XXIII.(VIII. új) évfolyam /2. Keresztény közéleti kulturális folyóirat

Átírás

1 XXIII.(VIII. új) évfolyam /2 Keresztény közéleti kulturális folyóirat Szent Erzsébet Szolidaritás az õsegyházban Posztmodern és kereszténység Melankólia és keresztény mûvészet

2 Tartalom SÚLYPONT Jakab Attila: A szolidaritás eszménye és gyakorlata az ókeresztény közösségekben 3 Korányi András: Fejedelmi élet Krisztus nyomában és a szegények szolgálatában 8 TEOLÓGIA Pásztor János A reformzsinat református szemmel 12 EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM Török Csaba: Posztmodern és kereszténység I. 16 Jakab Attila: Több méltányosságot! Gondolatok a Sobrino-ügy kapcsán 19 EGYHÁZ ÉS KULTÚRA Pál-Lukács Zsófia: Melankólia és keresztény művészet. Hans Holbein: Halott Krisztus 21 BÁRÁNYBÕRBEN Iskolák célkeresztben 24 Levél a polgármesternek 28 Levél Rómába Ternyák Csaba érseknek 28 Tények és tudósítások (Olvasói levél) 28 FOLYAMATOK 29 RECENZIÓ KRITIKA 31 Keresztény közéleti kulturális folyóirat Megjelenik évente hatszor Egy szám ára: 357 Ft Évi elõfizetési díj: 1890 Ft A folyóirat megrendelhetõ a kiadó címén, vagy megvásárolható a hírlapárusoknál. Alapítók: Paul M. Zulehner és Wildmann János Kiadó: Egyházfórum Alapítvány, 1048 Budapest, Kordován tér 5. V/25. Telefon: (1) Adószám: (Az szja 1 százalékának felajánlásához) Szerkesztõség és Kiadóhivatal: 7635 Pécs, Sólyom dûlõ 3. Telefon: (72) A szerkesztõbizottság tagjai: Jakab Attila (felelõs szerkesztõ) attilajakab@netscape.net Komáromi Marianna Orosz Gábor Viktor Szécsi József Szirtes András Végvári Vazul ofm. Wildmann János (fõszerkesztõ) wildmann@dravanet.hu Wolf Judit Bankszámla: OTP Bank Rt. Budapest, József körút Lapterv, tördelés: BGS ArtPart - Bajári Anikó b.aniko@b-gs.hu Nyomdai munkák: Molnár Nyomda és Kiadó Kft. Pécs, Légszeszgyár u. 28. ISSN Olvasóink leveleit a szerkesztõség címére kérjük. Minden írásért szerzõje felelõs, és nem feltétlenül a szerkesztõség véleményét fejezi ki. Nem kért kéziratokat nem õrzünk meg, és csak kérésre küldünk vissza. Címlap: Gabriel Cornelius Ritter von Max: Szent Erzsébet (1881), Donauschwäbisches Zentralmuseum, Stuttgart

3 SÚLYPONT: SZOLIDARITÁS Korunk egyik legmeghatározóbb gazdasági és társadalmi folyamata a globalizáció. Ennek eredményeképpen fokozatosan és folyamatosan mélyül és szélesedik a dúsgazdagok, illetve a szegények, a peremre szorultak, a napról-napra tengődők közötti szakadék. A keresztény egyházaknak ebben az átalakuló, állandó mozgásban levő környezetben kell megtalálni azokat az eszméket, felmutatni azokat a modelleket, amelyek valamiféleképpen megjeleníthetik a jézusi tanításban mélyen gyökerező szolidaritás és társadalmi igazságosság mindig időszerű gondolatát. A Szent Erzsébet Jubileumi Év jó alkalom arra, hogy elgondolkodjunk azon, mi hasznosítható és aktualizálható a történelmi örökségből: az ókeresztény kortól kezdve, az Árpád-házi Szent személyes példáján keresztül egészen napjainkig. (A szerk.) A szolidaritás eszménye és gyakorlata az ókeresztény közösségekben 1. Az Újszövetség tanúsága Az ókor keresztény közösségei gyorsan felismerték a kölcsönös segítségnyújtás szükségességét, és hangsúlyt fektettek annak elvi megfogalmazására és gyakorlati megvalósítására. Ennek igen idealizált leírását az Apostolok Cselekedetei-ben olvashatjuk. Lukács szerint az első keresztények mindent a közösbe tettek; tulajdonaikat és javaikat eladták, [majd] maguk között megosztoztak az árán, kinek-kinek a szükségletei szerint (ApCsel 2,44-45). Ebben az eszményi közösségben a hívők sokaságának egy volt a szíve és a lelke. Senki nem mondta magáénak azt, amivel rendelkezett, hanem mindenük közös volt. Az apostolok nagy erővel tanúsították az Úr Jézus feltámadását, és mindnyájan nagy kegynek örvendtek [a zsidó nép körében; lásd 2,47; 4,21; 5,13]. Körükben senki nem szűkölködött, mivel mindazok, akik földeket vagy házakat birtokoltak, eladták, az árát pedig elhozták, és az apostolok lábaihoz helyezték. Akkor pedig kinek-kinek a szükségletei szerint osztottak belőle. (ApCsel 4,32-35). Történeti szempontból ez a leírás nem igazán tekinthető hiteles bemutatásnak. Annál is inkább, mivel röviddel később, a mindennapi alamizsna-osztogatásnál, felmerült a hellének (vagyis a hellénizált zsidók) özvegyeinek az elhanyagolása. Ennek eredménye a hét szolgálatra (diakonia) kiválasztott férfi megbízása (lásd ApCsel 6,1-7). Ami azonban mindenképp megfontolandó, az az első keresztények összetartása és közösségvállalása annak érdekében, hogy a közösségen belül senki ne szenvedjen hiányt semmiben. Ez az együvé tartozás a páli levelekben is tetten érhető. Az apostol rendszeresen szentekről vagy a szentek közösségéről beszél (Róm 1,7 és 16,15 ; 1Kor 1,1); illetve adományokat gyűjt a jeruzsálemi hívek számára (lásd 2Kor 8,1-15). Jóllehet az első évtizedek keresztényei állandó messiási várakozásban éltek, mivel Jézus második eljövetelét nagyon közelinek gondolták (lásd 1Kor7,29-31), ez a várakozás nem akadályozta 2007/2 őket abban, hogy a mindennapi életüket megszervezzék. A keresztény közösségek Istenre és a hétköznapokra történő párhuzamos figyelése kétségtelenül szerepet játszott a hogyan tovább? kérdésének elméleti és gyakorlati megválaszolásában; különösen akkor, amikor nyilvánvaló lett, hogy a második eljövetel ideje távoli, és meghatározása bizonytalan. Ettől kezdve a testvéri közösségek intézményes megszervezése és fejlődése a továbbélés elengedhetetlen feltételévé vált. A kereszténység azóta is a jézusi örömhír radikális eszménye és az adott történelmi helyzetekhez való alkalmazkodás kényszere között őrlődik. A történelem folyamán az anyagiakhoz való viszony kérdése nagyon sok ellentétet és feszültséget szült, és szül mind a mai napig, ami végül is a jézusi eszmény állandó időszerűségét és vonzóerejét bizonyítja. 2. A szolidaritás megvalósulása Kr. u. a II.-III. század az az idő, amikor a kereszténységnek még nincs törvényes létezési jogosultsága a Római Birodalom jogi keretei között. A legjobb esetben is csak megtűrt vallási irányzatnak tekinthető. Ennek ellenére azonban mind jobban és jobban látható társadalmi és vallási jelenséggé válik, amellyel a római közigazgatásnak számolnia kell. Ilyen körülmények között szembesülnek a keresztény közösségek a szegénység problémájával, főként a Római Birodalmat a III. században sújtó általános (gazdasági, pénzügyi, katonai, politikai, társadalmi és vallási) válság idején. A kereszténység szerveződési képessége, valamint az a tény, hogy a nehézségek idején választ tudott adni az embereket foglalkoztató egzisztenciális kérdésekre, és társadalmi téren pótolta a széteső államgépezet hiányosságait, fontos szerepet játszott abban, hogy fokozatosan a birodalom egyetlen hivatalos vallásává vált. A constantinusi dinasztia ugyanis rá építette a birodalom megreformálását és konszolidálását célzó minden erőfeszítését. Minket 3

4 SÚLYPONT: SZOLIDARITÁS azonban most elsősorban az érdekel, hogy az ezt megelőző időszakban a kereszténység mint megtűrt vallási irányzat, hogyan fogalmazta és valósította meg a szolidaritás eszméjét. a) A római közösség Szegényen számkivetve? Kelemen püspök az I. század utolsó évtizedében (kb körül) így nyilatkozik a korinthusiakhoz írt levelében: a gazdag segítsen a szegényen, ellenben a szegény adjon hálát az Istennek, hogy olyan valakit rendelt neki, aki gondoskodik a szükségleteiről (38,2). Kelemen, aki a korinthusi közösségben kitört zavargásokat akarja csillapítani, a hívek közötti egyetértés feltételeire (szeretet, engedelmesség, bűnbánat, alázatosság, hit) próbál figyelmeztetni. Ebben az összefüggésben említi a gazdag és a szegény példáját, amely nem más, mint a fennálló társadalmi rend megerősítése, és a római patrónus gyakorlat keresztény színezetbe való öltöztetése. Hermász A Pásztor-ban, amely kb. 140 és 155 között keletkezett Rómában, és az apokaliptikus irodalmi műfajhoz tartozik, a következőket írja: Tedd a jót, és munkád gyümölcseiből, amelyeket Isten juttat neked, adjál egyszerűségben minden szűkölködőnek. Ne aggodalmaskodj amiatt, hogy kinek adsz, és kinek nem adsz: adj mindenkinek, mert az Isten mindenkit akar részesíteni a maga adományaiból (27,4). A jócselekedet azért is fontos a gazdagnak, mivel a szegény, akin segít, hálát adván az Istennek közbenjár az ő jótevőjéért. Éppen ezért a gazdag újra meg újra gondoskodik a szegényről, hogy az életében ne szenvedjen hiányt semmiben, mert tudja, hogy a szegény imája értékes és kedves az Isten előtt. Így mindketten teljesítik feladatukat: a szegény az imádságban, hiszen ez az ő gazdagsága, az Úrtól kapta, és az Úrnak is adja vissza azért, aki őt segíti; hasonló módon a gazdag is, aki a vagyonát, amit az Úrtól kapott, fontolgatás nélkül odaadja a szegénynek. Íme egy jelentős és kedves cselekedet az Úr előtt, mert a gazdag helyesen fogta fel a gazdagsága értelmét, részesítette a szegényt az Úr ajándékaiból, és megfelelően teljesítette a feladatát. (51,6-7) Ahogy ez az itt idézett két iratból is kitűnik, a római közösségben nem anynyira a javak megosztásának a gondolata érvényesült, hanem sokkal inkább az adakozás vagy a jócselekedet szelleme. Ez a megállapítás azonban nem kizárólagos jellegű. Jusztinosz filozófus és vértanú ( ) 155 körül írt I. Apológiájá-ban ugyanis említi a vagyonközösséget. Kérdés, hogy ez mennyire jellemzi ténylegesen a római közösséget? Jusztinosz ugyanis a palesztinai Neápoliszban (ma Nablus) született, pogány görög családban, és csak hosszas intellektuális keresés után lett kereszténnyé. Megtérése után filozófiai iskolát nyitott Rómában. Nem tudni, hogy játszott-e szerepet a birodalmi főváros keresztény közösségében. Mivel a szerző Antoninus Pius római császárhoz ( ), illetve annak fiaihoz (Marcus Aurelius és Lucius Verus), címezi a művét, megállapítása inkább általános érvényűnek (eszményinek) tekinthető, ahogy azt a szövegösszefüggés is sugallja. Nem valószínű, hogy egy adott közösségre vonatkozik. Jusztinosz szerint a II. század közepén a keresztények, akik közül sokan a pénzt és a vagyont mindennél többre tartották, most javaikat odaadják a közösségnek, és mindenüket megosztják a szükséget szenvedőkkel (I. Apol. 14,2). Jusztinosz tanúságával párhuzamosan még érdemes megemlíteni Dénes korinthusi püspök, Szoterosz római püspökhöz /2

5 SÚLYPONT: SZOLIDARITÁS Napjaink szegényei ki segít rajtuk? ( ) írt levelét, amely azt bizonyítja, hogy a birodalmi főváros keresztény közössége a helyi jócselekedetek mellett a szükségben levő közösségekkel szemben is gyakorolta a szolidaritást: Kezdettől fogva az a szokás uralkodik nálatok írja Dénes, hogy különféle módon jót tesztek minden testvérrel, és számos egyháznak küldötök támogatást minden városba; ezáltal könnyítetek a rászorulók nyomorúságán, és kezdettől fogva küldött segítségetekkel fenntartjátok a bányákban levő testvéreket. Rómaiak, ti őrzitek a hagyományos római szokást, melyet nemcsak fenntart boldog püspökötök, Szoterosz, hanem még gyarapít is azáltal, hogy bőségesen küld a szenteknek támogatást, és szerencsés szavakkal vigasztalja a hozzá jövő testvéreket, mint a gyermekeit gyengéden szerető atya. (Euszebiosz, Egyháztört. IV,23,10) 1 b) A szíriai kereszténység Az ókeresztény kor azonban messzemenően nem monolitikus. A különböző problémák megoldását az elvi és a gyakorlati változatosság jellemzi. Ezt tükrözik pl. a szíriai környezetben keletkezett őskeresztény iratok. Elsőnek a Didakhé-t, vagy más néven a Tizenkét apostol tanításá-t említhetjük. Ez egy több műfajú, és különböző időkben írt részekből összeszerkesztett mű. Végső (ma ismert) formáját az I. század vége és a II. század eleje között nyerte el. Az írás négy részből áll. Minket azonban elsősorban az erkölcsi intelmek vagy a két útról szóló tanítás (az élet, illetve a halál útja, 1-6. fejezet) érdekel, amely tulajdonképpen egy eredetileg zsidó mű keresztényiesített formája. Ebben a részben olvashatjuk a következő intelmeket: Mindenkinek adj, aki kér tőled, és ne kérd vissza. Az Atya ugyanis azt akarja, hogy mindenkivel megosszuk adományait. Boldog, aki a parancs szerint ad, mivel kifogástalan. Jaj annak, aki vesz. Kétségtelen, hogy ha valaki a szükség miatt vesz, kifogástalannak tekinthető; ellenben ha nem szorul rá, akkor számot kell majd adnia arról, hogy mi okból és mi célból vett (1,5). Ne nyújtsd ki a kezed, hogy kapjál, és ne zárd össze, hogy adjál. Ha kezed munkája nyomán van valamid, add oda majd a bűneid megváltásáért. Ne vonakodj adakozni, és adj zúgolódás nélkül; hiszen egy nap megismered majd azt, aki viszonozza neked az igazi bért. Ne fordulj el a szűkölködőtől, hanem oszd meg mindenedet a testvéreddel, és semmit se mondj sajátodnak; hiszen ha osztoztok a halhatatlanságban, mennyivel inkább osztoznotok kell a romlandó dolgokban. (4,5-8) A Didakhé-hoz hasonló szellemű megfogalmazást találunk a Barnabás-levél-nek nevezett iratban is. Ez egy 21 fejezetből álló mű, amely szintén ismeri a két útról szóló tanítást. Keletkezési ideje 140 utánra tehető. A levél két részből áll. Az első tanító rész (1-17.) azt bizonyítja, hogy az ószövetségi törvény megtartása nem szükséges az üdvösséghez. A második rész (18-21.) erkölcsi rendeleteket tartalmaz a fény és a sötétség útja, vagy másképpen fogalmazva, az erények és a bűn tanának a fényében. Ebben a részben olvashatjuk a következő intéseket: Legyen mindened közös felebarátoddal, ne mondj semmit a magadénak; ha a romolhatatlan javakban osztoztok, mennyivel inkább a romlandókban! ( ) Ne légy olyan, aki tenyerét csak kapni nyújtja, ám adni visszahúzza! ( ) Ne vonakodj adni, és ne hánytorgasd fel, ha adsz! Tudnod kell, ki a béred jóságos kifizetője (19,8-9.11). 2 1 Fordította Baán István. Módosított fordítás. (Ókeresztény írók, 4), Budapest, 1983, 179. old. 2 Fordította Kisdi Klára, in: Adamik Tamás (szerk.), Apokrif levelek, Budapest, 1999, 107. old. 2007/2 5

6 SÚLYPONT: SZOLIDARITÁS Jótékonykodási játék jót tesz a képnek A keresztények számbeli növekedése, az anyagi javak kezelésének a kérdése és a közösségek intézményes fejlődése változást eredményezett a szegényeken és a rászorulókon való segítségnyújtásban is. Lassan-lassan az adományok összegyűjtése, kezelése és szétosztása szinte kizárólagosan az egyházi közösségek elöljáróinak a hatáskörébe került. Ezzel az intézményesedési folyamattal párhuzamosan a jócselekedet is átértékelődött, illetve fontos üdvtörténeti szerepet kapott. Mindinkább a gazdag üdvösségét lett hivatott biztosítani, s ily módon a szegény, a rászoruló tulajdonképpen az adakozó üdvösségének az eszközévé vált. Drasztikusan fogalmazva: kezdetét vette Isten országának az áruba bocsátása a szolidaritás eszméjének a kárára. Míg Alexandriai Kelemen a III. század elején az anyagi javakat önmagukban közömbösnek mondta, és az erkölcsi megítélést a használattól tette függővé, addig a IV-V. század birodalmi egyháza az anyagiakat már jónak és Istentől jövőnek tekintette. Maga a gondolat, hogy a jócselekedet a gazdag üdvösségét eredményezi, elég korán fellelhető a római keresztény közösségben. Az ebben az irányba mutató fejlődés azonban fokozatosan elérte a kereszténység egészét. Erről tanúskodik a Didaszkalia néven ismert és a III. század első évtizedeiben keletkezett, szíriai eredetű irat, amely elsősorban egyházfegyelmi előírásokat tartalmaz. A szerző, aki többek között a szegényekről és az özvec) A kis-ázsiai kereszténység Amennyiben a római és a szíriai keresztények felfogását nézzük, rögtön tapasztaljuk a lényeges különbséget, amely mindenek előtt a társadalmi és a kulturális különbségekkel magyarázható. A hangsúlyt az egyik oldal az adakozásra, míg a másik oldal a javak megosztására helyezi. Ez egyben azt is tükrözi, hogy Rómában fokozatosan túlsúlyba kerül a pogány elem, míg Szíriában hosszabb ideig érvényesül a zsidó származású keresztények befolyása. Ezen két felfogás határán áll a II. század vége és a III. század eleje között keletkezett és feltehetően Kis-Ázsiából származó Levél Diognétoszhoz elnevezésű irat. Ez a mű tulajdonképpen egy felszólítás vagy buzdítás a keresztény hit elfogadására. Az ismeretlen szerző, többek között, a következőképpen szól címzettjéhez: Elnyomni a felebarátot, az erőtlenebbek fölé kerekedni, gazdagnak lenni, erőszakhoz folyamodni az alárendeltekkel szemben, mindez nem jelent boldogságot, és nem ez az Isten utánzásának a módja. Éppen ellenkezőleg, ezek a tettek idegenek Isten fenségétől. Aki viszont felebarátja terhét magára veszi, és jobb sorsban lévén segíteni kíván a szegényebben, aki az Istentől kapott javait szabadon a rászorulók rendelkezésére bocsátja, azok Istenévé válva ezáltal, akik tőle azt megkapják, az a személy Isten utánzója (10, 5-6). 3. A szemlélet alakulása /2

7 SÚLYPONT: SZOLIDARITÁS gyekről való gondoskodásra inti a püspököt, a következőket írja az adományokról: Akik ajándékot adnak, ne adják közvetlenül az özvegyeknek, hanem vigyék őket neked, hogy te, aki a legjobban tudod, kik szenvednek szükséget, jó vagyonkezelőként ossz abból, amit kaptál. Hiszen Isten akkor is ismeri az adakozót, ha az illető nincs jelen. Mikor pedig kiosztod, mondd meg nekik az adakozó nevét, hogy imádkozzanak érte a nevében. Mert az Úr minden könyvben említi a szegényeket, és parancsot ad róluk, még ha vannak is önkéntes adakozók. (14) 3 A Didaszkalia figyelmezteti a püspököket és a diakónusokat, hogy csakis a tiszta szándékú adományokat fogadják el. Ha pedig vannak olyan püspökök olvassuk, akik ezt elhanyagolják, és képmutatásból nem törődnek az ilyesmivel, vagy a piszkos haszon kedvéért, vagy mert hanyagok, és nem vizsgálják ki a dolgot, akkor számot kell adniuk érte, mégpedig szigorúan. A szerző szerint, ha az egyházak olyan szegények, hogy a nyomorgókat embertelen gazdagok, gonosztevők, galád ügyvédek, hamis vádemelők, bálványkészítők, igazságtalan vámosok, katonák, hóhérok, birodalmi hivatalnokok stb. segítségével tudják csak táplálni, akkor inkább szenvedjenek éhséget, de a gonoszoktól ne fogadjanak el semmit. Kérdezősködjetek, és járjatok utána írja a szerző, hogy hívőktől kaphassatok, akik az egyházhoz tartoznak, és jól viselkednek. Ebből tartsátok el a szűkölködőket. Azoktól pedig, akiket kizártak az egyházból, ne fogadjatok el addig semmit, amíg méltók nem lesznek arra, hogy újra az egyház tagjai legyenek. Ha pedig hiányt szenvedtek, mondjátok meg a testvéreknek, hogy rendezzenek (gyűjtést) maguk közt, és adjanak. Így segítsetek igazságosan. (18) 4 Egyértelmű, hogy az ókeresztény közösségek kezdettől fogva figyelmet szenteltek mind a szegényekre, mind pedig a javak megosztására. Hiszen pontosan tudták, hogy egy közösségen (vagy akár társadalmon) belül a kirívó társadalmi egyenlőtlenség feszültséghordozó és erőszakot szülő tényező. Ilyen körülmények között a jótékonykodás kétségtelenül enyhíti a szegénységet, és orvosolja a társadalmi problémákat, ellenben nem oldja meg azokat. Annál is inkább, mivel a jótékonykodás, amely rendszeresen függő viszonyt teremt az adakozó és a részesedő között, mindig is anyagi jellegű, és rendszerint a fölöslegből juttat. Ezáltal az adakozó helyzete semmit nem változik. Sőt mi Szolidaritás partneri viszony több, még társadalmi elismerésre is számíthat, miközben lelkiismerete teljesen megnyugszik, és föl sem merül benne a helyzet alaposabb elemzésének a szükségessége. Ezzel szemben a szolidaritás társi (partneri) viszonyt alakít ki. Az adakozó ugyanis tekintettel van a részesedőre, bevonja azt a megosztandó javak kezelésébe, felébreszti és fejleszti benne a felelősségérzetet. Ugyanakkor a szolidaritás sokkal sokrétűbb lehet, mint puszta anyagi javakból való részesítés. Éppen ezért a szolidaritás eszméje magában hordozza a részesedő fejlesztésének/fejlődésének a lehetőségét, illetve a felelőssé tevésének a gondolatát. A názáreti Jézus életével és tanításával cselekvésre és új életvitelre szólította fel a követőit, akik az első időkben igyekeztek is valamiféleképpen ehhez igazodni, miközben nem állt szándékukban a korabeli társadalmi viszonyokat felforgatni. Annak keretei között próbálták a jézusi eszmét megvalósítani. Minden, a társadalmi létre tartósan berendezkedő eszménél azonban megkerülhetetlen a hatalmi és az emberi tényező. Ekkor már az alakulás és a fejlődés nem egy belső, hanem egy kívülről és felülről meghatározott és irányított folyamatként jelenik meg. Egyébként ez teszi a későbbiekben lehetővé a megújulást, amely mindig egy belső folyamat. Egyének vagy csoportok ugyanis időnként megkísérelnek újra és újra visszatérni az eszméhez/eszményhez. Ilyen pl. a keresztény szolidaritás is, amely több a puszta alamizsnaosztásnál. Hiszen a szolidaritás keretében a javak megosztása eszménye valójában nem azt célozza, hogy mindenki egyformán szegény, vagy egyformán nyomorult legyen, hanem azt, hogy egy adott közösségen vagy társadalmon belül ne legyenek olyan szegények és rászorulók, akikkel szemben az önmagukat megvalósítók már szükségtelennek érzik a törődést és az odafigyelést. Ugyanakkor az is elengedhetetlen, hogy a társadalmi körülmények determináló hatása ne merevedjen meg, hanem mindenki a tehetsége függvényében kapjon esélyt és lehetőséget egy saját élethelyzet megteremtésére. Kérdés, hogy a keresztény egyházak milyen szerepet szánnak önmaguknak a jövő neoliberális társadalmában: a szolidaritásra építő igazságosság felhajtó erői, vagy inkább a hatalmi körökhöz kapcsolódó és a fennálló rend konzerválását szolgáló alamizsnaosztogató intézmények lesznek-e? Vagy minden a pénz függvénye lesz csupán? Jakab Attila 3 Fordította Erdő Péter, in: Vanyó Lászó (szerk.), Az ókeresztény kor egyházfegyelme. (Ókeresztény írók, 5), Budapest, 1983, 178. old. 4 Uo., old. 2007/2 7

8 SÚLYPONT: SZOLIDARITÁS Királylány és tragikusan félárvaságra jutott kislány, fejedelemasszony és egy ispotály alázatos ápolónője, boldog fiatalasszony és gyermekeitől megfosztott anya nyolcszáz éve született Árpád-házi Szent Erzsébet. Mégsem ezek az önmagukban is drámai ellentétek nyűgözik le leginkább az érdeklődőt, amikor találkozik a mindössze 24 esztendőt élt Erzsébet életművével, hanem az a felmérhetetlen erő, amellyel nyolc évszázad alatt jelentősen átformálta és befolyásolta a művelt Európa szellemiségét. Fejedelmi élet Krisztus nyomában és a szegények szolgálatában Szent Erzsébet békéscsabai templomkép /2

9 SÚLYPONT: SZOLIDARITÁS Szent Erzsébet élete 2007/2 Erzsébet 1207-ben született a sárospataki királyi várban II. András király és Andechs-Meráni Gertrúd leányaként. Kicsi gyermekként magyar környezetben nevelkedett, bár a magyar királyi udvar és az anyja német rokonsága közötti egyre növekvő feszültség az ő sorsát is meghatározta. Anyai nagybátyja ugyanis, Eckbert bambergi püspök egy, a német császári trónviszályok során a palotájában elkövetett gyilkosság miatt Magyarországra menekült, s talán ekkor született meg az ötlet, hogy Erzsébetet a német politikában egyre inkább a mérleg nyelvét jelentő türingiai udvarba küldjék. Így 1211-ben, mindössze négy esztendősen indult útnak új otthonába, temérdek kinccsel megrakott kocsikkal ami tovább növelte a német rokonokat magyar forrásból kényeztető Gertrúd iránti ellenszenvet, hogy az eisenachi udvarban a tartománygróf örökösének jegyese legyen. A türingiai udvar ebben az időben a német szerelmi dalnokok kedvelt fészke volt: Walter von der Vogelweide, Wolfram von Eschenbach és az erdélyi Klinsor a híres dalnokversenyek rendszeres részvevői voltak Hermann gróf palotájában. Wartburg hegyén ekkor épült az új várépület is, amely majd éppen Erzsébetnek és férjének adott először otthont. További sorsa szinte teljesen németföldhöz kötötte őt, annak ellenére, hogy rövid életének ebben a húsz esztendejében sosem fogadta be teljesen a környezete. Amikor pedig anyját a lázadó magyar főurak 1213-ban meggyilkolták, majd jegyese, az ifjabb Hermann váratlanul meghalt, az eisenachi nemesek megpróbálták elérni hazaküldését, különös tekintettel az Erzsébetet támogató magyarországi források kiapadása miatt. Ekkor azonban közbelépett a következő örökös, Lajos, aki időközben beleszeretett a magyar királylányba. Ragaszkodása, amely lelkes viszonzásra talált, Erzsébet számára egész életében az egyetlen biztos és rendíthetetlen támogatást jelentette. A fiatal menyasszony mindössze tíz éves volt, amikor Lajos politikai állhatatlansága és erkölcsi lazasága miatt rosszhírű apja örökébe lépett, aki ráadásul a mainzi érsekkel folytatott birtokviták miatt egyházi kiközösítés alatt halt meg. Ennek terhe mély nyomot hagyott az örökös udvarán éppúgy, mint politikáján: Lajos keménykezű herceggé vált, aki Türingiát mind a birtokok gyarapításával, mind a Stauffer császárok elkötelezett támogatásával a legjelentősebb német főurak közé emelte. Amikor 1221-ben megtartották az esküvőt, Erzsébet az egyik legelfoglaltabb, sokat úton levő német herceg felesége lett. Jellemző a beállt politikai fordulatra, hogy a szerelmi dalnokok többé nem gyülekezhettek az eisenachi udvarban, helyüket az új várkastély udvarán bemutatott böjti passiójáték foglalta el. Ez teljes mértékben találkozott Erzsébet felfogásával is, akit elkötelezett vallásossága miatt egyre élesebb kritikával figyelt az udvar. Amikor a templomban a megfeszített Jézus töviskoronája láttán tiszteletből levette fejedelmi koronáját, hogy a hercegi pompa ragyogását Krisztus dicsősége alá helyezze, még közvetlen környezete is bírálta. Amikor Lajos távoli utakon járt, többnyire feleségét bízta meg az udvari ügyek irányításával. Egy ilyen alkalommal éppen rettenetes éhínség tört ki a vidéken, és Erzsébet a tartománygrófi udvar készleteit is kiporciózta, hogy enyhítse a rászorulók és kiszolgáltatottak szenvedését. Ezzel újabb hatalmas politikai felháborodást váltott ki a kellemes gazdagsághoz szokott elit körében. Hasonlóan történt minden akkor is, amikor a vár lábánál ispotályt alapított a nyomorultak támogatására. Hathatós támogatást és védelmet mindössze férjétől kapott, akivel az abban a korban is szokatlan szerelmi házasságban éltek, időközben két gyermeket is nevelve tal nagy változások kezdődtek a Wartburgon: megérkezett az udvarba Marburgi Konrád mester, a pápa keresztes hadjáratot szervező megbízottja. Úgy tűnt, hogy II. Frigyes császár meghajol Róma akarata előtt, és kísérletet tesz az egyre reménytelenebb helyzetben lévő nyugati befolyás helyreállítására a Szentföldön. Konrád felhatalmazása kiterjedt a szervezési és anyagi kérdések intézésére éppúgy, mint a kiközösítések érvényesítésére vagy érvénytelenítésére, illetve a fennálló állapotok megőrzésére, ami Lajos számára a mainzi érsekkel ismételten kiújuló birtokháborúk miatt rendkívül fontos volt. Konrád megjelenése és prédikációi Erzsébetre is nagy hatással voltak. Tevékeny hite és a szegénységben folytatott élethez való vonzalma, amit az eisenachi ferencesek közösségében is megtapasztalt, most sokkal radikálisabb formát öltött. Az étkezések alkalmával minden alkalommal feltette a kérdést, hogy amit az asztalon lát, jogosan szerzett javakból van-e, ellenkező esetben nem volt hajlandó enni. Az udvari magas politika ismét dühödt kritikával válaszolt, s a védelmet megint csak Lajos jelentette, aki megértéssel fogadta felesége erkölcsi és vallásos aggályait. Lajos 1227-ben a császár parancsára felöltötte a keresztesek jelét, és elindult Itáliába a német hadak behajózásának megszervezésére. Az éppen várandós Erzsébet számára a válás drámai volt. Amikor pedig ősszel megérkezett a kikötői lázban elhunyt Lajos halálhíre, eddigi élete teljesen összeomlott. Az ellenséges politikai környezet elől tanácsosnak látta elhagyni Wartburgot (ezt a törvényes örökösnek, egyetlen fiúgyermeküknek későbbi feltételezhetően nem természetes halála az udvarban utólag is igazolta), s hontalanul élte a következő hónapokat. Német és magyar rokonsága segítségét, a császárral kötendő újabb házasság tervét is elutasítva végül IX. Gergely pápa oltalma alá került, aki Konrád mestert időközben Németország főinkvizítorát bízta meg a szükséges tárgyalások lefolytatásával. A Lajos örököseitől kialkudott özvegyi jusson ispotályt alapított egy hesseni kisvárosban, Marburgban, ahol helyzete miatt gyermekeitől végleg elválasztva élt a szegények és betegek iránti alázatos odaadás egyik példájaként Konrád mester határozott irányítása alatt. Amikor november 17-én meghalt, a nyomorultak egész tömege gyűlt össze búcsúztatására, szentségének híre pedig futótűzként terjedt a környéken éppúgy, mint szerte Európában. A szentté avatás Szentté avatása néhány év alatt megtörtént. IX. Gergely 1235 pünkösdjén hirdette ki az erről szóló bullát Perugiában. Mindez nem csupán a szentté avatáshoz szükséges új, központosított eljárási rend sikere volt, vagy éppen az eisenachi rokonság buzgósága, hogy a korábban nem kívánatos családtag halála után hasznot húzzanak szentségének híréből. Mindaz ugyanis, amit Erzsébet megvalósított, széles tömegek vallásos és emberi ideálja volt azokban 9

10 SÚLYPONT: SZOLIDARITÁS megbízást arra, hogy ezekkel a vallásos közösségekkel folytasson tárgyalásokat abból a célból, hogy rendezett körülmények között találhassák meg helyüket az egyház szervezetében. Amikor Ferenc 1226-ban meghalt, IX. Gergely elemi szükségnek ítélte gyors szentté avatását (1228), s ugyanígy történt ez Erzsébet esetében is. Kanonizálásuk egyben az új vallásosság elismerése is volt, ugyanakkor példamutatás arra, miként lehet azt olyan formában is megélni, amit az egyház szemben a korabeli szektásódással hivatalosan is támogat. Így foglalja ezt össze a szentté avatási bulla: Boldog Erzsébet, királyi családból származó, jóságos türingiai tartománygrófné alaposan elmélyülve átgondolta a könyörületesség eme útját, és választott: a már említett utasításokat lankadatlan buzgalommal betartja, hogy méltó legyen az örök fényesség elnyerésére, és szinte születésétől fogva élte alkonyáig az erények művelésének szentelte magát, sohasem szűnt meg örvendezni a felebaráti szeretet öleléseinek. Szent Erzsébet tisztelete és hatása Wartburg a vár az évtizedekben. A társadalmi-gazdasági átalakulások nyomán és különösen is az új, városi életformával együtt járó mérhetetlen szociális feszültségek erős kritikát váltottak ki a korabeli keresztény közvéleményben. Assisi Ferenc, Erzsébet kortársa és legközelebbi szellemi rokona, gazdag kereskedő örököseként jut arra a felismerésre, hogy a rá váró életformát képtelen vállalni, és inkább radikálisan szakít előkelő társadalmi helyzetével, hogy Jézus és az apostolok nyomában a szegénység és a szegények önfeláldozó szolgálatában járjon. Jézus földi életpéldájának újrafelfedezése, a keresztény hit iránti mély elköteleződés, és az annak megfelelő hiteles élet vállalása ugyanígy vonzotta a gombamód szaporodó vallásos közösségeket szerte Európában Itáliától Angliáig, Spanyolországtól Magyarországig. Erzsébetet ugyanezek az elvek határozták meg, és éppen ezek miatt szenvedett politikai üldöztetést a saját környezetében. A pápa jó ismerője és támogatója volt ennek az életideálnak, mert III. Ince idején éppen ő kapta a Erzsébet tisztelete 1236 után, amikor a marburgi ispotály kápolnájában, ünnepélyes keretek között, a császár, a német lovagrend vezetői és számos egyházi és világi előkelőség jelenlétében míves ereklyetartóba helyezték maradványait, hamarosan átjárta az egész kontinens szellemiségét. Marburg a középkorban a harmadik helyre került a leglátogatottabb zarándokhelyek listáján Róma és Santiago de Compostella után. Ennél is jelentősebb volt azonban, hogy Európa királyi udvaraitól a városokban élő vallásos női közösségekig széltében talált visszhangra mindaz, amit életében képviselt: a Krisztus-követés a szegények, betegek és elesettek szolgálatában. Ennek a széleskörű szellemi hatásnak egyik legfontosabb vonása az az ellentét, amely Erzsébet társadalmi helyzete és életfelfogása között feszült. Egy király leánya, egy befolyásos német fejedelem felesége a korabeli elit legmagasabb szintjét jelentette, akinek az életében helyzeténél fogva a vallást intézményesített formában a politikai érdek alá kellett rendelni. Erzsébet ezzel szemben már az ősi magyar rózsalegenda szerint is inkább dacolt az udvari elvárásokkal, csak hogy kenyeret vigyen az éhezőknek. Wartburgban ugyanezt folytatta, akár a nemesi környezet jólétének a rovására is; özvegységében pedig nem egy csöndes kolostorban keresett nyugalmat, amint az /2

11 SÚLYPONT: SZOLIDARITÁS ilyenkor szokás, hanem a kivetettek és esélytelenek szolgálatában. Amikor András király küldöttei felkeresték őt Marburgban, éppen munka közben találtak rá, s az előkelő urak megütközve jegyezték meg: sosem láttak még királylányt fonni. Ez az önfeláldozó szociális elköteleződés, melynek útjára Erzsébet és Ferenc nyomán oly sokan léptek azóta, mély nyomot hagyott mind az egyházon, mind a keresztény kultúrkörben. Bár kettejük között semmiféle személyes kapcsolat nem volt, szellemi összetartozásuk mégis vitathatatlan ahogyan egy régi ferences forrás írja: Ferenc volt a rend atyja, aki létrehozta azt, Erzsébet pedig a rend anyja, aki táplálta. A hagyomány szerint Ferenc neki küldte el köpenyét, ő pedig már 1228-ban hozatott Marburgba ereklyét, hogy az ottani kápolnát Ferenc tiszteletére szentelhessék föl. Születésének 800. évfordulóján még ma is fontos kimondani: élete nyomán sem Európa, sem Magyarország nem maradt ugyanaz, mint annak előtte. Sőt szinte minden nagyobb szellemi korszak felfedezett és hangsúlyozott benne valami örökséget. A németországi reformáció vezéralakja, Luther, azt mondta róla: készséggel elfogadom, hogy Erzsébet valóban szent volt. Egyik egyenes ági leszármazottja, Hesseni Fülöp, 1526-ban a protestáns fejedelmek vezetőjévé is lett, és bár ősanyja földi relikviáit éppen ő távolította el a marburgi templomból, és temettette el ismeretlen helyre, mégis kőbe faragtatta magát mint a hit, Erzsébetet pedig mint a cselekvő szeretet követőjét. Tisztelete azóta is inkább összekötő, mint elválasztó tényező a katolicizmus és az evangélikusság között. A felvilágosodás és a modern kor szinte kizárólag karitatív-szociális példaképként őrizte meg joggal, arról azonban gyakran megfeledkezik, hogy mindez abból a bibliai elhivatásból fakadt, amely Jézus és az apostolok szolgáló életéből őt és számos kortársát megragadta. Szent Erzsébet magyarsága Régóta foglalkoztatja a történészeket, hogy mennyiben tekinthető Árpád-házi Erzsébet magyarnak. Származása és kicsinykori neveltetése szerint vitathatatlan, hogy nemcsak német, hanem legalább annyira magyar is. Környezetében szinte mindvégig maradtak egykori szolgálói közül, akik gyermekként idegenbe kísérték, András király pedig rendszeresen tartotta vele a kapcsolatot. Házasságkötésüket követő egyetlen közös útjuk is Magyarországra hozta őt férjével; igaz, éppen az Aranybulla kiadását megelőző évben, ami kevéssé rendezett ország benyomását hagyhatta bennük. Amikor pedig megözvegyült, apja azonnal Szent Erzsébet - példát adott felkínálta neki a hazatérés lehetőségét. Testvére, IV. Béla különösen is sokat tett kultusza előmozdítására, s a tatárdúlás utáni társadalmi újjáépítés egyik fontos tényezője éppen Erzsébet lett, akit szülőhazájában is egyre több vallásos közösség választott példaképül lépést tartva a korabeli európai átalakulásokkal. Ha végignézzük a magyarság és Árpád-házi Erzsébet tiszteletének összefonódását, ez a tatárjárás korára visszanyúló kezdet szinte ómennek is tekinthető. Erzsébet tisztelete ugyanis egészen napjainkig összeforrott a nemzeti válsághelyzeteinkkel. A reformkor történelmi előzményeket kereső, a német nyomással dacoló nemzedéke éppúgy állította magyarságát, mint ahogy a szabadságharc letiprása utáni Bach-korszakban is összefonódott emléke a magyarbarát császárné, Sissi kultuszával. Természetes az is, hogy a trianoni békediktátumot követően különösen kultúrpolitikai körökben és igen eltérő színvonalon ismét rátaláltak mint a történelmi Magyar Királyságnak a gazdasági világválság idején is jól interpretálható szimbólumára. Akármennyire is különbséget kell tennünk Erzsébet életének és szentként való tiszteletének története között, semmiképpen sem tévedhetünk nagyot, ha azt mondjuk: egyike azon magyar származású személyeknek, akik történelmünk folyamán a legmélyebben és kitörölhetetlenül formálták át Európa és a kereszténység arculatát. Nem véletlen, hogy már a középkorban megkapta a Magyarország virága (Flos Ungariae) nevet. Szent Erzsébet példája: el nem avuló üzenet Születésének nyolcszázados évfordulója Európa újabb szellemi átalakulásával esik egybe. Vajon milyen irányból fedezhetjük fel újra mindig életképesnek bizonyuló példáját? Szellemi-ideológiai válságaiban vergődő világunknak s ebben vergődő kereszténységünknek újra fel kell fedeznie az elkötelezettséget Jézus példájának követésében, az intézményes vallásosság és a megélt hit összetartozásában. Ez a spirituális erőforrás annál is inkább aktuális, mert Erzsébet az egész európai kultúrkör egyik központi alakja, közös európai örökségünk része. S végül: egész világunknak szüksége van a szociális igazságosságnak és gondoskodásnak arra a következetes megvalósítására, amely őt jellemezte. Fejedelmi élet Krisztus követésében és a szegények szolgálatában: el nem avuló üzenet. Ahogyan egyszer maga is mondta: Íme, megmondtam nektek, hogy boldoggá kell tennünk az embereket. Korányi András 1 1 Egyháztörténész, evangélikus lelkész. 2007/2 11

12 TEOLÓGIA Lapzártakor érte szerkesztőségünket a hír, hogy dr. Pásztor János református lelkész, nyugalmazott teológiai tanár életének 82. évében április 22-én a boldog feltámadás reményében elhunyt. Bizonyára sejtette, hogy magához szólítja az Úr, ezért igyekezett mindenkitől búcsút venni. Közel három héttel halála előtt a következő sorokat kaptam tőle: Pár napja írtam neked egy részletesebb levelet közös munkánkat és barátságunkat értékelve. Sajnos a komputer ördöge nem vitte el. Most megpróbálom a lényegét összefoglalni. Ehhez is feleségem segítségére van szükségem. Munkám rendkívül fontos részének tartottam a Rómával és az Egyházfórummal való kapcsolatot. Köszönöm a megszólalás lehetőségét. Azt is, hogy az ebből a hivatalos kapcsolatból személyes barátság nőtt ki két, a közös ügyért lelkesedő testvér között. Úgy gondolom, ez a keresztény teológia művelésének mechanikája : egyik felekezetben egy hívő kutató teológus a másikban működő kutatóval találkozik a textus tövében. Isten adjon neked erőt ennek folytatására! Szeretettel ölel: János. Pásztor Jánost néhány éve ismertem meg. Benne egy mélyen hívő igaz embert és teológust tudhattam barátomnak, akivel minden találkozás kegyelmi pillanat volt. Az Egyházfórum húszéves jubileumi rendezvényére betegen is vállalta a felkérésemet (Merre tovább?, in: Egyházfórum 2006/4. 13). Az Egy reformzsinat üzenete című könyvem megjelenése után tőle kaptam az első, lentebb közölt érdemi reflexiót, amely egyben hűen tükrözi a katolikus-református párbeszéd melletti elkötelezettségét is. János, köszönjük, hogy tiszta hitedből erősítettél és segítettél bennünket! Kérjük a mennyei Atyát, hogy részesítsen abban az örök boldogságban, amelyre már földi fáradozásod is irányult. (Wildmann János) A reformzsinat református szemmel Észrevételek Wildmann János: Egy reformzsinat üzenete című könyvéhez Maradandó változások old. Pásztor János feleségével az Egyházfórum 20. évfordulóján A zsinat áhítattal hallgatja, és bizalommal hirdeti Isten igéjét. Ez a nagyszerű, a II. Vatikáni zsinatra utaló bevezető mondat egyszerre hitvallás és programadás, mert megmutatja, hogy a kettő az Ige hallgatása és hirdetése szerves egységet alkot. A szövegek ismeretében annak ellenére, hogy vannak kritikai észrevételeim meggyőződésem szerint a zsinaton valóban ez történt. Figyeltek az atyák az igére, és megbeszéléseikkel, vitáikkal, megfogalmazásaikkal együtt hirdették azt. Ez a mondat azonban kritikai mérce is annak felismerésére: folytatódott-e a római egyházban ez a folyamat a zsinat óta? Ennek felmérésére vállalkozott e könyv szerzője. Vállalkozásához gazdag irodalmat használt fel, és azt gyümölcsözően hasznosította. Ezek segítségével jut el következtetéseire. Ő is szóvá teszi azt a sokak által felismert tényt, hogy megfogalmazásaiban a zsinat gyakran kompromisszumokra kényszerült. Ennek következménye a szövegekben megmutatkozó kétértelműség. Egyrészt igaza van szerzőnknek: a zsinat lendülete már régen megtört, ragyogása megkopott, az ugrás nem sikerült. 1 Haladásról immár aligha beszélhetünk, úgy látszik, az egyház sokkal inkább válságoktól tépetten, aggódva visszafelé tekint. 2 Ugyanakkor látnunk kell azt is, amit a római egyházon kívül, /2

13 TEOLÓGIA de az Una Sancta Ecclesiá-n belül látunk és tapasztalunk, hogy a lendület megtörése, a válságok sorozata ellenére a katolikus egyházban alapvető, maradandó változások mentek végbe. A mai, római katolikus egyház nem az, amit én gyermekkoromban ismertem. Vannak klerikusok és laikusok is, akik szeretnének a régi időkbe visszamenni, példáikat és erőforrásaikat a múltból szerezni. A könyvben olvasható találó képnek miszerint vannak papok, akik a szembemiséző oltár ellenére lélekben háttal állnak a gyülekezetnek a viszszája is igaz: az oltár és pap ott van a gyülekezet közepén. Egy bizonyos mértékig persze sikerülhet a múltba menekülés, de az új felállással együtt Isten igéje a szó és a mozdulatok egységében szól, és a gyülekezet a klérussal együtt él Krisztusban és dicsőíti az Urat. Mondhatjuk, hogy vannak gyülekezetek, ahol ez jobban, máshol viszont kevésbé valósul meg. Az új élet jeleiért hálásnak kell lennünk, és azok erősödéséért imádkozni és munkálkodni kell. Úgy gondolom Wildmann János könyve pontosan ezt teszi. Az orando et laborando participium alakjában a felszólító módra építve, immáron az egyház életstílusáról beszél, melyben munka és imádság szerves egységet alkot. A kinyilatkoztatás és Isten népe Számomra figyelemreméltó, hogy Kálvin a nagy művét, az Institutio religionis Christanae-t, ugyancsak az istenismeret-kinyilatkoztatás kérdéseivel kezdi. Nála szorosan összekapcsolódik az Írás és a Szentlélek belső munkája, a testimonium internum Spiritus Sancti. Ehhez közel áll, amit a zsinati Dei Verbum dokumentumból Wildmann is kiemel: Isten nem valamit vagy valamiket (doktrínákat) nyilatkoztat ki, hanem önmagát (24). Ez pedig nem csupán az intellektust, hanem a teljes emberi egzisztenciát ragadja meg. Ha ez így van, akkor az is nyilvánvaló, hogy a kinyilatkoztatásnak lényegében egy forrása van, a szentháromságos egy Isten, aki a Fiúban a Szentlélek által önmagát adja. Ma is a Szentlélek munkál az egyes hívőkben és a közösségben, azaz az egyházban. Így a kinyilatkoztatás a Lélek által a közösségben hirdetett, tanulmányozott, befogadott és továbbadott igében az egyház története során dinamikus interakcióban bontakozott ki. Ez az útja és módja az egyházban annak, hogy a kijelentés félreértelmezéseit tisztázni, ha szükséges korrigálni lehessen. Igenis létezik rossz hagyomány idézi szerzőnk Joseph Ratzinger írását. 3 A hagyománynak ebben a dinamikus összefüggésben való vizsgálata, fejlesztése tulajdonképpen maga a hagyomány. Ez pedig elválaszthatatlan az Isten igéjét hirdető, tanító és megragadó emberek, a hívők, az Isten népe, a krisztustest életétől. Szép összegfoglalását olvassuk ennek: Isten célja nem az ember puszta tájékoztatása, hanem, hogy kapcsolatra, közösségre lépjen vele. Ezért megnyilatkozása nemcsak az ember értelmét érinti, hanem egész lényét. Lehetséges, hogy túlságosan református módon értelmezem az Isten népe című fejezetet. Véleményem szerint ebbe belefér a szolgálat és a tanítóhivatal hierarchikus értelmezése is, amit ugyan mi nem tudunk elfogadni. Úgy gondolom ezen a ponton beleértve a püspökök és a papság egymáshoz való viszonyáról mondottakat van a legnagyobb távolság közöttünk, annak ellenére, hogy Isten népe és egyben Krisztus Teste belső életének dinamikájában nagyon közel jöttünk egymáshoz. Ez mutatkozik meg az Isten népének Krisztus hármas tisztében való részesedéséről mondottakban is. Ez rendkívül ígéretes a tovább kutatás eredményessége szempontjából. A világiak apostolkodásáról szóló részben is vannak a szolgálat egysége felé mutató, ígéretes gondolatok. Különösen jelentős az a kijelentés, miszerint a laikusnak mintegy inkarnálódnia kell a világba, és mint Krisztus, kovászként kell átjárnia a világot. (78). Ez az inkarnálódás azonban az egész egyház feladata, hiszen a hierarchia és a laikusok együtt alkotják a Testet. A misszió lényege a világba történő beleplántáltatás. Ez a jelenlét ott kezdődik, hogy a Szent Keresztségben Krisztussal együtt meghalva és Feltámadva Őbenne élünk és Ő mibennünk. Ez az egyház titka. Az Isten Népe valósága felől ugyanez: ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében, ott jelen van közöttük. Az egyház benne van a világban, hogy az emberek között megélje Krisztus szeretetét. Mindennek a liturgia számára óriási jentősége van. Ha azonban a hétköznapok liturgiájának fontosságára gondolunk 2 Idézet Helmut Krätzl segédpüspöktől, 18. old old. 2007/2 13

14 TEOLÓGIA Wildmann János, Pásztor János és Csepregi András teológusok vitája amely révén, mint Kálvin is hangsúlyozza, Isten dicsőítése, Krisztus szóval és tettel való hirdetése folytatódik az életben, ennek konzekvenciái is vannak: például, hogy a világiakat is be kell vonni a döntéshozatali folyamatokba. Felekezet- és vallásközi párbeszéd Az 1910-ben, Edinburghban tartott nagyjelentőségű missziós konferencia előtt a protestáns felekezetek között már rendszeresek voltak azok a gyűlések, melyeknek célja a missziós munka koordinálása volt. Edinburgh már csak összefoglalta és meghatározta a teendőket. A legfontosabb a krisztológiai szempont kihangsúlyozása volt: Krisztushoz menjünk közel, és így közelebb jutunk egymáshoz. Ez a hívás-elkötelezés egyre erőteljesebben trinitárius megfogalmazást nyert. Krisztus egy az Atyával és a Szentlélekkel. Fontos volt az első világháború után a konstantinápolyi ökumenikus patriarchátus bekapcsolódása az ökumenikus munkába. Ugyancsak jelentős volt az ún. gyakorlati kereszténység szervezésére hívatott Élet és Munka Mozgalom, amely a Nikaiai Hitvallás (325) születésének 1600 éves évfordulóján (Stockholm, 1925) alakult meg. Ezzel az ökumenikus mozgalom azt hirdette, hogy a keresztény karitatív tevékenység is a Szentháromság titkában gyökerezik. Lausanne-ban, 1927-ben, a legnehezebb dogmatikai kérdések kutatására alakult a Hit és Egyházszervezet Mozgalom (Faith and Order), amely több mint fél évszázaddal később megfogalmazta a Keresztség, Eucharisztia és Egyházi Szolgálat (BEM) c. Limai Dokumentumot (1981), majd a Nikaiai-Kontantinápolyi Hitvallás modern kommentárját. Ekkor már az Egyházak Világtanácsa (EVT) bizottságaként működött, amelynek 1968 óta teljes jogú tagja a római katolikus egyház is. Az említett dokumentumok megfogalmazásában római katolikus teológusok is komoly részt vállaltak. A Nemzetközi Missziói Tanács, akárcsak a szovjet tömb ortodox egyházai is, csak ben, a New Delhi-i Nagygyűlésen csatlakoztak az EVT-hez. Nyilvánvaló az, hogy az ökumenikus mozgalom legnagyobb feladatai az 1054-es Nagy Szkizma és a 16. századi egyházszakadás megszüntetése. Itt most az utóbbival kapcsolatban szeretnék néhány félreértést tisztázni. Róma és a reformátorok közötti szakadás időpontjának általában október 31-ét tartják, amint erre Wildmann is utal a 131. oldalon. Ez azonban tévedés. Luther mint egy középkori keresztyén egyetem tanára fogalmazta meg téziseit. 4 A kor egyházi gyakorlatának megfelelően mondhatjuk, a legkatolikusabb módon tételeit megvitatás céljából küldte meg a környező püspököknek és egyetemeknek. Ugyanezt tette Kálvin és a többi reformátor is levelezései révén. A trentói (tridenti) zsinat határozataival pl. a magyar reformátusok hitvalló irata, a Confessio catholica címet hordozó Debrecen-Egervölgyi Hitvallás az egyházon belülről vitatkozik. 5 Va- 4 A keresztény-keresztyén szóváltozat nem felekezeti kérdés, amint mostanában hangoztatják (vö. Káldi György Bibliáját). A két világháború között Tóth Tihamér, a Tiszta férfiúság c. ifjúsági könyv szerzője propagálta ezt. Szerinte a keresztény szó nem a christianus változata, hanem a kereszt szóból szárazik. Sajnos egyes református vitapartnerei is elfogadták ezt az érvelést /2

15 TEOLÓGIA lójában a trentói tanoknak IV. Pius, Iniunctum nobis kezdetű bullájába belefoglalt Professio fi dei tridentinae lett a felekezetképződés, a reformáció egyházai és Róma szétválásának fontos és szomorú állomása. 6 Az egyházszakadással kapcsolatos terminológiával is vannak nehézségeink. A különvált testvérek kifejezés ui. tisztázást kíván. Egyetlen reformátor sem lépett ki a középkori (latin) egyházból, hanem annak in capite et membris reformációjával foglakozott, mint a 15. századi zsinatok sorozata. Sajnálatos azonban, hogy egyházi hatalmasságok már századok óta az államhatalom erőszakszerveit hívták segítségül a megújulásra törekvőkkel szemben. Voltak így pl. Angliában Mary és Elisabeth királynők korában erőszakos cselekedetek mindkét oldalon. Viszont a magyar egyháztörténet legszebb fejezetei közé tartozik a Tordai Országgyűlés (1568), mely a négy irány számára szabadságot hirdetett. Lényeges előrelépés manapság, hogy nem az egyházból való kilépésről beszélünk egyik oldalon sem. Ezért is erősítette meg pl. a Magyarországi Református Egyház jubileumi zsinata, ben, hogy a középkori egyház a mi egyházunk is. A zsinat Dignitatis Humanae kezdetű állásfoglalása a vallásszabadság hangsúlyozása mellett a római egyház önértelmezésében véget vetett a nagykonstantini korszaknak, melynek lényegéhez tartozott az egyház kiváltságos helyzetének államhatalmi erőszakkal való védelme és terjesztése. Felbecsülhetetlen a zsinati nyilatkozat társadalmi és politikai jelentősége, különös tekintettel a felekezetek és a különböző vallások közti viszonyra. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy a nyilatkozattal az egyház hitet tett az evangélium ereje mellett (Róm 1,16), kinyilvánította, hogy nincs rászorulva az állam- vagy éppen gazdagsági hatalom védelmére és támogatására. Ezáltal elhárult az evangélium szabad terjedésének egyik legjelentősebb akadálya. A szomorú múlt azonban arra int bennünket, hogy a más vallásokkal kapcsolatban is szükségünk van a bűnbánatra. Napjainkban a közvélemény méltán borzad a fundamentalista iszlám által alkalmazott erőszaktól. Elfelejtjük a keresztes háborúk gyalázatát 7, valamint azt, hogy Mohamed a keresztyénektől tanulta az erőszaknak a vallás szolgálatába állítását (jihad). 8 Egyház a világban Rendkívül ígéretes, amit a Gaudium et spes konstitúció az egyház és a világ egymáshoz való viszonyával kapcsolatban mond. Ennek alapja az a trinitárius teológiából fakadó meggyőződés, mely szerint a teremtő Isten a Megváltó Isten, aki nem feledkezett el az általa alkotott, de ellene fellázadt világról, hanem az egész emberiséget alapvetően a magáénak tekintve különleges népet hozott létre (2Móz 19,5), hogy szabadításának tanúja legyen. Isten ezen népének, mely egyben Krisztus Titokzatos Teste is a jelen gonosz világban (Gal 1,4), az emberi élet sokszor elviselhetetlen nehézségei és krízisei között kell munkálkodni és utat mutatni. E nép minden tagjának egyenként és közösségben is meg kell jeleníteni Istentől kapott ajándékait minden, az emberi együttélés számára fontos területen, a házasságtól és gyermekneveléstől kezdve a kultúrán, gazdaságon át a béke megvalósításáig. Az egyház tevékenysége akkor lesz igazán gyümölcsöző, ha minden keresztény, bárhol is él, élete példájával és a beszéd tanúságtételével megmutatja a keresztségben magára öltött új embert és a bérmálásban elnyert Szentlélek erejét, hogy aki csak látja jócselekedeteit, dicsőítse az Atyát, és jobban megértse, mi az élet valódi értelme és milyen egyetemes az emberek közössége, idézi Wildmann az Ad Gentes határozatot. Ehhez a nagyszerű mondathoz azonban hozzá kellene tenni: ez a közösség nem teljes, sőt hiteltelen az eucharisztikus közösség nélkül. Napjaink krízisekkel teli világában, amikor minden értéket megkérdőjeleznek, amikor bolygónkon a fizikai lét megszűnése is reális közelségbe került, amikor az erkölcstelenség néha vallástalanságban, máskor gyűlölködéssel telített fundamentalista vallásokban pusztít és rombol, nekünk, akik megsejtettük Krisztus titkát, akik meghaltunk vele együtt, és feltámadásában is részesedünk a Szent Keresztségben, együtt kell leülnünk, hogy Krisztus testével és vérével tápláljon bennünket, hogy Önmagával egyesítsen, hogy a világban is láthatóvá legyen, ami már a keresztségben megtörtént: Ő lakik bennünk és mi őbenne. Nem tartható fenn tovább a keresztség és az Eucharisztia egymástól való elszakítása, mert ez seb az egyház testén. Egyetlen egyház sem teljes a többi nélkül. 9 Az idők jelei minden egyházat arra figyelmeztetnek, hogy Krisztusra és a teljes Krisztus Testre szükség van, hogy tanúskodásunk hathatós legyen. A Zsinat gazdag anyaga, az évtizedek során átélt kudarcok és győzelmek, a világ egyre súlyosabbá váló krízisei között arra ösztönöznek bennünket, hogy együtt fogjuk meg Krisztus felénk nyújtott kezét, és tápláltassunk testével és vérével. Ahogy a viharzó tengeren Szt. Pál megtörte a kenyeret, és hirdette Isten szabadítását, úgy kell a népnek is a jelenvaló világban megtörni a kenyeret és felemelni az Üdvösség poharát, hogy a világ számára hitelesen jelenjen meg Isten minden értelmet felülmúló békessége és üdvössége. Pásztor János 5 Révész Imre, A debrecen-egervölgyi hitvallás és a Tridentinum, Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, Budapest, Gerh. Müller, Tridentinum, in: Kurt Galling (hrsg.), Die Religion in Geschichte und Gegenwart, Band VI, J. C. B. Mohr, Tübingen, 1962, Az arabok nem felejtik. Az arab tv-állomások az Irakban és másutt alkalmazott nyugati katonaságot gyakran nevezik kereszteseknek. 8 Pásztor János, Violence in Protecting the Church and Doctrine and Propagating the Faith in the Constantinian Era, in: Dirk van Keulen & Martien E. R. Brinkman (eds), Christian Faith and Violence 2, Uitgeverij Meinema, Zoetermeer, 2005, old. 9 Konrad Reiser, Ökumene im Übergang, Chr. Kaiser Verlag, München 1989, 176. old. 2007/2 15

16 EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM Posztmodern és kereszténység I. Napjainkra köznyelvi szóvá vált a posztmodern, de a fogalom teljes tartalmi körét nehéz befogni; a legtöbb embernek csupán homályos képzettársításai vannak ezen kifejezés kapcsán. Ahhoz, hogy megérthessük, muszáj az európai gondolkodás, kultúra elmúlt századait folyamatukban látni nem kívülálló szemlélőként, hanem a legfrissebb fejezet mindenképpen paszszív, de lehetőség szerint akár aktív szerep- Galilei újszerű gondolkodó lőjeként is. Ehhez három lépésben kívánunk előrehaladni: 1. A modern kor itt két szegmenst vizsgálunk: modern versus kereszténység; illetve modern versus posztmodern. 2. A posztmodern létállapot itt három erős tézissel kell számolnunk: a szubjektum (az ember) halála; a metafizika halála; a történelem halála. 3. Kereszténység a posztmodernben egy keresztény létállapot mint lehetséges válasz: a kereszténység mint esztétika; a kereszténység mint stílus és gesztus; integrális kereszténységszemlélet. 1. A modern kor A modern kor (történelmi irodalomban: újkor) pontos datálása kérdéses. Kezdőpontját a nézőpontok sokféleségének megfelelően Amerika felfedezésével, a newtoni törvényekkel vagy éppenséggel az új, skolasztika utáni filozófiai irányzatok megjelenésével azonosítják. Ugyanígy kérdéses a modern kor végének a meghatározása is. Egyesek az első világháborúhoz, mások a berlini fal leomlásához kötik ezt. Valójában azonban azt kell mondanunk, hogy miként a középkori Európa fokozatosan, évszázados szellemi-kulturális-társadalmi folyamatok révén lépett be a modern korba, úgy ez is lépésről lépésre, sokáig vele koegzisztálva adja át helyét a posztmodernnek. A két átmenet közötti különbség mindazonáltal leginkább abban keresendő, hogy míg az elsőt fejlődésként, előrelépésként élték meg a kortársak, addig a másodikat tagadásként, hanyatlásként, olykor erőteljes kultúrdepresszióval szemléljük mi magunk, a nagy átmenet gyermekei Modern versus kereszténység 1 Mielőtt a téma taglalásába kezdünk, mindenképpen szükségesnek érezzük leszögezni, hogy a klasszikus modern kor nem volt ellenséges a kereszténységgel szemben. Jellemezhette közöny, kritika, de korántsem egyfajta vad és elvakult ellenérzés. Ennek egyik fő oka abban keresendő, hogy a modern kor nem egy alapvető értéket fedezett fel a keresztény hitben, amelyet nem akart sem megtagadni, sem elvetni, hanem sokkal inkább kisajátítani, racionális etikai és társadalmi alapokra helyezni; mondhatni a kereszténység alapjáról a felépítményt a fő értékek megőrzésével a racionalizmus alapjára áthelyezni. Éppen ezért még a felvilágosodás kora is számolt bizonyos vallásossággal eltekintve néhány végletes kilengéstől, mint például a francia forradalom fékevesztett terrorja idején. A vallást (amely alatt korántsem misztikus vagy extatikus vallásosságot kell értenünk, hanem sokkal inkább egy racionális keretek között élő, transzcendentálisan nyitott etikai rendszert 2 ) a társadalmi normalitás forrásának tekintették, egy olyan struktúrának, amely egybefogta az Isten-ember-világ kapcsolatrendszert, mintegy kiegyensúlyozva azt. Természetesen világosan kell látnunk, hogy ez a vallás kevéssé volt hierarchikus, illetve egyházi, klerikus színezetű. A modernitás egyik fő tendenciája ugyanis a szekularizáció, az elvilágiasítás volt, amely három nagy területen fejtette ki hatását: a) a természettudományok fordulata ennek központi alakja Galilei volt: Tőle kezdve, és csakis tőle kezdve, az asztrológiai, a kozmológiai és fizikai mítoszok halálos sebet kaptak. Tőle kezdve, és csakis tőle kezdve, az asztronómia és a fizika mint autonóm tudományok definitív módon megalapozást nyertek. Galilei megtalálta az igaz és precíz kulcsokat az égi és földi természet helyes értelmezéséhez és uralásához. Ez nem volt kevésbé fontos felfedezés, mint Kolumbusz Kristófé. Galilei volt, aki megváltoztatta a kultúra arcát. Galileinek fantasztikus szerencséje volt. Követői igen súlyos hibákat követtek el, amelyekért igen drága árat fizetett az emberiség, s amelyekért még most is fizetünk. A kegyes Galilei nem akarta volna semmiért sem a világon, hogy felfedezése a szekularizációhoz vagy a pogánysághoz járuljon hozzá, ám rövidlátó követői voltak, akik a Galilei-féle módszert, amely tökéletes a természettudományok számára, a humán tudományok 1 Lásd P. Valadier, Chancen der christlichen Botschaft in der Welt von morgen, Concilium 28 (1992) old. 2 Lásd I. Kant, A vallás a puszta ész határain belül, in: Uő., A vallás a puszta ész határain belül és más írások, ford. Vidrányi Katalin, Gondolat, Budapest, /2

17 EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM és a metafizika területén akarták alkalmazni. Ekkor következett be az a zavar és bizonytalanság, amelyben még ma is élünk. 3 b) politikai szekularizáció a (nemzetközi) jog evilági alapokra helyezése, az uralkodói hatalom deszakralizációja és pragmatizmusa, az új államszemlélet feltűnése, amelynek terén hatalmas szerepe volt a protestantizmus európai felbukkanásának és térnyerésének: A lutheranizmus és kálvinizmus következményei a filozófi ai, jogi, társadalmi, politikai és kulturális felfogásokban általában véve felmérhetetlenek, és napjainkig tartanak. Max Weber közismert tézise a protestáns etika hatásáról a kapitalista szellemre (ha a kapitalizmusnak van egyáltalán szelleme) nem más, mint egy szempontja annak a befolyásnak, amelyről beszélünk, ám létezik még sok más is... 4 c) az értelmiségi szekularizáció Descartes volt a modern kor első gondolkodója, aki Descartes a gondolkodó létező megkísérelte, hogy egy koherens és egységes filozófi ai rendszert írjon, egy új módszert alkalmazva, amely az olvasóban apodiktikus biztosságot és a gondolkodás nyugalmát szüli meg, ahogyan a matematika is. Az elgondolás nem volt híján a nagyságnak és eredetiségnek. 5 Ez az út a felvilágosodáshoz vezetett. Ez a három szekularizációs folyamat korántsem jelentette a kereszténység végét. Hegel, a XIX. század német filozófus óriása nem hogy kiiktatni akarná a kereszténységet, de egyenesen szükségességére mutat rá, hisz csak a kereszténység képes a szabadság és szubjektivitás ideáljait jelentéssel megtölteni. A kereszténység mint a szabadság vallása összeköti ezt az alapértéket mind a szubjektivitással, mind a közösséggel. Így a keresztény vallás mint a Logosz vallása sajátos és mély értelmet nyer egyfajta kommunikatív értelemként, kapocsként így értelmeződik a vallás, re-ligio szó is. P. Valadier a következőképpen összegzi elemzését a modern korról: Így tekintve [a kérdést], szükség van a modern korra a társadalom struktúráiban a keresztény vallás jelene lényegének radikális átgondolásához és radikális újraértelmezéséhez. Ugyanakkor a modern kor lehetőségeket kínál az evangélium perspektíváihoz való pontosabb és igazabb hűséghez Isten akarata keresésének és követésének módjára vonatkozóan Modern versus posztmodern 7 Amíg a modern kor világos eszmei irányvonalak mentén bontakozott ki, addig a posztmodern kapcsán már igen nehéz a helyes és megbízható Zeitdiagnose felállítása. Rengeteg jelenség áll szemeink előtt, amelyeket tipikusan posztmodernnek tartunk, de ezekből megvonhatók-e a határok, kikövetkeztethetők-e az általános szabályok? Alapjában véve a posztmodern megnevezés is mutatja, hogy a meghatározás csakis relatív lehet nem önálló identitású létállapotról van szó, hanem olyanról, amely önazonosságát egy másik valósághoz, a modernhez való viszonyában bírja. A poszt itt nem pusztán időbeli egymásutániságot jelöl, hanem mindenek előtt egyfajta túlhaladást, meghaladást. Vannak, akik úgy vélik, hogy ez a túlhaladás nem puszta meghaladás, hanem rendelkezik egyfajta pozitív jelentési síkkal szerintük a posztmodern nevezhető reflexívvé vált modernitásnak 8, vagyis a modern kor azon fázisának, amely önmagára kérdez rá, önmagát kérdőjelezi meg. Az alábbiakban azon főbb szempontokat szeretnénk kiemelni, amelyek a modern kor gerincét adták, s amelyeket a posztmodern meghalad: a) bizalmatlanság a nagy elbeszélésekkel szemben a posztmodern kifejezés atyja, J-F. Lyotard 9 hangsúlyozza annak fontosságát, hogy napjaink embere elvesztette azt a lelkesedést és bizalmat, amelyet a modern kor emberei a nagy elbeszélésekbe, metanarrációkba vetettek, vagyis az olyan szellemi-tudományos-kulturális-társadalmi programbeszédekbe, amelyek képesek voltak irányt szabni a történelemnek. b) a logocentrizmus és a jelenlét-gondolat kritikája 10 ez a megfogalmazás J. Derridától, a XX. század második felének egyik legjelentősebb gondolkodójától származik. Kritikája egyfelől a metafizika alapját jelentő, az abszolút lét önmaga számára való jelenlétét kimondó gondolatát tagadja, másfelől és ezzel együtt elveti a klasszikus európai logocentrizmust, amely minden írást alávetett annak a logosznak, amelyben az örök igazság kimondásra került, vagy folyamatosan kimondatik. Derrida szerint minden, amit mondunk, írunk, hiányra épül. Ezen felül a fono- és logocentrizmus kritikája azt is jelenti, hogy Derrida kételkedik a struktúra mindenhatóságában, feltételezi, hogy min- 3 C. Valverde, Genesis, estructura y crisis de la modernidad, Madrid, 2003, old. 4 Uo., 94. old. 5 Uo., 111. old. 6 P. Valadier, i. m., 526. old. 7 M. Junker-Kenny, Kirche, Modernität und Postmoderne, Concilium 35 (1999) old. 8 Uo. 9 Lásd J.-F. Lyotard, The Postmodern Condition. A Report on Knowledge (1979), Manchester University Press, Manchester, 1984; Uő., Mi a posztmodern?, Nagyvilág 1988/3, old. 10 Ehhez lásd Váradi Á., Megőrzés és felejtés Palimpszeszt, ( 2007/2 17

18 EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM J-F. Lyotard posztmodern teoretikus den struktúra megbomló struktúra, nincs abszolút középpont, az egész nem létezik, hanem mindig elcsúsznak, elkülönböznek összetartozást biztosító elemei, minden egészhez kiegészítés, szupplementum járul. 11 c) az egység kritikája, a különbözőség dicsérete míg a modern kor egyetemes tudományt, egyetemes erkölcsöt, a racionalitás egyetemes hatalmát vallotta, addig a posztmodern a sokféleséget hirdeti. Ennek jele J. Habermas diszkurzív etikája is. 12 Természetesen minél több a diskurzus, annál több a különbség és az ellentmondás. Míg a modernnek vezérszavai voltak az egység, megegyezés, világegyetem, értelem; addig a posztmodern hangsúlyos fogalmai a különbség, másság, eltérő vélemény, pluralitás. d) a modern szabadságideál kritikája a modern az emberi személy szabadságát a rendnek alárendelve látta. Az állam, a racionális rend biztonsága volt a megvalósítandó cél. Ennek érdekében az egyes ember részben szabadságával fizetett. Freud szerint a modern ember szorongása a rend túlzó mértékéből s elválaszthatatlan kísérőjéből, a szabadság hiányából ered. 13 Ezért következett be a hatalmas fordulat a szubjektum felé, amelynek következtében az egyéni szabadságé a legmagasabb rang, napjainkban ez az az érték, amelynek alapján minden más értéket megítélnek. 14 Ezért a nyereségért a posztmodern természetesen a biztonságérzet elvesztésével adózik. e) az egy logika levetkőzése a modern hitt a racionalitás egyetemes érvényében, egyfajta általános és absztrakt logika abszolút kötelező erejében. Ugyanakkor a posztmodern különbözőség- és másság-ideálja (amely a relativizmust s az egyetemes logikai elvek kiiktatását vallja) egyfelől állítja az interlokúció, a párbeszéd alapvető értékét, másfelől ezáltal szembesít azon problémával, hogy a másik nyelvének logikájához (épp a másság-tisztelet és relativizmus okán) nem találok utat. Ezáltal egy már-már freudinak nevezhető Zerstörungsbetrieb lép itt életbe. Ezen megfontolások után nem csoda, ha A. Anzenbacher egy Minimum an universaler praktischer Vernunft, egy minimumot az egyetemes gyakorlati észből tart szükségesnek. 15 A habermasi diszkurzus-elmélet vagy Rawls liberális igazságosságelmélete 16 nem ad kielégítő megoldást. Az azonban bizonyos, hogy erről a minimumról nem lehet lemondani, azt nem lehet megkérdőjelezni, hacsak az ember tudatosan fel nem akarja vállalni a szellemi, társadalmi és kulturális anarchia állapotát. Innen azonban már utolsó témánkhoz, a kereszténység szerepéhez érkezünk el. Előtte még a posztmodernre kell a figyelmünket összpontosítani. (Folytatás következik) Jacques Derrida posztmodern fi lozófus Török Csaba 11 Bókay A., A dekonstrukció posztmodernitása, in: Uő., Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korában, Osiris Kiadó, Budapest, 1997, , 383. old. 12 Lásd Felkai G., A diszkurzív etika és a demokratikus politikai eljárások eszménye, in: J. Habermas, Kommunikatív etika. A demokratikus vitákban kiérlelődő konszenzus és társadalmi integráció politikai-fi lozófi ai elmélete, szerk. Felkai G., Egyetemi Kiadó 13 Z. Baumann, Unbehagen in der Postmoderne, Hamburger Edition, Hamburg, 1999, 9. old. 14 Uo., 10. old. 15 Lásd M., Junker-Kenny, i. m., 96. old. 16 J. Rawls, Az igazságosság elmélete, ford. Krokovay Zsolt, Osiris, Budapest, Kritikai válasz Rawls elméletére: R. Nozick, Anarchy, State, and Utopia, Basic, New York, /2

19 EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM Több méltányosságot! Gondolatok a Sobrino-ügy kapcsán A Hittani Kongregáció március 14-i keltezéssel jegyzéket tett közzé Jon Sobrino jezsuita teológus, a dél-amerikai felszabadítás teológia ismert és elismert képviselője két művével kapcsolatban: Jézus Krisztus, Jon Sobrino kereszttűzben a felszabadító: a názáreti Jézus történelmi-teológiai olvasata 1 (1991), illetve Hit Jézus Krisztusban 2 (1999). A jegyzék azokat a Krisztus istenségére vonatkozó pontatlanságokat, veszélyesnek vagy hiányosnak ítélt teológiai értelmezéseket és véleményeket tartalmazza, amelyek a Vatikán megítélése szerint zavarba hozhatják az egyszerű embereket. A jezsuita rend becsületére válik, hogy kiállt J. Sobrino mellett, hiszen az egy drámainak nevezhető helyzetben éli meg a hitét óta él Salvadorban, ahol az állami erőszaknak több mint ember esett áldozatul november 16-án pl. öt rendtársát gyilkolták meg a halálbrigádok. 3 Teológiai munkássága amelynek fontos eleme a szegények egyháza fogalom és a szegények melletti elsődleges elköteleződés szintén ebben a helyzetben gyökerezik, s érthető, hogy Krisztus istenségét az embersége oldaláról közelíti meg. Dél-Amerika társadalmilag mélységesen igazságtalan, hatalmas szegény tömegre és vékony dúsgazdag rétegre osztott társadalmaiban, ahol hódítanak az amerikai eredetű újprotestáns felekezetek, teret veszít a katolicizmus, és ahol az intézményes egyház összességében mindig is a hatalmat birtoklók (pl. katonai diktatúrák) oldalán kötelezte el magát, az evangélium üzenete másképpen cseng, mint a vatikáni hivatali irodákban és folyosókon. A megalázott, emberségükben megkérdőjelezett és a szótól (a szólás lehetőségétől) megfosztott emberekhez ugyanis a kemény és prófétai beszédű ember Jézus Krisztus mindenképpen közelebb áll, mint a beláthatatlan távolságból és felülről rájuk tekintő transzcendens (Atya) Isten, akit a hatalmat birtoklók szeretnek az alárendeltek felé megjeleníteni. Ellenben Krisztusban az istenségnek az emberség rovására történő kihangsúlyozása, még akkor is, ha teológiailag aggályos, az egyházi intézményrendszer és a hierarchikus társadalmi rend szempontjából mindenképpen kifizetődőbb. A jezsuita teológussal kapcsolatos kifogások mögött kétséget kizáróan San Salvador 75 éves érseke, Mgr. Fernando Saenz Lacalle áll, aki az Opus Dei tagja. Hosszú időn keresztül ez a kon- zervatív főpap (1985-ben szentelte püspökké II. János Pál) volt a salvadori hadsereg spirituálisa, amelynek annak idején pl. köze volt Oscar Romero érsek 1980-as meggyilkolásához, akihez viszont a jezsuita teológus állt közel. Az érsekkel szemben J. Sobrino terepmunkás, aki szívével ismeri az országot és a népet, hiszen annak körében él. Nem nehéz felfedezni, hogy a teológiai nézetkülönbségek mögött sokkal mélyebb szemléletbeli eltérések húzódnak meg, amelyek az emberről, a társadalomról, a hatalomról és annak gyakorlásáról vallott felfogásra vonatkoznak. Az érsek akinek teológiai munkássága nem ismert ideológiai olvasattal és szociológiai leegyszerűsítéssel vádolja a teológust, mert J. Sobrino meggyőződése, hogy a teológiának a kirekesztett és megvetett szegények reményét kell kifejeznie ahhoz, hogy hiteles lehessen. Ezek az emberek ugyanis a saját megpróbáltatásaikon keresztül találkoztak a megváltó és felszabadító Úrral. Ez tehát az a hely és tapasztalat, ahol és amelynek keretében a teológiai gondolkodás kibontakozik. És ez kétségtelenül más, mint a tiszti kaszinók, illetve a politikai, gazdasági és pénzügyi hatalmasságok fogadásainak világa. Az érsek és J. Sobrino két különböző környezetben mozog; ez utóbbi pedig teológiailag reflektál a fennálló társadalmi-gazdasági helyzetre. Talán ezért is nem szabad neki már tanítania. Meg azért is, mert ki meri jelenteni a kétszínű, tömegbutító és a hatalom előtt meghunyászkodó, azt kiszolgáló középszerűséget sikerorientált -nak tekintő korunkban, hogy extra pauperes nulla salus (a szegények nélkül nincs üdvösség). A történet hátteréhez dióhéjban azt is érdemes még tudni, hogy a marxizmussal megvádolt felszabadítás teológia legnagyobb bűne, hogy elősegíti az emberek öntudatra ébredését, gondolkodásra ösztönzi őket, visszaadja önbizalmukat és önbecsülésüket. Mindez természetesen sérti a hierarchikus egyház paternalisztikus tekintélyelvűségét és az Fernando Saenz Lacalle a hatalmasok pártfogója 1 A Jesucristo liberador. Lectura histórico-teológica de Jesús de Nazaret eredetileg spanyolul jelent meg. Lefordították portugál (imprimatur: Paulo Evaristo Arns bíboros, Sao Paulo érseke, 1992), angol, német és olasz nyelvre is. 2 A La fe en Jesucristo. Ensayo desde las víctimas szintén spanyolul jelent meg, több teológus előzetes véleményezése után. Lefordították portugál, angol és olasz nyelvre is. 3 Segundo Montes, Ignacio Martin Baró, Amando López, Juan Ramón Moreno, Joaquín López-López. Ugyanekkor, hogy ne maradjon tanú, megölték a szakácsnőt,jjulia Elba Ramost, és annak lányát, Celinát. 2007/2 19

20 EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM Egyesült Államok gazdasági érdekeit. A helyzet tragikomikuma, hogy a Vatikán tulajdonképpen önmaga ellen dolgozik: a katolikus egyház legdinamikusabb tagjait és közösségeit próbálja megtörni a merev intézményrendszerbe jól integrálható érzelmi és tekintélytisztelő a teológiai gondolkodás szempontjából azonban teljesen sekélyes irányzatok javára. Eközben pedig demográfiailag visszaszorul a közösségileg minőségibb élményt kínáló újprotestánsokkal szemben. 4 A március 14-én nyilvánosságra hozott jegyzéket William Levada bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa, október 13-án terjesztette XVI. Benedek pápa elé, aki november 26-án írta alá azt. A jegyzék tartalmát J. Sobrino nem fogadta el feltétel nélkül, és ennek okait a december 13-án Peter Hans Kolvenbach jezsuita generálishoz intézett levelében ki is fejtette: több teológus (pl. B. Sesboüé SJ 5 ) szerint semmi olyat nem állít, ami nem lenne összeegyeztethető az Egyház hitével; a jegyzék tulajdonképpen egy három évtizedes gyanúsítgatás, bizalmatlanság és állandó magyarázkodásra kényszerítés kikristályosodása, amely mögött a felszabadítás teológia iránti ellenséges érzület 6 és előfeltevések húzódnak meg. 7 Ezek fényében J. Sobrino nem érzi magáénak a kifogásolt és lényegében belemagyarázott tételeket 8, ugyanakkor a munkásságát értékelő teológusokra való tekintettel és erkölcsi megfontolásokból nem tartja elfogadhatónak (és főképpen aláírhatónak, pontosan, mint a kommunista kirakatperekben) a vatikáni jegyzéket, hiszen nem árulhatja el azokat, akiket mind az egyház, mind pedig a politikai hatalom évtizedeken keresztül üldözött és rágalmazott. 9 A magyar jezsuita rendtartomány diszkrét hallgatásával ellentétben a genfi jezsuita folyóirat (Choisir) főszerkesztője, Pierre Emonet SJ, bátor és kimért vezércikkben vette védelmébe rendtársát, egyenlő és méltányos elbánást kérve J. Sobrino részére Rómától. 10 Az ugyanis mégiscsak hallatlan, hogy miközben a hívek érdekében (!) a Vatikán kérlelhetetlen keménységet tanúsít a felszabadítás teológia állítólagos tévedéseivel szemben, addig a legnagyobb engedékenységgel és megértéssel viseltetik a II. Vatikáni Zsinatot nyíltan elutasító tradicionalista (integrista) ma már szakadárnak vagy szkizmatikusnak számító irányzattal szemben. 11 Ennek kézzelfogható jele, hogy a közelmúltban Mgr. Luigi de Magistris vatikáni püspök Franciaországban Romero érsek a szótól megfosztottak szószólója (Courtalain) személyesen szentelt fel két olyan papot, akit tanulmányaik nagy részét Ecônban, a tradicionalista mozgalom svájci szemináriumában végezték. Joggal teszi fel tehát P. Emonet a kérdést: vajon a szkizmatikus tanárok és lelki vezetők által kiképzett papok semmiféle veszélyt nem jelentenek a gondozásukra bízandó hívek számára? Hiszen a Zsinatnak, illetve a vallásszabadságra és az ökumenizmusra vonatkozó zsinati tanításnak az elvetése sarkköve volt a képzésüknek. A jezsuita főszerkesztőt tulajdonképpen a vatikáni kettős mérce háborítja fel és keseríti el. Hiszen teológus rendtársa csak az evangéliumi üzenet érthető hirdetésének időszerűen megfogalmazott módozatait kereste új tömlőt az új borhoz, mindig megmaradva az egyházi keretek között. Ezért lenne méltányos az egyenlő bánásmód. J. Sobrino megpróbáltatása tulajdonképpen világos jele annak a tradicionalista irányba mutató visszarendeződési folyamatnak, amely az Opus Dei irányítása alatt a katolikus egyházban zajlik. Ez gyakorlatilag az érzelmi vallásosság erősödését, a teológiai gondolkodás elsekélyesedését, a politikai-gazdasági döntéshozatali gócpontokba való beépülést jelenti. Cél az identitás világossá tétele (gettósítás), és a demográfiailag folyamatosan leépülő társadalmi befolyásnak a politikai hatalom révén történő visszaszerzése. Ehhez azonban elengedhetetlen a hívő tömegek (és az egyházilag kézben tartott politikusok) teológiai műveltségének az alacsony szinten való tartása, illetve a gondolkodó emberek elszigetelése, ellehetetlenítése és peremre szorítása az egyházban. A most közzétett jegyzék egyfajta csúcspontja annak a lélektani hadviselésnek, amelyet Róma már három évtizede folytat J. Sobrino ellen. Támogatói és védelmezői időközben megfogyatkoztak, ellenben még mindig maga mellett tudhatja az elkötelezett egyházi közvéleményt és a média nyilvánosságát. Ez az amivel Róma nem számolt. Reméljük, hogy az ügyből legalább a tanulságokat levonják az illetékesek. Jakab Attila 4 Lásd pl. B. Gomes, Les évangéliques au Brésil: Stratégies territoriales et participation politique [=Az evangélikálok Braziliában: területi stratégia és politikai részvétel], Hérodote. Revue de géographie et de géopolitique 119 (2005/4) old. 5 B. Sesboüé teljesen eltúlzottnak tartja a Hittani Kongregáció dokumentumát. 6 Ebben J. Sobrino kulcsszerepet tulajdonít Alfonso Lopez Trujillo ultrakonzervatív kolumbiai főpapnak. Szerinte Romero érsek boldoggá avatásának az elakadása is a felszabadítás teológia iránti ellenséges érzület számlájára írható. Ez alátámasztja azt a véleményt, miszerint ez a folyamt is már teljesen politikafüggővé vált. Magyar viszonylatban ezért nincs esély pl. Márton Áron püspök boldoggá avatására, mert az sértené a román nemzeti önérzetet, és nem összeegyeztethető a Vatikán jelenlegi geopolitikai érdekeivel és számításaival. 7 XVI. Benedek pápa különös módon a Jézusról most megjelenő könyvével kapcsolatosan előzetes jóindulatot kér az olvasóktól, miközben a Hittani Kongregáció a rosszindulatáról, a felületes és előítéletes olvasatairól, illetve a párbeszédre való képtelenségéről híresült el. 8 Ez a belemagyarázás már 1984-ben J. Ratzinger sajátos módszere volt, amikor is több kitételt kifogásolt J. Sobrino, Jesús en América Latina. Su significado para la fe y la cristología (San Salvador, 1982) c. munkájában. 9 A levél franciául olvasható: 10 P. Emonet, Plaidoyer pour plus d équité, Choisir n 568 (2007/avril) 2-3. old. 11 A X. Szent Piusz papi testvériség -ét megalapító Marcel Lefebvre ( ) francia főpap ugyanis 1988-ban engedély nélkül négy püspököt szentelt, hogy biztosítsa a mozgalom folytonosságát, ami egyértelműen maga után vonta a katolikus egyházból való kiközösítését /2