LŐRINCZ L. LÁSZLÓ A SÓLYOM KINYÚJTJA KARMAIT TÖRTÉNELMI REGÉNY DZSINGISZ KÁN IFJÚSÁGÁRÓL MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1973

Átírás

1 LŐRINCZ L. LÁSZLÓ A SÓLYOM KINYÚJTJA KARMAIT TÖRTÉNELMI REGÉNY DZSINGISZ KÁN IFJÚSÁGÁRÓL MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1973 MIKLOSOVITS LÁSZLÓ RAJZAIVAL LŐRINCZ L. LÁSZLÓ, 1973 I. A FIÚ Arra ébredt, hogy valami meleg, érdes, illatos csúszik végig a kezén, felszalad az ágyról lelógó meztelen karján egészen a válláig, majd eltűnik, hogy azonnal újrakezdődjék az egész. Azakban a pillanatokban, amikor az ébrenlét még nem győzte le az álmot, amikor az álomképek még létükért küzdöttek, azt hitte, hogy az annyira áhított sar sovó, a mindig bölcs, hatalmas, sárga szemű bagoly ül a karján, s kiterjesztett szárnyainak feszes, meleg, simogató tollai suhannak újra meg újra végig a bőrén. Álma utolsó másodpercében elömlött rajta a boldogság, hiszen apja minden tilalma ellenére a sar sovó gazdája lett. Igaz barátra lelt, akivel együtt felszállhat a felhők fölé, riugathatja a pusztán bujkáló egérnépet, s még a mormota, a tarbagán is óvatosan tekint ki lyukából, ha az óriási kiterjesztett szárnyak árnyéka átsuhan a fűtenger felett. Igaz, hogy a sar sovó a valóságban kicsi ahhoz, hogy a levegőbe emelje, de most olyan könnyűnek érezte magát, barátját pedig olyan erősnek, hogy az álom és az ébrenlét mezsgyéjén minden lehetségesnek tűnt. Mennyire vágyódott a madár után! Még egészen kicsi volt, s a jurtaküszöböt is nehezen tudta átlépni, amikor szerelmese lett a repülő óriásoknak. Szájtátva, barátkozásra készen ott álldogált a cölöpök mellett, amelyeket a jurtától tíztizenkét méterre vertek le, hogy a gyakran érkező vendégek hátaslovaikat kiköthessék, s melyeknek a tetején, mint a puszta igazi urai, bölcs méltósággal ültek a sar sovók. Sárga, mozdulatlan tekintetük a messzeséget kémlelte. Látszólag ügyet sem vetettek a körülöttük járkálókra, a háztartás lármája sem zavarta őket, csak akkor lebbentek fel lusta szárnycsapásokkal, ha valaki az állófához kötötte lovát, s az oszlop megremegett. Ilyenkor is csak pillanatokra emelkedtek a magasba, s meg sem várva, amíg a vendég átlépi a jurtaküszöböt, ismét a helyükre ültek. De néha mintha e kényszerű mozgás kizökkentette volna őket nyugalmukból, lusta szárnycsapásokkal eltűntek a távoli hegyek irányában. Sokszor látta azt is, amikor vadászatra indultak. Sohasem mentek sokan, de egyedül is ritkán. Puhán vitorláztak a magasban, kihasználva a csaknem mindig fúvó langyos őszi szelet, úgy szálltak, szinte szárnycsapások nélkül, mintha a kék ég túloldaláról valamelyik isten juhbél zsinegen húzta volna őket lassan, türelmesen előre. Egyszerre aztán mintha haragvó démon vagy a halottak szellemei közül egy széttépte volna a zsinórt, úgy zuhant a madár egyenesen lefelé, akár a felhajított száraz tevetrágya, az argal. Csak centiméterekkel a fűszálak hegye felett tárta ki ismét széles szárnyait. Bütykös fekete lába, melynek ujjaiból mint éles kések nőttek ki a görbe karmok, lecsapott a földre, s a fiú ilyenkor biztosan tudta, hogy a pusztai egércsalád a mai napon ismét megfogyatkozott. Soha nem látta, hogy a madár eltévesztette volna, a célt, és zsákmány nélkül emelkedett volna ismét a levegőbe. Azt azonban annál többször, hogy a zuhanás és a földet érés után, amikor a két pikkelyes láb összezárult, és a merev, sárga szemek talán a megszokottnál is nagyobb érdeklődéssel néztek a fűre, lecsapott a görbe csőr is.

2 Hangot ilyenkor már sohasem hallott, sem a fájdalom, sem a rémület hangját, sem a többi, még életben levő családtag búcsúcincogását; a félelem, a rettegés, a halál csendje borult a pusztára. Még azt is megfigyelte, hogy a madár nem lát azonnal lakomához, hanem hosszasan szemlélődik a zsákmány felett, majd méltósággal, nyugodtan nyeli le áldozatát. Néha, ha a zsákmány nem egyszerű pusztai egér volt, hanem hulgana, mezeipocok, meg sem kísérelte egészben bekapni, hanem borotvaéles csőrével hosszúkás csíkokra hasogatta mint apja szokta az elejtett antilop húsát, ha nem volt szolga a közelben, és a csíkokat egymás után, nyakát előre-hátra hajlítgatva nyelte le. Voltak persze olyanok is, amelyek nem a pusztán fogyasztották el a zsákmányt, hanem a vérző szürke csomót karmaik közé vették, és lusta, elégedett szárnycsapásokkal húztak a sziklák felé. A fiú ezekről előbb azt gyanította, hogy fenn a sziklabérceken kiköltötték kicsinyeiket, s most minden gondjuk a fiókák táplálása, de később megtudta, hogy ilyenkor ősz elején a sar sovók már nem költenek. Ekkor arra gondolt, hogy a madarak is különbözhetnek egymástól étkezési szokásaikban ugyanúgy, mint az emberek. Apja például mindig méltóságteljes és hosszú, fárasztó terelések után, amikor farkas riogatja a ménest, s az állandó figyelésben még kumiszt hörpinteni sincs idő, ilyenkor is lassan, nyugodtan szürcsölí levesét, vágja le a juhból nekijáró részt, és lassan, gondosan rágva eszik. Az öreg Csaraka apó pedig, mint a vén farkasok, mohón nyeldesi a falatokat fogatlan szájával, s a kihasított húsdarabbal a kezében, félig a jurta oldala felé fordulva fal. Rágni már régóta nem tud, ínyével csak tépdesi a húst, és megrágatlanul nyeli le. Mivel nagyon öreg, az illemet sem ismeri már, és tekintélye alig nagyobb egy gyermekénél. Apja jó néhányszor meg is korholta mindenki füle hallatára egy-egy nagyobb lakoma után, melyen Csaraka apó hamarabb berúgott, mint a többiek, jóval hamarabb, mint azt az illem megkívánta volna. Hangosan gajdolt, ifjúkori élményeit mesélte alig-alig forgó nyelvvel, sűrű csuklások közepette, s még az énekmondó énekébe is bele-belekurjantott. Látott persze öreg madarakat is, melyeknek tolla megkopott, és ha lehet, még lustábban szálltak, mint a többiek, de karmuk halálosan biztos volt még, akár a fiataloké. Hogy mi lesz a nagyon öreg madarakkal, amelyek már nem képesek megölni az egereket, éhen halnak-e, vagy a többiek táplálják őket, a fiú nem tudta. Még sohasem merészkedett egyedül a sziklacsúcsok közé, hogy megnézze a fészküket, mivel jól tudta, hogy az ártó lelkek, a kegyetlen kísértetek különösen kedvelik a hegyeket, a sziklacsúcsokat és a barlangokat. Tudta, hogy a régi-régi hősöket a hegyek hágóin támadták meg a vérszomjas szörnyek, s itt folyt a tusa, néha évekig. Apjával persze, ha vadászaton voltak, elhaladtak a sziklacsúcsok mellett, és néha hágóra is rátették a lábukat. Ilyenkor soha nem feledkeztek meg arról, hogy a hágó közepén az ovóra, azaz a kőhalomra dobjanak egy-egy kődarabot, jelképes áldozatul a hegy védőszellemének. Ez az áldozat visszatartotta az ártó lelkeket, hiszen bármennyire is félelmetesek, mégsem húznak szívesen ujjat a nagy hatalmú védőszellemekkel. Persze azért a hágón jobb óvatosnak lenni. Valahányszor a sziklacsúcsok között járt, mindig el volt foglalva saját remegő szívének a csitítgatásával, soha nem jutott idő megkérni apját, hogy mutassa meg a sar sovók fészkeit, s különben sem volt biztos benne, hogy teljesítette volna-e kérését. Néha különösen jó volt az apjával lenni. Ilyenkor türelmesen elmagyarázott neki mindent, tanítgatta a nyíllövés, a nyomolvasás tudományára, megmutatta a csillagokat, elmagyarázta, hogy miképpen lehet segítségükkel tájékozódni a pusztán. Azt is elmesélte, hogy a csillagoknak külön történetük van, hogy valamennyien híres vitézek voltak, és vagy jutalmul, vagy pedig büntetésből jó vagy rossz hatású csillagokká válva kerültek fel az égre. S messze, magasan a csillagok felett trónolt a mindenség ura és parancsolója, a Kök tengeri, a Kék Ég. Egyszer régebben, talán még az elmúlt télen egy idegen vetődött a jurtába, aki messziről jött, és messzire tartott. Apja a jurta díszhelyére, az ajtótól jobbra

3 ültette, étellel-itallal kínálta, majd hosszas beszélgetésbe merült vele. Olyan halkan mormoltak azonban, hogy egy-két foszlányon kívül alig értett belőle valamit. Az el-elkapott félszavakból azonban így is megtudta, hogy az idegent valahol messze, valamilyen nehezen megjegyezhető nevű folyó partján űzőbe vették a tatárok, és csak nagy üggyel-bajjal tudott megmenekülni előlük. Mit nem adott volna érte, ha hallhatta volna az egész történetet, amit az ismeretlen olyan széles mozdulatokkal adott elő, hogy szinte maga előtt látta, amint szorosan lova hátára lapulva menekül a folyóparti sűrűség felé. Sajnos, a gyerekek csak ritkán, kivételes alkalmakkor hallgathatták a felnőttek beszélgetését, így hát úgy tett, mintha minden érdeklődését néhány bokacsont kötné le, melyekkel dobós játékot játszott. A nagy fülelésben azonban nem dobta fel a csontocskákat, csak a tenyerében rázogatta őket, majd amikor hirtelen rajtakapta magát, nyakig elvörösödött, apjára és az idegenre pillantott, hogy nem vették-e észre a csalást. Azok azonban ügyet sem vetettek rá. Apja újra meg újra töltött a kumiszból, és folytatták a vég nélküli beszélgetést. Másnap reggel az idegen útra készülődött. Éppen lovával foglalatoskodott, amikor madarak jelentek meg a jurták közelében, s rászállottak az állófákra. Az idegen férfi ekkor a fiúhoz fordult, aki éppen a reggeli álmot dörzsölgette a szeméből. Nem szeretem őket, mert bajt hoznak az emberre Mifelénk azt tartják róluk, hogy az ártó szellemek madarai. Nézz csak a szemükbe! Mintha éjszaka csidhürrel találkoznál a pusztán, s az meresztené rád a szemét. Olyan a nézésük, mint az ördögé. A fiú meglepődött, hogy az idegen észrevette őt, és szóra méltatta. Zavarodottságában szólni sem tudott, csak állt sután a sátor előtt, arcát az idegenre emelte, és nem tudta, hogy mit is kellene tennie. Az idegen azonban tovább már ügyet sem vetett rá, válaszra sem várt, egyre csak a madarakat nézte, és furcsa módon ejtve a szavakat, folytatta beszédét. Szavait inkább magához, mintsem a gyermekhez intézte: A Kerlen folyó mellett láttam népeket, akik magukhoz édesgetik őket, etetgetik, ezek az ocsmányok meg elfogadják tőlük. Ott láttam kölyköket, akik ezekkel játszadoznak. El is viszi a csidhür valamennyit! És ügyet sem vetve a fiúra, folytatta a lóval való foglalatosságát. Ettől az időtől kezdve a fiúnak nem ment ki a fejéből a madár. Mivel napokon keresztül figyelte repülésüket, megszerette őket, talán csak kerek sárga szemük riasztotta egy kissé. Sokáig érlelgette magában a gondolatot a saját madárról, és többször jutott már arra az elhatározásra, hogy szól apjának, valami azonban mindig visszatartotta. Nem tudta magának sem megmagyarázni, hogy tulajdonképpen mitől fél, a visszautasítástól-e, vagy pedig attól, hogy apja kineveti, és másnap már mindenki, Csaraka apó és a szolgák is bagolynak fogják őt csúfolni. Érezte, hogy akkor kell majd szólnia, amikor csak ketten vannak, apja és ő, amikor nem kell idegen fülektől tartani, és a visszautasítás sem olyan keserű. Alkalom adódott bőven, de az utolsó pillanatban mindig visszariadt. Előfordult, hogy kettesben lovagoltak ellenőrizni a csikósok munkáját, s ilyenkor, ha apja megtörte a csendet, és valamit halkan magyarázni kezdett, megnyíltak a kérdés-feleletek csatornái, s remek alkalom kínálkozott a madárhistóriára. Az utolsó pillanatban azonban, amikor már-már ki buggyant száján a szó, mindig közbejött valami; hol farkas vonyított a messzeségben, hol a férfi hallgatott el hirtelen, s megváltozott arckifejezése jelezte a fiúnak, hogy apjának csak a teste lovagol mellette, lelke valahol messze jár. Mégis egyszer, egy alkalommal, amire most is olyan élesen emlékszik, mintha tegnap lett volna, egy ilyen közös lovaglás alkalmával előhozta a dolgot. Mielőtt még meggondolta volna, hogy mit is mond, talán attól való félelmében, hogy ismét, mint már annyiszor, elfogy a bátorsága, hadarva és levegő után kapkodva elmesélte apjának, hogy mit is hallott a távolról érkezett vendégtől. Elmondta, hogy ő nem fél a csidhürtől, és nem hisz abban, hogy a madarak az ördögök segítőtársai lennének. Végül előhozakodott a legnehezebbel: szeretne ő is egy ilyen madarat, egy sar sovót. Tanítgatná, ketrecet készítene neki, hosszú juhbél zsinórt kötne a lábára, feleresztené a magasba is szóval kitűnő szórakozás lenne.

4 Apja egy darabig szó nélkül hallgatta, majd hirtelen türelmét vesztve félbeszakította: Nem! mondta keményen. Madarászás, egérzsákmánylesés nem a férfiak dolga. Azt, hogy a sar sovó a démon madara-e vagy sem, Bulgan, a látó tudná megmondani. Bár igazában én sem szeretem őket tette hozzá elgondolkozva. Kilencszer láttad már a pusztán a friss fű növését, kilencszer ellettek a kancák, amióta a Kék Ég a világra segített, kilencszer fagyasztották be a vizeket téldémon kísértetei, felnőttél, férfinak számítasz. Hamarosan el kell menned Igen. Tudta, hogy hamarosan el kell mennie, mint ahogy elment annak idején mindenki idősebb férfirokonai közül, ahogy elmennek majd öccsei, s ahogy az ő fia is el fog majd menni. Meg kell tennie neki is az első nehéz lépéseket, új arcokat, új embereket kell megszoknia, s a régi otthon helyett, ahol gyermekfejjel is az előkelők közé számított, hiszen a nemzetségfő Jiszügej-bátor fia volt, új otthonában szinte szolgasorban kell eltöltenie néhány esztendőt. Tudta, hogy ez az idő nagyon hamar elérkezik, hiszen a csillagok szerint pedig azok soha nem tévednek már a kilencedik évét is betöltötte. S akkor ott a pusztán a két magányos lovas lelkét valami kimondhatatlan szomorúság töltötte be, szomorúság, aminek soha nem szabad hangot adni, hiszen aki sajnálatra szorul, nem méltó a Kék Ég bizalmára, aki jajgat, érdemtelen arra, hogy a férfiak maguk közé ültessék. Aztán az apa, hogy megtörje a hirtelen megfagyott csendet, talán önmagát is erősítve, így folytatta: A férfiember számára csak egy a fontos: a neve! A nevet pedig, amelyért őseink megvívtak az ellenséggel, a párduccal és a démonokkal, a nyílvessző vasa csiszolja fényesre, nem a baglyok csőre! S inkább oktató, mint dühös mozdulattal ráütött tegzére. A fiú hallgatott. Szótlan szomorúsággal vette tudomásul, hogy a bagolyügy ezzel végérvényesen lezárult. Lelke mélyén azonban megmaradt a vágy a madár után, és sok évvel később Bolod, a fiatal ezredparancsnok nem tudta elképzelni, minek köszönheti ura és parancsolója kegyét, hogy a mohamedánok ellen viselt hadjárata után, amikor az arany és a rabszolgák tengere ömlött Karakorumba, az ajándékba adott két idomított sólyomért olyan kiváltságokat kapott, amilyenekről a nála sokkal tapasztaltabb és idősebb vitézek is csak álmodni mertek. Ezért érezte akkor ott, az álom és az ébrenlét mezsgyéjén a sar sovó szárnyának puha simogatását, s aztán hirtelen, mint amikor a tejfehér köd a fűszálak csúcsain a hajnali szellő első fuvallatára semmivé foszlik, szerteszakadt az álom laza szövedéke, s bár még lehunyva tartotta szemét, érezte, hogy már ébren van. Nem tudta, mire ébredt fel, de amikor az érdes meleg valami ismét felcsúszott a karján, jeges rémület hasított a szívébe: kutya! Kutya nyalja a kezét! Gyűlölte a kutyákat. Gyűlölte, és félt tőlük. Soha senkinek nem merte bevallani félelmét, mégis mindenki tudott róla. Tudták, hogy jobban fél Barsztól, a hatalmas tarkától, mint testvérei vagy a rokon gyerekek a hajnali szellemektől, az albinoktól. Még egészen kicsi korából eredt ez a gyűlölettel vegyes félelem, azokból az időkböl, amikor beszélni is alig tudott. Két olyan eseményre emlékezett vissza, amelyek később is, egészen ifjúkoráig amikor már senki és semmi nem rettentette ezen a világon elkísérték. Az első akkor történhetett, amikor már tudott járni, és kacsázó futással, lebegő varkoccsal tűnt fel itt is, ott is a jurták között. Odalábatlankodott az asszonyok közé, vagy az idősebb rokon lányok nyakában cipeltette magát. Akkor történt egy viharos tavaszi éjszakán. Anyja már leterítette az illatos juhbőröket, és bár apja még kint volt a pusztában, lefekvéshez készülődtek. A környező jurtákból és a marhák karámja felől még kiáltozás hallatszott, valaki huzakodó bikákat akart szétválasztani. Behallott a küzdő állatok szarvának csattogása s a tompa botütések zaja, melyekkel a pásztor megpróbálta szétkergetni a viaskodókat. Az ismerős neszek már-már álomba ringatták, amikor valami furcsa, szokatlan távoli hang zökkentette vissza az ébrenlétbe. Messziről, olyan messziről, mintha a sziklacsúcsok mögül jött volna, egyhangú és mégis fenyegető, üvöltő hangok kórusa hallatszott, néha egészen elhalkulva, hogy később ismét felerősödjön.

5 Szinte érezte, hogy a kellemes, de valami megmagyarázhatatlan okból mégis félelmetes hangok füzére rátelepszik az éjszakai fuvallatra, s a szellő lágy hullámai hozzák fűszálról fűszálra jurtájukig. Anyja gondterhelten kapta fel a fejét, ellebbentette az ajtónyílás elől a vékony bőrfüggönyt, s fejét kissé félrehajtva belehallgatózott az éjszakábá. A távoli kórus ekkor, mintha csak azért csitult volna el, hogy hallgatóságot követeljen magának, ismét megszólalt, s a panaszos hangok áradata most már sokkal hangosabban, mint eddig körülölelte a jurtát. Az asszony egy darabig mozdulatlanná merevedve, furcsa, előregörnyedő testtartással az ajtó előtt állt, majd visszafordult, és egy marék argalt dobott a mármár kialvó tűzre. Csono! mondta kissé rekedtes hangján, s mozdulatai, ahogy a tevetrágyát szórták, mintha nyugtalanságot árultak volna el. A fiú még mindig mit sem sejtve hol anyját figyelte, hol pedig a már elég közeli kórust hallgatta, amikor anyja viselkedéséből hirtelen kitalálta, hogy apját veszély fenyegeti. Most már nyugtalanul figyelt anyjára, aki midőn a lángok ismét fellobogtak, s váltakozó hosszúságú ábrákat vetítettek a jurta falára, félrehúzta a függönyt, és eltűnt a sötétben. A fiú szívét jeges rémület szorította össze. Dermedten nézte a meg-meglebbenő függönyt, s amikor a szellő egy-egy erőteljesebb hulláma végigfutott rajta, és felcsapta az ajtókeret felső léce felé, hogy csak tátongó, fekete üresség maradt a helyén, a felhangzó kórus körülölelte fekvőhelyét. A lángok az ajtón át beosonó légáramlattól soha nem látott lobogásba kezdtek, szikrák szálltak az ég felé, s eltűntek a magasban a csillagok között. A füsteresztő nyíláson keresztül csillagok néztek le rá, de mintha ma valahogyan vörösebbek, haragosabbak lettek volna a szokottnál. Megkönnyebbülten hallotta ismét anyja hangját, más nőkével és férfiakéval egybefonódva, de a szokott nyugodt, kissé mindig rekedt hang ezen az estén idegesen vibráló magas színt kapott, s ami csak igen ritkán fordult elő olyan ritkán, hogy nem is nagyon emlékezett ilyesmire, anyja kiabált! Előbb csak a kiáltozást hallgatta minden értelem nélkül, csak a hang magasságára figyelt, majd lassan a szavak is értelmet kaptak, ahogy egyenként bekúsztak varkocsa alá. Egy dörmögő férfihang válaszolt néha anyja nyugtalan, követelő szavaira. A dörmögő hangból semmit nem értett, nem is érdekelte, csak az anyjáét leste. Lassan mondatokká álltak össze a szavak. A kutyákat gyorsan! hallotta. A kiáltásra válaszként futó lábak dobogása, majd a kötelükről eloldott kutyák csaholása töltötte be az éjszakát. Hallotta, hogy valaki lovára kap, és a hajszolt ló dobogása beleveszett a sötétbe. Aztán a távolból, valahonnan a puszta mélyéből, ahol most már tudta, hogy apja és a csikósok harcolnak a farkasokkal, egyre riasztóbb és vadabb hangok érkeztek. Sebzett állatok üvöltése, keserves vonyítás s olyan magas, éles rikoltásba átcsapó lónyerítés, hogy beleborsódzott a háta. Emberi hangok nem jutották el idáig, de tudta, hogy annak a szörnyűségnek a közepén, amelyik valahol távol uralja a pusztát, ott van az ő hatalmas, erős apja is, s mint a mesebeli óriások, akikről néha Temür apó szokott mesélni, életéért küzd a szörnyetegekkel. Nem is sejtette, mennyi idő múlhatott el ebben az ideges remegésben, amely fogva tartotta, de később, amikor nagyobb korában visszagondolt erre az éjszakára, úgy érezte, hogy addig a pillanatig, ameddig apja belépett a sátorba, több idő telt el, mint az az idő, amire egyáltalán vissza tudott emlékezni. Amikor aztán apja anyjától kísérve belépett az ajtón, egyszerűen nem tudta, mit is csináljon, csak állt, mintha szólni sem tudna, s a tüzet bámulta zavartan. A szikrák most is úgy szálltak, mint az előbb, csak most valahogy olyan könnyű lett minden. Fél szemmel a hatalmas emberre pillantott, és elkapta annak ráirányuló meleg tekintetét. Apja akkor odahajolt hozzá, ölébe vette, és orrával gyengéden végigsimította puha kis arcocskáját. A boldogságtól csak később vette észre, hogy apja ködmöne több helyen el van szakadva; éles fogak és körmök téptek a vékony posztóanyagba. Hirtelen ismét meglebbent a függöny, s egy idősebb rokon legény Csolóval, apja lovászával valami sötét, mozgó és szuszogó tömeget vonszolt maga után. Amikor jobban ráesett a fény, akkor látta csak, hogy hatalmas kutya fekszik a jurta

6 földjén, egy akkora állat, amekkorát még alig látott, s amelynek, ha állna, és őt melléje állítanák, magasabban lenne a háta, mint az ő feje búbja. Az állat most az oldalán feküdt, nehezen sípolva szedte a levegőt, és hosszú farkával egyhangú köröket írt a földre. Amikor figyelmesebben odanézett, észrevette, hogy az oldalán egy helyütt, egészen közel a hátulsó lábakhoz, nagy helyen hiányzik a puha fekete szőr, és a tátongó lyukból valami fekete, ragacsos, tompán csillogó csöpög a jurta földjére. Alaposan belemartak mondta az apja, s vizsgálgatni kezdte a sebet. Kár lenne érte, úgysem vagyunk bővében kutyáknak mondta Csoló is, és Jiszügejre nézett. Jiszügej intett az asszonynak, és a két férfival együtt kutatni kezdett a hátul heverő bőriszákok között. Minden figyelmüket lefoglalta a keresés, apróra vágott bőröket kotortak elő az iszákok aljából, majd maguk mellé tették, és tovább kutattak. Vele senki sem törődött többé. Ekkor fordult teljes figyelmével a kutya felé. Lecsusszant a juhbőrrel borított lócáról, hova apja ültette, amikor a többiek bejöttek, s egészen az állat mellé állt. Kerekre nyílt szemmel nézte a köröző bojtos farkat, a nehezen, sípolva emelkedő bordákat a fekete szőr alatt es a meg-megremegő, tépett végű füleket. A fülek széle telis-tele volt ujjnyi hasadásokkal, melyeket már rég begyógyított az idő, frisset azonban egyet sem tudott felfedezni közöttük. Semmi sem különböztette meg egy egyszerű, alvó kutyától, amilyet napjában sokat látott a jurták között, hacsak azt a fekete valamit nem számítjuk, amely kitartóan áztatta a földet, mint a nyári eső. Egyik szemére félig ráborult a szemhéja, a másik szeme láthatatlan volt, mivel a kutya feje fél pofára fordulva feküdt előtte. Amikor egyet lépett feléje, és már szorosan mellette állt, a kutya felhúzta szemhéját, s előbb csodálkozva, majd barátságosan tekintett fel rá. A köröző farok is megtorpant egy pillanatra, hogy rövid szünet után ismét nekilendüljön, most már nagyobb idő alatt téve meg a köröket. Fekete orrán remegés futott végig, mintha szimatolni akarna, ínye felhúzódott, előtűntek hófehér fogai. Száját egy kissé kinyitotta, majd összezárta, nyelvét kidugta, mintha erőlködve mondani akarna valamit. Tudta, érezte, hogy a kutya szólni akar hozzá, csak nem tud, vagy ha tud is, olyan halkan teszi, hogy nem hall mást, csak halk, sípoló zihálást. Azt hitte, ha közelebb hajol, talán meghall valamit az éjszaka történtekből, valami csodálatosat a vad küzdelemről. Egyik kezét óvatosan a földre tette, másikat a kutya oldalának támasztotta, s fejét oldalra hajtva, fülét szinte rátapasztotta az ismét felvöröslő fogínyre. A kutya ekkor ráemelte tágra nyitott vörös szemét, tátott torkából hörgő hang szakadt ki, testét néhány hüvelyknyire feldobta a levegőbe, és amikor a fiú eldőlt a váratlan mozdulattól, nagy erővel a vállába mart. Aztán kifordult szemmel mozdulatlanná dermedt. A másik történet jóval később esett meg vele, évek múlva, amikor már biztosan tudott célba nyilazni, oldalán kis tegezt hordott rövid nyílvesszőkkel, és a felállított, ember formájú bábut messziről is eltalálta. Azóta talán ha háromszor-négyszer zöldült új fű a pusztán, és így még most is maga előtt látja azt a félelmetes napot, amely örökre kitörülhetetlenül belevésődött emlékezetébe. Abban az időben még nem volt szabad elhagynia a tábor területét, csak a sátrak között játszogathatott pajtásaival. A többi rokon gyerek sem tehette ki a lábát a jurták bűvös köréből, pedig a végtelen puszta ezernyi édes, soha nem ízlelt örömöt rejtegetett, melyek megismerését megakadályozta a felnőttek szigorúan tiltó szava. Amikor a történet megesett, éppen Akutajjal, egyik unokatestvérével barátkozott, aki bár idősebb és nagyobb is volt nála, mégis kénytelen volt vele játszani a táboron belül, hiszen a felnőttek tilalma rá is vonatkozott. Akutajtól hallotta először, hogy nem messze a tábortól, ellenkező irányban, mint az égre törő sziklacsúcsok, fészkelnek a fürge üreginyulak, amelyeket már ő is meglesett néhányszor, amint holdvilágos estéken furcsa, ugrándozó futással, lobogó fülekkel vágtattak, mintha sebesen futó árnyékuk üldözné őket. Soha nem sikerült azonban közelebbről megismerkednie velük. Nem sikerült beavatkoznia akár esak megfigyelőként is életükbe, mint ahogy azt a sar sovókkal tehette,

7 mivel a nyulak valahol messze, a pusztaság közepén fészkeltek, s a kutyák ugatása el űzte őket a tábor közeléből. Akutajtól hallotta azt is, hogy ilyentájban, amikor már a kisnyulak felcseperedtek, holdvilágos éjszakákon minden nyúl, öreg és fiatal, kibújik a lyukából, s az éjszaka közepén körtáncot lejt a pusztán. Valahogy úgy, mint ahogy azt egyik idősebb unokatestvérének lakodalmán a felnőttektől látta. És amikor később Akutaj suttogva elmesélte haditervét, bármennyire is félt apjától, és tisztelte a felnőttek tilalmait, nem tudott ellenállni a kísértésnek, s vele szökött, hogy meglesse és nyílvesszővégre kapja a tapsifüleseket. A reggeli órákban szöktek meg a táborból. Mindketten eléggé ismerték a felnőtteket ahhoz, hogy ne az estét válasszák, bármennyire is az látszott volna a legcsábítóbbnak. A sötétségtől való ösztönös félelmen kívül tudták, hogy ha esti lefekvéskor fedezik fel szökésüket, minden reményüknek befellegzett. Fáklyás és fegyveres lovasok serege veri fel az alvó pusztát, s alig néhány kőhajításnyira a tábortól megtalálják őket. Elhatározták tehát, hogy a délelőtti órákban szöknek, hiszen a felfedeztetés veszélye ilyenkor a legkisebb. Igaz, hogy az ebédnél feltűnik majd távolléte, de anyja bizonyára arra gondol, hogy valamelyik nagynénje fogta ott a jurtájában ebédre, mint ahogy az gyakran meg szokott történni. A jurtatábor meglehetősen nagy területen helyezkedett el, a sátrak között nagy, széles szabad helyekkel, még egy felnőtt kiáltása sem hallatszott el egyik végétől a másikig. Sűrűn előfordult, hagy játszadozás közben messzire keveredett, és amikor az ebédidő ráköszöntött, csak a távolból tudta felfedezni a jurtájuk tetejéből kígyózó füstöt. Ilyenkor betért a legelső rokon sátrába, vagy egyedül, vagy pedig a vele játszó gyerekekkel együtt, odatelepedtek közvetlenül a bejárat mellé, a küszöbtől balra, az asszonyok mögé. Senki nem szólt ilyenkor, mindenki természetesnek vette, hogy a kis jövevényeket illő módon megvendégelje. Ebéd után aztán folytathatták a játékot, és csak este kellett a megszabott időben, pontosan akkor, amikor a nap egy süvegnyire állt a sziklacsúcsok felett, hazatérnie. Most erre az egynapnyi előnyükre számítottak. Kora délelőtt óvatosan ügyelve arra, hogy más fiúk ne csatlakozhassanak hozzájuk, mintha csak véletlenül tennék, egyre kijjebb kerültek a jurtatábor széle felé, és elérték a legszélső sátrakat. Itt még óvatosan kellett lopózkodniuk, hiszen a szélső sátrakban a szolganépek laktak, akik hajlamosak arra, hogy belelássanak a gyerekek lelkébe, és szó nélkül átnyalábolva természetesen illő jutalom reményében szüleik jurtájához cipeljék őket. Ma azonban szerencséjük volt. A sátrak között csak egy-két öregasszony ténfergett, szárított juhbőröket hurcolt ide-oda, és ügyet sem vetett rájuk. Mégis hosszú percekig rejtőzködtek egy magas halom mögött, míg végül lassan kilopóztak a tábor területéről. Sokáig futottak összegörnyedve, és csak akkor mertek egészen kiegyenesedni, amikar a jurták már csak akkoráknak látszottak, mint azok a nagy fehér kövek, amelyek a táborból nézve övezték a látóhatárt. Szorongással vegyes öröm töltötte el a szívét. Szorongás, mert el sem tudta képzelni, milyen büntetéssel sújtja majd apja, ha kiderül a dolog pedig egészen biztos, hogy kiderül, hiszen az éjszakát a pusztán szándékoztak tölteni, ugráló nyulak között. Szorongását azonban hamarosan elnyomta az a feltörő, eddig még ismeretlen érzés, amely hatalmába kerítette, s ahogy visszagondol erre a kirándulásra, most is úgy érzi, ez az érzés akkor úgy eluralkodott rajta, hogy soha többé nem tud megszabadulni tőle. Amikor széttekintett a végtelen fűtenger felett, amelynek csak a távoli, égnek meredő csúcsok szabtak határt, úgy érezte, mintha madár lenne, és ha nem tart attól, hogy Akutaj kineveti, szétterjeszti karját, s megpróbál repülni. Maga is megdöbbenve hallotta, hogy szájából énekszó tör fel, együgyű kis dalocska, amelyet a rokon gyerekektől tanult, s amelynek alíg volt értelme. Ezzel a dallal szokták kiszámolni a fogót vagy a bűnöst a játékban. Hosszan elnyújtva szárnyalt a vékony gyerekhang, hol a mélybe süllyedt, hol a magasba emelkedett. Évtizedekkel később, amikor már lóháton, hatalmas serege élén lovágolt a pusztán, néha újra hatalmába kerítette ez az ismeretlen kényszer, s lassú,

8 vontatott ütemű dalt kezdett énekelni. Szübőtej-bátor ilyenkor hátrakacsintott Dzsebének. Énekel a nagykán! Ismét csatát nyerünk! Amikor végleg elmaradt mögöttük a sátortábor, úgy érezték, hogy nem bírja tovább a lábuk. A nap is egyre melegebben sütött, lassan delelőre állt, az éhség is kezdte elővenni őket. A kezdeti lelkesedés alábbhagyott, és csak kalandvágyuk maradványa hajtotta őket előre. Régen nem figyeltek már semmire; fáradtan, elcsigázva botorkáltak a hepehupás talajon a fűben. Akutaj kiáltására tért magához. Ahogy kábulatából felrezzent, és felemelte a fejét, látta, hogy a viszonylag sima pusztának váratlanul vége szakadt. Egy alacsonyabb völgy előtt álltak, mely hirtelen kezdődött, mintha a puszta hepehupás földjéből kanállal vájta volna ki valaki. A völgy nem volt nagy, nem lehetett hosszabb, mint a kerektábor hosszúságának a fele, percek alatt elfuthatott volna a végére. Néhány árva karagánabokor volt csak a közepén, és a talajt borító fű, a puszta rikító zöldjével szemben, rozsdabarna színben játszott. A kiégett füvön a tüskés bokrok között hosszú, fehér, ágas-bogas csontok hevertek, mellettük pedig a bokrok mögül előbújva hatalmas, lompos kutyák sétáltak, ügyet sem vetve a hívatlan látogatókra. A fehér, hosszúkás csontok mellett félig vagy egészen felöltözött emberek hevertek, férfiak és nők vegyesen. Egyesek összegörnyedve, kezüket fejük alá téve, mások pedig kinyújtózva, mintha a bokrok árnyékában délutáni álmukat aludnák. A fiú a látottaktól megdermedve, némán állt. Semmit sem értett a dologból. Észrevette, hogy egészen közel hozzá, egy kis bokor tövében idősebb ember alszik. Kissé oldalra lépett, hogy belenézhessen az arcába, és az iszonyú látványtól, ami a szemébe ötlött, éles sikoltás hagyta el az ajkát. A fekvő öregembernek hiányzott az orra, a szemei, s arcát mindenütt harapások éktelenítették. Még így is, ahogy vicsorgó fogakkal nyelv nélküli szájában, összeharapdálva feküdt, felismerte az öreg Csagán apót, aki néhány nappal ezelőtt halt meg egy ismeretlen, ragályos nyavlyában, és akinek testét még aznap éjszaka elvitték a hullákat rabló kísértetek. A legrettenetesebbek azonban a kutyák voltak. Lustán mozogtak, de megállás nélkül, morogva és a fekvőket szagolgatva ténferegtek jobbra-balra. Lapos pillantásaikból kiderült, hogy észrevették a betolakodákat. A bokrok mögül ekkor kiballagott egy óriási, eddig még nem látott fekete kutya. Szenvtelenül az egyik fekvőhöz hajolt és megszagolta. Orrával megdöfködte egy kicsit, mire a férfi, mintha tiltakozni akarna a háborgatás ellen, maga mellé húzta kiterjesztett karját, s lassan oldalára fordult. A kutya kivicsorította a fogát, előbb a ruhán rántott egyet, majd a fekvő oldalába harapott. Ez volt az a pillanat, amikor megértettek mindent. Üvöltve, ahogy a torkukon kifért, rohanni kezdtek visszafelé, ahonnan jöttek, s ahol az elhagyott jurtatábort sejtették. Akutaj, aki néhány évvel idősebb volt, és nem hitt abban, hogy a halottakat éjszaka elragadják a szellemek, futtában odasikoltotta neki: Meneküljünk! A Halottak Völgyében vagyunk! Most, évek múltán, ahogy áisszagondol a menekülésre, néha még végigfut hátán a hideg, de már tudja, hogy felesleges volt a rohanás, hiszen valóban a Halottak Völgyébe jutottak, ott pedig a csendes tiszteletnek kell uralkodnia az ember lelkén, nem pedig a feneketlen félelemnek. Azóta megtanulta, hogy nincsenek éjszakai kísértetek, akik eljönnének a halottakért, és csak ritkán fordul elő a nagyon gonosz emberekkel, hogy démonná változnak. Megtanulta, hogy minden tábornak magának kell gondoskodnia az el [28 29] bentette a függönyt, és kilépett a jurtából. Apja a lovak mellett állt, és itatta őket. Széles szájú bőrvedret tartott eléjük, benne a tegnap hozott vízzel, amely az éjszaka hűvösében alaposan lehűlhetett. Az alacsony lovacskák mohón ittak, mintha tudnák, hogy hosszú órák múlhatnak el, amíg ismét innivalóhoz jutnak. Apja hátranézett a halk neszre, amit a fiú csizmája okozott a fűben, néhány pillanatig rajtafelejtette kemény tekintetét, majd elfordította a fejét, ésfolytattaaz itatást. Egyikük sem szólt, nem köszöntötte a másikat. Jiszügej családjában olyan felesleges szavak, mint a köszönés, ritkán estek, és csak akkor, ha öreg vagy messziről jött ember tisztelte meg házuk táját. A rokonok és ismerősök köszönés nélkül is ismerték egymást, és azt tartották, hogy

9 a köszönéskor szokásos jókívánságakat olyan embernek mondani, akit nem szeretünk, hazugság, az olyannak pedig, akit szeretünk, felesleges. Most is, apa és fia szó nélkül megértették egymást. A fiú sarkon fordult, és visszament a jurtába, ahol már éppen felkeléshez készülődtek az előbb még békésen alvók. Körbefordult, homlokát hozzáértette a kis fából faragott ládikóhoz, melyben a nemzetségi totemállat egy csontját őrizték, aztán határozott léptekkel kisietett az ajtón. Néhány órával később már mindenki tudta. a táborban, hogy Jiszügej-bátor fia, Temüdzsin elindult menyasszonyt keresni, hogy a régi szokásoknak megfelelően évekig leendő apósa jurtájában éljen, s ott végzett munkájával szolgálja le jövendő felesége vételárát. II. AZ APA Négyszer nyugodott le és kelt fel újra a nap azóta, hogy elindultak a hosszú útra, s még körülbelüt ugyanannyi volt előttük. Jiszügej tudta, hogy az élelemmel, amit a lovak iszákjaiban az útra hoztak, csínján kell bánni, hiszen megeshet, hogy amíg az olkunutokat megtalálják, a duplája is elmúlik az előre eltervezett napoknak. Ebben az időszakban, így nyár elején különösen nehéz megtalálni valakit, akiről csak annyit tudunk, hogy három-négy évvel ezelőtt egy akkora területen lakott valahol, amekkorának a keresztüllovaglásához még egy hét is kevés. Az olkunutok kevesen voltak, s Jiszügej sógorai éltek közöttük. Jiszügej feleségének, Höelünnek volt néhány fiútestvére, akik átvészelték azokat a nehéz időket, amelyek az elmúlt évtizedekben az olkunutokat sújtották, s most a Tödöge patak vidékén nomadizáltak. Az utóbbi időben különben is valahogyan megbolondult a világ. Sehogy sem mentek úgy a dolgok, mint azelőtt. Régebben, ha nem is volt békesség, hiszen mindig akadtak viszálykodók és cselszövők, mégis tudta az ember, hogy kivel hányadán áll. Tudta, hogy keleten élnek a kitadok, a kínaiak a Középső Birodalomban, és hatalmas erejükkel a pusztán senki sem veheti fel a versenyt. Szerencsére a Középső Birodalom fiai nem is óhajtottak közelebbi kapcsolatba kerülni a sztyeppék nomádjaival. Bezárkóztak magas falaik mögé, és csak akkor csaptak ki néha-néha jól felszerelt seregeikkel a zöld mezőkre, ha a fővárosba tartó karavánok egyike-másika nyomtalanul eltűnt valahol a pusztaságban. Ilyenkor hatalmas seregek özönlöttek ki a nagy fal kapuin, pontosan meghatározott terv szerint, előre megállapított irányba, és mindig azokra csaptak le, akik vétkesek voltak a karavánok eltüntetésében. A nemzetség más vezetőivel együtt éppen eleget csodálta Jiszügej is azt a hangtalan és láthatatlan kémszervezetet, amely finom hálóival, mint a pók, befonta a hatalmas, látszólag lakatlan pusztaságot, a déli, letelepedett mohamedán népektől a Középső Birodalom faláig. Az utóbbi időkben azonban mintha megnőtt volna a Középső Birodalom urainak a tevéksnysége a pusztákon. Egyes népek, nemzetségek, máról holnapra feledve rokonságot és testvérséget, a Középső Birodalcm hű csatlósaivá váltak. Népek, amelyek ősidőktől fogva barátoknak számítottak, fegyverrel törtek egymásra, mások pedig, akik között emberemlékezet óta vérbosszú dühöngött, a körülöttük végbement, sokszor érthetetlen változások hatására testvérséget fogadtak. Mindenesetre a megváltozott világ mindenki számára tanulságokkal szolgált; a régi kötelékek felbomlottak, s most bárki, bármilyen mozdulata elűtt, amelyet mások irányába tesz akár baráti, akár ellenséges szándékról legyen is szó, jó, ha kipuhatolja a másik pillanatnyi helyzetét, mert előfordulhat, hogy barátokat sújt, és ellenségnek nyújt békejobbot. Jiszügej-bátor, mint a jól felfegyverzett és tiszteletnek örvendő kijat nemzetség feje, jó előre értesítette az olkunutokat jőveteléről és abbeli szándékáról, hogy fia számára a nemzetségből választ feleséget. Ezzel egyidejűleg tudakozódott másoknál is, hogy az olkunutoknak mi a véleményük a megváltozott hatalmi viszonyokról, és úgy látta, hogy nincs oka aggodalomra. Az olkunutok most is, mint azelőtt, igyekeznek távol tartani magukat a veszélyesnek számító ügyektől, és csak végszükség esetén avatkoznak mások dolgába.

10 Jiszügej is tulajdonképpen ezt szerette volna elérni saját népénél, elődei azonban túl sok ellenséget és barátot szereztek. Túl sok kötelezettséget vállaltak ahhoz, hogy most csak egyszerűen elhagyhatnák a szövetséges nemzetségeket és törzseket. A szövetségesek soraiban pedig újabban egyre több a kitadok ellensége. Jiszügej nem szívesen bocsátkozott volna harcba a Középső Birodalom fegyvereseivel. Most talán, hogy az olkunutokkal, akik közömbösek a kitadok iránt, közelebbi kapcsolatba kerül, sikerül elhatárolnia magát a birodalom ellen áskálódó nemzetségektől és törzsektől. Ez volt titkos szándéka, amiért fiát, Temüdzsint az olkunutokhoz kísérte vőnek. Napok óta sziklás hegyek között lovagoltak. A meredek sziklafalak nem voltak ugyan olyan magasak, mint azok, amelyeket Jiszügej-bátor egyik-másik hadjárata alkalmával arrafelé látott, ahol a nap lenyugszik, de nagyon alacsonyak sem voltak. Csúcsaikat és oldalaikat nem borította fehér hó, mint amazakét, de szépségben ezek sem maradtak el a régen látott, távoli óriás esúcsok mögött. Azok inkább fenséget és csodálatot ébresztettek szívében, és biztonságot, hogy a csúcsok között csak jó szellemek és segítőkész istenek lakhatnak, hiszen a hatalmas, égbe nyúló sziklabércek nem tűrnék meg maguk között az ártó lelkeket, nem néznék tétlenül garázdálkodásukat. Ezek az itteni alacsony hegyek mások voltak: szépek, de félelmet keltettek, nem nyugalmat és esodálatot. Nem tűrték meg a fákat és a bokrokat, a sárga, silány fű is inkább a hegyláb környékén nőtt. Kopárak voltak és fenyegetőek. Oldalaik zöld, sárga, sőt vörös színben játszottak, és ha a napsugarak végigömlöttek rajtuk, olyan fényözön verődött vissza róluk, mintha halottak lelkei érkeztek volna a halál országából, hogy véres leplüket végigterítsék a jurtatáborok felett. Jiszügej, bár sok kegyetlen csatában bizonyította bátorságát, nem érezte jól magát e barátságtalan hegyek között. Elhagyta az a biztonság, amelyet a végtelen fűtenger láttán érzett, pedig nem mulasztotta el az alkalmat, hogy követ dobjon minden egyes hágón az ovóra, és ugyanezt fiától is megkövetelte. Lassan, amikor a nap már majdnem megtette kiszabott útját az égen, a hegyek kezdtek elmaradozni. Jiszügej jól ismerte az utat, hiszen évekkel ezelőtt, amikor még szorosabb volt a kapcsolata felesége rokonaival, számtalanszor megjárta már. Tudta, hogy az utolsó hegyek után ismét a puszta következik, azonban már nem a kijat nép legelőterülete, tehát nagyobb elővigyázatra lesz szükség. Amikor aztán hamarosan az utolsó nagyobb hegy lábához érkeztek, leugrott lováról, és intett fiának, hogy ő is tegyen így. Ez az utolsó hegy, s ismét kiérkezünk a pusztára. Mielőtt az ember elhagyná a sziklákat és a hágókat, hogy kilépjen a sík vidékre, mindig körül kell néznie, hiszen a sziklák védelmében mi vagyunk előnyben! oktatta fiát. Az előttünk elterülő puszta a tatárok szállásterületéhez tartozik, őket pedig jó lesz elkerülnünk fűzte még hozzá. De hiszen barátságban élünk a tatárokkal! szaladt ki a fiú száján önkéntelenül is a csodálkozó mondat. Barátságban igen mondta Jiszügej, s egy pillanatra elhallgatott, mert arra gondolt, hogy a régi fogalmaknak mennyire megváltozott a jelentésük az utóbbi néhány évben. Ki tudná megmondani, hogy kinek ki a barátja, és ki az ellensége? Zavartan nézett fia kíváncsi szemébe neki még hiába próbálná elmagyarázni a puszta erőviszonyainak gyors változásait. Valamit azonban mégis mondania kell Más a barátság, és más az óvatosság. Mindenkivel előfordulhat, hogy szövetségre lép valakivel, és ez a szövetség azzal jár, hogy másokat attól a naptól fogva ellenségnek tekint. Nem tudjuk, hogy a tatárok nem kötöttek-e szövetséget valakivel az utóbbi időben fogalmazta meg egyszerűbben gondolatait, majd hirtelen figyelni kezdte az előttük elterülő fűtengert. Kezét egy kissé felemelte, és Temüdzsinnek is megállást parancsolt. Szeme összeszűkült, s karjával valahova a végtelen zöld egy pontjára mutatott. Ott! Lehetnek vagy tízen, és keresztben haladnak előttünk Szerencse, hogy nem érkeztünk előbb, még mielőtt a nap csak késpengényit is mozdult volna az égen. Azóta már a nyomunkat olvasnák!

11 Tatárok? kérdezte a fiú halkan, egyik kezével a kantárt markolta, másikkal pedig lova sörényét simogatta. Igen, tatárok! válaszolt lassan Jiszügej. Ráhajolnak a lovukra, kissé előredőlnek, mintha mindig attól rettegnének, hogy valahonnét rájuk nyilaznak. A mi nemzetségünk egyenesen ül a lovon, nekünk nincs mit takargatnunk! tette hozzá büszkén. A lovasoknak, ahogy lovaglásuk iránya mutatta, valahol egészen közel kell majd előttük elvonulniuk. Jiszügej intett Temüdzsinnek, s egy magányosan álló, hatalmas sziklatömb mögé vezették lovaikat. A férfi úgy számított, hogy a tatárok bizonyára nem térnek majd be a sziklák közé, hanem egészen közel a hegylábhoz, még a mezőn elvonulnak a nap lenyugvásának irányába, ahol a szállásterület központját alkotó jurtatáboruk van. Aggasztotta ugyan a váratlan közelség, de nem volt már idejük visszavonulni a sziklák közé. Ha a tatárok valami okból mégiscsak erre fordulnának, pillanatok alatt megtalálnák friss nyomaikat, és csak idő kérdése, hogy utolérjék őket. A menekülésnek nincs semmi értelme. Az egyetlen lehetséges megoldás, h,a elrejtőznek a sziklatömbök mögött. Szorítsd a száját és csend! parancsolta a férfi, s széles kezével összezárta lova pofáját. A fiúnak csak két kézzel sikerült a dolog. Oldalával barátságosan nekidőlt a lónak, mintha csak otthon játszadoznának. Tudta ő is nagyon jól hiszen vadászataik során apja már sok mindenre megtanította, hogy a lónyerítés tönkreteheti a legszebb zsákmány reményét is, s eleget gyakorolta lovával ezt a várakozási módot. Az állatok békésen, mozdulatlanul tűrték gazdáik kezét, csak akkor rándult meg idegesen orrcimpájuk, atnikor megérezték a közeledő idegen lovak szagát, s meghallották horkantásaikat. Szerencse, hogy felőlük fúj a szél! suttogta Jiszügej-bátor, s megnyugtatóan mosolygott fiára. A szikla mögül semmit sem láttak, de mindketten érezték, hogy az idegenek a kőtömb túlsó oldala mellett haladnak el, olyan közel, hogy egy keresztülhajított kő talán el is találná őket. A szél vidám hangfoszlányokat hozott, magas fejhangú nevetést, aztán minden elenyészett. A férfi még mindig óvatosan tartva lova száját, kikémlelt a tömb mögül. Minden úgy történt, ahogy gondolta. A tatárok egészen a hegyláb alatt vonultak el, kilencen, s folytatták útjukat a fűben a legelőterület központja felé. Intett Temüdzsinnek, hogy eleresztheti a ló száját, hiszen a növekvő távolság és az ellenszél miatt már úgysem érkezhetnek el a hangok a tatárokhoz. Aztán a szikla széléhez vezette a fiút, és kimutatott mögüle. Nagyobb távolságban kilenc lovas alakja látszott, amint furcsa módon lovaikra lapulva, lassú poroszkálással vonultak egyre távolabb. A fiúnak feltűnt az a furcsa, hegyes süveg, amit az idegen férfiak viseltek. Más rendkívülit nem látott rajtuk, még az előbbi nevetés is pontosan olyan volt, mintha csak otthon hallotta volna rokonaitól. Amilyen gyorsan csak tudtak persze igy is több napig tartott az út, átlopakodtak a tatárok legelőterületén. Amikor sikeresen túljutottak a tatárlakta pusztákon, Jiszügej-bátor láthatóan megkönnyebbült. Az út, ami ezután következett, már nem jelentett veszélyt. A tatárok és az olkunutok között az onggiratok laktak, ezek azonban baráti viszonyban álltak a kijatokkal, Jiszügej nemzetségével, így részükről nem fenyegette veszély az utasokat. A harmadik nap estéjén pedig, amikor elhagyták a sziklákat, s a nap már lenyugodni készült, messziről kutyaugatást hozott a szél. Jiszügej, még mielőtt a teljes sötétség beborította volna,a mezőséget, észrevette a távolban néhány magas fa koronáját. Megnyugodott. Jól emlékezett tehát; a fák a közeli folyót jelzik, a folyó pedig nem lehet más, mint a Csekcser, melynek partján emberemlékezet óta az onggiratok jurtái állanak. A napkorong utolsó sugarai is eltűntek a mező hullámos buckái mögött, amikor a kutyaugatás egyre erősebb lett, majd lódobogás verte fel a csendet, s rövidesen lovas ember sziluettje tűnt fel nem messze előttük. Mozdulatlanul ült a lován az idegenek felé fordulva, kezében hosszú bot, végén hurokkal, amellyel az elkalandozó lovakat fogják be a csikósok. Állt mozdulatlanul, összehúzott szeme a jövevényeket fürkészte. Amar mend! Nyugalom és egészség! köszöntötte Jiszügej a lovast, majd megállította lovát, és intett a fiúnak is, hogy húzza meg a zablát.

12 Amar mend! válaszolt bizonytalanul az ismeretlen, s szemét egy pillanatra sem vette le az idegenekről. Jiszügej-bátor vagyok a kijatok nemzetségéből. Ez itt a fiam, Temüdzsin, és az olkunutok szállásterülete felé tartunk A lovas mintegy félbeszakítva a megkezdett mondatot, hirtelen mozdulattal leugrott lováról, s szemét még mindig a jövevényeken tartva, egyik kezébe fogta lova kötőfékjét, és leguggolt a földre. Zekéje öbléből vékony szárú pipát vett elő, megforgatta a kezében, majd még mindig a sarkán guggolva, előhalászott egy faragott szelencét is, és valamit beletömött a pipa apró fejébe. Jiszügej is elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Ugyanolyan hirtelen mozdulattal a földre ugrott, s az ismeretlen földre fektetett pányvája mellé guggolt úgy, hogy a pányva közte és a pipázni készülő férfi között feküdt. Lassú, nyugodt mozdulattal ő is zekéje öblébe nyúlt, kiemelte saját pipáját, majd apró szelencéjét a szárított fűből és falevelekből készült porral, és az idegen felé tartotta. Az idegen pillanatnyi habozás után elvette a feléje nyújtott szelencét, s a már sötétedő pusztán nyugodtan a szeme elé emelte, megszemlélte a rajta látható faragásokat, majd már megtöltött pipája fejét tenyerébe verte, és újra megtöltötte Jiszügej keverékével. Meghajtotta fejét, és utánozhatatlanul méltóságteljes mozdulattal Jiszügej felé nyújtotta saját szelencéjét. Jiszügej átvette, felemelte, s apró mormogás hagyta el ajkát, mintha a szelencét dicsérte volna. Az ismeretlen ezalatt lekapcsolta övéről tűzszerszámát, kettőt csiholt, s halvány kis láng lobbant fel az egyre növekvő sötétségben. Az idegen ekkor tekintetét a fiúra szegezte. Bó! parancsolta röviden. Temüdzsin apjára pillantott, s amikor annak kifejezéstelen arcára siklott a tekintete, szemében mintha igenlést látott volna. Leszállt hát lováról, s valamivel távolabb, a pányvától néhány méterre ő is leguggolt. A télen felétek is ráfagyott a jég a fűre? kérdezte Jiszügejhez fordulva az idegen. Szerencsére nem. Az idei hó könnyű volt és laza, mint a birkagyapjú, de a farkasok sok juhunkat megették, hogy a Kék Ég nusztítsa el őket! Pusztítsa el valamennyit! helyeselt az idegen, és ismét csend ereszkedett közéjük. Aztán Jiszügej törte meg a hallgatást: Úgy hallottam, hogy az onggiratok között is jártak a kitadok emberei, és ismét sürgették az adót De hát ki tudna nekik eleget fizetni? Úgy bizony ki az ördög tudna? mormogta a másik, s ugyanolyan hirtelen mozdulattal, mint ahogy leült, felemelkedett, kiverte pipáját, felvette pányváját, lovára pattant, és anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rájuk, hátat fordított. Elporoszkált vagy tíz lóhossznyira, ott megfordította a lovát, s pányvájával valahová a már teljessé vált sötétségbe mutatott. Ott, ahol azt a fényt látod, ott várja Jiszügej-bátort Dej-szecsen, a sógora mondta, majd megsarkantyúzta lovát, és beleveszett a sötétségbe. Jiszügej és a fiú ekkor ismét lóra szállt, s a hirtelen kigyúlt csillagfényben a jurtatábor felé lovagolt. Jiszügej évekkel ezelőtt sok napot töltött Dej-szeesen jurtájában, tengernyi kumiszt megivott az onggirattal, és mindig örült, ha viszontláthatta. Most is, midőn rövid lovaglás után előttük feküdt a tábor, az ajtó hasadékán kiszűrődő fényből tüstént ráismert sógora jurtájára, s arra irányította lovát. A fiú követte. Közeledtükre félrelebbent a jurta ajtaját takaró függöny, és izgatott női hangok párbeszéde hallatszott ki a sátorból. Hej! kiáltotta Jiszügej, amikor a jurta mellé értek. Jiszügej vagyok, a kijat, kössétek meg a kutyákat! A jurta függönye akkor ismét meglibbent, s egy alacsony, kissé hajlott hátú férfi lépett ki hunyorogva az ajtón a sötétségbe. Űdvözlet és béke, Jiszügej-bátor! köszöntötte a lovast, két kezét melle előtt lazán összefogva, és kissé elörehajolt. Jiszügej és a fiú leugrott a lóról, állataikat gondos kezeknek engedték át, amelyeknek gazdái időközben árnyékként jelentek meg mellettük, hogy ugyanolyan észrevétlenül eltűnjenek a fáradt lovakkal.

13 Lépjetek be, és tiszteljétek meg szerény jurtámat! mondta masolyogva Dejszecsen, és jó példával elöljárva meghajolt, félrehúzta a függönyt, s belépett a sátorba. Jiszügej és a fiú, gondosan ügyelve az illemre, nem tapostak a küszöbre, hanem lábukat magasan felhúzva átlépték, majd arccal a totemállat csontjait tartalmazó szelence felé fordulva, mely a bejárattal szemben állt egy faragott ládán, állva maradtak. A házigazda helyet mutatott a jurta jobb oldalán levő, bőrrel borított lócán. Kérlek, Jiszügej-bátor, légy a vendégem fiaddal együtt, s érezd magad úgy nálam, mintha saját jurtádban lennél. Engedd meg, hogy a régi barátságra es rokonságra emlékeztetve pálinkával kínáljalak! Barátságod megtiszteltetés. Legyen velem továbbra is! válaszolta egyszerűen Jiszügej, két kezét melle előtt lazán összekulcsolta, kissé meghajolt, s a gazda mutatta helyre ült a fiúval. A házigazda ekkor fából és csontból faragott kupákat húzott elő a sátor fala mellett elhelyezett ládák és bőrzsákok egyikéből, kisietett, s hamarosan egy nagyobb bőrtömlővel tért vissza. A három kupát színültig töltötte pálinkával, s az egyiket, egy faragott csontkupát udvariasan, két kézzel tartva, kissé hajlott testtartással átnyújtotta Jiszügejnek. Jiszügej ugyancsak két kézzel nyúlt érte, egyszerre fogta meg, s rövid ideig melle előtt tartotta. A fiú mindenben utánozta apját. Kissé izgatott volt ugyan, hogy valami hibát csinál, de a szertartás a legteljesebb rendben ment. A gazda végül magának is töltött, majd mintegy adott jelre mindhárman felálltak, három ujjukat a pálinkába süllyesztették, és pár cseppet az égre, pár cseppet a földre, néhány cseppet pedig a sátor közepén, a három láb alatt égő tűzbe szórtak áldozatul. Amikor a tűz fellobogott, a két férfi fenékig itta a kupát, a fiú pedig az illendőség kedvéért egy cseppet belenyalt. Nyelve hegyét égette az erős ital, de férfiak között volt, nem mert fintorogni. Az ital elfogyasztása után két nő lépett a jurtába. Félénken üdvözölték a jövevényeket, s sült birkahúst szolgáltak fel. Előbb a férfiak vettek a hatalmas réztálból, majd a fiú, legvégül az asszonyok. Birkát vágattam már kora reggel, Jiszügej sógor, és előhozattam legerősebb pálinkámat, amivel csak legkedvesebb barátaimat szoktam megtisztelni kezdte a vacsorai beszélgetést Dej-szecsen. Tudtam, hogy amint a nap lebukik a Csekcser-parti sűrűség mögött, hozzám érsz fiaddal, Jiszügej sógor. Jiszügej csupán udvariasságnak vélte az onggirat szavait, s maga is hasonlóképpen válaszolt: Valahányszor te közelítesz hozzám, tisztelt barátom, Dej-szecsen, én is megérzem már messziről. Tüstént parancsot is adok ilyenkor az asszonyoknak és a szolgálóknak az étel és az ital elkészítésére. Így van ez jól férfiak és rokonok között. Az onggirat arca azonban most furcsa módon komoly maradt, s minbha meg sem hallotta volna Jiszügej udvariaskodását, így folytatta: Ma hajnalban, amikor a nap még meg sem kezdte vándorútját a nagy Kék Égen, furcsa gyengeség vett rajtam erőt. Úgy éreztem, mintha valaki azt súgná, menjek ki a jurtából, de olyan gyenge voltam, hogy nem tudtam megmozdítani a lábam. Csak felfelé néztem a homályos szürkületben a jurta füsteresztő nyílása felé. Láttam az egyre homályosuló csillagokat és azt, hogy a nyílást hirtelen ragyogó fényesség tölti be. Csak néztem döbbenten, tagjaim nem engedelmeskedtek, lábam nem mozdult, kezem nem tudtam szemem elé emelni. S ebben az egyre erősödő ragyogásban hirtelen egy fehér madár, egy szongor-sólyom szállt be a nyíláson. Hatalmas fehér madár volt, ragyogó vörös szemekkel, kiterjesztett szárnyainak a hegye a sátor falait verdeste, csőre csillogott a fényben. Amint ámuló szemmel, reszketve és erőtlenül néztem, észrevettem, hogy karmai közül jön a ragyogás. Odapillantottam, s láttam, hogy a madár karmai között tartja a napot és a holdat. Néhány percig így lebegett mozdulatlanul Héj! szakadt ki a csodálkozás Jiszügej száján, s a fiú is ámultan figyelt. Néhány percnyi lebegés után szép finoman, vigyázva arra, hogy karmaival meg ne sértsen, hogy a forró nappal és a holddal meg ne égessen, a karomra szállt. Szólni nem szólt semmit, de szeme barátságosan nyugodott rajtam. Ekkor éreztem, hogy valami csodálatos erő száll meg, felemeltem a kezem, és megsimogattam

14 Az örökkévaló Kék Ég maga lehetett az! suttogta Jiszügej. Néhány percig még ott ült a kezemen, majd megemelte szárnyait, és ugyanolyan hirtelen, mint ahogyan jött, kirepült a füsteresztö nyíláson Talán egyenesen az égbe Ki tudhatja, hová? Próbáltam felkelni és megnézni repülését, de ekkor hirtelen ismét az előbbi gyengeség ereszkedett rám, mozdulni sem tudtam fekhelyemen Mit jelenthet a fehér madár látogatása, Szecsen sógor? kérdezte még mindig ámultan Jiszügej. Dej-szecsen kortyolt egyet kupájából, s kezével nyugalomra intette vendégét. Reggel azután, amikor az elrabolt nap már megszabadult, és felkúszott a Kék Égre, nem tudtam mire vélni a dolgot. Tudtam, hogy a hajnali látomás valami fontosat akar hírül adni nekem, de nem voltam képes megérteni, hogy mi lehet az. Felkeltem, és sietve, anélkül, hogy ettem volna valamit, felkerestem a tábor szélén táltosunkat, Tüment, hogy elmondjam neki álmomat Ő mit mondott rá? türelmetlenkedett Jiszügej. Elmondtam neki, hogy a hajnali szürkületben, amikor már halványulni kezdtek a csillagok, fehér szongor-sólyom repült a jurtámba, karmai között hozta a napot és a holdat. Majd ezt mondtam még neki: Tümen bátyó, segíts rajtam! Csak te segíthetsz, aki tudója vagy minden csodának, akár emberek, akár szellemek, akár szörnyetegek hívták is elő. Tudója vagy az éjszakának, a nappalnak és a hajnali óráknak. Tudója vagy az állatoknak, a füveknek és a betegségeknek Tudója vagy mindennek, ami a földön vagy a föld alatt történik Mit kívánsz tőlem, Dejszecsen? kérdezte akkor Tümen. Magyarázd meg a látomást, Tümen bátyó! könyörögtem neki. Mondd el, hogy mit kíván a nagy Kék Ég. Mit üzennek hírnökei a hajnal fuvallatával? Az öreg akkor rám emelte mindig könnyező szemét, köntöse öblében matatott, majd előhúzott valamit, talán néhány fűszálat vagy levelet, és a tűzbe szórta őket. Alighogy elégtek a lobogó lángok között, a jurtát sűrű füst töltötte be, szemem könnybe lábadt, úgy éreztem, hogy megfulladok. Már-már kirontottam a szabad levegőre, amikor megszólalt az apó dörmögő hangja: A napot meg a holdat csak tekintetével láthatja az ember, aki szellemek és lelkek között vergődik az Örök Ég hatalmában, csak tekintetével csodálja ragyogásukat, de soha nem illetheti őket, mivel szentek és érinthetetlenek. Most azonban, hogy egy fehér madár, egy szongor-sólyvm a kezedre hozta őket, vége az érinthetetlenségüknek! Nagy szerencse éri jurtádat, Dej-szecsen! Én, aki a lelkek látója vagyok, s imádkozom érettetek az Örök Éghez, tudom, hogy jurtádba érkezik ma a fehér sólyom, és magával hozza a jövő fényét, aki ragyog majd a pusztai népek között, mint a nap és a hold az örökkévaló Kék Égen. Eredj haza, Dej-szecsen, vágjál birkát, és örvendezzél! Nagy szerencse száll jurtádra, én mondom ezt neked, Tümen, a titkok tudója! A füsttől félig vakon kitántorogtam a jurtából, és hazasiettem. Egész úton azon törtem a fejem, hogy ki lehet az, aki a holddal és a nappal megtiszteli szegényes lakhelyemet. Akkor te jutottál eszembe, Jiszügej sógor, hiszen az elmúlt évben említetted, hogy jövőre elindulsz fiadnak feleséget keresni az olkunut néphez. Gondoltam, sógor, hogy te közeledsz hozzám fíaddal, Temüdzsinnel. Tudtam én már régóta, hogy szerencsét hoztok rám egyszer! Jiszügej-bátor a fiára pillantott. Ő lenne a puszták napja és holdja? kérdezte csodálkozva. Fiadnak olyan a szeme, mint a szikra, fényes és világít, orcája ragyog, mint a napfény. Nagy harcos, igazi vitéz lesz még Temüdzsinből, Jiszügej sógor! Akkor valóban itt az ideje a feleségkeresésnek mondta lassan felemelkedve az apa. Még néhány nap, és az olkunutoknál leszünk Ülj csak vissza nyugodtan, Jiszügej sógor, ne siessük el a dolgot. Az éjszaka idejét vagy alvással, vagy mulatozással tölti a vitéz. Fiadat lefektetjük, mi pedig még elbeszélgetünk, hiszen úgyis ritkán látjuk egymást. A fiú végigdőlt a birkabőrrel borított fekvőhelyen, de szemére nem jött álom. A tűz felé fordította arcát, behunyta a szemét, s egyre csak a fehér madarat látta, amint karmai között a nappal és a holddal beszáll a füsteresztő nyíláson. Ládd csak, Jiszügej sógor folytatta a beszélgetést Dej-szecsen, mi, onggiratok asszonyainkról és leányainkról vagyunk híresek. Nem is tartanak

15 bennünket sokra a többi nemzetségek, hiszen ritkán harcolunk, nem akarjuk mások vagyonát fegyverrel elhódítani. Lányaink és asszonyaink szépsége többet ér számunkra ezer kardnál és tízezer harcosnál. A mi kezünk nem a vértől, hanem leányaink kenőcseitől, illatosító olajaitól síkos. Ilyenek vagyunk mi, onggiratok! Így igaz! helyeselt Jiszügej-bátor, mert jól ismerte az onggiratokat. Mégis gazdagabbak vagyunk másoknál. Többet kapunk leányainkért, mint amennyit a ti fegyvereitek szereznek sátraitokba. Nemzetségünk virágait országló kánokhoz adjuk feleségül. Így a fele trónszékkel együtt a fele uralom is nekünk jut. Bár fegyvereink rozsdásan hevernek jurtáinkban, mégsem tör reánk senki, sőt mindenki számol velünk mint gazdag és befolyásos emberekkel. Úgy hízelkednek nekünk, mintha tümenszámra állnának türelmetlen, felfegyverzett lovasaink legelőinken, idegen zsákmányra vágyva. Ilyenek vagyunk mi, onggiratok! Így igaz! helyeselt ismét Jiszügej-bátor. Hát akkor azt mondom én neked, Jiszügej sógor, hogy ne igyekezz te annyira az olkunut néphez. Nem mondom, az olkunut gazdag nemzetség, nem szégyen a velük való rokonság, de mi sem vagyunk utolsók, ugye, Jiszügej sógor? Egyáltalán nem mondta óvatosan Jiszügej, mivel csak sejtette, hogy mire akar kilyukadni Dej-szecsen. Ne menj, sógor, az olkunut néphez! kérte ismét az onggirat. Maradj te csak itt, az én jurtámban, találunk itt fiad számára feleséget, szebbet, mint amilyet az olkunutoknál találnál. Kire gondolsz, sógor? kérdezte Jiszügej tapogatózva, mivel nem szerette volna megbántani rokonát, de különben nem lett volna ellenére, hogy fiát az onggiratoknál hagyja. Nézd meg a lányomat, Jiszügej sógor! emelkedett fel a házigazda. Igaz, hogy kicsi még, de az emberek azt mondják rá, hogy néhány év múlva sudár és ragyogó lesz, mint a fenyő, méltó rá, hogy fejedelmi embernek legyen a felesége. A ma hajnali látomásból megtudtam, sógor, hogy fiad lesz az a ragyogó nap, aki elszórt törzseinket, kis nemzetségeinket egyesíti, s mint egykor Kutula, a káni székre ül. Ezt mutatta a látomás, sógor. Én pedig azt szeretném, hogy lányom dicső uralkodó felesége legyen, és mi, onggiratok veletek, kijatokkal együtt részesedjünk a megszerzett hatalomból. Így akarom, Jiszügej sógor! Jiszügej lelkét álomba ringatták Dej-szecsen lelkes szavai. Tekintete elgondolkozva pihent meg fia lehunyt szemű arcán. Nem tudta, hogy a gyermek ébren van-e vagy alszik. Néha mintha mosoly játszott volna szája szögletében, de lehet, hogy csak a tűz játéka tette. Mutasd meg a lányod, Szecsen sógor! kérte végül a házigazdát. Dej-szecsen tüstént felemelkedett, félrehajtotta a függönyt, és kisietett a jurtából. Rövid ideig még hallani lehetett lépteinek suhogó neszét a magas fűben, majd csend borult a sátor környékére. Hosszú percek múltak el, míg ismét felhangzott a suhogás, és belépett a házigazda, egy kislányt tolva maga előtt. A lány álmosan hunyorgott a fényben, látszott a szemén, hogy ilyenkor már régen aludni szokott, ma azonban ébren kellett maradnia. Kissé durcás volt az álmosságtól, és barátságtalanul nézett az előtte ülő idegen férfira. Arca feltűnően tiszta volt, s Jiszügej-bátor elmosolyodott, mert maga elé képzelte a kislányt, micsoda rúgkapálózást vihetett végbe, amikor éjnek idején a jól megérdemelt alvás helyett hideg vízzel alaposan végigsikálták. A leányka csinos volt. Szép alakú és szép arcú. Szeme feketén csillogott, ahogy a tűz fénye visszaverődött benne. Mogorván bámult Jiszügejre, és csak akkor enyhültek meg vonásai, amikor észrevette a behunyt szemmel fekvő fiatal, korban hozzáillő fiút. Érdeklődéssel pillantott végig az idegen, sohasem látott arcon, majd mint aki szégyenli kíváncsiságát, hirtelen hátat fordított, és tettetett közömbösséggel bámult a földre. Hát ez a lányom, Jiszügej sógor! mondotta Dejszecsen, és a kislány felé mutatott. Még tízéves sincs, de máris többet segít a házimunkában, mint a nálánál idősebbek, a lovaglásban pedig a férfiakkal is felveszi a versenyt. Ami azt illeti, nekem nem volna ellenemre Ne hamarkodd el a döntésedet, Jiszügej-bátor! vágott szavába az onggirat. Megiszunk még néhány kupa pálinkát, és nyugovóra térünk. Éjszaka

16 gondolkozhatsz a dolgon, s reggelre tiszta fejjel adhatsz választ. Bármi legyen is a döntésed, sógor, ha visszautasítasz is, nem bántasz meg vele, akkor is a barátod maradok. Az asszonyok újabb tömlő pálinkát tettek a leterített szőnyegre, majd félrevonultak, és magukkal vitték a kislányt is. A férfiak végigheveredtek a juhbőrökön, és tovább iddogáltak. Eleinte közömbös dolgokról beszélgettek, majd felelevenítették a régi időket, amikor még mint gyermekek együtt vadásztak a Csekcser partján, s mint ifjak együtt harcoltak a tatárok ellen. Emlékszel-e még, Jiszügej sógor kérdezte Dejszecsen, amikor egyszer az Onon-parti csata után a tatár táltos megjósolta, hogy mindkettőnket tatárok fognak megölni? Emlékszem bólintott Jiszügej. Nos, úgy látszik, hogy a táltos jóslata ez egyszer nem válik be. Az elmúlt napokban is jártak erre néhányan, ás úgy viselkedtek, minüha csak szántszándékkal kerültek volna erre végigmustrálni legelőinket. Ha nem tudnám, hogy barátaink, azt kellene hinnem, hogy ideküldték őket valamit megtudakolni rólunk. Nekünk azonban nincs rejtegetnivalónk, mindenkivel egyformán békében élünk, és ezt ők is tudják. Furcsa jegyezte meg Jiszügej, akkor vajon mit kereshettek errefelé? Én azt hiszem, hogy csak a szokásos ellenőrző körútjukat végezték, és ki akarták fürkészni, hogy ugyanazok maradtunk-e, akik régebben voltunk, hogy nem kötöttünk-e valakivel szövetséget. Persze hogy érdeklődnek irántunk, hiszen a szomszédaik vagyunk S ti hogy fogadtátok a vendégeket? Természetesen illő módon megvendégeltük őket, de óvakodtunk bármit is kérdezni tőlük, ami nem tartozik ránk. Meg szeretnénk őrizni hagyományos semlegességünket Azt hiszem, Szecsen sógor, hogy ez nem lesz valami könnyű dolog legyintett lemondóan Jiszügej. Könnyű semlegesnek lenni, amikor csak szavakkal folyik a harc, de mihelyt a fegyverek kezdenek szólni, vége mindenfajta pártatlanságnak. A semlegességért is harcolni kell, Szecsen barátom Ami engem illet, szívesebben halok meg fegyverrel a kezemben itt a pusztán, semmint hogy a kitad tenger partján tengessem életem rabszolgaként. A lányok hajkenőcse nem mindig a legjobb fegyverzsír Azért ha kell, harcolni is tudunk mondta kissé sértődötten Dej-szecsen, te is tudod, Jiszügej sógor, hogy ha kényszerítenek bennünket, az onggirat férfiak is érnek annyit, mint a többiek Persze, persze csillapította a vendég a pálinkától már kissé felhevült házigazdát, én csak azt mondom neked, hogy én tartok,a jóslatoktól. Nem félek tőlük, de hiszek bennük. Hiszem, hogy csak akkor tudjuk elkerülni az átkot, ha az örökkévaló Kék Ég is úgy akarja. De hát a tatárok a barátaink Jiszügej hitetlenül megcsóválta a fejét. A tatárok még nem voltak soha senkinek a barátai, de ellenségei már mindenkinek. Nem is tudom, hogy mikor rosszabb, ha barátaink vagy ha ellenségeink Én mindenesetre óvatos vagyok. Hacsak tehetem, elkerülöm őket, mint néhány napja is Úgy, hát te is találkoztál velük? Szerencsére idejében megláttuk őket a sziklák közül, s addig nem ereszkedtünk le a pusztára, amíg el nem tűntek. Kilencen voltak, és egyenesen a kerektábor felé lovagoltak Akkor azok voltak, akik nálunk jártak! pattant fel Dej-szecsen. Nyilván nem vadászat közben tértek be hozzánk, ha egyenesen hazafelé tartottak zsákmány nélkül. Csak nem forralnak valamit ellenünk? kérdezte izgatottan. Csillapodj, Szecsen sógor nyugtatta Jiszügej az onggiratot, alig hiszem, hogy közeli támadástól kellene tartanotok. Ha támadni akarnának, már eddig is megtehették volna. Én is azt hiszem, hogy csak egyszerű fürkésző portyáról volt szó, hiszen manapság mindenki igyekszik szemmel tartani a másikat. Egyformán gyengék vagyunk mindnyájan, nincs senki közöttünk, aki a szétszórt törzseket össze tudná fogni, aki szövetséget tudna kovácsolni a torzsalkodókból. Kemény, fiatal férfi kellene, aki Kutula kán álmát valóra tudná váltani

17 Aki kibékítené a széthúzókat, és sereget vezetne a kitadok ellen. Ezt sajnos a tatárok is tudják sóhajtott Jiszügej. Lehet, hogy belőlük támad majd a nagy vezér, de attól mentsen meg bennünket az Ég! Ha a tatárok uralma alatt egyesülnek törzseink és nemzetségeink, a mi fejünk az enyém és a tiéd, Szecsen sógor szárad először a karókon, áldozatul a keselyűknek És a tatár táltos sem beszélt akkor a levegőbe Hosszas csend ereszkedett közéjük. Némán bámultak a tűzbe, mintha a lobogó lángokból próbálták volna kiolvasni a jövendőt. Úgy elmerültek baljós gondolataikban, hogy egyikük sem figyelt oda, ahol a jurta falai mellett a többiek pihentek. Két asszony aludt legkívül, arccal a fal felé fordulva, takaróikat az orrukig húzták, s hangosan sípolva lélegeztek. Beljebb hevert a kislány, varkocsa lelógott a földre, haját veresre festette a tűz fénye. A fiú külön fekvőhelyen feküdt, arcát a füsteresztő nyíláson bekandikáló csillagokra emelte, szemét lehunyva tartotta, de szomjasan itta a felnőttek minden szavát. Másnap reggel Jiszügej és Dej-szecsen ismét egymás mellett ültek a jurtában, hogy folytassák a tegnap abbahagyott beszélgetést. Elmúlt hát az éjszaka is, Jiszügej-bátor, amely néha jobb tanácsokat ad, mint a táltosok és tanítványaik. Gondolkoztál-e ajánlatomon, sógor? kérdezte az onggirat. Nem kellett sokat gondolkoznom mondta Jiszügej komolyan és megfontoltan, mivel a nagy eseményre való tekintettel ma mindketten sokkal szertartásosabbak voltak, mint tegnap este. Nyugodtan végigalhattam az éjszakát, mert a döntés már este megszületett bennem, amikor veled beszélgettem. Te magad mondtad, hogy a ti nemzetségeteknek, az onggiratoknak kánasszonyaik a pajzsuk, akik káni uruk mellett ülnek a trónon, s egy-egy mosolyukkal, jól megválasztott közbeszólásukkal felfogják a gyilkos szavak rátok irányított nyílzáporát, sőt gyakran a valóságos nyílzáport is. Lányaitok messze földön híresek, s maga is híressé válik, aki közületek, az onggiratok közül választ magának asszonyt. Én sem gondolom máskülönben, sógor! Régi barátságunk legszebb bizonyítéka lesz, ha fiam jurtád lakója lehet. Add hát hozzá lányodat, Dej-szecsen! Az onggirat szemében felcsillant az öröm. Örülök, Jiszügej, hogy így döntöttél. Tekints el attól, hogy hosszadalmasan és aprólékosan válaszoljak. Barátok vagyunk, kevés szóból is megértjük egymást. Ha most kéretném magam, és lányom szépségét ecsetelném, fennhéjázónak tartanál, azt hihetnéd, hogy ezzel az árát akarom nagyobbra emelni. Ha azonnal, minden szó és dicséret nélkül igent mondanék, azt hihetnéd, hogy mindenképpen szabadulni akarok tőle, vagy azt, hogy mint a pusztai bogáncs a kutyába, beléd akarok ragadni. Engedd meg hát, Jiszügej sógor, hogy csak ennyit mondjak: a lányokat azért teremti az Örökkévaló Ég, hogy a férfiak segítőtársai legyenek, gyerekeket szüljenek nekik, és felneveljék őket. Az a sorsuk, hogy ne öregedjenek meg annál a jurtaajtónál, ahol megszülettek. Odaadom hát a lányomat, Jiszügej sógor, és arra kérlek, hogy miként a szokás megkívánja, hagyd itt nálam a fiadat vőnek! Ezzel mindketten felálltak, kezüket mellük előtt összekulcsolva meghajoltak és összeölelkeztek. Nem lesz oka panaszra a fiadnak mondta Dej-szecsen a némán álló, lehajtott fejű fiúcskára pillantva, úgy él majd nálam, mintha a saját fiam lenne, s mire elérkezik annak az ideje, hogy külön jurtába költözzék feleségével, igazi vitéz válik belőle. Nem fogsz bennem csalódni, Jiszügej-bátor! Tudom, sógor bólintott Jiszügej komolyan. Szívesen hagyom itt a fiamat nálad, különb embernél úgysem hagyhatnám. Csak arra kérlek, hogy vigyázz rá, ne ijesztgesd kutyákkal, mert nagyon fél tőlük. Nyugodt lehetsz, bátor, minden úgy lesz, ahogy az illendőség kívánja biztosította Dej-szecsen immár ki tudja, hányadszor az egyre inkább szomorúvá váló apát. A fiú pedig, akiről az alku folyt, s akinek életében döntő fordulat következett be, némán, mozdulatlanul állt a férfiak előtt, fejét lehajtva várta a végső dönbést. Tudta, hogy mindenképpen idegen jurtában kell maradnia, és ha már így alakult, nem is bánta, hogy Dej-szecsen sátorának lakója lesz, hiszen itt minden olyannak látszott, mint otthon. Az asszonyok kedvesek, s a lány,

18 Börte is megteszi játszótársnak. Igaz ugyan, hogy fiú lévén nem nagyon szeret lányokkal játszani, de már otthon hozzászokott jelenlétükhöz, hiszen naphosszat tele volt a jurta testvéreivel és rokon lányokkal. Annak is örült még, hogy itt, a Csekcser partján közelebb él majd elhagyott családjához, mintha az olkunutoknál lenne vő. Aztán elérkezett a búcsú pillanata. Jiszügej szomorúan tette kezét fia vállára, aki a legidősebb volt kedvenc feleségétől született gyermekei között, s akire majdan rászáll a nemzetség vezetése. Nem tudta, hogy mit mondjon. Lassan, elgondolkozva ment mellette, jobb kezét a gyermek feje fölé emelte. Szálljon rád, fiam az Örökkévaló Ég áldása, hogy teljes erődből szolgálni tudj neki. Szecsen sógoromnak pedig fogadj szót, minden szavát vedd olyannak, mintha én mondanám. A mai naptól kezdve te is férfinak számítasz, vigyázz hát, ne hozz szégyent a kijat nemzetségre! szólt, s e néhány szóval végleg búcsút vett tőle. A szolgálók elővezették az útra felkészített lovat, s Jiszügej a bánattól elnehezülve felült a hátára. Egyszer még visszanézett, tekintetével megsimogatta fiát, karlendítéssel üdvözölte a búcsúztatókat, és elindult. A fiú pedig csak állt, némán nézett utána egészen addig, amíg ló és lovasa bele nem veszett a puszta végtelenjébe. III. A TATÁROK LAKOMÁJA Két nap telt el azóta, hogy elhagyta Jiszügej az onggirat jurtáját, s most ismét a tatárok legelőterületén lovagolt. Amennyire csak tehette, óvatos volt, de elrejtőzni nem tudott a végtelen pusztán. A fű és a karagánabokrok túlságosan alacsonyak voltak ahhoz, hogy egy lovast elrejtsenek, bár a mongol lovak jóval kisebbek, mint a kitadok vagy a mohamedán népek lovai. Késő délután volt, amikor egy ritkás facsoportból álló liget tűnt fel a láthatáron, jelezvén, hogy lassan vége szakad a pusztának, emelkedni kezd a vidék, és néhány napi járóföldre megjelennek a hóval borított hatalmas hegyek. Messziről alaposan végigszemlélte a ligetet, de semmi gyanúsat nem vett észre. Megállította lovát, kezét szeme elé emelte, így sem látott azonban mozgást a fák között. Mégis ösztönösen riasztotta valami a facsoporttól. Talán a nomád ember ősi idegenkedése az erdőtől, ahol a lovas soha sincs biztonságban, hiszen a fák mögül, sőt felülről is ismeretlen veszély ienyegeti, lova pedig képtelen a cserjék és gyökerek között a menekülésre. Nem is ment hát nagyon közel a fákhoz. Nyakát behúzva, jobbra-balra tekingetve haladt el a liget mellett, s már-már azt hitte, hogy csak a nyírek fehér törzse riasztotta, amikor hirtelen egy hang csapott a fülébe, amitől érezte, hogy végigfut hátán a hideg. Valahonnan messziről, a végtelenből indult ez a hang, mint távoli harangzúgás, mély volt és kellemes, de gyorsan felerősödött, és sikoltásszerű sivitássá véknyult. Amikor a sivítás szinte már kibírhatatlanná vált, az utolsó pillanatban felengedett a görcs Jiszügejben, s villámgyors mozdulattal a földre vetette magát. Éppen idejében. Hosszú, furcsa formájú nyílvessző suhant át a nyereg felett, pontosan ott, ahol az előbb még ő ült, de valamivel magasabban, úgyhogy ha a nyeregben unarad, talán a süvege csúcsát érintette volna a nyíl hegye. Zengő nyíl! Még esés közben felmérte helyzetét. Menekülésre semmi remény, hiszen a liget szinte karnyújtásnyira fekszik, a mögötte megbúvók pedig bizonyára többen vannak, s ha szökni próbálna, percek alatt bekerítenék és utolérnék. Gondolatban szamba vette a lehetőségeket. Kik bujkálhatnak a nyírek mögöbt? Ha valóban tatárok, amire leginkább gondolt, talán van reménye a menekülésre, hiszen rajtuk soha nem lehet eligazodni. Mindenesetre megnyugtató dolog, hogy jelenleg nincs hadiállapot köztük és az ő nemzetsége között. Ami pedig a zengő nyíl kilövését illeti, önmagában még nem bizonyítja rossz szándékukat; ellenkezőleg, csak akkor szokták kilőni, ha figyelmeztetni akarnak valakit, vagy megállásra kényszeríteni, nem pedig meggyilkolni.

19 Felállt a földről, megragadta lova kötőfékét, és az erdő felé fordult. Ott minden csendes volt, csak távolról hallatszott valami pusztai madár kiáltása. Aztán hirtelen megmozdult az erdő. Magas süvegű lovasok emelkedtek fel a fák és a bokrok árnyékából, legyező alakba szétszóródva, mint a farkasok, amikor magányos szarvast üldöznek, ravaszul elvágva a menekülés minden útját így közeledtek feléje. Ha csúcsos süvegükről nem is ismerte volna fel őket, furcsa tartásuk, ahogy a lovuk hátára lapultak, feltétlenül elárulta, hogy tatárok a bujkálók. Most már a hangjukat is jól hallotta: magas, vékony fejhangon visították félelmetes és gyűlölt csatakiáltásukat: Hij! Hij! Előbb körbefogták Jiszügejt, bezárták körülötte az élő gyűrűt. Nem közelítették meg azonnal, csak vágtattak körülötte, egyre kisebb átmérőjű körökben. Ha valóban rossz szándékkal lennének, már nyilaznának gondolta Jiszügej, s bármennyire is erős lelkű volt, mégis a gerincét borzolták a szűnni nem akaró hij-hij kiáltások. A tatárok az ellenség megrémítésének egyik félelmetes taktikáját alkalmazták, amelyet leginkább akkor használtak, ha magányos lovast csaltak tőrbe, s élve akarták elfogni áldozatukat. Előbb a szűnni nem akaró kiáltozással és körözéssel olyan puhára főzték a körbefogott idegeit, hogy az ajándéknak érezte a meghagyott életét. Ilyenkor aztán a megmenekült hálából nem riadt vissza semmitől, gondolkodás nélkül elárulta addigi barátait; a félelem feloldotta száján a lakatot. Jiszügej, aki mindezt jól tudta, és életét sem beesülte sokra már, csodálkozva vette észre, hogy a térdei időnként megremegnek, s mint a lepkét a fény, úgy vonzza a lovasok állandó körforgása. Aztán azon kapta magát, hogy szédül. Megrázta a fejét, hogy kiszabaduljon a varázs hatalmából, mereven lova nyakára bámult, és egy lassú, vontatott dalt kezdett dúdolni. Ekkor a tatárok is taktikát változtattak. Nyilván észrevették, hogy a körbefogott jól ismeri a pusztai hadviselés minden fortélyát, s a méltó ellenfélnek kijáró tisztelet jeléül abbahagyták a további rémítgetést. Egyikük nagyot kurjantott, mire mindannyian lehettek vagy tizenöten vágtára kaptak, és iszonyatos sebességgel Jiszügej felé robogtak, mintha el akarnák taposni. Rádűltek lovuk nyakára, s olyan arccal vágtattak, mintha megijedtek volna, hogy paripáik elragadják őket, és csak akkor tudják majd a sebesen vágtató állatokat megállítani, ha a körbefogottat már halálra gázolták. Jiszügej-bátornak azonban a dal lesimította felborzolt idegeit, lenéző kis mosoly játszadozott szája szegletében. Csináljátok, csak csináljátok gondolta gúnyo-san, én sem öt tavasszal ezelőtt láttam meg a zöld füvet! Most már méltóságteljesen, felegyenesedvel állt, arcán hűvös tartózkodással szemlélte az egyre közeledő, süvítő kőhöz hasonlóan vágtató lovasokat. A távolság egyre fogyott. Még tíz méter, még öt, már-már úgy látszott, hogy semmi, amikor a lovasok mintha csak adott jelre tennék visszarántották lovukat. Az apró termetű lovacskák hátulsó patái a földbe fúródtak, mellső lábaik szinte a felhők szélét súrolták. Lovasaik mozdulatlanul, de ördögi ügyességgel ültek rajtuk, helyzetük talán csak annyit változott, hogy egy kissé kiegyenesedtek. A hátulsó paták alól fekete rögök porzottak a magasba, s rövid ízben visszahullottak a földre. Némelyik Jiszügej zekéjéről pattant vissza, de ő méltóságán alulinak tartotta volna, hogy a legkisebb figyelemre is méltassa őket. Tekintetét annak a férfinak az arcára szegezte, aki csúcsos süvege mellett fehér birkafarkat viselt. Mend, amar! köszöntötte az érkezőket! Mend, amar! köszöntek vissza azok is, szinte kórusban. Üdvözlünk legelőterületünkön, Jiszügej-bátor! mondta lova hátán kissé meghajolva a birkafarkat viselő középkorú férfi. Nagy öröm számomra, hogy itt láthatlak. Üdvözöllek én is, Bukatu-bátor, s örülök, hogy összehozott bennünket a Kék Ég. Remélem, jó egészsségnek örvendsz azóta, hogy utoljára voltam a vendéged itt, a Sárga Pusztán öt-hat tavasszal ezelőtt mondta mérsékelt örömmel, de ravaszul Jiszügej, mivel emlékeztetni akarta a tatárt arra, hogy öt évvel

20 ezelőtt barátságot fogadott vele. Ez azonban, sajnos, már nagyon régen volt, és ki tudja, akar-e még emlékezni rá a tatár? Elkerültél azóta bennünket, Jiszügej-bátor, pedig az igaz barát nem feledkezik meg társairól, akikkel egy ágyban aludt, egy takaróval takarózott. Csak nem nehezteltél meg ránk valamiért, Jiszügej-bátor? Életem legszebb napjait töltöttem jurtádban, Bukatu, de a pusztalakó ember élete olyan, mint a juharfa levele; arra sodródik, amerre más, nagyobb erő sodorja. A fa levelét a szél viszi, bennünket meg a fű. Arra legeltetünk, amerre friss és illatos a fű S arra vonultok, ahol nagyobb a zsákmány Szemrehányást olvasok ki szavaidból, Bukatu mondta Jiszügej, és csodálkozva felhúzta a szemöldökét, csak nem haragudtál meg rám, régi barátodra? Tévedsz, Jiszügej, köztünk nincs harag és bizalmatlanság mondta a tatár, jelentősen kihangsúlyozva a köztünk szót. Jiszügej megérezte, hogy veszélybe került. A tatárok alig titkolt haraggal szemlélték, és csak Bukatu intésére vártak, hogy végezzenek vele. Mi szél kergetett a legelőterületünkre, Jiszügej? Jiszügej egy pillanatig habozott. Mondja el az igazat, vagy pedig találjon ki valamit? Sejtette, hogy a tatárok azt hiszik, hogy újabb szövetség kovácsolásán munkálkodik, s azért járja a pusztát. Úgy határozott tehát, hogy az igazat mondja. Dej-szecsennél voltam, az onggiratnál. A tatár kiköpött. Phü! Újabban az onggiratok is beavatkoznak a férfiak dolgába? Eddig azt hittem, hogy az asszonyok szoknyája mögül ijesztgetik a futkosó nyúlfiakat. Asszonyokkal szövetkezel, Jiszügej-bátor? Úgy bizony, Bukatu. Asszonnyal szövetkeztem. Olyan szoros szövetséget kötöttem egy asszonnyal, amilyet csak ritkán kötnek az életben! Tréfálsz velem, Jiszügej-bátor? Újabb feleséget vennél a jurtádba? Jiszügej a körülményekhez képest vidáman felnevetett. Dehogy kell már nekem újabb asszony! A fiamnak, Temüdzsinnek kerestem feleséget az onggiratok között, és meg is találtam Dej-szecsen lányának, Börtének a személyében. A tatár pár pillanatig Jiszügej arcát fürkészte, nyilván nem tudta eldönteni, hogy higgyen-e neki vagy sem. Végül belátta, jobb, ha úgy tesz, mintha elhinné a dolgot. Ne gondolj rám haraggal előbbi szavaimért és bizalmatlanságomért, Jiszügejbátor. Jobb, ha ismeri az ember a Sárga Puszta utasainak szándékát Ötször múlt el a tavasz, hogy utoljára jártam nálad, Bukatu, mégis ugyanaz maradtam, aki voltam. Én nem váltogatom a barátaimat, mint a pusztai mormota a társait Barátom vagy, Bukatu-bátor, és a barátnak csak az igazat illik mondani. Így igaz, kijat! A barátság szent és örök! Jiszügej fellélegzett. Úgy érezte, hogy nagy kő esik le a melléről; most már semmi kétség, megmenekült, hacsak Kétszeresen is örülök most már, hogy erre jöttél folytatta a tatár, s nemcsak azért, mert barátokkal szívesen találkozik az ember, hanem azért is, mert a barátot meg kell vendégelni, vele kell örülni, ha öröme van, vele kell sírni, ha bánata van Jiszügej elkomorult. Érezte, hogy a tatár csapdába csalja. Talán mégsem kellett volna elmondani fia házasságát, hiszen ezzel okot azolgáltatott a tatárnak, hogy a kerektáborba kísérje, s ott a vénekkel és a táltosokkal megtanácskozza a vendég sorsát. Akkor pedig nehéz lesz megmenekülnie. A vének nem felejtenek. Megpróbált hát kibúvót keresni. Örömöm is van, bánatom is van, Bukatu-bátor! Fiam jó házba került, gazdag házba, szívemet öröm tölti el Sajnos, bánat is sújtja lelkemet. Feleségem, Höelün nagyon beteg. Már attól féltem, hogy el sem tudom kísérni fiamat Dejszecsen sógorhoz, és szégyenszemre szolgákkal kell elkísértetnem. Mégis vállalkoztam az útra. Úgy gondoltam, hogy Dej-szecsennel töltök még néhány napot, de szívemet rossz érzések környékezik. Nem is tudtam, testvér, tovább maradni Legszívesebben repülnék, mint a sólyom, de így is örülök, hogy