A GAZDASÁGI VÁLSÁG ÉS STRUKTURÁLIS KÖVETKEZMÉNYEI OROSZORSZÁGBAN

Átírás

1 A gazdasági válság és strukturális következményei Oroszországban 11 A GAZDASÁGI VÁLSÁG ÉS STRUKTURÁLIS KÖVETKEZMÉNYEI OROSZORSZÁGBAN Deák András György A gazdasági válság Oroszországra, a fennálló rezsimre gyakorolt hatásainak elemzése meglehetősen sok szempont mentén végezhető el. Jelen tanulmányban három, általam a legérdekesebbnek és legfontosabbnak tartott kérdést igyekszem megválaszolni: 1. Miként hatott a krízis Oroszországra és milyen szempontok mentén kezelte azt az orosz vezetés? 2. Miként adaptálódik Oroszország a válság utáni nemzetközi gazdasági helyzethez? 3. Milyen volt az a politikai kontextus, amelyben a válság értelmeződött? Mindhárom kérdés tárgyalása kapcsán előtérbe helyezek egy további szempontot, nevezetesen: miként hatottak ezek a folyamatok a magántulajdonosi csoportok és a központi kormányzat viszonyára? Oroszország az elmúlt bő húsz év során már átélt két nagyobb gazdasági válságot. Az első a rendszerváltás végén kibontakozott, majd azt követően a nemzeti össztermék mintegy 40 százalékos csökkenésével járó nagy depresszió. Habár az a bő fél évtizedes folyamat más drámai eseményekkel is társult, nyugodtan állítható, hogy máig mind az elit, mind a közemberek számára egyfajta viszonyítási pontként szolgál. A válság szó jelentésének meghatározásakor az orosz krízisdiskurzusok legtöbbje ezt, esetleg a késői brezsnyevi pangást veszi kiindulópontul, és feltehetően ez a felfogás mindmáig meghatározza az elit válságkezelési stratégiáját. A másik, jelentőségében kisebb, de lefutásában több ponton a mostanihoz hasonló krízis az 1998-as pénzügyi csőd és az azt követő politikai átrendeződés volt. Tulajdonképpen az 1998-as válság volt az oligarchikus berendezkedésű Oroszország alkonya. Ez a csőd erősítette meg végleg az orosz

2 12 Deák András György társadalomban és elitben egy etatista fordulat pszichológiai alapjait. A körülmények szerencsés összjátéka folytán ezt az igényt Vlagyimir Putyin testesíthette meg. Bizonyos értelemben a putyini rendszer e két válság szülötte. Indokolt tehát most óvakodnia, és nem alábecsülni a lehetséges politikai következményeket. Az orosz társadalom és elitje éppen az elmúlt évtizedek tanulságai alapján fogékony a válságokra. Ez némileg eltávolítja a mostani válság értelmezését annak valós mélységétől és időtartamától. Az 1998-as pénzügyi csőd után, bár majdnem hat százalékot esett az orosz GDP, már egy évvel később, 1999-től kezdődően aligha csak az új politikai osztály megjelenése folytán Oroszország látványos növekedésen és stabilizáción ment keresztül. Ez azonban már nem jelentett vigaszt a hatalom korábbi birtokosainak. Jelcinnek korábban elképzelhetetlen stratégiai engedményeket kellett tennie, végeredményben az utódlás levezénylésére, a helyzetből való kimenekülésre korlátozva minden energiáját. A korábbi korszak meghatározó tulajdonosi csoportjai vagy száműzetésbe kényszerültek, vagy kiszorultak a napi politikai, később részben még az őket érintő gazdaságpolitikai döntéshozatalból is. Jelcin túlélte a nagy recessziót, a hatalmi ágak harcát, egy vesztes csecsen háborút, az új tulajdonosi osztály segítségével egy elnökválasztási megmérettetést és egy megkésett operációt. Egy látványos, de a későbbiek ismeretében nem túl hosszú és romboló krízis azonban korai távozásra kényszeríttette. Nyilvánvaló, hogy a mostani rendszer számára az igazi kihívás szintén nem a válság közvetlen hatásainak kezelése, hanem éppen a rezsimbe vetett bizalom megőrzése. Márpedig az orosz társadalom és annak elitje hozzászokott ahhoz, hogy a válság szó hallatán lecserélje az uralkodó osztályát, de legalábbis visszafordíthatatlanul elveszítse hitét annak perspektíváiban. Több kísérlet született 2004 óta az orosz rezsim leírására. Előszeretettel nevezték azt államkapitalizmusnak, hasonlították a dél-koreai chaebolrendszerhez vagy a latin-amerikai kőolajtermelő államokhoz. Ezen értelmezések legtöbbje a gazdaság és a politika közötti viszonyt tekintette az orosz rendszer meghatározó elemének, és azon keresztül vizsgálta a rezsim élet- és versenyképességét, fenntarthatóságát. Joggal tehető fel tehát a kérdés, hogy a világgazdasági válság hatott-e a moszkvai rezsimre. Ez a putyini rendszer első igazi válsága, ezen a téren a politikai uralkodó osztály még nem bizonyított. Megőrzi-e makulátlanságát? Újra kell-e értelmeznie saját perspektíváit? Kell-e engedményeket tennie az elit más csoportjainak irányában, megosztva velük a felelősséget és értelemszerűen a hatalom egy részét is? Kell-e strukturális változtatásokat véghezvinnie a gazdaságban? Ezek a kérdések azok, amelyeket a tanulmány érdemben tárgyalni kíván.

3 A gazdasági válság és strukturális következményei Oroszországban 13 1) Állam és oligarchia Oroszország a válság előtt A mai putyini-medvegyevi rendszer értelmezésének egyik legfőbb nehézsége, hogy leíró fogalmaink szinte kizárólag vagy a szovjet korszakra, vagy a jelcini, oligarchikus Oroszország idejére vonatkoznak. A használt fogalmi megnevezések (KGB, oligarcha, klánok, szilovik stb.) eleve olyan jelentéstartalmat hordoznak, ami megnehezíti összeilleszthetőségüket és a putyini rendszer teljes körű leírását. A putyini időszak ennyiben nem termelte ki a maga fogalmi apparátusát. Ez részben abból fakad, hogy a putyini időszakot hajlamosak vagyunk a két korszakot, illetve annak felfogásait szimbolizáló csoportok küzdelmeként beállítani, amelyben a pityeri KGB-sek végül győzelmet arattak. Ennek következtében a moszkvai oligarchák elvileg alárendelődtek Vlagyimir Putyin pétervári csoportjainak, és ez utóbbiak szabadon rendezkedhettek be Oroszországban. Nem elvitatva ezen értelmezési keret létjogosultságát, érdemes áttekinteni azokat a folyamatokat, amelyek adott esetben mind a gazdasági, mind a politikai elit oldaláról legitimálhatták a 2004 után fennálló orosz állapotokat. Továbbá, érdemes elgondolkodni azon, hogy nem jött-e létre valamilyen új szintézis, amely legalább részlegesen felülírja ezt a Hodorkovszkij-ügy által örökül hagyott dichotómiát és más megvilágításba helyezi a mai Oroszország folyamatait, konfliktusait. Ma már aligha releváns az orosz politika és gazdaság folyamatait egy fél évtizeddel korábbi esemény és az akkori erőviszonyok tükrében vizsgálni. Történeti párhuzammal élve: ma már aligha mernénk Bonaparte Napóleon Franciaországát az ancien régime és a forradalom közös örökségeként leírni, noha kétségtelenül ezek voltak az azt meghatározó legfontosabb előképek. Az orosz politika és tőke közötti kapcsolat értelmezésekor valóban indokolt a szovjet erőszakszervezeti attitűdöt visszatérően képviselő, részlegesen modernizált autoriter állam és a centralizált, nagyipari alapokon nyugvó kapitalista gazdaságról beszélni. Önmagában ez a párhuzamosság rendszerképző jelleggel bír, és az orosz történelemnek legfeljebb a későcári, XX. század eleji időszakában tapasztalhattunk hasonlót. Sem a szovjet időszakban, sem a jelcini periódusban nem volt ilyen együttélés. Az elmúlt bő fél évtized tapasztalatai alapján azt is ki lehet jelenteni, hogy a magántulajdonosi nagyvállalati kör és a kormányzat között kialakult egyfajta egyensúly. Nem kérdőjelezik meg a másik létjogosultságát, tudják, hogy egyikük sem mindenható, valamint hosszú távú kapcsolat kiépítésére törekszenek. Jelenleg az orosz kormányzatban nincs olyan csoport és vélemény, ami a magántőke tömeges államosítására vagy újraosztására törekedne, Putyin rendszerének szerves része a nagyipar jelentős hányadát

4 14 Deák András György irányító és birtokló magántőke. A két rendszer összeillesztése megtörtént, a nemzetgazdaságban meghatározó tulajdonformákról folytatott két évtizedes stratégiai viták egyelőre elhalkultak. A kormányzat gazdaságpolitikai eszköztárában három olyan tényező van, amelyek a magántulajdonosi csoportok szempontjából relevánsak: az állam tulajdonosi szerepvállalása, a tágan értelmezett szabályozáspolitika és a piaci intézmények kiépítése, illetve a magántőke vonatkozásában fellépő informális érdekérvényesítés. Ami az állam tulajdonosi szerepvállalását illeti, míg az első putyini ciklusban a privatizáció mérsékelt folytatásáról beszélhetünk, addig 2004 után valóban megindult egy nacionalizációs folyamat. Ez azonban néhány szektorra korlátozódik, nem ölt általános jelleget és nem koncepcionális, ideológiai alapokon nyugszik. Így a szénhidrogén-szektorban, a kevésbé versenyképes, hanyatló szovjet feldolgozóiparban vagy a nemzetbiztonsági szempontból érzékeny területeken egyértelmű az ilyen trend. Ezek azonban praktikus érdekekhez köthetőek és nem feltétlenül törekszenek a nacionalizáció kiteljesítésére. 1 Az állam tulajdonosi szerepvállalása jelen pillanatban nem fenyegeti a magántulajdont mint intézményt. Figyelembe véve a nemzetgazdaság gyors bővülését, abban betöltött szerepének arányai nem feltétlenül nőttek. Nem véletlen, hogy Hodorkovszkij esete az elmúlt hat évben nem ismétlődött meg. Új jelenség volt a külföldi tőke nagyarányú beáramlása az orosz gazdaság egyes szektoraiba ben még csak 2,7 milliárd USD közvetlen külföldi befektetés érkezett az országba, 2007-ben a Nemzeti Bank adatai szerint már 47,1 milliárd USD. 2 Ennél is fontosabb, hogy míg 2004 előtt kisebb léptékben és főleg a szénhidrogén-termelésbe irányultak ezek a befektetések, addig 2007-re tömeges jelenséggé váltak, és teljes iparági szegmensek kerültek külföldi beruházókhoz. Az orosz fogyasztási robbanás jellegzetes következményeként a kis- és nagykereskedelembe irányuló beruházások kimagasló mértéket öltöttek a szektorális struktúrában. Ezen ágazatokon azonban ma már túlcsordult ez a hullám. Az élelmiszeriparban a leglátványosabb a folyamat, a sör-, csokoládé-, dohány- és üdítőital-gyártás már teljes egészében külföldi cégek kezében koncentrálódik. Hasonló a helyzet a főleg exportra termelő cellulóz- és papírgyártás esetében, de látványosan megkezdődött a külföldi autógyárak terjeszkedése, a biztosítási szektor kivásárlása, és óvatosan megjelentek a befektetők a villamosenergia-iparban, a bank- és az ingatlanszektorban, valamint az építőiparban. A külföldi tulajdon nagyarányú jelenléte pozitív nemzetgazdasági hozadékától függetlenül fokozatosan megnöveli egy nem piac- 1 A 2004 utáni nacionalizációs folyamatok leírásához és klasszifikációjához. (Galuhina Pappe 2009) 2 A Nemzeti Bank és a Statisztikai Hivatal különböző metodológiával gyűjti ezeket az adatokat, utóbbi nem veszi figyelembe a pénzügyi szektorba irányuló befektetéseket és a reinvesztált nyereséget.

5 A gazdasági válság és strukturális következményei Oroszországban 15 konform kormányzati magatartás makrogazdasági költségeit. E szektorokban a moszkvai kormányzatnak már fokozottan körültekintően kell eljárnia, ha fenn kívánja tartani ezt a folyamatot. A külföldi közvetlen tőkebefektetések 2008-ban elért összes beruházáson belüli12,7 százalékos szintje 3 nem kiemelkedő a FÁK-térségben vagy a délkelet-európai régióban. Ami figyelemre méltó, hogy a beruházók ezt nem túl barátságos befektetői környezetben, érdemi belső liberalizációs lépések, valamint az energiaipar leginkább jövedelmező ágaiba való aránytalan invesztíciók nélkül teljesítették. Nyilvánvalóan ez nem lenne járható út egy kisebb állam számára, így az orosz esetben nyugodtan állíthatjuk, hogy a felvevőpiac mérete a lényeg. Ma tehát még nem nevezhető a külföldi tulajdon az orosz gazdaság harmadik szegmensének (az állami és az orosz magántőke mellett), de jelentős lépést tett ebbe az irányba, és a kilátásai kifejezetten jók. Az intézményi folyamatok vonatkozásában a leginkább meghatározó folyamat az állami és magántulajdonosi csoportok mikroszintű veszternizálódása. Ez a széleskörű átalakulási folyamat felöleli a nyugati számviteli szabványok és etikai kódexek elfogadását, a tulajdonosi és vállalatirányítási folyamatok átláthatóbbá tételét, a kisebbségi tulajdonos érdekeinek védelmét, az osztalékpolitika kialakítását. E fejlemények mögött megbúvó nyilvánvaló törekvés a nyugati hitelforrásokhoz való könnyebb és olcsóbb hozzáférés volt. A folyamat mértékére jellemző, hogy bár csak 2005-re vált aktívvá a tőkeáramlások mérlege, 2007-ben már 82,3 milliárd USD nettó tőke folyt be az országba. Az Ernst&Young ebben az évben nem véletlenül helyezte az ötödik helyre Oroszországot a legvonzóbb befektetési célországok listáján. Jellemző módon az orosz állami nagyvállalatok jártak élen a külföldi hitelfelvételek vonatkozásában (egyes számítások szerint a teljes kölcsönállomány akár háromnegyede is erre a körre jut), 4 míg a magántulajdonosi kör több részvénykibocsátást engedhet meg magának. Ugyancsak függetlenül a folyamat makropénzügyi következményeitől kijelenthető, hogy a nagyvállalati kör egésze erőfeszítéseket tett a nyugati tőke bevonására, és ezzel összefüggésben a mikroszintű világgazdasági integrációra. Egyrészt tehát az érdemi választóvonal itt nem az állami és magántulajdonos között húzódik, hanem a kormányzat és az összes többi ipari csoport között. A túlzott külföldi eladósodás megfékezése, az oroszországi tőkepiac fejlesztésének szempontjai olyan konfliktusforrások, amelyekben állami és magáncégek vannak az egyik oldalon, míg a kormányzat óvatosabb pénzpolitikát hirdető tagjai a másikon. A másik meghatározó tényezőcsoport, az állami gazdaságpolitika ehhez képest alig 3 UNCTAD (2009) 4 Galuhina Pappe (2009), p. 112.

6 16 Deák András György változott az elmúlt öt évben. Miután megteremtette az intézményi kontrollt néhány export- és járadékos ágazat felett, legfőképpen a megváltozott adórendszeren keresztül lefölözte annak jövedelmeit, leálltak az első putyini ciklust jellemző intézményi reformok és kísérletek. Ez a stabilitás egyfelől pozitív, amennyiben tizenöt év után első alkalommal nyílt lehetőség a szabályrendszer aprólékosabb kialakítására és a kiszámíthatóság növelésére. Másfelől nyilván kevés teret kínált mélyebb intézményi reformok folytatására, konzervált sok avítt struktúrát. Az ebből származó feszültségek a dinamikus gazdasági növekedés révén kezelhetőek maradtak. A 2004 óta kialakult politikai elit azonban még nem bizonyított reformképessége vonatkozásában, és ez növeli a rezsim implicit sérülékenységét. Az egyik legkevésbé vizsgálható, mégis leginkább izgalmas kérdés a két elit közötti informális viszonyok helyzete. Putyin pétervári csoportjai a politikában és Jelcin moszkvai csoportjai a gazdaságban túl sok szempont vonatkozásában különülnek el ahhoz, hogy automatikus összeolvadásukat kész tényként kezeljük. Más a szocializációjuk, helyzetük, érdekazonosságuk csak részleges. Így, még ha az elmúlt öt évben csökkent is egy komolyabb konfliktus valószínűsége és lehetősége, a két osztály közötti viszonyok elemzése jelentős relevanciával bír a putyini rezsim perspektívájának értékelésekor. Ebben nem az a meglepő, hogy a korábbi ómoszkvai oligarchák nem szivárogtak vissza a politikába, hanem az idő múlásával a politikai elit, illetve annak publikus térben mozgó képviselői nem váltak maguk is tőkéssé és nem törekszenek további meghatározó gazdasági pozíciókat szerezni. Jómódúak, gazdagok, uralják az állami vagyont, egyes, informális szálakon a putyini közegbe tartozó, politikai tisztséget nem viselő szereplőik komolyabb cégeket hoztak létre, de összességében elkülönülnek, a két csoport közti átjárás nem meghatározó. Ez részleges eltérés a legtöbb kelet-ázsiai fejlődési modelltől, ahol a tőkés- és a politikai osztály legalább eredetükben egyívású. Azt is figyelembe kell venni ugyanakkor, hogy míg 2004-ben az államoligarchia törésvonal determinálta az orosz belpolitikát, mára jelentősége messzemenően csökkent. Előtérbe kerültek más, a tulajdonosi viszonyokat kevésbé feszegető konfliktusok: Putyin és Medvegyev kapcsolata, ami látványosan kerüli az állam-oligarcha viszony kérdéskörét (jelentős teret nyitva a spekulációknak), a felsővezetés és az állami bürokrácia viszonya, vagy a rezsimet fenyegető politikai és makrogazdasági kockázatok. Ezekben a potenciális ütközetekben a magántulajdonosi osztály nem feltétlenül résztvevője vagy tárgya a konfliktusnak, sőt, esetleg potenciális szövetséges. Ugyanakkor a két csoport között nyilvánvaló a bizalom hiánya. Nem véletlen, hogy az orosz gazdaságpolitika egyik kedvenc gumicsontja, a nemzetgazdaság diverzifikációja kapcsán a politikai elit alig-alig számít az orosz magánszektor a külföldiről nem is beszélve aktív szerepvállalására. Putyin környezete visszatérően az állami intézményrendszeren belül

7 A gazdasági válság és strukturális következményei Oroszországban 17 kívánja kezelni ezeket a problémákat, legfeljebb megtűrt, de semmiképpen sem partneri viszonyt előrevetítve a jövőben. Mindezek alapján majdnem négy évvel Hodorkovszkij letartóztatása után, a gazdasági válság hajnalán, a két tulajdonosi osztály közötti konfliktus Oroszországban nem volt aktuális kérdés. Ez a négy év azt bizonyította, hogy az akkori konfliktus jelentősége, legalábbis gazdasági vonatkozásban, jobbára a nyersanyagszektorra és annak jövedelmeire vonatkozott. Itt valóban voltak látványos nacionalizációk, a külföldi tulajdont részlegesen kiszorították, és jelentős adóátrendezés is történt. Ha azonban a gazdaság teljes spektrumát nézzük, akkor a magántulajdonosi jogokat azóta nem érte érdemi támadás, a külföldi befektetők a nyersanyagszektoron kívül aktívan terjeszkednek, míg a nyersanyagszektor adói a stabilizációs alapokon keresztül olyan eszközt adtak az orosz gazdaságpolitikának, amely nélkül az aligha lett volna képes ilyen simán kezelni a közelgő válságot. Ennyiben a kérdés nem is az volt, hogy a gazdasági válság jelentette feszültségek újra kiéleznek-e régi konfliktusokat, hanem hogy indukálnak-e új folyamatokat, átrendezik-e a makrotulajdonosi viszonyokat az orosz gazdaságban. 2) A várva-várt hidegzuhany Moszkva válságot kezel Ebben a rövid fejezetben a válság közvetlen lefutását és az orosz válságkezelés technikáit vizsgálom meg. Nem célom a krízis részletes leírása, sokkal inkább arra a két kérdésre keresem választ, hogy egyrészt mennyire volt romboló a krízis, másrészt milyen preferenciák mellett kezelte azt Moszkva. Az orosz válság érdemben három nagyobb időszakra osztható: ősze, amikor Moszkva aktív monetáris és korlátozott költségvetési intervenciót hajtott végre, hogy megmentse a bankrendszert és segítsen refinanszírozni nagyipari csoportjainak kinnlevőségeit. Ebben a periódusban az orosz vezetés hitelpiaci problémaként kezelte a kérdést, bízott a tartalékaiban és nem számított arra, hogy a válság a reálgazdaságot is eléri tele, amikor a Kreml egyszerre volt kénytelen szembesülni a világpiaci árak zuhanásának következményeivel, készleteinek végességével és az első aggasztó reálgazdasági adatokkal. Ez az orosz válságkezelés érdemi időszaka, ekkor születtek a stratégiai döntések, amelyekhez a későbbiekben is tartotta magát a vezetés.

8 18 Deák András György tavaszától mostanáig, amikor a nemzetközi helyzet enyhült, javultak a nyersanyagpiaci kilátások, ugyanakkor a nemzeti össztermék továbbra is meredeken és a korábbi prognózisokat meghaladóan zuhant. A kormányzat ekkor már inkább kivárt, taktikai lépéseket tett, de a korábbi stratégiáján nem változtatott. A válság két makrogazdasági tényezőn keresztül érintette Oroszországot. Egyrészt 2008 második felében drámai módon lezuhantak a nyersanyagárak, másrészt a nemzetközi hitelválság révén eltűnt a korábbi tőkebőség. Fontos hangsúlyozni, hogy ez két egymástól elkülönülő eredő. Egyes pontokon ugyan a hatásuk összeadódott, nagyobb makroindikátorok szintjén következményeik különválaszthatatlanok. A két tényező azonban eltérő módon fejtette ki hatását, más szektorokon keresztül más-más ipari csoportokat és szereplőket érintett, és legfőképpen egyáltalán nem biztos, hogy azonos időpontban ér véget hatásuk. Ebből a szempontból a nemzetközi nyersanyagárak, legfőképpen az Oroszország számára meghatározó olajárak 2010 elejére kilábaltak a krízisből. Bár fordulóján valóban lesüllyedtek az orosz szempontból majdhogynem kritikus 40 dollár/hordó szintre, 2010-ben stabilizálódni látszanak a 2007 közepi 80 dolláros szinten. Az orosz olajiparnak ellentétben a gáziparral nem is csökkent az exportvolumene. Ma nyugodtan kijelenthető, hogy az aranytojást tojó tyúk egészséges, és képes mind a gazdaság egészét, mind a költségvetést a korábbihoz hasonló szinten finanszírozni. Rövid távon a megnőtt globális makrogazdasági kockázatok miatt előfordulhatnak visszaesések, azonban középtávon az olajiparban nem is érdemes felépülési időszakról beszélni, tekintettel a meglehetősen szűk kínálati pozícióra. A két meghatározó tényező továbbra is magas olajárat sugall: az OPEC árcélja magas, eszközei hitelesek, illetve a kelet-ázsiai keresleti dinamika nem tűnik lassulni. Némi lemaradással és bizonyos volumenáldozattal, de hasonló trend látszik kibontakozni a legtöbb, orosz szempontból fontos exportpiacon, így az acél- és a többi fémpiacon, a réz, a platina vagy az arany vonatkozásában. Ebben a tekintetben az orosz gazdaság fundamentumai erősek, a válság jelentősége az idő múlásával viszonylag hamar elhalványodhat. 5 A kitermelő ágazatok legtöbbje előtt álló kihívások jobbára ugyanazok, mint a válság előtt. 5 A legfőbb kivétel itt a földgázexportra vonatkozhat, amelynek azonban makrogazdasági jelentősége messze elmarad a kőolajétól. A gázexport alig 10 százalékát adja a költségvetési jövedelmeknek, esetleges világpiaci áresése főleg a belső, alacsony gázárak révén a feldolgozóiparnak nyújtott közvetett szubvenciókon keresztül csökkentheti ezen ágazatok nemzetközi versenyképességét.

9 A gazdasági válság és strukturális következményei Oroszországban ábra Az Urals ára ( , USD) Forrás: EIA US Ezzel szemben a tőkepiacokon feltehetően hosszabb távú alkalmazkodásra kényszerül az orosz gazdaság. Mind az átalakuló pénzpiaci szabályozás, mind a világban megnövekedett államadósságok szűkösebb hitelkínálatot vetítenek előre. Ez kellemetlenül érinthet minden tőkeszegény országot, és ez alól nem kivétel Oroszország sem. Az orosz ipari szereplők, akár állami, akár magántulajdonosi csoportok, előszeretettel vontak be külső forrást a putyini időszak alatt. Ez meglehetősen új jelenség volt, a jelcini periódusban erre nem nyílt lehetőségük. A külföldi forrásbevonás volt e cégek nyugati szabványok szerinti átalakításának, transzparenciájuk megteremtésének fő értelme. Az egyik jelentős kérdés, hogy ez a helyzet meddig marad fenn, mennyire fogja érinteni az orosz gazdaság szempontjából meghatározó nemzetközi banki kihelyezéseket, illetve a korábbi nyugati bankokon keresztül történő forrásbevonás miként váltható ki. A végleges válasszal nyilván még sokáig várni kell, de az egyértelműen befolyásolni fogja nemcsak az orosz növekedési lehetőségeket, hanem az orosz kapitalizmus minőségét is.

10 20 Deák András György 1. táblázat Orosz makrogazdasági indikátorok ( ) 2008 a 2009 a 2010 b 2011 b Reál GDP-növekedés (%) 5,6-7,9 3,5 4,3 Ipari termelés (%) 2,1-10,8 c 4,0 4,4 Munkanélküliség (%) 6,4 8,4 8,3 7,5 Infláció (%) 13,3 8,8 7,8 7,2 Szövetségi költségvetés egyenlege (GDP %) 4,1-6,0-4,0-2,5 Export (milliárd USD) 471,6 303,3 368,9 399,5 Import (milliárd USD) 291,9 192,7 235,2 267,0 Folyó fizetési mérleg egyenlege (milliárd USD) 102,4 47,5 64,0 59,4 Folyó fizetési mérleg egyenlege (GDP%) 6,2 3,9 4,1 3,5 Külső adósság (milliárd USD) 401,3 c 385,5 c 407,0 432,7 Árfolyam Rb/USD (éves átlag) 24,85 31,74 30,00 29,80 Árfolyam R/ (éves átlag) 36,53 44,22 42,68 41,65 a Tény; b Economist Intelligence Unit előrejelzés; c Economist Intelligence Unit becslés Forrás: Economist Intelligence Unit A fenti táblázat, elsősorban annak 2008-ra és 2009-re vonatkozó oszlopai nagyon vázlatos betekintést adnak a válság oroszországi lefolyásába. Aligha meglepő a külgazdasági tevékenységben bekövetkezett visszaesés, a külkereskedelmi aktívum csökkenéséből és a tőkekiáramlásból fakadó gyenge folyó fizetési mérleg, illetve a jelentős, a válság mélypontján mintegy 40 százalékos árfolyamcsökkenés. A táblázatból csak részlegesen olvasható ki a monetáris és a fiskális politika konzervatív válságkezelési attitűdje. Az orosz gazdaságpolitika központi motívuma nem a gazdaságélénkítés, hanem a makropénzügyi egyensúly megőrzése volt. A jegybank a krízis kezdetén jelentősen megemelte a jegybanki kamatokat tartalékai védelme érdekében. Bár a Nemzeti Bank más eszközökkel, közvetlen hitelekkel igyekezett biztosítani a bankrendszer likviditási igényeit, de értelemszerűen ezek nem voltak képesek ellensúlyozni a szigorú, a pénzbőséget szűkítő monetáris politika reálgazdaságot fékező hatását. Hasonlóképpen nem volt érdemi gazdaságélénkítő hatása a fokozatos rubelleértékelésnek sem: sem a külső piacok beszűkülése, sem a kapacitási tartalékok alacsony volta nem kínált érdemi teret piacszerzésre. A szövetségi költségvetés váratlanul nagy hiánya sem egy anti-krízis politika vonásait mutatja. Mivel a költségvetés bevételi oldalának majdnem felét (2007-ben 47 százalékát) 6 adó szénhidrogén-ágazat generálta jövedelmek mintegy 40 szá- 6 Busujev (2008), p. 63.

11 A gazdasági válság és strukturális következményei Oroszországban 21 zalékkal zuhantak, a kiadási szint fenntartása a korábban felhalmozott költségvetési tartalékok, a Tartalék Alap és a Nemzeti Jóléti Alap felhasználását feltételezte. E forrásokat erre használták, nem keresletélénkítő fiskális expanzióra. A makropénzügyi stabilitást a fókuszba állító konzervatív válságkezelési stratégiáért a reálgazdaság fizetett átmenetileg magas árat. Mint a táblázatból látható, jelentős mértékben esett a nemzeti össztermék. 7 Ennek az adatnak az értelmezése azonban meglehetősen ellentmondásos. Az orosz visszaesés globális összehasonlításban kimagasló. Oroszország a világ 213 országából a 205. helyet foglalja el a CIA 2009-es előzetes növekedési adatokra épülő becslésében. 8 Ezt aligha ellensúlyozta, hogy 2004 és 2008 között Oroszország mintegy fél százalékponttal meghaladta a keleteurópai régió, 9 és ennél is jobban a világ átlagos növekedését. Moszkva teljesítménye még így is jócskán felülmúlta a térség beteg gazdaságaiét, az ukránt vagy a baltiakat. A másik lehetséges összehasonlítási kör a többi olajexportőr országoké. Amennyiben hihetünk a nemzeti statisztikáknak, a legtöbb OPEC állam stagnálással vagy ennél jóval kisebb recesszióval vészelte át az évet. A posztszovjet térségben néhány exportőr még jelentős növekedést is felmutatott. Mindezek alapján az orosz recesszió mértéke némileg rejtélyes: a nyersanyagszektor 2009-es teljesítménye biztosan nem támasztja alá, míg a balti hitelválságot és az ukrajnai állapotok kialakulását Oroszországban sikerült elkerülni. Az okok között figyelmet érdemel a feldolgozóipar látványos visszaesése. Ennek termelése 2009 első három negyedévében 19,1 százalékkal csökkent szemben a kitermelő iparágak mintegy három százalékos zsugorodásával. 10 Ezen belül is kimagasló a nagyobb hozzáadott értékű gépgyártás és beruházási javak körében beálló csökkenés, miközben a belső fogyasztásra termelő szektorok vonatkozásában a recesszió esetenként akár el is hanyagolható. Az előbbi százalékos mutatóihoz képest az élelmiszeripar mindössze két százalékkal zsugorodott. Húsz százalék körüli szinten esett vissza az építőipar, a közlekedés és áruszállítás, ennél kevésbé, tíz százalékot nem meghaladó mértékben a távközlés és a kiskereskedelem. A recesszió iparági struktúrája nem meglepő: az állótőke beruházások voltak a válság első reálgazdasági áldozatai mindenhol, míg a 7 A végleges tényadat ennél is rosszabb, az orosz nemzeti bank előzetes adatai alapján 9,4 százalékkal csökkent a GDP. &sid=oep 8 CIA World Factbook, ode=me&rank=138#ku 9 Az ENSZ értelmezése szerint: a kelet-európai EU-tagok, kivéve Szlovéniát és a balti országokat, illetve a négy európai FÁK-tagállam. 10 Állami Statisztikai Hivatal,

12 22 Deák András György fogyasztásban beálló csökkenés messze nem érte el annak szintjét. Sokkal inkább meglepő az a tény, hogy ezek a már sokszor temetett iparágak még mindig képesek ilyen mértékben hozzájárulni az orosz GDP-hez. Sem a kitermelő iparágak viszonylag jó teljesítménye, sem a belső fogyasztás mérsékelt visszaesése nem volt képes az ott beálló csökkenést érdemben ellensúlyozni. Az orosz válság érdekes ötvözete volt a nemzetközi krízis kelet-európai régióra jellemző tüneteinek és a nyersanyag-, főleg olajexportőr államok sajátos dinamikáinak. Annak kezelésekor Moszkvának első lépésben sok, kevésbé versenyképes, főleg a hazai piacra dolgozó, de nagyszámú, regionálisan koncentrált munkavállaló és ipari lobbi érdekeit kellett figyelembe vennie. Immár visszatérő kihívásként jelentkezett a monograd -ok problémája. Ezek olyan kisvárosok, amelyeket a szovjet időszakban egyetlen ipari üzem köré telepítettek és a teljes foglalkoztatást, de gyakran még a közművek működését és a fűtést is e gyárak biztosítják. 11 E szektor átmeneti kisegítése jelentős költségvetési forrásokat emésztett fel. Nem véletlen, hogy a hadiipari megrendelések szintjét nem csökkentették és komoly forrásokat áldoztak a rendszerképző vállalatok megsegítésére. Másfelől a nyersanyagszektor adta a korábbi pénzügyi tartalékok zömét teléig az exportpiacok volumen- és áresése szolgáltatta a legfőbb okot az aggodalomra, azt követően a külső kilátások javulása a reménykedésre. Ezen ágazatok leginkább adókönnyítéseket kértek és kaptak a válság során. Az orosz kormányzatnak mindkét szektorból fakadó kényszereket figyelembe kellett vennie. Nyilvánvaló, hogy az orosz válságkezelés színvonala messzemenően felülmúlta az 1998-ban tapasztaltakat. Moszkva korábban fegyelmezett módon jelentős pénzügyi tartalékokat halmozott fel: a jegybanki tartalékok 2008 nyarán elérték a 600 milliárd dollárt, míg a költségvetési készletek (Tartalék Alap, Nemzeti Jóléti Alap) 2009 elején 216 milliárd dollárra rúgtak. Ez lehetőséget teremtett, hogy külső kényszerek nélkül, intenzíven kezeljék a helyzetet. A jegybank és a kormányzat ugyan az eseményeket csak követve, de aktívan reagált és érdemi intézkedéséket tett a válság kezelésére. Ugyanakkor kommunikációját tekintve meglehetős kakofónia bontakozott ki, a kormányzati szereplők folyamatosan és egymásnak ellentmondóan nyilatkoztak a helyzetről. Az egyik végletet Igor Suvalov első miniszterelnök- helyettes képviselte, aki folyamatosan lekicsinyelte a krízis oroszországi következményeit, illetve annak pozitív oldalát emelte ki. Ehhez képest a pénzügyi vezetés, Szergej Ignatyev jegybankelnök és Alekszej Kudrin pénzügyminiszter végig a monetáris és fiskális fegyelem mel- 11 Elhíresült esetként említhető a pikalevoi tüntetés, amely a helyi gyár bezárása miatt robbant ki. Vlagyimir Putyin a helyszínen utasította Oleg Gyeripaszkát, az egyik tulajdonost az üzem újraindítására.

13 A gazdasági válság és strukturális következményei Oroszországban 23 lett tört lándzsát és a kezdetektől a válság súlyos következményeire figyelmeztetett. 12 Milyen alternatív válságkezelési módok nyíltak Moszkva előtt? Nemzetközi összehasonlításban az orosz kormányzat az egyik leginkább szociális orientációjú válságkezelést alkalmazta. 13 Szimbolikus, hogy most és a válság folyamán mindvégig érintetlen maradt a költségvetési dolgozók bértömegének 30 százalékos és az alapnyugdíj 37 százalékos, 2009-ben esedékes emelésére tett ígéret is. Moszkva az állami kiadások szinten tartását tűzte ki célul, akárcsak a legtöbb fejlett ipari és olajexportőr főváros. Csakhogy tekintettel a bevételek radikális csökkenésére, ez a nyugati stratégiáknál sokkal nagyobb forrásbevonást követelt meg. Ugyanakkor a nagy népességszám és a kiterjedt feldolgozóipar miatt a kiadási oldalt is jelentősen át kellett strukturálni, ami érdemi különbség az Öböl-menti államok viselkedéséhez képest. Moszkva válságkezeléséből teljes egészében hiányoztak a közvetlen állami befektetések, csak a tőkebefektetések adóját csökkentették érdemben. 14 Ez a piacukat megőrző, főleg kitermelő szektorokban alkalmas volt csekély élénkítésre, de ennek hatása legfeljebb csak hosszabb távon bontakozhat ki. A hitelforrások elapadásakor és a piacok beszűkülésekor a vállalkozások aligha fognak önállóan érdemi befektetésekbe. Más fejlődő piacokon, Szaúd-Arábiában, Indiában, Kínában, Argentínában és több fejlett államban is a közvetlen állami befektetések voltak a meghatározó keresletélénkítő eszközök. Ezzel szemben az orosz kormányzat fő instrumentuma a fiskális és a hitelpiacokon keresztül történő transzferek és fogyasztásélénkítés volt, ami inkább megfelelt a fejlett ipari államok stratégiájának, az Egyesült Államok, Franciaország, kisebb mértékben Németország által alkalmazott megoldásoknak. A klasszikus keynesiánus keresletélénkítés, az állami infrastrukturális beruházások hiányát, sőt csökkentését lehet a reálgazdasági visszaesés egyik okának tekinteni. A két kiemelt eseményen, a 2012-es vlagyivosztoki APEC-csúcs és a 2014-es szocsi olimpia előkészítésén kívül kevés állami beruházási projekt maradt érintetlen. Ennek egyik oka nyilván az ijedtség és a felkészületlenség: az orosz válságkezelési csomag érdemi része a válság mélypontján, 2008 legvégén, 2009 legelején került kidolgozásra a lehető legborúsabb politikai, pénzügyi perspektíva mellett. Ugyancsak ebben az időszakban ébredt rá az orosz kormányzat eszközeinek szűkös voltára. Az Egyesült Államok saját nemzeti össztermékének bő tíz százalé- 12 Kudrin és Suvalov nyilvános vitákba is keveredett, például 2009 márciusában. Suvalov ekkor már a válság végéről és a kereslet egy éven belüli növekedésről beszélt, míg Kudrin ezt tagadta. Nuzsni pjaty let, Vedomosti, Szinyelnyikov-Muriljev (2010), p Többek közt négy százalékkal csökkentették profitadót, átalakították az amortizációs leírások rendszerét és az olajexportra kivetett exportvám kiszámítási módját, csökkentették bizonyos új olajlelőhelyek termelésére kivetett terheket, illetve elhalasztották a szociális adó 2010-re tervezett emelését.

14 24 Deák András György kát fordította különböző élénkítési programokra. Az IMF áprilisi előrejelzése szerint a fejlett államok államadósság/gdp mutatója 2010-ig átlagosan 23 százalékponttal fog emelkedni. 15 Ehhez képest 2009 elején Moszkva tartalékalapokban meglévő eszközei csak a GDP 7,8 százalékára rúgtak. Nagyjából hasonló mértékben, a GDP közel nyolc százalékával csökkent a szövetségi költségvetés bevételi oldala, a 2008-as szint 60 százalékára süllyedve 2009-ben. A jegybanki tartalékok apadása szintén ugyanebben az időszakban volt a leggyorsabb. A gazdaságélénkítés és a fiskális stabilitás közötti erős negatív korreláció egyértelművé vált. Nem meglepő, hogy az orosz kormányzat egy konzervatívabb, a fiskális és monetáris stabilitás szempontjait érvényesítő válságkezelés mellett kötelezte el magát. Az állami közvetlen befektetések hiányának másik oka azonban strukturális jellegű: a kormányzat és a gazdasági szereplők közötti bizalmi deficit. A magas szinten monopolizált orosz gazdaságban nem biztos, hogy ezek a források gyorsan és jól hasznosultak volna, csak az infláció szintjét növelve. A válságkezelés folyamán a jegybank többször szembesült azzal, hogy a nagybankok éppen az általa juttatott eszközökkel a rubel ellen spekuláltak, intervencióra és a tartalékok további feláldozására kényszerítve a központi bankot. A bankszektornak és a nagyvállalati körnek a GDP 30 százalékra rugó külföldi hitelállománya is kiemelkedően rossz szerkezetű volt, közel harmada rövid lejáratú kölcsönökből állt. Indokolt félelem volt, hogy ezek a szereplők az állami keresletélénkítésre szánt eszközöket nem feltétlenül juttatnák el a reálgazdaságba, és Moszkva csak nagyon korlátozott eszközökkel élhetett volna ennek kikényszerítésére. Feltehetően az állami gazdaságélénkítés intézményi hiányosságai képezték az orosz válságkezelés legfőbb gyengeségét. Moszkva nem rendelkezett annyi forrással, hogy számolatlanul kiszórja a gazdaságba, és hiányzott e likviditást visszajuttatni képes eszközrendszer is. Putyin nem véletlenül visszatérő kérdése ebben az időszakban úgy hangzott: miként lehetne ezt a pénzt a reálgazdaságba eljuttatni? Ezt lényegében nem sikerült megválaszolni. Az állami keresletélénkítés kérdése érdemben csak 2009 nyarától, a nemzetközi helyzet részleges konszolidációjakor került előtérbe. A nyersanyagpiacok, legfőképpen az olajárak stabilizációja a vártnál jobb feltételrendszert teremtett az orosz költségvetés és monetáris politika számára. A jegybanki tartalékok 2010 tavaszáig több mint 100 milliárd dollárral gyarapodtak, az éves költségvetési hiány bő egy százalékkal kisebb lett a vártnál. Ekkor a vállalati és a bankszféra már túl volt a válság pénzügyi hatásainak a nehezén, újrastrukturálta kinnlevőségeit, és előtérbe kerültek a reálgazdasági visszaesésből származó kihívások. Ez időtől kezdődően az orosz kormányzat folyamatosan azzal a dilemmával szembesült, hogy pótolja-e a tartalékokat, avagy próbálkozzon a kereslet kisebb élénkítésével. 15 IMF (2009), p. 26.

15 A gazdasági válság és strukturális következményei Oroszországban 25 A világban meglévő makrogazdasági kockázatok miatt azonban úgy tűnik, inkább az első megoldás mellett kötelezte el magát. 3) Mi lesz veled, orosz gazdaság? A krízis utáni gazdasági rendhez való orosz alkalmazkodás vizsgálatakor két kérdést érdemes feltenni. Az első: hogyan fog kinézni a nemzetközi gazdasági rend 2009 után? A második: melyek voltak az orosz gazdaság 2008-ig tartó felívelő szakaszának meghatározó trendjei? Ez a két kérdéskör, és azok összeilleszthetősége alapvetően megszabja azt a mozgásteret, amely a válság utáni időszakban megnyílik Oroszország előtt. A válság utáni nemzetközi folyamatok orosz szempontból meghatározó vonásai nem feltétlenül mutatnak éles eltérést a krízis előtti időszakhoz képest. Moszkva szempontjából a meghatározó nemzetközi nyersanyagpiacokon néhány kivétellel továbbra is erős keresleti nyomás várható. Ez döntő tényező egy olyan gazdaság szempontjából, amelyben az export bő háromnegyedét, a költségvetési bevételek több mint felét és a nemzeti össztermék legalább 40 százalékát kitermelő iparágak, vagy azokhoz szorosan kapcsolódó feldolgozóipari kapacitások adják. Ezek az esetek többségében globális, vagy globálissá váló piacok, ahol az ármozgások regionális különbségei fokozatosan csökkennek. A konvencionális ipari, technológiai és intézményi keretek között az ország cserearányai stabilak és javulhatnak is. Egyelőre a legtöbb szektorban kicsi egy meghatározó technológiaváltás valószínűsége, középtávon a nemzetközi árkonjunktúra minden jel szerint kedvezni fog Oroszországnak. Ezt némileg árnyalja, hogy az orosz exportpiacokon, legfőképpen Európában a válság mély sebeket hagyott, lassú kilábalásra lehet számítani. Az EU GDP-jének 4,2 százalékos visszaesése messze a legnagyobb a fejlett ipari centrumok sorában, érdemben csökkentve a növekedési kilátásokat. Ez érzékenyen érinthet több, infrastrukturálisan ide kapcsolódó és ide exportáló iparágat, legfőképpen a gáz-, kisebb részben a szénszektort, valamint az elektromos áram kivitelét és a teljes szállítási ágazatot. Kiegészülve a gyenge posztszovjet és belső piaci teljesítménnyel, ez középtávú kihívást jelenthet, de ezek a problémák súlyuknál fogva makroszinten nem lesznek meghatározóak. Mindez feltételezhetően gyorsítani fogja a távol-keleti exportinfrastruktúra kiépítését, ami az évtized közepe óta folyamatban van, a válság hatására még élénkült is. A Gazprom például egyedül csak a távol-keleti exportprojektjeinek az ütemezését nem lassította le, miközben mind az Egyesült Államokba, mind az Európába irányu-

16 26 Deák András György ló infrastruktúrafejlesztési befektetéseit érdemben elhalasztotta. Ez nem meglepő, megfelel a globális trendeknek. Nagyobb gondokat okozhat a nemzetközi hitelpiacok beszűkülése. A válság egyik fő orosz tanulsága éppen az orosz nagyipari és pénzügyi szektor gyors külső eladósodása volt. Nemzetközi összehasonlításban a bruttó adósság elhanyagolható, 2009 végén is alig haladta meg a GDP 30 százalékát. Ez európai összehasonlításban nem rossz adat, olyan kis, nyitott gazdaság is, mint a magyar, e szint több mint kétszeresét produkálja. Ezen belül azonban nagyon magas volt a rövid lejáratú követelések aránya, 2007 végén elérte a teljes állomány 22 százalékát, több mint százmilliárd dollárt. 16 Ennek újrastrukturálása volt az egyik legnagyobb kihívás a nemzetközi hitelpiacok kiszáradása, az előnytelen nemzetközi árfolyammozgások, azon belül is a rubel erőteljes leértékelődése közepette ábra Oroszország külföld felé fennálló kötelezettségei, (milliárd USD) Külföldi tartozások Kormányzat Bank és vállalati Forrás: Orosz Nemzeti Bank Mint a 2. ábrából kitűnik, a nagyvállalati szektor korántsem követte a kormányzat konzervatív pénzügypolitikáját től aktív külföldi forrásbevonás kezdődött, amire szükség is volt a növekedési szint fenntartásához és az infrastruktúra bővített újratermeléséhez. Az orosz gazdaság tőkeigénye továbbra is óriási, és ezt a válság alatt csak nehezebben lehetett fedezni, az elkövetkezendő években pedig minden bizonnyal csak drágáb harmadik negyedévének végén, amikor a kormányzati szubvenciókkal már túl voltak a nehezén, az orosz jegybank adatai szerint a követeléseknek még mindig 40 százaléka volt két éven belüli lejáratú.

17 A gazdasági válság és strukturális következményei Oroszországban 27 ban, esetleg máshonnan vagy másképp lehet majd finanszírozni. Oroszország számára ez nyilvánvalóan rossz hír, ráadásul kiélezi a különböző források közötti versenyt. Az egyik elméleti megoldási lehetőség a kormányzat közvetlen vagy közvetett részvétele. A putyini korszakban a kormányzat csak 2006-tól kezdődően, szelektíven, centralizált módon valósított meg beruházási programokat. Nem történt átfogó kísérlet a közút- és közműhálózat felújítására, erősen megválogatva vállalkoztak energetikai befektetésekre. Érdemi, de kétes eredményű kísérletek leszámítva néhány presztízsberuházást csak a hadiiparban, illetve az oktatásban és egészségügyben kerültek meghirdetésre. Mindamellett a kormányzat megőrizte és kis mértékben tovább bővítette az állam tulajdonosi szerepét számos olyan iparágban, ahol az érintett cégek domináns piaci pozíciókkal bírtak és beágyazottságukkal torzították a versenyt. E vállalati kört a Kreml egyfajta kapitalista hűbérúri rendszerben ellenőrzi, ami az érintett lobbik unszolására természetszerűleg magában hordja a beruházói szerepkör erősítését is. A viszonylag szigorú, felhalmozó fiskális politika és a kiterjedt állami tulajdonosi szerepkör között eddig is kényes egyensúly állt fenn, ami az új helyzetben könnyen felborulhat. Egyértelműen e kötélhúzás részeként értékelhető a válság során e cégeknek jutatott jegybanki többletlikviditás visszaszivattyúzása, illetve az olajipari lobbi és a pénzügyminiszter közti nyílt polémia az előbbinek adott adóengedmények indokolatlan voltáról. Az orosz válságkezelés elmúlt másfél éve jól megmutatta e különleges vállalati kör érinthetetlenségét. Miközben ezek a termelők, a régi szovjet autó-, a repülőgépipar, a gépgyártás szorultak rá leginkább a kormányzati segítségre, nem történtek érdemi intézkedések versenyképességük javítására. Az állami mentőöv konzerválta e vállalatok helyzetét, akárcsak az orosz gazdaság legjavát. Csakúgy, mint korábban, a nemzetközi pénzpiacokról beszivattyúzott források révén, most a költségvetési szubvenciókon keresztül ezek az iparágak megmenekültek a világgazdasági alkalmazkodási kényszerektől. Az orosz válságkezelés kapcsán a magas szinten beágyazott, jobbára állami tulajdonosi csoportok konzerválták a meglévő viszonyokat. Nem sikerült kialakítani a világgazdasági alkalmazkodás és válságkezelés egészséges elegyét, és továbbra is kérdéses, honnan fognak származni a modernizációs késztetések ezekben az ágazatokban. Mindez nem feltétlenül igaz a magántulajdonosi körre. Az állami védőernyő a magántulajdonosi nagyiparban, de még az állami tulajdonú kitermelő ágazatokban is csak korlátozottabban érvényesült. Ennek megfelelően a vállalatok különböző stratégiák mellett vészelték át az elmúlt másfél évet: az állami tulajdonú Rosznyeft és Transznyeft jelentős, olajexport fedezetű kínai kölcsönt kapott, a Gazprom maximálisan kihasználta a hoszszú távra megkötött exportszerződésekben késleltetve jelentkező árdekonjunktúrát. Látványos volt ugyanakkor néhány agresszív növekedési stratégia bukása: Oleg Gyeripaszka, az alumíniumiparban terjeszkedő, koráb-

18 28 Deák András György ban az oroszországi Forbes-lista legvagyonosabb nagyvállalkozója kis híján tönkrement és jelentősen visszaszorult. Ezzel szemben például az Alfabank, amely már 1998-ban is konzervatív üzletpolitikával és széles portfolióval vészelte át az államcsődöt, most is jól szerepelt. Szimbolikus Vlagyimir Liszin, az amúgy a válság által érzékenyen érintett acélipar egyik szereplőjének a sikere. Mérsékelt expanzionista attitűdje, 17 az iparági szinergiákra építő, költségoptimalizáló vállalata érdemi veszteségek nélkül került ki a válságból, ő maga pedig a 2010-es Forbes-lista leggazdagabb oroszaként zárta az évet. 18 Ez az átrendeződés azonban nem volt drámai. A Forbes-listát alapul véve, habár a száz leggazdagabb orosz vagyona a 2007-es 522 milliárd USD-ről 2008-ra 142 milliárdra apadt, a tőzsdei folyamatok következtében 2009-re visszakapaszkodott 297 milliárdra. Nem következett be érdemi átrendeződés sem: a 2009-es lista mindössze tizenegy új nevet tartalmaz, főleg az alacsonyabb szinteken, és a két év alatt a leggazdagabb nyolc név is ugyanaz maradt, csak a sorrend változott. 19 Ez a metodológia minden hiányossága ellenére is azt sugallja, hogy rövid távon a válság nem járt érdemi átrendeződéssel, ez utóbbi messze elmarad az as válság után tapasztaltaktól. Ebben a közegben a válság járhatott pozitív hozadékkal. Ellentétben az 1998-as válsággal, amikor az államcsőd letarolt több ágazatot, beleértve egészséges és perspektivikus vállalkozásokat is, illetve jelentősen átrendezte a nagyipari erőviszonyokat, ez a krízis szelektívebben hatott. Nem járt a politikai elit cseréjével, fennmaradt a makrogazdasági egyensúly, és így mód nyílt az üzleti eredmények erőteljesebb kamatoztatására is. Ellentétben a Jelcin-korszakkal, amikor sok esetben a politikai kapcsolat, a költségvetési forrásokhoz és az állami tulajdonhoz való intenzív hozzáférés volt az üzleti érdekek megmentésének záloga, most éppen ezek viszonylagos voltára kellett ráébrednie sok magántulajdonosi csoportnak. A putyini rezsim egyenlő távolságtartása és a költségvetéshez való közvetlen hozzáférés megszüntetése a magántulajdonosi csoportok önálló lábra állásának egyik fontos és pozitív eleme. A romló nemzetközi hitelkörnyezet és a fiskális eszközök kimerülése feltételezhetően óvatosabb üzletpolitikára fogja kényszeríteni ezt a kört, és ez minden hátránya ellenére az érintett ágazatoknak inkább a javára válhat. 17 Találóan így jellemzi Liszin üzleti stratégiáját a téma két szakértője Jana Galuhina és Jakov Pappe; Galuhina Pappe (2009), p Természetesen ezt a stabilitást továbbra is erősíti az a tény, hogy az orosz magántulajdonosi szektor még mindig az alapító-atyák kezében van. A legtöbb jelentős ipari vállalatot a kilencvenes évek eleje óta ugyanazok a szereplők vezetik, egyesítve a tulajdonosi és menedzseri jogkörök legtöbbjét. Ez egyértelműen erősíti az orosz nagyipar zárt jellegét, annak tulajdonosi csoportjai ragaszkodnak a vállalatok napi kontrolljához, és nem engednek a cégvezetéshez másokat.

19 A gazdasági válság és strukturális következményei Oroszországban 29 Az intézményi korlátok és az iparági lobbik jelentette kényszerek mellett a fejlesztő állam potenciális kibontakozása előtt álló másik komoly probléma a fiskális expanzió kifulladása. Putyin hatalomra jutása óta mind a nemzeti össztermék növekedéséből adódóan, mind az azon belüli adócentralizáció emelkedésének eredményeképpen folyamatosan és dinamikusan nőtt a szövetségi költségvetés főösszege. Ezzel párhuzamosan már a válság előtti trend is a fiskális fegyelem fellazulásáról árulkodott, folyamatosan emelkedett a költségvetésbe beépített olajár-várakozás, aránytalan ütemben nőttek a szociális kiadások. A 2. táblázatból kitűnik, hogy a os időszak volt az óvatos költekezés kora, ami ben talán épp a választások miatt némileg felpuhult. Mindenesetre, az egyre növekvő exportbevételek 2006 után beépültek a kiadási oldalba, anélkül, hogy a kormányzat átfogó beruházási programokat indított volna el. Ehhez járult a válság hatása, a 2009-es költségvetés hat százalékos deficittel zárult, amely elsodorta a meglévő költségvetési tartalékokat és azokat a korábbi paradigma szerint újra fel kellene halmozni táblázat A szövetségi költségvetés bevételei és kiadásai a GDP arányában, (százalék) Kiadások 14,2 14,8 18,9 17,8 15,8 16,3 15,9 18,1 18,2 Bevételek 15,5 17,8 20,3 19,5 20,1 23,7 23,3 23,6 22,3 Nem a szénhidrogén-szektorból 11,7 13,1 15,1 14,1 13,5 13,6 12,7 14,6 11,8 A szénhidrogénszektorból 3,8 4,7 5,2 5,4 6,6 10,1 10,9 9 10,6 Szufficit 1,4 3 1,4 1,7 4,3 7,4 7,5 5,5 4,1 Deficit a szénhidrogén-bevételek nélkül 2,5 1,7 3,8 3,7 2,3 2,7 3,4 3,5 6,4 Forrás: Kazakova Szirelnyikov-Muriljev (2009) A 2009 nyarán elfogadott, hároméves időszakra szóló költségvetés egyelőre egyfajta középutat jelent, három százalékos deficitet előirányozva 2012-re. A deficitcsökkentéshez való visszatérés egyben a szociális és fejlesztési célok közötti választási kényszer kiéleződését is feltételezi. Az orosz kormányzatnak egyszerre kell lassítania a már-már megszokott bér- 20 Arról nem is beszélve, hogy az egyébként a nyugdíjrendszer jövőbeli finanszírozására félretett aktívák is valószínűleg teljes egészében áldozatul esnek a válságkezelésnek.

20 30 Deák András György és nyugdíjemelési ütemen és korlátoznia a hagyományos orosz feldolgozóipari ágazatoknak adott szubvenciókat. Ezek már önmagukban is paradigmatikus jelentőségű változások a 2000 óta uralkodó fiskális expanzió vonatkozásában. Mindehhez érdemes hozzátenni a globális makrogazdasági kockázatok miatt volatilisebb nyersanyagár-mozgásokat, az ebből fakadó nehezebb tervezhetőséget és egyes alrendszerek, legfőképpen a nyugdíjkifizetések gyorsan romló demográfiai hátterét. Ez középtávon a költségvetési feszültségek és az intézményi reformokra vonatkozó technokrata igény növekedését vetíti előre. Rövidtávon alternatívát kínálhatnak a magasan maradt nyersanyagárak, a már meghirdetett adóemelések, esetleg az eladósodás. A programalapú költségvetés bevezetésére vonatkozó retorika felerősödése, és a pénzügyi vezetés ipari lobbikkal fennálló kapcsolatainak lassú elmérgesedése, valamint a költségvetésben rejlő tartalékok Putyin által támogatott aktív felkutatása mindazonáltal a fiskális korlátok feltűnésének biztos jelei. Amennyiben tehát a költségvetési eszközöket kiiktatjuk, továbbra is a külföldi forrásbevonás marad a fő tőkeforrás. A közvetlen külföldi tőkebefektetések minden statisztikai ellentmondás ellenére jelentősen nőttek a válság előtt. Ez a növekedés azonban csak viszonylag későn, körül kezdődött, a 2007-es évben is csak a magánszektorba érkező összes forrás mintegy negyedét tették ki e befektetések, és eredetüket illetően is bizonyos kétségeket ébresztenek az adatok. Az egyik nyilvánvalóan meghatározó kérdés, hogy ez a trend mennyire törik meg a válságot követően. Feltételezhető, hogy ha Moszkva képes lesz fenntartani a korábbi befektetési környezetet, néhány liberalizáltabb szektorban ez az eszköz alkalmas lesz jelentősen hozzájárulni a gazdaság modernizációjához. Ez a valószínűbb kimenetel, tekintettel arra, hogy a közvetlen tőkebefektetések, azon belül is a zöldmezős beruházások igazi motorja a nagy és viszonylag zárt, de dinamikusan bővülő belső piac. A tőkeimport meghatározó formáját mindazonáltal továbbra is a nagyvállalati kör külső hitelfelvétele jelenti. A Putyin-korszakban egy sor nagyobb orosz cég lépett a nemzetközi vagy orosz tőzsdékre, tett eleget az azzal járó számviteli és jogi normáknak. Mindennek sok más, egyéb megfontolás mellett a legfőbb célja a piaci kapitalizáció növelése és a nemzetközi hitelpiacokra való egyszerűbb belépés volt. Ennyiben a nyugati hitelek iránti vágy jelentősen hozzájárult a magán-, de egyes esetekben még az állami cégek veszternizálódásához, esetenként modernizálódásához, végeredményben a mikroszintű világgazdasági integrációhoz. Éppen ezért nem elhanyagolható kérdés, hogy a nemzetközi hitelpiacokon beálló változások, legfőképpen pedig a közel- és távol-keleti bankok növekvő súlya miképp érinti majd az orosz kapitalizmus általános képét. Az említett, nem európai vagy amerikai gazdasági szereplők eltérő szempontok és elvárások mellett helyeznek ki tőkét. Nagyon gyakran a nyugati pénzügyi struktúráknál jobban kötődnek ipari aktívákhoz, a