Ilona Andrews. Világok peremén II. Áradó hold

Átírás

1

2 Ilona Andrews Világok peremén II. Áradó hold

3

4 Ajánlás Gene és Jane Blankenshipnek. Soha nem fogjátok elolvasni, de nélkületek nem írtuk volna meg. Köszönjük! Az első kiadás a The Berkley Publishing Group, a Penguin Group (USA) Inc. tagjának gondozásában jelent meg, 2010-ben. Copyright 2010 by Andrew Gordon and Ilona Gordon All rights reserved. Tilos a művet vagy bármely részletét bármiféle információhordozón, akár grafikusan, elektronikusan, mechanikusan, fotó vagy fénymásolati eljárással vagy bármely más módon sokszorosítani, továbbítani, közvetíteni vagy tárolni a jogadó előzetes írásbeli engedélye nélkül. A kötet eredeti címe: Ilona Andrews: Bayou Moon Fordította: Márton Andrea Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője Szerkesztette: Justh Szilvia A borítót tervezte: Kaszás Vera Moiré Nyomdai előkészítés: Balázs Péter Nyomdai kivitelezés: Gelbert Felelős vezető: a kft. ügyvezetője 4

5 Ilona Andrews Világok peremén II. Áradó hold

6 1. fejezet William kortyolt egyet a Modelo Especial sörből, és szigorúan nézett a Zöld Nyílra. A Zöld Nyíl, egy darab festett műanyag lévén, nem igazán reagált rá. Az akciófigura közömbös maradt, pontosan ott állt, ahová tette, a verandán, nekidőlve a ház falának. Igazából inkább kalyiba, nem is ház, tűnődött William, de legalább fedél volt a feje felett, és amúgy sem volt szokása panaszkodni. Abból a szögből a Zöld Nyílnak kiváló áttekintése nyílt William akciófigura-hadserege fölött, amelyet a verandán rendezett el, és ha bármilyen véleményt óhajtana nyilvánítani, akkor ehhez tökéletes pozícióban lenne. William vállat vont. Lénye egy része tudta, hogy egy akciófigurával társalogni legalábbis riasztó, ha nem egyenesen őrültség, de momentán nem volt kihez szólnia, és ezt most ki kellett beszélnie. Az egész helyzet úgy volt őrület, ahogy volt. A fiú küldött egy levelet mondta William. Az akciófigura nem szólt semmit. William elnézett mellette, arrafelé, ahol az Erdő susogott a pázsitja mögött. Két mérfölddel arrébb az Erdő egyszerűen csak erdő lett, átlagos fenyőkkel és tölgyekkel. De itt, a Peremben, a fák sűrűn nőttek, varázslat táplálta őket, és az Erdő ősrégi volt. A nyári napból hosszú, lusta, nyári este lett, és csak a Peremben előforduló, névtelen teremtmények kergették egymást az ősi fák ágai között, mielőtt a sötétség előcsalta a ragadozókat rejtekhelyükről. A Perem különös hely volt, két világ közé beszorítva. Egyik oldalán a Töredék terült el, ahol semmiféle varázslat nem működött, viszont ezt a technika kompenzálta. És szabályok. És törvények. És papírmunka. Az egész átkozott világot a papírmunka éltette. A Töredék volt az, ahol William manapság a kenyerét kereste: az építőiparban dolgozott. A Perem másik oldalán helyezkedett el Mágia, a Töredék tükörképe, ahol a varázslat uralkodott, és az ősi, kékvérű családoké volt a hatalom. 6

7 William ott született, és ott is nevelkedett. Mágiában törvényen kívüli lett, volt katona, elítélt, és még nemes is néhány hétig. De Mágiában állandóan az orrára koppintottak, míg végül hátat fordított az egésznek, és eljött. A Perem egyik világhoz sem tartozott. Tökéletes hely olyasvalakinek, aki sehová sem illett. William itt ismerkedett meg a fiúkkal, George-dzsal és Jackkel. A Peremben éltek a nővérükkel, Rose-zal. Rose édes volt és kedves, és nagyon tetszett Williamnek. Tetszett neki az, ahogyan éltek, a gyerekek, az egész boldog kis család. Amikor William figyelte őket együtt, mélyen, odabent valami megsajdult benne. Most rájött, hogy miért: már akkor is tudta, hogy számára egy ilyen család elérhetetlen álom. Mégis megpróbálkozott Rose-nál. Talán esélye is lett volna, de aztán megjelent a színen Declan. Declan, aki kékvérű volt, és katona, a kifogástalan modorával és az ellenállhatatlan jóképűségével. Régen barátok voltunk mondta William a Zöld Nyílnak. Mielőtt elment, péppé vertem. Nevetett magán, mert Declan elment Rose-zal, és magukkal vitték a gyerekeket. William hagyta elmenni őket. Jacknek gondos törődésre volt szüksége, és Declan jól fogja nevelni. És Rose-nak olyasvalakire van szüksége, mint amilyen Declan, aki összeszedett. Elég baja volt így is a fiúkkal. Biztos nem kellett a nyakára még valaki, és William nem is óhajtotta, hogy így legyen. Majdnem két év telt el az óta, hogy elmentek. Két éve élt William a Peremben, ahol a varázslat kis szikrája ébren tartotta benne a vadállatot. Dolgozott a Töredékben, a hétvégén tévézett, sok sört ivott, akciófigurákat gyűjtött, és általában úgy tett, mintha életének előző huszonhat éve meg sem történt volna. A peremlakók, az a néhány család, amely ugyanúgy a világok között élt, ahogy ő, maguknak valók voltak, és békén hagyták Williamet. A Töredékben vagy Mágiában a legtöbb embernek fogalma sem volt arról, hogy az övéken kívül másik világ is létezik, de időnként átutazók érkeztek a Perembe, akik átjártak egyik világból a másikba. Három hónappal ezelőtt Nick, az egyik utazó kereskedő megemlítette, hogy Mágiába tart, a Déli Tartományba. William csak úgy, puszta szeszélyből összepakolt egy kis doboznyi játékot, és fizetett neki, hogy házhoz vigye. Nem várt választ. Egyáltalán semmit sem várt. A fiúknak ott van Declan. Ő biztosan egyáltalán nem érdekli őket. Nick tegnap este újra erre járt. A fiúk visszaírtak. 7

8 William felemelte a levelet, és megnézte. Rövid volt. George írása tökéletes volt, szépen formált betűkkel. Jacké pedig olyan, mint a macskakaparás. Azt írták, hogy köszönik az akciófigurákat. George-nak tetszett Mágia. Sok hullát kapott, hogy gyakorolhassa rajtuk a halottébresztést, és vívóleckéket vett. Jack panaszkodott, hogy túl sok a szabály, és nem engedik eleget vadászni. Az nagy hiba jelentette ki William a Zöld Nyílnak. Hagyniuk kellene, hogy szabadon kószáljon. A fele gondjuk megoldódna, ha elengednék egy-egy vad cirkálásra. A fiú alakváltó és ragadozó. Hiúzzá változik, nem prémes kisnyuszivá. Felemelte a levelet. Láthatóan úgy döntött, bebizonyítja nekik, hogy elég jó. Jack egyedül megölt egy szarvast, és a véres tetemet az étkezőasztalon hagyta, mert ő maga egy macska, és azt gondolja, hogy a többiek ügyetlen vadászok. Jack szerint a szarvast nem fogadták túl jól. Pedig ő szeretné táplálni őket, gondoskodni róluk, de nem értik meg. Jacknek az kellene, hogy irányítsák az energiáját. William mégsem tervezte, hogy elutazik Mágiába, és megjelenik Declan háza előtt. Szia, emlékszel rám? Valaha a legjobb barátok voltunk, aztán engem halálra ítéltek, és a nagybátyád örökbe fogadott, hogy megöljelek. Te meg elloptad tőlem Rose-t. Aha, persze. Csupán annyit tehetett, hogy visszaír, és újabb játékokat küld. William maga felé húzta a dobozt. Beletette a Halálos Csapást is George-nak a figura egy kicsit olyan volt, mint egy kalóz, és George szerette a kalózokat, mert a nagyapja is az volt. Aztán William a Szürkekoponya Királyt is betette, Declan kedvéért. Nem mintha Declan játszott volna velük neki volt igazi gyerekkora, míg William a Hawk's Akadémián tanult, ami inkább hasonlított börtönre, mint otthonra. Mégis, William szeretett volna egy kicsit ingerkedni, és a Szürkekoponya Király a hosszú, szőke hajával kicsit hasonlított Declanre. Tehát az igazi kérdés az, hogy Jacknek elküldjük a bíborlila Vadmacskát, vagy inkább a feketét küldjük? A Zöld Nyíl nem válaszolt. Pézsmaillat csiklandozta meg William orrát. Megfordult. Két kis, ragyogó szem nézett rá a pázsitja peremén álló bokor alól. Már megint te vagy. A mosómedve kivillantotta apró, éles kis fogait. 8

9 Figyelmeztettelek, hagyd békén a szemetesládámat, különben megeszlek. A kis állat kinyitotta a száját, és úgy sziszegett, akár egy dühös macska. Na, ennyi volt. William levette a pólóját. Azt követte a farmerja és az alsónadrágja. Elintézzük a dolgot. A mosómedve ismét sziszegett, felborzolta a bundáját, próbált nagyobbnak látszani. Szeme ragyogott, mint két karbunkulus. William magába mélyedt, és szabadon engedte a bensőjében nyugvó vadállatot. Fájdalom siklott át rajta, összerántotta, ide-oda rángatta, ahogy a kutya cincálja a patkányt. Csontjai meglágyultak és meghajlottak, inai megfeszültek, húsa olvadt viasszá puhult. Sűrű, fekete bunda lepte be. A fájdalom elmúlt, és William talpra ugrott. A mosómedve megmerevedett. Egy pillanatra William látta a saját tükörképét az állat szemében egy négylábú, sötét, ormótlan alakot. A betolakodó hátralépett, megperdült, és menekülőre fogta. William felbődült, hosszú, szomorú dalba kezdett a vadászat izgalmáról és az üldözésről, a fogai közül spriccelő forró vérről. A kis lények elbújtak magasan, a faágak között felismerték a köztük járó ragadozót. A dal utolsó visszhangja is szétáradt az Erdőben. William éles, fehér fogaival a levegőbe harapott, és nekiiramodott. William átvágott az Erdőn. Kiderült, hogy a mosómedve nőstény, és hat kölyke van. Hogy a csudába nem érezte meg a nőstényszagot, az rejtély volt számára. Ellustult a Peremben. Érzékei már nem voltak olyan élesek. Békén kell hagynia őket. Egy kölykes nőstényt nem vadászunk le egyes fajok így haltak ki. Inkább elkapott egy finom, porhanyós nyulat. William megnyalta a szája szélét. Mm, finom. Már csak azt kell kitalálnia, hogy mivel súlyozza le a szemeteskonténer tetejét. Talán az egyik kézi súlyzójával vagy egy nehéz sziklával... Megpillantotta saját házát a fák között. Idegen szag érte el az orrát: fűszeres volt, hasonlított a gyömbérrel keveredő kömény és fahéj illatához. Nyakszirtjén felállt a szőr. William a földre lapult. Ez a szag ebben a világban nem jöhetett egy pékségből. Egy ember szaga volt, aki a Perem határán kívülről érkezett, és nyomokban még mindig érződött rajta a mágiabeli varázslat. 9

10 Baj. Meglapult a gyökerek között, és fülelt. Bogarak zümmögtek. A bal oldali fákon mókusok tértek nyugovóra éjszakára. Egy harkály kopácsolt valahol a távolban, a mai utolsó falatot keresve. Semmi, csak az Erdő szokásos zajai. Búvóhelyéről látta az egész verandát. Semmi sem moccant. A lenyugvó nap sugarai átsütöttek a padlódeszkákon. Egy apró csillag kacsintott rá. Óvatosan. Óvatosan. William közelebb osont. Sötét, puha mancsú kísértet az alkonyati fényben. Egy méter. Kettő. Három. A csillag megint kacsintott. A veranda lépcsőjén négyszögletes fadoboz hevert, egyszerű fémkallantyúval lezárva. A kallantyún visszatükröződött a napfény. Valaki ajándékot hagyott neki. William kétszer is megkerülte a házat, próbálta megkülönböztetni a szagokat, figyelte a kis neszeket. Megtalálta a háztól vezető nyomot. Bárki is hozta a dobozt, idejött, letette, aztán elment. Megközelítette az épületet, és megnézte a dobozt. Negyvenöt centi hosszú, harminc centi széles, nyolc centi magas. Sima, közönséges fa. Fenyőnek tűnik. Fenyőillata volt. Belülről semmilyen zaj nem jött. Az akciófigurák érintetlenek voltak. A levél, amelyen a súlyos Hulk állt nehezékként, ott hevert, ahol hagyta. A betolakodó szaga nem érződött rajta. William a mancsával kinyitotta az ajtót, és besurrant. Ehhez emberi ujjak kellenek. Átsugárzott rajta a fájdalom, belehasított a csontvelőjébe. Mély hangon felmordult, megrázkódott, görcsbe rándult, és levetette a bundáját. Húsz másodperc kínlódás után William már emberi lábakon állt a nappaliban. Tíz másodperccel később teljesen felöltözve lépett ki a verandára, egy hosszú késsel felszerelkezve. Csak azért, mert a doboz jóindulatúnak tűnik, még simán felrobbanhat, ha kinyitja. Látott már poháralátét nagyságú bombákat. Semmilyen zajt nem keltettek, semmilyen szaguk nem volt, és leszakították a lábát annak, aki rájuk lépett. A késsel kifeszegette a kallantyút, és kinyitotta a dobozt. Egy köteg papír. Hmm. William levette az első papírlapot felülről, megfordította, és megmerevedett. 10

11 A képen egy kis, szétroncsolt test feküdt a zöld füvön. A fiú alig lehetett tízéves, bőre hófehér volt a gyomrán tátongó bíborszínű sebhez képest. Valaki egyetlen, gonosz vágással kibelezte, és a fiú elvérzett. Mennyi vér! Mindenhol vér volt: a vékony kis hasán, a kezén, a körülötte levő pitypangokon... Világos, döbbenetesen piros vér, olyan világos, hogy nem is tűnt valódinak. A fiú keskeny arcából ködös, halott szemek néztek a világba, szája rémült kiáltásra nyílt, rövid, vörös haja borzas volt... Jack az! A gondolat gyomron vágta Williamet. Szíve vadul vert. Közelebbről is megnézte az arcát. Nem, nem Jack. Egy Jackhez hasonló macska keskeny pupillákkal, de Jacknek barna haja van. A fiú életkora hasonló volt, a testalkata is, de nem Jack volt. William lassan kilélegzett, próbálta fékezni a dühét. Ismerte a fiút. Látta már korábban, de nem fényképen. Látta hús-vér testét, érezte a vérét és a hasi seb nyers, felejthetetlen bűzét. Emlékezete felidézte számára, és majdnem fuldokolni kezdett a nyelvére tolakodó keserű epétől. A következő kép egy kislányt ábrázolt. Hajába vér- és agyvelődarabkák keveredtek bezúzták a koponyáját. Újabb képeket húzott elő a dobozból mindegyik az emlékezetében levő egy-egy képnek felelt meg. Nyolc meggyilkolt gyermek képe hevert a verandáján. Nyolc meggyilkolt, alakváltó gyermeké. Mágiában a hozzá hasonló alakváltóknak kevés hasznát vették. Louisiana hercegségében azonnal megölték a fajtáját, abban a pillanatban, hogy megszületett. Adriangliában bármelyik anya, aki alakváltónak adott életet, átadhatta a gyermekét a kormánynak, mindenféle kérdezősködés nélkül. Egyetlen aláírás egy darab papíron, és a nő mehetett útjára, a gyermeket pedig a Hawk's Akadémia fogadta be. A Hawk's lényegében börtön volt. Egy börtön, steril szobákkal és könyörtelen őrökkel, a játékszerek és a játék tiltottak voltak. Egy hely, ahol a szabad akaratnak még a csíráját is elfojtották a diákokban. Az alakváltó gyermekek csak a szabadban élhetnek igazán. Ez a nyolc gyerek biztosan nagyon boldog volt, hogy kiengedték őket a napsütésre, a fűbe. Valami egyszerű nyomkeresési feladat lehetett. A felügyelők a gyerekeket az Adrianglia és legfőbb riválisa, Louisiana közötti határon hagyhatták. A határon mindig sokan nyüzsögtek, a louisianaiak és az adriangliaiak ide-oda jártak át. A felügyelők megengedték a gyerekeknek, hogy lenyomozzanak egy csapat louisianai illegális határátlépőt. Amikor William még kicsi volt, egy tucatszor is megjárta az effajta küldetéseket. 11

12 William a képekre bámult. Kiderült, hogy a louisianaiak nem egyszerű illegális határátlépők voltak. Hanem a louisianai Kéz ügynökei. Kémek, akik a varázslatok segítségével elég erősek és hatalmasak lettek ahhoz, hogy végezzenek egy csapat képzett légionáriussal. Hagyták, hogy a gyerekek elkapják őket. Amikor a gyerekek és felügyelőik nem jelentkeztek, egy csapat légionáriust küldtek a keresésükre. William volt a csapat nyomkeresője. William volt az, aki holtan találta őket a mezőn. Mészárlás volt, hidegvérű és brutális. A gyerekek nem haltak meg könnyen. Sokat szenvedtek előtte. Az utolsó ív papír várta még a dobozban. William felemelte. Az első mondattól tudta, miről szól a szöveg. A szavak beleégtek az emlékezetébe. Azért végigolvasta. AZ ostoba állatok levadászása kevés szórakozást jelent. Louisianában az alakváltókat születésükkor megölik ez sokkal hatékonyabb, mint időt és pénzt pazarolni arra, hogy megpróbáljanak embert faragni belőlük. Javaslom, hogy nézz utána ennek a módszernek, mert legközelebb megfelelő kompenzációt várok el azért, hogy meg kell szabadulnom, a kis nyavalyásaidtól. Őszinte híved, a Pók Esztelen düh öntötte el Williamet, elsodorva minden észérvet és visszafogottságot. Égnek emelte a fejét, és felüvöltött, hangot adott dühének, mielőtt az széttépte volna a belsejét. Évekig kereste a Pók nyomát, amíg a légió engedélyezte neki. Kétszer meg is találta. Először felszakította a Pók gyomrát, az pedig eltörte a lábát. Másodszor William összetörte a louisianai bordáit, de közben a Pók majdnem vízbe fojtotta őt. A Kéz ügynöke mindkét alkalommal kicsúszott a keze közül. Senki nem törődött az alakváltókkal. Számkivetettként nőttek fel, arra nevelték őket, hogy parancsra engedelmeskedjenek és gyilkoljanak Adrianglia érdekében. Szinte barmoknak, állatoknak tekintették őket, de William számára gyerekek voltak, amilyen gyerek valaha ő maga is volt. Amilyen Jack is. 12

13 Meg kell keresnie a Pókot. Meg kell ölnie. A gyerekgyilkosokat meg kell büntetni. És meg kell akadályozni, hogy újra gyilkoljanak. Egy férfi lépett ki az Erdőből. William leugrott a verandáról. Egy szempillantás alatt felszegezte a betolakodót a legközelebbi fa törzsére, foga egy hajszálnyira csattogott a férfi nyaki ütőerétől. A férfi nem ellenkezett. Engem akar megölni, vagy a Pókot? Ki maga? A nevem Erwin. A férfi bólintott, és felemelte a kezét. Jókora gyűrű díszítette középső ujját, sima ezüstkarika, rajta egy kis, fényes tükörrel. A Tükör. Az adriangliai titkosszolgálat, villant be Williamnek. A Kéz legnagyobb ellensége. A Tükör szeretne pár szót váltani önnel, Lord Sandine mondta a férfi halkan. Lenne olyan kedves, hogy megtisztel bennünket a látogatásával? 13

14 2. fejezet Cerise a Lópatkó-tó teaszínű vize fölé hajolt. Körülötte hatalmas ciprusok őrizték a tavat, ősi katonákként, göcsörtös gyökereik benyúltak a vízbe. A Pocsolya soha nem hallgatott igazán, de a kis zajok ismerős kórusát semmi nem zavarta meg. Valahol balra egy teknős böffentett, a feje felett, a lombok között perembeli mókusok neszeztek, a pintyek kitartóan énekeltek... Cerise feltűrte a farmerját, és lekuporodott, megszokott, éneklő hangsúlyával szólalt meg. Hol van Nellie? Hol ez a jó kislány? Nellie a legjobb rolpi a világon! Gyere, Nellie, Nellie, Nellie! A tó felszíne teljesen nyugodt volt. Egy csobbanás sem hallatszott. Cerise felsóhajtott. Hosszú, nedves, karmos nyom húzódott a sárban, másfél méternyire tőle: Nellie nyoma. Amikor Cerise tizenöt éves volt, még nagy kaland volt a sárban rolpik után kutatni. Most, huszonnégy évesen, sokkal kevésbé volt nagy kaland az éjszaka közepén térdig gázolni a sárban a Pocsolyában. Mással is elüthette volna az időt. Például alvással a finom, puha, meleg ágyában. Ide, Nellie! Gyere ide szépen! Ki ez a jó kislány? Nellie az! Ó, Nellie olyan szép! Ó, Nellie olyan dundi! Ő a legdundibb, legcukibb, legbutább rolpi a világon! Igen, ő az! Semmi válasz. Cerise felpillantott. A magasból a kék ég kis darabkája kacsintott rá a cipruslombok és a pocsolyabeli indák közül. Miért csinálod ezt velem? Feje felett csiripelés visszhangzott, és egy gombócnyi fehér madárürülék pottyant le. Cerise félreugrott, és felmorgott az égre: Nem poén. Egyáltalán nem poén. Ez már sürgős lépéseket kívánt. Cerise egy ciprustörzsnek támasztotta a kardját, leszúrva a kardhüvelyt a sárba, levette a 14

15 hátizsákját, és belekotort. Kihalászott egy bőrből készült szájkosárszerűséget. Arra tervezték, hogy illeszkedjen a rolpi pofájára, és a fején átfutó plusz pánt garantálta, hogy ne tudjon kiszabadulni. Cerise a könnyű hozzáférhetőség érdekében elrendezte a sárban, és elővett egy konzervet meg egy konzervnyitót. Felemelte a konzervet, és megkopogtatta a nyitóval. A fémes hang körüljárta a tavat. Semmi. Ó, mi van nálam? Tonhal van nálam! Nagyjából tízméternyire egy kis hullám tört fel. Megvagy! Mmm, nyami, nyami, nyami, tonhal! Az egészet én fogom megenni! A konzervnyitóval elkezdte kinyitni a dobozt. Egy foltos fej bukkant elő a vízből. A rolpi hosszú, fekete bajusszal ékesített orrával beleszimatolt a levegőbe. Nagy, fekete szemének tekintete rögeszmés csillogással tapadt a konzervre. Cerise megdöntötte a dobozt, hogy a hallé egy része a tóba folyjon. A rolpi kiúszott, és a partra vetette magát. A teste egészen a nyakáig egy karcsú fókára hasonlított, amelynek hosszú farka van, és négy széles, rövid lába, ami lapos uszonyban végződik. A vállnál a fókatest hosszú, kecses nyakban folytatódott, melyen vidrafej ült. Cerise megrázta a fejét. Fej. Nellie megnyalta a szája szélét, és megpróbált igazi cukorfalatnak látszani. Fej, Nellie. A rolpi lehorgasztotta a fejét. Cerise ráadta a szájkosarat a nedves fejére, és meghúzta. Ezért még megfizetsz, te is tudod. Nellie megbökte Cerise vállát nedves kis orrával. Cerise kivett egy darab tonhalat a dobozból, és a rolpi felé hajította. Borotvaéles fogak hasították a levegőt, és lecsaptak a finomságra. Cerise beletörölte a kardját a földbe, és meghúzta a pórázt. A rolpi mellette baktatott, tocsogott a nedves sárban. Mi a fene volt ez? Kitörsz az éjszaka kellős közepén, és sétafikálni indulsz? Elfáradtál a hajóvontatásban, és úgy döntöttél, incselkedsz egy kicsit a Pocsolya aligátoraival? 15

16 A rolpi csak araszolt mellette, és úgy bámulta a tonhalat, mint valami szent ereklyét. Az aligátor a cápát is kettéharapja. Rád néznek, és egy zabálnivaló kis cukorfalatot látnak. Villásreggeli lenne belőled. A rolpi megnyalta a száját. Azt gondolod, hogy a tonhal a sárban nő? Cerise felkapott még egy haldarabot, és Nellie felé hajította. Ha esetleg nem tudnád, a Peremben nincs is tonhal. A Töredékből kell hozatnunk a tonhalat. A Töredékben azonban nincs varázslat. De tudod, hogy mi van? Zsaruk. Rengeteg sok zsaru. És riasztórendszerek. Tudod, milyen nehéz tonhalat lopni a Töredékből, Nellie? Nellie kis, kétségbeesett sikolyt hallatott. Egyáltalán nem sajnállak. A tonhal drága dolog volt. Négy napig tart, mire eljut a Töredékbe, ráadásul a Perem és a varázslat nélküli világ közötti átjárás pokolian fájdalmas. Az egész családból csak Cerise és Kaldar volt képes rá. A Mar család többi tagjában túl sok volt a varázserő ahhoz, hogy átlépjék a határt. Ha megpróbálnának átmenni a Töredékbe, belehalnának. Cerise átgázolt a sáron. Ahogy cseperedett, mindig azt mondogatták neki, hogy a varázsereje igazi ajándék, egy csodálatos, ritka, különleges dolog, amire büszkének kell lennie. A varázserő talán tényleg ajándék volt, de a kétségbeesés pillanataiban, ahogy ott ült a családi kassza romjai fölött, annak látta, ami volt rabláncnak. Egy nagy, nehéz láncnak, ami a családot a Pocsolyához láncolja. Ha nem lett volna a varázslat, akkor réges-rég átszökhettek volna a Töredékbe. Így azonban a mocsárból kivezető egyetlen út a határon át a Louisianai Hercegségbe vitt, Mágia földjére, ahol a varázslat teljes erejében virágzott. A louisianaiak arra használták a Pocsolyát, hogy belevessék számkivetettjeiket. Bűnözőket, bajkeverő kékvérűeket, bárkit, akit túlságosan kényelmetlen lenne megtartani, de túlságosan kockázatos lenne megölni, a Pocsolyába küldtek. És amint valaki átment Mágia és a Pocsolya határán, a louisianai határőrség tett róla, hogy soha többé ne mehessen vissza. 16

17 A növényzet kettévált, előcsillant a Papnyelve-patak sötét vize. Egy zöld, pocsolyabeli vipera feküdt a sárban. Ahogy közeledtek, sziszegett. Cerise a kardjával felemelte a kígyót, és félrehajította. Gyere! Újabb darab tonhalat dobott a rolpinak, és belevezette a teaszínű vízbe. Cerise szorosabban a csuklója köré tekerte a pórázt, és a karját Nellie keskeny nyaka alá csúsztatta. A többit akkor kapod meg, ha hazaérkeztünk. Cerise csettintett a nyelvével, és a rolpi elindult a folyón. Húsz perccel később Cerise becsukta a rolpi kifutójának a kapuját. Valaki, talán a kisebb fiúk, érthető okból megpróbálták megjavítani a drótkerítést, de az úgysem bírná ki, ha Nellie úgy döntene, hogy kitör. A mocsár kanyargós patakjaiban és folyóiban a rolpik virgoncan éltek. Egyes helyeken a víz szinte állt, és a mocsár vegetációja felfogta a szelet. A rolpik segítettek húzni a könnyű mocsári hajókat a Pocsolyában, így elég sok gázolajat spóroltak meg nekik. Amint megjelent egy ember, Nellie tündéri kis rolpi volt: engedelmes, édes, erős. Abban a pillanatban, hogy kivetted az embert az egyenletből, az ostoba állat megrémült, és megpróbált elinalni. Talán szeparációs szorongása van, tűnődött Cerise, és elindult a Patkánylyuk felé vezető dombon. Ha egy kisebb területre zárná be Nellie-t, az csak katasztrófához vezetne. Az állatot ismerve, éjjelnappal bőgne, mert magányos lenne. A nagy kerítés megerősítése viszont túlságosan költséges, és túl sok munkába kerülne. Cerise elindult felfelé a hegyen, a házuk felé. Ruhájából csepegett a víz, és cuppogott a lábujjai között a csizmájában. Forró fürdőre és finom ételre vágyott, lehetőleg némi hússal. Azonban ahogy a dolgok állnak, ki kell egyeznie némi hallal és a tegnapi kenyérrel. A kardját is meg kell olajoznia, de ez hozzátartozott a mocsári élethez. A víz és az acél nem jönnek ki valami jól. A Patkánylyuk egy alacsony domb tetején állt, kétszintes monstrum volt. Ötvenméternyi megtisztított földterület választotta el a házat a legközelebbi növényzettől. A gyilkos zóna. Ötven méter nagyon nagy terület. Főleg, ha az emberre puskát és íjakat fognak. 17

18 A földszinten nem volt bejárat vagy ablak. Az egyetlen bejárat az emeleti verandára vezető lépcső volt. Ahogy Cerise a lépcső felé közeledett, egy kis alak surrant ki a veranda oszlopai közül, és leült a lépcsőre. Sophie. Lark, javította ki magát Cerise. A húga azt akarta, hogy mostantól Larknak szólítsák. Lark fáradtan pillantott Cerise-re sötét, szétzilált haja alól. Vékony lábai gyufaszálakként álltak ki kaprinadrágjából. Sárfolt volt a combján. Karján a régi zúzódások felett friss karcolások éktelenkedtek. Elrejtette a kezét, de Cerise lefogadta volna, hogy a körmei koszosak vagy lerágta őket, valószínűleg mindkettő. Lark régen kicsit tisztaságmániás volt, már amennyire egy, a mocsárban felnövő tizenegy éves lány az lehet. Ebből mostanra semmi nem maradt. Aggodalom töltötte el Cerise-t, az arca azonban nyugodt maradt. Ne mutass ki semmit. Ne légy elfogódott. Felment a lépcsőn, leült Lark mellé, és levéve a bal csizmáját, kiöntötte belőle a vizet. Adrian és Derril végigmennek a Kígyóösvényen, és éppen áthaladnak a homokfutóval mormolta Lark. A homokfutó fura kis járgány volt, azt meg kellett hagyni. Párszor Cerise is elvitte már, és olyan jól érezte magát benne, hogy felborult vele. De szigorúan tilos volt felnőtt felügyelete nélkül hozzányúlni a járműhöz. Ellopni és pazarolni a drága gázolajat, háromheti extra házimunkával járt. Persze a tizenöt éves Adrian és tizennégy éves társa, Derril tudta ezt, és megbirkóznak majd a következményekkel. A legsürgetőbb probléma azonban az volt, hogy Lark árulkodott. Lark soha nem árulkodott. Cerise-nek kényszerítenie kellett magát, hogy nyugodt maradjon, amíg lehúzta a másik csizmáját is. A húga személyisége alapjaiban változott meg, és ő csak tehetetlenül nézte. A fiúk nem vittek magukkal? A válasz olyan halk volt, hogy Cerise alig hallotta. Nem. Hat hónappal ezelőtt elvitték volna. Ezt mindketten tudták. Cerise-t elfogta a vágy, hogy odanyúljon, és átölelje Lark csontos 18

19 vállát, de ellenállt neki. Már próbálta korábban is. A húga ilyenkor megmerevedik, elhúzódik, és elszökik az erdőbe. De legalább szóba állt vele. Ez is nagy dolog. Általában anya az egyetlen, aki szóra tudja bírni, és mostanában neki is nehézségeket okozott, hogy előcsalogassa a lányt. Lark belecsúszott a saját világába, és senki nem tudta, hogyan húzza elő. Elmondtad anyának? kérdezte Cerise. Anya nincs itt. Fura. Apának? Együtt mentek el. Mondták, mikor jönnek meg? Nem. Cerise megfeszült. A Pocsolyában kevés volt az élelem, viszont sokan lakták. A családok foggal-körömmel megharcoltak mindenért. Szinte minden klánban viszály ütötte fel a fejét, az övék sem volt kivétel. A Mar és a Sheerile klánok közi viszály úgy nyolcvan éve kezdődött, és még mindig komoly volt. Néha hevesen fellángolt, néha pedig, akárcsak most is, parázslott, de bármikor nyílt háborúba fordulhatott a dolog. Mikor legutóbb fellobbant a viszály, Cerise elveszített két nagybácsit, egy nagynénit és egy unokatestvért. Az alapszabály ez volt: ha elmész, szólsz valakinek, hogy hová mész, és hogy mikorra tervezed a hazatérést. Még az apjuk, a családfő sem tért el soha ettől a szabálytól. Cerise-t elfogta az aggodalom. Mikor és miért mentek el? Napkeltekor, és azért, mert Cobblernek megharapták a hátsóját. Cobbler, az iszákos öreg a mocsár körül őgyelgett, és kis összegekért mindenféle munkát elvégzett. Cerise soha nem törődött vele. A fickó gonoszul bánt a gyerekekkel, amikor azt hitte, hogy a szülők nem néznek oda, és bárkit bármikor hátba döfne. Folytasd... Idejött, és azt mondta apának, hogy vadkutyák jutottak be nagyapa házába. Megkergették, és az egyik beleharapott a fenekébe. A nadrágja tiszta lyuk volt. 19

20 A Sene Manort évekkel ezelőtt bedeszkázták, miután a nagyszüleit tizenkét éve elvitte a pestis. Cerise napsütötte házként emlékezett rá, a falai világossárgák voltak, élénk színe elütött a mocsár színvilágától. A ház mára elhagyatott romhalmaz lett, senki nem ment a közelébe sem. Cobblernek semmi dolga nem lehetett ott. Talán el akart lopni valamit. És aztán mi volt? Lark vállat vont: Cobbler addig beszélt, amíg apa nem adott neki egy kis bort. Akkor elment. Aztán apa azt mondta, hogy átmegy, megnézi nagyapa házát, mégiscsak a mi területünkön áll. Anya azt mondta, hogy vele megy. És elmentek. A homokfutóval lehetetlen volt eljutni a Sene Manorig. Lóháton kellett volna menniük. És azóta nem láttad őket? Nem. A Sene Manor félórányira volt. Már vissza kellett volna érniük. Szerinted apa és anya meghaltak? kérdezte Lark színtelen hangon. Ó, egek! Nem. Apa halálpontosan bánik a karddal, és anya harminc méterről is eltalál egy aligátort a szeme között. Valami feltarthatta őket. Tompa morranás hallatszott a fák közül, a homokfutó motorját túráztatták. A lököttek. Még annyi türelmük sem volt, hogy lekapcsolják a motort, és visszatolják a házig. Cerise felállt. Hadd intézzem el ezt én, és ha anya és apa egy órán belül nem jönnek vissza, utánuk megyek. Egy régi homokfutó bukkant ki a fák közül, ahogy a ház felé tartott, sarat fröcskölt szerteszét. Cerise felemelte a kezét. Két sáros arc bámult rá az első ülésről, borzadályos rettegéssel. Cerise nagy levegőt vett, és felkiáltott: Szoríts! Kezéből varázslat hussant ki. Az átok megfogant rajtuk, megcsavarta karjaikban az izmokat. Adrian kétrét görnyedt, a kerék balra húzott, a homokfutó oldalra dőlt, és az egész felborult, 20

21 végigcsúszott az iszapon. Az ördögszekér megfordult, és kiokádta a sárba a két ördögfiókát, majd még egyszer megfordult, és megállt. Cerise odafordult Larkhoz: Egészen nyugodtan sétálj szépen oda hozzájuk, és rugdosd meg őket, amíg még a földön vannak. Ha végeztél, mondd meg nekik, hogy mosakodjanak meg, és egyenesen induljanak a karámokhoz. Karen néni boldog lesz, hogy a következő három hétben lesz két rabszolgája. Cerise fogta a csizmáját, és elindult a ház felé. A kellemetlen érzés totális rettegéssé változott a mellkasában. Ki kell derítenie, mi tartja föl a szüleit minél előbb, annál jobb. Egy pillanatra majdnem elkanyarodott a karámok felé, de meggondolta magát. Ha egyedül indul el, lóháton, azzal csak keresi magának a bajt. Szüksége lesz segítségre, valakire, aki ügyesen harcol. Jobb, ha plusz tíz percet azzal tölt, hogy segítséget keres most, mint hogy később megbánja. Tudta, hogy ennek nem lesz jó vége. 21

22 3. fejezet William nekidőlt a háza falának. A két ember az udvaron állt, és őt figyelte. Ha a játékhadseregét különösnek találták is, a véleményüket megtartották maguknak. A Williamben megbújó vadállat acsargott és morgott, éles karmaival belülről kaparászta. William visszafogta. A halott gyerekek képei régi sebet téptek fel, de nem sokra megy most a dühével. Találkozott már a Tükör ügynökeivel, még abban az időben, amit a Vörös Légiónál töltött. Rájuk nem vonatkoztak a szabályok, és William gyorsan megtanulta, hogy nem túl jó ötlet hátat fordítani nekik. Ha valaki a saját szakállára ujjat húz velük, tudnia kell, hogy a következő lélegzetvétellel egy kés is érkezhet. William nem tudta, hogy mire képes ez a kettő, vagy hogy miért keresték fel őt, ezért úgy figyelte őket, ahogy egy farkas figyeli a közeledő medvét: semmi mozgás, semmi jele a gyengeségnek, semmi acsargás. Nem félt, de nem volt oka provokálni őket. Ha okot adnak rá, nem habozik majd, hogy feltépje a torkukat. A két Tükör-ügynök sem igazán moccant. Erwin baloldalt állt. Kettejük közül ő tűnt veszélyesebbnek. A legtöbb ember egy perccel azután, hogy találkozik vele, elfelejti Erwin arcát. Átlagos magasságú, átlagos testfelépítésű, átlagos arcú volt, és rövid hajú sötétszőke vagy világosbarna. Hangja lágy volt, modora szerény, és a szaga annyira át volt itatva varázslattal, hogy az egész környék úgy illatozott, akár egy cukrászda hálaadás előtt. A testtartása laza volt, megtévesztően könnyed, nem viselte jól a várakozást. A mellette álló nő jóval idősebb volt Erwinnél, alacsony, vékony, szálfaegyenes, a bőre kávészínű. Kék ruháját szinte páncélként viselte. A ruha szoknyarésze oldalt fel volt sliccelve, szürke nadrágot és ruganyos csizmát hordott alatta, hogy gyorsan mozoghasson, ha arra van szükség. 22

23 Összefont haja tökéletes kazlat alkotott a fején. Arca vonzotta a tekintetet. Sötét szeme volt, fekete, éles tekintetű, könyörtelen. Azok a szemek különös intenzitással figyeltek. Mintha az embert egy prédamadár nézné, hidegen, ölésre készen. A nő szaga elért Williamhez: parfümjében ötvöződött a szeder, a vetiver, a narancs, a rozmaring és a rózsa. Tolakodó illat. A nő vezértípus, és ezt tudatni is akarja az emberekkel. Erwin kemény fickó volt, az, ahogy ott állt a nő mellett, sok mindent elárult. A férfi testőrként viselkedett. Mivel nem volt látható fegyvere, valószínűleg tud villantani. Bárki, akinek varázsereje van, képes az erejét koncentrálni, és villámmá alakítani, vagyis villantani: energianyalábbá összeforrasztani, ami fénysugárnak látszik, és ha elég fényes, akkor erősen rombol. William megrezzent, egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát, és elnyomott egy mosolyt, amikor Erwin válaszként megfeszült. Mint alakváltó, William nem volt képes villantani, de elég időt töltött már kiváló villantok társaságában. Ha Erwin világoskéket vagy fehéret villant, valószínűleg kékvérű, vagy nagyon tehetséges, mint Rose. Ha zöldet vagy sárgát produkál, nem áll valami magasan a táplálékláncban. Minél forróbb Erwin villantása, annál magasabb vezetői szinten van a nő. Nincs értelme egy jó villantót arra pazarolni, hogy egy közepes fontosságú aktatologatót védjen. Képes villantani? kérdezte William. Erwin gyenge mosolyt villantott felé. Tudnia kell, kivel áll szemben mondta a nő. Megadom az engedélyt, hogy megmutassa. Erwin felemelte a fejét, és Williamre nézett: Nevezze meg a célpontot. A tölgyfán lévő darázsfészek, hat méterre, balra. Felfelé a második faág. Baromi jó lövésznek kell lennie, hogy ezt eltalálja. Declan biztos eltalálná, de a fele fát is vinné magával. Erwin megfordult: Ó! 23

24 Fehér ragyogás ülte meg a szemeit. Apró, fehér fénycsíkok szikráztak a jobb kezén, és vibrálni kezdtek. Hófehér fénycsík robbant ki belőle, és úgy hatolt át a darázsfészken, mint kés a vajon. Erwin nem egyszerűen csak villantó, hanem orvlövész. Oké. Biztosan hallott már Virairól mondta a nő. A legtöbb légionárius hallott már Virairól. A Vörös Légió titkos hadműveleteket is végrehajtott, ezért amikor a Tükörnek izomerőre és pusztán nagy létszámú katonaságra volt szüksége, először a Vörös Légiónál kopogtattak. Virai volt a Tükör feje, a hatalom az ügynökség mögött. A nevét csak suttogva ejtették ki. Persze. A nő felemelte az állát: Én vagyok Virai. William pislogott: Az a Virai? Igen. De ha akar, hívhat Nancynek is. Nancy. Persze. Miért hozták el nekem halott gyerekek fotóit? Mert az utóbbi két évben maga itt éldegélt, kényelmesen, biztonságban. Emlékeztetnünk kellett rá, kicsoda is maga. Arrogáns szipirtyó. William lassú farkasmosollyal vicsorított: A házikedvenc orvlövésze nem állíthat meg. Elbántam már a fajtájával. Elméjében William átugrott az akciófigurákon, megütötte Erwint, eltörte a nyakát, és átgurult a... Talán mondta Nancy. De kettővel is elbánik? A nő szeme fehéren felragyogott. Varázslat hussant elő belőle, növekvő burokban, egy hosszú pillanatig megtartotta, majd eltűnt. A képzelt támadásnak vége is lett, ahogy a képzelt Williamet kettéhasította Nancy villantása. Sarokba szorították. Egy kiváló villantóval még elbánik. De kettejük között ő, William húspogácsa lenne, mielőtt még bármelyikük torkára szorulnának az ujjai. William összefonta a karját: Mit akar? A nő felemelte a fejét: 24

25 Azt akarom, hogy hatoljon mélyebbre a Perembe, és találja meg a Pókot. Azt akarom, hogy vegye el tőle azt a tárgyat, amit keres, és hozza el nekem. Ha megöli, azt pluszpontnak tekintem. Na jó, Williamnek muszáj volt megkérdeznie: Miért pont én? Mert ismeri az ügynökeit. Tudja, hogyan gondolkodnak, és megöli őket. Maga kétszer összeakadt vele, és mindkétszer túlélte. Ez eddig rekord. A nő csikorgatta a fogait, állizmai megfeszültek. A Pók a legrosszabb ellenség. Igazi fanatikus, meg van győződve arról, hogy magasabb célt szolgál. Nem áll le, amíg meg nem hal. És ön azért van itt, mert nem akarja a saját embereit elpazarolni arra, hogy levadássza a Pókot mondta William. Az alakváltók viszont feláldozhatók. Ez nem újdonság. Nancy hangja vágott, mint a korbács: Azért vagyok itt, mert a számomra hozzáférhető ügynökök közül maga a legalkalmasabb a munkára, és mert nem engedhetek meg magamnak még egy kudarcot. Maga felett nincs hatalmam. Csak kérhetem. Hát, ha így kér, akkor nem szeretné megtudni, hogy milyen, amikor parancsol. De tényleg kért. Ez újdonság volt. Williamnek egész életében csak parancsolgattak. Declan volt az egyetlen, aki hajlandó volt kérni tőle. Az ostoba kékvérű ragaszkodott hozzá, hogy úgy bánjanak Williammel, mintha igazi élőlény lenne. Mégis, tűnődött William, itt most kényelmes élete van. Csak egy kérés miatt még nem kell megválnia tőle azonban a Pókot is belekeverték az ügybe. A tudat, hogy a gyermekgyilkos a közelében van, emészteni fogja, a bőre alá bújik, mint egy kullancs, amíg bele nem őrül. Meg kell ölnie azt az embert. Ez az utolsó befejezetlen ügye. Megöli a Pókot, megízleli a vérét, és úgy tér ide vissza, hogy már semmi nem nyomja a lelkét. Mélyebbre hatoljon a Perembe, mi? A Perem végignyúlt a két világ találkozásánál, az egyik óceántól a másikig, szeszélye szerint szélesedett ki, vagy szűkült össze. Néhol öt kilométer széles volt, néhol nyolcvan. A Peremben merre van a Pók? 25

26 A mocsárban mondta Erwin. Innen nyugatra a Perem elkeskenyedik, szinte a semmiig, majd hirtelen kiszélesedik egy hatalmas mocsárrá, amit a helyiek Pocsolyának neveznek. Becsléseink szerint legalább hatszáz négyzetliga. Kilencszáz négyzetmérföld. Jó nagy mocsár. A mocsár a mágiabeli Louisiana hercegsége, valamint a töredékbeli Louisiana állam között helyezkedik el folytatta Erwin. Legnagyobb része sár és víz, áthatolhatatlan és feltérképezetlen. A hercegség évek óta űzi a mocsárba számkivetetteket. Túlságosan tele vannak varázslattal, hogy átszökjenek a Töredékbe, így egyszerűen ott maradnak, a két világ közé szorulva. William felhúzta a szemöldökét: Egy mocsár, tele bűnözővel. Otthon érzi majd magát. Pontosan bólintott Nancy. A Pók városi ügynök. Semmilyen borzalom nem tudná elrángatni a Pocsolyába, ahol nem hazai terepen lenne. Egy tucat olyan hely is van, ahol a helyzet forró lett mostanában, de a csapata inkább a mocsarat fésüli át. Keresnek valamit. Tudni akarom, hogy mi az, és azt akarom, hogy az enyém legyen. Nem is kér sokat, ugye? Csak toronyórát lánccal. A louisianaiak egy légisárkány-különítményt vezéreltek a Pocsolyával szomszédos határra mondta Erwin. William fintorgott: Légi úton akarják kihozni a Pókot, amint kijön a mocsárból. Erwin bólintott. Bármit is keres a Pók, nagyon értékesnek kell lennie, ha sárkányt hoznak miatta. Ragadozószerű fény villant Nancy szemében. Louisiana hercegsége háborút akar, de nem hajlandóak megkocáztatni, hacsak nem biztosak a győzelmükben. A Pók az utóbbi tíz évben szerette volna biztosítani számukra, hogy megnyerjék ezt a háborút. Most biztosan valami rendkívül fontosat talált. Ha a háború elkezdődik, és a hercegség nyer, a határainkon belül minden alakváltót megölnek. 26

27 Ne! figyelmeztette William. A fotók váratlanul értek, de nem vagyok hülye. Tudom, mire akar rámenni. Az alakváltók elég nehezen fegyelmezik érzelmeiket. Ez a Hawk's Akadémia egyik kedvenc taktikája volt: felhúzni az alakváltókat, feldühíteni őket a vér szagával vagy egy kiadós pofonnal, és harcba küldeni, hogy mindent semmisítsenek meg, ami az útjukba kerül. William öreg róka volt már, és nem ez volt az első vadászata. Az olcsó trükkök nálam nem jönnek be. Nancy elmosolyodott, és William csak nagy nehezen állta meg, hogy ne lépjen hátrébb. Igazam volt. Maga szépen meg fogja tenni. Mi minden segítséget megadunk. Fegyvert, technológiát, térképet, információt a Pók csapatáról. William vicsorgott: Maga nem tetszik nekem, és ez a küldetés sem tetszik. Nem kell, hogy én vagy a küldetés tetsszünk magának mondta Nancy. Az a dolga, hogy elvégezze a feladatát. Ennyi. Tegyük fel, hogy megteszem. Mi a fizetség érte? Nancy felhúzta a szemöldökét: Először is bosszút állhat. Másodszor pedig tartozni fogok magának egy szívességgel. Vannak emberek, akik csupán ezért is boldogan levágnák a jobb karjukat. De ami még fontosabb: teljes biztonsággal tudni fogja, hogy a Pók soha többé nem öl meg még egy alakváltó gyermeket. Gondolja át, William! De gyorsan. Sürget az idő. Hidegen szitáló eső permetezte a mocsarat, elmosta a fák körvonalait, és elrejtette a keskeny utat. A három ló patájának vidám csattogása összeolvadt a madarak trillázásával és a rovarok zümmögésével. Ha tehette volna, Cerise vágtázott volna. Ehelyett lassan haladt. Már csak az hiányozna, hogy csapdába csalják őket. A Sheerile-ek azok mondta Erian, aki a jobbján lovagolt. A karcsú, szőke fiú úgy ült a nyeregben, mint aki lovon született. A családja és a Sheerile család közti viszály során tizenegy éves 27

28 korában elveszítette az anyját, így Cerise szülei nevelték. Inkább volt testvér, mint unokatestvér. Nincs okuk újrakezdeni a viszályt bömbölte Mikita. A természet elfelejtett hangerőgombot tenni rá, amikor megszületett, és két hangra volt beállítva: mennydörgésre és hangos mennydörgésre. Eriantól eltérően Mikita úgy lovagolt, mint aki attól fél, hogy a ló valamiképpen megszökik hatalmas teste alól. Majdnem két méter magas volt, és százhúsz kiló egy gramm zsír nem volt rajta. Szinte túlságosan nagy volt ahhoz, hogy a Mar család tagja legyen. Nehéz volt ekkorára megnőni halon és mocsárbeli bogyókon, de Mikitának valahogy csak sikerült. Sheerile-éknek semmire sem kell ok morogta Erian. De kell, és ezt te is jól tudod. Ha nem tudják okát adni, akkor rájuk száll a pocsolyabeli milícia erősködött Mikita. Mikitának igaza van, gondolta Cerise, ahogy a kacskaringós úton befordultak a kanyarban. Louisiana hercegsége nagylelkűen ellátta a Pocsolya lakosait számkivetettekkel, és egyikük sem volt törvénytisztelő vagy békés. A jóformán éhező perembeli családok összetartottak, és nagyon viszketett az ujjuk a ravaszon. A viszály úgy virágzott a Pocsolyában, mint a lápi virág, és néhány idősebb helybéli durvább varázslatokat is bevetett. Csak az ő családjukban négy átokmondó és hét villantó volt, aztán ott volt Catherine és Kaldar, akik olyan különleges varázserővel bírtak, hogy arra nem is volt név. Ha a viszályokat hagynák elmérgesedni, a Pocsolyában lassan nem is maradna kivel viszálykodni. A perembeli családok végül ezért álltak össze, és alakítottak saját bíróságot és saját milíciát. Ahhoz, hogy egy viszályt újra fel lehessen szítani, ok kellett. Ezt a Sheerile család is tudta. A gond az volt, hogy Cerise szerint ez nem érdekelte őket. Rengeteg pénzük van, és sikerült éveken át meg is őrizniük ezt a pénzt mondta Mikita. Erian elkomolyodott: Mi köze a pénznek bármihez is? Azok, akik ilyen sokáig megtartják a pénzüket, nem ostobák. Nem kockáztatnak, hacsak nem gondolják azt, hogy a dolgok az ő szájuk íze szerint fognak alakulni. Gustave bácsit és Gen nénit ok 28

29 nélkül lelőni nagy kockázat lenne. Tudják, hogy az egész családunk a vérüket kívánná. Cerise elfojtott egy sóhajt. A Sheerile-ektől eltérően a Mar család koldusszegény volt, földjük volt és sok családtagjuk, de pénzük nem. Így nyerték el a becenevüket is: Patkányok. Sokan vannak, szegények és gonoszok. Az, hogy gonosznak mondták őket, Cerise nem bánta, a szegénység ellen nem tudott mit tenni, és a létszámuk... Nos, ez így volt. Egy harcban a Sheerile-ek fegyvereket veszítenének, Cerise pedig rokonokat. A gondolattól Cerise összerándult. Az apja távollétében ő volt a család feje. Ő a legidősebb a gyermekei közül, és az egyetlen teljesen képzett harcos. Ha tényleg történt valami a szüleivel, akkor neki kell a halálba küldenie a családját. Cerise visszatartotta a levegőt, majd lassan kiengedte, próbálta oldani az idegességét. Ma reggel a rosszból nagyon hamar lett borzalmasan rossz. Az ösvény elkanyarodott, és előbukkantak a Sene Manor düledező falai. Cerise szíve kihagyott. Egy nyurga férfi állt a verandán, a hátát a verandaoszlopnak támasztva, szalmaszőke haja a vállára hullott. Felpillantott, a szeme világított napbarnított arcában, és lassú, lusta mosoly ült ki ajkaira. Lagar Sheerile. A Sheerile fiúk legidősebbje. Most ő és az anyja vezették a klánt, mivel az apja három éve leesett egy fáról. Az idősebb Sheerile úgy beverte a fejét, hogy egyedül már enni sem tudott, nemhogy gondolkozni. De megérdemelte. Cerise mögött Erian halkan káromkodott. Lagaron kívül Peva, az öccse volt még kint: egy félig elkorhadt faszéken hintázott, és valamit farigcsált egy fadarabból. Kettejük fölött az eső ellenére is tárva-nyitva álltak az elhagyatott udvarház ablakai. Férfiak vártak az ablakokban. Cerise két számszeríjat számolt meg, három karabélyt és egy puskát. Sheerile-ék várták őket, és bérgyilkosokat hoztak magukkal. Biztos sokat fizettek nekik a töredékbeli fegyverrel járó bérgyilkosok pokolian sokba kerültek. Együtt, a Sheerile testvérek, a romos ház és a fegyverek tökéletes képet nyújtottak a Pocsolyáról. Mint valamiféle perverz képeslap. Cerise azt kívánta, hogy bárcsak a louisianai kékvérűek arcába 29

30 vághatná: Érdekel, milyen az élet a Peremben? Tessék! Gondolkozzatok, mielőtt újabb gondokat zúdítotok a nyakunkba! Peva felállt a székéből, hórihorgas volt, a lába szinte túl hosszúnak tetszett. Számszeríja ott hevert mellette egy korláton. Olyan büszke volt az íjára, hogy még nevet is adott neki. Darázs. Mintha maga az Excalibur lenne, vagy mi. Peva érte nyúlt, de meggondolta magát. Úgy döntött: mit is törődjön velük? Láthatóan nem jelentettek nagy fenyegetést. Cerise Lagarra bámult. Hol vannak a szüleim, te rohadék? Az ajtó csapódott, és Lagar kardjával a kezében megjelent a harmadik Sheerile testvér, a tizennyolc éves Arig. Ő volt a legfiatalabb és a legostobább. Egy sötét, idegenekkel teli szobában Cerise másodpercek alatt felismerte volna mindegyiket. Úgy nőtt fel, hogy tudta: hogy egy napon majd meg kell ölnie a Sheerile testvéreket, ők pedig tudták, hogy mielőtt végezne velük, nekik kell megölniük őt. Cerise ezzel már jó ideje megbékélt. Arig odanyújtotta a kardot Lagarnak, de a szőke Sheerile ügyet sem vetett rá. Ma nem akartak megverekedni Cerise-szel. Még nem. Cerise megállította a lovát a verandánál. Lagar kurtán biccentett felé: Kellemes napot kívánok. Neked is, Lagar. Cerise elmosolyodott, próbált édesnek és vidámnak tűnni. Eltévedtetek? Nem tudok róla. Lagar ugyanolyan barátságosan rámosolygott. Ha nem tévedtetek el, mit kerestek a földemen? Lagar affektált lazasággal lökte el magát az oszloptól: Az én földemen, kedvesem. És mióta a te földed? Mióta az apád ma reggel eladta nekem. A nagy francokat! Cerise az ajkát biggyesztette: Nem mondod! Arig! szólalt meg Lagar. Hozd ide az írást a szépséges vendégünknek. A legfiatalabb Sheerile odaballagott Cerise lovához, és átadott neki egy összegöngyölt papírost. Cerise átvette. 30

31 Arig vigyorgott: Hol az a cuki húgod, Cerise? Talán Larknak tetszene, amit tőlem kapna. Velem jobban érezné magát, mint azokkal a múltkor. Döbbent csend állt be. Van, ami még nincs elrendezve. Lagar szemében halálos tűz villant. Peva lelépett a verandáról, Arighoz ment, és a fülénél fogva megragadta. Arig felbődült. Bocsáss meg egy percre. Peva megfordította Arigot, és fenékbe rúgta. Mit követtem el? Peva ismét belérúgott. Arig átgázolt a sáron, felment a roskatag verandára, és besietett a házba. Valami dörömbölt odabent, és Arig visítása hallatszott: Ne a gyomromba! Lagar fintorgott: Nézd meg a rohadt papírt. Cerise kibontotta a göngyöleget. Az aláírás tökéletes volt: apja éles, karcsú betűi. Lagar biztos egy vagyont fizetett érte. Ez az írás hamis. Lagar elmosolyodott: Mondod te. Cerise visszaadta: Hol vannak a szüleim, Lagar? Lagar széttárta sovány karjait: Nem tudom. Reggel óta nem láttam őket. Eladták nekünk az udvarházat, és makkegészségesen távoztak. Akkor biztosan nem bánod, ha körbenézünk a házban. Lagar vicsorított: A helyzet az, hogy de. Bánom. Az íjak és a puskák egyszerre kattantak, ahogy a biztonsági kallantyúkat visszahúzták. Cerise igyekezett visszanyerni az önuralmát. Bevillant a fejébe: ugorj le a kancáról, használd pajzsként az első sortűz ellenében, rohanj fel a verandára, hasítsd fel Arig gyomrát a pengéddel, aztán mártsd bele Pevába... De akkor Mikita és Erian is meghalna. Hat számszeríj három lovas ellen ez nem egyenlő küzdelem... 31

32 Lagar furcsa, szomorkásan sóvárgó pillantással nézegette. Cerise látta már ezt a tekintetet tőle, két évvel ezelőtt, amikor berúgott a nyári fesztiválon. Átvágott a mezőn, és táncra kérte, és Cerise táncolt vele egy kört az örömtűz körül, amivel néma megdöbbenést okozott a Pocsolyában: a viszálykodó családok két örököse a szülők szeme láttára a halállal játszik. Cerise-nek az a különös gyanúja támadt, hogy a fiú le akarja rántani a lováról. Na, azt próbálja csak meg! Lagar suttogta Cerise. Ne szórakozz velem! Hol vannak a szüleim? Lagar közelebb lépett, és lehalkította a hangját: Felejtsd el Gustave-ot. Felejtsd el Genevieve-et. A szüleid meghaltak, Cerise. Nincs már mit tenni. A Cerise gyomrában megülő hideg csomó kibomlott, és elöntötte a düh: Te tartod őket fogságban, Lagar? A fiú megrázta a fejét. Cerise lova megérezte a gazdája nyugtalanságát, mert táncolni kezdett alatta. Kinek a foglyai? Bárhová is rejtette őket a Sheerile família, ő bizony megtalálja. Lagar ajkára tétova mosoly kúszott. Felemelte a kezét, tanulmányozta, mintha valami roppant érdekes tárgy lenne, figyelte a kiegyenesedő, majd behajló ujjakat, aztán visszanézett Cerise-re. A Kéz. Louisianai kémek. Cerise gerincén jeges rémület futott végig. A Kéz halálos volt. Mindenki hallott róluk történeteket. Némelyik tagját annyira átváltoztatta a varázslat, hogy már nem is voltak emberek. Mit akarnak a louisianai kémek a szüleivel? Lagar megemelte a hangját: Küldök az írásról egy másolatot a házatokhoz. Cerise rámosolygott, és azt kívánta, bár elnyiszálhatná a nyakát. Rendben. Lagar elegánsan meghajolt. Ennyi volt mondta Cerise. Nincs visszaút. Lagar bólintott: 32