még mindig idegesen, vagy inkább már félénken, még mindig hol ide, hol oda dülöngélve. - Figyelj, nem tudnál... - Szerintem nekem most... Caleb ezúttal hagyta, hogy a vigyor szétáradjon az arcán. - Bocs, előbb mondd te! - suttogta a lány, és gyönyörűen elpirult. Alakítása az aranyos, félénk lány szerepében részegítő volt. Mintha csak egy tábla lógna a nyakában, amin az áll: Megígérem, mindent megteszek, amit csak kérsz. Caleb tudta, hogy indulnia kellene. Most rögtön. Ó, de hát annyira szórakoztató volt a helyzet! Végignézett az utcán. Hamarosan jönnek majd az emberek, de még nem most. - Nem, ne haragudj, mit mondtál? - vette szemügyre a hollófekete hajat, amit a lány folyton az ujjai között csavargatott. Hosszú volt, hullámos, és szépen keretezte a lány arcát. A tincsek vége a mellei fölé göndörödött. A mellek fölé, melyek egész kényelmesen elférnének a tenyerében. Pontot tett a gondolatmenet végére, még mielőtt a teste reagálhatott volna. A lány felnézett. Az arcába sütött a nap, így hunyorgott, amikor egymás szemébe néztek. - Öö... izé... tudom, hogy ez fura, főleg azután, ami történt, de lekéstem a buszt és... - hadarta izgatottan. - Te rendes fazonnak tűnsz. Mármint beadandóim vannak mára, és azt hiszem, jó lenne, ha el tudnál vinni az iskolába? Caleb vigyora a legkevésbé sem volt aljas. A lányé pedig olyan szé-

15 les, hogy látszódott az összes formás és fehér foga. - Iskolába? Hány éves vagy? Az arca a rózsaszín mélyebb árnyalatára váltott. - Tizennyolc! Tudod, végzős vagyok, most nyáron érettségizem - mosolygott fel rá. A nap még mindig az arcába sütött, így hunyorgott, valahányszor találkozott a tekintetük. - Miért? - Semmi - hazudta Caleb, majd eljátszott a fiatalságának naivitásával. - Csak idősebbnek tűnsz. Újabb széles mosoly - még több formás fehér fog. - Nézd, szívesen elvinnélek, de pont az utca végén van találkozóm egy barátommal. Általában együtt autózunk, és most a csajszin a sor, hogy bevállalja a forgalmat a 405-ös úton - pillantott az órájára. - És máris késésben vagyok. Érezte, hogy elégedettség járja át, amint a lány arca elkomorodott. Arra, hogy nem, és arra, hogy csajszi. Mindig az volt az első lecke, hogy nem kapod meg, amit akarsz. - Aha, nem, oké. Vágom. Lazán összeszedte magát, de még mindig piroslott az arca. Közönyösen vállat vont, és elvándorolt a tekintete Calebről. - Megkérem majd anyukámat, hogy vigyen el. Nem nagy cucc. Mielőtt Calebnek esélye lett volna, hogy további részvétet nyilvánítson, a lány megkerülte őt, s bedugta a fülhallgatót. - Köszi, hogy kisegítettél azzal a fickóval. Viszlát. Ahogy elsietett, hallani lehetett a fülébe bömbölő zenét. Caleb eltöprengett rajta, vajon elég hangos-e ahhoz, hogy elfojtsa a zavarát. - Viszlát - suttogta. Megvárta, hogy a lány beforduljon a sarkon, mielőtt visszasétált a kocsijához. Aztán a volán mögé huppant, s elővette a mobilját. Fel kellett készülni az új szállítmány érkezésére.

16 Egy ELÉG SZÖRNYŰ FEJFÁJÁSSAL ÉBREDTEM, és egyszerre két dolgot vettem észre: hogy sötét van, és hogy nem vagyok egyedül. Mozgásban vagyunk? A homályban alig láttam valamit, de körbenéztem, szinte ösztönösen, hogy visszanyerjek valami egyensúlyfélét, felismerjek valami ismerős dolgot. Egy furgonban voltam, keresztben elterülve a padlón. Ijedten próbáltam egyszerre mindenemet megmozdítani, de a mozdulataim lassúk és gyengék voltak. A kezemet a hátam mögé kötözték, a lábam bár szabad volt, de mintha ólomból lett volna. Megint megpróbáltam fókuszálni a sötétben. Mindkét hátsó ablak erősen sötétített volt, de még ebben a gyászos félhomályban is ki tudtam venni négy különböző alakot. A hangjuk elárulta, hogy férfiak. Olyan nyelven beszéltek egymáshoz, amit nem értettem. Mintha egy hadarás-áradat lett volna, elharapott szavakkal. Valami zengő, nagyon idegen... Talán Közel-Kelet. Számít ez? Az agyam szerint igen, mert információ. Aztán ez a kis könnyebbség is elillant. A Titanic süllyedését sem akadályozta meg, hogy látták a jéghegyet. Az ösztönöm azt súgta, sikítsak. Azt szokott az ember, amikor a

17 legszörnyűbb rémálma bontakozik ki előtte. De én összeszorítottam az állkapcsomat a sugallatra. Tényleg azt akarom, hogy megtudják: ébren vagyok? Nem. Nem vagyok eredendően ostoba. Elég filmet láttam, elég könyvet olvastam, és elég régóta laktam szar környéken ahhoz, hogy tudjam: felhívni a figyelmet magamra a lehető legrosszabb, amit tehetek - csaknem minden helyzetben. Egy gunyoros hang azt kiáltotta a fejemben: Akkor mi az ördögért vagy itt? Összerezzentem. Ez volt a legrosszabb, amitől rettegtem. Hogy valami beteg fasz elvonszol egy furgonnal, megerőszakol és hagy meghalni. Az első naptól kezdve, amikor felfedeztem, hogy változik a testem, nem volt hiány perverzekből az utcán. Részletesen elmondták, mit szeretnének művelni velem, az egész lényemmel. Óvatos voltam. Követtem a láthatatlanná válás összes szabályát. Lehorgasztottam a fejem, gyorsan gyalogoltam és megfelelően öltözködtem. Mégis rám talált a rémálmom. Megint. Szinte hallottam anyám hangját, amint azt kérdezi, mit csináltam. Négyen voltak. Könnyek árasztották el a szemem, és nyöszörgés szakadt fel a mellkasomból. Nem tehettem róla. A társalgás hirtelen elhalt körülöttem. Noha küzdöttem érte, hogy egy hangot se hallassak, és ne mozduljak meg, a tüdőm levegőért kapkodott, a pánik ritmusára emelkedve és süllyedve. Tudták, hogy ébren vagyok. A nyelvem nehéz és duzzadt volt a számban. Hirtelen ötlettől vezérelve olyan hangosan kiáltottam fel, ahogy csak bírtam: - Engedjenek el! Mintha haldokolnék, mert úgy éreztem, az történik. Úgy kiabáltam, mintha valaki odakint meghallaná, s tenne valamit. A fejem lüktetett. - Segítség, valaki segítsen! Vadul hánykolódtam, minden irányba rúgkapálva, miközben az egyik

18 férfi megpróbálta megfogni a lábam. Ahogy a furgon rázkódott, elrablóim arab hangja egyre hangosabb és ingerültebb lett. Végül a lábfejem keményen beleütközött a férfi arcába. Hátraesett, a kocsi oldalának. - Segítség! - kiáltottam megint. Ugyanaz a férfi feldühödve megint nekem esett, és ezúttal nagyon erősen megütötte a bal arcom. Az eszméletem elhalványult, de előtte még megállapítottam, hogy a mozdulatlan testem négy vadidegen pasasra van bízva. Olyanokra, akiket sosem akartam megismerni. Amikor legközelebb magamhoz tértem, durva kezek nyúltak a hónom alá, miközben egy másik férfi a lábaimat tartotta. Kivonszoltak a furgonból, ki az éjszakai levegőre. Órákig lehettem eszméletlen. Úgy lüktetett a fejem, hogy nem tudtam beszélni. Mintha focilabdát rúgtak volna az arcom bal felének, alig láttam ki a bal szememen. Szédültem és gyakorlatilag minden előzetes figyelmeztetés nélkül elhánytam magam. Elejtettek, mire egyszerűen az oldalamra fordultam. Ahogy ott feküdtem öklendezve, elrablóim számomra jelentés nélküli szavakat kiabáltak egymásnak, szaggatottan és csikorogva. A kép bevillant, először tisztán, aztán homályosan. Ez folytatódott, egyik dolog magával hozta a másikat. Az ellenkezéshez túl gyenge voltam, a hányásom mellé hajtottam a fejem, és megint elájultam. Nem sokkal később visszanyertem az eszméletem, vagy legalábbis valami olyan létállapotot, ami hasonlít ahhoz. Megrándultam. Mindenhol fájdalmat éreztem. A fejem lüktetett, a nyakam égető sajgásig merevedett, és ami még rosszabb: amikor megpróbáltam kinyitni a szemem, rájöttem, hogy nem tudom. Bekötötték. Villanásszerűen ugrott be. Sivító kerekek. Fémcsikorgás. Lépések. Futás. Pézsmaillat. Por. Sötét. Hányás. Fogoly.

19 Minden csepp erőmet es akaratomat latba vetve megpróbáltam felemelkedni. Miért nem tudok megmozdulni? A végtagjaim nem moccantak. Az agyam azt mondta a testemnek, hogy mozduljon, de a testem nem reagált. Újfajta pánik lett úrrá rajtam. Könnyek égették lehunyt szemhéjamat. A legrosszabbtól tartva megkíséreltem eltávolítani a kötést a szememről úgy, hogy a fejemet mozgattam. Fájdalom nyilallt a nyakamba, de a fejem alig moccant. Mit műveltek velem? Felhagytam a próbálkozással, hogy megmozduljak. Csak gondolkodj! - mondtam magamnak. - Erezz! Gondolatban gyors leltárt készítettem. A fejem egy párnán pihent, és az egész testem valami puhán feküdt, tehát valószínűleg egy ágyon vagyok. Kirázott a hideg. Még mindig éreztem a ruháimat a bőrömön - ez jó hír. Textil a csuklóm körül, textil a bokám körül. Nem volt nehéz kitalálni, hogy az ágyhoz kötöztek. Jaj, istenem! Visszatartva a bőgést, az ajkamba haraptam, amikor észrevettem, hogy a bokáig érő szoknyám magasan fel van hajtva a combomra. A lábaim széttárva. Csináltak velem valamit? Nyugodj meg! Mély levegőt kiengedve leállítottam a gondolatot, még mielőtt elhatalmasodott volna rajtam. Épnek éreztem magam, semmi hiányzó ujj. Gépiesen az itt és mostra összpontosítottam. Tudván, hogy minden részemnek birtokában vagyok, megkönnyebbülten sóhajtottam, bár inkább szipogásnak hatott. Ekkor hallottam meg a hangját. - Helyes. Végre felébredtél! Már kezdtem azt hinni, hogy súlyosan megsérültél. A testem megdermedt a férfihangtól. Hirtelenjében kényszerítenem kellett magamat a lélegzésre. A hang hátborzongatóan gyengéd, aggodalmas volt... és ismerős? Az akcentus, már amennyit a zúgó fülemtől hallottam belőle, amerikainak hatott, mégis volt benne valami furcsa.

20 Sikítanom kellett volna, annyira rettegtem, de egyszerűen lefagytam. Végig ott ült a szobában; végignézte, ahogy pánikba esem. Pár pillanat múlva remegő hangon szólaltam meg: - Ki vagy te? Semmi válasz. - Hol vagyok? A szavak és a hangom valamennyi késéssel, szinte lomhán jöttek elő, mintha részeg volnék. Csend. Székreccsenés. Lépések. A mellkasomban kalapál a szívem. - A mestered vagyok - nyomódott egy hideg kéz a verejtéktől csúszós homlokomnak. Megint az ismerősség szűnni nem akaró érzése. Mekkora hülyeség! Senkit sem ismerek, akinek akcentusa lenne. - Ott vagy, ahol akarom, hogy legyél. - Ismerem magát? A hangom rekedtes és erőtlen volt. Elárulta az érzelmeimet. - Még nem. A szemhéjam belső oldalán a világ haragosvörös nyalábokba robbant; a sötét látomástól elöntött az adrenalin. Maró félelem rágta az idegszálaimat, a Veszély. Veszély. Fuss. Fuss!" üzenetet szállítva a végtagjaimba. Az elmém minden izomrostomnak vonyítva esedezett az összehúzódásért. Mindent megtettem, hogy a kötelek ellen feszüljek. Összerándultam. Utat engedtem a hisztérikus sírásnak. - Kérem, engedjen el! - nyöszörögtem. - Megígérem, hogy nem szólok senkinek. Csak haza akarok menni. - Attól tartok, ezt nem tehetem meg. A kétségbeesés tengerének megsemmisítő hullámai maguk alá temettek. Hangja híján volt a könyörületnek, engedékenységnek, érzelemnek... De volt valami, ami nem hiányzott belőle: a bizonyosság. És én képtelen voltam elfogadni ezt a bizonyosságot.

21 Kisimította a hajam a homlokomból. A bensőséges gesztus rossz előérzettel töltött el. Nyugtatni próbál? Miért? - Kérem:.., - kiáltottam, amint tovább pátyolgatott. Éreztem a súlyát, ahogy az ágyra nehezedik, s kihagyott a szívverésem. - Nem lehet - suttogta. - Sőt, mi több... nem is akarom. Egy percig csak a sírásom meg a mély, elgyötört szipogásom szakította meg olykor a kijelentését követő csendet. A sötétség pedig még elviselhetetlenebbé tette az egészet. Az ő légzése, az én légzésem, együtt, az üres térben. - Megmondom, mit fogok tenni. Kioldom a kötéseidet, aztán rendbe teszem ezeket a dudorokat és sebeket. Nem akartam, hogy egy medencényi vízben ébredj. Nagyon sajnálom az arcul ütést - simította végig ujjaival a járomcsontomat - de ez történik, amikor anélkül harcolsz, számolnál a következményekkel. - Medence? - rettentem meg. - Nem akarok belemenni semmilyen vízbe. Kérem... - könyörögtem - csak engedjen el! A hangja túl nyugodt, túl kifinomult, túl tényszerű volt. És túlságosan hasonlított Hannibal Lecterére A bárányok hallgatnakból. - Muszáj megfürödnöd, baba - hangzott a félelmetes válasz. Helló, Clarice... Csak sírni tudtam, amíg kioldotta a kötéseket. A karom meg a lábain merev és zsibbadt volt; túl nagynak, túl nehéznek és túl messzinek éreztem őket ahhoz, hogy a részem legyenek. Az egész testem álomba merült? Megint tettem egy kísérletet, próbáltam megütni vagy megrúgni. Az erőfeszítésem rángatózó, szaggatott mozdulatokba torkollt. Bosszúsan maradtam a tétlen fekvésnél. Fel akartam kelni. El akartam menekülni. Küzdeni akartam. Fájdalmat akartam okozni neki. És nem voltam rá képes.

22 A kötést a szememen hagyta, majd óvatosan felemelt az ágyról. Éreztem, ahogy felemelkedem, és lebegek a sötétben. Elnehezült fejem lelógott a karjáról. Éreztem a karját. Éreztem a bőrömön a ruháit. - Miért nem tudok megmozdulni? - szipogtam. - Adtam neked egy kis apróságot. Ne aggódj, elmúlik. Ijedten, vakon a sötétben, a végtagjaival körül fonva. A hangja megtestesült, formát öltött. Addig igazgatta a testemet a karján, amíg a fejem az ingére nem lógott. - Hagyd abba az erőlködést! Hangjából érződött, hogy mulattatja a viselkedésem. Szünetet tartva a küzdelemben, próbáltam a férfira és a részletekre összpontosítani, Érezhetően erős volt, és minden különösebb nehézség nélkül cipelte a súlyomat. A járomcsontom alatt éreztem kemény, széles mellkasát. Enyhe szappanillata volt, talán egy kis verejtékkel együtt - férfias illat, ami egyszerre tűnt jellegzetesnek és távolian ismerősnek, Nem haladtunk sokat, csupán néhány lépést, ám nekem minden egyes pillanat örökkévalóságnak tűnt egy másik univerzumban egy olyanba, ahol valaki másnak a testében voltam. De abban a másodpercben, amikor letett egy sima és hideg felületre, zuhanásszerűen visszatértem a saját valóságomba Pánik lett úrrá rajtam. - Mi az ördögöt művel? Kisszünet, aztán a szórakozott hangja: - Megmondtam, rendbe teszlek. Szóra nyitottam a számat, amikor az első hideg vízsugár elérte a lábam. Döbbenetemben kislányos sikkantást hallattam. Miközben kétségbeesetten próbáltam kimászni a kádból úgy, hogy testemet a széle felé görgettem, a víz melegedett, fogvatartóm pedig

23 visszanyomott. - Nem akarok megfürödni! Engedjen el! Próbáltam levenni a szememről a kötést, folyton megütve az arcomat, hiszen tehetetlen karom nem engedelmeskedett az akaratomnak. A fogvatartóm csak nagyon nehezen tartotta vissza a nevetést. - Nem érdekel, akarod-e. Szükséged van rá. A vállamon éreztem a kezét, és összegyűjtöttem a maradék erőmet a támadáshoz. A karjaim hátracsapódlak, véletlenszerűen landolva valahol - azt hiszem, az arcán vagy a nyakán. Az ujjai a hajamba mélyedtek, hogy esetlen szögben húzzák hátra a fejemet. - Azt akarod, hogy én is durván játsszak? - morogta a fülembe. Nem válaszoltam, mire olyan erősen összezárta az ujjait, hogy a fejbőröm bizseregni kezdett. - Válaszolj a kérdésemre! - Nem - suttogtam ijedten szipogva. Késlekedés nélkül enyhített a szorításon. Mielőtt elvette volna az ujjait a hajamból, megmasszírozta a fejbőrömet. Kirázott a hideg, annyira borzongató volt az egész. Le fogom vágni a ruhádat egy ollóval - jelentette ki határozottan. - Ne aggódj! A víz csobogása és a szívverésem mennydörgött a fülemben. Arra gondoltam, hogy levetkőztet és megfojt. - Miért? - böktem ki magamon kívül. Ujjaival a megfeszült nyakam tövét simogatta. Megborzongtam a félelemtől. Gyűlöltem, hogy nem látom, mi történik. Arra kényszerített, hogy mindent érezzek. Az ajkai hirtelen a fülemnél termettek; puhán, telten és hívatlanul. Még jobban hozzám dörgölte a száját, amikor megpróbáltam félrehajolni és elfordulni. - Lassan is levetkőztethetnélek, ráérősen, de ez egyszerűen hatékonyabb lesz.

24 - Tartsd magad távol tőlem, te seggfej! Ez az én hangom volt? Ennek a tökös énemnek tényleg el kell kussolnia. Még a végén elintézi, hogy megöljenek. Felkészültem, hogy valamiféle bosszút áll, de nem történt semmi. Egy rövidke kis hangot hallottam kitörni helyette, mintha felnevetett volna. A perverz kurva anyját! Lassan, óvatosan vágta le a pólómat. Eszembe jutott, hogy talán élvezi a pánikomat. A gondolat olyan utakra vitt az elmémben, amelyeket egyáltalán nem akartam felfedezni. Majd a szoknyámat vette le. Bár küzdöttem, a próbálkozásaim szánalmasak voltak. Ha a karom útban volt, könnyűszerrel távol tartotta. Ha felemeltem a térdem, egyszerűen visszanyomta. Még nem tette be a dugót a lefolyóba, a víz nem emelkedett. A didergő, megsemmisült énem ott ült egy szál fehérneműben. A melltartómért nyúlt, mire elakadt a lélegzetem. Megállíthatatlanul remegtem. - Nyugi - mondta csitítva. - Kérem! - Sikerült kipréselnem a szipogások között. - Kérem, akármit is gondol, hogy meg kell tennie, nem kell. Kérem, csak engedjen el, és nem mondom el senkinek, esküszöm... Esküszöm! Nem válaszolt. A melleim közé nyomta az ollót, és szétvágta a melltartót. Éreztem, ahogy a melleim kicsúsznak, és megint rám jött a zokogás. - Nem, nem, ne érjen hozzám! Azonnal megragadta a mellbimbóimat, és összecsípte őket. Döbbenten és meglepetten sikítottam, és ismét közel álltam a síráshoz. Közel hajolt a fülemhez, és belesuttogta: - Akarod, hogy elengedjem? Bólintottam, mert képtelen voltam a szavak megformálására. - Igen, kérem? - szorította a mellbimbóimat még erősebben.

25 - Igen! Kérem! - szipogtam. - Jó kislány leszel? - hallottam a hangját, amit megint hideg közöny járt át, ellentétben a korábban kimutatni próbált gyengédséggel. - Igen - nyüszítettem összeszorított fogakkal, és sikerült a kezére tennem az enyémet. Óriási keze volt, erősen tartott. Meg sem próbáltam eltolni. Úgysem engedett volna el. - Jó kislány - válaszolta gúnyosan. Ám mielőtt elengedte volna szegény mellbimbóimat, tenyerével megdörzsölte az érzékennyé vált részt. Nem akart vége szakadni a könnyeimnek, miközben arra kényszerítettem magam, hogy engedelmeskedjek a könyörületesebb énjének. Csendben ültem, és próbáltam nem adni újabb okot a büntetésre. Amint levette a melltartóm maradványait és levágta a bugyimat, éreztem a fém csusszanását a bőrömön, s hogy az anyagot nyeső penge talán engem sem kímélne, ha túlfeszíteném a húrt. Miután benedvesítette valamivel a testem, ami csakis a kézi zuhany lehetett, végre bedugta a kádat. A víz elég meleg volt - kellemesebb, mint a meztelen bőrömet érő levegő de túlságosan rettegtem ahhoz, hogy megkönnyebbüljek, hogy még egy darabban, viszonylag érintetlenül megvagyok. Valahányszor egy vágáshoz vagy olyan helyhez ért a víz, amiről nem tudtam, hogy megsérült, csípett, és összerezzentem tőle. Próbáltam gátat vetni a sírásnak, és nyugodtan beszélni. - Le tudná venni a kötést a szememről, kérem? Jobban érezném magam, ha egy szerűen látnám, mi történik. Nyeltem egyet, kiszáradt torokkal. - Nem fog bántani... ugye... nem fog? A fogaim vacogtak a válaszra várva. Még mindig vakon, még mindig csapdában.

26 Egy pillanatig hallgatott, de aztán megszólalt; - Fent kell hagynod a kötést a szemeden. Ami a bántásodat illeti, mostanra csak annyit terveztem, hogy rendbe teszlek. De értsd meg, hogy a viselkedésednek következményei vannak. Ha rosszat csinálsz, büntetés lesz a vége. Nem várta meg a válaszomat. - Szóval maradj veszteg, és nem kell majd, hogy bántsalak. Hozzálátott, hogy lecsutakolja a testem egy kellemes folyékony szappannal, ami mentától és levendulától illatozott. Az aroma virágokba borította a sötétséget; megtöltötte a helyiséget, körülölelte a bőrömet. Pont, mint a hangja. Régen szerettem a levendula illatát. Többé már nem. Most már undorodtam tőle. Amikor a mellemhez ért, nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy még egyszer megpróbáljam lefogni a kezet. Szó nélkül kicsusszantotta az egyik szappanos kezét, és addig szorította a csuklómat, amíg el nem engedtem a másikat. Később rácsapott a combomra, amikor zárva tartottam a lábam, és nem hagytam, hogy a lábam közét is megmossa. Az az intim szférám része. Kiskorom óta senki sem látta, csak én. Senki sem én hozzá; még magam sem fedeztem föl teljesen. És most egy idegen, valaki, aki bántott engem, megismertette magát... velem. Meggyalázottnak éreztem magam, s ez az érzés a múltamra emlékeztetett, amit nagyon sokáig és nagyon görcsösen próbáltam elfeledni. Küzdöttem, de minden érintéssel, minden határ áthágásával egyre inkább hozzá tartozott a testem - jobban, mint hozzám. Képtelen voltam abbahagyni a remegést. Aztán véget ért. Kihúzta a dugót a kádból, kihúzott engem is, megszárította a bőrömet, megfésülte a hajamat, kenőcsőt dörzsölt a horzsolásaimra, és adott egy fürdőköntöst, hogy vegyem fel. Rémült, megszégyenült, fáradt és vak voltam, de azért örültem, hogy

27 megtisztultam - kívülről legalábbis. A hangja lágy szellőként érte a nyakamat, ahogy támaszkodás nélkül előtte álltam. - Gyere velem! Mivel nem volt más lehetőség, hagytam, hogy kézen fogjon, és vakon kivezessen a fürdőszobából.

28 Kettő CALEB A HELYISÉG KÖZEPE FELÉ vezette szépséges foglyát. A lány lépései bizonytalanok, rémültek voltak - mintha azt várta volna, hogy letaszítsák őt egy szakadék széléről. Megpróbálta siettetni, de csak visszahúzás volt az eredmény. Caleb részéről rendben volt a dolog. Felőle akár egész este is mehet a huzigálás. Ellenállás nélkül hagyta, hogy a lány nekiütközzön. Alig fojtotta el a nevetést, amikor annak elakadt a lélegzete, és úgy ugrott előre, mint a macska, amelyik kerüli a vizet. Illetve ebben az esetben az ő merevedését. Caleb előrenyúlt, hogy gyengéden megfogja a karját. A lány kivárt, szemlátomást túlságosan ijedt volt az előre- vagy hátramoccanáshoz. Kéj árasztotta el Calebet. Végre az övé volt - itt, a kezei között, az irányítása alatt. Lehunyta a szemét a pillanat mámorától. A lány több mint három órája érkezett meg, annak a selejtes emberszabású lénynek, Jairnak a vállán lógva. Sebesülten, koszosan, epeés izzadságszagúan, de nem ez volt a legrosszabb. Az egyikük - és nem kellett töprengeni rajta, melyikük - pofon vágta. Forróság kúszott lefelé a gerincén, amikor meglátta a vért az ajkain meg a lilában játszó duzzanatot a bal arcán és szemén. Ellenállt a kísértésnek, hogy helyben

29 megölje azt a faszkalapot. Kételkedett benne, hogy utolsó lehetőségként csúfította el. Elvégre nő volt - milyen nehéz lehet megbékíteni? Legalább a lánynak sikerült arcon rúgnia. Caleb még fizetett is volna, hogy lássa. A halk, de mély lélegzetvétel hangja visszarepítette a gondolatait a jelenbe. A vágy melegen befészkelte magát a gyomrába, s ránehezedett a golyóira. A farka fájdalmasra duzzadt. Végigfuttatta ujjait a lány vállán, miközben a bal oldalára fordította. Alaposabban szemügyre akarta venni. Rózsaszín ajka csak résnyire volt nyitva, lélegzete suttogva sietett ki-be rajta. Caleb semmit sem szeretett volna jobban, mint levenni a szeméről a kötést, belenézni azokba a lenyűgöző szemekbe, s addig csókolni őt, amíg meg nem adja magát neki - de ehhez még hosszú utat kellett megtenniük. Akár egy sólyomnak, a lánynak is szüksége volt a sötétségre, hogy megértse, ki a mestere. Meg keli tanulnia bízni benne, hogy számíthat rá, és megérezni, mit akar tőle. És ahogy minden mester megérdemli a fizetséget, úgy ő is meg fogja jutalmazni a lányt az engedelmességéért. Rendkívül kemény lesz, de annyira igazságos, amennyire csak lehet. Nem véletlenszerűen választotta ki a bosszú eszközét. Egy gyönyörű szolgát választott. S milyen legyen egy szolga, ha nem alkalmazkodó - ha nem túlélő? Caleb közel hajolt hozzá, hogy belélegezze bőrének enyhe illatát a levendula alatt. - Szeretnél egy kis jeget az arcodra? - kérdezte. A lány hirtelen megdermedt a hangjától: lágyan és halkan szólt. Egy pillanatig komikus volt. Egyik lábáról a másikra állt, idegesen, vakon, irányválasztásra képtelenül. A keze az arcára vándorolt, és látszott, hogy ég a vágytól, hogy levegye a kötést a szeméről. Caleb

30 tiltakozó hangot hallatott, mire a kíváncsi ujjak azonnal visszatértek a köntös markolásához. Caleb valami szánalom félét érezve megint az ágyhoz akarta vezetni. A lánynak elakadt a lélegzete, amint a férfiujjak a köntöse hajtókája köré fonódtak, közben végigcirógatva az övéit. - Óvatosan, baba! Van valami mögötted, és utálnám, ha megint megsebesülnél. - Ne hívj babának! - érkezett a reszkető, mégis határozott válasz. Caleb teljesen mozdulatlanná vált. Senki sem beszélt vele így - főleg bekötött szemű, csaknem meztelen nők nem. Rögtön magához húzta, amíg a puha arcocska durván az övéhez nem préselődött. - Kibaszottul annak hívlak, aminek akarlak... baba. Hozzám tartozol. Megértetted? Arcán érezte a leheletnyi bólintást, és a fülénél hallotta a megadást jelző nyikkanást. - Helyes. Most pedig, baba - tolta el magától néhány centire -, válaszolj a kérdésemre! Kell jég az arcodra? Igen vagy nem? - I-i-igen - válaszolta a lány remegő hangon. Caleb megállapította, hogy most már jobb, de nem érte be ennyivel. - I-i-igen? - utánozta. Határozottan nekifeszült, uralva őt a méretével. - Tudod, hogy kell szépen kérni? A lány behúzta a nyakát, mintha látta volna őt a szemkötőn keresztül, és grimasz torzította el a telt száját. Caleb kacagott volna rajta, de a pillanat hirtelen már nem volt humoros. A lány térde az ágyékának ütközött, erősen. Miért rúgják folyton tökön a nők a férfiakat? Lüktető fájdalom kúszott felfelé benne, gúzsba kötötte a beleit, meggörnyesztette a testét. Akármit is evett, visszaköszönéssel fenyegetett. Fent úgy folytatta a harcot a foglya, mint egy vadmacska. A lány

31 körmei a kezébe vájtak, ahogy megpróbálta kihámozni a köntöst markoló szorításból. Amikor ez nem sikerült, a könyöke őrült táncba kezdett, többször is eltalálva a férfi lapockáját. De Calebnek sikerült levegőhöz jutnia, ami valószínűleg állati mordulásnak tűnt a lány számára. - Engedj el, te kibaszott seggfej! Engedj el! - kiabálta eszeveszett bőgés és sikítozás közepette. Hánykolódva forgolódott a szorításában, gyengítve a fogást a köntösön. Calebnek át kellett vennie az irányítást, különben sokkal rosszabb helyzetbe sodorta volna magát, mint a mester büntetése. Caleb feldühödve álló helyzetbe tornázta magát. A lány fölé tornyosult, és mérges tekintete találkozott a fogolyéval. A lánynak sikerült levennie a kötést a szeméről, és most tökéletesen mozdulatlanul állt, iszony és döbbenet keverékével az arcán, méregetve őt. Nem pislogott, nem szólt, nem vett levegőt. Egyszerűen csak bámult. Caleb visszabámult. Megpörgette a lányt, és a kezeit az oldalához szorította. Düh öntötte el, miközben még jobban szorította a karjaival, kipasszírozva a levegőt a tüdejéből. - Te? A kérdés a kifújt levegővel együtt csúszott ki a lány szájából. Ez az egyetlen szó mintha egy kétségbeesés-hullámon és nyers indulatokon lovagolt volna. Caleb tudta, hogy ez a furcsa pillanat eljön majd egyszer. Többé már nem volt az ő hőse. Sosem volt az. A lány levegőért kapkodott, kutya módjára lihegve. A gondolat elszórakoztatta Calebet. - Baszd meg! - kiáltott fel, amikor keményen az orrának ütközött a lány feje. Ösztönösen elengedte, ujjait az orra két oldalára nyomva. A fogoly gyors volt, hosszú, sötét haja és köntöse lobogott a fürdőszobaajtó felé. Caleb utánavetette magát, megmarkolta a köntösét,

32 de amint visszahúzta, a kelme egyszerűen lecsúszott a lányról. Friss hús kerítette hatalmába az érzékeit. Ahogy a lány a fürdőszobaajtóért nyúlt, ám zárva találta, Caleb a hajába markolt, és ökölbe szorította a kezét. Durván visszahúzta, amitől a lány megbotlott, majd háttal a földre esett. Caleb többé már nem volt biztos a fogoly erejében, s nem mulattatták a hadonászó végtagok sem. Ráült, vele szemben. - Nem! - sikította a lány kétségbeesetten, térdével megint az ágyékot keresve, körmeivel az arca felé kapálózva, - Szeretsz harcolni, ugye? - mosolygott Caleb. - Én is szeretek. Nagyobb erőkifejtésbe került, mint gondolta, de a lány lábai köré fonta a sajátját, két csuklóját pedig annak feje mögé fogta a bal kezével. - Baszd meg! - lihegte a fogoly legyőzve, hullámzó mellkassal. Az egész teste megfeszült Caleb alatt; az izmai küzdöttek, nem akarván feladni, de megfizette az árát az erőlködésnek. Tekintete vad volt, tomboló, viszont egyre fogyott az ereje. Most már könnyű volt lefogni. Az övéhez oly bensőségesen simuló meleg, remegő test élménye lassan elárasztotta Caleb érzékeit. Megrészegítette. Finom puncija az ő hasához nyomódott, és csak az ing puha anyaga választotta el tőle. Telt és forró mellei hullámzottak az ő mellkasa alatt. Ahogy küzdött, a felhevült bőr még jobban hozzádörgölődött az övéhez. Ez majdnem több volt, mint amennyit elbírt. Majdnem. A fogoly mindkét csuklóját a bal kezében tartva hátrahúzódott, és tenyerével rácsapott a jobb melle alsó részére, aztán kezének hátuljával a bal melle alsó részére is. Rögtön fuldokló bőgés tört fel a lány torkából. - Tetszik? - horkant fel Caleb. Megint rácsapott a melleire, és megint, és megint, és megint, egészen addig, amíg egész teste el nem ernyedt, amíg nem érezte, hogy minden egyes izma ellazul alatta. A lány már

33 csak a könyökhajlatába zokogott. - Kérlek! Kérlek, hagyd abba! - brekegte. - Kérlek! Felhevült, elveszett és ijedt volt alatta. Ajkai gyorsan, némán mozogtak, olyan szavakat kiejtve, melyeket nem hallgatóságnak szánt. Caleb nagyot nyelt, régi emlékek lettek úrrá rajta. Pislogva visszazárta és lelakatolta őket. Egy reflex, amit gyorsan és könnyen kipipál ennyi év után. De ezúttal érezte, hogy a lány félelme éppen annyira harcol az ő szenvedélyével, mint amennyire összekeveredik vele - összesűrítve a levegőt, megtöltve a helyiséget. Olyan volt, mint egy új ember megteremtése, együtt lélegezni vele, nézni őt, kisajátítani a pillanatot. Caleb mérge elszállt. Lenézett a lány gyönyörű melleire; mélyrózsaszínek voltak, ahol megütötte őket, de tartós nyoma ennek nem marad. Óvatosan elengedte a csuklóját. Hüvelykujjával önkéntelenül végigsimította szorítása vörös nyomát. Homlokát ráncolva tekintett le rá. Remélte, nem tartogat több meglepetést. Abban a pillanatban, hogy a lány érezte, hogy enyhül a szorítás a csuklója körül, rögtön keresztezte kezét a mellén. Caleb először azt hitte, hogy takargatni próbálja magát, de ujjainak masszírozó mozdulatai arról tanúskodtak, hogy inkább a fájdalom csillapítása foglalkoztatta. A lány a szemét is csukva tartotta. Nem akart tudomást venni róla, hogy a férfi lovagló ülésben a combjaira nehezül. A legtöbb ember nem akarja látni a rossz dolgok közeledtét. A pillanat talán elviselhetetlenül rosszabb volt, mivel a lány felismerte őt. Caleb felismerte az árulás vádját a tekintetében. Nos, túl kell tennie magát rajta - gondolta. A fogoly megadta magát. Caleb lassan megszabadította a saját súlyától, és fölébe állt. Szigorúnak kellett lennie: semmi kétséget nem hagyhatott afelől, hogy a nyilvánvaló ellenszegülésnek gyors és alapos megtorlással keli járnia. Csizmájának orrával taszított egyet a lány gyönyörű, kerekded, ruganyosan ívelt fenekén. - Kelj fel!

34 A hangja parancsolóan csengett. Nem tűrt vitát vagy ellenkezést. A lány teste összerándult a hangtól, de mozdulni nem volt hajlandó. - Kelj fel, vagy én fogok segíteni benne. Azt meg hidd el, hogy nem akarod. Ellenkezési vágyának dacára a lány elvette a jobb kezét a melléről, s megpróbálta felhúzni magát. Óvatosan a karjára támaszkodott, erőfeszítése szemmel látható volt, mivel a karja remegni kezdett a megerőltetéstől, és visszazuhant. - Jó kislány, meg tudod csinálni... kelj fel! Tudott volna segíteni neki, de akkor a lecke mit sem ér. Négy hónap nem túl hosszú idő, ha egy rabszolga kiképzéséről van szó. Nincs idő elkényeztetni. Minél hamarabb lép működésbe a túlélési ösztön, annál jobb - és esze ágában sem volt udvariaskodni a lánnyal, miközben az folyton tökön próbálta rúgni. Hat hetük volt együtt ebben a házban. Nem pocsékolhatta gyerekes bohóckodás hárítására. A lány savanyú tekintettel nézett rá, annyi gyűlöletet sűrítve a pillantásába, amennyit csak lehetett. Caleb visszafojtott egy mosolyt. Úgy gondolta, hogy többé már nem tartja őt a lány kedvesnek. Helyes. A kedvesség a punciknak való. A lány minden erejét összegyűjtve megtámaszkodott tenyerével a szőnyegen, s kiegyenesítette a könyökét. Légzése nehézkes volt, szeme összeszűkült a fájdalomtól, de a könnyei felszáradtak. Négykézláb erőltetve magát megpróbált felállni. Amikor teljesen felegyenesedett, Caleb kinyújtotta felé a kezét, mit sem törődve a rendíthetetlen ellenkezésével. A lány hátrahúzta a karját, hogy lazítson a szorításon, ám a tekintetét a földre szegezte, Ez dühítette Calebet, de a férfi nem hagyta, hogy úrrá legyen rajta az érzés, és anélkül kalauzolta öt az ágy felé, hogy hozzáért volna. A lány óvatosan leült az ágy szélére, kezével a melleit takargatta, fejét