Köztársasági eszme és államelmélet jav) 1/19

Átírás

1 Köztársasági eszme és államelmélet jav) 1/19 SZILÁGYI PÉTER Köztársasági eszme és államelmélet a Weimari Köztársaság államelméleti vitáiról Megjelent: Köztársaság a modern történelem fényében Szerk. Feitl István Budapest, Napvilág Kiadó, old. I. A Weimari Köztársaság államelméletéről Az államelméleti viták jelentőségéről A weimari köztársaság időszakában gazdag és sokszínű államelméleti irodalom jött létre, amelyet éles viták jellemeztek. Ez az államelmélet máig érvényes tanulságokkal szolgál mind az elmélet belső vitáit, mind pedig az elmélet és a politikai gyakorlat viszonyát illetően. A weimari köztársaság vitáinak két döntő ösztönzője és egyben vonatkoztatási pontja volt: az egyik az elméleti hagyományok kritikus földolgozása, a másik pedig a weimari köztársaság és mindenekelőtt a weimari alkotmány (WRV) megítélése illetve értelmezése. A Weimari Köztársaság államelméletének a jelentőségét is elsősorban ez a két mozzanat magyarázza. Gerhard Robbers megfogalmazásával élve az államtan elmélet, de olyan elmélet, amelyikben valamiről szó van, aminek tétje van. A weimari államtanban ennek a köztársaságnak az identitásáról volt szó.... A weimari államtan ezért eminensen politikus államtan volt. 1 A Weimari Köztársaság identitása többféleképpen is értelmezhető volt. Illusztrációként a legtekintélyesebb német közjogászok és államtudósok kollektív munkájaként 1921-ben már harmadik kiadásban megjelent Handbuch der Politik A Német Birodalom jogi természete és politikai sajátossága című fejezetében Fritz Stier-Somlo, a kölni egyetem közjog és politikaprofeszora a következőket írta: Das Deutsche Reich ist ein auf Volsksouveränität beruhender republikanischer Bundesstaat auf der Grundlage der Demokratie mit der Richtung auf den Sozialismus und der parlamentarischen Regierungsweise. 2 1 Robbers, Gerhard: Die Staatslehre der Weimarer Republik, S. 73. In:Jura 1993/2: Stier-Somlo, Fritz: Die rechtliche Natur und politische Eigenart der Deutschen Reiches S. 3.In: Handbuch der Politik, Bd. III. 3. Auflage Hrg. Anschütz et al. Berlin und Leizig 1921.Walter Rotschild 1-10.

2 Köztársasági eszme és államelmélet jav) 2/19 A weimari időszak államelméleti vitáinak jelentősége mindenekelőtt abban nyilvánult meg, hogy az ott megfogalmazott álláspontok jelentős mértékben befolyásolták a közjognak és így a politikai történéseknek az alakulását, részben még a Weimari Köztársaság idején, részben pedig az NSZK alkotmányos berendezkedésének a kialakítása során. Röviden utalnék ezekre, mivel ezek jórésze nem köztudott. Az ugyan a kor történetében járatosak számára ismert, hogy Carl Schmitt alkotmányértelemzése érveket szolgáltatott a WRV híres-hírhedt 48. cikkelyének olyan kiterjesztő értelmezéséhez, ami jelentős mértékben hozzájárult a Weimari Köztársaság bukásához. Kevéssé ismert viszont, hogy ezeknek a vitáknak a során jelent meg először a szociális jogállam alkotmányos követelménye Hermann Heller részéről, a konstruktív bizalmatlansági indítvány és a parlamenti küszöb gondolata; hogy ezeknek a vitáknak köszönhetően fejlődött tovább és vált széles körben elfogadottá az a kontinentálisnak nevezett alkotmánybírósági modell, amelynek első változatát Kelsen közreműködésével az 1920-az osztrák alkotmányban rögzítették és amelyik ma a magyar alkotmányos berendezkedés fontos eleme; és ezeknek a vitáknak a során fogalmazódott meg Rudolf Smend integrációs elméletében egy olyan alapjog értelmezési fölfogás, amelyik a későbbiekben nagy hatást gyakorolt az NSZK Alkotmánybíróságának a judikatúrájára. A viták szintjei A Weimari Köztársaságba az államról folytatott elméleti viták több szinten, fórumon zajlottak. Először is a tudományos viták megszokott tudományos - elméleti szintjén, itt is egyrészt a szokásos formában, vagyis szakfolyóiratok hasábjain, könyveken keresztül, másrészt pedig egy sajátos és jelentős fórumon, a VDStRL a Német Államjog-Tanárok Egyesületének a konferenciáin. Erről a szűkebb értelemben államelméletinek nevezhető szintról a későbbiekben részletesebben szólok. A másodikat elméleti igényű ideológiai szintnek nevezhetjük, ez a széles értelemben vett német szociáldemokráciához kapcsolódott 3, az itt folyó vitáknak három csomópontja volt: a szociáldemokrácia és az állam viszonya, az alkotmányreform vagy birodalmi reform kérdése valamint a fasizmus elemzése. Az első kérdés kapcsán mindenekelőtt Heller és Adler, Kelsen és Otto Bauer vitáját kell megemlítenünk, az alkotmányreform kapcsán Heller, Fraenkel és Kirchheimer írásait, a fasizmus elemzések között pedig Heller, Fraenkel és Neumann nevét. Végül az államelméleti viták tragikusan, sőt tán tragikomikusan sajátos szintjét az 1932 novemberében lefolyattott ún.preussenschlag per képezte. (Azért tartom tragikomikusnak, mert a helyzet a Titanic kataszrófájára emlékeztet: a hajó már süllyedt, de a zenekar játszott.) 3 Igaz ugyan, hogy szinte minden politikai ideológiai áramlat kénytelen volt valamelyest foglakozni az állam kérdéseivel is, Hajdú Tibor tegnap utalt is Ottmar Spann-ra és a Ständestaatra, de ezek a jobboldali megnyilvánulások olyan erősen ideológikus jellegűek voltak, hogy az államelmélettől igen távol álltak, míg a szociáldemokrata körökben lefolytatott viták a hagyományos államelmélet peremvidékén helyezkedtek el. Ennek egyik oka az volt, hogy a meghatározó résztvevők jórésze az államtan professzora volt (Kelsen, Heller), másrészt a szociáldemokraták elfogadták a WRV-ot, a viták így a pozitív jog alapján vagy legalábbis azzal összefüggésben, arra tekintettel folytak.

3 Köztársasági eszme és államelmélet jav) 3/19 A viták okai. Az elmélettörténeti előzmények Az élénk elméleti vitáknak részben társadalmi-politikai, részben elmélettörténeti okai voltak. Az elmélettörténeti okok fölvázolását azzal kell kezdenünk, hogy Németországban az állam tudományos vizsgálatának az alapvető diszciplínája az erősen jogi szemléletű államtan volt, eltérően az angolszász tudományosságtól, ahol is az állam vizsgálatára a political science keretében került sor, az empirikus szociológiai megközelítés dominanciájával. Ezen az államtanon belül is az 1860-as évektől kezdődően a fő áramlatot a Gerber és Laband nevével fémjelzett jogpozitivizmus képezte, a szociológiai jellegű elméletek alárendelt szerepet játszottak. A század végén Georg Jellinek ( ) államtanában annyiban lépett túl a Gerber- Laband féle törvénypozitivizmuson, hogy az állam mint jogi jelenség mellett megkülönböztette az államot mint társadalmi jelenséget, ennek megfelelően az államnak két oldalát és fogalmát különböztette meg, az államit és a jogit, vagyis az államnak a jogpozitivizmus fogalmait, rendszerezéseit és szemléletmódját megőrző jogtana mellé állította annak társadalomtudományi és szociálpszichológiai szemlélettel jellemezhető társadalomtanát. Ezáltal Jellinek az államelméletet más tudományágak és kérdésföltevések előtt is nyitottá tette; a Laband nevével fémjelzett pozitivista államjogtudománytól eltérően visszautalt az államcélról kialakított korábbi elméletekre, szociológiai és történeti sőt filozófiai és teológiai megközelítésekre is. 4 Jellinek elmélete azonban újabb problémákat vetett föl, illetve hordozott magában. Az általános államtan két részre bontását ugyanis arra alapozta, hogy az állam egyrészt társadalmi képződmény, másrészt pedig jogintézmény. 5 Az állam kettős természetére való utalás azonban olyan hírnevet szerzett Jellineknek, hogy az állam két oldaláról olyan elméletet képvisel, amelynek a dualista konstrukciója megakadályozza az államnak mint egységnek a megértését, megismerését. 6 Jellineket követően az államelmélet művelői számára nyilvánvalóvá vált, hogy Jellinek a szociológiai, államjogi és politikai szemléletmód összekapcsolását nem tudta kielégítően megalapozni. Mindez azt a kérdést állította előtérbe, hogy ez a három megismerési mód hogyan fogható össze egy egységes államismeretté és egy állam megismerésévé 7, illetőleg hogy az államnak milyen fogalma konstruálható meg, mi az, ami a különböző jelenségeket állammá kapcsolja össze. Emögött az alapkérdés mögött számos tudományelméleti kérdés húzódott meg, mint az értékmentesség és azzal együtt az elmélet és gyakorlat viszonyának a kérdése, továbbá az az újkanti filozófiából eredő kérdés is, hogy a tárgy határozza-e meg a módszert vagy fordítva, valamint a jogpozitivizmus megítélésének és a Sein és Sollen viszonyának és ezzel együtt a jog, hatalom és erkölcs illetőleg az állam és a jog viszonyának a problémája is. Jellinek államtana ennek következtében az államelméleti viták kiindulópontjává vált. 4 Robbers, 1993: Jellinek, Georg: Általános államtan (Ford. Szilágyi Péter) 1994, 29. old. Jellinek államelméletének részletesebb bemutatása a hivatkozott kötet Előszavában. 6 Schluchter, Wolfgang: Entscheidung für den sozialen Rechtsstaat 2. Aufl Nomos Verlagsgesellschaft, Baden-Baden 1983: 16. old. 7 Schluchter 20. old.

4 Köztársasági eszme és államelmélet jav) 4/19 A viták politikai okai Az államelméleti viták okai, motívumai között azért kaptak nagy szerepet a politikia mozanatok, mert a weimari köztársaság viszonyai között az előzőekben fölvázolt gazdag és összetett elméleti problematika sajátos szinezetet nyert: az állam egységének a problémája a weimari köztársaság egységének a problémájaként jelent meg. Ennek az összefüggésnek a megértése érdekében röviden utalnunk kell a weimari alkotmány jellegére, a köztársaság társadalmi-gazdasági helyzetére valamint a politikai viszonyokra: mindenekelőtt a Weimari Köztársaság kompromisszumos születéséről és a WRV kompromisszumos és ezért ellentmondásokkal terhelt tartalmáról van szó. Ezen ellentmondások közül a parlamentáris kormányforma és az Ersatzkaiser-nek is nevezett, széles hatáskörrel fölruházott erős köztársasági elnök ellentmondása valamint a szocialista törekvéseket kifejező illetőleg a tisztán polgári alapjogok ellentmondása volt, amihez még a föderalista és unitarista elemeknek a porosz túlsúlytól nem függetleníthető ellentmondása járult. A közjogi formába öltöztetett politikai kompromisszumok, különösen ha azt a felek egy része nem tekinti végérvényesnek, általában azzal a következménnyel járnak, hogy a politikai küzdelmek nagyrészt jogértelmezési viták formájában folynak tovább és ezáltal a közjog napi politikai, pártpolitikai értelemben is erősen átpolitizálódik. Ez történt a Weimari Köztársaság esetében is. A Weimari Köztársaság politikai életének az államelméleti vitákra is kiható eleme volt az a jelenség, amit Lukács György úgy jellemzett, hogy a weimari köztársaság lényegileg respublika republikánusok nélkül, demokrácia demokraták nélkül. 8 Lukács megfogalmazása némiképpen túlzó, hiszen a (M)SPD következetesen republikánus és demokratikus párt volt, sőt az volt az egyedüli jelentős politikai erő, amelyik a weimari időszak alatt végig stabilizáló tényezőként működött. (A polgári pártok a végén elfordultak Weimartól, a kommunisták pedig csak későn ébredtek rá a polgári demokrácia előnyeire.) A valódi helyzetet jobban fejezi ki Blau elemzése, aki szerint csekély volt a meggyőződéses polgári republikánusok száma és az is fokozatosan csökkent. 9 A köztársaság polgári erők részéről történő támogatását az ún. "értelmi republikanizmus" (Vernunftrepublikanismus) jellemezte. Sőt, a polgárság jelentős része és a háború és forradalom során gyökerüket vesztett középrétegek még erre az "értelmi" - azaz számításon alapuló, a körülményektől függő, tehát korántsem föltétlen és tartós - republikanizmusra sem mutattak hajlandóságot. Ezek a csoportosulások az első alkalomra vártak, hogy a gyűlölt köztársaságot szétverjék és Versailles szégyenét eltöröljék. 8 Lukács György: Az ész trónfosztása Magvető (1978) 71. old. Megjegyzendő, hogy ugyanezt a megfogalmazást - demokrácia demokraták nélkül - F.L.Neumann már 1933-ban használta. vö. Blau, Joachim Sozialdemokratische Staatslehre in der Weimarer Republik 1980 Marburg Vlag Arbeiterbewegung und Gesellschaftswissenschaft GmbH, 6. old. 9 Jól mutatja ezt, hogy a balliberrális DDPre leadott szavazatok aránya az 1919-es 18,5 %- ről 1932-re 1,4 %ra csökkent.

5 Köztársasági eszme és államelmélet jav) 5/19 Az államelméleti irányzatok Jellinek ellentmondásosságának, ambivelenciájának a föloldására két kézenfekvő válasz kinálkozott. Az egyik - Kelsen nevével fémjelezhető - fölfogás a módszertani kérdést és a módszertisztaság újkantiánus követelményét állította az előtérbe, eszerint az egyes tudományok a maguk sajátos módszereivel vizsgálják azt, amit a mindennapi életben államnak neveznek és az államnak mint olyannak a tudománya nem lehet más, mint a minden politikai és szociológiai elemtől megfosztott jogi jellegű tiszta államtan, mivel az állam egységét a jog teremti meg. A másik válaszlehetőség magában az államelméletben kívánta láthatóvá tenni a társadalmi, jogi és politikai tényezők kapcsolatát és a különböző módszerek összekapcsolásának a szükségességét vallotta. 10 Ez utóbbi fölfogást képviselte az államelmélet ún. szellemtudományi irányzata. Mindez azzal járt, hogy a Weimari Köztársaság államelméleti vitáiban a módszertani és a tárgyi problémák elválaszthatatlanul összefonódtak, és a húszas években ezek képezték a viták legfontosabb frontvonalát, amihez további különbségek járultak, elsősorban a (párt)politikai szimpátiák mentén, amit aztán esetenként még tovább szinezett a föderalizmusunitarizmus kérdésében elfoglalt álláspont. A Weimari Köztársaság válságának a kiéleződésével aztán egyre inkább a politikai nézeteltérések váltak meghatározóvá az elméleti vitákban is. A Weimari Köztársaság első időszakában tehát az egyik tábort a jogpozitivisták alkották, de ez a tábor is tagolt volt. Ide tartoztak a hagyományos jogpozitivisták, akik a Laband iskola hagyományait követték, de némiképpen megváltozott hangsúlyokkal. Legfontosabb képviselői Gerhard Anschütz és Richard Thoma voltak, de itt lehet még megemlíteni Hans Nawiasky, Fritz Stier-Somlo és Walter Jellinek nevét is. Politikailag ezek a jogtudósok a Weimari Köztársaság hívei voltak, többnyire liberálisok, Anschütz és Thoma a DDP tagjai voltak, 11 Nawiasky pedig a BVP-hez közelállónak tűnik. A pozitivista táborban külön fölfogást képviselt Hans Kelsen ( ) a maga szélsőségesen jogpozitivista Tiszta Jogtanával. Kelsen politikailag egyébként a szociáldemokratákhoz közelálló liberális volt. 12 A másik tábor, amelyet antipozitivistának, szellemtudományinak vagy új idealistának is neveztek, még heterogénabb volt. Ide tartozott többek között Erich Kaufmann, Carl Schmitt, Rudolf Smend, Hermann Heller, Heinrich Triepel, Gerhard Leibholz. Ezek a tudósok is igen különböző politikai álláspontot képviseltek, ezen túl pedig különböztek egymástól abban is, hogy mennyire radikálisan fordultak szembe a hagyományos jogpozitivizmussal és milyen irányban keresték a megoldást. Triepel aki korábban maga is jogpozitivista álláspontot képviselt, és tanítványa, Leibholz a jogpozitivizmusnak a politikai összefüggések figyelembevételével történő 10 Schluchter 1983: Lehnert, Detlef Die Weimarer Staatsrechtsdebatte zwischen Legendenbildung und Neubesinnung Aus Politik und Zeitgeschichte, 1996/B51., 7. old. 12 Számos, a korral foglakozó tanulmány Kelsent szociáldemokratának tekinti, noha a pártba nem lépett be és politikai nézeteiről is ritkán és általában visszafogottan nyilatkozott. Erről bővebben Métall, Rudolf Aladár: Hans Kelsen. Leben und Werk Vlag Franz Deuticke Wien old.

6 Köztársasági eszme és államelmélet jav) 6/19 korrekciójára törekedett; Erich Kaufmann pedig kifejezetten természetjogi álláspontra helyezkedett. A szakirodalomban egyöntetű az a vélemény, hogy a kor legjelentősebb államtudósainak Hans Kelsen, Carl Schmitt; Hermann Heller és a nálunk alig ismert Rudolt Smend tekintendő. 13 E két utóbbi államtudós nálunk kevéssé ismert, indokolt róluk néhány szót szólni. Hermann Heller 14 ( ) politikailag is aktív szociáldemokrata párttag, ideológiailag a párt jobbszárnyához tartozott, közjogi kérdésekben viszont ő tekinthető a leginkább baloldalinak, 15 a WRV-t maradéktalanul elfogadta, azt a szocializmusba való demokratikus átmenet lehetséges politikai formájának tekintette. Az államelméletet mint valóságtudományt fogta föl, történeti-szociológia álláspontot képviselt. Rudolt Smend ( ) képviselte talán a leginkább tisztán a szellemtudományinak nevezett álláspontot, ez a címke rá illik a leginkább ban Megjelent Verfassung und Verfassungsrecht című munkájában az állam ún. integrációs elméletét fejtette ki. Eszerint az állam nem egy nyugvó valami, hanem csak az állandó megújulás, a tartós újraátélés folyamatában létezik, amit Renan kifejezését átvéve naponta megismétlődő sajátos plebiscitumnak nevezett. Az állam és az alkotmány nem egyszerűen adottak, hanem "föl vannak adva", azok nem a barát és ellenség elhatárolásának eszközét és mértékét képezik, hanem hanem a közösség megalapozását. Az alapjogokat meghatározott kultúr- és értékrendszerként határozta meg, annak kell lennie az alkotmány által konstituált államélet értelmének (Sinn). Az alapjogok nem csak az állammal szemben védik az egyéni szabadságot, hanem az objektív jog egyik szféráját tartalmazzák, amelyik az állam (Staatswesen) azonosságát jellemzi, amelynek közvetítésével a sokaság közösséggé integrálódik. Ez a fölfogása a második világháború után nagy hatást váltott ki. Carl Schmitt ( ) munkássága és politikai szerepe is eléggé ismertté nálunk 16, ezért róla itt csak annyit jegyeznék meg, hogy írásaiban egyaránt jelen vannak a szellemtudományi módszer és a szociológiai pozitivizmus elemei, fejtegetései erősen kötődtek az adott szituációhoz 17, 1932-es szélsőjobboldali fordulata előtt módszertani-tudományelméleti kérdésekkel kifejezetten nem foglalkozott. 13 Többek helyett is Robbers id. cikk 69. old. 14 Hellerről bővebben: Szilágyi Péter: A kompromisszum dícsérete avagy Hermann Heller és a szociális jogállam. In: Képzeljetek embert Politikaelméleti tanulmányok Schlett István 60. születésnapjára. Szerkesztette Bihari Mihály és Cieger András. Budapest, Korona Kiadó - ELTE ÁJK Politológiai Tanszék old, uő Az államelmélet mint valóságtudomány. In: Alkotás a társadalomtudományok határán Emlékkötet a 80 éves Kovacsics József tiszteletére ELTE ÁJK Bpest old. Állam és gazdaság Hermann Heller államelméletében, in: Gazdaság és Jog, Szakács István ünnepi tanulmánykötet (szerk.: Steiger Judit), Gondolat, Bp old.; A szuverenitáselméletek válsága és a népszuverenitás. In: Ius Unum, lex multiplex. Liber Amicorum studia Z Péteri dedicata Szent István Társulat Budapest, old. 15 Abendroth, Wolfgang: Die Funktion des Politikwissentschaflers und Staatsrechtlehrers Heller in der WR und in der BRD S In: Müller/Staff: Der soziale Rechtstaat Vö. Lukács id mű , illetőleg legújabban Carl Schmitt jogtudománya. Tanulmányok Carl Schmittról Szerk. Cs. Kiss Lajos Gondolat, Budapest, 2004 kötet tanulmányait. 17 Robbers id. mű 70.

7 Köztársasági eszme és államelmélet jav) 7/19 A Német Államjogtanárok Egyesületéről (Vereinigung der Deutschen Staatsrechtslehrer VDStRL) A napjainkban is igen tevékeny Egyesület különösen fontos szerepet játszott a Weimari Köztársaság tudományos életében, mivel a korszak államtani és jogelméleti vitáinak legjelentősebb fóruma volt. Az Egyesület 1922 október én alakult meg Berlinben Heinrich Triepel kezdeményezésére, 43 alapító taggal. 18 Közéjük tartozott többek között Hugo Preuss, Rudolf Smend, Erich Kaufmann, Carl Schmitt, Gerhard Anschütz, Richard Thoma, Franz Jerusalem, Otto Koelreutter, Hermann Heller, Richard Schmidt, Hans Nawiasky, Wenzel, Apelt Holstein, Jacobi, W. Jellinek, Laun, Stier-Somlo. Az Egyesület első elnökségének Triepel (elnök), Anschütz (helyettes elnök) és Stier-Somlo (jegyző) voltak. Kelsen valamivel később lépett be, az 1924 áprilisi második tanácskozáson már jelen volt de a vitában nem vesz részt. 19. Az Egyesület tagja az államjog (alkotmányjog) vagy a közigazgatási jog német egyetemen (Ausztiát, Svájcot és a prágai Német Egyetemet is beleértve) tevékenykedő professzora vagy magántanára lehetett. Az Egyesület tagsága a Weimari Köztársaság végére 96 főre gyarapodott, a vitákon megjelenők száma azonban rendszerint 40 és 50 fő között volt. Az Egyesület a Weimari Köztársaság időszakában nyolc tudományos konferenciát rendezett, amelyeken a német közjognak mind a jogtudomány, mind a politika szempontjából jelentős kérdéseit tűzték napirendre, és ezeknek a vitáknak az anyagát az alakuló tanácskozás kivételével külön könyvsorozatban (Veröffentlichungen der VDStRL) publikálták, továbbá azokról a szaksajtó is részletesen tájékoztatott. Ennek is köszönhető az a jelentős hatás, amelyet az Egyesület a német közjogtudomány és államtan, valamint közvetve a német alkotmányjog fejlődésére gyakorolt. (Az Egyesület közigazgatási jogi kérdéseket is megvitatott, ezekre nem térek ki.) Az alakuló tanácskozás első napján a szervezeti kérdéseket követően az államjog oktatásának helyzetét vitatták meg, majd október 14-én kerül sor az első tudományos vitára, amikor is Thoma referátuma alapján a Weimari Köztársaság alkotmányjogtudományának egyik központi problémáját, a bírói felülvizsgálati jogot tárgyalták meg. Az Egyesület egyes vitaüléseinek a rövid ismertésére a Weimari Köztársaság szűkebb, elméleti értelemben vett államelméleti vitáinak az áttekintése kapcsán térnék vissza. 18 Ehhez lásdtriepel Triepel, Heinrich: Die Vereinigung der deutschenen Staatsrechtslehrer Archiv der öffentlichen Rechts (AöR) Bd. 43. (1922) S és Hesse, Konrad: Zum 50. Jahrestag der Gründung der Vereinigung der Deutschen Staatsrechtler In: Aör Bd. 97. (1972) ; Scheuner, Ulrich: Die VDStRL in der Zeit der WR Aör Bd. 97. (1972) Az Egyesület szervezeti életére vonatkozó adatok ebből a három tanulmányból származnak. 19 Stier-Somlo, Fritz: Die zweite Tagung der VDStRL in AöR NF Bd 7. (1924) 89. és 95. old.

8 A legfontosabb államelméleti viták Köztársasági eszme és államelmélet jav) 8/19 A Weimari Köztársaság egyik első (talán legelső) államelméleti vitájának a szuverenitás értelmezése körüli vitát tekinthetjük. A szuverenitás általában is az államelmélet egyik legfontosabb fogalma, amelynek a jelentősége azonban a Weimari Köztársaság viszonyai között három összefüggés (a szuverenitás mint az állam egységének kulcsfogalma; a szövetségi állam és az ún. osztott szuverenitás kérdése; a versaillesi szerződés és Németország szuverenitásának korlátozottsága) miatt még inkább megnőtt, ami érthetően fokozott elméleti érdeklődést váltott ki. Egymás után jelentek meg a legfontosabb szerzők idevágó munkái 20, amelyeknek az államelméleti viták egészére kiható módszertani jelentősége is volt ben az államjogász egylet alakuló tanácskozásán Thoma referátuma alapján a Weimari Köztársaság alkotmányjogtudományának egyik központi problémáját, a bírói felülvizsgálati jogot vitatták meg, ez a kérdés későbbi vitákban is rendre visszatért ben Jénában az államjogász egylet második tanácskozásának első napján a birodalmi elnök ún. diktátori fölhatalmazását vitatták meg (erre részletesen visszatérek), a másnap pedig a A német föderalizmus múltban, jelenben és jövőben volt a téma március végén Münsterben az államjogász egylet negyedik konferenciáján A törvény előtti egyenlőség a WRV 109. cikkelye értelmében kérdését vitatta meg, Erich Kaufmann referátuma és Hans Nawiasky korreferátuma alapján. A szakirodalomban módszertani szempontból ezt a vitaülést tartják a legjelentősebbnek, itt csaptak össze a legélesebben a jogpozitivizmus hívei és kritikusai, itt fogalmazódtak meg legvilágosabban a különböző elméleti és módszertani álláspontok. Ez az elméleti kérdés sem volt azonban mentes a politikai összefüggésektől, így többek között összefüggött a volt uralkodóházak vagyonának kártalanítás nélküli kisajátításának alkotmányosságával, éppen azt követően, hogy a munkáspártok erre irányuló aláírásgyűjtési akciója lezajlott 1926 március között ben Münchenben az államjogász egylet ötödik tanácskozásán a szabad véleménynyilvánítás jogát és a törvényfogalomnak az alkotmány szerint értelmét tűzték napirendre, többek között Smend és Heller referátumai alapján. Ennek a vitának a jelentőségét az adta meg, hogy korábbi előzmények után itt ütköztek össze a legélesebben a különböző jogállam fölfogások ban Bécsben az államjogász egylet hatodik tanácskozásán az alkotmánybíráskodás és a közigazgatási bíráskodás volt napirenden, az 20 Kelsen: Das Problem der Souveränität und die Theorie des Völkerrechts 1920., Schmitt: Politische Theologie. Vier Kapitel zur Lehre von der Souveränität. München, Duncker & Humblot, 1921, Heller: Die Souveränität Ein Beitrag zur Theorie des Staats- und Völkerrechts

9 Köztársasági eszme és államelmélet jav) 9/19 előbbi referensei Triepel és Kelsen voltak. Ez a vita (is) továbbgyűrűzött, főleg Schmitt és Kelsen polémiájában folytatódott ben Frankfurt am Mainban az államjogász egylet hetedik tanácskozásán szövetségi és tagállami jogrend viszonya volt a téma, aminek a tárgyalására elsősorban a jogösszehasonlítás nyomta rá a bélyegét ben Halleban a választójogról tartották az egyesületnek a weimari korszakban utolsó tanácskozását. Ez az ülés nem tartozott a legsikeresebbek közé: a kérdést az 1930-as választójogi törvénytervezethez kapcsolódóan tárgyalták, és így a köztárasaság válságával összefügő valódi közjogi problémák nem kerültek az előtérbe. A köztársaság válságával az államelméleti vitákra egyre jobban rányomták bélyegüket az egyre élesedő politikai ellentétek, így a viták inkább az egyesületen kívül folytak. Az ebbe a körbe tartozó publikációk közül csupán kettőre utalunk: az egyik Heller cikke 22, amelyben hitet tesz WRV mellett, a másik pedig Schmittnek 1932 válságos júliusában íródott Legalitás és legitimitás c. tanulmánya 23, amelyben a Weimari Köztársaság radikális, lényegében elnöki rendszerré való átalakítását igyekezett elméletileg megalapozni. 21 Schmitt: Hüter der Verfassung, első változat AöR NF 16 (1929) 161. s köv, könyv formában 1931 Tübingen J.C.B. Mohr, Kelsen: Wer soll Hüter der Verrfassung sein? 1931, Berlin-Grunewald, Walter Rotschild. Magyarul részletek in: Államtan (szerk. Takács Péter) Szent stván Társulat, Buadepest, Freiheit u Form in der Reichsverfassung In : Die Justiz 1930 August old. 23 Schmitt: Legalität und Legitimität Duncker & Humblot, München und Leipzig, 1932.

10 Köztársasági eszme és államelmélet jav) 10/19 II. A WRV 48. cikkelye az államelméleti vitákban Azt szokták mondani, hogy a Weimari Köztársaság két puccs között létezett, az 1920 márciusi Kapp puccs és az 1932 júliusi ún. Papen puccs között. Ha ugyanezt az államelméleti viták szempontjából nézzük, azt mondhatjuk, hogy a Weimari Köztársaságot a 48. cikkely értelmezéséről folytatott viták fogják keretbe és szövik át. Az első éveket a 48. cikkely igen gyakori alkalmazása jellemezte, 1921-ben meg is jelenik az elméleti reflexió, Carl Schmitt Die Diktatur c. könyve, ami beindítja a vitákat és megadja azok alaphangját. A Weimari Köztársaság végén, 1932 novemberében ugyanennek a kérdésnek a vitája nagyrészt ugyanebben a szereposztásban kap sajátos aktualitást a Staatsgericht elött folyó ún. Preußenschlag perben. A WRV 48. cikkelye és a birodalmi elnök diktátori fölhatalmazása A VDStRL 1924 április án Jénában tartott második tudományos tanácskozásának első napját A birodalmi elnök diktatúrája az Alkotmány 48. cikkelye szerint megvitatásának szentelte. A kérdéses cikkely a következőket tartalmazta: (1) Ha egy tagállam a birodalmi alkotmány vagy a birodalmi törvények szerint ráháruló kötelességeit nem teljesíti, akkor a birodalom elnöke a fegyveres erők segítségével erre kényszerítheti /rászoríthatja (dazu anhalten kann). (2) Ha a Német Birodalomban a közbiztonságot és közrendet jelentős mértékben megzavarják vagy veszélyeztetik, a birodalmi elnök a közbiztonság és közrend helyreállításához szükséges intézkedéseket tehet, szükség esetén fegyveres erővel léphet föl. Ebből a célból átmenetileg az alkotmány 114., 115., 117., 118., 123., 124. és 153. cikkelyeiben megállapított alapvető jogokat egészben vagy részben hatályon kívül helyezheti. [Az itt fölsorolt cikkelyek a következő alapjogokat rögzítették: személyes szabadság, magánlakás sérthetelensége, levéltitok, véleménnyilvánítás, gyülekezési jog, egyesülési jog, tulajdonjog] (3) Ezen cikkely (1) és (2) bekezdése alapján foganatosított minden intézkedést a birodalmi elnök haladéktalanul köteles a birodalmi gyűlés tudomására hozni. Az intézkedéseket a birodalmi gyűlés kívánságára hatályon kívül kell helyezni. (4) Késedelem veszélye esetén a tagállam kormánya saját területén a (2) bekezdésben meghatározott jellegű ideiglenes intézkedéseket hozhat. Az intézkedéseket a birodalmi elnök vagy a birodalmi gyűlés kívánságára hatályon kívül kell helyezni. (5) A részleteket birodalmi törvény határozza meg. Az (1) bekezdésben meghatározott intézményt, alkotmányos lehetőséget nevezték a német közjogban hagyományosan, a Reichskammergerichtig visszamenően Reichsexecution-nak, birodalmi kényszervégrehajtásnak, a (2) bekezdésben meghatározottat pedig Intervention-nak, beavatkozásnak, majd Schmitt nyomán ez kapta a birodalmi elnök diktatúrája vagy diktátori hatalma elnevezést.

11 Köztársasági eszme és államelmélet jav) 11/19 Az alkotmány idézett rendelkezései is nyilvánvalóvá teszik a kérdés politikai jelentőségét, de ehhez még hozzá kell vennük azt, hogy 1919 és 1923 között az (1) bekezdés alkalmazására 3 alkalommal került sor, a türingiai és szászországi baloldali kormányok ellen, míg hasonló helyzetben a jobboldali bajor kormány ellen nem, illetőleg hogy a (2) bekezdés alkalmazására is igen gyakran sor került ebben az időszakban és 1930 között viszont a 48. cikkelyt nem alkalmazták. A vitaülésre tehát vitatható tapasztalatokban gazdag évek után, de viszonylag nyugodt időszakban került sor. A vita a 48. cikkely szűkebb vagy kiterjesztő értelemzése körül forgott. A szűkebb, a jogállami garanciákat hangsúlyozó értelmezés szerint az itt meghatározott tényállást szorosan kell értelmezni, csak a valóban jelentős megzavarásokat vagy veszélyeztetéseket kell ide érteni, illetőleg az itt meghatározott intézkedéseket csak rendkívüli körülmények között és csak a legszükségesebb mértékben szabad alkalmazni, minél rövidebb ideig, minél több garanciával, minél szélesebb bírói kontroll mellett. A kiterjesztő értelmezés hívei a tényállás laza kezelésére törekedtek azzal érvelve, hogy a kivételes helyzetet nem lehet precízen szabályozni, elutasították a mérlegelési jogkör bírói ellenőrzését és az eljárási kötöttségeket, továbbá az intézkedéseknek csak nagyon kevés korlátját ismerték el, szerintük a birodalmi elnök csaknem mindent megtehet. Ezzel érveket szolgáltattak a 48. cikkely gyakori alkalmazásához, a szükségrendeletekkel kormányzó elnöki kabinetek 1930-tól megvalósított gyakorlatához. A két értelemzés mögött két köztársaság-fölfogás húzodott meg: az egyik oldalon parlamentáris köztársaság, amelynek legalábbis lehetséges politikai tartalmát a szociális jogállam képezi, a másik oldalon egy olyan prezidenciális köztársaság, amelynek politikai tartalma egy vezérelvű plebiscitárius, akklamatórius demokrácia, az ún. nemzeti demokrácia. Ehhez járult még a szövetségi állam két eltérő hangsúlyú, egy föderalistább és egy unitaristább értelemzése is. A vitaülésen a fő referátumot Carl Schmitt tartotta, akinek A diktatúra. A modern szuverenitásgondolat kezdeteitől a proletár osztályharcig c. műve ben jelent meg, és amelyben Schmitt a komisszárius és a szuverén diktatúráról szóló elméletét fejti ki, majd műve utolsó fejezetében a jogállami rendben megvalósítható diktatúra kérdéseit vizsgálja, befejezve azt a WRV 48. cikkelyének az elemzésével. Előadásában részben megismétli a könyvében írottakat, részben kiegészíti azokat, a könyvben ezzel foglalkozó négy és fél oldal helyett 44 oldal terjedelemben. A bővebb kifejtés során az elnöki hatáskör kiterjesztő értelemzése melleti érveknek nagyobb tér jut, és itt fogalmazza meg Schmitt a későbbiekben részletesen ismertetett provizórium-tételét. Schmitt előadásának a tézisei a követtkezők voltak: Schmitt: Die Diktatur. Von Anfängen des modernen Souveränitätsgedanken bis zum proletarischen Klassenkampf. München und Leipzig, 1921 Duncker & Humblot. Az 1928-as másodikkiadás függelékben tartalmazza az államjogász vitán tartott referátumot, az idézetek ennek alapján. 26 Stier-Somlo, Fritz: Die zweite Tagung dervdstrl 91. old.

12 Köztársasági eszme és államelmélet jav) 12/19 1. A 48. cikkely (5) bekezdésében előirányzott birodalmi törvény hatálybalépéséig a birodalmi elnök a 48. cikkely (2) első mondata alapján minden, a közrend és közbiztonság helyreállításához szükségesnek tartott intézkedést meghozhat, őt ennek során más nem akadályozza, mint a 2. mondatban fölsorolt alkotmányos rendelkezések. A 2. mondat az első mondattal szemben nem korlátozást tartalmaz, hanem az 1. mondatból eredő hatáskört kiegészítő hatáskört, nevezetesen hogy az alkotmány fölsorolt szakaszait anélkül is hatályon kívül helyezheti, hogy maga intézkedéseket hozna. 2. A birodalmi elnököt az első tézis szerint megillető hatáskör provizóriumot jelent, amelynek a tartalma abban áll, hogy egyrészt az az államjogilag korlátlan teljhatalom, amelyik jogállamilag egy alkotmányozó gyűlés kezében csak az alkotmány hatálybalépéséig képzelhető el (szuverén diktatúra), annak az alkotmány hatálybalépésével meg kell szűnnie (aufhören muß), másrészt viszont a komisszárius diktatúra jogállami elveknek megfelelő körülhatárolása hiányzik. Az (5) bekezdés szerint kibocsátandó törvény feladata, hogy ezt a körülhatárolást megtegye. 3. A birodalmi elnököt a18. (2) első mondat alapján megillető hatáskör határai abból adódnak, hogy egy alkotmányos rendelkezésen alapuló, rendkívüli hatáskörről van szó. Ebből adódik különösen: a) az, hogy mi tekintendő közrendnek és közbiztonságnak valamint azok megsértésének, az alkotmánytól függetlenül nem állapítható meg; b) a 48. cikkely magában foglal egy szervezeti minimumot, amelyet a pusztán tényleges rendkívüli intézkedések sem érinthetnek (birodalmi elnök, birodalmi kormány, birodalmi gyűlés); c) a hatáskör csak azokra az intézkedésekre, azaz egyedi aktusokra vagy általános rendelkezésekre érvényes, amelyeket a rendkívülinek tekintendő és ezért fölszámolandó konkrét tényállás követel meg, nem igényelhetnek azonban maguknak beláthatalan ideig tartó hatályt. Schmitt mondanivalója különösen két pontban tér el a 48. cikkely általánosan elfogadott értelmezésétől: egyrészt a (2) bekezdés első és második mondatának viszonyát másrészt pedig az (5) bekezdés értelmét és az ezekből levont közvetkeztetéseket illetően. Az általánosan elfogadott értelmezés szerint a (2) bekezdés második mondata az első mondatban meghatározott hatáskört, vagyis a közrend és közbiztonság helyreállításához szükséges intézkedések megtételének a jogát annyiban korlátozza, hogy az intézkedések megtétele során a birodalmi elnököt illetőleg a fölhatalmazása alapján eljáró hatóságokat az ott fölsorolt alapjogok nem kötik, az alkotmány minden más rendelkezése azonban igen, azokat köteles tiszteletben tartani, azokat nem érintheti. Ez volt az ún. érinthetetlenségi elmélet. Schmitt szerint viszont a második mondat nem korlátozó rendelkezést, hanem kiegészítő, pótlólagos hatáskört tartalmaz: a birodalmi elnök az intézkedések során bármit megtehet, a második mondatba foglalt fölsorolás nem vonatkozik az alapjogok intézkedések foganatosítása során történt megsértésre, hanem csak a fölsorolt alapjogok rendeleti úton történő hatályon kívül helyezésére, pontosabban fölfüggesztésére.

13 Köztársasági eszme és államelmélet jav) 13/19 Érvelésének a lényege, hogy különbséget kell tenni az intézkedések megtétele (Maßnahmen treffen) és a hatályon kívül helyezés (außer Kraft setzen) között: ha az intézkedések során megsértenek, figyelmen kívül hagynak bizonyos jogi normákat, az egyrészt a rendkívüli állapot körülményei között elkerülhetetlen, másrészt viszont az nem jelenti a megsértett jogi normák vagy jogszabályok hatályon kívül helyezését, hatályon kívül helyezni csak erre irányuló, kifejezett normatív aktussal lehet. A kivételes állapot gyakorlati végrehajtása a valóságban az alkotmány más szakaszait is érinti, mint a fölsoroltak és az áthágja azokat a határokat, amelyeket a szokásos értelmezés szab meg. A kivételes állapot végrehajtása során a birodalmi elnök élet és halál ura, ezért értelmetlen lenne, ha a (2) bekezdés második mondata az e körben tett intézkedésekre vonatkozna. Schmitt hivatkozik Schiffer birodalmi igazságügyminiszter márc.3-i nyilatkozatára, aki kiemelte, hogy tényleges intézkedések útján minden lehetséges, hogy a birodalmi elnök városokat mérges gázzal áraszthat el, stb. Ha a birodalmi elnök ily módon az első mondat szerint élet és halál fölött rendelkezik, teszi hozzá Schmitt a második mondatból adódó korlátok üres formalitássá és érdemben jelentéktelenné válnak; ha a birodalmi elnök vi armata egy újság minden szerkesztőjét, nyomdászát és szedőjét agyonlövetheti, a nyomdát a földdel teheti egyenlővé, akkor nincs szükség arról megnyugtatni, hogy az újságot betilthatja. Különös jelentősége kell hogy legyen annak, hogy a sajtószabadságot mint fölfüggeszthető jogot kifejezetten fölsorolják. 27 Vagyis a sajtószabadság fölfüggesztése nem jelentheti az agyonlövetés korlátozását. Schmitt további érve, hogy az elnöki hatáskörnek az uralkodó fölfogás szerinti határai a gyakorlat számára nem kielégítőek. Álláspontjának alátámasztására a 48. (2) alkalmazása kapcsán tett kormánynyilatkozatokra hivatkozott. Emellett a nyelvtani és a történeti jogértelmezés sajátos összekapcsolásával is élt: kimutatta, hogy a (2) bekezdésbe foglalt rendelkezések első megfogalmazásakor az ebből a célból (zu diesem Zwecke) fordulat a szövegben előrébb szerepelt, amiből szerinte egyértelmű, hogy az azzal bevezetett alapjog-korlátozás nem az intézkedések megtételére, hanem a közrend helyreállítására vonatkozik, tehát a közrend helyreállítása céljából egyrészt intézkedéseket lehet hozni, másrészt alkotmányos normákat lehet időlegesen hatályon kívül helyezni. A birodalmi elnöknek tehát van egy általános hatásköre, hogy minden szükséges intézkedést megtegyen, és van egy különös hatásköre, hogy bizonyos fölsorolt alapjogokat hatályon kívül helyezzen. A korlátozás csak a különös hatáskörre érvényes; ezzel szemben minden olyan kísérlet, amelyik a fölsorolásból nemcsak a hatályon kívül helyezésre, hanem minden, valamely alkotmány-cikkelyt érintő eljárásra jogi korlátot akar konstruálni, az hamisítás /csalás (Erschleichung) 28. Schmitt a birodalmi elnök hatáskörének az előzőekben kifejtett kiterjesztő értelmezését az (5) bekezdés magyarázatával is alátámasztani igyekszik. Az általánosan elfogadott fölfogás szerint a 48. cikkely első négy bekezdése 27 Diktatur 223. old. 28 Diktatur 229. old.

14 Köztársasági eszme és államelmélet jav) 14/19 végérvényes szabályozást jelent, amihez képest az (5) bekezdésben előirányzott törvény csak konkretizálhatja az első négy bekezdésben foglaltakat, de azokat nem helyezheti hatályon kívül és nem változtathatja meg. Ezzel szemben Schmitt szerint az alkotmány rendelkezései provizóriumot képeznek, a végleges szabályozást az (5) bekezdésben előírányzott törvénynek kell meghoznia, amelyenek a jogállami körülményekhez igazodó komisszárius diktatúra szabályait kell tartalmaznia. Mivel ezek a szabályok hiányoznak, és a birodalmi elnök korlátlan hatalmú szuverén diktátor nem lehet, csak komisszárius, az ebből fakadó korlátokat a WRV értelmezésével kell megállapítani. A provizórikus jelleg mellett érvelve hivatkozik az 1919-es év politikai körülményeire is. Az elnöki hatalom korlátai tekintetében tehát Schmitt értelmezése szerint lényeges különbség van a formális hatályon kívül helyezés és az egyéb intézkedések között. A formális hatályon kívül helyezés csak a fölsorolt cikkelyek esetében megengedett, az alkotmány összes többi rendelkezését formálisan, rendeleti úton fölfüggeszteni nem lehet, de áttörni igen. Ebből Schmitt számára további jelentős következtetések adódnak: Szükséges volt, hogy a 48. cikkely (2) bekezdésének sajátos provizóriumát más messzemenő hatásköröktől és államjogi lehetőségektől alkotmányjogilag megkülönböztessük. Ezáltal világossá vált, hogy itt egy jogállami, köztársasági-demokratikus alkotmány keretében rendkívül széles hatáskört hagytak nyitva (offen gelassen ist), amelyik azonban ennek ellenére ezen az alkotmányon nyugszik és azt előfeltételezi. Politikailag lehetséges, hogy a 48. cikkelyt a WRV fölszámolására használják föl, ahogy az 1851-ben Franciaországban történt. Az azonban nem lehetséges, hogy a 48. cikkely szerinti alkotmányos úton köztársaságból monarchiává alakítsák át. Alkotmánymódosítás csak a 76. cikkelynek megfelelően történhet. Ez azonban egyáltalán nem zárja ki a birodalmi elnök olyan intézkedéseit, amelyek egyes alkotmányi rendelkezésekbe belenyúlnak, és ezáltal kivételeket teremtenek anélkül, hogy az alkotmány fölszámolnák. Az egyes alkotmányi rendelkezések ilyen áttörései (Durchbrechung, Jacobi kifejezése) nem alkotmánymódosítások, azt nem helyezik hatályon kívül és nem számolják föl. Ezek a diktatúra tipikus eszközei: az alkotmányos rendelkezésektől való eltérés által az alkotmány egészének a megmentése. 29 Az intézkedések esetében Schmitt szerint a (2) második mondatából a contratrio következő korlátozás nem áll fönn. Az intézkedésekkel szemben négy korlátot állít föl, ezek címszószerűen a következők: a közrend alkotmányos fogalma, az intézkedés fogalma, az ideiglenesség és az ún. szervezeti minimum, amit maga a 48. cikkely tartalmaz. Most csak ez utóbbiról pár szót. A szervezeti minimum azt jelenti, hogy mivel ez a cikkely a birodalmi elnökre, a birodalmi kormányra és a birodalmi gyűlésre nézve állapít meg hatásköröket, ezek a szervek magának a 48. cikkelynek a szervezeti föltételeit, szervezeti minimumát képezik, ezért azok a 48. (2) alapján hozott intézkedéseknek is korlátját képezik. Közelebbről ez azt jelenti, hogy a birodalmi elnök e cikkely alapján saját hivatali idejét nem hosszabbíthatja meg, továbbá nem kísérelheti meg olyan tényleges állapot megteremtését, amelyik a birodalmi elnök alkotmányos intézményét 29 Diktatur 242. old.

15 Köztársasági eszme és államelmélet jav) 15/19 ténylegesen megváltoztatja. Hasonlóképpen a birodalmi kormánynak is föltétlenül a helyén kell maradnia. Ez a szervezeti minimum Schmitt szerint a Reichstagra is kiterjed, de csak mint alkotmányos intézményre és nem az adott összetételű Reichstagra. Az föloszlatható, csak az új Reichstag megválasztását és összeülését nem lehet akadályozni vagy késlelteni. Ha azonban a választások válnak egyáltalán lehetetlenné vagy a Reichstag ténylegesen nem tudna összeülni, akkor az állami szükségjog jönne szóba, és nem a 48. cikkelyből adódó alkotmányos hatáskör. Schmitt itt bemutatott fejtegetései jól mutatják érvelésének sajátosságait: a történeti elemzés során különbséget tesz a hagyományos vagy bírált felfogás által azonosként vagy hasonlóként kezelt jelenségek között, majd ezek alapján szellemtudományinak nevezhető módszerrel a megkülönböztetett jelenségek sajátos értelmére hivatkozva új fogalmakat kreál, majd ezeket közvetlenül fölhasználja a pozitív jog értelmezése során. Emellett fölhasználja a hagyományos történelmi értelmezés módszerét, de ennek során eléggé szelektál a bevonható megnyilatkozások között. Schmitt sajátos éleselméjűsége: a profeszor fölkészültsége kapcsolódik össze az ügyvédi ügyességgel, találékonysággal. Ervin Jacobi mint korreferens Schmitt javaslataival egytérve a következő téziseket állította föl: A 48. cikkely (2) és (4) bekezdései alapján hozott intézkedésekkel szemben bírói felülvizgálatnak nincs helye a következő pontok vonatkozásában: a közrend vagy közbiztonság jelentős megzavarása vagy veszélyeztetése; a késlekedésben rejlő veszély a közrend és közbiztonság helyreállítása érdekében megtett intézkedések szükségessége. 2. A 48. cikkely (2) és (4) bekezdése alapján hozott rendeletek későbbi birodalmi törvénnyel vagy megfelelően delegált rendeletekkel megsemmisíthetőek; a (4) bekezdés alapján hozott rendeletek a (4) bekezdés alapján hozott rendeletekkel is. 3. A részletező törvény kívánalma: a) Jogkövetkezmények meghatározott komplexumának a rögzítése, ami egy szigorú előfeltételek mellett megengedett formalizált aktushoz csatlakozik; b) Jogi felügyelet kiépítése a 48. (4) bekezdés alapján eljáró tagállami kormányok fölött. A vitában an szóltak hozzá, Bilfinger kivételével, aki néhány fönntartással csatlakozott a referensekhez, a többi hozzászóló valamilyen formában elutasította a referensek álláspontját. Itt jegyzem meg, hogy itt talált egymásra Schmitt, Jacobi és Bilfinger, és aztán majd ez a trió fogja képviselni a Preussenschlag perben a jobboldali Papen kormányt. Heller a vita politikai szinezettségét emelte ki, a jelenlévő Kelsen és Smend nem szólt hozzá. A vitában elhangzott érvek illetőleg megállapítások közül a következőeket emelhetjük ki: 30 Stier-Somlo: Die zweite Tagung, 93. old. 31 A vita ismertetése Stier-Somlo idézett cikke alapján.

16 Köztársasági eszme és államelmélet jav) 16/19 Az alkotmány keletkezéstörténetére valamint a kormánynyilatkozatokra való hivatkozások, mivel ellentmondásosak és motívumaik részben homályosak, éppoly kevéssé tekinthetőek bizonyító erejűeknek, mint mint a kérdéses területen tapasztalható állítólag egyértelmű gyakorlat. A vita résztvevői azt tartották fontosnak hangsúlyozni, hogy még egyáltalán nincs szilárd gyakorlat, és hogy éppen az a kérdés, hogy vajon ez a gyakorlat alkotmányose. Különösen Schmitt azon fölfogását kifogásolták, hogy amely szerint a 48. cikkely (2) bekezdésében a birodalmi elnöknek biztosított jogállást az alkotmányozó gyűlés provizóriumnak fogta volna föl, ami addig tartana, amíg az (5) bekezdésben előírt törvényt a komisszárius diktatúra jogállami körülhatárolásáról meg nem hoznák. A (2) bekezdés sokkal inkább végérvényes szabályozást tartalmaz, amelyet a részletező törvénynek csak közelebbről, azaz pontosabban kell meghatároznia. Élénk ellenállásra találtak Schmitt fejtegetései a (2) bekezdés két mondatának a viszonyáról, amely szerint éles különbséget kellene tenni az első mondat intézkedései és a második mondatban fölsorolt alapjogok hatályon kívül helyezése között. Különösen az ebből levont azon következtetéssel fordultak szembe, hogy a birodalmi elnök az első mondat alapján megtett intézkedései során az alkotmányhoz egyáltalán nincs kötve vagy csak olyan mértékben, ahogyan azt Schmitt harmadik tézisében rögzítette. Rámutattak azokra az aggályos következményekre, amelyekhez az ilyen értelmezésnek vezetnie kellene. Így pl. egyrészt bemutatták, hogy ez az értelmezés lehetővé tenné, hogy a tagállamok kormányai a (4) bekezdés segítségével csaknem az egész WRV-t, a birodalmi elnök a (2) bekezdés segítségével a tagállami alkotmányokat, a tagállamok kormányai pedig a (2) és (4) bekezdés segítségével saját alkotmányukat számolhatnák föl. Az általános vélemény lényegében az volt, hogy a (2) bekezdést egy egységként kell fölfogni, a birodalmi elnöknek ennek alapján tett intézkedései WRV-t nem érinthetik, és a (2) bekezdés 2. mondata az itt érvényes kivételeket kimerítően fölsorolja. Többen utaltak a 48. cikkelynek az ostromállapot korábbi szabályozásával való nem formális, de tartalmi kapcsolatára. A 48. cikkelyt úgy jellemezték, mint amelyik a korábbi jog ostromállapotának republikánus formában való megújítását célozta; az ostromállapot lényege viszont nem a szervezeti rendelkezések hatályon kívül helyezése, hanem a rendőri hatalom megerősítése az alapjogokba való beavatkozás vonatkozásában. A 48. cikkely ennek során persze implicite egy szükségállapot-jognak az alkotmányos korlátokon belüli megteremtését is jelenti, amit az alkotmány különben elhanyagolt. Schmitt ezekkel fejtegetésekkel szemben arra hivatkozott, hogy az uralkodó vélemény szerint nem lehetne megmagyarázni, hogy a birodalmi elnök a 14. cikkely alkotmányos szabályával ellentétben (a birodalmi törvényeket a tagállamok hatóságai hajtják végre) hogyan hajthatja végre rendelkezéseit tetszése szerinti szervek segítségével, átnyúlva a tagállami kormányok feje fölött. A másik oldalról az ilyen eljárás lehetőségét a 14. cikkely alóli kivételként, éppen magában a 48. cikkelyben meghatározott áttöréseként jellemezték, olyan áttörésként, amelyik eventuálisan az argumentum a maiori ad minus segítségével a WRV-nak a fegyveres beavatkozásra vonatkozó jogából is levezethető.

17 Köztársasági eszme és államelmélet jav) 17/19 Az (5) bekezdésben előirányzott részletező törvény mielőbbi meghozatalát többen is sürgető szükségszerűségként jellemezték.

18 Köztársasági eszme és államelmélet jav) 18/19 Az államjogász egylet vitája a következő években számos további publikációt váltott ki, majd a vita záró fölvonására 1932 novemberében, a Preußenschlag perben került sor. Ennek előzménye az volt, hogy július 20-án Franz von Papen ( ) birodalmi kancellár a WRV 48. cikkelyére hivatkozva államcsínyt hajtott végre, amit a történeti irodalom Preussenschlag névvel illet és aminek a tartalma abban foglalható össze, hogy a rendkívüli helyezetben szokásos intézkedéseken túlmenően a porosz kormányt elmozdították, fölszámolták Poroszországnak a WRV-ban biztosított autonómiáját. A szociáldemokrata vezetésű porosz kormány provokációtól tartva nem tanúsított ellenállást, a konfliktust jogi útra terelve a Birodalom és a tagállamok közötti jogviták elbírálására hivatott Állambírósághoz fordult. 32 Az eljárásba a tagállamok jogainak védelmében Bajorország és Baden is bekapcsolódott. A perben nyolc államtudós professzor vett részt, így Carl Bilfinger, Erwin Jacobi és Carl Schmitt a birodalmi kormány, Gerhard Anschütz és Friedrich Giese Poroszország, Hermann Heller a porosz Landtag SPD frakciója, Hans Peters a porosz Centrum-frakció és Hans Nawiasky Bajorország képviseletében. A többi államtan professor szinte kivétel nélkül ott ült a hallgatóság soraiban és aztán szakfolyóiratokban kommentálta a történteket. A jogvita lényege a 47. cikkely (1) és (2) bekezdése viszonyának a mikénti értelmezése volt. Az első bekezdés szerinti kényszerítés mint jogkövetkezmény alkalmazásának a föltétele volt ugyanis a tagállami kormány kötelességszegése. A második bekezdés esetében ez nem volt föltétel, az volt viszont a közbiztonság és közrend nagymértékű megzavarása. Az (1) bekezdés szerinti kényszerintézkedések elsősorban a tagállam kormánya ellen irányulnak, a (2) szerintiek viszont a rendzavarók, vagyis a lakosság bizonyos része ellen. A szociáldemokrata porosz álláspont fő érvelése az volt, hogy az (1) bekezdés feltételei nem teljesültek, ezért Poroszország autonómiájának a felfüggesztése alkotmányellenes volt. A jobboldali birodalmi kormányt képviselő Carl Schmitt érvelése az volt, hogy a két bekezdés nem választható el egymástól, ezért a (2) bekezdésbe foglalt föltételek megvalósulása esetén is alkalmazhatóak az (1) bekezdés jogkövetkezményei. A vita WRV számos további rendelkezését is érintette, így a perben a történtek megvitatásán túl több jogkérdés beható tárgyalására is sor került. Jelen tanulmány keretei ezek bemutatását nem teszik lehetővé, ezért pusztán a második bekezdésben meghatározott intézkedések kérdésére, a birodalmi elnök ún. diktátori hatalmának a korlátaira utalnék röviden, két érv erejéig, mivel ebben a tárgyban a perben is kifejezetten a jénai vita folytatásáról volt szó, amit az is jelez, hogy a perbeli képviselők szinte mindegyike kifejezetten hivatkozott is arra. 32 A perről bővebben Andreas Kaiser: Preußen contra Reich. Hermann Heller als Prozeßgegner C Schmitt vor dem Staatsgerichtshof 1932 In: Müller, Christoph/Ilse Staff (Hrsg.): Der soziale Rechtsstaat. Gedächtnisschrift für Hermann Heller Nomos Verlagsgesellschaft Baden-Baden A per gyorsírásos jegyzőkönyve is megjelent: Preußen contra Reich vor dem Staatsgerichtshof. Stenogrammbericht der Verhandlungen vor dem Staatsgerichtshof in Leipzig von 10. bis und vom 17. Oktober Mit einem Vorwort von ministerialdirektor Dr. Brecht, Berlin, 1933.