Szakfordítás. 1.) A New Steering Committee for the World Economy? 2.) Pálinkakultúra magyar pálinka múltja és jelene. Készítette: Horváth József

Átírás

1 Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Főiskolai Kar Társadalomtudományi és Gazdasági Szakfordító és Tolmács szak Szakfordítás 1.) A New Steering Committee for the World Economy? 2.) Pálinkakultúra magyar pálinka múltja és jelene Készítette: Horváth József Konzulensek: Lisányi Endréné Beke Judit Szacsúri László

2 Budapest, 2009 Tartalomjegyzék Bevezetés és értekezés 3 Fordítás angolról magyarra 5 Fordítás angolról magyarra forrásnyelvi szöveg 14 Fordítás magyarról angolra 22 Fordítás magyarról angolra forrásnyelvi szöveg 25 Szószedet 28 Felhasznált irodalom 29 2

3 Bevezetés és értekezés Az angol szöveg egy tanulmány része, melynek szerzője C. Fred Bergsten, aki a The Peterson Institute for International Economics nevű, magántulajdonban lévő, nonprofit érdekeltségű, pártsemleges kutató intézet igazgatója. Az intézet a nemzetközi gazdaságpolitikákat tanulmányozza és 1981-es alapítása óta időszerű és elfogulatlan elemzéseket ad közre, számos nemzetközi gazdasági problémára vonatkozó megoldási javaslattal együtt. Az először most elkészített és több mint hasonló intézményt rangsoroló listában az első helyre került, ezzel a világ legjobb szakértőjének nyilvánították. A cikk szerzője 1981 óta vezeti ezt a nagy tekintélyű intézetet, melynek tanulmányai megpróbálják előre jelezni a krízishelyzeteket, ezekre megoldási javaslatokat dolgoznak ki, majd közérthető formában közreadják, hogy informálják a közvéleményt és alakítsák a vitákat. Tanácsaikat kormányok, jogalkotók, üzletemberek, nemzetközi szervezetek vezetői és munkatársai, egyetemek oktatói, más kutatóintézetek, kormányoktól független szervezetek és a média kérik ki. A tanulmány is az előzőekben leírt logikát követi, az IMF irányító bizottságával, pontosabban annak alkalmatlanságával foglalkozik. Drasztikus változtatást javasol az IMF irányításában, mely nem csak a belső struktúrájára vonatkozik, hanem a külső, az Alap tényleges irányítását most ellátó felépítésre is. Erős kritikát fogalmaz meg a mostani irányítókkal (G-7 országok) szemben, mivel a cikk írójának véleménye szerint pont azokat az országokat nem engedik be az IMF irányításába, melyek jelentős folyó fizetési mérleg többlettel rendelkeznek (pl. Kína és az ázsiai országok) és a világgazdaságban elért súlyuk alapján nélkülük már elképzelhetetlen a világgazdasági problémák megoldása. Több megoldási javaslatot fogalmaz meg a helyzet megoldása érdekében, melyeket megfontolásra ajánl. A tanulmányt szerzője 2005-ben írta, érdekes párhuzam vonható a tanulmány mondanivalója és a mostani válság között. Elképzelhető, hogy ha a szerző javaslatait megfogadják, akkor a mostani válság gyengébb lefolyású és gyorsabb felépülésű lett volna (utal is rá, hogy amíg egy komoly krízishelyzet nem következik be, nem fognak a kormányzatok semmi érdemi lépést tenni). A szövegben van néhány kifejezés (pl. effective, ineffective, ineffectiveness, strengthen, imbalances, policy, substantive, substantial), melyek szisztematikusan végigvonulnak a szövegben, ezek alapozzák meg a tanulmány fő mondanivalóját, emiatt megbízható, egységes fordításukra volt szükség, mely sok esetben nem volt egyszerű (pl. The chief problem is substantive ). Az átváltási műveletek sorát kellett alkalmazni, hogy a szöveg mondanivalója ne sérüljön a célnyelvre történő fordítás során. A chairs and shares kifejezés fordítása során a jelentés felbontását kellett végrehajtani, hiszen ebben az esetben egy tágabb jelentésű kifejezéssel lehet csak megadni a megfelelő magyar jelentést (fordítás: vezetői pozíciók száma és a szavazati arányok). A hard landing kifejezés sem fordítható könnyen magyarra, szó szerint kemény földetérésként fordíthatnánk, ami nem adná vissza a kifejezés szövegkörnyezetben lévő értelmét ( prevented both a US relapse into system-threatening protectionism and a hard landing for the world economy ), véleményem szerint főként, hogy a protect igével használta a szerző-, a megóvták egyrészt az Egyesült Államokat, hogy újra belesodródjon egy a rendszert veszélyeztető protekcionizmusba, másrészt a világgazdaságot, hogy 3

4 recesszióba forduljon. Ebben az esetben teljes átalakítást végeztem, de a mondanivaló tartalma megmaradt. Grammatikai csere is történt, hiszen főnévből ige lett (hard landing -> forduljon). Gyakran felmerült az egyes szám, többes szám fordításának problematikája is, hiszen a magyar jobban szereti az egyes számot, mint az indoeurópai nyelvek. A magyar szöveg az Agárdi Pálinkafőzde honlapja egy részének fordítása. A szöveg 3 részből áll, az első a pálinkára vonatkozó történelmi visszatekintés, a második az Agárdi Pálinkafőzdében alkalmazott pálinkakészítési eljárásról szól, majd végül érdekességeket olvashatunk a pálinkáról. Első probléma a pálinka név fordítása volt, mert ilyen ital külföldi megfelelője nem létezik (a kínálkozó brandy nem ugyanaz), emiatt csak körülírással lehetett megmagyarázni a nevet (átváltási művelet: jelentések felbontása pálinka: spirit made of fruits). Az első részben a királyok neveinek fordítása (latin vagy angol meghatározást használjuk-e, lehet-e keverni?), a speciális elnevezések fordítása (pl. borszesz, crematura ) okoztak nehézséget, utóbbi esetben jelentések felbontása átváltási műveletet kellett alkalmazni. Szintén ezt a műveletet kellett alkalmazni a manufaktúrális kisfőzdék fordítása során, mert az angol manufacture szó mást jelent és nincs is melléknévi megfelelője. Grammatikai cserét is végre kellett hajtani, melléknévből igeneves szerkezet lett ( hand operated small distilleries ). Nehezen lehetett megtalálni a minisztériumok korábbi neveinek hivatalos fordítását. A harmadik részben teljes átalakítást kellett volna végezni az olyan szavak esetén, melyek viccelődő, gyakran vulgáris megjelöléssel illették a pálinkát. A papramorgó, boszorkányfing egy ital elnevezései, melyek fordítása során meg kellett volna találni az angol megfelelőt, de a kulturális eltérések nem teszik lehetővé a pontos fordítást ez nem szótár kérdése, a fordítás mindenképpen sérül, elkerülhetetlenül. Ez tipikusan a kompenzálás, amikor a fordításban elkerülhetetlen veszteségek keletkeznek, mivel az adott szónak nem létezik célnyelvi megfelelője. A kisfőzde kifejezés sem feleltethető meg a célnyelvben egyetlen szónak, itt is felbontást kellett alkalmazni, hogy a jelentést vissza lehessen adni. Ennek megfelelően választottam a small distillaries fordítást. A következő mondat: A múlt században aztán a hagyományos, manufakturális kisfőzdéket háttérbe szorította a nagyüzemi termelés (fordítása: In the last century the traditional, hand operated small distilleries were squeezed out by the large-scale production.) tipikus grammatikai csere, cselekvő mondatból szenvedő lesz. A A házi főzdékben készülő pálinkák között még így sem ritka az akár fokos ital. fordítása egy példa a mondatrövidítő grammatikai átváltási műveletnek, fordításban: Pálinka having alcohol degree is not rarely among the drinks made in small home distilleries. Az igeneves szerkezetek általában arra valók, hogy növelni lehessen velük az egy mondatra jutó információ mennyiségét. Mivel a magyar nyelv az egy mondatra jutó információ sűrítését nem igeneves szerkezetekkel, hanem a mondategységek számának növelésével valósítja meg, az angol igeneves szerkezetek önálló mondategységgé való emelése a fordításban szinte természetes átváltási művelet. A Hungaricum többes száma elviekben Hungarica lenne, azonban a nyelvben nem ez, hanem a Hungaricums kifejezés terjedt el, így bármennyire nem helyes, mégis ezt kellett használni. 4

5 Fordítás angolról magyarra: A világgazdaságnak új irányító bizottságra van szüksége? C. Fred Bergsten írása* Kollégám, Ted Truman, aki kitűnően szervezte meg ezt a konferenciát, áttekintő fejezetét egy helyes megállapítással kezdi: a világnak egy erős és hatékony Nemzetközi Valutalapra van szüksége... Sajnos az IMF e helyett gyengévé és alacsony hatékonyságúvá vált. Az alapprobléma A Valutaalap vezetése és tisztségviselői bátran nyilvánosságra hozták a jelenlegi világgazdasági fizetésimérleg-hiányokat, melyek egyre inkább fenyegetik a világkereskedelmi rendszert (a protekcionizmusra való késztetés miatt), és magát a nemzetközi gazdálkodási rendszert (a dollár nagymértékű és talán hirtelen esése miatt). A Valutaalap azonban eddig alkalmatlannak bizonyult, hogy megoldást találjon. Ez különösen igaz a rendkívül fontos átváltási árfolyamok területén, amelynek a fő támogatást kell biztosítania a fizetésimérleghiányok kiigazításában ott, ahol a Valutaalap előírásait melyek széles teret engednek a kezdeményezéseknek - egyáltalán nem veszik figyelembe (lásd a Morris Goldstein által készített 5. fejezetet). *C.Fred Bergstein az Institute for International Economics igazgatója, annak 1981 es megalapítása óta. Köszönetet mond Jacob Funk Kirgegaard nak a táblázatok elkészítéséhez. 5

6 A Valutaalap teljesen tétlen maradt a jelenlegi, a világgazdasági növekedést ért második legnagyobb fenyegetéssel, a drámai energiaár emelkedéssel szemben, bár ez bevallottan távol esik hagyományos működési területétől. Még azokon a területeken is, ahol hagyományosan némi sikert ért el, nevezetesen a feltörekvő gazdaságok válság és adósság problémái, a Valutalap mulasztott vagy alapvető hibákat követett el, ilyenek például az utóbbi argentin államcsődre vagy a 90'-es évek végének ázsiai válságaira adott válaszok. A kötet és ezen fejezet második részében megfogalmazott kérdés az, hogy az IMF vezetésének és a világgazdaságnak egy átfogóbb reformja érdemben hozzá tud-e járulni a világgazdasági teljesítmény fokozásához? Ennek a résznek más fejezetei az IMF-en belüli vezetői pozíciók számával, a szavazati arányokkal, valamint a vezető tisztségviselők kiválasztásával kapcsolatban meggyőző érveket sorakoztatnak fel az újjászervezés mellett, amit személy szerint erősen támogatok. Ilyen változások jelentősen fokoznák a Valutaalap legitimitását és ennél fogva javítanák a kilátásokat, hogy a jövőben hatékonyabban működjön. Az IMF üzletpolitikájának leglényegesebb területeit mindig is egy külső csoport határozta meg, az 1980-as évek végétől kezdődően a Hetek Tanácsa (G-7), ezt megelőzően pedig ennek jogelődjei, az Ötök Tanácsa (G-5) és a Tízek Tanácsa (G-10). Az utóbbi nagyjából tíz évben az IMF működése egyre kevésbé volt hatékony, ennek oka irányító bizottsága, a G-7 volt. Akármilyen reformot hajtsanak is végre felépítésében és működési jellegében, elsődlegesen irányítási apparátusát tekintve van szükség változtatásokra, ha az IMF ismét a ráosztott feladatot, a nemzetközi pénzügyi rendszer hatékony kezelését kívánja ellátni. A G-7 eredménytelenségét két alapvető okra lehet visszavezetni. A fő probléma nagyságrendi. A nagy, magas jövedelemmel rendelkező országok lényegében egy közös meg nem támadási egyezményt fogadtak el, amit a világgazdaságban uralkodó rugalmas árfolyamrendszer és a hatalmas tőkemozgás tett lehetővé számukra, ez biztosította, hogy ne vegyék figyelembe a kintről érkező, politikájukra vonatkozó kritikákat. Ez alapján egész egyszerűen tartózkodtak attól, hogy ilyen kritikákat fogalmazzanak meg vagy legalább komoly kísérleteket tegyenek egymás viselkedésének megváltoztatására. Az Egyesült Államok, miközben elismeri, hogy költségvetési hiánya további csökkentésre szorul, elutasít minden külföldi kritikát, ami a nagymértékű, eddig a problémát nagy részben okozó adócsökkentésre vonatkozik. Európa ellenáll mind a strukturális változtatásra, mind a növekedésorientált makrogazdasági politikára vonatkozó javaslatoknak, melyek erősítenék a növekedést. Szokásostól eltérő heves külföldi kritikák (különösen az Egyesült Államok részéről) ellenére, Japánnak több mint egy évtizedig tartott, hogy bankrendszerét korszerűsítse, ezzel teremtve alapot további növekedéséhez, ráadásul ennek során számos lényeges makrogazdasági hibával súlyosbította a gondokat. A G-7 alacsony hitelességgel bír akkor, amikor más országoknak megbízható pénz és árfolyam politika alkalmazását ajánlja, mivel hatalmas egyensúlyhiányokat és rosszul meghatározott devizaárfolyamok fenntartását engedi meg tagjainak anélkül, hogy bármi erőfeszítést kellene tenniük a kiigazításra vagy legalább a kérdésekkel történő foglalkozásra. 6

7 A korábbi időszakban a G-7 és jogelődjei összehangolt és hatékony válaszokat adtak nagyon hasonló problémákra. Az 1960-as években a G-10 megoldott számos valutaválságot (főként a font sterling-re koncentrálva, de a dollár és számos más valuta esetében is) és létrehozta a különleges lehívási jogokat (SDR), hogy életre keltse a Bretton Woods-i rendszert. Az es évek végén a bonni csúcs kidolgozott egy világos, nemzeti kötelezettségeket is tartalmazó, világméretű élénkítő programot, ami a világgazdaság teljesítményét visszafogó második olajválság kitöréséig jól működött. Az 1980-as években a Plaza és Louvre szerződések megóvták egyrészt az Egyesült Államokat, hogy újra belesodródjon egy a rendszert veszélyeztető protekcionizmusba, másrészt a világgazdaságot, hogy recesszióba forduljon. Voltak persze kudarcok is ezen évtizedek alatt: a G-10 például nem tudta megakadályozni a Bretton Woods-i árfolyamrendszer összeomlását az 1970-es évek elején. A gondok mostani kialakulása közepette, melyek nem csak veszélyesen hasonlatosak ezekhez a korábbi történésekhez, hanem lényegesen nagyobbak és potenciálisan még riasztóbbak is, eddig hasonló, együttműködésre alapozott kiigazító program még komolyan megfontolásra sem került, a bevezetésről már nem is beszélve. Az ilyen témák megbeszélésére szervezett találkozón, melyen magas rangú hivatalnokok és tudósok társaságában mostanában részt vettem, olyan mélységesen elszomorító következtetésre jutottunk, hogy a jelenlegi probléma kiváltó okairól tulajdonképpen általános az egyetértés, azonban a kormányzati intézkedések lehetősége kizárt, mielőtt az elkerülhetetlen krízis elérkezik. A G-7 legitimációja (illegitimációja) A G-7 hatékony világgazdasági vezetését jelentősen gátló akadályokat, ide értve az IMF-et is, egyre növekvő mértékben súlyosbítja egy második probléma: a csoport kizár olyan országokat, amelyek nélkülözhetetlenek lennének a fő nehézségeket jelentő és kezelést igénylő problémák megoldásában. A G-7 mostani napirendje világosan mutatja a probléma nagyságrendjét 1. Először, a jelenlegi fizetésimérleg-hiányok alapvető kiigazító intézkedéseket kívánnak meg a G-7-en belüli és kívüli országok részéről. A közeli jövőben minden bizonnyal Kína válhat még reálértékben is a világ legnagyobb folyó fizetési mérleg többletével rendelkező országává (13.1 táblázat), és egyszerűen abba kell hagynia a nemzetközi kiigazító folyamatok akadályozását, melyeket a devizapiacra történő jelentős beavatkozásával valósít meg. Ázsia gazdaságait egy csoportként tekintve, a világ fizetésimérleg többletének több mint 50%-át adják, ami az USA hiányának ellenpontját képezi (13.1 tábla), ezért a devizapiacra történő 1 Természetesen egy másik kulcsfontosságú nemzetközi gazdasági (és társadalmi) ügy a Millenniumi Fejlesztési Célok (Millennium Development Goals) végrehajtását is magába foglaló globális szegénység elleni küzdelem. Ezt az ügyet az IMF működési területén kívül állónak gondolom, és azokhoz csatlakozom, akik példának okáért a szegénység enyhítését és a növekedést célzó programot (Poverty Reduction and Growth Facility) a Világbankhoz utalnák át, így én most nem foglalkozom ezzel a kérdéssel ebben a fejezetben. 7

8 beavatkozásaikat is korlátozniuk kell. Az ázsiai országoknak jelentősen növekedett a világ deviza tartalékaiban fennálló részesedése az utóbbi 3 évben (ez a teljes állomány kétharmada Japánnal együtt, majdnem fele, ha a G-7 egyetlen ázsiai tagját nem vesszük figyelembe, lásd 13.2 tábla). Politikai oldalról az, hogy Kína nem hajlandó egy markáns korrekcióra, más ázsiai országokat is távol tart attól, hogy így cselekedjenek és a közös ellenállásuk a szükséges valuta erősítés tekintetében alapjaiban tántorítja el a világ fő folyó fizetési mérleg többletét produkáló térségét az egyedi kiigazító lépések megtételétől. A folyamat lényege nyilvánvaló: Kína teljes és legalább néhány más jelentős ázsiai ország (legalább Korea és India) részvétele nélkül a G-7 alig várhatja, hogy összehangolt és így hatékony megoldást tud kínálni a világméretű fizetésimérleg-hiányokra, még ha ez szándékában is áll. Ezen országok egy vagy több tagjának egy alkalmi G-7 ebédre vagy vacsorára történő meghívása, vagy még inkább egy rendes találkozón történő részvétele, ahogy mostanában már történt is, alig helyettesíti a klubban történő teljes tagságot. Ez különösen igaz, mivel az egész világméretű irányítás ügye megkívánja a problémák közös egyetértésen alapuló meghatározását, és a nemzetközi gondok teljes skálájának közös megértését, ide értve a vonatkozó protekcionista nyomást és a világkereskedelmi rendszerre gyakorolt fenyegetéseket. Másodszor, a G-7 szintén kevés eszközzel rendelkezik a világméretű energia probléma kezeléséhez. Ennek a problémának egy vetülete az, hogy több ország, melyek a világméretű piacra nagyon nagy befolyással bírnak, jelentős energia importőrökké váltak, különösen Kína és India, akik elkezdtek erőteljesen versenyezni a hagyományos importőrökkel (és egymással) a biztos ellátási forrásokért, ahelyett, hogy társ-fogyasztó országokként, azonos érdekekkel rendelkezzenek az árak stabilizálása és a szállítási utak vonatkozásában. Ezért ezek az országok növekvő mértékben fognak hozzájárulni a helyzet instabilitásához, amikor együtt kellene működniük a G-7 országaival, elsődlegesen a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) égisze alatt működő Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA)-hez történő csatlakozással, amit a G-7-nek támogatni kellene. Még lényegesebb az, hogy a G-7 elsősorban importőr országokból áll és így alig képzelhető, hogy ki tudna dolgozni egy legitim és ezért hatékony megoldást, ami együttműködést és közös vezetést kíván meg az Olajexportáló Országok Nemzetközi Szervezetén (OPEC) keresztül a fő kőolaj exportáló országokkal. Harmadszor, a G-7 nem tudott egy fenntartható és átfogó megoldást kidolgozni az argentin államcsődre, a modern kori történelem legnagyobb ilyen típusú eseményére, mely kimagaslóan nagy precedens értékkel bírhat a jövőbeni adósságválságok kezelését illetően. A múltban a G-7 széleskörűen képes volt akaratát érvényesíteni hasonló körülmények között az IMF és más nemzetközi pénzügyi intézmények tagjaira gyakorolt felügyeletén keresztül. Most azonban legalábbis idáig - úgy tűnik, hogy a történet másként alakul, részben a hitelezett országoknak beleértve Brazíliát, Mexikót és más fizetésképtelenséggel nem küzdőket a nemzetközi gazdaságban és a pénzpiacokon kialakult nagyobb súlya miatt. Ezen országok 8

9 véleményét is figyelembe kell venni súlyuknak megfelelően, hogy közös álláspontot alakítsanak ki egy működőképes megoldás megtalálása érdekében (visszamenőlegesen vagy a jövőre vonatkozóan). A G-7 egyértelműen illegitim, hogy a három mostani (és ismétlődő), kimagasló fontosságú témával foglalkozzon. A globális fizetésimérleg-hiányokat nem lehet komolyan megoldani az ázsiai országok nélkül. Az energia probléma nem rendezhető a fő importálók és a legfontosabb termelők nélkül. Az adósság problémák nem kezelhetőek a fő hitelezett országok nélkül. Az IMF működése továbbra sem lesz hatékony, ha a saját irányító bizottsága nem az. Elérkezett az idő a felismeréshez, hogy a G-7 tevékenysége nem lesz hatékony, főként mivel politikailag illegitim és irányító bizottságát újra kell cserélni, mely új jövőképet és irányt tud biztosítani a világgazdaság számára, ideértve az IMF-et is, mely most olyan nyilvánvalóan hiányzik. A világkereskedelmi rendszer mostani fejlődése megerősíti ezt a következtetést. A Brazília és India által vezetett, a fejlődő országokat tömörítő és ezen csoport pozícióját a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) Cancún-ban, 2003-ban megtartott miniszteri értekezletén koordináló G-20 ( trade G-20) sikeresen akadályozta meg a G-2 (Egyesült Államok és az Európai Unió) közös kezdeményezését, ami a mezőgazdaságot illetően csekély eredmény elérését vetítette volna előre a Doha fordulóra vonatkozóan. A gazdag országok, melyek tudomásul vették, hogy a szegény országok is szövetségre tudnak lépni és vétójogot tudnak gyakorolni a kereskedelmi rendszer fölött, utóbb új irányító bizottságokkal kísérleteznek. Ennek mindkét oldal vezetői a tagjai, egészen mostanáig az 5 érdekelt csoportot (FIP-ek) tömörítő Ausztrália (az élelmiszer exportőröket tömörítő Cairns csoportot képviseli), Brazília, az Európai Unió (aki természetesen kereskedelmi ügyekben, mint külön személy tárgyal), India és az Egyesült Államok. Szembesülve azzal a komoly kihívással, hogy sikeres eredményt érjenek el a most folyó WTO tárgyalásokon, ugyanazon gazdag országok, melyek nem voltak hajlandóak létrehozni egy új legitim vezető apparátust a makrogazdasági és nemzetközi pénzügyi kérdések kezelése érdekében, a kereskedelempolitika terén mégis ezt teszik. Másik ok egy új globális irányító apparátus létrehozására az új regionális gazdasági intézmények jövőbeli kilátásai, melyek egy eshetőségét jelentik a globalizációval és annak főként washingtoni székhelyű irányító intézményeivel szembeni negatív reakciónak. Különösen a kelet-ázsiai országok tárgyalnak aktívan számos szubregionális és kétoldalú megállapodásról a pénzügyek (például a swap megállapodások hálózatáról a Chian Mai kezdeményezés alapján) és kereskedelem (például a Kína-ASEAN és Japán-Korea) 2 területén. Kiterjedt szubregionális megállapodások már léteznek Latin-Amerikában (Mercosur és az Andesi paktum) és máshol (Dél-afrikai Fejlesztési Közösség és az Öböl Együttműködési 2 ASEAN = Délkelet ázsiai Országok Szövetsége (Association of Southeast Asian Nations) 9

10 Tanács) is a kereskedelemre vonatkozóan, de egyre inkább fokuszálnak a monetáris, sőt a makrogazdasági együttműködésre. 3 Két következtetést lehet levonni ezen trend alapján a világgazdaság új irányító bizottságának létrehozásáról szóló döntéssel kapcsolatban. Rövidtávon nélkülözhetetlen lesz azt biztosítani, hogy ezek az új regionális és szubregionális szereplők megfeleljenek a meglévő globális szabályoknak és intézményi megállapodásoknak, vagy ezeket a szabályokat és intézményeket úgy kell megváltoztatni, hogy elfogadott és kiegyensúlyozott módon váljanak részeivé az újonnan érkezők, vagy együttesen mindkettő megközelítést alkalmazni kell. A hosszú távú kihatás még nagyobb lehet. Ezen regionális törekvések sikeres megvalósítása különösen Ázsiában, ahol egészen mostanáig az integrációs folyamat messze az európai, sőt a nyugati félteke mögött késlekedett a világgazdasági rendszer veszélyes, három pólusúvá válásához vezethet. Ilyen felépítmény venné körbe az Európai Uniót és szomszédos társulásait, az Összamerikai Szabadkereskedelmi Teret (vagy talán a NAFTA-t és egy kibővült Mercosur-t, melyek lazán kapcsolódnának) és a Keletázsiai Szabadkereskedelmi Övezetet - Ázsiai Monetáris Alapot. Egy ilyen világban egy globális irányító bizottság, mely tagjai közt tudhatná a fő szereplőket mindhárom régióból beleértve Kínát, Koreát és Japánt Kelet Ázsiában, továbbá Brazíliát és talán Argentínát Dél Amerikában kiemelkedő fontosságú lenne a régiók közötti kapcsolatok gondozásában, ami viszont egy központi kérdés a világméretű összhang és stabilitás megteremtése szempontjából. A következő évtizedben vagy még korábban egy ilyen hárompólusú világrendszer létrejötte elég valószínű, ami egy erőteljes új alapot biztosíthat egy olyan kezdeményezés számára, hogy egy szélesebb csoportosulás kiszorítsa a G-7-et, mint a világgazdaság nem hivatalos irányító bizottságát. A G-7 még alkalmatlanabb lenne egy olyan világban, ahol nem csak a világgazdasági részesedése csökken folyamatosan, hanem a fő regionális megállapodások irányítói is a csoporton kívül lennének. A reform lehetőségek Bármely új irányító bizottságnak meg kell találnia az optimális egyensúlyt a legitimáció és a hatékonyság között. Megfelelő képviseletet kell ellátnia, hogy a kulcsfontosságú ügyek összes lényeges területét átfogja és így elfogadható legyen a többi fél számára, akik nyilvánvalóan kívül maradnak a belső klubtól. Azonban nem lehet olyan nagy, hogy cselekvés szempontjából nehézkes és tehetetlen legyen. Szélsőséges esetet alapul véve, egy Egyesült Államokból és az Európai Unióból (vagy még inkább egy G-1-ből, ahogy az Egyesült Államokat néha hívják) álló G-2 nyilvánvalóan illegitim lenne, míg az ENSZ közgyűlésétől (vagy az IMF teljes tagságától, amely csak egy kicsit kevesebb) nem lehetne elvárni, hogy meghatározó cselekvési terveket dolgozzon ki. Az első lehetséges reformelképzelés, a maximális hatékonyságra koncentrál: a G-7 felváltása a Négyek Csoportjával (G-4), mely az Egyesült Államokat, Kínát, Japánt és az Európai Unió 3 Mercosur = Dél Amerikai Közös Piac (Mercado Común del Sur or Southern Cone Common Market) 10

11 képviselőjét tömöríti. 4 Egy ilyen csoport mind földrajzilag, mind etnikailag egyensúlyban lenne. Tagja lenne egy fejlődő ország (mely lakosainak száma meghaladja a három gazdag ország együttes lélekszámát). Magában foglalná a világ négy legnagyobb gazdaságát (vásárlóerő paritáson), melyek így a leginkább felelősek a legtöbb makrogazdasági és monetáris ügyért. Új tagok is bekerülhetnek, legvalószínűbb India a következő évtized alatt vagy még hamarabb, mivel gazdasági jelentőségük egyre kiemelkedőbb lesz. A második lehetőség a már működő G-7-re épít, kiegészülve a BRIC tagokkal (Brazília, Kína és India, illetve Oroszország, aki már részt vesz a nyolcak csoportjának [G-8] csúcstalálkozóin), Dél Afrikával, aki Afrikát képviseli, és talán Mexikóval. Ez az utóbbi öt ország részletekben már meghívást kapott számos mostani G-8 csúcson és a G-7 pénzügyminisztereinek találkozóján történő részvételre. Egy ilyen korlátozott képviselet, ami a meghívottakat másodosztályú szereplőkké minősíti le, nyilvánvalóan nem megfelelő. Egy teljesen nyitott G-12/13-nak (vagy 8 + 4/5-nek, ahogy néha hívják) meg lenne az előnye, de egy már létező intézményi rendszer mellett a hiányossága is, amikor egyensúlyt keres a hatékonyság és a legitimáció között. Ebben a vonatkozásban az európai képviselet egyre történő csökkentése szűkítené az intézményrendszert, ezáltal egy jobban kezelhető G-10/11-et eredményezne. A csoport egyenlő arányban tartalmazna szegényeket és gazdagokat, és kaukázusiakat és nem kaukázusiakat. A Közel-Keletet (vagy valójában valamennyi muszlim többségű országot) és a Csendes-óceán délnyugati részét (melyet néha Ázsia részének tekintenek, néha viszont nem) kivéve az összes régió képviselve lenne. A harmadik elképzelés a már működő Húszak csoportjára épít óta ők már folyamatos találkozókat tartanak pénzügyminiszteri és jegybank elnöki (és helyettesi) szinten. Ez a csoport további hat új tagot adna, ezek: Argentína, Ausztrália, Indonézia, Korea, Szaúdi- Arábia, és Törökország. 5 Az új tagok között számos kőolaj exportáló lenne, beleértve a legfontosabbat is, illetve a három legjelentősebb muszlim államot. Mivel az Európai Uniót már külön veszik számításba, ezért a 4 európai ország kihagyásával a csoportot G-16-ra lehetne szűkíteni. Egy sarkalatos politikai kérdést azonban meg kell oldani a lehetséges változat kiválasztása előtt. A G-7 az utóbbi években (kialakulásakor azonban még nem) magát a vezető demokratikus ipari országok csoportjaként határozta meg. Az 1990-es évek elején demokratizálódásának jutalmaként Oroszország befogadást nyert az éves csúcsokra, azonban a pénzügyminiszteri találkozókon csak mellékes szereplő. 6 Kína G-7/8-be történő felvétele, főként az Egyesült Államok részéről leginkább politikai rendszerének tekintélyelvű jellege 4 Amíg az Egyesült Királyság nem csatlakozik az Eurózónához, addig ez valószínűleg a teljes Európai Unió csúcson történő képviseletét jelentené, míg az Eurózónát a pénzügyi G 4 ben képviselnék 5 Az Európai Unió t külön tagként számolják az egyes európai országokhoz, amikor az Európai Unió elnökségét nem a csoport négy tagja közül valamelyik tölti be; ez eltér az Európai Unió G 7/8 as kezelésétől 6 Spanyolország, Portugália és Görögország számára csak demokratizálódásuk után nyílt meg a lehetőség az Európai Unióhoz történő csatlakozásra 11

12 miatt vált ki heves ellenállást. Hasonló problémákat vet fel Szaúdi-Arábia, mely (Kínához hasonlóan) mindazonáltal már a G-20 tagja. A jövő globális irányítására vonatkozó döntéseknek emiatt gyakorlati szempontokat kell figyelembe venniük. Irányítható-e hatékonyan a világgazdaság úgy, hogy az ebben a fejezetben hangsúlyozott gazdasági követelmények érvényesüljenek? Rendelkezik-e átfogóbb célokkal, melyek a demokráciák klubját jelképezik, és azzal kecsegtetnek, hogy a nemzeteket politikai és gazdasági reformok megvalósítására ösztönzik? Mivel Kína a gazdaság területén bármely új csoportosulás elengedhetetlen tagja kell legyen, viszont személye politikailag a leginkább vitatott kérdés, ezért ez a vita jelentős ideig akadályozhatja a kívánt reformokat. Egy lehetséges megoldás, amikor világosan szétválasztják az új csoportosulások csúcstalálkozói és pénzügyminiszteri szintjeit. A G-7 pénzügyi vezetőinek találkozóját a G-20 (vagy valamelyik változat) pénzügyi vezetőinek találkozója válthatja fel, míg a G-8 vezetőinek csúcstalálkozója változatlan maradhat, adott esetben esetileg meghívhatnak nem tagokat, ahogy ez már történik is. Ilyen megkülönböztetések már elég régóta léteznek, legutóbbi példája ennek Oroszország, aki az 1990-es évek elején lett a csúcstalálkozók résztvevője (viszont a pénzügyi vezetők találkozóján csak alkalmanként vesz részt), de lehetne említeni Kanadát és Olaszországot is, akik az 1970-es évek közepén lettek a csúcstalálkozók aktív tagjai, viszont a pénzügyi konzultációknak csak egy évtizeddel később. Teljesen világos, hogy a csoport tagjainak nem kell pontosan megegyezniük. Különösen most, hogy a csúcstalálkozók olyan erőteljesen koncentrálnak a politikai ügyekre és általában a fontos gazdasági témákat a pénzügyminisztereknél (és helyetteseiknél) tartogatták, a leginkább célravezető mód, hogy a világgazdaság vezető csoportja hatékonyabban járjon el, az utóbbi találkozók új tartalommal történő feltöltése és a jövőbeli politikai változáskora vonatkozó várakozás, ami lehetővé tenné a csúcstalálkozók számára, hogy ledolgozzák lemaradásukat. Annak is lenne némi ára, hogy semmi sem történik irányítói szinten, mivel csak a vezetők tudnak érdemi kompromisszumokat kötni például az energia politika vagy a makrogazdasági politika területén, ahogy tették ezt 1978-ban Bonn-ban. Ezenkívül az az ország, amelyik az éves csúcson elnököl mostanában már fontos vezető szerepet játszik a G-7 pénzügyi vezetőinek munkájában, így létrejön a két csoport tevékenységében a nélkülözhetetlen kapcsolat. Továbbá néhány ország (Kína?) kevésbé valószínű, hogy együtt fog működni pénzügyminiszteri szinten vagy egyáltalán szándékukban áll csatlakozni a csoporthoz ha nem tagok az azokat létrehozó intézményekben. Mindamellett, a csúcstalálkozók még a pénzügyminiszteri találkozóknál is rosszabb hatásfokúak. Ahogy megfigyelhető volt, a legtöbb gazdasági jellegű ügyet az utóbbiaknál tartogatták bármi történjék is. Ennél fogva talán a miniszterek jelentik a legígéretesebb alternatívát a megújult gazdasági vezetés számára, de legitimációjuk visszaállításának 12

13 prioritást kell élvezniük. Egy megreformált pénzügyminisztereket tömörítő G-7 sikere hasonló javulásra sarkalhatja magukat a csúcstalálkozókat is. Európa képviseletének az ügye egy másik olyan politikai kérdés, mely a Valutalapon belül és az irányító bizottság számára megakadályozza az összes reformelképzelés megvalósítását. Európa nem folytathatja a következőket: ragaszkodik ahhoz, hogy mint gazdasági szuperhatalom az Egyesült Államokéval egyező elbánásban részesüljön és duplán legyen képviselve az összes gazdasági bizottságban. Lorenzo Bini Smaghi (10. fejezet) és más komolyan gondolkodó európaiak az EU (vagy Euróövezet) pozíciójának megerősítése mellett érvelnek, mely elengedhetetlen, hogy az IMF-en belüli vezetői pozíciók számával és a szavazati arányokkal összefüggő szükséges változtatásokat engedélyezzék. Ez bármely irányító bizottságra vonatkozóan hatalmas támogatást biztosítana a javasolt reformok számára. Az előre látható jövőben az irányító bizottságra vonatkozó tervek szempontjából a legígéretesebb csoportosulás egy módosított, pénzügyminiszteri szintű G-20, mely az Eurozónát előnyben részesítené a 4 különálló európai országgal (az Egyesült Királyságot is beleértve) szemben és így létrejönne a pénzügyminiszteri szintű G-16 (F-16). Egy ilyen csoport felölelné a világ termelésének 80%-át (13.3 táblázat). Az összes régiót, kulturális csoportot és az összes jövedelmi szintet képviselné. Tagjai olyan illetékességgel rendelkeznének, mely alapján a világgazdaságot érintő összes lényeges üggyel foglalkozhatnának, ezzel teremtve egy sokkal ígéretesebb alapot a világgazdaság vezetése és annak hivatalos intézményei, többek között az IMF számára. Egy alternatív irányító apparátus lehetne az IMF számára a Nemzetközi Monetáris és Pénzügyi Bizottság (IMFC), ami az Alap igazgatóságának felel meg egy magasabb politikai szinten és gyakorlatilag ilyen szerepet is várnak el tőle. Ez azonban már létezik egy jó ideje a korábban nem túl dicsőség nevet szerzett Köztes Bizottság elnevezés alatt, mely soha nem tudott hatékonyan működni. Ezt a hibát jellemzően számos technikai problémával lehet magyarázni, beleértve olyanokat, mint a messze túl sok ország (a 24 delegáló körzetet is beleszámítva) és a delegáltakon kívüli részvevők jelenléte, valamint csoportosulás IMF vezetéséhez és személyzetéhez való kötöttsége. A fő problémák azonban, melyek bosszantják a többi csoportosulást az alábbiak: Európa jelentős túlreprezentáltsága és Ázsia alulreprezentáltsága, s így felépítésének alapvető illegitimációja; valamint az egész világgazdaság valódi irányító bizottságának akarathiánya, hogy ez a kisegítő bizottság fontos szerepet tölthessen be. 13

14 Forrásnyelvi szöveg: A New Steering Committee for the World Economy? C. Fred Bergsten* My colleague Ted Truman, who superbly organized this conference, begins his overview chapter by noting correctly that [t]he world needs a strong and effective International Monetary Fund. Unfortunately, the IMF has instead become weak and ineffective. The Basic Problem The Fund s management and staff have courageously publicized the current global imbalances that increasingly threaten both the world trading system (via their impetus to protectionism) and the health of the international economy itself (via a large and perhaps precipitous fall of the dollar). However, the Fund has been impotent in seeking remedial action. This is true especially in the crucial exchange rate domain, which must make a major contribution to correcting the imbalances, where the Fund s rules which provide ample scope for initiative- have been totally ignored (see chapter 5 by Morris Goldstein). The Fund has been totally inactive on the second major threat to global growth at present, the dramatic increase in energy prices, although that topic admittedly lies farther from its traditional purview. Even on issues where it has traditionally led with some success, notably the crisis and debt problems of emerging market economies, the Fund has defaulted or made substantial errors, as in its responses to the recent Argentine default and the Asian crises in the late 1990s. *C.Fred Bergstein has been the director of the Institute for International Economics since its creation in He is grateful to Jacob Funk Kirgegaard for preparing the tables in this chapter. 14

15 The issue addressed in part II of this volume, and this chapter, is whether reforms in the governance of the IMF itself, and of the broader world economy, can make a significant contribution to strengthening global economic performance. Other chapters in this part make a strong case for substantially reorganizing the chairs and shares in the IMF itself, and its procedures for selecting its top leadership, and I strongly support the proposals in those chapters. Such changes would substantially enhance the legitimacy of the Fund and hence improve its prospects for operating more effectively in the future. But IMF policy on major issues has always been directed by an outside group: the Group of Seven (G-7) since the late 1980s and its predecessor Group of Five (G-5) and Group of Ten (G-10) in earlier periods. A fundamental reason for the increasing ineffectiveness of the IMF during the past decade or so has been the ineffectiveness of its steering committee, the G-7. Reforms are needed in the steering mechanism if the IMF is again to play its needed role as effective manager of the international monetary system, whatever reforms may be made in the structure and operating modalities of the Fund itself. The ineffectiveness of the G-7 stems in turn from two fundamental causes. The chief problem is substantive. The large, high-income countries have essentially adopted a mutual non-aggression pact under which, facilitated by a global regime of flexible exchange rates and huge international capital flows that enable them to ignore external criticism of their policies, they have simply given up making such criticisms or at least pursuing any serious attempts to alter each other s behaviour. The United States, while acknowledging the need to further cut its budget deficits, rejects all foreign critiques of the excessive tax cuts that have been responsible for so much of the problem. Europe resists external advice on both structural changes and expansionary macroeconomic policies that would strengthen its growth. Japan took more than a decade to revamp its banking system and thus restore a foundation for expansion despite atypically aggressive foreign criticism (notably from the United States), and it exacerbated the problem along the way with a series of major macroeconomic policy errors. The G-7 has little credibility in counselling other countries to adopt responsible fiscal and exchange rate policies when it permits huge budget imbalances and massively misaligned currencies to persist in its midst without any serious effort to correct or even address them. In earlier periods, the G-7 and its predecessors did adopt coordinated and effective responses to very similar problems. In the 1960s, the G-10 resolved a series of exchange rate crises (centred mainly on sterling but also including the dollar and several other currencies) and created special drawing rights in an effort to shore up the Bretton Woods system. In the late 1970s, the Bonn summit worked out a global recovery program with very precise national commitments that was well on its way to success before the second oil shock derailed the world economy. In the 1980s, the Plaza and Louvre accords prevented both a US relapse into system-threatening protectionism and a hard landing for the world economy. There were failures during these earlier decades too: the G-10, for example, was unable to prevent the breakdown of the Bretton Woods exchange rate regime in the early 1970s. But no such cooperative adjustment program has even been seriously contemplated, let alone adopted, during the present onset of problems that are not only distressingly similar to these earlier episodes but much larger and potentially even more dangerous. A meeting of high officials and academics that I recently attended to discuss these issues reached the 15

16 profoundly depressing conclusion that there is virtually universal agreement on the diagnosis of the current problem but virtually no possibility of governmental action until after the inevitable crisis hits. The (Il)legitimacy of the G-7 These substantive hurdles to effective G-7 leadership of the world economy, including the IMF, are increasingly exacerbated by a second problem: the group s exclusion of countries that are essential to resolution of the chief difficulties that must be addressed. The G-7 s 1 recent agenda clearly illustrates this dimension of the problem.7 First, today s international imbalances require substantial adjustment initiatives by countries outside as well as inside the G-7. China will probably become the world s largest surplus country, even in absolute terms, in the near future and simply must stop blocking the international adjustment process through its massive intervention in the foreign exchange markets. The economies of Asia, as a group, account for more than 50 percent of the global surpluses that are the counterparts of the US deficit and must therefore curtail their currency intervention as well. Asian countries have accumulated the great bulk of world reserve increases during the past three years (three quarters of the total including Japan, almost half excluding that one Asian member of the G-7). On the policy side, China s unwillingness to revalue significantly constrains the other Asian countries from doing so as well, and their collective resistance to the needed appreciations essentially removes the world s main surplus area from the entire adjustment process. The process point is obvious: the G-7 can hardly expect to forge a coordinated and hence effective response to the global imbalances, even if it wants to, without the full participation of China and preferably several other key Asian countries (at least Korea and India) as well. Inviting one or more of those countries to an occasional G-7 lunch or dinner, or even to parts of regular meetings, as has occurred recently, is hardly a substitute for full membership in the club. This is especially true since the whole global leadership issue requires agreed-on diagnosis and mutual understanding of the entire range of international problems, including protectionist pressures and the resultant threats to the global trading system, that are involved. Second, the G-7 is equally ill equipped to deal with the global energy problem. One dimension of its difficulties in this issue area is that a number of countries that have become major energy importers with very large impact on world markets, notably China and India, have begun to compete vigorously with traditional importers (and each other) for secure sources of supply instead of seeing themselves as fellow consuming countries with similar interests in stabilizing world prices and supply channels. Hence they will increasingly add to the instability of the situation when they should be cooperating with the G-7 countries, 1 Another key international economic (and social) issue is of course the fight against global poverty, including implementation of the Millennium Development Goals. I view this issue as properly outside the purview of the IMF, joining those who would shift the PRGF to the World Bank, so do not address it in this paper. 16

17 primarily through assuming full membership in the International Energy Agency (IEA) at the Organization for Economic Cooperation and Development which the G-7 should be promoting. Even more important, the G-7 consists primarily of importing countries and could hardly expect to work out legitimate and hence effective solutions that require cooperation and joint leadership with the major oil exporting countries via the Organisation of Petroleum Exporting Countries (OPEC). Third, the G-7 has failed to produce a sustainable and comprehensive solution to the Argentine default, the largest single episode of its type in modern history with potentially huge precedential effects for the management of future debt crises. In the past, the G-7 was largely able to impose its will in such circumstances through its members control of the IMF and the other international financial institutions. The story has turned out differently this time, at least so far, in part because of the greater weight of the debtor countries including Brazil, Mexico, and other nondefaulters in the international economy and financial markets and, thus, the greater weight that must be accorded to their views in reaching a workable solution (either retrospectively or prospectively). The G-7 is clearly illegitimate to deal with all three of these current (and perennial) headline issues. The global imbalances cannot be seriously addressed without the Asian countries. The energy problem cannot be resolved without all the main importers and without the key producing countries. Debt problems cannot be handled without the chief debtor nations. The IMF will remain ineffectual if its own steering committee is ineffectual. The time has come to recognize that the G-7 will remain ineffective, importantly because it is politically illegitimate, and to replace it with a new steering committee that can infuse the new vision and leadership into the world economy, including via the IMF, that is now so obviously lacking. Recent developments in the world trading system reinforce this conclusion. The trade G-20 of developing countries, led by Brazil and India to coordinate the positions of that group at the Cancun Ministerial of the World Trade Organization (WTO) in 2003, successfully and correctly blocked a joint initiative by the G-2 (the United States and the European Union) that would have heralded a meagre outcome on agriculture and, thus, in overall terms, for the Doha Round. The rich countries, noting that the poor countries could now get together and exercise veto power over the trading system, have subsequently been experimenting with new steering committees that include the leaders of both groups most recently a five interested parties (FIPs) group comprising Australia (representing the Cairns Group of food exporters), Brazil, the European Union (which of course negotiates on trade as a single entity), India and the United States. Faced with the daunting challenge of achieving a successful outcome in their current WTO negotiations, the same rich countries that have been unwilling to create a newly legitimate steering mechanism for macroeconomic and international financial issues have proceeded to do just that for trade policy. Another reason to create a new global steering mechanism is the prospect of new regional economic institutions, which represent one aspect of the present backlash against globalization and its lead institutions, especially those located in Washington. In particular, East Asian countries are actively negotiating a series of subregional and bilateral agreements in the areas of both money (for example, the network of swap agreements under the Chiang 17

18 2 Mai Initiative) and trade (for example, China-ASEAN and Japan-Korea).8 Extensive subregional arrangements also exist in Latin America (Mercosur and the Andean Pact) and elsewhere (Southern Africa Development Community and the Gulf Cooperation Council) with respect to trade but increasingly with an eye toward monetary and even macroeconomic 3 cooperation as well.9 Two implications of this trend are germane for decisions concerning the creation of a new steering committee for the world economy. In the short run, it will be essential to ensure that these new regional and subregional entities are compatible with the existing global rules and institutional arrangements, or that those rules and institutions are amended to encompass the newcomers in an agreed and harmonious manner, or both. The longer-run significance could be even greater. Successful realization of these regional aspirations especially in Asia, where until recently the integration process has lagged far behind Europe and even the Western Hemisphere could lead to the emergence of a tripolar world economic structure. Such a construct would encompass the European Union and its neighbouring associates, a Free Trade Area of the Americas (or perhaps a NAFTA and an expanded Mercosur that were loosely linked), and an East Asia free trade area-asian monetary fund. In such a world, a global steering committee that included the key players from each of the three regions including China and Korea as well as Japan in East Asia and Brazil and perhaps Argentina in South America would be of cardinal importance in managing relations among the regions, which would in turn be central for global harmony and stability. The prospect of such a tripartite world, which is quite possible over the next decade or even less, provides a powerful additional rationale for the proposition that a broader grouping should supersede the G-7 as the informal steering committee for the world economy. The G-7 would be even more inadequate for that task in a world where not only its share of the world economy continued to decline substantially but leaders of key regional arrangements were outside the group. The Reform Options Any new steering committee must seek to find the optimum trade-off between legitimacy and efficiency. It must be sufficiently representative to encompass all relevant sides of the key issues and thus be acceptable to the many parties that will inevitably remain outside the inner club. But it cannot be so large as to be unwieldy and incapable of action. To take the extreme cases, a G-2 of the United States and the European Union (or even more so a G-1, which the United States is sometimes called) would obviously be illegitimate while the UN General Assembly (or the full membership of the IMF, which is only a little smaller) could never be expected to initiate decisive actions. The first option for reform lies at the maximum-efficiency end of the spectrum: replacement of the G-7 with a Group of Four (G-4) comprising the United States, China, 2 ASEAN is the Association of Southeast Asian Nations. 3 Mercosur is the Mercado Común del Sur (Southern Cone Common Market). 18

19 Japan and a single representative of Europe. 104 Such a group would have balance both geographically and ethnically. It would include one developing country (with a population that substantially exceeds the combined population of the three rich members). It would include the four largest economies in the world (at purchasing power parity exchange rates) that are hence most responsible for most macroeconomic and monetary issues. New members, most likely India over the next decade or so, could be added as their global economic importance rose to sufficient prominence. The second option would build on the existing G-7 to include the BRIC (Brazil, China and India as well as Russia, which already participates in Group of Eight [G-8] summits); South Africa, to provide representation for Africa; and perhaps Mexico. These five countries have already been invited to participate in parts of several recent G-8 summits and meetings of G-7 finance ministers. Such limited representation is obviously inadequate, relegating the invitees to second-class citizenship. A full-blown G-12/13 (or 8 + 4/5, as it is sometimes called) would have the virtue but also the shortcoming of building on an existing institution as it sought a balance between efficiency and legitimacy. Reducing European representation to one in this context would shrink the configuration to a more manageable G-10/11. The group would be evenly divided between rich and poor, and between Caucasians and non- Caucasians. All regions would be represented except the Middle East (or indeed any Muslimmajority country) and the Southwest Pacific (which is sometimes viewed as part of Asia and sometimes not). The third option would build on the existing Group of Twenty (G-20), which has been meeting at the level of finance ministers and central bank governors (and their deputies) since This group would add six more countries: Argentina, Australia, Indonesia, Korea, Saudi Arabia and Turkey.115 The additions would include several oil exporters, including the most important one, and three major Muslim countries. Because the European Union is already counted separately, the group could be slimmed to a G-16 by dropping the four individual European countries. One crucial political factor must be addressed before choosing among these options. The G-7 has come to refer to itself in recent years (though not at its outset) as a group of leading industrial democracies. Russia was admitted to the annual summits, though only marginally to the finance ministers meetings, in the early 1990s as a reward for becoming a democracy.126 Much of the resistance to China s addition to the G-7/8, particularly in the United States, has been based on the continued authoritarian nature of its political system. Similar questions could be raised about Saudi Arabia, which (like China) is nevertheless already a member of the G Until the United Kingdom joins the euro, this would probably require representation by the full EU at the summit level and representation by Euroland in the Finance G-4. 5 The European Union is counted as a separate member additional to the individual European countries, when the presidency of the EU is not held by one of the four individual EU members of the group, unlike its treatment in the G-7/8. 6 As Spain, Portugal and Greece were admitted to the European Union after they became democracies. 19

20 Decisions on future global governance thus need to address squarely the purpose of the exercise. Is it to manage the world economy effectively, in which case the economic criteria emphasized in this chapter should predominate? Or does it have broader purposes, both symbolizing the club of democracies and holding out an incentive for countries to adopt major political as well as economic reforms? Because China is both the obvious next member of any of the new groupings on economic grounds and the most controversial case politically, this debate might block otherwise desirable reforms for considerable additional time. A possible resolution is to distinguish explicitly between the summit and finance ministers levels of the potential new groupings. The Finance G-7 could become a Finance G-20 (or some variant thereof) while the Leaders G-8 would remain just that, perhaps with ad hoc invitations to non-members as at present. Such distinctions have already existed for considerable periods, most recently since Russia began attending summits in the early 1990s (but the Finance G-7 [F-7] only sporadically) but also when Canada and Italy were added to the summits in the middle 1970s but not to the finance group until a decade later. There is clearly no need for precise equivalence in the membership of the groups. The most pragmatic way to proceed to a more effective steering group for the world economy, especially now that the summits focus so heavily on political issues and usually remand the major economic topics to their finance ministers anyway, is thus to revamp the meetings of the latter and await future political developments to enable the summits to catch up. There would be some cost in not moving at the leaders level as well because only the leaders can make effective interissue trade-offs, between, for example, energy policy and macroeconomic policy as at Bonn in In addition, the country that chairs the annual summits has recently come to play an important role in steering the work of the Finance G-7 so there is some linkage between the substantive activity of the two groups. Moreover, some countries (China?) may be less likely to cooperate at the finance level or even be willing to join that group if they are not included in the parent organization as well. However, the summits have become even more ineffective than the Finance G-7. As noted, they have taken to remanding most of the economic issues to the latter in any event. Hence the most promising prospect for renewed economic leadership probably lies with the ministers, and priority should be given to restoring their legitimacy. Significant success from a reformed Finance G-7 could in fact provide a stimulus to similar future evolution of the summits themselves. Another political issue that cuts across all the reform alternatives, within the Fund as well as for the steering committee, is the representation of Europe. Europe simply cannot continue having it both ways: insisting on both equal treatment with the United States as an economic superpower and multiple representations in all the international economic bodies. Lorenzo Bini Smaghi (chapter 10) and other thoughtful Europeans have made the case for consolidating the EU (or Euroland) position, which is essential to permit the needed changes in chairs and shares at the Fund and would be of enormous assistance in facilitating any of the proposed reforms of the steering committees. The most promising grouping for steering committee purposes for the foreseeable future is a modified Finance G-20, eliminating the four individual European countries 20