L. JUHÁSZ ILONA. ába róva, földbe ütve... A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál

Átírás

1 I N T E R E T H N I C A 8 L. JUHÁSZ ILONA ába róva, földbe ütve... A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál órum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központ órum Kisebbségkutató Intézet Lilium Aurum Könyvkiadó

2 Interethnica Sorozatszerkesztõ Liszka József órum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központ Komárom Postacím: órum inštitút pre výskum menšín Výskumné centrum európskej etnológie P.O.BOX 154 SK Komárno 1.

3 L. Juhász Ilona ába róva, földbe ütve A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál órum Kisebbségkutató Intézet Lilium Aurum Könyvkiadó Komárom Dunaszerdahely 2005

4 Lektorálta Dr. Verebélyi Kincsõ egyetemi docens Helynévmutató Sebõ Beáta A kézirat a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma kézirat-elõkészítõ programja támogatásával készült A könyv megjelenését a Szlovák Köztárság Kulturális Minisztériuma támogatta Kniha vyšla s finanèným príspevkom Ministerstva kultúry SR Elsõ borító Alistáli emlékoszlop Hátsó borító Házaspár temetõi kopjafái Bátorkeszin (L. Juhász Ilona fotói) órum Kisebbségkutató Intézet, 2005 L. Juhász Ilona, 2005 ISBN

5 Tartalom 1. Bevezetés A faragott sírjelekrõl fejfákról, azok típusai, elterjedése A kopjafamítosz kialakulása A kopjafa megjelenése és elterjedése nemzeti szimbólumként a szlovákiai magyarok körében Kutatástörténeti áttekintés Az elsõ állítási alkalomtól az 1989-es bársonyos forradalomig tõl napjainkig A kopjafák formája, anyaga, tartósítása, talapzata A kopjafákon szereplõ ornamensek, szimbólumok A kopjafákon szereplõ feliratok A kopjafák készítõi A kopjafaállítás Az állítás színhelye Az állítási ünnepség A kopjafák állítói, állíttatói és ajándékozói A kopjafák funkció szerinti csoportosítása, tipológiája Kopjafajelenség más dimenziókban A kopjafák származékai Székelykapuk A szlovákok és a hivatalos politika viszonyulása a kopjafához A kopjafaháború. A hivatalos politika viszonyulása a magyar nemzeti szimbólumokhoz (különös tekintettel a kopjafára) A szlovák lakosság viszonyulása a kopjafához A szlovákiai magyarok és a kopjafa a sajtó tükrében Kitekintés. Kopjafák Európában és a nagyvilágban Magyarország Románia (Erdély) Ukrajna (Kárpátalja) Szlovénia Szerbia-Montenegró (Vajdaság) Horvátország Ausztria Németország Olaszország Svédország Új-Zéland

6 Kanada A kopjafa, mint a szimbolikus térfoglalás eszköze és az etnikai határ kijelölõje. Összegzés üggelék A Szlovákiában állított kopjafák, kopjafa-elemekbõl álló emlékmûvek és székelykapuk jegyzéke Újságcikkek, idézetek Képtáblák Irodalom Magyar-szlovák helynévjegyzék és mutató Vyrezané do dreva, zatlèené do zeme... Vyrezávané/pamätné ståpy ako prostriedky symbolického zabratia priestranstva v kruhu Maïarov na Slovensku Zhrnutie Ins Holz geschnitzt, in die Erde geschlagen... Speerhölzer/Gedenksäulen als Medien zur symbolischen Raumbegrenzung bei Ungarn in der Slowakei Zusammenfassung

7 érjemnek és iamnak, köszönettel türelmükért

8

9 1. Bevezetés Ha manapság valaki kopjafáról beszél, az emberek egy részének általában nem a szó (talán) eredeti jelentése vagyis egy sírjel jut eszébe, hanem elsõsorban az utóbbi több mint két évtizedben tájainkon megszaporodott, különféle alkalmakból felállított faragott emlékoszlop. A fából készült, egykor csupán temetõkben elõforduló sírjelek (fejfák) egy bizonyos, gazdagon faragott típusa az idõk folyamán magyar nemzeti szimbólummá vált, fontos helyet foglal el mind Magyarországon, mind a határain kívül élõ magyarok nemzeti szimbólumtárában, s nem csupán Európában, hanem a tengerentúli szórványmagyarságnál is. A szlovákiai magyaroknál az utóbbi másfél évtizedben a nemzeti identitás kifejezésének, a szimbolikus térmegjelölésnek egyik legfontosabb eszközévé vált. Mikor és miért tûnt fel a kopjafa tájainkon a temetõn kívül nemzeti szimbólumként, emlékmû formájában, s milyen szerepet tölt be a szlovákiai magyarok életében? Jelen munkámban elsõsorban ezekre a kérdésekre keresem a választ. Azon túl, hogy történeti áttekintést nyújtok a kopjafa elsõ megjelenésétõl napjainkig, kísérletet teszek a jelenség komplex bemutatására és értelmezésére is. Mivel aránylag új jelenségrõl van szó, lehetõség nyílik arra, hogy még kialakulási folyamatában megragadhassam, és a lehetõ legapróbb részletekig valamennyi vetületére rávilágíthassak. Munkamódszerem különbözõ forrástípusok felhasználásán és értelmezésén alapult: Több mint egy évtizeddel ezelõtt kezdtem utazásaim során kisebb-nagyobb rendszerességgel dokumentálni a Szlovákia magyarlakta vidékein felállított kopjafákat akkor még konkrét cél nélkül. A órum Kisebbségkutató Intézet (akkor még órum Társadalomtudományi Intézet) keretében 1997-ben komáromi székhellyel létrehozott Etnológiai Központban megalapítottuk a Nemzeti Jelképek Adattárát. Itt az évek során gazdag anyag gyûlt össze. Néhány kivételtõl eltekintve valamennyi eddig állított kopjafáról fénykép-dokumentáció is készült, így az Etnológiai Központ otótárába az ezret jócskán meghaladó hagyományos fénykép, valamint digitális felvétel került be. Jelen munkámba több mint 100 adatközlõtõl származó adatot, információt építhettem be. Õk zömében olyan személyek, akik résztvevõi voltak azoknak a rendezvényeknek, amelyeken kopjafaállításra került sor, vagy pedig ezeket szervezték (néhány ilyen rendezvényen magam is részt vettem). Segítségükért ezúton is szeretnék köszönetet mondani. Elsõsorban az 1989-es rendszerváltást követõ elmúlt több mint másfél évtizedben a különféle kopjafaállításokról, emlékmûavatásokról rendszeresen és aránylag részletesen tájékoztat az egyetlen szlovákiai magyar napilap, az Új Szó, de ugyanez mondható el a többi szlovákiai magyar sajtótermékrõl, a regionális lapokon át egészen a helyi kiadványokig. A különféle alkalmakból megvalósuló 9

10 ünnepségekrõl, koszorúzásokról, megemlékezésekrõl szóló cikkek, rövid hírek, tudósítások témám szempontjából sokrétû és fontos információértékkel bírnak. Mivel közel egy évtizede én végzem a szlovákiai magyar néprajzi bibliográfiák összeállítását, az adatgyûjtés folyamán számtalan szlovákiai magyar sajtótermék évfolyamait lapoztam át. Ennek köszönhetõen mindig feljegyeztem a kopjafaállításra vonatkozó adatokat. okozatosan átnéztem azokat a szlovákiai sajtótermékeket is, amelyek az elsõ kopjafaállítástól napjainkig megjelentek. Az ezekben talált híradások, különbözõ írások fénymásolatával, bibliográfiai adataival is jelentõsen bõvült a Nemzeti Jelképek Adattára. Segítségükkel nyomon követhetjük a kopjafakultusz kialakulásának folyamatát a térségben, s forrásértékkel bírnak a kopjafaállítás hátterének alaposabb megértésében, s bizonyos társadalmi összefüggések feltárásában is. Munkám során tehát fokozott figyelmet fordítottam ezeknek az újságcikkeknek a tanulmányozására és elemzésére is. Gyakran idézem is õket, hiszen az egyes cikkek szerzõit adatközlõimnek tekintem, akik egyfajta résztvevõként számolnak be az adott eseményrõl. A világhálón való keresgélés szintén nem volt eredménytelen. Az innen szerzett adatok zömükben nem a konkrét kutatási területre vonatkoznak ugyan, s inkább amolyan háttér-információként szolgálnak, de pótolhatatlanok a jelenség jobb megértése szempontjából. A kopjafák számbavétele során nagy segítségemre voltak azok a fafaragók, akik az általuk készített kopjafák listájának megküldésével teljesebbé tették a dokumentációt. Sajnos, nem sikerült mindnyájukat személyesen felkeresnem, de levél vagy telefon útján általában kapcsolatot tudtunk teremteni. Akadtak olyanok is, akik személyesen kerestek fel, néhányukat pedig én látogattam meg. Valamennyiüknek ezúton fejezem ki köszönetemet. Jelen kötetben tehát eddigi kutatómunkám eredményeképpen igyekszem a lehetõ legapróbb részletekig bemutatni a kopjafaállítás szokásának különféle formáit és változatait, továbbá számba venni a kopjafához kötõdõ valamennyi jelenséget (ahol arra külön utalás nem történik, ott saját, terepen végzett kutatás, megfigyelés eredményét adom közre). Az eddig feltérképezett objektumokat a helységnevek alapján alfabetikus sorrendben mutatom be a függelékben, közölve minden velük kapcsolatos konkrét adatot (állítás ideje, alkalma, helye, felirat stb.). Természetesen ezzel a témát korántsem lehet még lezárni, hiszen egy olyan folyamatosan változó szokásról, jelenségrõl van szó, amely napjainkban éli virágkorát, az állítási alkalmak egyre bõvülnek, és a kopjafafaragók tábora is gyarapszik. Mivel a szlovákiai magyarok egy kb. 500 kilométeres hosszú sávban lakják Dél-Szlovákiát, fizikai képtelenség egy teljes és naprakész adatbázis elérése. Bár munkám során erre törekedtem, bizonyára akadnak olyan objektumok, amelyekrõl eddig nincs tudomásom. ontos, hogy továbbra is figyelemmel kísérjük e jelenséget, s ha a jövõben is módszeresen sikerül dokumentálni a változásokat, néhány év vagy évtized múltán talán új tudományos megállapításokat vonhatunk le, s újabb adalékokat kaphatunk mind a szlovákiai magyarok társadalmi és politikai életének alaposabb megismeréséhez, értelmezéséhez, mind a szimbólumteremtés és -használat általános természetrajzához. 10

11 1.1. A faragott sírjelekrõl fejfákról, azok típusai, elterjedése A magyar falvak temetõiben elõforduló sírjelek többek között vallási szempontból differenciáltak. A katolikusok körében elsõsorban a 20. század második felében teret hódító kõbõl, márványból stb. készült különféle alakú sírjelektõl eltekintve a (fából, kõbõl, fémbõl készült) kereszt volt az általános, a protestánsok sírjainak nagy részét fából faragott fejfákkal jelölték, s néhány helyen azzal jelölik még napjainkban is. A fejfák eredetkérdésével, csoportosításával számos néprajzkutató foglalkozott, rajtuk kívül azonban még több képzõmûvész és lelkes amatõr végzett gyûjtéseket ebben a témában. E nagy érdeklõdés eredményeképpen sok néprajzi leírás és rajz készült a temetõk fejfáiról, különösen Erdély területérõl (vö. Kós 1972). Az alábbiakban tekintsük át részletesen, miként vélekedik a szakirodalom a fejfákról, és ennek keretében mit értenek a szerzõk a kopjafa terminus alatt. A magyar néprajz addigi eredményeit összefoglaló, az 1930-as évek elsõ felében megjelent, A magyarság néprajza második, tárgyi néprajzot bemutató kötetében a szerzõ, Viski Károly a díszítõmûvészetrõl szóló fejezetben, számos illusztráció kíséretében témánkról a következõket írja: A monumentálisnak nevezhetõ faragások elsõ csoportját a temetõi fejfák, kapufák és keresztek alkotják. Közöttük minket inkább az elõbbiek érdekelnek, minthogy igen õsi, föltehetõleg még honfoglalás elõtti szokással, a kopjás temetéssel van kapcsolatban ( ). Ezek a többé-kevésbé díszes kopjafák a kopják tartófái voltak egykor; a szokás elhanyatlásával a kopjafák elvékonyodtak, a kopják pedig kurtanyelû zászlócskákká rövidültek. Eredetibbnek tartható alakjuk a szokással együtt legtovább Székelyföldön maradt meg. E székely kopjafák úgyszólván kivétel nélkül mértani jellegû elemekbõl összerakott díszítményû oszlopok. Legközelebbi rokonságban a guzsalyformákkal vannak. Jellegzetes elemük egy nyolc csúcsú, egyenlõ oldalú háromszögekkel határolt buzogányszerû faragvány, továbbá egy négy szirmú kehelyre emlékeztetõ elem s ezek változata. (A Székelyföldön s szórványosan egyebütt is régebben szokás volt a fejfákat kék-piros színre festeni is.) A Duna-Tisza közén a henger és csonka kúp, gömb s ezek kombinált formái gyakoribbak. (Viski é.n. 342, 347) Pócs Éva a Magyar néprajzi lexikon-ban három fõ csoportra osztja a fejfákat: Az elsõbe a fatönkös típust sorolja. Ennek alcsoportját képezik az ún. csónak alakú fejfák, amelyek elsõsorban Szatmárban terjedtek el, de elõfordulnak Hajdú- Biharban is, Szlovákiában pedig az Ung-vidék néhány településén látni ilyeneket (vö. Mihályi Molnár 1984). Ezt a formát bár eddigi ismereteink alapján megnyugtató módon nem bizonyíthatóan egyes kutatók régi, még a finnugor õshazában honos csónakban való temetkezéssel hozták összefüggésbe (vö. Solymossy 1930). A második csoportot az oszlopos fejfák alkotják. E típus keresztmetszete négyzet alakú és mind a négy oldala egyformán megmunkált, faragá- 11

12 sokkal díszített. Ennek is több altípusa ismert (ilyen pl. a gombfa, az ember alakú fejfa stb.). Pócs Éva ebbe a csoportba sorolja a kopjafát is, s a következõket írja róla: a Székelyföldön, Kalotaszegen elterjedt de az Alföld több helyén is (pl. ülöpszállás, Albertirsa, Monor stb.) fellelhetõ kopjafa, amely egyes vélemények szerint legalábbis Székelyföldön a kopjás temetés emlékét õrzi. (A hódoltság kori török temetõk elterjedt sírjele volt a halott mellé szúrt dzsida.) Meglétére már a hódoltság kori források is utalnak. aragása és díszítésmódja a guzsalyéhoz hasonló: karcsú testét mind a négy oldalán egyformán vésett mértanias elemek díszítik. Gyakran festették is. Általában nincs homloka, így felirata sem, többnyire csak a halál évét vésték rá. Csúcsa általában virág, gömb, buzogány, láng, szív stb. diszkben végzõdik, amely néhol a halott nemének megkülönböztetésére szolgál. Erdély sok helyén pl. Háromszékben gombfának nevezik, ugyanitt a lábfát nevezték kopjafának, így a kopjafa már nemcsak ehhez az altípushoz kapcsolódik. (Pócs 1979, 100, 107) A harmadik csoportot a táblás fejfák alkotják, amelyek voltaképpen deszkából kifûrészelt táblák. Egyes vidékeken valószínûleg a lapos sírkövek utánzata, s mint ilyen, újabb jelenségnek számít. Ez a típus az egész nyelvterületen elõfordul, díszítés és kivitelezés szempontjából területenként eléggé nagy eltérést mutat, így bizonyos alcsoportjait is meghatározhatjuk. Elõfordulnak egészen egyszerû formák, de fûrésszel gazdagon kicsipkézettek, áttörtek vagy pedig vésett díszítésûek is. A Dunántúlon és a Sárközben, valamint Gömörben antropomorf jellegûekkel is találkozunk. Kunt Ernõ a Magyar néprajz VII. kötetében a temetkezési szokások kapcsán a sírjelölést tárgyaló részben négy fõ csoportba osztja a fejfákat, a kopjafát külön csoportként meghatározva. Ezen belül további két alcsoportot mutat ki. A következõképpen jellemzi ezt a típust: Karcsú, nyúlánk formája négyszög, kör keresztmetszetû. E típus sorakoztatja fel a legváltozatosabb módon a mértani díszítõ elemek változatos sorrendben függõleges egymásra épülõ sorát. A bravúros faragótudással készített sírjelek kifejezetten többnézetre szántak. Különbözõ díszítõelemeit a századelõig színezték ki. Mindenekelõtt Erdélyben, a Duna-Tisza közén, a Duna mentén terjedt el. A kopjafáknak két csoportját kell megkülönböztetnünk. Az Erdély-szerte elterjedt változatok díszítettségük gazdagsága ellenére általában zárt, nyugodt tagolású kompozíciót mutatnak. A díszítõelemek inkább mértaniasak, szögletesek, zömökek. A Duna-Tisza közén, például a monori református magyaroknál de a szlovák telepítésû, evangélikus falvakban (Alberti, Irsa, Pilis, Pest m.) is a kopjafák részformái inkább kerekítettek, íveltek, magának a sírjelnek a keresztmetszete is általában kör. E csoportja az erdélyieknél újabban tûnik fel. (Kunt 1990, 94 95) 12

13 Novák László erenc fejfákról írott, a közelmúltban megjelent monográfiájában az eddig megjelent szakirodalom és saját gyûjtései alapján egy átfogó képet ad a magyar nyelvterületeken elõforduló fejfatípusokról (Novák 2005). A szerzõ kutatástörténeti áttekintést nyújt a fejfák eddigi, formai rendszer szerinti csoportosításairól. elhívja a figyelmet arra, hogy a tipologizálások annak ellenére, hogy csupán formailag törekedtek rendszerbe foglalni a fejfákat, valójában a különbözõ fejfa-eredeztetõ hipotézisekre alapozódnak. Ezért is szükséges a munkát a formai szempontokon túlmenõen a kultúrtörténeti szempontok figyelembe vételével elvégezni (Novák 2005, 95). Véleménye szerint a fejfák variánsai formai szempontból két fõ típusba sorolhatóak, mégpedig az oszlop és a tábla alakú fejfák csoportjába. A fejfák tipologizálása kapcsán figyelmeztet arra a kutatók által ez ideig figyelmen kívül hagyott tényre, hogy az elmúlt évszázadban nagy változások álltak be a fejfák formakincsében, sok helyen stílusváltás következett be. Ennek szemléltetésére több példát is felsorakoztat. ormakincsük alapján 6 csoportra osztja a faragott fejfákat: 1. Tönkös és oszlop alakú fejfák, 2. Epitáfiumok, 3. Névtáblák, 4. Táblaalakú fejfák, 5. Kopjafák vagy népi iparmûvészeti fejfák, 6. Lábfák. Az elsõ csoportba sorolt fejfák kapcsán megjegyzi, annak ellenére, hogy a fejfa a XVIII. századtól vált általános sírjellé, és viszonylag új keletûnek tekinthetõ a díszítõelem-rendszere is, két nagyobb típusát különíthetjük el: a régi vagy archaikus, és az új stílusú fejfák nagy csoportját. Az archaikus fejfák között az antropomorf tönkös-oszlopos fejfák alkotják az uralkodó típust, de ide tartozik még a gombosfák nagyobb csoportja is, mint az antropomorfia sajátos megnyilvánulása (Novák 2005, 97). Ezt követõen részletesen tárgyalja az egyes típusokat, pontosan feltérképezve ezek elterjedését is. A témánk szempontjából legfontosabb, 5. csoportról a következõket írja: A vitézi temetési pompa tárgyalása során egyértelmûen beigazolódott az, hogy a kopjás temetkezés és a fejfa sírjelállítás között közvetlen eredetkapcsolat nem áll fenn. A népnyelvi terminológiák között sem fedezhetõ fel a kopjafa sírjel név. Ennek ellenére a terminológia szívósan tartja magát a korabeli népmûvészeti kutatók, néprajzkutatók, s a mûveltebb rétegek, s természetesen a faragó népi iparmûvészek körében. A mûvészeti fafaragók munkája révén terjedtek el a rendkívül gazdag díszítésû legújabb típusú fejfák, amelyek kopjafa néven ismeretesek széles körben. Ezek a napjainkban megnyilatkozó népmûvészet reprezentáns darabjai... (Novák 2005, 119) igyelemre méltó, hogy a szerzõ a fejfák csoportosításakor a magyar néprajzi szakirodalomban elsõ alkalommal sorolja külön csoportba a kopjafa néven ismeretes sírjeleket. Szólni kell a szlovák kutatás eredményeirõl is, amelyek szûkebb témánknál, a fejfák kérdésénél maradva alapvetõen Rudolf Bednárik nevéhez fûzõdnek. Bednárik a Szlovákia temetõit bemutató munkájában az oszlopos fejfák kérdésével is foglalkozik. Mivel e sírjeltípus kétségtelenül megvan a szlovák evangélikus temetõkben is (ilyenek például a Kunt Ernõ és Pócs Éva által is emlegetett 13

14 Pilis és Albertirsa is), Bednárik az õsszláv hitvilág halottkultuszából próbálja õket levezetni, miközben elismeri, hogy a többi indoeurópai és urál-altáji nép hitvilágában is hasonló képzetek domináltak (Bednárik 1972, 46 47). Jelen munkának nem lehet célja a különféle fejfa-eredetelméletek kritikája. Bednárik mûvének felemlítésével csak jelezni szerettem volna, hogy e sírjeltípus eredete szûk nemzeti keretek közt nem biztos, hogy biztonsággal megoldható (1. kép). 1. kép: aragott fejfák Erdélybõl (a), magyarországi szlovák településrõl, Albertirsáról (b) és szlovákiai magyar településrõl, arnadról (c) Liszka József nyomán (Liszka 2003, 406). Másrészt, mivel a fa szerves anyag, tehát múlékony, ebbõl következik, hogy tárgyi bizonyítékok hiányában tudományosan nem is lehet bizonyítani a fejfa/kopjafa hódoltság elõtti meglétét, de az ellenkezõjét sem; így a kérdés máig nyitott maradt. Ebbõl adódóan aztán számos újabb teória jelenik meg még napjainkban is. Olyan szélsõséges megállapításokkal is találkozhatunk, mint például a magát táltosnak nevezõ Kovács András Táltos Iskolájának honlapján a világhálón: 1965-ben dr. Móricz János a rankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain közölte felismerését, mely szerint Equadorban az õslakosok közül sokan magyarul beszélnek. Ezek az indiánok megmutatták Móricznak legféltettebb helyüket, a Táltosok barlangját, amely tulajdonképpen egy hosszú barlangrendszer hatalmas termekkel, aranytárgyakkal és könyvtárral, ahol hetvenezer évre visszamenõen úgynevezett laminákon le volt jegyezve a öld történelme, méghozzá (ezzel Däniken is foglalkozik egyik könyvében) székely rovásírással! Szintén Equadorban található egy kopjafa, amelyen négy név szerepel: Akuta, Ruga, Attila és Csaba neve. Ez azt jelezheti, hogy rokonaink, a hunok eredetileg Dél-Amerikában éltek, és a 400-as években, az óceánt áthajózva kerültek Ázsiába. 14

15 A kopjafák õsi eredetét legalábbis megkérdõjelezõ tudományos álláspontok (Balassa 1989, 66 68) ellenére bizonyos szakmai körökben még ma is tartja magát a kopjafát õsmagyar eredetûnek tulajdonító elképzelés. A társadalom egy része (elsõsorban az értelmiség és a képzõmûvészek egy aránylag szûk rétege) meggyõzõdéssel vallja, hogy a ma elsõsorban emlékmûként, de az egyre gyakrabban temetõi sírjelként is állított, a folklorizmus kategóriájába tartozó kopjafák a honfoglaló magyarok népmûvészetének a mába átörökített változatai. Nem ritkaság az sem, hogy a fából készült fejfák valamennyi típusát kopjafának nevezik. Az egyik szlovákiai nyári kerékpártúra résztvevõje például kopjafás temetõnek nevezte lelkes beszámolójában a bodrogszentesi temetõt annak ellenére, hogy az ottani sírjelek szinte kizárólag nem is fából, hanem a környéken található, kifejezetten kemény kõbõl készültek. Koltay Gábor közelmúltban bemutatott Honfoglalás címû filmjében azt láthatták a nézõk, hogy az õshazában eltemetett õsök sírjait is a ma ismert folklór-kopjafák jelölték, ezektõl vettek búcsút a vándorlásra induló õsmagyarok. A szóban forgó filmrészlet bizonyára jelentõsen hozzájárult a kopjafák eredetével kapcsolatos már eléggé elterjedt romantikus nézet erõsödéséhez és továbbterjedéséhez. A jelenségnek azonban mélyebbek a gyökerei. A továbbiakban e kopjafamítosz kialakulásának körülményeit lássuk kissé részletesebben! 1.2. A kopjafamítosz kialakulása Tudomásom szerint a kopjafával mint nemzeti szimbólummal a magyar néprajzi szakirodalomban elsõként Hofer Tamás foglakozott (Hofer 1989). Tanulmányában többek között végigkíséri a kopjafamítosz kialakulásának folyamatát, s a vonatkozó szakirodalomra támaszkodva arra a megállapításra jut, hogy a mítoszteremtés a 19. század elején vette kezdetét. A következõkben részben az õ tanulmányának gondolatmenetét követve, részben további szempontokkal, adatokkal kiegészítve mutatom be, egy kvázi sírjelbõl miként válhatott viszonylag rövid idõ alatt nemzeti szimbólum. A kérdés feloldását valószínûleg ketté kell választani: az egyik egy nyelvtörténeti, a másik pedig egy néprajzi-kultúrtörténeti fejlõdés. A kópia, kopiafa, temetõfa kifejezéssel elõször az 1838-ban megjelent Magyar tájszótárban találkozunk. Czuczor Gergely és ogarasi János 1865-ben kiadott szótárában a kopjafa szó eredetére vonatkozóan a következõ magyarázatot találjuk: Kopjafa, (kopja-fa) ösz. n. Erdélyben a székelyeknél am. sírdombot jelölõ fa, sírfa, fejfa. Valószínûleg azon szokásból vette nevét, hogy a vitéz székelyek halottjaik sírjára kopjanyelet tûztek. Túl a Dunán, különösen Gyõr vmegyében még az újabb idõkben is a nemesek mint született vitézek koporsóját dárdát képezõ rudakon szokták a temetõbe vinni. (Czuczor ogarasi 1865, 966) 15

16 A pontosan egy évszázad elteltével, 1965-ben megjelent Magyar nyelv értelmezõ szótára viszont már népi, népnyelvi, népies magyarázatként közli: Kopjafa ( ) 2. (nép) Gyak. jelképes faragványokkal díszített v. festett s rendsz. dárdahegyben végzõdõ, faragott, karcsú fejfa. (ÉrtSz IV: 319) A Magyar értelmezõ kéziszótár legutóbb, 2003-ban megjelent átdolgozott kiadása is hasonló magyarázatot ad: Kopjafa: faragványokkal díszített oszlopszerû fejfa. (Éksz 733) A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára a kifejezés, kopja formában való elsõ elõfordulására, egy Magyar Nyelv-beli közleményre hivatkozva 1543-at adja meg: A kõmûvesnek a kewfelveteleért, becsinálásaért és az kopja felcsinálásáért attam egy forintot tizennyolcz pénzt (MNy 1960, 118) A székely nyelvjárásokra jellemzõ 2. jelentés [értsd a fenti, fejfaértelmezést. L.J.I. megj.] vagy azzal függ össze, hogy az így jelölt fejfák dárdaszerû csúcsban végzõdnek, s ezáltal az elesett harcosok sírhantjába szúrt kopjára emlékeztetnek, vagy pedig annak a régi temetési szokásnak a nyelvi nyoma, hogy a koporsót két dárdarúdon vitték ki a temetõbe, s e két rudat az elhantolás befejeztével a sír két végébe tûzték. (TESz 2, 564) igyelemre méltó azonban, hogy a szó következõ és egyetlen elõfordulása a már említett 1838-as adat. Az Erdélyi magyar szótörténeti tár megfelelõ kötetében találunk kettõ, viszonylag korai, sírjel-értelmezésû kopjafa-adatot is: Egy koporsora és kopia fára költöttem 10. orint 1843 Sas Josef meghalálozván temetõfa, vagy kopiafát tsináltam 1847 (EMSzT VII: 223) Közvetlen paraszti szóhasználatban viszont senki sem találkozott vele. Az Új magyar tájszótár sem tud a kopjafa fejfaértelmezésérõl: a háztetõ végén álló, faragványokkal díszített vékony faoszlop 1 (ÚMTsz 3, 475) 1 A cseh nyelvterületen is ismert volt ez a házorom-díszítési mód (vö. Èeský lid 10 /1900/, 80 81) 16

17 Mindezek alapján legalábbis megkérdõjelezhetõ (s az eddigi mértékadó kutatás is ezt tette), hogy valamikor létezett ilyen szó, s egyben arra is felhívja a figyelmet, hogy Balassa Iván összefoglaló munkájában, A magyar falvak temetõi címû kötetében sem tudta alátámasztani a kopjafák meglétét a reformáció elõtt (Balassa 1989). A rendelkezésre álló történeti források alapján sem valószínûsíthetõ, hogy a fejfák díszesen faragott változatai léteztek volna a század fordulója elõtt. Hofer véleménye szerint sejthetõ, hogy ezek a szépen faragott fejfák ugyanazzal a népmûvészeti lendülettel, a paraszti»tárgyi világok«meggazdagodásával terjedtek el, ami divatba hozta az új viselettípusokat, a mázas cserépedény, a festett puhafa bútor tömeges használatát is (Hofer 1989, 245). Ezt az a tény is alátámasztja, hogy a középkorban Magyarországon is a templom kerítésén belül fekvõ cínterembe temetkeztek, ahonnan aztán aránylag rövid idõn belül egy közös, csontházba, azaz csontokat gyûjtõ gödrökbe kerültek, s az individuális sírok használata nem volt általános. A fejfák mögött feltételezett történeti múlt tovább mélyült a magyar õstörténet felé. A honfoglalóknál, illetve a nomádoknál kerestek és találtak adatokat arra, hogy kopját, lándzsát, zászlót tûztek a sírra. Az»ember alakú«fejfákat öszszehasonlították a finnugor népek ember alakú bálványaival, õsszobraival. Ezek ugyan nem sírokon álltak, hanem»szent ligetekben«, de a velük való összevetés is gazdagította a fejfák»szimbolikus tõkéjét«állapítja meg Hofer, majd rámutat arra, hogy ez az értelmezés szervesen illeszkedett abba a»vetélkedésbe«, amely a magyar társadalom különbözõ csoportjai,»kulturális tömbjei«közt folyt a tekintetben, hogy kik is a legjobb, legigazibb magyarok (Hofer 1989, 245). elhívja a figyelmet a protestáns értelmiségiek domináló szerepére a nemzeti jelképrendszer kialakításában. A nemzeti történelemben a fõ hangsúly már a katolikus Habsburg-uralkodókkal szembenálló nemzeti hõsökre helyezõdik át (különös tekintettel az 1848-as ellenállókra), míg az ezt megelõzõ korban a szent királyok és a törökök ellen harcoló hõsök voltak a példaképek. Egy olyan esetlegességbõl, véletlenbõl kiindulva, mint az egyetlen kétséges tájnyelvi kopjafa adat, a szimbolikus jelentések különbözõ rétegeinek kikristályosodását és a nemzeti ideológia különbözõ tartományaival a kapcsolatok létrehozását (török kor, honfoglalók, katonai erények, székelyek mint különösen régi és jó magyarok, kálvinizmus mint nemzeti vallás stb.) figyelhetjük meg (Hofer 1992, 246). A kopjafákra mint népmûvészeti alkotásokra Huszka József rajztanár hívta föl a figyelmet szerteágazó, a magyar népmûvészet keleti elemeit népszerûsítõ munkásságában 2. Székely faragott sírfákról rajzokat is közöl, s ezeket a kopjafákkal hozza összefüggésbe. Véleménye szerint a kopjafák az egykor sírba szúrt kopják stilizált ábrázolásai. A nomád népek temetkezési szokásaival kapcsolatban említett lándzsák és kopják tovább erõsítették az elképzelést, hogy a 2 A témához lásd bõséges irodalommal: Sármány

18 falusi kopjafás temetkezés mögött pogány kori hagyományokat tételezzenek fel. A fejfáknak a kopjákkal, a történelmi múlttal való összekötése a magyar õstörténet felé terelte a figyelmet, s a faragott sírjeleket mint az õsmagyar múlt egyik elfelejtett, majd a reformáció után újraéledõ hagyományának tekintették. A vitézi, zászlós kopjás temetés hagyományát számos szerzõ kapcsolja öszsze a fejfa-eredetkérdéssel, miközben a tradíciónak a katolikusok körében fönnmaradt maradványaira is utalnak. Orbán Balázs, aki az 1860-as években végigjárta a Székelyföldet, csupán egy faluból közölte néhány fejfa képét (ezeket is csupán azért, mert nevezetes emberek sírját jelölték), de õ sem fordított különösebb figyelmet ezekre a sírjelekre és a kopjafa kifejezést nem is említi. Egy katolikus (!) falu, Atyha község vonatkozásában ír arról, hogy a katonai szolgálatra kötelezett székely férfi koporsója elõtt zászlós kopját vittek (Orbán 1868, 140). Berze Nagy János Heves megyei adatokra hivatkozva a katolikus temetésen vitt egyházi zászlókat, az azokra kötött szalagokat, illetve ezeknek a szalagoknak, kendõknek a sírkeresztre erõsítését a pogány kori zászlós kopjákkal próbálja kapcsolatba hozni (Berze Nagy 1911). Megjegyzem, hogy a temetés után a római katolikus sírkeresztre kötött temetési szalag több európai népnél, így a szlovákoknál, cseheknél és németeknél egészen biztosan ismert és elterjedt. A kopjás vitézi temetés és a fejfák kapcsolatának kérdését a legutóbb Novák László erenc már említett, fejfákról írott, a közelmúltban megjelent monográfiájában tisztázta. Terjedelmes fejezetben tárgyalja a vitézi temetési pompát, s gondolatmenete egyértelmû cáfolata annak a magát szívósan tartó, s napjainkban is egyre terjedõ tévhitnek, mely szerint a fejfák és kopjafák azonos gyökerûek, és az egykori kopjás temetkezés emlékét õrzik: A kopjafának a sírjelöléssel való kapcsolatát a kopjás temetkezéssel hozzák kapcsolatba: a vitézi pompával történõ temetés során hordozott hadi eszközt, a zászlós kopja fegyvert a sírhantba szúrták, ebbõl keletkezett a fejfa sírjel a késõbbiek során. Elveszítette az eredeti funkcióját, egyre díszesebbé, csillagokkal, tulipánokkal, gombokkal díszítetté vált a kopja, s így keletkezett a kopjafa sírjel. Hogy ennek a etimologizálásnak tévedésére rávilágíthassunk, szükséges a vitézi temetkezési szokásokat ismernünk (Novák 2005, 37) A vitézi temetkezési szokások részletes történeti bemutatásánál a szerzõ korabeli dokumentumok felvonultatásával támasztja alá vésõ konklúzióját, miszerint a kopjafa nem azonos a fejfával, tehát nem elsõdleges, primér sírjel, hanem csupán,másodlagos, secunder sírjelölõ funkcióval rendelkezik (Novák 2005, 60). A fejfának a kopjából történõ származtatását a népnyelvi szóhasználat alapján is kizárja. A kopjafamotívum a 20. század elejétõl egyre közismertebbé vált, a Malonyay Dezsõ szerkesztésében útjára indított A magyar nép mûvészete címû 18

19 könyvsorozat elsõ kötetében (amely természetesen Kalotaszeggel foglalkozik) már 740 kopjafa ábrázolás jelent meg (Malonyay Vö. Bodor 1985; Kósa Lásd még: Csete 1990). A budapesti Néprajzi Múzeum 1900-tõl megjelenõ folyóiratában, a Néprajzi Értesítõben rendszeresen jelentek meg olyan közlemények, amelyekben egy-egy vidék, vagy falusi temetõ fejfáit mutatták be vidéki rajztanárok. A Magyar Iparmûvészet címû folyóiratban ugyancsak számos fejfa rajzát közölték 3. A pályakezdõ Kós Károly építészeti terveiben, balladaillusztrációiban fejfákat is megjelenített. A Sas Péter által összeállított Kós Károly-képeskönyv segítségével egy átfogó képet nyerhetünk arról, milyen nagy számban szerepelnek rajzaiban a fejfák, s megjelennek az Attila korát megjelenítõ rajzokon is (Sas é.n.). Nagy Sándor, a gödöllõi mûvésztelep egyik vezetõ mestere megírta, hogy miközben a Dunántúlon tornácoszlopokat, fejfákat rajzolt, két falu között gyalogolva hogyan jelent meg képzeletében Attila fapalotája, amely szerinte ilyen oszlopokból, fejfákból lehetett összeácsolva. Ezt az elképzelését rézkarcon, faliszõnyegeken is megjelenítette. (Hofer 1992, 247) A nemzetközi képzõmûvészeti kiállításon, a Velencei Biennálén 1908-ban a magyar pavilon (ebben Attila történetét bemutató mozaikkép szerepelt) elé kettõs fejfasort állítottak, amelynek jelképesen ki kellett fejeznie, hogy az Attilával rokonnak képzelt székelyek gyakorlatában, de általában a magyarok temetkezési szokásaiban is fennmaradt a hun elõdnek ez a mûvészileg is értékes hagyománya, a kopjafafaragás (Hofer 1992, 247). A magyar közvéleményben tehát gyökeret vert az a nézet, hogy a kopjafaállítás, vagyis a sírok faragott fejfákkal való megjelölése, a magyarok egyik õsi szokásának újjáéledése. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a néprajzi szakirodalomban több kutató is ebben a szellemben közelítette meg a fejfás temetkezés eredetkérdését, így sokan már bizonyított tényként fogadták el ezt az elképzelést. Nyírõ József két világháború közt megjelent (s az azóta már több kiadást is megért) Kopjafák címû könyve ugyancsak ezt az elképzelést erõsítette. Az irodalmi, mûvészeti ábrázolások és a tudományos értelmezések végeredményeként a közvéleményben a faragott fejfákhoz a magyar múlt, a XVI XVII. századi török háborúk, az õstörténet, a hõsies ellenállás, a falukon a megõrzött régi magyar kulturális hagyományok képzetei kapcsolódtak. (Hofer 1992, 248) A kopjafa tehát fokozatosan magyar nemzeti szimbólummá vált, s elsõsorban a 20. század harmadik negyedében egyre gyakrabban jelent meg a temetõkön kí- 3 A korszak népmûvészeti érdeklõdésének európai összefüggésekbe helyezett elemzését Kresz Mária végezte el (Kresz 1968). 19

20 vül is, az eredetitõl egészen eltérõ, új funkciót kapott emlékmûvek formájában. Magyarországon ilyen jellegû emlékmûvet fából faragott kopjafát az 1970-es években állítottak elõször, a mohácsi csata tömegsírjai fölé. A következõ magyarországi adat 1988-ból származik, amikor egy ellenzéki csoport az 1956-os áldozatok jeltelen sírjait jelölték meg ilyen módon a 301-es parcellában. Késõbb a kopjafák száma 301-re nõtt. A magyarországi rendszerváltás után az ilyen jellegû emlékmûvek állításának szokása nagy népszerûségre tett szert, az állítás alkalmainak skálája is kiszélesedett. Elsõsorban 1956 emlékére állítottak Magyarország-szerte kopjafákat. Boros Géza Emlékmûvek 56-nak címû kötetében összegzi a forradalom tiszteletére állított emlékmûveket, külön fejezetet szentelve a kopjafáknak is (Boros 1997, ). Írásában elsõsorban a Hofer Tamás vezetésével az ELTE BTK Kulturális Antropológiai Csoportja által Nemzeti jelképek a kopjafa mint nemzeti jelkép címmel megvalósult kutatás eredményeire támaszkodik. Magyarországon 1997-ig összesen 154 olyan kopjafát sikerült dokumentálni, melyek az 1956-os forradalom emlékére készültek (Boros 1997, 85). A Hofer Tamás által vezetett kutatás eredményeit Boros Géza kötetének megjelenéséig nem publikálták, így a szerzõ munkája kopjafákról szóló fejezetében Bali János és Sütõ Levente közös kéziratára hivatkozik. Boros Géza nagyon részletesen, minden vetületében bemutatja az 1956-os kopjafaállításokat: a társadalmi-politikai háttér elemzése mellett áttekintést ad az addig felállított kopjafák formájáról, anyagáról, szimbólumairól, feliratairól. Az 1956-os kopjafákat három fõ csoportba sorolja: 1. Haláljel-kopjafák, 2. Temetõi kopjafák, 3. Emlékmû funkciójú kopjafák. Az elsõ csoportba csupán néhányat tud besorolni. Ilyenek például a mosonmagyaróvári sortûz helyén álló, vagy a 301-es parcellát jelölõ kopjafák is. A temetõi kopjafákat egy átmeneti típusnak tartja a haláljelkopjafák és az emlékmûkopjafák között: Többségében emlékmûként funkcionálnak, jelentésük azonban a temetõi környezet határozza meg, ami által a kegyeleti jelleg, a mártíromságra való utalás dominál, szemben a köztéri kopjafák általánosabb jelentéstartalmával. Lehetõleg a temetõ megkülönböztetett pontján (a bejáratnál, a ravatalozó mellett) helyezik el õket. (Boros 1997, 88) Legnépesebb csoportként említi az emlékmû funkciójú kopjafákat. Ezeket általában magának a történelmi eseménynek vagy elvont személyeknek ( áldozatoknak ) és konkrét személyeknek állítják. A közelmúltban jelent meg az erdélyi kopjafa-revival témakörét összefoglaló dolgozat, amely a kopjafa magyarságszimbólumként való állításának társadalmipolitikai hátterét mutatja be Erdélyben az 1980-as évek közepétõl napjainkig (Sütõ Bali 2002, ). A szerzõk végigkísérik a magyarországi kopjafamítosz kialakulását, s rávilágítanak az erdélyi kopjafa-revival elõzményeire is. Megállapítják, hogy a 20. század elsõ felében Erdélyben is a szecesszió építészete és díszítõmûvészete»fedezte fel«és alkalmazta a kopjafát. Székelyudvarhe- 20

21 lyen Haáz Rezsõ rajztanár hatására fordult a figyelem a diákság körében a fafaragás és a kopjafák irányába. Akárcsak a visszatért elvidéken, Erdélyben is készítettek díszkaput Horthy Miklós Erdõvidékre való bevonulása alkalmával. Ebben az idõszakban ( ) a népmûvészeten belül elsõsorban a díszkapufaragás dominált. A kopjafák iránti érdeklõdés a második világháború után mérséklõdött, újbóli felfedezése az 1960-as évek végén, valamint az 1970-es évek elején figyelhetõ meg. A kopjafa-revival a Székelyföldön az közötti idõszakban tetõzött, ekkor az es magyar szabadságharc emlékére számtalan településen állítottak kopjafát. eltûnnek a kopjafák az erõs római katolikus hagyományokkal rendelkezõ vidékeken is. A kopjafa-revival Erdélyben sem a földrajzi, sem a közigazgatási, sem pedig a vallási határokat nem követte, hanem minden esetben a nemzeti, vagy nemzetiségi kultúra határaihoz igazodott igen nagy kisugárzással állapítják meg a szerzõk. A kopjafaállítások alkalmait illetõen bizonyos hangsúlyeltolódásokat mutat ki a szerzõpáros az erdélyi magyarok és a magyarországiak körében. Míg Erdélyben elsõdlegesen az 1848/49-es forradalom és szabadságharc dominál, Magyarországon az 1956 emlékére felavatott kopjafák az elterjedtebbek. A leggyakoribb állítási alkalmak nagyjából arányosan oszlanak meg. Erdélyben megjelentek a kopjafák kicsinyített másai, a szuvenír kopjafák. Megfigyelhetõ a kopjafa-revival temetõi sírjelekre való visszahatása is. Egyrészt az olyan településeken, ahol régebben az ilyen sírjel volt az általános, a kõbõl készült síremlékek azonban fokozatosan kiszorították ezeket, ismét visszatértek az eredeti hagyományhoz. Másrészt olyan vidékek településein is feltûntek, ahol korábban más típusú faragott sírjeleket állítottak, most azonban a kopjafatípusúakat részesítik elõnyben. Ennek oka, hogy a kopjafával akarják még nyomatékosabban hangsúlyozni nemzeti hovatartozásukat (Sütõ Bali 2002). Arról nincs tudomásom, hogy Erdély kivételével valaki feldolgozta volna a kopjafamítosz kialakulását a mai Magyarország határain kívül élõ magyarok körében; Szlovéniában, Vajdaságban, Horvátországban, Kárpátalján vagy akár a nyugati magyarság körében. Így az erre vonatkozó források hiányában személyes kapcsolatok révén próbáltam felmérni, hogy a fent említett területeken milyen mértékben terjedt el a kopjafaállítás szokása nemzeti szimbólumként. Kárpátaljai, szlovéniai, horvátországi és szerbiai adatközlõimtõl kapott információk egyöntetûen azt támasztják alá, hogy a kommunista idõszakban a szlovákiai magyarokkal és a magyarországiakkal ellentétben sehol sem állítottak kopjafát, ezek csupán a rendszerváltást követõen jelentek meg. 21

22 2. kép: A gímesi kempingben állított legelsõ kopjafa, mögötte a késõbbiek (L. Juhász Ilona felv ) 3. kép: Kopjafaerdõ a gímesi mûvelõdési tábor színhelyén (L. Juhász Ilona felv. 2001)

23 2. A kopjafa megjelenése és elterjedése nemzeti szimbólumként a szlovákiai magyarok körében 2.1. Kutatástörténeti áttekintés Szlovákiai magyar viszonylatban elsõként Liszka József foglalkozott érintõlegesen a kopjafaállítás kérdésével, mégpedig mint a nemzeti hovatartozás kifejezésének egyik módjával (Liszka 2000, fõleg: ). A órum Kisebbségkutató Intézet komáromi székhelyû Etnológiai Központja szervezésében 2002-ben megrendezett Kisemlékkutatók XV. Nemzetközi Konferenciáján e sorok szerzõje foglalta össze A sírjeltõl a nemzeti szimbólumig címû elõadásában a kopjafaállítással kapcsolatos eddigi ismereteket (L. Juhász 2002, 67 74), valamint különbözõ folyóiratokban adott közre a témával kapcsolatos írásokat (L. Juhász 2003; L. Juhász 2004; L. Juhász 2005). A napjainkban nemzeti szimbólumként állított kopjafák elõzményének tekinthetjük (bár nem fából készült kopjafáról van szó, s nem is jelképes sírt jelöl), s témánkkal kapcsolatban nem hagyhatjuk figyelmen kívül a rozsnyói köztemetõben nyugvó, 1920-ban elhunyt Tichy Gyula festõmûvész és író síremlékét, amely öccse, a festõmûvész, helytörténész, néprajzkutató és szépíró Tichy Kálmán tervei alapján készült. A fehér márvány síremléket három egy magasabb és két alacsonyabb kopjafa mintájára készült oszlop alkotja. Tichy Kálmán néprajzkutatóként népmûvészeti kutatásokkal foglalkozott, többek között a faragott temetõi fejfák dokumentálásával is (Thain Tichy 1991). A Tichy Gyula számára állított kopjafás síremléken kívül még egy hasonló stílusút találhatunk a rozsnyói temetõben, a katolikus Vass családét, amely a 20. század második felében készült. Egy csiszoltbeton-hasábot jobb és bal oldalról egy-egy stilizált kopjafa fog közre. Eddigi kutatásaim alapján Szlovákia más magyarlakta vidékeirõl hasonló jellegû síremlékrõl nincs tudomásom. A kopjafa, a fából faragott síremlék mint nemzeti szimbólum az elsõ Csehszlovák Köztársaság idején Pozsonyban megjelent és Szepessy Sándor által szerkesztett Szülõföldünk címû ifjúsági honismereti lap címoldalán is megjelent. Ennek készítõje Nemesszeghy Jenõ, a Sarló mozgalom egyik tagja volt (vö. Liszka 1990, 32 51). A trianoni döntés következtében a Magyarországtól elcsatolt, Csehszlovákiához került területen élõ, s néprajzi kutatások iránt érdeklõdõ értelmiségi fiatalok a Kisalföldön található település, arnad temetõjében elõforduló fejfákkal tulajdonképpen nemzeti hovatartozásukat kívánták hangsúlyozni. Bár még nem a kopjafa megnevezést használják, azonban nyilvánvaló, hogy az akkor már eléggé elterjedt kopjafamítosz hatásáról beszélhetünk. 23

24 4. kép: Tichy Gyula síremléke a rozsnyói temetõben (L. Juhász Ilona felv. 2000). 5. kép: A Vass család síremléke a rozsnyói temetõben (L. Juhász Ilona felv. 2000). 6. kép: A Szülõföldünk c. honismereti folyóirat címlapja. Az 1929-ben induló Tábortûz címû ifjúsági és cserkészlap 1. évfolyamának címlapján illusztrációként több faragott fejfa/kopjafa is szerepel. A címlap készítõje ugyancsak a sarlós Nemesszeghy Jenõ volt. A folyóirat három állandó rovatának (Cserkészfiúk írásai, Regõsjárás, õiskolai cserkészet) kísérõ rajzain szintén kopjafákat/fejfákat láthatunk. Ezek alapján joggal feltételezhetjük, hogy a kopjafamítosz elterjesztésében a cserkészek is jelentõs szerepet játszottak. Ahhoz, hogy éppen a kopjafa lett a nemzeti hovatartozás kifejezésének egyik legelterjedtebb médiuma emlékmû formájában, nem kis mértékben járult hozzá a magyarországiakhoz hasonlóan a (cseh)szlovákiai magyar értelmiség Erdély iránti különösen nagy érdeklõdése. Mivel a népi kultúra ott archaikusabb állapotában maradt fel, mint más magyarlakta területeken, úgy vélték, ott õrizték meg a legõsibb magyar kultúrát, s egyben az erdélyi magyarokat, s köztük elsõsorban a székelyeket tartották a legigazibb magyaroknak. A

25 század elsõ évtizedeiben nem csupán a magyarországi, hanem a korabeli akkor csehszlovákiai magyar sajtóban is ebben a szellemben írtak az erdélyiekrõl, elsõsorban a székelyekrõl. Erdély visszacsatolása után számtalan ilyen hangvételû lelkes írás és alkalmi vers született. Lázár József: A mi jussunk Erdély! címmel az egyik rozsnyói regionális hetilapban megjelent ilyen jellegû költeménye jellemzõ példája ennek a szellemiségnek: Attila, az elsõ magyar király e földön üté fel elõször sátorát, s népe a székely: a legjobb katona, ki nem irtható innen már soha... (Sajó-vidék január 11., 2) Erdély javára, annak Magyarországhoz való visszacsatolása után különféle gyûjtéseket is szerveztek. Errõl tanúskodik többek között a rozsnyói Sajó-vidék hetilap október 5-i számában megjelent írás is. Ugyanennek a lapnak több számában is megjelenik egy reklámban a stilizált kopjafa/fejfa motívum a következõ szöveggel: Erdély szava újra magyar! Közvetíti: Telefunken rádió (pl. Sajóvidék szeptember 28., 2). Az Erdély fejezi ki leghívebben a magyar szellemet címû írás (Sajó-vidék október 19.) tartalmával azonban nem mindenki értett egyet, ellenvélemény is helyet kap a lapban: 7. kép: Stilizált fejfamotívum egy rádióreklámban (Sajó-vidék ). Hát anélkül, hogy bárkivel is polemizálni kívánnánk, teljes tisztelettel kérdjük: Nem volt-e a felvidéki magyar szellem is gátakat romboló, jégkérget feloszlató kemény, forró? Hát lehet tökéletesebb, õsibb magyar szellem, mint amilyen itt is uralkodott ezer esztendõn át? Hát nem álltak õseink itt is rendíthetetlenül a vártán? Nem álltunk és nem állunk mi is és nem fognak állni az utódaink is? Cseppet sem érezzük magunkat kevésbé magyarnak, mint az erdélyi magyar? ( ) elvidékünk is adott nagyságokat a Hazának, jóllehet kevesebbet, mint Erdély, hiszen annál jóval kisebb is. A szentistváni szellem azonban itt is töretlen, egészségesen erõs volt, ma is az és lesz ezután is. (Sajó-vidék október 26., 3) 25

26 A cikkben leírt gondolatok késõbb is vita témáját képezték a szlovákiai magyarság körében, s ebben a kérdésben a mai napig megoszlik a szlovákiai magyarok véleménye. Szintén ebben a lapban bontakozott ki a témánk szempontjából figyelemre méltó vita, amely a rozsnyói Kossuth-szobor újbóli felállításának ünnepségeire készült diadalkapu kapcsán alakult ki. A tárcaíró Csinosodunk címmel többek közt a következõket írja:...újból diadalkaput állítanak. Székely motívum. Vajon miért? Kisajátítjuk Erdélyt? Nem lett volna stílszerûbb valami bányász elgondolás? Minden esetre szebb és jobb, mint semmi... (Sajó-vidék június 3., 3) Erre Tichy Kálmán szoborbizottsági tag Tévedés a székelykapu körül címû írásában reagált a Rozsnyói Híradóban: B. lapjuk legutóbbi számában a»csinosodunk«címû hírben bírálat hangzott el a készülõ díszkapuról. E bírálat kapcsán a Sajó-vidék kritikusa az építményt»székely motívumnak«minõsítette s megállapította róla, hogy éppen csak a»semminél szebb és jobb«. Legyen szabad e bírálatra a következõkben válaszolnom: 1. A kapu még nem is készült el, várjuk meg, míg teljesen befejezik, s akkor mondjunk róla véleményt. 2. A szakértõ nem téveszti össze a kopjafát a székelykapuval? Utóbbi valóban erdélyi különlegesség, de az elõbbi nem kisajátított székely, hanem egyetemes magyar díszítõ elem. Például gömöri falvainkban is sûrûn elõfordul, amint azt a népmûvészettel foglalkozók jól tudják... (Rozsnyói Híradó június 11., 4) Egy késõbbi számban egy rövid írás erejéig még visszatérnek a lapban a diadalkapu problémájához: Idejét múlta. A diadalkapura annak idején megmondtuk a véleményünket. Ez akkor lezáródott. Most, Erdély visszakerülésével a kapu motívumával teljesen idejét múlta. A fõbejáratnál a jármû forgalmat is akadályozza, de ettõl eltekintve deszkák hiányzanak már a díszkapuról és a nemzeti szín is teljesen kifakult. Az idõ nagyon is meglátszik rajt s azért a legtanácsosabb, bontsuk le. (Sajó-vidék szeptember 28., 2) A fenti vitához kapcsolódó írások több szempontból is tanulságosak témánkat illetõen. igyelemre méltó, hogy bár a tárcaíró nem használta a kopjafa kifejezést, Tichy Kálmán válaszcikkében mégis ezzel a kifejezéssel él, s írásból kiderül, hogy a Gömörben elõforduló faragott fejfákat is így nevezi. Tehát ez is bizonyítja, hogy a köznép nem ismerte ezt a szót, a kifejezés meghonosítását mesterséges úton a képzõmûvészek kezdik el. Amint már említettem, Tichy Kálmán is Budapesten tanult, ott került kapcsolatba a népmûvészet iránt érdeklõdõ mûvészekkel, s mint néprajzgyûjtõ, ismerte több gömöri település temetõjének fejfáit, rajzokat is készített róluk. Cikkében azonban mégsem a helyiek terminológiáját, a fejfát használja, hanem a kopjafa kifejezést, amit a környéken nem is ismertek. A fent idézett vita rámutat arra is, hogy a (cseh)szlovákiai magyarok 26

27 körében már a 20. század elsõ felében sem volt egyetértés az erdélyi népmûvészeti motívumok alkalmazását illetõen. A szóban forgó, Rozsnyón megjelenõ hetilapban ebben az idõszakban gyakran szerepelt egy olyan budapesti hirdetés, amelyet egy székelykapuval illusztráltak (pl. Sajó-vidék május 20., 3). Az újságban ábrázolt kapu lényegében egy stilizált s leegyszerûsített szerkezetû építmény, amelynek oszlopait a szakirodalom alapján az oszlopos fejfák csoportjába sorolhatjuk. A kopjafa, illetve a faragott fejfa nemzeti szimbólummá való átalakulása ebben az idõben már elkezdõdött, s az Erdély, különösen a székelyek iránti megnövekedett érdeklõdésnek elsõdleges szerepe volt ebben. Ezt jól illusztrálja egy rendezvényrõl szóló tudósítás is. Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása utáni idõszakban egy Rozsnyóhoz közeli faluban, Kiskovácsvágáson fafaragó tanfolyamot szerveztek, amelyen egy rimaszombati mester oktatta fafaragásra a résztvevõket, akik megtanultak szapuló kádakat, dézsát, sajtárt, köpülõt, trágyahordót, fürdõkádat, vékát stb. készíteni, fúrni, faragni, mint a székelyek (Sajó-vidék április 12., 4). A tudósításból is arra következtethetünk, hogy a szervezõk a székely fafaragókat a székely faragott tárgyakat többre tartották azoktól, amelyeket a környék fafaragói készítettek. Az, hogy napjainkban Szlovákia magyarlakta vidékein egyre terjedõben van a székelykapu mint emlékmû és nemzeti szimbólumként való állítása, ugyancsak ezt a feltételezésünket támasztja alá. A második világháború után a szlovákiai magyarokat ért igazságtalanságok az ún. szlovák magyar lakosságcsere, deportálás a jogfosztottság idején az Erdély iránti fellángolás alábbhagyott, csupán néhány évtized elteltével, az es években fordult ismét fokozottabb mértékben a szlovákiai magyarok elsõsorban az értelmiség érdeklõdése Erdély felé. A magyarországiak körében a romániai magyar kisebbség helyzetének drasztikus romlása következtében szinte divattá, küldetésszerûvé vált az Erdélybe való utazás. Ugyanígy volt ez a szlovákiai magyarok egy bizonyos hányadánál, elsõsorban a diákok és értelmiségiek körében. A vélemény, hogy az erdélyi magyarok az igazi magyarok, továbbra is élt, sõt annak következtében, hogy az odautazók a szlovákiai magyar településekhez viszonyítva az erdélyiekben egy archaikusabb kultúrát találtak, tisztább forrásnak, az eredetibb, az õsibb magyar kultúra õrzõinek tekintették. Itt találkoztak közvetlenül a kopjafaállítás még élõ szokásával, s többek közt ezt látták a Székelyföldön Orbán Balázs sírjának megjelöléseként, s egyben a sírhoz vezetõ úton több székelykapu is állt, amelyek már nem eredeti funkciójukat töltötték be, hanem egyféle emlékmûként helyezték el õket Orbán Balázs elõtt tisztelegve ezzel. Arra vonatkozóan, hogy az Erdélybe járás mennyire volt divatban a határon túli magyarok körében a rendszerváltás elõtti többi szocialista országban (volt Jugoszlávia, szovjetunióbeli Kárpátalja) csak töredékes adataim vannak, mivel ezt a jelenséget tudomásom szerint ez ideig senki sem kutatta. A volt Jugoszláviából származó, s a ma is ott élõ néprajzkutatók arról tájékoztattak, hogy náluk nem volt divatban az Erdélybe járás a rendszerváltás elõtt, s ugyancsak ezt támasztották alá kárpátaljai magyar adatközlõim is. Ez utóbbiak inkább Magyarországra utaztak ha egyáltalán lehetõségük nyílt rá. Dalmay Árpád tanár, aki 27