FELNŐTT HITTAN 5. TALÁLKOZÓ (2014. november 11.)

Átírás

1 FELNŐTT HITTAN 5. TALÁLKOZÓ (2014. november 11.) 1. donatizmus: - A vita abból indult, hogy érvényes-e az olyan püspökök és papok működése, akik az üldözés idején a nyomásnak engedve kiszolgáltatták a szent könyveket a pogány hatóságnak. - A vértanú-kultusz túlzó hívei, akik a befolyásos özvegy, Lucilla köré csoportosultak, ellenpüspököt állítottak Maiorinus személyében. Ennek utóda lett Donatus ( ). - Eleinte megismételték a hitehagyók által kiszolgáltatott keresztséget; később ezt a gyakorlatot elhagyták és csak a püspökszentelés érvénytelenségét hangoztatták. - Az Egyház szent voltának biztosítékát abban látták, hogy állandó üldözésnek van kitéve. Ezért a Nagy Konstantin-féle békét sem fogadták el. Sokuknál a vértanúság hangoztatása öncél lett, s a vértanúság látszatáért olykor az öngyilkosságot is vállalták. - Szellemi téren elsősorban Szent Optatus numidiai püspök és Szent Ágoston küzdöttek ellenük. Nem hiányoztak a békés megoldási kísérletek sem. 411-ben Karthagóban 286 katolikus és 279 donatista püspök vett részt a vitán, amelynek egyik fő alakja Ágoston volt. Később erőszakosságaik miatt a császári hatalom nyíltan föllépett ellenük és szigorúan büntette kilengéseiket. 2. arianizmus: - Arius által alapított krisztológiai eretnekség, mely szerint a Fiú nem egylényegű az Atyával. - A Fiú az idők előtt lett, közvetlenül az Atyától, azért ő nem egyszerűen a teremtmények egyike, de nem az Atya lényegéből való, ezért nem egylényegű (nem homoousziosz) vele. - Tehát az Atya, a Fiú és a Szentlélek különböző, egymáshoz nem is hasonló személyek. - Két teológus (antiochiai Aetiosz és küzikoszi Eunomiosz) isteni alaptulajdonságnak az eredetnélküliséget vették, s azt csak az Atyára alkalmazták. Ebből következett, hogy a Fiú és a Szentlélek nem lehetnek egyenrangúak vele, hanem csak teremtmények. - Nem gondoltak arra, hogy az eredetnélküliség magára az isteni lényegre vonatkozik, s ezt mind a három személy egyformán birtokolja, és egy is vele! A különbség a személyek relációiban van. - Arius tanítását először a Szent Alexandrosz alexandriai pátriárka által 319-ben vagy 323-ban összehívott tartományi zsinat ítélte el, ahol kb. 100 püspök volt jelen. - Nagy Konstantin császár Niceába (325) egyetemes zsinatot hívott össze. A zsinat határozatai elvetették Arius tanítását, és kimondták, hogy a Fiú egylényegű (homoousziosz) az Atyával, tehát nem teremtmény, ezért sem létfokozatban, sem morális értelemben nem mondható az Atyánál kisebbnek. - A határozatot a jelenlevő 220 püspökből 218 aláírta. (A két líbiai püspök sem dogmatikai okokból tartózkodott, hanem csak azért, mert egyházmegyéiket kormányzatilag alárendelték az alexandriai püspöknek.) - Egyesek megkísérelték az egylényegűség megkerülését azzal a kifejezéssel, hogy a Fiú mindenben hasonló az Atyához vagy az Írások szerint hasonló hozzá, vagy egyszerűen csak azt állították, hogy hasonló (homoiousziosz). Az egylényegű és a hasonló (homoousziosz- 15

2 homoiousziosz) szavak között csak egy i betű a különbség, de valójában a hit lényeges tételének értelmezése forgott kockán ben Szirmiumban megfogalmaztak egy hitvallást, amellyel hatálytalanná akarták tenni a niceai döntést, s ezt a hitvallást Constantius rá akarta kényszeríteni a püspökökre. A császár nyomásra sok püspök aláírta, Liberius pápa azonban elvetette ben a konstantinápolyi zsinat a Fiú és a Szentlélek istenségének megvallásával végleg győzelemre juttatta a kinyilatkoztatott tanítást. 3. apollinarizmus: - Laodikeiai Apollinaris krisztológiai tévedése és iskolája. - A sztoikusoktól kölcsönözte a traducianizmust, vagyis azt a nézetet, hogy a szülők a nemzéskor a gyermeknek a lelkükből is adnak egy részt. - A niceai zsinat alapján vallotta a Fiú és az Atya egylényegűségét. De Krisztus istenségét és a dualizmussal (kettősséggel) szemben való egységét csak úgy vélte biztosíthatónak, ha tagadja benne az emberi lelket. Így az isteni Logosz és az emberi test egy élő valóságot (egy természetet) alkot. - Szerintük az emberi test a bűn következtében annyira megromlott, hogy a szabad akarat nem ura a testnek, s ösztöneinek nem tud parancsolni. Ezt a testet csak olyan valaki menthette meg, akiben a test alá van vetve egy egészen szent és erős akaratnak. Ilyen pedig csak akkor keletkezik, ha Krisztusban az emberi lélek helyét az isteni Logosz veszi át. - A Szentírás Jézust valóságos embernek is mondja. Az ember test és lélek egyszerre. Krisztus tettei azért voltak érdemszerzők, mert igazi emberi akarat állt mögöttük. 4. szabellianizmus: - Alapítója Szabelliosz, III. században. - a Szentháromság személyeinek valóságát és különbözőségét tagadó eretnekség. Írásai nem maradtak fönn, ezért nézeteit csak a cáfolatokból ismerjük. - Tanításának lényege az, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek csak 3 neve és megnyilvánulási formája az egyszemélyű istenségnek. - Isten mint ószövetségi törvényhozó az Atya, mint megváltó a megtestesüléstől a mennybemenetelig a Fiú és utána mint az ember megszentelője a Szentlélek nevet viseli. - E megnyilatkozási formák tehát mulandók, vagyis Istenben nincs egyidejű háromság, hanem csak a mi számunkra mutatkozik ilyennek az üdvrendben. 5. pelagianizmus: - Caelestius és Julianus révén elsősorban Nyugaton elterjedt antropológiai tanítás. - Magát a tanítást csak az ellenfelek cáfolatából ismerjük. - Pelagius elsősorban erkölcsi és pedagógiai magatartást hirdetett, nem dogmatikai tanítást. Először Rómában működött, s az erkölcsi rossz legyőzésére különösen hangoztatta az akarat szerepét, amely szabadon fordulhat a jó és a rossz felé. Az ember természetében megvan a jóra való képesség, és az akarat önmagában elég erős a döntéshez. 16

3 - Pelagius a kegyelmet valamilyen külső segítségnek tekinti. Később is csak annyit fogadott el, hogy a kegyelem nem magához az üdvözítő tetthez szükséges, hanem csak annak könnyebb végrehajtásához. - Ádám bűne csak annyit ártott, hogy rossz példát adott. Pelagius tehát mellőzi a kegyelem és a bűn közösségi jellegét és az áteredő bűn örökletes voltát. Tanítványai, Caelestius és Julianus tovább mentek, mint mesterük. - Az igazi vita Karthágóban tört ki, ahol Caelestius letelepedett. Az áteredő bűn mellett tagadta a gyermekek keresztelésének szükségességét is. Az áteredő bűnt azért nem ismerte el, mert szerinte az az emberi természet megváltozását is jelentette volna. Szent Ágoston hangoztatta a kegyelem ingyenes, ajándék voltát és az áteredő bűn valóságát, s egyben azt is, hogy az üdvös tettekhez szükséges a kegyelem. Az ő fáradozása nyomán jött létre először 416-ban a milevei, majd 418-ban a karthágói zsinat, ahol 314 püspök volt jelen. - Keleten Szent Jeromos és Orosius cáfolták tanítását. - Ágoston válaszolt a tévtanítók vádjaira, de a vita hevében nagyon hangsúlyozta a kegyelem szükségességét és az emberi természet megsebesülését az áteredő bűn következtében (Martin Luther pedig ezt a részt hangsúlyozhatta ki Szent Ágoston tanítása alapján). 6. nesztorianizmus: - Nesztoriosznak tulajdonított és egyházilag elítélt teológiai tanítás. - A hagyomány úgy bélyegezte meg őt, mint aki tagadta a személyes egységet Krisztusban, azaz mintha benne az istenség és az emberség elválasztva létezne. - Krisztus személyileg is összetett létező, ezért Mária sem mondható istenszülő -nek (theotokosz), hanem csak krisztusszülő -nek, mert tőle csak az ember Krisztus született, akivel később az Ige erkölcsi egységre lépett. - Tanításának kialakulásában figyelembe kell venni bizonyos történelmi tényezőket: a doketizmus és a manicheizmus maradékát, ami szerint Krisztusnak csak látszólagos teste volt, azután azt az antiochiai irányzatot (Krisztus csak fogadott Fiú), és az apollinarizmus emlékét. - Alexandria apostoli eredetűnek tartotta magát, Konstantinápoly viszont mint új Róma akart szerepelni. Végül még hozzá kell tenni, hogy a személy és a természet megjelölésére vonatkozó fogalomrendszer sem volt egyértelmű, ezért könnyen adódtak félreértések. A görög phüszisz (természet) szót használták Krisztus konkrét megjelenési formájának jelölésére, s akkor egy természetről beszéltek, de használták arisztotelészi értelemben is az elvont természet jelzésére, s akkor két természetet kellett fölvenni Krisztusban. - Nesztoriosz hangoztatta a két természet különbözőségét, és az istenszülő jelzőt csak abban az értelemben utasította el, hogy a Logosz mint Logosz nem lehetett kitéve teremtett hatásnak. - Máriától nem az istenség született, hanem csak az istenséggel egyesült ember. Ezt az embert azonban Istennek kell mondani a személyes egység miatt, hiszen az isteni én fejezte ki magát az emberi természetben. - Amikor ő Máriát emberszülőnek (antropotokosz) mondta, akkor is csak Krisztus emberségének egészét akarta hangsúlyozni, vagyis azt, hogy testből és lélekből áll, s lelkét nem a Logosz helyettesíti. De kifejezései nem voltak pontosak, s ezért a dualizmus gyanúját keltették. 17

4 - 416-ban a szeleukiai zsinat hivatalosan elfogadta a nesztorianizmust, s a lépést a perzsa uralkodóház is pártolta, mert az a birodalomban élő keresztényekkel való szakítást is jelentette. - A XVI. században a nesztoriánus egyház nagy része egyesült Rómával, s ezek kb. 200 ezren vannak Irakban, Iránban és Szíriában, s kb. 1,5 millióan Indiában (malabár egyház). - Az igazi nesztoriánusok közül sokan a XIX. században az orosz ortodox egyházhoz csatlakoztak. Kb. 80 ezer igazi nesztoriánus él Irakban, Iránban és Szíriában; kb. 5 ezer Indiában és mintegy 25 ezer Amerikában. 7. monofizitizmus: - a görög monoszphüszisz, egy természet szóból - Krisztusban csak egy természetet ismer el abban az értelemben, hogy az isteni természet mintegy fölszívta az emberit A valóságos monofizitizmus azt vallotta, hogy Krisztus az istenség és az emberség valóságos összekeveredése, amelyből egy 3. valóság adódott: az emberséggé vált istenség vagy az istenséggé vált emberség (Eutükhész, Szeverosz, Alexandriai Dioszkorosz). Nem akarták Krisztusban az istenit és az emberit szétválasztani, azért eltúlozták egységét A névleges monofizitizmus azok tanítása, akik szóban tévesen fejezték ki magukat, de valójában vallották Krisztus istenségének és emberségének különbözőségét. Szóhasználatuknak megfelelően többé vagy kevésbé közeledtek az egy természethez. Ilyen megállapításaik voltak: elvontan szemlélve Krisztusban 2 lényeg (ouszia) van, de konkrétan csak egy egyedi természet (phüszisz) stb. - I. Nagy Szent Leó pápa ( ) írta, hogy Krisztusban mindkettő tevékeny (agit utraque forma). - A elméleti megoldást 451-ben a kalkedoni zsinat adta azzal a tanítással, hogy az emberi természetet a Logosz személye vette magára, s így az isteni és az emberi természet össze van keveredve és változás nélkül van meg Krisztusban. - A monofizitizmust a kalkedoni zsinat nem tudta kiirtani. Alexandriában és másutt is maradtak és támadtak monofizita püspökök. A bizánci császárok 100 év alatt sem tudtak úrrá lenni rajta. - Egy fanatikus szír monofizita, Jakob Baradaeus 533 után álruhában bejárta egész Keletet, és monofizita püspököket szentelt. A monofiziták így őrizték meg önállóságukat a birodalomban. - A szír jakobita szertartás, az örmény, a kopt és az etióp monofiziták is Alexandriai Szent Cirill efezusi tételeit vallják, és elutasítják a kalkedoni dogmát. - Szergiosz konstantinápolyi pátriárka. ( ) Krisztusban egyetlen akaratot feltételezve próbált hidat verni a vitatkozó felek között, amiből újabb eretnekség lett (monotheletizmus). A monofizitizmus végső megoldása és elítélése a III. konstantinápolyi zsinaton született meg. 8. monotheletizmus: - a görög 'egy akarat' szóból - krisztológiai tévtanítás a VII. században, mely szerint Krisztusban csak egy akarat van, mert az isteni akarat teljesen fölszívta az emberit. Ennek megfelelően Krisztusnak csak egy tevékenysége van (monergetizmus). 18

5 - Ezzel szemben I. Nagy Szent Leó pápa ( ) levele képviselte a katolikus álláspontot, hogy Krisztusban a 2 természet a maga módján működik, tehát a 2 akaratot is el kell fogadni. Vagyis Krisztus isteni akarata mellett megvan az emberi szabad akarat is, és éppen ez volt érdemszerzésének alapja. - A kalkedoni dogma világosan kimondta, hogy Krisztusban 2 teljes természet van, keveredés és változás nélkül, tehát 2 akaratának is kell lenni. Az áthidaló vélemény az volt, hogy bár megvan a 2 természet, de csak egy akarat és egy tevékenység van. - A mozgalom első szorgalmazója Szergiosz konstantinápolyi pátriárka. volt. Ő és követői buzgólkodására 633-ban létrejött az egység a monofizitákkal, amelyben elismerték, hogy Krisztusban csak egy istenemberi tevékenység van. - Maximus Confessor ösztönzésére hívta össze I. Márton pápa 649-ben a lateráni zsinatot, ahol elfogadták a két akarat és két tevékenység tételét. A 680-ban tartott római szinódus, 681-ben pedig a III. konstantinápolyi zsinat elítélte a monotheletizmust és a monergetizmust. Így a két akaratról szóló tanítás hittétel lett. 9. doketizmus: - a görög dokein, 'látszani' szóból - Krisztusnak csak látszólagos testet tulajdonító tévtanítások összefoglaló neve. - Gyökere az a fölfogás, hogy Isten nem kerülhet közvetlen kapcsolatba az anyagi testtel. Úgy látszik, hogy már az 1Jn 4,2 és 5,6 is utal a doketizmusra. - Antiochiai Szent Ignác küzdött azok ellen, akik Jézus születését, földi életét és föltámadását csak látszatnak mondták. Szent Ireneus kifejezetten elítélte azokat a gnosztikusokat, akik szerint Jézus láthatatlan mennyei testével Márián keresztül jött a földre, de nem vett föl tőle földi testet, azért csak látszat szerint szenvedett (Valentinosz). - A másik gnosztikus tanító, Bazilidesz szerint a látszat csak a keresztre vonatkozik; sőt az nem is látszik, hanem a zsidók és az ördög megtévesztése; a valóságban Cirenei Simon szenvedett, Jézus pedig eltűnt. Az ofita irányzat hívei megkülönböztették a szenvedőképes és a szenvedésre nem képes testet. A kettő Jézus keresztségében egyesült, de a szenvedésben újra szétvált. 10. adopcianizmus: - a latin adoptio, 'fiúvá fogadás' szóból - a II-III. században keletkezett eretnekség, amely tagadja Krisztus igazi szentháromsági istenfiúságát, s csak valamilyen fogadott fiúságot ismer el. - Az igazi adopciánusok szerint Jézus csupán ember, akit Isten utólag fiává fogadott; Isten természetesen nem a Szentháromság, hanem egy személy, ahogy azt a monarchianizmus, az arianizmus és a reformáció korában megjelent unitáriusok állítják. - Később a bizánci id. Theodotosz ó- és újszövetségi szentírási helyekkel igyekezett kimutatni, hogy Krisztus csak ember, akit Isten kegyelme áthatott. Tanítványa, az ifj. Theodotosz még azt is hozzátette, hogy Krisztus csak az emberek közvetítője. - Az antiochiai adopcianista irányzat tipikus képviselője Szamoszatai Pál volt. Az antiochiai iskola későbbi képviselői (Mopszvesztiai Theodorosz, Tarzoszi Diodorosz, Nesztoriosz) a 19

6 Logoszt elfogadták az Atyával egylényegűnek, de az apollinaristákkal való vitában ők is megbontották Jézus személyi egységét. - A tévtanítás a VIII. században újra jelentkezett spanyol földön (Elipandus toledói, Félix urgeli püspök és mások). - A XII. században az adopcianizmus olyan formában jelenik meg újra, hogy mintegy Isten transzcendenciáját megóvja a teremtménnyel való érintkezéstől. Ezért Jézus emberi természetét úgy fogták föl, mint valami ruhát, amely csak külsőleg érintkezik a Logosszal (Abaelard és részben Petrus Lombardus). Az Egyház az evangélium Krisztusában az Istenembert látja, aki egy személyben valóságos Isten és valóságos ember. 11. kilianizmus/millenarizmus: - a görög kilia eté, 'ezer esztendő' kifejezésből - a latin millenarius, 'ezret tartalmazó' szóból - eszkatologikus eretnekség Krisztus ezeréves uralmáról, amelyet még a világ vége előtt megvalósít a földön azokkal, akiket már föltámasztott az örök életre. - A hiedelem visszanyúlik a Jelenések könyvének egyik képéhez (Jel 20,1-6). - Miután Jézus legyőzte a gonoszság hatalmát jelképező két vadállatot és követőiket, egy angyal ezer évre megbilincseli, és a mélységbe veti az ördögöt, hogy ne árthasson az igazaknak. A vértanúk lelkei előjönnek, és Krisztussal együtt uralkodnak mint Isten és Krisztus papjai. Ez az első föltámadás, és aki részesül benne, annak nem árt a második halál. - A többi halott még nem támad föl. Ezer esztendő múltán a Sátánt szabadon engedik, és újra harcra indítja a népeket Krisztus ellen, de Isten örökre megfosztja hatalmától (Jel 20,7-10). - Ezután következik az általános föltámadás és a világítélet (Jel 20,11-15). - A jelzett szentírási hely magyarázata nem könnyű, de a magyarázók megegyeznek abban, hogy a számoknak jelképes értelmük van. - Az aránylag rövid üldözést (3 és fél év) az Egyház hosszú békéje követi (1000 év). Az is biztos, hogy az első föltámadás nem a bűnből a kegyelmi életre való átmenetet jelzi, hiszen olyanok támadnak föl, akik a Jézusba vetett hit miatt lettek vértanúk. - Az a történelmi értelmezés sem fogadható el, amely Ez 37,1-14 alapján arra gondol, hogy a római birodalomban elszenvedett üldözés után hosszú béke következik az Egyházra. - A szöveg nem időbeli egymásutániságban végbemenő eseményeket akar jelképezni, hanem jelképes logikai sorrendet, vagyis azt, hogy a földi üldöztetést és szenvedést az üdvösség követi, és hogy az Egyházban a földi megpróbáltatással együtt van a végső üdvösség reménye és kegyelmi ereje. - A tévtanítás első határozott képviselői Kerinthosz és Papiasz voltak. - Az újkorban már csak egyes szekták újították föl a várakozást (újrakeresztelők, morva testvérek, adventisták, mormonok, Jehova tanúi). A trienti zsinat utáni teológusok egyértelműen elvetették a kettős föltámadást. - A Jelenések Könyvének utalását úgy érthetjük, hogy az ezeréves ország Krisztus teljes királyságát jelenti, amely megkezdődött a földön, és teljességét a túlvilágon éri el (1Kor 15,24-28). 20